2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szó sincsen róla, hogy a saját képemre akarom formálni. Belőlem különben is csak egy van, utánozhatatlan vagyok. De ami a stílust illeti, tanácsokat adhatok, hogyan legyen egy kicsit férfiasabb. Érdekes hogy mennyire nem akar az lenni. Mindig szemforgatok, ha olyan lányokról hallok, akiknek az ilyen kis keszeg pici srácok tetszenek, ez olyan... fura. Nem mondom, hogy mindenkinek erőtől kell duzzadni, de a lányok tekintetében... áh, végülis mindegy, ők tudják. Az viszont egyértelmű, hogy Sung-yeun nagyon megretten mindentől, a végtelenségig bizonytalan, így nem csoda, ha irányítani akarom őt. Magától hogyan is lenne képes itt eligazodni, ha ennyire be van tojva? Hagyok neki pár pillatnyi hatásszünetet, mielőtt elindulnánk. Végülis nem vagyok akárki, így megengedhető, hogy ilyen szeppent. Aztán nyomás. - Illene az idősebbeket tisztelned. Te is leszel majd egyszer olyan, akinek a szavára felfigyelned. Hát nem tanultad még meg? Ne gondolkozz, tedd, ami az elvárt. – Felelem szigorúan. Szabályok határoznak meg minket, még engem is, és azt kell tennünk, ami mindenkinek jó. Valahogy úgy élni, hogy lehetőség szerint minél többet adjunk. Bár olykor igaz ami igaz, én is magam alá kerülök, de ezt neki nem kell tudnia, az én életemről van szó. Már idejekorán rájöttem, hogy csak akkor vonatkoztathatok el attól, hogy bármi is fájjon, ha erős maradok, nem mutatok érzelmeket. Igazi példaképpé akarok válni, akire mindenki felnéz. Hogy segítséget nyújtsak azoknak, akiknek bálvány kell, és még van esélyük visszatalálni önmagukhoz. A fiú hátteréről alig tudok valamennyit. Az anyja ismerte anyámat, talán még barátnők is voltak, így kötelességem csakis ezért segíteni, de semmi több. - Nekem? Félreértésekben élsz Kim Sung-yeun. Neked lesz jobb, nekem egy csöppet sem számít. – Szegem fel az államat gonosz daccal, felőlem akár rongyokban is járhat. Neki magának kell lennie annyira szépérzéknek, hogy adjon magára. Hogy ne hozza szégyenbe az anyját. Nem is kellett volna elvállalnom ezt az egészet, viszont ha megtettem, meg kéne próbálnom együtt élni a helyzettel. - Van más programod? Nincs, órára mentél volna. Akkor most azonnal. – Lépek át, miután kimondtam a festmény jelszavát, és bevárom a srácot is. Kihúzom magam, amint talaj van a lábam alatt, s végigfuttatom a tekintetemet. Többségében egyetemisták vannak bent, óraidőben a diákok most a tantermek rabjai. Jut eszembe, Sung-yeun esetében sem ártana majd a házvezetőnk elé ráncigálni, hogy bocsánatot kérjen a lógásért. Erre nincs mentség. – Nekem az mindegy, de mutass valamit, látni akarom. Itt, vagy a hálókörletekben?
Engem kicsit sem zavar az átlagos, sőt pont hogy az akarok lenni, hogy ne nagyon tűnjek fel és ne szúrjak szemet másoknak, csak félek, hogy ezt neki nem tudnám jól elmagyarázni, főleg hogy nem mondhatom el az igazi okát, ahogyan azt senkinek sem. Így azért jóval nehezebb indokolni, hogy miért szeretnék átlagos maradni és beleolvasni a környezetembe. Ő meg inkább rám erőltetne valami látványos ruhát, amivel egyelőre még nem tudom, hogy a mi a fenét fogok majd kezdeni. Amúgy se szeretem a látványosat... félek tőle, hogy nem olyasmit válogatott össze, ami megfelelne az ízlésemnek. - Remek... szóval teljesen átváltoztatod a ruhatáramat? És még mit kell változtatni? - azért kissé megszeppenek, amikor még közelebb is hajol, valahogy ösztönösen jön, hogy én meg kicsit hátrébb hajolok, de a szemkontaktust valahogy ösztönösen sikerül tartani, bármennyire is igazából nem kéne, mert a végén még kellemetlenül érzem majd magam. Mégis csak egy olyan híresség áll itt velem szemben, mint ő, én meg még levegőt is alig merek venni e miatt, csak elkerekedett szemmel bámulok rá, amíg végre el nem indulunk a folyosón. Nem értem, hogy... mire jó ez, ettől leszek majd erősebb, meg jobb, amit akar? És