2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azért akaratlanul is körbenézek. Nem lennék jó kém, szó se róla. Az efféle trükközés, ügyeskedés nem az én terepem. Azért nem látványosan tekintgetek át a válla felett, de látszik, hogy a lopva megfigyelés nem az én asztalom. Egy mosolyt azért villantok rá, hogy nincs gond, bár még mindig nem értem tökéletesen, hogy mitől tart ennyire, mert rajta aztán nagyon látszik, hogy folyton ugrásra kész. De hát ez egy múzeum! Itt mégis mi történne? Nekem támadna egy kósza zabolátlan páncél? - Oh tehát mugli, akkor ismeri a... értem. Most is épp magánnyomoz valaki után? Csak nem utánam? - hajolok kicsit közelebb először még bizalmaskodva, de aztán picit hátrahőkölök, amikor felmerül bennem, hogy miattam van itt, bár sejtelmem sincs az okra. Utánam nem szoktak nyomozni. Nem vagyok jelentős személy, sem különleges és még csak érdemi befolyásom sincs, hogy ez indokolt legyen. Az is hirtelen ötlet volt, hogy ide jövök, tehát senki se számíthatott rá előre, ha csak nem látta a jövőt, amit még én se tudtam. Egyelőre tehát továbbra is meglehetőségen értetlen vagyok és nekem aztán az se tűnik fel különösebben, hogy a terem kiürült közben. - Az előbbi? Csak egy... hogy is mondjam... - zavartan biggyesztem le a számat, mint aki épp hihető magyarázatot akar adni arra, hogy miért beszélt magában, mármint azon kívül, hogy tök zakkant lennék. - Na jó, tudja az életem jelenleg kissé zűrös és hivatalos vagyok egy esküvőre, amire úgy volt, hogy lesz kísérőm, de máshogy alakultak a dolgok és most kellemetlen egyedül menni. Gondoltam megpróbálok találni valakit... itt. Tudom, nem az évszázad ötlete. Maga épp nem ér rá? - magyarázom, néhol kissé lassan, néhol kissé tán hadarva, majd a végén feltéve a kérdést, de persze inkább viccnek szánva a dolgot, amit egy röpke zavart nevetéssel jelzek. Végül cska megrázom a fejemet és újra a festményre pillantok, mintha abban lenne a válasz a kérdéseimre, mint például, hogy Spencer miért döntött úgy, hogy eldob mindent, ami köztünk alakult. Végtére is nem indokolta meg rendesen. Persze értem én, hogy változik a világ és inkább a családja mellett akar lenni a nehezebbre forduló időkben, de ha kér... talán vele is tartottam volna, de nem kért. Ez pedig arra enged következtetni, hogy nem biztos, hogy ez az indok igazi volt. Lehet, hogy rájött, hogy nem jó a korkülönbség köztünk, netán a családja úgy tett, mintha szimpatikus lennék nekik, de aztán lebeszélték rólam, amikor már nem voltam ott. Ezt talán sosem tudom meg.
Nem csoda, ha a nőhöz képest be vagyok feszülve. Egy teljesen más arcát látom a világnak mint ő, akiről lerí, hogy elkerüli a veszély, míg én nap nap után szembenézek vele. Sokkal inkább az elmúlt század macsó hőseire hasonlítok, mint a mai fiatalok. Arcomon mély barázdákat szántott már a sok gond, így nem csoda, hogy amúgy csinos vonásaim markássá keretezik a megjelenésemet. Mindenesetre nem akartam megijeszteni az intelemmel, csupán múló szeszély volt, hogy hozzá szólok, de valahogy tehetetlennek érzem magamat Rasmus halála óta. Leszámoltam az ellenséggel, még ha Sheska révén is, azóta csupán kisebb ügyeim vannak. A testvériségből kiugrott muglikkal nem különösebben foglalkozom, csupán Rhys az, akivel tessék-lássék tartom a kapcsolatot a hasonló háttér miatt. Az, hogy olykor Sheskáról beszél, fura módon felveti bennem, hogy netán vonzódik is hozzá. Én valahogy manapság kerülöm az ilyesmit, kár bárkit még pluszban veszélybe sodornom. - Talán túloztam. Nem akartam a frászt hozni a hölgyre. - Nem magyarázok többet, inkább a rövid, pattogós kommunikációban hiszek. Végigmérem az öltözékét, így tényleg igazi célkereszt a színes ruházattal, mert aki terrorban utazik, azzal statuál példát, akinek a szenvedése megérint másokat. Mindketten a mugli öltözéket viseljük, manapság már nem is hiszem, hogy a boszorkányok, varázslók többsége süvegekben, talárban mászkálna a varázstalan emberek között, mint amilyen én is vagyok, de azért kissé mégis közelebb lépek, jelezve, hogy ez nem véletlen elszólás volt, igenis neki szólt a mondandóm. - Nem, magánynyomozó, és történetesen mugli. Csak némi ismeretség és turpisság kellett hozzá, hogy én is képben legyek. - A mondandóm ellenére nem mosolyodom el, mert jól sejti, komoly feszültség leng körül, mint egy ugrásra kész gazella, csak én lényegesen termetesebb vagyok, mint egy növényevő. Oldalt pillantok, most mintha kiürült volna a terem, csak ketten ácsorgunk a teremben, mások már továbbhaladtak, és még nem jött mögöttünk senki. Itt találkozik a tekintetünk, láthatja rajtam, hogy nem kapom el a pillantásom. - Mi volt az az előbbi? Nem faggatózni akarok, csak éppen tudja, szakmai ártalom. Tehát? - Fonom karba a kezemet, de nem tágítok, legalább valami leköti a figyelmemet, mert ha nincsen akció, akkor fel kell találnom magamat.
