2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Mindkettőnknek olyan mérgező kapcsolat van a háta mögött, hogy nem is feltétlenül baj, ha nem kapkodunk el semmit. Bár az enyém már rég végetért, de Bradynek igenis kell idő arra, hogy tisztázódjon a helyzete és pont ez mutatja számomra azt, hogy rendes pasi, hiszen nem akar Sadie háta mögött semmit e tenni még úgy sem, hogy igazából arra készül, hogy szakít vele. Persze ettől részben pont, hogy nehezebb várni rá, de mégis csak megteszem, hiszen úgy gondolom ebből csak valami jó sülhet ki hosszú távon. Talán nem olyan leszek majd, mint az itteni tanárok egy része, hogy tényleg semmi másról nem szól az életük csak a diákokról és a tanításról. Ha meg családot akarnak akkor lehet maximum egy macskájuk, de ennél többre nincs esély. Én azért bármennyire is elcseszett a családi hátterem, azért mégis csak szeretném, ha megmutathatnám, hogy hiába voltak rémes szüleim, én másmilyen is tudok lenni. - Akkor próbáljuk meg! Pont attól lehet izgalmas, hogy rendhagyó és nem valami átlagosat választunk. - mosolyodom el, mert bár tényleg egy sötétebb felhangú meséről van szó, de attól még igenis sok izgalom van benne pont e miatt. Remélem, hogy tényleg működni fog és fel lehet turbózni több szereplősre, kiegészíteni néhány dallal is. Végülis van tanulsága, hiába szól az egész a halálról, attól még a gyerekeket is érdekelheti. Végülis itt a kicsik is már tizenegy évesek elmúltak és bizonyára vannak Brady kezei alatt tizenhárom-négy évesek is akár. - Az tökéletes! Szerintem a tizenégy évesek már úgyis kész felnőttnek érzik magukat, vagy csak nekem tűnik úgy időnként a könyvtárban? - költői a kérdés, meg aztán ki tudja talán mi is ilyenek voltunk anno. Lehet, hogy mi is úgy voltunk vele, hogy idősebbnek gondoltuk magunkat, mint amik voltunk, a jó ég tudja. Most jó lenne kicsit fiatalabbnak lenni. Az ember rémes lény, sose jó az neki épp, ami van, vagy legalábbis ritkán elégedett. - Várni fogom és... sok sikert! - viszonozom a puszit és egy pillanatra azért megfogom és a megszorítom a kezét, hiszen nekem nincs más dolgom csak várakozni, kitalálni a színdarab részleteit. Az ő dolga nehezebb lesz, hiszen amiket mesélt erről a Sadieről azok nem túl kellemesek és ez alapján nem hiszem, hogy könnyű dolga lesz a szakítással, főleg ha az a nő már gyereket akart tőle. Azért kicsit aggódom, hogy mi van ha erőszakoskodni fog csak azért is, de remélem, hogy nem lesz baj.
//Én is köszönöm szépen a játékot, szuper volt, mint mindig! <3 Mehetnek pihire, addig is építik közös életüket. //
A legpocsékabb az egészben az, hogy olyan fene nagy tisztességesek vagyunk. Láthatja rajtam is, hogy cseppet sem lenne ellenemre, ha nyilvánosan is együtt lehetnénk, elcsattanna egy mindkettőnk által nagyon is kívánt csók, vagy akár még több, de neki és magamnak sem akarok zűrt, Sadie-t itt még mindig sokan ismerik, nagyjából percek alatt a fülébe jutna, ha kézenfogva látna engem valakivel. A rejtett, titkos kapcsolatnak meg lehetne a varázsa, de én elvi szinten sem akarok senkit bántani, és Savannah talán így mellőzöttnek érezné magát. Felsóhajtok, el kell fogadnunk hogy pár nap még köztünk áll, és utána ki tudja, hogy mik lesznek a következmények. Addig meg kell elégednünk néhány lopott pillantással, egy-egy baráti vállveregetéssel, ami még azonos neműeknél is beleférne. Aztán meglátjuk, hogy mikorra fut ki ami még függőben van. Egyetértően bólintok, legalább lesz értéke a kapcsolatunknak, hogy ha kivárunk, barátkozunk, mondhatni lelkileg is összesimulunk. – Rendben, tartom, hogy ha rád bíztam a választást, és a prózát, akkor tiéd a pálya, én pedig megírom hozzá a dalokat, van már néhány félkész kottám, és arra gondoltam, hogy ismert slágerek bizonyos zenei alapjait is lehetne használni, ami passzol. – Tűnődöm el, amolyan Operaház Fantomja stílus jut most eszembe, de tényleg csak érintőlegesen, csupán a stíluson belül maradva. Érdekes, hogy mivel mindketten pozitív személyiségek vagyunk, mennyire fel tud villanyozni, kiléptet a kényelmi körből, ha valami sötétebb felhangú témával foglalkozunk. Talán azért, mert mindkettőnk életét megbélyegzni a múlt. Egyértelműen több rejlik Savannah lelkében, mint egy szomorú, bájos pillantás. – A legfiatalabbak jöhetnek most szóba, mert Jade szervez egy nyári musicalt, és oda a tizenhat felettiek lesznek beválogatva. - De azt mondom, hogy a mi korosztályunk lehetne a tizenhárom és tizenöt közöttiek, így akkor tényleg mese lenne ez az egész. – Köszönöm a beszélgetést, és akkor.. Mielőbb intézem a kettőnk dolgát. – Egy puszit azért kap, barátok tehetnek ilyet. Talán egy fokkal jobban odasimulok az arcához, belesóhajtva a nyakába, hogy aztán elhagyjam a könyvtárat. Meg kell keresnem a főbb jelöltjeimet, hogy előadjam nekik, mit találtunk ki.
Én azért eddig is több rosszat feltételeztem a menyasszonyáról, mint ő maga, úgyhogy igenis gondolok arra, hogy esetleg nem fogja majd jól viselni, ha Brady szakít vele, hiszen valami miatt mégis csak már jó ideje vele van, még ha nem is tudni, hogy most a pénz az oka, vagy pusztán az, hogy megszokta már. Azt valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy szerelemről lenne szó. Egyszerűen nem úgy tűnik, mintha szeretné Bradyt, hiszen kihasználja és egyáltalán nem kedves vele. Ez pedig eddig is bántó volt, legalábbis nézni, ahogyan együtt vannak, miközben annyira nem illenek hozzá. De próbáltam nem foglalkozni vele, ahogyan a szüleim dolgával sem. Egyszerűbb volt eljönni és becsukni magam mögött azt az ajtót, mint azon rágódni, hogy vajon mi lenne, ha kedvesebbek lennének, vagy figyelmesebbek lettek volna velem gyerekként. Talán az anyámnak van valamiféle mentsége, de én is úgy vélem, hogy lehetett volna pont azért jó szülő, mert vele nem voltak rendesek a szülei, de ő inkább rajtam verte el a port, még ha nem is szó szerint. Sokszor mégis a lelki bántalmazás sokkal komolyabb sebeket okoz, mint a fizikai. - Csak óvatosak vagyunk és ezzel nincs is baj. - mosolyodom el a szavaira, hiszen lehet hogy tényleg túl óvatoskodjuk ezt, de közben egyikünk előző kapcsolata se volt éppenséggel fényes. Őt Sadie tartotta lakat alatt eddig, én pedig bár már eltelt vagy három év amióta kiléptem abból a mérgező kapcsolatból, de akkor is nyomot hagyott bennem. Egyelőre még mindig nehezen kezelem azt, hogy valakinek tényleg érdekes és fontos lehetek, vagy hogy úgy nézzen rám, ahogyan Brady, szinte már rajongással. Ezért is jobb, hogy áttérünk a darabra inkább és kicsit elkanyarodunk az érzésektől. Ez a könyvtár, sok diák jár erre, de attól még nem lenne jó, ha nem tudnánk uralkodni magunkon. Mondjuk az is igaz, hogy ez esetben meghagyom neki a lehetőséget, hiszen legutóbb én voltam, aki megcsókoltam. Ki voltam borulva, az igaz, de akkor sem bántam meg, és nem érzem úgy, hogy hiba lett volna. De most neki kell rendeznie magában a dolgokat és a kapcsolatát lezárni előbb Sadievel. - Lehet, hogy sötét a történet, de mégis csak van tanulsága és egy gyerekkönyv egyik meséje. Talán pont ettől lehetne rendhagyó, ha nem egy átlagos mese lenne, sőt lássuk be sok színdarab nem épp vidáman zárul, mint például a Romeó és Júla. - fejtegetem, hiszen ott a szerelmes pár végül meghal. Ez a mese pedig azt bizonyítja be, hogy nem az a legfontosabb, hogy híres légy, hogy kiemelkedj, hanem pont hogy ha átlagos életet élsz, nem hivalkodsz, akkor sokkal többet elérhetsz. - Kérdezd meg a kis csapatodat, hgy nekik tetszene-e, és aztán essünk neki. - javasolom, hiszen szerintem tényleg jó megoldás lenne, ha legalább megpróbálnánk. Lehet, hogy végül a kicsik leszavazzák, de ha nekik is tetszik, hogy rendhagyóbb darabot válasszunk, akkor meg végülis miért is ne?