ha... én nem akarok az lenni? - Hogy érted, hogy figyeljek oda azokra, akik... odafigyelnek rám? - hát na ha most ezzel majd anyára céloz... persze szeretem őt és ha innen nézem akkor rendes tőle, hogy a nyakamra küldte... akarom mondani segítséget küldött Hyun-seok személyében, de attól még nem leszek e miatt rögtön lelkes, főleg hogy én tudom, amit ő nem. Én még csak nem is én vagyok, én most más bőrébe bújtam azért, mert anya nem tudott mit kezdeni a testvérem halálával és... ezzel lényegében inkább az én halálomat választotta. Nem valami kellemes érzés és őszintén szólva ennek a mélységeibe nem is nagyon merek belegondolni, tuti, hogy csak még pocsékabbul érezném magam miatta és már így is épp elég nehézség van az életemben, mint hogy direkt tegyek be még egyet a sorba a rossz kedvvel. - Igen, ha neked úgy jobb, akkor úgy öltözöm, ahogy szeretnéd. - aztán majd megpróbálok úgy eltűnni mások szeme elől, remélhetőleg akkor is sikerül majd. Még nem tudom, hogyan, de... majd igyekezni fogok. Azért remélem, hogy nem látványosan rikító cuccokat fog majd rám aggatni, mert attól azért tuti, hogy frászt kapnék és nem is csak a feltűnőség miatt, hanem azért is, mert az ilyesmi szerintem túlságosan... fura. - Megmutatni? Most... azonnal? - kicsit azért meglepődöm, de ez legalább apropót ad arra, hogy amikor a hálók felé igyekszik egy srác egy szál törölközőben, akkor ne nézzek oda, hanem inkább a pálcámat keressem meg, amiről persze tudom, hogy hol van, de na... nem kell így semmi olyat se látnom véletlenül, amit nem akarok. - Mit szeretnél látni pontosan? Egyszerűen csak jól mennek az órai varázslatok, amik átváltoztatástannal kapcsolatosak, ez mindig is ment. - és nem tudom, talán ezt nem kéne mondanom, de ő nem tudhatja, hogy a testvérem azért nem volt annyira profi igaz? Ezt mondjuk a régi suliban a tanárainknak nem kellene hangoztatni, de itt nem ismernek sem engem, sem az öcsémet, úgyhogy nem lehet belőle baj.
Nem az, hogy bajom lenne a ruháival, de túl átlagosak. Fontos családból származik, nem kéne magára a bajt hoznia azzal hogy ennyire szürke. Igenis legyen férfias, legalább a ruháiban, ha már ennyire szépfiús arca van. Be kell ismernem, hogy biztosan tarolni fog majd a lányoknál, ha ennyire helyes, ezen már előre húzom a számat, nem fogom tartani a gyertyát. – Neked jó. A többit majd én eldöntöm. – Hajolok hozzá közelebb ismét, legyen mersze farkasszemet nézni, úgyis tudom, hogy az én akaratom győzedelmeskedik majd. Amikor felhúztam a földről, akkor hozzáértem, ám azóta nem, nincs rá szükség, hogy ráncigáljam. Úgy érzem, az idősebb fiúk iránti tiszteletnek meg kell lennie benne is, így magától értetődő, hogy ha mondok valamit, az úgy lesz. És mégis, már másodszor hallom azt a szót a szájából, hogy nem. Milyen magabiztos, és milyen dacos... Közben meg csapott a válla. És egy harmadik nem is jön. Tényleg nem értem ezt, azért küldtek, hogy figyeljek rá, semmi kedvem harcolni vele. - Talán odafigyelhetnél azokra, akik rád figyelnek oda. – Teszem helyre, egyszersmind felhívva a figyelmét arra hogy mások a szívén viselik a sorsát. Na nem én, hiszen még alig ismerem. Egy gyerek, aki folyamatosan galibát fog okozni, butaságot beszél, mégis, össze van most kötve a sorsunk. Csak remélni merem, hogy az éjszaka közepén nem arra ébredek a hálókörletben, hogy mondjuk ég a takaróm. - Helyes... – Lepődök meg, még tágra is nyílik a szemem, ahogyan felugrik a szemöldököm, végre úgy tűnik képes voltam rá hatással lenni. Lassan már a félemeletnél vagyunk, az alagsor környékén, és kihúzva magam tisztán csengő hangon ejtem ki a klubhelység festményének a heti jelszót. A festmény feltárul, hagyom, hogy a fiú átmásszon előttem, majd követem. - Igen, mintha hallottam volna róla, hogy értesz hozzá. Meg is tudod mutatni? – Kérdezek rá, miközben lépdelünk fel a lépcsőn a saját szekciónkba.