Amikor az ismeretlen fickó mellém lép még nem gyanakszom, hogy meg is fog szólítani, de aztán megrezzenek, amikor megteszi és még ismerős nevet is mond ki, bár olyan furcsán teszi. Suttogva és mintha titkolózni kellene, pedig egy átlag muglinak nem sokat mondhat a falu neve, meg amúgy is nem süt rólam, hogy onnan jöttem és hát nem is, hiszen az iskolából. Nem csoda, ha először rácolom a homlokomat, ahogyan meglepetten pillantok oldalt, bár ő nagyon úgy tesz, mintha nem nekem szólt volna, mint valami kémtörténetben! Így hát visszakapom a tekintetemet a képre, amit eddig néztem, bár persze ez erős túlzás, hiszen a gondolataim sokkal jobban lefoglaltak és hümmentek egyet, mert őszintén szólva sejtelmem sincs, hogy mégis mit kellene felelnem erre a lassan thrillerbe csapó szövegre. Talán elszigetelten élek és nem foglalkozom annyira a világ eseményeivel, de nem érzem olyan veszélyesnek a világot, ahogyan ő most beállítani igyekszik. - Célkeresztben? Már miért lennék célkeresztben? - annyi sütnivalóm azért volt, hogy a külsőm egészen hajaz egy átlagos muglira, bár tény, hogy nem vagyok olyan komor és sötét ruházatban, mint sokan Londonban. Szokás szerint az öltözetem színes és vidám, de nem viselek palástot, vagy effélét, és süveg sincs a fejemnek, hogy feltűnést keltsek. Az tény, hogy nem kellene magamban beszélnem, de hát ilyet bármelyik zaklatott mugli megtehet, nem de? Azért persze akaratlanul is lopva körbepillantok, mint aki épp azokat keresi, akik célkeresztben tartják, de nem látok semmi gyanúsat. Nincs mondjuk ehhez való szakavatott szemem, az is igaz. - Én csak épp nézelődöm és talán túlságosan hangosan gondolkodtam. Ön talán biztonsági őr? - kérdezem meg, bár valójában nem tűnik annak, sőt az is lehet, hogy kettőnk közül ő a flúgosabb, és szimplán csak valami üldözési mániája van. Nem látom rajta, hogy varázsló lenne, de mégis érezni belőle valamit, ami nem átlagos mugli dolog. Persze tévedhetek is, nincsenek mágikus radarjaim, amikkel felismerem a magamfajtákat, meg aztán én sem vagyok az a kiemelkedő boszorkány, hisz mindig jobban vonzott az elmélet, mint a gyakorlati tudás.
Seska úgy ítéli meg, hogy titokban találkozzunk, mert nem szabad összefüggésbe hozni engem azzal, hogy netán az ő embere lennék. A jó életbe, mennyire átkozottul kiismerhetetlen! Az tény, hogy eltakarította Rasmust, és amolyan egymásra utaltsági, szövetségesi viszonyban vagyunk, de még mindig nem tiszta, hogy ki is áll a háttérben. A Testvériség varázstalanjai nem különösebben érdekelnek, nem járok el a kiugrottak gyűléseire is, én a saját szakállamra próbálok meg dolgozni, rájőjjöni, hogy ki mit akar. Grindelwald lenne az, aki Rasmus főnöke volt? Meglehet? Mindenesetre az elmúlt években rengeteg londoni esemény írható annak a számlájára, hogy fel akarják fedni a varázsvilágot. Aztán itt ez a kómába ejtő pisztolygolyós történet. Na mondjuk azt megnéztem volna, ha valaki velem akar ilyen párbajba belemenni. Nem mondom, hogy gyorsabb vagyok a halálnál is, de ez idáig még én kerültem ki győztesen bármilyen ellenféllel szemben. Leszámítva a kezdeti időszakot, még Texasban, ami ezen az úton elindított. Mindenesetre amikor nem valami semmitmondó nyomozói munkára figyelek, akkor a főbb nevezetességek környékén vizsgálódom, hiszen aki terrort akar, ott teszi, ahol nagy a tömeg. Merengésemből egy fiatal női hang korholása zökkent ki, s már éppen felnéznék, hogy kivel beszélget, oktat ki ennyire, amikor rájövök, hogy senkit. Őrült? Hm.. Egyike vagyok azoknak, akik rá pillantanak, de a többiekkel ellentétben én állom is a tekintetét, cseppet sem zavartatva magamat attól, hogy tapintatosabb is lehetnék. Valahol az a munkám, hogy figyeljek az apró jelekre. Lehet, hogy ez most nekem is elvonja a fókuszt arról, hogy Grindelwald rémtetteit