Bele se merek gondolni, hogy Sadie netán elkezd szemétkedni. Szeretném, ha csendben, dráma nélkül tudnánk lezárni, pedig látom Savannah arcán a kétkedést, ő szerinte nem így fog történni. Nem akarok már előre elkeseredni, de bizom benne, hogy a menyasszonyomat annyira sem érdeklem, hogy erre energiát szánjon. Legfeljebb ismét elmegy vásárolni, bár fogalmam sincsen, hogy akkor éppen kinek a pénzén. Lehet, hogy pont a galleonok csillogása lesz az, ami miatt mégis kiveri a balhét. - Csak miattam nem kell, hogy gondolj rá. Szeretnék segíteni, viszont elrendezni csak te tudod magadban. – Ismét kinyúlhatnék, megsimogatni az arcát, de túlzásba sem szeretném vinni, lévén mégsem vagyunk egy pár. Igaz, nagyon jó lenne, ha én is le tudnám zárni a múltamat, hogy Sadie ne álljon közénk, ehhez viszont az kell hogy a döntésen túl meg is mozduljak, szembesítve azzal, hogy mennyire nem működik ez kettőnk között. Savannah ellenben már nem tud az anyjával, legfeljebb az apjával beszélni, akivel viszont én is láttam, hogy nem sok értelme van. Ez most már inkább csak amolyan lelki gát, amit el kéne temetni, vagy úgy feloldani, hogy többé ne nyomassza. Nem tudom felmérni, hogy beszélgetésekkel, sporttal, vagy talán az is elég lehet, ha boldoggá tudjuk egymást tenni. – Mindketten túludvariaskodjuk ezt az egészet, pedig a napnál is világosabb. Csak először le kell zárni. És hogy addig ne lássalak? Fenét! – Mosolyodom el immár szélesebben, nem könnyű egy olyan kapcsolatból kilépni, ami olyan mélyen lehúz már, mint a mocsár. A döntést meghoztam, s tudom, hogy Savannah mellett boldog leszek, még azt az utolsó, nyomasztó beszélgetést kell lefolytatnom, amelynek azon kívül, hogy szétmegyünk, nem lesz következménye. És az, hogy barátként kibírjuk pár napot, vagy egy-két hetet, én sem tudom, hogy mennyire működne, lévén máris letámadnám, ahogyan a gyász közepette ő tette vele, de miközben vonzódni is kezdtünk, barátok is lettünk, ezért meg kell próbálnia működni így is. És egy-egy akaratlan érintés, ölelés talán beleférhet, az még inkább a lelki vetülete annak, hogy már így is egymásra találtunk. – A három testvér, mint mesejáték? Nem lenne az túl sötét? Végülis gyilkosság van benne, és nagyon morbid.. Bár meg lehet közelíteni valami epikus vagy vígjátéki formában, plusz szereplőkkel kiegészítve. Ha valami darabot írnál rá, megkomponálnám a zenéjét. – Lódul meg a fantáziám, és máris a leendő főszereplőkön tűnődöm. Magával ragad az ihlet, hiszen Savannah mellett tényleg motiválva érzem magam.
Tudom, hogy bonyolult ez az egész és igen benne van az is, hogy nem fog működni, vagy hogy bármi bezavar, esetleg a szakítása nehézkesebb lesz, mint elsőre gondolná, netán remélné. Nem lehet tudni, de mégis úgy érzem meg kellene próbálni, hiszen most nem boldog és tudom, hogy azzal a lánnyal nem is lenne az. De ez nem rajtam múlik, neki kell meghoznia a döntést, hogy tovább lép-e és megpróbálja, vagy sem. - Én is így gondolom, de... - akadok el és végül csak megrázom a fejemet. Magam sem tudom. Elég bonyolult ez az egész és talán néha mégis csak sajnálom az anyámat, de még se tudtam eléggé szomorkodni a miatt, hogy meghalt és ez azóta se változott. És bevallom most is sokkal jobban érdekel, hogy Bradyvel mi lesz, hiszen nem akarok én utimátumot adni neki, de még se hiszem, hogy végigtudnám nézni, hogy az a Sadie teljesen kiszipolyozza és kihasználja, főleg ha még közös gyerekük is lenne. Ez már végképp ok arra, hogy Brady döntést hozzon és tovább álljon. És igenis önzőség talán, de örülök, hogy végül úgy dönt, hogy elhagyja azt a rémes nőszemélyt. Igaza lehet, nem kellene rohanni, a csókkal is én támadtam le, ami butaság volt. Neki se árt az, hogy egyedül is legyen valamennyit és az én előző kapcsolatom is rémes volt, még ha már annak jó ideje vége is lett. - Jelent és ezt nagyon jó hallani. Én se tudom mit csináltam volna, ha azt mondod most, hogy inkább maradsz vele és ne találkozzunk. - azt leszámítva persze, hogy összefutunk a folyosón. Azért nagyon fájt volna, de ez most így rosszabb volt, hogy csak néhem ahogyan tipródik és rágódik. Olyan jól esik minden egyes mozdulat, ahogyan a kezemet fogja, vagy a hajtincset kisöpri az arcomból. Egy-egy érintés rettentő sokat jelent és biztos vagyok benne, hogy ezt ő is hiányolja Sadie mellett, még ha megpróbált is úgy tenni, mintha nem lenne olyan fontos. - Igen, azt hiszem értettem. - bólintok egy aprót, bár valójában sejtelmem sincs, hogy mennyire működik az, hogy amíg rendezi a dolgait csak úgy barátként legyünk egymást mellett, miközben igenis érezhető köztünk a vibrálás és most már egyértelmű is, hogy mindketten nagyon is vonzódunk a másikhoz. Meg aztán ki tudja majd, hogy milyen lesz a szakítása Sadievel. Mi van, ha kiakad? Esetleg megpróbál még küzdeni és elcsábítani Bradyt. Azt hiszem lesz néhány álmatlan éjszakám, amíg ez az egész nem rendeződik majd teljesen és nem tudom, hogy sikerült kilépnie abból a kapcsolatból. - Mit szólnál, ha egy klasszikus darab lenne? Vagy, ha már a kisebbekkel foglalkozol, akkor egy mesejáték? Még talán sose vitték színpadra a három testvér történetét. Az igazán nagy kihívás lenne. - és hát mégis csak legendás dolog, hiszen a halál ereklyéiről szól, amiben vannak, akik hisznek és akadnak, akik természetesen nem. Mondjuk annyiban nehéz, hogy nem sok szereplős darab, hiszen a három testvér és a halál a főbb szereplők. Rajtuk kívül inkább csak néhány mellékszereplő van, netán háttér lehet egy-egy fa, bár persze kicsit alakíthatunk a történeten, hogy hosszabb legyen, bővíthetjük.
Megérteném, ha nem engem látott volna a tükörben, hiszen az az elhamarkodott csók elképzelhető, hogy csak a pillanat hevének szólt. Szomorú volt, elhagyatott, én pedig kéznél, s megértően próbáltam neki segíteni. Másokkal is ilyen vagyok, mégsem várom, hogy mindenki belém szeressen. Viszont ha jobban belegondolok, visszacsókoltam, ami azt jelenti, hogy a fiatalkori ábrándozás nem állt meg a plátói szinten, nem csupán a barátja akartam lenni, oly természetes volt, mintha már egy pár lennénk. Szerencsére nem valami fiatal srácot lát bennem, hanem már a felnőtt férfit, akire támaszkodhat. - Nem. Nem számít a múlt. Mi hozzuk meg a saját döntéseinket. Pont abból kiindulva, hogy neki nem volt szép múltja, a te fiatalságodat azzá tehette volna. –Csóválom a fejemet, Savannah kezét fogva. Már nem is tudom, hogy mikor fogtuk meg egymásét, valahogy csak megtörtént. Az ő története érdekel, a vágyait meg akarom valósítani, boldoggá tenni, éppen ezért olyan merőben más, mint Sadie esetében. A szőke egykori mardekáros csak kiszipolyoz, csak az érdekli, hogy megvegyek neki mindent, de ő nem tesz hozzá a kapcsolatunkhoz. A gyereket is csak arra használná, hogy magához láncoljon, s Savannah-nak igaza van, aligha foglakozna a nevelésével. Semmilyen gondoskodást nem érzek benne, ezért hát igazat kell adnom a könyvtárosnak, ez egy egyoldalú kapcsolat, ami megmérgez engem, ha nem zárom le mielőbb. Csak éppen ezt úgy érdemes, hogy nem feltétlenül Savannah miatt, aki persze indok lenne rá, de nem akarok tisztességtelen játszmákat, hogy egyszer majd úgy érezze, hogy ha valami nem tökéletes, máris valaki mást akarok. – Inkább abban vagyok biztos, hogy nem akarok napokat, heteket távol tölteni tőled. Ez azért csak jelent valamit. – Simítok ki egy tincset a homlokából. Ha csók nincsen, egy-egy gyengéd megnyilvánulásra barátként is próbálhatunk alkalmat találni. Ha nem is mászkálunk a folyosón kéz a kézben, ez egyértelműen több, mint holmi fellángolás. A vonzódás komoly baráti alapokon nyugszik, felnőtt, érett vágyaink vannak, így amikor önzőségről beszél, el is nevetem magamat. – Nem szeretek az lenni. Most jól esik. – Igen, talán az embernek muszáj befelé figyelnie, rájönni, hogyan valósíthatja meg magát, kinek az oldalán lehet úgy igazán boldog. Abban sem vagyok biztos, hogy Sadie ki tudna teljesedni mellettem. Előbb-utóbb rájönne, hogy milyen tartalmatlan ez így. – Már úgy értem, addig is beszéljünk, szervezzük meg a musicalt. Van már ötleted? Végülis a kiválasztásában neked van több alapod. – Így beszéltünk meg, noha az is érdekelne, hogy mi történt az exével, de nem biztos, hogy jó lenne bolygatni. Csupa bántalmazóval volt eddig körbevéve, itt lenne az ideje, hogy valaki a tenyerén hordozza, királylányként bánjon vele.