Értetlenül nézek rá először, aztán magamon tekintek végig. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi a baja a ruháimmal. Oké, lehet hogy nem olyan márkásak, vagy minőségiek, mint az övéi, de miért is kéne mindenkinek egyformának lenni nem? Szóval... nem igazán értem én ezt az egészet, hogy mégis mi a gondja a ruháimmal. - De ez... jó... nekem. - bököm ki még mindig felettébb bizonytalanul, de őszintén szólva már nem is nagyon remélem, hogy van esély rá, hogy mondjuk meg tudom győzni a saját igazamról. Nem marad más, mint hogy szépen megyek utána, ha már elindult, bár mintha azért ő is kissé bizonytalan lenne a tájékozódás tekintetében, vagy ezt csak azért érzem úgy, mert én az vagyok? A jó ég tudja, de komolyan! Én még mindig nem teljesen látok át itt mindent, pedig mentem már pár kört, de annyira a folyosó és annyi minden húzódik itt erre-arra, mint ez a fura titkos folyosó is, hogy ember legyen a talpán, aki ki tudja itt ismerni magát. A kérdésére kissé elkerekedik a szemem, aztán zavartan pillantok le a saját lábaimra. Hát na... nem igazán számítottam efféle kérdésre. Végül csak bizonytalanul rántom meg a vállamat. Hát na most erre mégis mi a jó választ? - Nem... csak ekkora a lábam. - hát na a fenébe is lány vagyok, furcsa is lenne ha akkora lábam lenne, mint egy fiúnak, csak hát most ezt a választ még sem adhatom neki igaz? Marad tehát a bizonytalan vállrángatás, amit már elég sokszor alkalmaztam, amikor olyan kérdéssel találtam szembe magam, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. - És ha nem akarok magabiztosságot sugározni? - azt hittem, hogy anyu azért küldte a nyakamra, hogy figyeljen rá, sőt igazából abban reménykedtem, hogy esze ágában sem lesz ilyesmivel foglalkozni, vagy is velem, mert hát gondolom van elég dolga és híres is... erre most mégis a nyomomban van, ruhát vett nekem és arról próbál meg kioktatni, hogyan kéne viselkednem. Én szeretnék inkább beleolvadni a környezetembe és eltűnni mások szeme elől, nem pedig magamra vonni a figyelmet, de ezt nem igazán hiszem, hogy meg tudom majd magyarázni neki. - Rendben van Kye Hyun-seok... akkor úgy öltözöm, ahogyan te mondod. - összepréselem az ajkaimat, hogy ne mondjak semmi kellemetlen a kijelentésére, de ebből nem sokat láthat, mert a tőlem jól megszokott illedelmességgel hajolok meg felé. Ezek szerint nem sok választásom van, mindenképpen bele fog szólni a dolgaimba és az életembe, vagy... hátha majd idővel feladja, netán megunja, talán erre is van esély, azért erősen reménykedem. - Jónak lenni? Elég jól ismerem az átváltoztatásokat... ha erre gondolsz. - gondolom legalábbis, hogy a mágiára érti, vagy a jó ég tudja. Nála nem tudom, nem igazán ismerem ki őt egy könnyen és talán nem is lenne rá esélyem, ha akarnám sem. Ő azért eléggé különös figura, annyian rajonganak érte, hogy ihaj és közben mégis nem is tudom... valahogy nagyon távolságtartó és komoly.