kutassam, de megbízom az ösztöneimben annyira, hogy elég, ha a közelben vagyok, majd automatikusan bekapcsolnak. A személyemben egy magas, kötött izmozatú alakot mérhet fel, a kalapom azonban most nincs rajtam, egy múzemumban nem illik, így még a kezemben sem hoztam el. Az arcom markánsan férfias, kissé mintha a régi idők mozihőseit idézné, ahol az tűnt macsónak, akit megtörtek az évek, ezért oly mélyek azok a barázdák. Na igen, a kemény fizikai munka, a sok megpróbáltatás bizony kiül az ember tekintetére. Amely ezúttal hideg, mint a jég, mégis kissé érdeklődő. - Roxmorts, ugye? - Lépek kissé oldalt, elfordítva róla a tekintetemet, mint aki csak ugyanazt a képet bámulja, mint ő. Nem az iskola nevét, inkább a falut említem, ez még kevésbé mond bármit is azoknak, akik varázstalanok. Én azonban látom azt, amit ők nem. Viszont kellően halk vagyok ahhoz, hogy a sötét erőknek ne szúrjak szemet. - Hölgyem. Nem olvas újságokat? Nem kéne célkeresztben lennie. - Utalok arra, hogy az elmúlt években mennyi szörnyűség történt az ilyen helyeken, és főleg a varázshasználókkal. Én nem tudok ugyan ténylegesen mágiát használni, de a tetoválásaim által azért felmérem, hogy ki igen, így belőlem is árad valami halovány pulzálás, ami arra utalhat, hogy valami kivétel lehet.
Oh jesszus ez egy rettentő hülye ötlet! Egyelőre viszont nincs semmi más a tarsolyomban. Holnap lesz az esküvő, amire úgy volt, hogy Spencer jön el velem, erre minden borult. Értem a helyzetét... azt hiszem, csak ne minden úgy alakulna, hogy a végén én esem pofára. Mintha az élet újra játszaná önmagát. Nekem nem szabad esküvők közelébe mennem... Soha... Többet! Persze ezt kivéve, mert elígérkeztem és persze a szüleim úgy tudják, hogy be is mutatok nekik valakit, akitől úgyis megbotránkoztak volna, mert Spencer mégis csak sellő. Jézus, ki kell vernem a fejemből! Egybként is tudtam, hogy túl fiatal, még csak nem is volt soha senkivel... úgy, mert várta az igazit. Milyen romantikus... Nem, nem az, butaság! Mégis hiányzik... hiszen olyan édes és naiv és... - Fejezd be! - mondom ki egészen véletleül hangosan épp egy Moné, vagy Mané, vagy tudom is kinek a bámulása közben. Na persze nem a képet nézem épp, a szemem előtt épp a saját megszégyenülésem képei peregnek le, amikor megjelenek azon a bizonyos esküvőn, az exem esküvőjén, aki ott hagyott az oltár előtt és most elveszi a lányt, akiért oda van, nekem meg nincs senkim, akit elvigyek. Rettenetes lesz! RETTENETES! Néhányan felém pillantanak, ami cseppet sem meglepő, hiszen épp most korholtam le egy festményt az előbb. Na, de ott tartottunk, hogy hülye ötlet, hogy csak úgy odamegyek az első szembejövőhöz és megkérem, hogy jöjjön velem az esküvőre. Na már miért is jönne? Bár van, akit vonz a puccos kaják és drága bulik világa. Na engem nem, de nekem muszáj elmenni. Vagy mondhatnám, hogy lebetegedtem, amit kétlem, hogy a szüleim elhinnének, főleg egy nappal az esküvő előtt. Az esküvő, ahol először aludtunk volna egy szobában, talán egy ágyban egy szemérmes sellővel, aki még... - Elég! - ezúttal már a szám elé kapom a kezemet, mert gyakorlatilag felkiáltok. Két lehetőség van. Ki fognak vezetni, mert azt hiszik, hogy őrült vagyok, vagy... áh nem is hiszem, hogy van bármi más lehetőség egyáltalán. Csak meg kellene tennem. Az első egyedül lófráló pasit megkérdezni, hogy nem akar-e ingyen szórakozni és úgy tenni, mintha a pasim lenne. Na mégis ki akarna már úgy tenni, hogy a pasim, amikor lassan egy rakás szerencsétlenség vagyok? Magamban beszélek! Én sem akarnék olyasvalakivel lenni, aki ennyire látszik, hogy nem komplett. Tovább bámulom a festményt inkább, hogy még véletlenül se kelljen körülnéznem. Úgyis mindenki valakivel jön egy ilyen múzeumba, kizárt, hogy pont itt találjak valakit és egyébként is őrültség az egész ötlet.