Ott az a mondat és végül ott az a csak és jól gondolja, hogy nem akarom győzködni. Ha úgy gondolja van értelme a jelenlegi kapcsolatának, én igazán nem szólhatok bele, hogy mit csinál. Habár már megtettem, de tényleg nem győzködhetem folyton, hogy az a lány csak kihasználja. Ki tudja, hogy miket csinál a háta mögött, miket mond róla a barátainak. Egy ilyen emberrel összekötni az életét, sőt még kisbabát is vállalni merő ostobaság lenne, de ezt azért így ebben a formában mégse mondhatom ki, mert megbántani sem akarom Bradyt. - Az anyámét. Nem tudom, hogy miért és azt sem ettől jobban kellene éreznem magam. Rémes gyerekkora volt, de ez indok arra hogy az enyémet is azzá tegye? - megrázom a fejem és csak sóhajtok egyet. Sajnálom, hogy olyan élete volt de mégse érzem úgy, hogy e miatt jobban el kellene fogadnom azt, hogy az enyémet is szörnyűvé tette. Biztos vagyok benne, hogy én sosem bántanám a saját gyerekemet csak, mert nekem rosszul alakult a gyerekkorom, sőt annál jobban vágyom a figyelemre és a szeretetre, mert egész életemben azt éreztették velem, hogy meg se kellett volna születnem. Ezért is nem akarok most újra belesüllyedni valamiféle várakozásba vagy végig nézni azt, ahogyan Brady tönkreteheti az életét, mert úgy érzem ezt teszi és egy gyerekkel is ezt tenné, ha belemenne a vállalásába. - Biztos vagy benne? - kérdezem, hiszen az előbb még úgy tűnt a gyerek kérdésen vacillál és én igazán nem akartam valamiféle ultimátummal kikényszeríteni belőle a döntést. Ezért is bizonytalankodom el egy kicsit, de épp csak alig. Sokszor döntöttem már rosszul életem során, de nem tehetem mindig, hogy elmenekülök a nehézségek elől. Brady olyan kedves és gond nélkül mellém állt a bajban. - Néha lehetünk egy kicsit önzők. - teszem végül hozzá egy félmosollyal. Lehet, hogy az a Sadie kiakad majd, de számít ez? Annyit bántotta már Bradyt, hogy igazán nincs oka rá. Majd talál mást, akit kihasználhat. Elfogadom hát a kezét és finoman viszonzom a kézszorítást is, habár a szívem egyre hevesebben kalapál, de igaza van. Nem szabad sietni és egyébként se lenne jó senkinek, ha egyik kapcsolatból a másikba ugrana csak úgy hirtelen. - Én is hasonlóan éreztem, amikor eljöttem az exemtől. Akkor beszélj vele előbb, egyébként is úgy tiszta. Akkor egyikünk se érzi magát rossz embernek. Engem pedig úgyis tudod hol találsz, ha túl vagy rajta. - mosolyodom el végül, hiszen én a legtöbb időmet itt töltöm és a szobámat is tudja biztosan, hogy hol van. Tényleg jól jön neki is egy kis magány az egyedül élessel. Az ember olyankor számot tud vetni és át tudja gondolni az életét. Csak nehogy arra jusson a végén, hogy valójában jobb is neki egyedül. Az azért igazán kellemetlen lenne mindkettőn számára, főleg hogy együtt kezdtük el a színdarabot is szervezni.
Tudom, hogy örökösen vissza akarja magát fogni, mert hát úgy érzi, hogy nincsen joga beleszólni az életembe, pedig van. Barátként simán mondhat véleményt, de attól félek, hogy azért nem teszi, mert még mindig bűntudata van a csók miatt. Vagy talán mert alig pár évvel idősebb nálam, ami abból fakad, hogy ő már akkor is könyvtáros volt, amikor én egyetemistaként elkezdtem rá nagy szemeket mereszteni. Talán úgy volt vele, hogy ő már felnőtt, én pedig valami éppenhogy végzett fiatal srác. Ám én benne sosem valami tanárnénit láttam, hiszen ez a néhány év alig számít, hanem magamhoz mérten egy csodálatos teremtést, csak hát nekem már akkor is itt volt Sadie, akiben még reménykedtem. – Pontosan tudod Savannah, aki jobb lehetne, az te vagy. Csak.. – Harapom el a mondatot, mert közben nekem is bűntudatom van, hogy itt győzködni kell engem. Én tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy Sadie és köztem már nem sok esély van arra, hogy maradéktalanul boldogok legyünk, már a rossz van túlsúlyban, kitörölhetetlen veszekedések, amik tekintetében az ember már az első rossz szóra feleveníti, hogy korábban mi is történt. Már nem lehet csak úgy tiszta lappal indulni. De legalább látnám, hogy Sadie szeretné ezt, viszont erről szó sincsen, ő észre sem veszi, hogy mennyire kioszt, hogy netán nem neki van igaza. Sőt, azt hiszi, hogy tökéletesen irányíthat. – Én nem akarok bűntudatot érezni. Ez igenis valódi. Kinek a múltját mutatta meg neked? – Hökkenek meg egy pillanatra, közben pedig megrettenve hallgatom, hogy úgy dönt, hogy akkor még barátok sem legyünk, mert én ennyire hülye vagyok, hogy képes vagyok őt elengedni. Ezúttal nem fogadom el a sorsomat, amit Sadie szokott rámróni, megacélozom a tekintemet, s képes vagyok harcolni. Magamért. És Savannah-ért! – A döntést már régebben meghoztam. Azért nem léptem meg, mert még véletlenül sem akartam, hogy úgy érezd, nekem mindig egy tökéletesebb kell. Hogy attól kelljen félned, hogy majd találok még valaki nálad is jobbat. Az ember mindig megküzd a boldogságért, én pedig nem akartam feladni. Viszont belegondolni, hogy Sadie sosem fog annyira boldoggá tenni, mint te, közben pedig te valaki mást találsz.. Lehet, hogy pont én vagyok a legönzőbb mindhármunk közül. – Húzom el a számat, na nem mintha sajnáltatni akarnám magamat. Csupán megfogom a kezét, és finoman megszorítom. – Nem bűntudat volt, hanem az igazság. Mindig is téged akartalak. Csak ne rohanjunk, ha te is így gondolod. Szeretnélek jobban megismerni. Még sosem laktam egyedül. Itt lesz az ideje. – Fanyar mosollyal bólintok, igen, ez azt jelenti, hogy ma délután bizony Sadie-nek mennie kell, vagy amíg nem költözik ki a házamból, addig pár napig a Roxfortban maradok. Aztán jó nagy pofáraesés lesz, ha Savannah közben már beleunt a bizonytalankodásba.
Nem akarok beleszólni az életébe, pedig legszívesebben azt mondanám, hogy hagyja már ezt az egészet a fenébe és tűnjön el annak a nőnek a közeléből, de mégis ki vagyok én, hogy ilyesmit mondjak? Épp csak néhány hónapja lettünk jóban, még ha olyan érzés is, mintha már évek óta barátok lenénk. De ettől még ugyanúgy nem mondhatom meg, hogy mit tegyen, még ha úgy is gondolom, hogy nem kellene ezzel Sadievel lennie. Nem jó ember és főleg nem érzem úgy, hogy Brady fontos lenne neki. Mégis milyen hozzáállás az, hogy egy városban vannak, de nem is találkoznak, vagy hogy nem is törődik vele, erre most kitalálja, hogy gyereket akar? Az egész totál abszurd és nem tehetek róla, de részben kicsúszik a számon a véleményem, bármennyire is próbálom visszafogni. - Gondolom, de nem nekem kell ezt tudni, hanem neked. A te életed, csak hát... - újra elakadok, mert nem akarom, hogy elszúrja és olyan életet éljen, amit utál, vagy amiben csak szenved és nem tudja élvezni. Olyan rendes és kedves, hogy nehéz szótlanul tűrnöm, hogy valami rémes nőszemély dróton rángatja, ő meg csak úgy engedi a dolgot. A kérdésére mégsem tudom rávágni, hogy igen, hiszen csak reménykedik és ezt valójában teljesen átérzem. Sóhajtok hát egyet és akaratlanul is moccan a kezem, de még épp időben állok meg, mert legszívesebben támogatóan megfognám a kezét az asztal felett, hogy megszorítsam kicsit. - Nem vagy hülye, csak reménykedsz, de tudom, hogy milyen ez és egyszer azt kell mondani, hogy ennyi volt. Ha nem vagy maradéktalanul boldog, akkor ne csináld, csak lépj tovább és keress jobbat, mert megérdemled. - magyarázom és hát igen saját tapasztalat. Tudom, hogy milyen egy mérgező kapcsolatban élni, hiszen az előtt, hogy a Roxfortba jöttem könyvtárosnak én magam is ezt tettem. Egy olyan férfi mellett töltöttem a mindennapokat, aki nem figyelt rám, aki azt mondta, hogy szeret és aki minden vita után bocsánatot kért, amíg aztán el nem csattant az első pofon. Sadie nő, talán nem ütné meg sose Bradyt, de bőven elég az, hogy lelkileg kínozza és fájdalmat okoz neki, hogy aztán valahogy mindig megpróbálja kiengesztelni. Bizonyára nagyon ügyesen csinálhatja minden téren. Végül csak nem tudom magamban tartani és megkérdezem, hogy mit láthatott abban a tükörben, ami számomra a múltat mutatta meg, de úgy láttam, mintha esetében nem erről lett volna szó. Meglepetten hallgatom a válaszát, hogy a tükör engem mutatott és látom rajta, hogy elpirul. Azt kellene mondanom, hogy hallgasson rá, hogy ne kínozza magát, hogy válasszon engem! De nem lehet, ezt a döntést neki kell meghoznia, bármennyire is jó lenne, de én már azt hiszem megtettem a lépést, hiszen én csókoltam meg, még ha szomorú is voltam és az ösztönzött. - Talán erről van szó. Nem tudom, hogyan működik a tükör, nekem a múltat mutatta meg, még csak nem is az enyémet. De lehet, hogy igazad van és csak bűntudatról van szó. - kis szünetet tartok, aztán végül sóhajtok egyet egy pillanatra elhúzva a számat, de csak muszáj leszek tovább beszélni. Őrlődik és ez nem jó így, ahogyan nekem se könnyű nézni ezt az egészet, távolról szemlélni, ahogyan az a nő bántja őt. - Sose tudhatod, hogy egy döntésnek mi lesz a következménye, de akkor is meg kell hozni, de ezt csak te teheted meg. Talán... talán kicsit távol kellene maradnunk egymástól, amíg eldöntöd, hogy mit szeretnél. Nem arról van szó, hogy nem vagyok szívesen a barátod, de azt hiszem ez már több ennél, hogy mást kezdek érezni és tudni, hogy te azzal a nővel vagy minden nap és ő csak árt neked, de közben mégis hezitálsz... - lehajtom a fejemet és egy könyvet kezdek el fixírozni az asztalon inkább. Hát igen, minden bizonnyal valamivel mégis csak maga mellett tartja az a Sadie és belegondolni, hogy hozzá megy haza, hogy vele tölti az éjszakáit, hogy megcsókolja, sőt gyereket akar tőle az a nőszemély... Egyszerűen nem esik jól hallani, főleg mindezt úgy, hogy Brady is bizonytalan, hogy mi legyen, hogy mit akar, de ha ő nem tudja, akkor senki sem tudhatja helyette.