Méregetem egy darabig, de nem fogom tovább rángatni, egyszer is elég volt, ahogyan talpra kényszerítettem. Igen elveszettnek tűnik, mint egy kölyökkutya, s nem érzek magamban elég affinitást, hogy én mutassam meg, hogyan kéne viselkednie, ha igazi férfi akarna lenni. Csak szemforgatok arra, hogy nem okozott csalódást. Igazából nem csoda, hogy ha az anyja rám bízta ezt a mentorálást, mert már az első nap ilyen galibákat okoz, mi lett volna, ha nem állok mellette. – Gyere, megyünk is a szobába. Át kell öltöznöd, mert ezek a göncök... vállalhatatlanok. – Biccentek, és már meg is indulnék vele a hugrabugos mélység felé, hiszen az alagsor felett a félemeleten van a klubhelységünk, és a hálókörleteink. Ez ilyen egyszerű, 10 perc alatt átlátható a kastély felépítése. Vagyis annak, aki odafigyel. Őt biztosan elfelejtette megnevelni az anyja, amilyen lányos arca van, biztosan bejön a tinifruskáknak. Igazi babasrác, amire én csak szájhúzni tudok. - Az édesanyád elküldte a pontos méreteidet. Törpe vagy ilyen kis lábakkal kishaver? – Zordan hajolok közelebb, hogy megnézzem magamnak, hogy nem két filigrán csecsemő állt egymás vállára és öltöztek be a srácnak. Nem, valódinak tűnik, de szokatlanul lányos. Mindegy, nálunk Szöulban ez még egészen átlagos is lehet, nem vagyunk hatalmas méretekkel rendelkező nemzet, ha neki így jó, hát engem sem zavar túlzottan. - Feltűnés? Felesleges. Neked kell sugároznod a magabiztosságod Kim Sung-Yeun! – Rázom a fejemet szigorúan, még a mutatóujjamat is felemelem afféle kioktató stílusban, ahogyan lépdelek mellette. Már majdnem a földszinten vagyunk, meg kell várni, amíg a szeszélyes lépcsők lefelé irányítanak bennünket. A falak festményei mintha fel akarnák valamire hívni a figyelmemet, ám annyira nem érdekel mit sutyorognak, ezért megyünk már tovább lefelé. – Hát ha megelégszel egy bőröndnyivel az általam választottakból, nekem mindegy, ha nincsenek nagy igényeid. Akkor mindig úgy fogsz öltözni, ahogyan nekem megfelelsz, téma lezárva. - Csak pár órája. Galibamentesen. Nem nagyon ismerlek még, miben szándékozol jónak lenni?
Meglepettségemben még néhány másodpercig kissé nyitva is marad a szám. Azért ezt így nem gondoltam át az órával kapcsolatban, mert hát... csak egy óra, ahol résztvevő voltam és nem feltétlenül számít annyira sokat, hogy nem tudtam ott lenni... igaz? - Én nem.. nem okoztam csalódást, csak eltévedtem. A tanár úr meg fogja érteni. - legalábbis remélem. Hallottam azért rémhíreket már és ha ez most bájitaltan lenne, akkor biztosan eléggé meg is lennék ijedve, de nem erről van szó. Bűbájtan volt és úgy tudom, hogy azért az a tanár nem annyira félelmetesen szigorú, szóval csak nem lesz semmi komoly baj... igaz? Nem hagytam cserben senkit, ez az egész nekem rossz, én maradtam le az óráról, tehát valakitől majd el kell kérnem a jegyzeteit, és remélni, hogy segít is majd esetleg az illető. Trey elég rendes, de vele nem járok egy évfolyamba, szóval ebben egyáltalán nem biztos, hogy tud majd nekem segíteni. - Vásároltál nekem ruhákat? - oké, azért elkerekedik kisit a szemem. Tudom azért van itt, hogy figyeljen rám, de én nem igazán számítottam rá, hogy majd ilyen mértékben teszi ezt. Az egy dolog, hogy rendesen ki is oktat, de a tetejében... még a ruhatáramat is változtatja? - De ugye nem túlságosan... olyan... nagyon feltűnőek? - majdnem hozzáteszem, hogy mint az övéi, mert hát az ő ruhái, meg egyéb kiegészítői finoman szólva is nagyon látványosak és én nem hiszem, hogy bírnék valami hasonlót. Remélem azért egy fokkal visszafogottabban vásárolt nekem és amúgy is... honnan tudja a méreteimet? Ha mindent a testvérem méretei alapján vett meg... remélem, hogy nem vett mondjuk cipőt... abból gond lenne. Nem tudok hordani olyat, ami nagyobb a lábamnál 3-4 számmal. - De ha hoztál ruhákat, akkor nem is kell mennünk igaz? - és engedélyt sem kell kérni stb. Persze be kéne illeszkednem, de azért az én esetemben ez akkor sem túlságosan egyszerű. Azért majd próbálkozni fogok, meg hogy ne tévedjek el a következő órámról is. Egyszerűen csak kissé még új a nekem a helyzet és nem elég az új iskola, még azt is meg kell oldanom, hogy úgy viselkedjem, mint a testvérem, azért ez egyáltalán nem könnyű. - Öhm... igen, igyekezni fogok, de... nem kell megkeresned, ha elkeveredem, majd megoldom. - most sem vártam el tőle ilyesmit, szóval nem értem, hogy miért kell ennyire szigorúnak lennie velem, hiszen nem az én hibám, hogy ekkora ez a kastély. Azért a kérdésére nem tudom megállni, hogy ne jelenjen meg egy halvány mosoly az arcomon. - Az biztos, hogy lefelé kell menni, de azt hiszem megtalálom. Mikor érkeztél Hyun-seok? - mert azért ha jól sejtem, akkor ő sincs teljesen még toppon tájékozódás terén, nem csak én keveredtem el ennyire. Ha nem tudja merre juthat a szállására, akkor azért még nem tökéletesen számára sem a tájékozódás igaz?