Természetesen tisztában voltam azzal, hogy egy ilyen neves rendezvényen Mr. Smallwood is meg fog jelenni. Legalábbis meg KELL jelennie, ugyanis ez az egész hely kiált a figyelemről és a híres befektetők neveiről. Ha valaki, akkor Troynak mindenféleképpen itt a helye, ha tetszik neki, ha nem. Bár ha nem is a saját erejéből jelent meg, legalább itt van és ismét ráakaszkodhatok. Persze a múltkori esettől még mindig úgy érzem, mintha az arcom is legalább a paradicsom színévé tudna változni. Iszonyatosan megalázó volt az a helyzet, s azóta se sikerült kivernem a fejemből a történéseket. Troy hihetetlen segítőkészsége mellett már tényleg azt hittem, mintha meg is dobbantotta volna a szívemet egy egészen picikét. Ha lenne is köztünk valami, az valószínűleg csak az ágyig vezetne minket, ugyanis a tevékenységeim mellett nem engedhetem meg magamnak a párkapcsolati luxust. - Csak azt ne mondja, hogy magának még sosem akadtak problémái a késleltetett csomagokkal? - mosolygok fel bűbájosan, hogy legalább a babapofim és a vadmacska szemeim vegyék le a lábáról. A szemüveg persze csak extra, amúgy nem különösebben van rá szükségem. - Micsoda remek hír! Ezesetben elkísérem. A front megoldja magától.- amúgy sem vagyok valami híres személy, akit percenként állítanának majd meg. Még nem tartok ott, ráadásul a Kosmosnak is jobb, ha észrevétlenül jelenek meg az efféle eseményeken. Most is van egy festmény, amire pályáznak, ám addig nem nyúlhatok hozzá, ameddig meg nem adják a jelet. - Akárcsak egy magányos farkas, mint mindig. Tudja a baráti köröm nem igazán kedvel. A brit mentalitás nem mindig válik az előnyömre, hiszen mit is tudhatnék én "kis amerikai" létemre.- sóhajtom. Kicsit túlzok, hogy adhassak a drámai hatásnak és legalább megszánjon egy pillanatig. Cece nem jött volna rosszul a ma estére, de ő el van azzal az idősebb pasival és a munkája is eléggé soknak bizonyult. Már így is imát adhatok az égnek, amiért legalább a Balira tervezett utunkra mondott igent. Az a lány egyre inkább nem önmaga... Csak tudnám mi jár a fejében!- Na és maga hol hagyta a partnerét?- kíváncsiskodok, amikor közelebb lép. Tartom a szemkontaktust, s ha kell én leszek az, aki tovább vizslatja őt a maga kihívó szemeivel.
Enyhén szólva is le vagyok döbbenve, hogy ő most itt van. Azt legalább már tudom, hogy nem szerelmi bájital áldozata vagyok, de igy még inkább dühit, hogy ennyire hatással van rám. Akaratlanul is Tashával hasonlitom össze, pedig nem kéne, hiszen az ikrem bár vonzó nő, és imádni fogom a sirig, viszont abba belegondolni, hogy egy hozzá hasonló nő mennyire a zsánerem.. abszurd! Korábban a szőke, kékszemű Hannah volt az, akinek örök hűséget akartam fogadni, de elképzelhető, hogy a gyász és Tasha tapadása miatt most más szemmel vizslatom Jasmine-t is. És mégis, ha eltekintek az ikremhez való beteges vonzódástól, a mugli nő igenis képes valami varázslattal szerelmi bájital nélkül is. Más, mint Hannah, ez egyértelmű, de azt nem adhatom fel, hogy egykori menyasszonyomat valami módon visszahozom a halálból. Sosem láttam a holttestét, mi van akkor, ha valahogy képes volt a festményekbe menekülni, mintha valami tükörmágia lenne? Végülis a festmények is mozognak, hátha a halála előtt olyan mágiát tudott felszabadítani, hogy még mindig ott él valahol? Nem véletlenül festem le annyiszor. Ám nem akarom Jasmine-t meghívni a londoni lakásba, a műtermembe, mert lehet, hogy őrültnek is hinne a sok Hannah kép láttán. Ráadásul a festményeimen Hannah egyre kevésbé vonzó, sokkal inkább rémisztő, de az őrületem már lassan felülírja az emlékezetemet. Mindenesetre összeakad a tekintetem Jasmine pillantásával, a gyomromban táncoló pillangók még inkább verdesig a szárnyukat, hogy belülről csiklandozzanak. Igaza van Tashának, hagyom magam befolyásolni, oly sokáig tartott már a gyász. De hogy a hugomhoz hasonlóan megadjam magamat a fizikai szenvedélynek? Soha! Mégis erősnek kell lennem, hogy elvonjam a pillantásomat az érzéki ajkakról. – Hogyne, fogjuk a postára! – Kalandozik el a figyelmem az ajkakról a hajára, miközben a kifogásait hallgatom, itt egy hús-vér nő, aki sem nem halott, se nem a vágykeltő ikertestvérem. Még csak nem is valami diákfruska, aki a nyomomban lohol. Egy felnőtt, jól szituált teremtés, aki csalfa a maga módján, de a fenébe is, gyűlölöm, ha nem vagyok ura az érzelmeimnek. – Történetesen van. A csomagtartóban. Elkísér, vagy kiment, és tartja addig a frontot? – Lépek most akaratlanul is közelebb, mert mintha megfordult volna körülöttünk a világ, és csak ketten léteznénk. Pedig még alig ittam egy pohárkával. Lehetett benne valami? Vagy csupán Jasmine az, aki a végzet asszonya. Igyekszem visszanyerni a tudatomat, és nem folytatni ezt az elkábult kan stílust. – Nincs kísérője? Csak így egyedül?