Valahogy mindig is koravén voltam, ám ezt ellensúlyozandó, megtaláltam a közös nevezőt a lányokkal. Na nem azt mondom, hogy megtalált a nagy szerelem, mert Avery inkább amolyan legjobb barát volt, de már akkor is Terri volt az, aki tönkretette a mindennapjaimat. Ha nem lett volna a mardekáros szőkeség, akkor lehet, hogy hamarabb egymásra találunk Averyvel, aki viszont nem tanult tovább, simán elköltözött. Lehet, hogy ő is túl sokat csalódott a fiúkban, rám meg nem akart várni. Aztán ott volt Chantal, akivel egy egzotikus, érzéki kitérőt tettem, amikor úgy tűnt, hogy Terrivel minden gallyra ment, ám az izgalmas szextúrákon túl nem történt több, legfeljebb annyi, hogy szemet hunytam afelett, hogy őt netán körözik. De azóta is Terri van a központban, s ahogyan telnek az évek, nagyon nem akar semmi kialakulni, sőt, már nagyon nyomasztó mindez. – Nem áll egymástól nagyon távol a munkakörünk, néha én is besegíthetek. – Mosolyodom el vidáman, hiszen ha Savannah társaságában vagyok, mindig jobb a kedvem, az őzikeszemeivel olyan bájos, hivogató, mondhatnám ezt kísértésnek is, de tudjuk a helyén kezelni, s mindössze barátok vagyunk. Az más kérdés, hogy ha ott az örökösen mardosó gondolat, hogy miért nem több, akkor miért kínzom magamat? De ez az állapot még mindig jobb, mint ahhoz hazamenni, aki nem rám néz, csak az aznap vett ruhákat próbálgatja. Akivel nem lehet megvitatni az éppen olvasott könyvet, vagy teszem azt, ami alap, a világ dolgait. Az árak tekintetében Sadie csak a vásárlásairól tud sopánkodni, az cseppet sem érdekli, hogy én vajon miből építenék neki házat. A Roxfort nem fizeti meg túlzottan a tanárait, lévén a legtöbben bentlakók, és mindent ingyen kapnak, de aki még csak nem is tanár, de máshol akarna lakni.. A szüleimtől esetleg kérhetnék, ők kifejezetten jól állnak, de én a saját erőmből akarok boldogulni. – Gondolod? – Kapok az elharapott mondaton vigyorogva. Ő aztán nem szokta véka alá rejteni, hogy mit gondol. És biztos vagyok benne, hogy nem arra érti, hogy gyereket csinálni a rémes, hanem hogy Sadie-vel. Valahogy Savannah a gondoskodó, cuki stílusával azt hiszem remek anya lenne, de most valóban irtóztató arra gondolni, hogy életre elkötelezzem magamat valaki mellett, aki rám sem figyel. – Azt hiszem semmi értelme nem lenne, de olyan eltökélt.. Mintha mindent meg akarna tervezni, és a legfontosabb az, hogy mit gondolnak róla mások? Pedig nem is ő, hanem én teremtem meg ezeknek a feltételeit. Nem is tudom, hogy miben reménykedek. Hülye vagyok, ugye? – Valahol igaza van, hogy nem kedveli, de azt hiszem Terri nem volt mindig ilyen. Nem tanult tovább, nem fejlesztette magát. Valahogy belekényelmesedett abba, hogy összejöttünk, egyszerűbb volt vásárolgatni, és ez teljesen leépítette. Reménykedtem benne, hogy ez változik, de nem tudom kimozdítani ebből. A kérdésre viszont enyhén szólva is elpirulok, nem csoda, hogy levegőt is kell vennem. – Téged. Nem lehet, hogy csak bűntudatom van nekem is a csók miatt? Vagy hogy sokat vagyunk együtt? Ezen én nem akarok változtatni, de ha a tudatalattim téged akar, akkor nem tisztességtelen ez Terrivel? Nem akarlak hitegetni, vagy kihasználni, annál többre becsüllek Savannah. Sokkal többre.
Furcsa ez, hiszen néhány éve még csak egy diák volt, egy srác, aki gyakran ücsörgöt a könyvtárban, most viszont már tényleg kész felnőttnek tűnik, ahogyan ott áll a kávéval a kezében és hát menyasszonya is van, még ha olyan is, aki egyáltalán nem illik hozzá. Ebbe persze nincs beleszóláom és azt sem tudom, hogy mit látott abban a tükörben, hogy nem Sadie volt, akit elvett feleségül a jövőben, de hát a jövő mindig formálódik. Lehet, hogy nem vagyok valami jó gyakorlati mágiákban, de az elmélet tökéletesen megy és mivel sokat olvastam a jósmágiát is ismerem annyira, hogy tudjam a jövőt sose lehet pontosan meghatározni, mert rendkívül képlékeny. Oly sok döntés és tett befolyásolja és egy-egy egészen apró változás is gyökeresen megmásíthat mindent. - Kedves vagy, de ha megcsinálod helyettem, akkor nekem mégis mi lenne a dolgom? - gyorsan a helyére is teszem az utolsó könyvet is, hogy aztán megcélozzuk a kis sarokasztalkát, ahová letudunk ülni meginni a kávét. Egészen csendes most a könyvtár, nincs nagy tömeg és egyébként sincs mit szégyellnünk, hiszen felnőttek vagyunk, barátkozhatunk. Persze nem feleljtem el, hogy botor módon megcsókoltam a temetés előtt, de ki voltam borulva és abban a pillanatban igenis úgy éreztem, hogy erre van szükségem. Amikor viszont beszélni kezd és gyerekvállalást emleget eléggé ledöbbenek, főleg hogy tudom, hogy milyen a kapcsolatuk, de egyszer már beleszóltam, úgyhogy igazán nincs jogom, hogy beleszóljak hogyan éli az életét. - Gyereket? Ez rémes öt... - elharapom a számat és inkább nagylevegőt veszek, mert igazán nem kellene ilyen nyíltan ilyesmit mondanom, de hát így gondolom, rémes ötlet! Egy gyerek, amikor mintha még a házasságban se lenne Brady biztos. Persze az is benne van, hogy egy jegyesség még felbontható. Házasságból is el lehet válni, na de egy gyerek... az már nem olyasmi, amit csak úgy semmissé lehet tenni, ha az ember mégis meggondolja magát. - Te mit szeretnél Brady? Ha bizonytalan vagy, akkor... Ez nem olyasmi, amit később megváltoztathatsz. Sosincs veled, szerinted egy kisbabával foglalkozna? Csak rádhagyná és szórakozna tovább. - mondom meg végül őszintén, bár megpróbálom valamelyest visszafogottabban azért. Nem tudom mennyire gondolta át ezeket vajon, de ha bizonytalan, akkor nem vállalhat be egy babát, hogy aztán az egész az ő nyakába szakadjon, mert úgyis ez lenne a vége. - Nem szólhatok bele, és tényleg nem kedvelem, de ebben teljesen biztosnak kell lenned. - nem kételkedhet, mert tényleg nem lehet visszacsinálni. Én még mindig úgy érzem, hogy nem kellene összeházaskodniuk sem, de ezt se lenne fair nyíltan kimondanom, csak hát olyan rossz látni, hogy ilyen furcsa a kapcsolatuk és nem jó értelemben furcsa. - Talán semmi közöm hozzá, de nem hagy nyugodni a kérdés. Mit láttál a tükörbeN? - teszem fel hirtelen a kérdést, ami már azóta foglalkoztat, hogy visszajöttünk a konferenciáról. Valahogy sose volt alkalmas pillanat, hogy megkérdezzem, de most úgy érzem nem halogathatom. Talán ez is befolyásolja a döntését, leginkább azt hogy rossz döntés hozzon, ami legalábbis szerintem rossz lenne.
Az utóbbi időben kezd elég rossz kedvem lenni, ez pedig rányomja a bélyegét a napi munkára is, amit nem akarok. Hiába próbáltam Sadie-vel beszélgetni, három mondatban összefoglalta a véleményét, aztán elsietett vásárolni. Költi a pénzemet, megkeresíti az életemet, és még ezt mélyítjük? Nem egyszerű vele az biztos, és furcsának tűnhet, hogy ezek után Savannah már csak a megjelenésével is vidámmá tesz, vele barátként is sokkal jobban érzem magamat, mint a szőkséggel, aki ennyire össze akarja fűzni az életünket. De vajon tényleg akarja? Nem csak egy álomképbe szerelmes? Savannah pedig itt van, vele lehet tervezni, mint ahogyan agyalok már egy ideje a zenés színdarabon is, és ha csak nincsen éppen valami dolga, akkor bármikor meghallgat, odafigyel rám. Mint ahogyan engem is érdekel, hogy milyen a lelkivilága. De még mindig ott az a fránya felvetés, hogy vajon mennyire komoly mindez? Ha őt is lepasszolnám valaki jobbért, azzal nem váltanám meg a világot. Nem vagyok virágról virágra szálldosó méhecske, remélem ezt megérti. Egymásra mosolygunk, ahogyan átveszi tőlem a kávét, egy pillanatra csiklandozó érzés fut végig rajtam, ahogyan összeér az ujjunk. – Ha bármiben segíthetek, csak szólj, tudok katalogizálni. – És valóban itt vagyok, egykori griffendélesként sem a terepen képzelem el magamat, tanítani fogok, majd ha egyszer kihalálos alapon kiesik valaki, s fülig érő mosollyal rázom meg a fejemet, ahogyan végigsimít rajtam, ő aztán nem direkt csinálja, és még így is fel tud villanyozni. Mondanám, hogy nem ártana mellé valami biztonságot nyújtó férfi, de mi van, ha azt meg nem tudnám elviselni? Szép dolog rövid pórázon tartani, de közben pedig féltékenykedni? Lehet, hogy el kéne mondanom neki a Sadie-s dolgot. Sőt, biztos. Kedves tőle, hogy így aggódik értem! - Nem túl jól. Sadie.. a római vásárlós körtúrán kitalálta, hogy gyereket akar. Én.. mi van, ha csak azért akarja ezt, hogy magához láncolja? Nincsen semmi negatív gondolatom a családalapítással, nem arról van szó, hogy ki akarom húzni a fejemet a hurokból, csak.. Semmi időt nem töltünk együtt. De hát téged nem kérdezhetlek meg, hiszen tudom hogy nem kedveled. Igaz? – Rebbenek meg kissé, hiszen érzem, hogy mást is akart volna kérdezni, de most valahogy Sadie-t hoztam fel, de majd visszakérdezek, hogy ő hogy van, hiszen hozzám hasonlóan nem tűnik úgy, hogy jó bőrben lenne.