Nem igazán értem, hogy az anyjának miért pont engem kellett úgy bevonnia, hogy az én életemet is teljesen megváltoztassa azzal, hogy egy teljesen ismeretlen fiúval kell törődnöm, talán évekig. Abban kell csak bíznom, hogy minél hamarabb a lábára áll, és le tudjuk egyeztetni, hogy szétválnak útjaink. Nem ismerem, nem tudok róla semmit, mégis úgy kell kezelnem, mintha minimum családtag lenne. Ez elég bosszantó. A csuklójánál rángatom fel a földről, hogy egy szintbe kerüljünk. Nem ötéves már, hogy itt hüppögjön a földön, de ahogy nézem, valóban egy kissé vékonyka alkat. Mindegy, nem kell mindenkinek macsónak lennie, majd az öltözködéssel tud némi férfias összhatást magára húzni. - Le. Nem ártana odafgyelni, hogy ha számítanak rád, máris csalódást okozol nekik. Nekem aztán... mindegy. – Nem hat meg a letörtsége. Nem azért vagyok itt, hogy lelkileg támogassam, hanem hogy ne essen baja, ebbe egy kis fenékreülés bőven belefér. Látom rajta, hogy tökéletesen bizonytalan, pedig villámgyorsan össze kell magát szednie. Nem lehet ennyire béna egy idegen környezetben. Azt kell mutatnia, hogy összeszedett. – Nincsenek. Nem voltak. Megkérdeztem a méretedet, és vásároltam. Majd meglátod. Na gyere! – Várom be, hogy mellém érjen, és meginduljunk a folyosón a hugrabugos alagsori körletek felé. – Akármikor nem is. Majd kérek külön engedélyt, felnőtt vagyok, nem azért vagyok itt, hogy mindenáron egyetemi órákon üljek. Az anyád is ezt támogatja, hogy mielőbb beilleszkedj. Nem akar személyesen foglalkozni a neveléseddel, a tanári kar érdeke is, hogy ne lógj ki. – Kiérünk a tiltott folyosóról, viszont alig járnak most a vele egykorúak kint, hiszen a többségnek órája van, csak egyetemistákkal futhatunk össze. Megnéznek minket, főleg miattam, biztosan itt is megvan a hírem, ahogy hallottam. Azt is el tudom képzelni, hogy a helyi tinimagazinokban is megjelent a hír, hogy eljöttem, és itt fogok tanulni. Nem gondoltam volna, hogy ennyien nézik a filmjeimet, és talán lesz lehetőség arra, hogy itt is vállaljak majd valamit. Vélhetően az is furcsa lehet, hogy két távol-keleti fiú rója a folyosókat, ám gőgösen húzom ki magam, felszegem az államat, nézzenek csak meg minket. Ha megkapta a ruháit, neki is lesz lehetősége büszkélkedni. - Kim Sung-yeun! – Szólok rá szigorúan az egyik lépcsőfordulóban. – Meg tudod igérni, hogy nem keverdsz többet el? Nincs időm a kereséddel foglalkozni. Azt tudod, hogy hol van pontosan a szállásunk?
Azért erre tényleg nem számítottam, hiszen... azért lássuk be, hogy híres valakiről van szó, akit mindenki ismer Koreában, aki... eléggé valakinek számít és nem tudtam, hogy komolyan fogja venni ezt az egészet. Persze így is látom rajta, hogy utálja azt, hogy engem kell pesztrálnia, hiszen a tekintete nagyjából a földbe igyekszik engem döngölni, nagyon azon van láthatóan. Tudom én, hogy nem nézek ki túlságosan értelmesnek azzal, hogy a földön ülök és sikerült lekésnem az órámat és eltévedtem... de azért még sem kéne ennyire leszólnia, vagy mégis? Feltápászkodom, amikor szinte felrángat a földről, hogy aztán megigazítsam valamelyest a ruhámat és megpróbáljam magamat rendbe szedni, legalább nagyjából. Egy minimális hajigazítás is belefér, bár eddig se volt egy nagy szám az a kóctenger, ami a fejemen volt, szóval sokkal többet így se, úgy se tudok belőle kihozni azt hiszem. - Már... lekéstem? - ismétlem el őt kissé letörten... fásultan, vagy hogy is fogalmazzak, a lényeg, hogy nem vagyok oda a hírtől. Azért én akartam ám menni, de ezek szerint már eleve elszúrtam az egészet azzal, hogy túlságosan sokáig maradtam itt, vagyis keveregtem össze