Világ életemben emberek között mozogtam. Anyám sikeresen rá is kényszerített már serdülőkoromban, hogy az ő ügyeit intézgethessem, a házunk pedig olyan volt, mint New York egyik forgalmas utcája. Két kezemen se tudnám megszámolni hányan fordultak meg nálunk, mint anyám "barátai". Aztán jött az egyetemen és később a munkahelyem is, tehát mindig emberek között kellett megtalálnom a helyem. Ma este viszont annyira idegennek érzem az egészet. Talán azért, mert én amerikai vagyok ők meg...európaiak? Hiszen akad itt egy-két francia, olasz és dán alkotó is. Könnyen meg lehet mondani, hogy más lelkivilággal rendelkeznek, mint én, mégis nekem kell alkalmazkodnom hozzájuk... Én vagyok az idegen... A turista? Elmerülve gondolataimban fordulok is egyet, s lám, a borom a szépen vasalt ingen végzi. Először természetesen ajkaimmal formálok egy hatalmas nagy ó-t, míg a vörös foltra meredek. A hang felismerése után persze rögtön felszökik tekintetem a férfi arcára, ám arcom ugyanolyan döbbenetet mutat, mint az imént is. - Nem kapta meg? Pedig biztosan elküldtem. Talán a posta hibázott.- rendezem arcvonásaimat, hogy aztán mézes-mázasan, mosolyogva válaszolhassak neki. Ha ő is hazudik, akkor én is. Emlékszem a levelének tartalmára és abban egész biztosan nem volt határidő... Még csak feladat sem. Ám a kis játékába én is belevonom magam, ha már annyira nagyra tartja magát. Azért azt el kell ismernem, hogy egészen fess külsővel áll itt előttem. Leszámítva a vörösbor foltot az ingjén. Nem igazán tudok mit csinálni, de amíg ő törölgeti, megpróbálom összehúzni a zakóját, hátha valamennyire el tudja takarni. - Sajnálom. Van tartalékban ingje? - nem feltétlen szeretném, ha miattam kellene koszosan végig járnia a múzeumot. Az est még csak most kezdődött. Ha kell, én még el is kísérem őt, csak váltson felsőt.
Ezúttal tényleg ingerült vagyok. És hogy ne legyen egyszerű az élet, párhuzamosan két dolog miatt. Sidney szülei még mindig nem kértek tőlünk bocsánatot a nyilvánvaló tévedés, és ezen túlmenően rágalom miatt, csupán jelezték, hogy tekintve, hogy mit tettünk, az ereklyebemutatóra nélkülünk mennek, úgyhogy törni-zúzni támadna kedvem. A másik viszont még ennél is dühítőbb. A Smoak-kislány manővereit felülvizsgáltattam az ikremmel, aki kimondta, hogy szó sincsen szerelmi bájitalról, de a nő még csak nem is véla. Ezek kapcsán okom lehetett volna vádaskodni, hogy varázslattal akar levenni a lábamról. Tiszta hülye vagyok. Simán bedőlök annak, hogy van köztünk némi vonzalom, ő pedig kihasználja mindezt, manipulál, mert tudja, hogy sebezhető vagyok. Rá kéne borítanom az asztalt, vagy minimum lelökni a lépcsőn. S mindezek ellenére, ahogyan megjelenek a háta mögött, megkocogogtatnám a vállát, ő viszont úgy nekem hátrál, hogy erre sor sem kerül. A hátraforduló tekintet kavargásába kerülve teljesen elmerülök, mintha nem érne le a lábam a tó vizében. A francba! Elsőre megszólalni sem sikerül, mert ha véletlenül ki tudnék bármit préselni, az minden lenne, csak nem férfias. Végül megköszörülöm a torkom, hogy rendezzem, összeszedjem a gondolataimat, s magamhoz képest is mély hangon szólalok meg. – Jasmine? Küldtem át kortörténeti témákat kidolgozásra. Nem kaptam választ, a tegnapi határidő pedig nem dísznek volt. Kérvényt nyújtsak be? – Kérdezem vádaskodóan, pedig mindez nem igazán, inkább csak témafelvetős ajánlott irodalmi listát küldtem, nem volt mellettük levélke, határidő pedig nem, undorítóan tudok hazudni, ha védem magam. Nos igen, a legjobb védekezés a még több támadás. Mégis ezzel a kitérő pofáncsapással kell kezdenem, mert a végén még szemtelenül megbámulnám a ruháját. Kiegészítve azt, amit takar, a fantáziám szinte tökéletesen tudja rekonstruálni az ingerlő idomokat. Végül nyelek egyet, előhúzok egy zsebkendőt, törölgetvén a rám löttyent bort. Nem zavartatom magamat, én szaladtam bele a pofonba.