Nem is tudom, hogy mit érzek pontosan, ezért próbálok nem nagyon gondolkodni sokat. Brady foglalt, én pedig nem vagyok olyan, aki belegázol mások kapcsolatába, főleg hogy esetükben jegyességről van szó és ki vagyok én, hogy ezt szétrobbantsam? Nem is merül fel bennem, hogy beszéljünk róla, mármint arról a csókról, vagy hogy mit látott a tükörben, mert akkor például arra figyeltem főleg, amit én láttam. Anya élete se volt nehéz ezt már tudom, de mégsem érzem úgy, hogy ez mentség lenne arra, ahogyan velem viselkedett. Elmosolyodom, ahogyan az utolsó könyvet is a helyére teszem és odalépek Brady mellé, hogy átvegyem tőle a kávét. Tudom, hogy a fura események után nem alakultak a legjobban a dolgai Sadievel. Elég durva, hogy egy városban voltak, de a lány csak utazgatott és még csak nem is akart Bradyvel találkozni, vagy vele lenni. Pedig ő annyira kedves, édes és imádnivaló! Nem Savannah, verd ki a fejedből! - Ez most életmentő! Úgy érzem már az egész könyvtárat átrendeztem reggel óta. Ez van év elején, még mindenki túlbuzgó. - nevetem el magamat, mert hát tudom, hogy a sok elsős is még gyakrabban jár a könyytárba, de aztán ez a lelkesedés mindig kihűl, ahogyan múlik a tanév. Nekem pedig ilyenkor kevesebb lesz a munkám, aztán év végén persze megint nagyobb a hajtás, amikor közelednek a vizsgák és mindenki ráfeszik, hogy jól teljesítsen. Nem mintha okos dolog lenne év végén nekiesni tanulni és év közben hanyagolni, de hát a fiatalok már csak ilyenek, a mának él a legtöbbjük és nem is kárhoztatom őket érte, gyerekek még. - És hogy vagy? Nyúzottnak tűnsz. - simítok végig önkéntelenül is egy kicsit a felkarján, mielőtt átveszem tőle a kávémat és elindulok a kis íróasztalomhoz, ami az egyik ablaknál áll és amikor épp nincs dolgom oda szoktam leülni. Brady számára is ódahúzok azért félkézzel egy széket, hogy ő is leülhessen, de kicsit tényleg aggódva pillantok rá. Ott van a nyelvem hegyén, hogy valamikor megkérdezzem, hogy mit látott a tükörben. Kíváncsi vagyok azt hiszem és nem beszéltünk róla a konferencia ideje alatt sem. Valahogy túlságosan friss volt azt hiszem az élmény és nem akartam feszegetni a dolgot, de talán már üllepedett annyit, hogy esetleg rákérdezzek. Én is elmesélném az enyémet, mégiscsak könnyebb a dolgokat úgy feldolgozni, ha az ember beszél róla.
A temetés után bár közbejött az a furcsa római Dany-mentés, de visszatérvén a Roxfortba, ismét szembesülök a régebbi tervekkel. Sadie alaposan felkavart azok alapján, amiket mondott, és miután Savannah igazi jóbarát, vele esetleg megbeszélhetném, hiszen most rohadtul gondterhelt lettem hirtelen. Mégis a musical lenne a fontos, hogy kicsit elterelje a gondolataimat, no és megbeszéltük, hogy a szüleimhez is el kéne látogatni, oda vinném magammal, de kérdés, hogy neki mihez volna kedve, egyáltalán mennyire elfoglalt. Azt is számításba kéne venni, hogy akar-e barátkozni velem, hiszen az ő nyugodt életébe fene tudja, hogy mennyire zavaró, hogy az anyja halála és az apja viselkedése kapcsán megcsókolt. Engem cseppet sem bántott a dolog, sőt, egyre jobban kötődöm hozzá, de tény ami tény, hogy Sadie jelenléte egyre nyomasztóbb, főleg amiket művel, ezért nem akarom magammal rántani a cuki könyvtáros nénit is a gondjaimba. Így hát csak kávét hozok mindkettőnknek a manókonyháról, és amíg elrendezi a tiltott részleg köteteit, várakozom annak bejáratánál, hogy ne tévedjen oda valami alsós, akinek nem ott lenne a helye. Olykor hátrapillantok a nő karcsú alakjára, de ez az olykor meglepően gyakran jön elő, szinte percenként hátrafordulok a kávéval a kezemben, az övét letettem a közelébe, hogy rendezkedés közben is tudjon kortyolni. Eszembe jut a csókja, ami még ennyi idő után is az ajkamat csiklandozza. Ám tartom magamat ahhoz, hogy csak mert Sadie nem tökéletes, mi lenne a garancia, hogy Savannah-t boldoggá tudnám tenni? Mi van, ha nála is váltani akarnék egy még tökéletesebbért? Nem éri meg harcolni azért, ami van? Bár Sadie szerintem nem így gondolja, lényegében teljesen semmibe vesz még a történtek ellenére is. Remélem azért a musical összejön, arra meg lennének az ötleteim, akár a szüleimnél beszéljük meg, akár maradva az iskolában, de ha csak munkakapcsolat szintjén is, de lenne együtt közös jövőnk.
- Helyes. Unom már a szeszélyt. – Igenis nekem egy olyan társ kell, akivel nem csak az ágyamat osztom meg, hanem a gondolataimat, a harcaimat. Talán egykor, apám halála után amolyan elrendelt sorsnak ítéltem meg, hogy az előnyös külsőm alapján nekem ez a végzet jutott, megmentem akit kell, és mindenki a lábaim előtt hever. Ehhez képest sokkal jobban becsülöm azt, aki képes engem is felhúzni a földről, akire elismerően nézhetek, ha hozzám hasonlóan daccal néz szembe a túlerővel. Az előbbi talán egy elképzelt romantikus vágy, az utóbbi pedig a belülről fakadó igazi vonzódás. – Nem csak a szárnyaid tekintetében segíthetek. Ha ugyan nem szöktekhetlek meg innen, az emlékeiddel kezdeni kéne valamit. Dumbledore merengője komoly varázstárgy, talán oda dobták be a te emlékeidet is. – Ha az igazgató tud róla, hogy Vanessát, ezt a másik világról származó tüneményt fogolyként őrzik a Roxfortban, az öreg, habóbos professzor többet tud róla, hogy ne tegye ki veszélynek a diákokat. Magabiztosan bólogatok, de most a szárnyaké a terep, ezúttal szó szerint. Érdekes módon jó érzéssel tölt el, hogy mentorkodhatok mellette, mintha én is szárnyalnék, noha csak megpróbálok ráérezni, hogy miről is szólhat a képessége. Ugyan nálunk nincsenek angyalok, és humanoid szárnyas teremtmények is csupán bizonyos Salamander által leírt helyeken, de van némi fogalmam, hogy is működhet ez. Ráadásul bestiamesterként komoly anatómiai ismereteim vannak, simán felismerem, hogyan is működik a teste. Már csak használnia kéne. – Ez állati jó volt, ügyes vagy Vani. Rengeteg gyakorlás kell, és igérd meg, amíg nem megy tökéletesen, se toronyszoba, se szakadék nem jön szóba. A pánik nagy úr, és tudnod kell ezt fokozatosna megtanulni. – Lépek ismét mellé, amikor már a földön van. Végigsimítok a fehér tollakon, a derekánál fogva végül magamhoz húzom, és felsóhajtva nyögöm ki az őszinte vallomást. – Olyan, mintha egész életemben rád vártam volna. Minden más csak zsákutca, kétségbeesett unaloműző volt. – Nem feltétlenül a többi lányra értem. Tőlük függetlenül is magányos voltam, ám nem akarom, hogy most nyomasztó felelősséget adjon a kezébe. A csókon mohón kapok, s zárom az ölelésembe. Ha ugyan nem éppen megengedhető, hogy itt a pályán valami komolyabb történjen, de hát istenem, a hormonok attól még vadul küzdenek legbelül. Végül maradunk a gyakorlásnál, de csak addig, hogy az izmai jólesően sajogjanak, túlerőltetni nem kell őket.