vissza. Utólag pedig már kár siránkozni, ő legalábbis biztos vagyok benne, hogy ezt fogja majd mondani, hogy ne nyafogjak. - Oh, ezt nem tudtam és... nekem ilyen ruháim vannak. Nem tudom, hogy... mire gondolsz pontosan. - értetlenül pillantok rá, de aztán összekapom magam, kihúzom a hátamat és egy röpke meghajlást azért intézek felé. - Sajnálom, hogy gondot okozok Hyun-seok, de... nem hiszem, hogy bármikor elmehetek Londonba vásárolni. A házirend nem engedné. - eléggé óvatosan mondom ezt, még a szemébe is alig nézek bele. Azért lássuk be, nem hiszem, hogy jó ötlet vele szembeszállni, de attól még tényleg kétlem, hogy elengednének csak úgy Londonba bármikor. És egyébként is... mi a fene baja van a ruháimmal? Nincs velük semmi gond, teljesen jó ruhák. Tiszták és rendezettek, rendben is tartom őket, egyik sem gyűrött, vagy büdös... teljesen jó ruhák ezek, nincs nekem szükségem újakra. Lehet, hogy nem olyan feltűnőek, mint mondjuk az övéi és nem olyan szépek és minőségiek, de ő mégis csak híres, mégis csak egy sztár nálunk, érthető, ha a ruhatára is sokkal kifinomultabb és különlegesebb, int az enyém. Én amúgy sem akarok feltűnő lenni, az egyszerű ruhákkal pedig sokkal könnyebb eltűnni a tömegben, mintha színesen, mint valami papagáj villognék. Az nagyban megnehezítené az itteni dolgomat, na meg a titkom megőrzését.
Miután sikerült visszaszereznem az egyensúlyomat, és magamhoz kapni a kezemet az undorító mocskos párkány érintését követően, máris meresztem a szememet. Vajon merre lehet a kis hülye? A puffanásból itélve már meg is találtam a jómaradat, aki szó szerint púp lesz a hátamon, légy a levesemben, de nem volt választásom. Most hogy iderepültem Szöulból, már késő azon merengeni, miért is tettem, csak a pofákat vághatom, éreztethetem vele, hogy semmi értelme a létének, és annak hogy rám testáltatta magát. Hiszen ha egy kicsit is életképes lenne, meg lenne oldva a problémám. Talán erről lenne szó? Gatyába kéne ráznom, aztán az anyja elé állhatok, hogy tud már ő magára vigyázni. Felpillant, én pedig első körben szinte alig tudom megállni,hogy ne rivaljak rá. Olyan elesett, szerencsétlen, ritka sok dolgom lesz, ha embert akarok belőle faragni. Hogyan lehetne azt megcsinálni, hogy egy hónap alatt elhúzhassak innen? Valami szuperintenzív dolog, állandóan együtt lenni, akkor sikerülhetne, hogy én legyek a példaképe. Ha rám hasonlítana, akkor működhetne, viszont egy hónap is a buta kérdések közepette, hihetetlen hosszú lenne. Nem fogok rajta nevetni, inkább szánakozom, hogy ennyire nem találja önmagát. Azért egy srácnak jóval komolyabbnak, férfiasabbnak kéne lennie. Minimum valami hófehér tetőtől talpig márkás hacuka, nem pedig ez az ócskaság, amit visel. Amolyan csapott a válla, nem sokat jár edzeni, nyeszlett. Jó, vannak ilyen anyuci kedvence srácok, meg hát én sem vagyok egy kis sárkány, de legalább magas vagyok. - Pontosan téged, ahogyan sejtem. – Felelem kimérten, miután felrángattam a földről. Pár pillanatig a szemét figyelem, nagyon meg van illetődve, el is kapja a pillantását. Így hát vállat rántva húzom el a szememet és nézek át rajta. – Arról már régen lekéstél. Menjünk vissza a szobámba, az egyik bőröndötet velem küldte el az édesanyád, mert még azt is otthon felejtetted. Bízom benne, hogy abban van az értelmes ruhatárad, ha meg nem, akkor elmegyünk Londonba vásárolni. Ezt az órát már úgysem tudod pótolni. – Felelem rideg összefoglalással, és csak harapdálom az ajkamat, hogy ne kelljen ismét lehordani őt mindennek, pedig olyan könnyű lenne. Elindulok hát a szobám felé, ez nem kérés volt, sokkal inkább felszólítás, parancs.