A jó öreg British Múzeum. Delgado mellett sajnos nem volt időm még ide ellátogatni, de abban biztos vagyok, hogy Cece rendezett itt már egy-két rendezvényt a kiállítóknak. Ma késő délután is egy kisebb esemény veszi kezdetét a művészek számára. Egy egész puccosan felöltöztetett előcsarnok fogadja az alkotók sokaságát, míg én csak érdeklődve pillogok ide-oda, azon tűnődve, hogy vajon felismerem-e egyikőjüket. Delgado bemutatott egy-két nevesebb művésznek, ám ha nem tudtam mély első benyomást tenni, akkor mára valószínűleg el is felejtették, hogy ki vagyok én. Kezemben egy pohár vörös borral kerülöm meg a terembe felhelyezett magasasztalokat, hogy aztán utat törjek magamnak a tömegen és a kétszárnyú lépcsősorok irányába lépdelhessek. Picit azért szíven üt az, hogy Smallwoodnak még nem volt ideje rám, bár ha a pozitív gondolkodásnak élünk, akkor ami késik, nem múlik. Amint felmászok a lépcsőfokok tetejére, rákönyökölök a leesésemet meggátoló fémrudak egyikére, hogy végül onnan szemlélhessem meg a sokszínű kis társaságot. Egész nagy a hangzavar, de még emellett is könnyen hallani lehet Beethoven Für Elise-ét. Boromat lötykölkedem a poharamban hosszú-hosszú perceken keresztül, csak hogy jobban nyomatékosíthassam mennyire unatkozok. Az ilyen puccos partik általában izgalmasak, ha van beszélgetőpartnered, akivel felelevenítheted Salvador Dali gyerekkorát, s hogy milyen zseniális elme is volt ő valójában. Pechemre nekem nincs most partnerem. Hiába a csini öltözék, úgy látszik a sötétkék selyem nem minden férfinak a kedvence. A hátrésze is ki van vágva rendesen, egyedül a derekamnál folytatódik a laza anyag egészen cipőm sarkáig. - Erre se fogsz megjelenni, mi?-sóhajtom magam elé a szavakat. Az első találkozónk ugyan nem volt a legálombelibb, attól még muszáj újra látnom őt. Smallwood lehet a kiút mindenből, hisz' tehetséges, gazdag és egész vonzó karizmával rendelkezik. Bár ha erre az eseményre sem jön el, azt hiszem nekem kell páros lábbal rárúgnom az ajtót. Vagy ne? Talán azért azt mégsem... Nem vagyunk mi még olyan közeli kapcsolatban, hogy úgy viselkedjek felette, mint egy feleség. Ő a mentorom. Fel is hagyok a nézelődéssel, teszek egy gyors fordulatot a lépcsők felé, csak hogy azzal nem számolok, hogy az érkező alaknak döccenek épp akkora erővel, hogy a borospoharam tartalma szépen a zakóján landoljon. Hogy is mondják? Ez a balszerencse áradása?
- Persze, ismerem én ezt - bólintok egy aprót. Mindenfelé így megy ez; a jó kapcsolatokon múlik a világ. Mondhatni a sors mozgatórugója, ha jó embereket ismersz vagy éppen jó időben vagy a jó helyen. - Főleg az ereklyevadász szakon tanítókkal alakult ki közelebbi viszonyom, természetesen - mondom. Valahol ez nem meglepő, nyilvánvalóan mindenki a saját szakján tanítókkal találkozik legtöbbet, ez már nem olyan, mint az alsóbb éveseknél, ahol szinte mindenki találkozik mindenkivel. - Paisley, Maximoff, Thorne... - ejtek el néhány nevet közülük, aztán kis szünet után továbbfűzöm azokkal, akik a választható tárgyaimhoz kötődnek, és akiket a család révén is ismerhetek: - Rosenheim, Halding, Piton... Érdekelhet valamelyikük? - kérdezem. Talán nem mindenkivel vagyok tényleg bizalmi viszonyban, de akad köztük olyan, aki simán kenyérre kenhető, és a többivel sem kell feltétlenül sokat pepecselni, ha közelebb akarok hozzájuk kerülni. Bár az is tény, hogy a korábbi éveim alatt még egyszerűbb volt szorosabb kapcsolatot összehozni, itt Angliában a vezetéknevem sem jelent olyan sokat, mint odahaza, hiszen elviszik a dicsőséget a Blackek és a Malfoyok. De ez így van rendjén, nálunk meg nekik kellene kisebb magyarázatba bonyolódniuk. - A Durmstrangban több kapcsolatom akad - teszem hozzá csak úgy mellékesen, magyarázatként, nem akarok elkanyarodni a témától, hiszen tudom, hogy itt most a Roxfort lehet a lényeg, de jobb, ha tudja, hogy ott is szívesen visszavárnak volt diákként egy kis látogatásra, csak egy jó indok kell, miért vendégeskednék egykori iskolámban. Amihez pedig elég pár családbaráti viszonyt megcsillogtatni. A felvázolt helyzet Donnellel kapcsolatban enyhén megmosolyogtató. - Még megtisztelő is lehetne, ha valakinek akkora a neve, hogy felhasználják a saját céljaikra - jegyzem meg elmélázva -, bár nem mindegy, hogy csinálja az illető. - Én sem örülnék neki, ha ez jutna vissza hozzám, hiszen ha már visszahallom, régen rossz. Egyrészt hírnevet szerez, másrészt veszélybe sodor, két oldala van annak a bizonyos éremnek. - Szóval teljes mértékben megértem, ha nem nézed jó szemmel a kis ténykedéseit - fűzöm eztán hozzá. - Megfélemlíteni lenne-e célszerűbb, vagy éppen elhallgattatni... örökre? - kérdezem, hiszen még nem teljesen vagyok biztos benne, melyik opció lenne a végleges, vagy épp a célszerű.