Nem tehetek róla, de picit felnevetek. Hát igen én azért nagyon távol állok a királylányoktól. Egyáltalán nem vagyok olyan, akit istápolni kell, vagy megvédeni, bár az is tény, hogy jól jött a segítsége, amikor elraboltak és bezártak. Nem tudom, hogy egyedül hogyan vészeltem volna át, még ha nem is tudott konkrétan megmenteni, de azért mégis csak ott volt végig mellettem, főleg amikor bezárva abban a dobozban a sötétben rettegtem, mert nem tudtam, hogy hová visznek. - Akkor ettől ne félj, nem vagyok királylány és nem is leszek. - cuppantok oda még a szájára egyet, amikor már sikerül feltápászkodni a földről és arra jutok, hogy etalán nem lenne rossz ötlet, ha megpróbálnám mégis csak valahogy működésbe hozni a szárnyaimat. Nem mondom, hogy könnyen fog menni, de egy próbát mégis csak megér. Végülis hozzám tartoznak, valahogy mégis odakerültek és nem úgy fest, mintha mágia hívta volna életre őket. Bármennyire is idegenek ideje lenne magtanulnom bánni velük. Lehetséges, hogy itt kell lennem ezen a birtokon, de repülve még nagyobb területet kapnék, hiszen még az égbolt is az enyém lenne, nem csak a kastély és az udvar. - Lehetséges, bár emlékeznék! - sóhajtok egyet, hiszen akármennyire is úgy vélték a Minisztériumban, hogy nem akarok segíteni igenis engem is érdekel, hogy ki vagyok valójában és hogy miért kerültem ide, vagy hogyan. Viszont tudom, hogy ezt nem könnyű kideríteni, ellenben talán tényleg igaza lehet és ha elég ügyesek vagyunk, akkor bejuthatunk az igazgató irodájába és talán kapunk válaszokat. Egyelőre nekem sincs más ötletem, úgyhogy ez az egyedüli járható út, legalábbis annak tűnik. - Na jó, talán tényleg működhet... - indulok meg utána, ahogyan galoppozni kezd, én meg futni kezdek mellette, ahogyan ő is pont ugyanezt teszi. Végülis talán tényleg megér egy próbát a dolog. Azt teszem, amit javasol, összeszorít, majd enged és újra. A szárnyaim szépen lassan tényleg kezdenek egyre jobban működni, az előbbi kis mozdítás után most ahogy futólépésre kapcsolok a tollak alá simuló szél is segít és egy pillanatra időnként érzem, hogy tovább emelkedem el a földtől, mint ahogyan ezt a futás indokolná. Aztán jópár méter után próbálom meg, elrugaszkodom egy nagy ugrással, a szárnyaimat pedig szétfeszítve szépen alájuk kap a szél és gond nélkül a levegőbe emel. Nem haladok sokat, néhány szárnycsapás az, ami sikerül, de így is határozottan sikernek értékelhető, így már amikor földre érkezem telve önbizalommal próbálkozom újra, hogy ezúttal már egészen könnyen emelkedjem fel és sikerül néhány kört több méter magasan is megtennem, bár a landolásnál majdnem elkaszálom Ashtont, de végül csak szimplán egy ölelés lesz a dologból, sikerülve megtartani az egyensúlyunkat. - El sem hiszem! Annyira hálás vagyok, ha nem beszélsz rá,azt hiszem meg se próbáltam volna. - ezúttal én csókolom meg egészen kipirulva a repülés és a sikerélmény miatt. Nem mondom, hogy azt hittem sosem fogom tudni használni a szárnyakat, de az egész olyan idegennek tűnt és most mégis olyan normálisnak hat, mintha tényleg a részem lenne.
- Lehet. Ezt valahogy nagyon el lehet bénázni. – Helyeslek, túlságosan sokáig voltam abban a hitben, hogy mindenkit villámgyorsan közel kell engedni, hiszen az élet rövid. Pont ezért nem tudtam senkit úgy érdemben közel engedni, hogy dönthessek arról, hogy hagyjam, hogy elragadjon-e a szenvedély. Vanessa annyira más, s nem csupán külsőleg. Talán ezt majd bizonygatnom is kell, hiszen biztosan rengetegen hevertek már a lábai előtt. Ugyanakkor a külsőmből kifolyólag ez már velem is számtalanszor megtörtént, és meg sem akartak ismerni. – De igen. Egyrészt. Mellette pedig az, hogy ennyire komoly, és céltudatos vagy, harcos alkat. Azt hiszem a királylányokból egy életre elegem lett.. – Nekem azonos minőségű társ kell, akivel együtt lehet célokat megfogalmazni, aki mellett lehetek én is olykor törékeny, hiszen nem lehet a végtelenségig kőkeménynek lenni. És lássuk be, ezek az angyalszárnyak olyan egyediek, hogy tisztára kipirulok már a látványuktól is. – Amúgy is elmentem volna, ha nem találkozom veled. Ráadásul nincsen semmi a rovásomon, ha el is kapnak, hátha nem vágnak máris tömlőcbe. – Egy feddhetetlen előéletű lovagnál amolyan bocsánatos bűn, hogy egy hölgy érdekeiért harcol. Az igazgatót különben sem úgy ismeri senki, hogy osztogatná a büntetéseket. Sőt, inkább nagyon is támogatja a fiatalokat. Kicsit elterelődik a figyelmünk, amikor a földön kötünk ki. Nem akarom én máris letámadni, legalábbis ennyire nem vagyok nyomulós, most valahogy olyat vált ki belőlem, amilyen bátorságot más felé még sosem tapasztaltam más irányában. Felsegítem, és ideje lenne másra koncentrálnunk, most éppen a szárnyaira, ami azért mégiscsak izgató a maga nemében. Most mégis a repülést helyezzünk középpontba. – Ez azt jelenti, hogy nem mágiával lett rádragasztva. A testeddel, a csontjaiddal van összefüggésbe. Ha léteznek nálatok angyalok, vagy hasonlóan szárnyas humanoidok, közülük való vagy. – Bólogatok most már én is mosolyogva, rám is átragad a bájos lelkesedése. Elkezdek mellette galoppozni, és intek, hogy kövessen. A fakardokat ledobtuk a földre. – Próbálj futás közben felugrani, és közben szorítod majd lazítod el a lapockádat. A karoddal ne csapkodj közbe, nem oda vannak kötve az idegek, és az izmok. Gyerünk Vani! – Magam sem értem, honnan a becézés, ám határtalanul boldoggá tesz, hogy nem mindig a romantika világában kell kalandoznom, sőt, ez még kalandosabb is!
Az tény és való, hogy Ashton alapvetően egy igen helyes srác, de nagyon úgy tűnik, hogy a külső adottságait és az előzékeny stílusát eddig erősen kihasználták. Azt jól látja, hogy én azért nagyon más vagyok. Ha a külseje lenne, ami megfogott volna, akkor már eddig is a karjaiba omlottam volna, de számomra sokkal több kell ahhoz, hogy ki alakuljon a bizalom főleg azok után, amik történtek velem az utóbbi hónapokban. - Igazán nem akarlak letörni, de talán ezt te rontottad el. Nem szabadott volna hagynod. - ahogyan én is tartottam a távolságot annak ellenére, hogy Ashton végig kedves és figyelmes volt, amikor elraboltak és lényegében megpróbált megmenteni, ami miatt ő is kelepcébe került, de egy kedves mosoly még nem old meg csak úgy mindent. Ő volt valószínűleg a balga, hogy engedte másoknak, hogy a külső adottságai miatt habarodjanak belé, sőt ha jól értelmeztem valamilyen szinten azzal az előző lánnyal, akiről már a hajón is beszélt ő is hasonlóan volt. - De, akkor ugye nem arról van szó, hogy ennyire elvarázsolnak téged a szárnyaim? - pillantok még rá, bár ha így lenne hát bevallaná? Tudom, hogyan néz rám és persze már többször elmondta, hogy mennyire becsüli az erőmet és hogy nem olyan vagyok, mint azok a lányok, akik csak azt várják, hogy megmentse őket. - Szerinted lehetséges? Bejutni az igazgató irodájába? Nem akarom, hogy miattam kerülj bajba. - lássuk be én azért vagyok itt, mert muszáj. Ha valami olyasmit teszek, ami bajba sodor ennél már nem tudnak sokkal rosszabbat tenni velem, maximum visszavisznek a Minisztériumba, Ashtont viszont gondolom akár ki is rúghatják az iskolából. Vajon érdemes mindezt kockáztatni azért, hogy talán ne kapjunk megoldásokat? Főleg úgy, hogy a Minisztériumban sem tudtak semmit kezdeni az emlékeimmel? Bár persze ott sokat nem is próbálkoztak, inkább úgy tűnt, hogy úgy gondolják szándékosan nem mondom el, amit hallani akarnak. A terv megbeszélése viszont nem most aktuális, főleg hogy elcsúsznak egymások a fakardok és a földön kötünk ki, Ashton pedig talán kicsit túlzásba esik, bár én magam is nehezen állítom le annyi szent. - Semmi baj. - fogadom el a kezét egy mosollyal és feltápászkodom a földről. Az arcom egészen kiporosodott, hogy a kardozástól, vagy a nyakamat ért csókoktól az már más kérdés, jó eséllyel a kettő csak erősítette egymást. - Annyira furcsa... - bököm ki, ahogyan próbálom úgy csinálni, ahogyan mondta. Annyit sikerül elérni néhány perces erőlködéssel, hogy végül a szárnyak megmoccannak. Na nem erőteljesen, de ezúttal nem csak szinte tudat alatt, mint amikor kardoztunk egymással, hanem erre koncentrálva. Nem sikerül érdemben nagyot csapni ugyan velük, de már ez is hatalmas előrelépésnek tűnik. - Láttad?! - mosolyodom el szélesen, már-már tőlem annyira nem megszokott gyermeki lelkesedéssel. Talán menni fog, ha nem is most és nem is azonnal, de talán tényleg fogok tudni repülni velük idővel.