Komolyan úgy érzem magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Eddig se voltam sokkal bátrabb, de mintha ez még csökkent is volna azzal, hogy még csak magamat sem adhatom. Mi van, akkor ha idővel egyszerűen el is felejtem azt, hogy ki vagyok? Mi van akkor... ha már tényleg nem én leszek, annyira próbálok alkalmazkodni ahhoz, akinek lennem kéne, annyira próbálok a testvéremmé válni és megfelelni anyánknak? Azt hiszem ilyen gondolatokkal a fejemben és ezzel a szerencsétlen helyzettel még érthető is, hogy a földön kötök ki és nem igazán sikerül egy hamar összeszedni magam, pedig én... komolyan nagyon igyekszem. Csak hát minek keressem tovább a jó utat, amikor úgy néz ki, hogy teljesen sikerült elkeverednem? Egyszerűen sejtelmem sincs, hogy merre van a bűbájtan terem és nem hiszem, hogy megtalálnám óra előtt, viszont azt sem akarom, hogy késve érkezzem, mert azzal pont hogy magamra vonnám mindenki figyelmét. Akkor inkább itt maradok a földön a pad mellett. Itt... valahol... Aztán majd visszajutok valamikor a szobámba, vagy éhen veszek és megesznek a patkányok... Na jó, azt hiszem ennyire nem kéne drasztikusan hozzáállnom a kérdéshez, bár őszintén szólva totál jogosnak érzem, mintha tényleg semmi se sikerülne mostanában. Az viszont meglep, hogy végül mégis lépteket hallok meg közeledni. Talán... végre mégis jön valaki, aki segít, vagy valaki, aki kinevet, hogy miért voltam ennyire béna? Az a baj, hogy egyik lehetőség sem az igazi, főleg mert nem hiszek abban, hogy túl sokan segítenének önzetlenül, arról már nem is beszélve, hogy tuti, hogy megkapnám, hogy miért nyafogok, amikor fiú vagyok és tartanom kéne magamat igaz? Határozottan meglep az, akinek végül meghallom a hangját, főleg hogy úgy fest engem keresett. Na igen... tisztában vagyok vele, hogy anya a nyakamra küldte, hogy pesztráljon, de hát gondoltam, hogy valaki aki ennyire híres úgyis félvállról fogja kezelni a dolgot és nem veszi majd komolyan, erre most mégis itt van? Elkerekedik a szemem, és egyszerűen csak hagyom, hogy felrángasson a földről. - Kye Hyun-seok... te mit keresel itt? - bukik ki belőlem, de aztán rá is jövök, hogy talán ez a kérdés a válasz helyett felettébb illetlen volt. Lesütöm a tekintetemet, minimum mint rossz gyerek az apja előtt, csak óvatosan pillantok fel rá. - Én... azt hiszem eltévedtem. Bűbájtanra kellene mennem, de fogalmam sincs, hogy hol van a terem, és... igazából azt sem tudom, hogy én hol vagyok. Csak jöttem és... aztán körbe-körbe mentem és végül le akartam ülni, de még az se sikerült. - hirtelen szorítom össze a számat, amikor sikerült cseppet bőlére ereszteni a dolgot és tuti, hogy nem pont az én fecsegésemet akarja hallgatni, főleg nem egy olyan valaki, mint Hyun-seok. Neki egyáltalán nem is kéne itt lennie, hiszen... nem tartozik felelősséggel értem, maximum ezt kapta feladatnak és jól látszik rajta, hogy nagyon utálja már előre az egészet.
Alig érkeztem meg pár órája, mégis tökéletesen kiismerem magam az új épületben. Szervezettség kérdése az egész. Kértem az első percekben egy térképet, amit új diákok számára szabványosítanak. Néhány perc alatt memorizáltam, így már meg is találtam a szobámat. Kérhettem volna akár külön szobát is, ám így félévváltás alapján ez esélytelen, ezért a többi diákkal egy körletbe fogok járni. Ezen alaposan húztam a számat, jobban örültem volna a saját rezidenciának, ám legalább rajta tarthatom a szememet a gyámolítottamon, aki gyakorlatilag púp a hátamon. Légy a levesemben, mindegy, hogyan hívjuk. Ha szerencsém van, csak pár hónapra rendelt ide az anyja, addig meg nem történik semmi zűr, itt is képezhetem magam, és ha mást nem, fel tudok készülni a nyári-őszi forgatásra, amikor majd visszatérhetek Szöulba. A komolyan színészeknek sem árt néha egy kis elvonulás, annál értékesebb leszek majd a rajongóim szemében, ha ismét feltűnök a színen. Lepakolok, és egy két órás zuhanyzással egybekötött szépítkezés után érzem ismét emberinek magam. Kihúztam a szememet, a frizurám is elég csinos, a ruhaválasztás tekintetében