Amolyan groteszk nyugalom ölel körbe, ahogy összefont karral, lépésről lépésre andalgunk a múzeum csendjében, s közben általunk jelentőségteljesnek vélt dolgokról formálunk gondolatokat. - Tapasztalataim azt sugallják, hogy feltörekvőként nem árt, ha van melletted egy név, akiért kezeskedsz, s fordítva. Hivatkozni valakire, jelen esetben rám, egyfajta protekció, ösztönös tiszteletet vált ki azokból, akikhez érzékeny szálak fűznek. S ha okosan használod, idővel függetlenedsz, kialakul a saját kultuszod, a saját köröd, amit uralhatsz. - a mechanizmus egyszerű, legalábbis hangzatra; sok esetben látni, hogy valaki megroppan a súlya alatt. Majd feladja, s jelensége az enyészeté lesz, még ha ígéretes is volt. - Hm. - elgondolkodok a szavai hallatán - Nos, vitatkozhatunk arról, mit jelent a bizalom, de olyan emberekre gondolok, akik nem szúrnak hátba, ha kapnak egy jobb ajánlatot. Vagy ha erkölcsi fenntartásaik keletkeznének. Lényegesen leszűkíti a kört. Senki konkrét, ám a tanárok jobban érdekelnek. - noha nem vetem meg a fiatal tehetségeket, túlzott jelenlétünk pillanatnyilag kockázat lenne, később ki is fejtem miért. Aztán Felix irányába kanyarodunk. - Bevallom, sok fejfájást okozott az utóbbi időben. Nem tudom ki fedezi, és miért, de történetesen tudom, hogy a Varjú mögé bújva kereskedik... Hol szerekkel, hogy fiatalemberekkel, avagy lányokkal. És bár mindketten tudjuk, hogy reputációm nem épp makulátlan... - jelentőségteljesen megkeresem a tekintetét - ...ez az ügy mégis oly kényes, hogy jobb volna némi bizonyíték fényében kiiktatni. - mondjon bárki bármit indítékaimról, de nem szokásom tétlenül tűrni az értelmetlen gonoszságot. Különösképp ha az az én felségterületemen történik.
Az udvarias cseverészés ugyan hangvételét tekintve megmarad, lassacskán komoly témákra evezünk. Ha nagyon muszáj, képes vagyok rá, de egyrészt szerencsére nem mindig muszáj, másrészt tudjuk mindketten, hogy nem ezért vagyunk itt. Megállapítására csak biccentek egyet, azt hiszem, ezen nincs sok megbeszélnivalónk. Van az a pont, amikor a pénzből egyszerűen csak túl sok van, és akkor értékét veszti. Ezt pedig csak az fogja megérteni, aki maga is megtapasztalta, hogy ez nem minden; egy örök szegénynek hiába magyarázná ezt az ember. - Az lehet - jegyzem meg. Valóban nem éppen a legbiztosabb lábakon álló alakok gyűlnek ott össze, de éppen ezért alkalmas arra, hogy lebonyolítsak ott ezt-azt, ami aztán ugródeszkaként szolgálhat a továbbiakra. Nem egy kapcsolatot szedtem össze onnan. - De ebben van a maga... bája. Réadésul néhány szép szóval sok mindenkit rá lehet ott beszélni bármire, ami néha előny - teszem hozzá. Nem mondom, néha komolyabb a dolog, mint amit a felszínen látni, nemcsak a kisstílű alakokra lehet rábukkanni arrafelé, csak jókor kell őket keresni a megfelelő helyen. És ha mégis a kisstílű formákról lenne szó? Könnyű őket behülyíteni bármivel, olyan befolyásolhatóak és hülyék, hogy öröm nézni. - Az iskolán belül? Hosszú a lista, ha felszínesen gondolkodom; ha a valódi bizalmi viszony érdekel, az már jóval rövidebb. Esetleg valamilyen... konkrét személyre gondolsz? - utalok rá, hogy így talán hamarabb jutunk dűlőre, akár diákról, akár valamelyik professzorról lenne szó, akinek jól jönne a bizalma. - De az sem lehet probléma, ha nem ismerem közelebbről az illetőt, könnyen építek kapcsolatokat. - Nos, igen. Ha az kell, akkor a családom diplomáciai jelenléte is sokat számít, ha a többi aranyvérű kölyökkel és a családjaikkal kell, hogy összevessen a sors, még ha jobban is érzem magam a lázadók és a kitaszított különcök között. Utóbbiakkal