- Igazad lehet. Örülök, hogy veled a külsőm miatt nem kell mindent olyan automatikusnak venni. Kezdtem úgy érezni, hogy nagyjából senkinek nem számít, hogy milyen vagyok legbelül. – Melissa is csupán két napnyi ismeretség után már olyasmivel dobálózott, hogy kíván. Értem én, hogy fiatalok vagyunk, és érzelmileg túlfűtöttek, de Nathalie is csak az ágyban találta meg velem a hangot, nekem pedig ennél több kell. Talán ostoba, plátói gondolkozásom van, hogy egy lánnyal el is lehessen tudni beszélgetni, netán vitatkozni. Ha pedig vált válnak vetve együtt küzdhetünk az igazunkért, az már-már drámai is tud lenni. Egy komoly kapcsolatnak a közös érdeklődés az alapja, ez pedig senkivel nem volt meg. Az egy dolog, hogy Vanessa is gyönyörű, ráadásul itt vannak ezek az izgalmas szárnyak is, ám a komoly, mégis oly harcias lány álmaim életre kelt tárgya. – Rengeteg varázslatot láttam már életem során, annak ellenére hogy én inkább a penge híve vagyok. Nem elvették az emlékeidet, úgy hiszem. Ott vannak a fejedben, blokkoltan. Valaki, vagy valami gátat szab. Az itteni igazgatónak van egy merengője, ami komoly dolgokra képes. Be kéne valahogy lopoznunk, hátha az választ adhat, hogyan oldjuk fel ezt a gátat. – Megrázom a fejemet, viszonozva a mosolyát. Most nem tudom megsimítani az arcát, hiszen mindketten felfegyverezve, s ott a távolság is. – Engem nem a titokzatosság vonz. Segíteni szeretnék. – Lovagként nekem nem valami végzet asszonya kell, akiről minél kevesebbet tudok, annál vágykeltőbb. Nem, ő nekem teljes értékű társ. Csak aztán ki ne derüljön, hogy ahonnan jött, bár összeomlóban van, de ha férje, meg gyerekei vannak, akkor felköthetem magam. Ezt azért nem lenne jó átélni. Na nem önzőségből lenne jó felfedni az emlékeit, első sorban neki akarnék jót. – Nekem is.. Valahogy megpróbálhatnád a részeddé tenni őket. – Sugallom, s az ajkáról a nyakára vándolok, magamat is meglepő bátorsággal. A kezem azért nem kalandozik el, csupán léptem egy merészet, viselve a kockázatot, hogy talán képen vág, ám úgy fest, nagyon is átéli, de szerencsére hamarabb kapcsol, mint én, aki már-már megremeg az édes íztől. – Igazad van! Csak tudni akartam.. – Nem fejezem meg, kitalálhatja, hogy mi vitt erre a bátor tettre, de eddig, és nem tovább. Felsegítem, nem hozhatom magunkat olyan helyzetbe, ami kicsit is kínos lenne. Legalábbis ennél jobban. Félreállítom a fakardokat, akár itt is hagyhatjuk őket. – Az biztos, hogy nem úgy működik, mint a madaraké, hiszen nekik a felső végtagjuk. Neked pedig a karodtól függetlenül a lapockádból emelkednek ki. Olyan izmokat kell megmozgatnod, amit talán sosem használtál. Emeled a fejed fölé a karjaid, a lapockáidat pedig préseld össze. Próbáld összezárni őket. – Lépek arrébb, valahova a háta mögé, hogy ne vágjon szájba a tollakkal, s figyelem a mozdulatot, hogy elrontja, vagy ráérez e.
- Gondolom olyan lányokat ismertél, akikkel így kellett bánnod. - vonom meg egy félmosollyal a vállamat. Engem nem zavar, hogy velem más, végtére is nem vagyok az a nyafogós hercegnő típus. Megvédem magamat, ha kell, akkor kardot is ragadok. Az más kérdés, hogy tőle pont segítséget kértem és pont meg kellett mentenie, de ez nem jelenti azt, hogy ha nincs durva túlerő, akkor ne tudnám megvédeni magamat, vagy legalábbis ne próbálnám meg. Akkor is azért tudtam segítséget kérni, mert sikerült kitörnöm annyira a ketrecből, hogy legalább valaki felfigyeljen rám. Az újabb kedves bókra elmosolyodom, de mégis mit mondhatnék rá? Végülis ő sem panaszkodhat a külsejére, de nekem pont az ami tetszik benne, ahogyan viselkedik. Lovagias. Nem mindenki segített volna nekem akkor és végképp nem kockáztatott volna ennyit azzal, hogy őt is elkapták miattam. - Nem tudom, hogyan kaphatnám vissza az emlékeimet. Ebben bezzeg meg se próbáltak segíteni azok az alakok. - húzom el a számat, hiszen így volt ott tartottak az aurorok, de nem próbálkoztak vele, hogy kiderüljön mire emlékszem. Legalábbis nem úgy, hogy én tudjam. Gondolom nem is hittek volna nekem, ha emlékezni kezdtem volna, vagy csak akkor se bíztak volna abban, hogy igazat mondok. - De talán rájöhetünk, hogy mi a módja, bár akkor már kevésbé leszek rejtélyes. - mosolyodom el azért, miközben a kardok újra és újra egymáson csattannak, amíg a szárnyamra fókuszálva el nem veszítem a lendületet és el nem rontom a mozdulatot, aminek hála sikerül ellépnem mellette és majdnem elesni. - A szárnyak... mindig elvonják a figyelmemet. - válaszolok, de már egészen halkan, hiszen eleve ahogyan elkapott... aztán már a hátam a földön van, amire pedig ráeszmélek az ajkai már a nyakamon, de azért mégis csak teljesen nyílt terepen vagyuk, akárki erre jöhet, vagy lehet valahol, ahol nem vettük észre. - Ashton... - halkan sóhajtok csak egyet, már-már morranásnak hangzik, de aztán néhány pillanat múlva észhez térek és finoman a mellkasára támasztva a kezeimet eltolom magamtól. Nem, ennek itt igazán nincs helye, főleg hogy még csak abban sem lehetek teljesen biztos, hogy én már... a jó ég tudja, ha egyszer nem emlékszem! - Segítesz kipróbálni a szárnyakat? - sógom kissé rekedt hangon még mindig a földön fekve, ő pedig felettem. Azt hiszem a kardozás nem volt a legjobb ötlet, még ha át is mozgatott és jól is esett, de úgy sem tudok rendesen koncentrálni semmire, amíg nem döntöm el, hogy pontosan mire is jók a szárnyaim és hogy pontosan mihez tudok kezdeni velük.
- Ennek örülök, csak tudod.. magamat is meglep, hogy veled miért vagyok ennyire bátor. Nem szokásom. Azt tanultam, hogy a lányoknak udvarolni kell, távolságot tartani, és veled.. Nem megy. – Nevetem el magamat, tényleg érthetetlen, hogy mitől vagyok ilyen bátor, pedig Vanessa még bele sem simul a karomba, mint bárki más, egyelő félként kezel, s ez mégsem taszít, hanem felbátorít. Nem vágy, nem szexuális vonzalom, hanem erőteljes, mindent elsöprő érdeklődés, hogy meg akarjam csókolni, hozzáérjek, ne csak valami plátói nyafogás legyen, hogy miért nem lehet az enyém. – Hogyne. Az emlékeid egy része még homályos, értem én. Elég, ha azok alapján kedvellek, amit teszel, nem? Na azért a külső sem elhanyagolható. – Méregetem hamiskásan. Felesleges lenne úgy tenni, mintha csupán az okos, magabiztos lányt látnám benne. A szépség szubjektív, de lássuk be, Vanessa gyönyörű, s nem csupán az angyalszárnyak miatt. Mivel azzal eléggé idegenül mozog, s állítása szerint repülésre sem alkalmas, lehet, hogy csak kapta valakitől. Érdekes dolog megérinteni, szinte intim, mintha mindkettőnkre hatással lenne az, hogy így hozzá érek. Ám ha valamiért ezek nem lennének, akkor biztosan találnék magamnak más csodálnivalót rajta. – Egyrészt érdekelne, hogy milyen a múltad, szívesen segítenék felfedezni, másrészt állati izgalmas, hogy ilyen rejtélyes vagy. – Na nem azt mondom, hogy titkolózó, de valahogy ez tovább emeli az egyedi faktort. Érdeklődve csapkodom a kardját, de Vanessa túlságosan a szárnyaira koncentrál, szinte meg akar próbál repülni, a cselezésem túl jók sikerül. Bántani nem akarom, de igenis meg akartam mutatni, hogy nem vagyok lekezelendő harcos, aki csak a tisztességre hajt. Az más kérdés, hogy így akár egy érdekes helyzetet is ki tudok alakítani, ha földre kerülünk. Ám Vanessa nem hátra, hanem előrebukik. A saját kardomat eleresztve a dereka után kapva belépek mellé, rogyasztva a térdemet, úgy kapom el, hogy közben magam felé fordítom, mintha egy tangóban bedönteném. – Jól vagy? Nem gondoltam, hogy ennyire át tudom venni az irányítást.. – És persze az eszemet is kezdi elvenni, Nathalie bár csábos volt, de ott cseppet sem voltam ennyire céltudatos. Ellenben Vanessa teljesen megigéz, lejebb hajolok hozzá, s az ajkára tapasztom a sajátomat, gyengéden letéve a földre. Lovagias vagy sem, az ajkáról a nyakára tévedek a csókok közepette. Túlságosan nyílt terepen vagyunk, de na, nem láttunk már jó ideje senkit, hát most miért ne?
- Tudom, azt hiszem ennyire már kiismertelek. - mosolyodom el és ez talán nem jelent rosszat. Mármint remélem tisztában van vele, hogy nem használnám ki, hogy alapvetően nagyon jó természete van, igazi lovai elveket vall, aki segít a bajbajutottakon és nem használ ki másokat. Nem is feltételezném róla, hogy hátsó szándéka lenne, egyáltalán nem olyannak ismertem meg őt. Pont e miatt nem vártam volna el tőle, hogy segítsen, hiszen van elég gondja gondolom a miatt a lány miatt, akit említett, amikor sikerült közösen kelepcébe kerülnünk, vagyis hát, amikor megpróbált megmenteni. Igazából már akkor tisztában voltam vele, hogy rendes srác, hiszen egy vadidegent próbált kihúzni a csávából. - Talán, de végülis rólam se tudsz mindent. Még csak azt se nincs-e bennem olyasmi, amiről én se tudok. - ezzel persze nem feltétlenül Ivort védem, cska hát tényleg nehéz eldönteni, hogy a tettei mögött pontosan mi is húzódik meg. Nekem segített, de hogy a segítség vezérelte teljes mértékben, vagy volt mögötte más is azt tényleg nem tudhatom. Viszont egyelőre még abban sem lehet egyikünk sem teljesen biztos, hogy én veszélyt jelentek-e bárkire is, így pedig mást se ítélhetek el, amíg rólam sem egyértelmű hol állok. - Oh hát ha tudnám! Biztos sokat foglalkoztam velük. - mosolyodom el, de nem állok meg és igen időnként a szárnyaim automatikusan használatba vannak véve, de sejtelmem sincs, hogy képes lennék-e repülni velük. Egyelőre elvileg nem is tehetném meg, mármint ha minden igaz, akkor ide vagyok szegezve erre a helyre, bár mintha napok óta furcsa érzésem lenne ezzel kapcsolatban. - Lehetséges. Furcsa lenne repülni, de egyben izgalmas is. Nem tudom, hogy felfelé meddig tart a mágia, ami ideköt. - morfondírozom el és talán a szavai zökkentenek csak ki annyira, hogy sikerül elrontanom egy mozdulatot. A kardom egyszerűen lecsúszik az övéről, én pedig ha nem kap el, akkor jó eséllyel simán elzuhanok mellette a saját lendületemnek hála. Na igen a szárnyak már megint nem segítettek, hanem elvonták a figyelmemet...