hivalkodó kétsoros-divatos felsőt veszek, testhezálló nadrággal. Már csak azt a bosszantó alakot kell megtalálnom, és legalább szólni neki, hogy megjöttem, biztosan tud a létezésemről, engem mindenki ismer, így úgy értem, az anyja valószinűleg beavatta, hogy én fogok majd rá vigyázni. Ezt úgy képzelem, hogy ő majd ül a szobájában, tanul, nekem meg nem kell, hogy a fejem fájjon miatta, élhetem az életemet. Kérdezősködtem egy párat a háztárs lányoknál, és nem is meglepődésemre nem csak azt tudták hogy ki vagyok, a hírnevemet is ismerték, láttak tőlem filmeket is. Meglepő! Nem gondoltam volna, hogy nyugatra is eljut a szöuli filmezés. Megveregetni azért nem fogom a menedzsereim vállát, végső soron ez a dolguk. Visszatérve a kérdezősködésre, tudni akartam, hogy hol találom az új nevet, akit még meg kell ismernem. Sung-yeun merre lehetsz? Bosszúsan hajtom fel az ingem gallérját, szigorúan mérem fel a folyosót, amerre többen is látták, de semmi. Egyel feljebb sétálok, szólongatni azért nem fogok. Vagyok olyan botor, hogy ott kinézzek az ablakok egyikén, és meg is tántorodom, utálom már ezt a vészes magasságot. Gyorsan igyekszem visszanyerni az egyensúlyomat, mert közben puffanást is hallok a közelből, és lám, megpillantom őt, aki a kép alapján a fiú lehet. - Navégre. Kim Sung-yeun mit keresel itt? – Förmedek rá, és felrángatni kezdem a földről, emberelje már magát, mert nem tudom, mit nyöszörög ott a földön, mint valami félnótás. Már csak az hiányzik, hogy az anyja engem tegyen felelőssé bármiért, ami vele történik.
Igen azt hiszem határozottan sikerült eltévednem, de talán ez érthető, hiszen még nem vagyok olyan régen itt a kastélyban és ez a hely... sokkal nagyobb, mint a régi iskolám. Egyébként is mindig a testvérem volt kettőnk a felfedezőbb szellem pont e miatt is történhetett meg... az a végzetes baleset is, ami miatt most itt vagyok és, ami miatt minden teljesen megváltozott. És én ezért tévedek el most a sok kusza folyosón, pedig elvileg órára kellene mennem és szinte már biztos, hogy el fogok késni, ha egyáltalán oda találok, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy sikerülni fog, mert... őszintén szólva fogalmam sincs, hogy merre vagyok, még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán az emelet stimmel, pedig... annyira igyekeztem, hogy ne keveredjek el teljesen, de nagyon úgy tűnik, hogy teljesen hiábavaló volt a dolog, mert... hát nem jött össze. A vállamon egy táska, rajtam az iskolai egyenruha, amiből tökéletesen látszik, hogy Hugrabugos vagyok, már ha valakit netán érdekelne. A táskában ott van minden, ami a Bűbájtanhoz kell, a penna és a pergamen a jegyzeteléshez, és a szobatársam Trey azt mondta, hogy ne felejtsem el a kekszet sem. Még mindig nem tudom, hogy ezt mire értette pontosan, de végül tettem be egy darab kekszet is biztos, ami biztos alapon. Most pedig... az egész felesleges volt, mert nem fogok odaérni, sőt talán még az óra végére sem, mert... Ráncolom a homlokomat, ahogyan megállok, és végigmérem a szobrot, amit azt hiszem már láttam egyszer. Igen... biztos, hogy láttam már, de akkor mégis hogyan mentem körbe? Egyáltalán egyszer sikerült, vagy többször is? Értetlenül ráncolom a homlokomat továbbra is, végül hátrébb lépek párat és fáradtan ülök le a padra. Azaz... hát nem sikerül ez olyan jól, mert csak kb. sikerült belőni félszemmel, hogy mögöttem egy pad van, mint kiderült elszámoltam magam és kissé talán átlós volt a hátrálás is, mert ügyesen ülök le a szélére úgy, hogy végül egy szép eséssel kötök ki a padlón egy halk nyekkenés kíséretében. Remek... komolyan remek. Sóhajtok egyet, és hát egyelőre maradok. Tudjátok van az a jól ismert mondás, hogy ennél lejjebb már nem eshetsz, akkor pedig talán butaság is lenne felküzdeni magamat a padra, mert az ki tudja, hogy miféle eredménnyel járna, akkor már inkább maradok itt lent a földön, akkor tuti, hogy nem lesz már nagyobb bajom és azt hiszem azt végképp feladhatom, hogy eljussak órára... szerintem kizárt, hogy sikerüljön. Ennyit a mai bűbájtanról.