- Nincsenek hátsó szándékaim. – Szólalok meg, mert nem akarom, hogy úgy érezze kicsit is, hogy tartozik nekem. Az érzéseimről nagyjából tud, bár nem vallottam szerelmet vagy ilyesmi. A vonzalmamról viszont nagyon is tanubizonyságot tettem, Nathalie már a múltté, most végre én tudom így kimondani, ahogyan ő tette meg velem egykor. Vanessa viszont egy komoly, felelősségteljes lánynak tűnik, az emlékei ugyan még nem teljesek, de azok alapján, amiket megismertem belőle, minimum a barátja akarok lenni, talán több is. Magamat is felülmúlva bátran csókoltam meg, ő pedig nem ellenkezett, sőt, még mintha egy óvatos viszonzást is kaptam volna tőle, ez mindenképpen bíztató kezdet. – Nem ismerem túl jól őt, de még mindig nem tisztázottak a szándékai. Attól félek, hogy el fog jönni az idő, amikor felfedi az igazi arcát. Ha pedig ellenünk fordul, már késő lesz megszervezni a védelmünket. – Bármennyire is naív vagyok, mégiscsak lovagként élem az életemet, másokat oltalmazva, így szeretek felkészülni arra, hogy ha valami katasztrófa történik. Ivor környezetében mintha mindenki olyan feszült, nyomott lenni, mint egy kitörni készülő vulkán lábánál telepesnek lenni. Valami elkerülhetetlen közeleg, és nem is tudom, az a férfi már túlságosan beleásta magát a világunkba. Mert idegenként kell kezelnem, Vanessa szerint sem innen származik. Akkor pedig nem emberként gondolkozik, s ki tudja, hogy mi lakozik az álarca mögött. Csóválom kissé a fejemet, sokszor olyan tehetetlennek érzem magamat, nem csoda, hogy az aktuális boldogságom most szinte kényszerként telepedik rám, sürgetően, hogy próbáljak meg addig küzdeni érte, amíg lehetőségem van. Ám Vanessa szárnyain felejtem a tekintemet, ő pedig támad, nem csoda, hogy az utolsó pillanatban tudok hárítani. – Erős vagy, fizikailag is. Honnan ezek az izmok? – Nem gondolom, hogy csak a varázslat okozza, hogy így kimunkálta magát. A karcsú, ruganyos testben páratlan masszivitás rejlik. Szívesen beletúrnék a csodaszép tollakba is, ám a kardot forgató lány most nem fog közel engedni magához, ha csak le nem gyűröm valahogy. Így hát miközben ütést váltunk ismét, megpróbálom kiütni a kezéből a kardot, hogy körkösen csavarom meg a csapást, de vigyázva arra, hogy csak taszítsak a fapengén, ne üssek rá az ujjaira. – Cseppet sem szokványosak, te vagy az egyetlen, akinél láttam. Szerintem elbírnának, ki kéne egyszer próbálnod. – Azt én is látom, hogy kissé idegen számára, mintha csak odaragassztották volna a hátára, ettől még a sajátjai. És mintha valami intim testrészről lenne szó, úgy kezeljük mindketten, hiszen megsimogatni ott páratlan élmény volt. De ha bejön a cselezés, akkor hátha összejön az is, hogy ismét közelebb kerüljünk egymáshoz.
- Köszönöm! - bár őszintén szólva nem tudom pontosan, hogy a segítség oka mi. Mármint sajnos nem tudok úgy állni még mindenhez, hogy csupán jótét lelkekről van szó. Nem ismerem még ehhez eléggé sem Shannát, sem azt az Ivort. Bár vállalta, hogy lényegében ott marad helyettem, hogy a saját ügyében dűlőre jussanak, de ki tudja, hogy azért ennek nem volt-e más olyan oka is, amiről én nem tudok. Shanna is segített, de minden bizonnyal az is volt a célja, hogy én is segítsek nekik, no meg a fogjuk rá rokoni szál is indokolttá tette. Nem tudom, azért ez még nem jelenti azt, hogy minden szép és jó, maximum hogy egy fokkal jobb lett, de még mindig nem tudom, hogy mit hoz a jövőm. - Nem tudom, gondolom, ha emlékeznék hogyan kerültem ide, vagy... a jó ég tudja. Nem mindenre vannak válaszok a világban, ebben biztos vagyok. - vonom meg a vállamat egy tanácstalan sóhajjal. Hát igen, bár nem emlékszem a múltamra, de sajnos azt mégis sejtem, hogy vannak dolgok, amiket nem foghatunk fel ép ésszel. Hogy ki és miért akarná elpusztítani a világot, bármelyiket is? Nem tudom, bizonyára mindenkinek mindenre van valami jó oka, maximum lehet hogy más nem fogadja el, vagy szimplán az valami őrült terv, aminek igazából semmi értelme, csak az illető gondolja, hogy van. - De vajon mi oka van rá, hogy mindenbe beleártsa magát? Biztos vagyok benne, hogy nekem sem csak pusztán jótéteményből segített. - morfondírozom el, bár a kérdés csak költői, hiszen egyikünk se tudja rá a választ és még csak el sem mehetünk, hogy megkérdezzük tőle, mármint én biztosan nem maximum Shanna, már amennyiben időnként benéz majd, hogy tájékoztasson változott-e bármi is az ügyem kapcsán. Vajon van róla sejtésük meddig kell itt maradnom, vagy majd csak telnek a hetek, aztán a hónapok és én csak várni fogok? Gondolom azzal tisztában vannak, hogy a türelmem sem lesz végtelen. - Hogy ezek? - mozdítom meg kicsit a hátamon a hófehér szárnyakat. Látom, hogy zavarban van, ezért válasz előtt támadásba lendülök inkább. Persze azért nem erősen és durván, hiszen csak gyakorolunk, nem cél, hogy bárki megsérüljön. - Ezekszerint itt ez ennyire nem szokványos dolog ugye? Nekem is jól esett... fura, de nagyon érzékenyek. De közben... tudod... - nem is tudom, hogyan mondjam, mert ez elég fura dolog, főleg hogy igazából nem emlékszem rá, hogy ténylegesen régóta vannak-e szárnyaim. - Nem tudom, hogy tudok-e repülni velük... olyan idegenek. - pedig mozgás közben ösztönösen időnként a szárnyak is rásegítenek egy-egy mozdulatra, de konkrétan nem tudom elképzelni, hogy csak úgy képes lennék a levegőbe emelkedni velük.
- Örülök, hogy mások is segítenek neked, akkor mégsem vagy annyira magányos, mint hittem. – könnyebbülök meg, azért eléggé féltettem őt még az utcán, majd később a hajón, de úgy fest, itt a Roxfortban igenis vannak, akik kezdik átlátni a hátterét, a múltját, és nem teljesen rab, inkább védik őt. Azért, hogy nem tud elmenni, továbbra sem szívderítő, de ha nincs is hova, hanem előbb meg kell szervezni, hogy mi is legyen vele, még mindig jobb, mintha csak valami rabszolgakereskedők rendelkeznének a sorsáról. - És miben tudnál segíteni? Azt tudom, hogy jó harcos vagy, sőt a szárnyaid révén még repülni is tudsz, de ha a te világod pusztulóban, mitől kell tartanunk? Kinek jó az, ha mindennek vége lesz? – Rázom a fejemet, senki nem lehet annyira hatalomvágyó, hogy eleméssze, amin egyébként uralkodni akarna. Vagy úgy van vele, hogy ha nem sikerülhet elfoglalnia, akkor másé se legyen? Vanessa viszont teljesen új fejezetet nyit az életemben, se nem törékeny, se nem buta, de mindemellett gyönyörű teremtés. Nem véla, de olyan alkat, akire sokan vágynának. Lehet, hogy engem azért vonz, mert ilyen különleges? Nem csak, szerintem nagyon is nőies, hogy kész volt segítséget kérni, de kemény, ha oda kell tennie magát. Tényleg nem volt még csak senki sem hasonló hozzá. – Ivort nem igazán ismerem, csak tudom, hogy valahogyan segíteni szokta az iskolát, valami különös figura, aki gyakorta beleártja magát mindenbe, hogy aztán merő véletlenségből globálisan befolyásolja az eséményeket. Merlin lehetett nagyjából hasonló figura. – Vélekedek, akaratlanul is lepillantva a koboldok által megmunkált tűzkardra. Nem láttam a készítését, de ha el kell képzelnem az Excaliburt, hasonló darab lehetett, ráadásul Seraphine tekintetében olyan furcsa fény táncolt, amikor ahhoz a koboldhoz irányított, akitől végül meg tudtam venni. Seraphine végülis skót felvenőkkel rendelkezik, akik a kelták vidékékén éltek, mi van ha..? Nem, bár ő a legjobb barátom, de kétlem, hogy ekkora kincset adott volna a kezembe. Kimegyünk hát a fakardokkal a kviddicspályára, amely edzés hijján most kiváló gyakorlóterep. Az én hosszabb, egykezes kardom távolságban előnyösebb mint Vanessa rövidje, de ő meg gyors tud lenni vele. Elsőre csak odaütöm párszor az enyémet az övéhez, hogy érezzük a fegyvereink súlyát. – Butaság, hogy amióta megsimogattam a szárnyaidat, mindig elönt a forróság ha arra a pillanatra gondolok? – Kérdezem félszeg mosollyal, de a szemébe nézve, vele szeretnék a végletekig őszinte lenni, még ha ez állati ciki is, vagy zavarbaejtő.
//