pedig még egyszerűbb lehet a helyzet, velük egészen könnyen megtalálom a közös hangot, még ha ez meglepő is lehet egyeseknek. A felhozott név hallatán aprót bólintok. - Minisztériumi figura. Hallani róla néhány mocskos pletykát, de lassan már melyik politikusról nem mondható ez el? - teszem fel a költői kérdést, valóban hallottam már a fickóról ezt-azt, de személyesen még sehol nem futottam össze vele, ahol erre lehetett volna esély. Persze ez nem zárja azt ki, hogy mégiscsak "kettős életet" él, sőt, ha már így felmerült a kiléte, egészen biztosan. - Miféle kacifántos ügy? - érdeklődöm, mivel egészen felcsigázott, miről is van szó, főleg így, hogy az előző kérdésből következtetve, a Roxforthoz is lehet köze.
Gondolatai nyílt színen lavíroznak előttem, így a tompa reakció mibenlétét is könnyűszerrel értelmezem: ideje elvetni a mézesmadzagot, funkciótlanná alacsonyodott. Térjünk hát a lényegre. Mocskosnak ugyan nem mondanám, végtére oltalmazni valakit a maga dimenziójában kellően nemes cselekedet, csupán a szubjektív erkölcsök ruházzák fel bizonyos... Nem várt elemekkel, teszem azt, hogy mennyire minősül legálisnak. Nos, semennyire, de ha arra bérelném fel hogy a csecsebecséimet őrizgesse, beszélgetésünk minden bizonnyal a második mondatnál megcsömörlött volna. - Túlértékelt. Igen, ez a tökéletes kifejezés. - mondom sokkal inkább magamnak, mint neki, mostanság szokásom hangosan gondolkodni. Feltéve hogy nem sodor veszélybe. Szakmai múltját tekintve túlzás, hogy elégedett lennék, de nem is a reputációja végett hagyott bennem nyomot, mikor a tökéletes alanyt kerestem. Az ő helyzete, az elvei, a módszerei azok, amik miatt végül mellette döntöttem, úgy vélem ezek tökéletes kohéziójából messzemenő lojalitást építhetek ki benne irányomban. - A Zsebpiszok köz többnyire pitiáner svindlerek gyülekező helye, ámbár akad ott egy-két elvarratlan szál, egy-két kóbor zseni, melyek birizgálják a fantáziám. - egy pillanatra elmélázok, rövid csodálatot szentelek idilli andalgásunknak. Csak aztán szakítom ketté az illúziót. - Pompás. Első körben szeretném tudni, kivel ápolsz bizalmas viszonyt az iskolán belül. Egy kacifántos esetről van szó, melynek mozgatórugója egy bizonyos Felix Donnell. Esetleg mondd valamit a név?
Szavain csak magamban rágódom; lassan kimeríti számomra annak a mértékét, ameddig még tudok érdemben reagálni. Sem magamat nem akartam túl szerénynek tettetni, ahogy dicsőíteni sem; illetve a felé táplált... csodálatot sem akartam túlzásba vinni. Így összességében csak egy halvány mosoly kíséretében biccentek. Miközben a kiállítás tárgyai közt andalgunk, lassan szóba kerülnek az afféle mocskos részletek, mint a fizetség vagy az, hogy ezért mit kell tennem. A feladatra amolyan kihívásként tekintek, amit egész biztos sikerül majd ugyan teljesíteni, de mivel eddig nem volt ott a listán... igen, nevezzük csak egy izgalmas kihívásnak, illetve természetesen lehetőségnek, amit kár elszalasztani. - Örülök - jegyzem meg, amikor megállapítja a hasonlóságot. Ez egy jó kapcsolat alapja lehet, hiszen sikerült tapasztalnom korábban, hogy a különböző nézetek ütközése bár mindenképp érdekfeszítő lehet, de nem mindenhol válik a felek előnyére. Akad az az ellentét, ami kellemesen kiegészíti a másikat, viszont van, ami annyira nem előnyös és csak hátráltató tényező, így az csak jót jelent, ha hasonlóságokat vél felfedezni. - Valóban, a pénz nem minden. Éppen ezért nem nézem túl sokra, akinek csak ez számít. Tény, nagy mozgatórugója a világnak, de eléggé... túlértékelt - mondom, ahogy a monológ végére ért; abszolút igaza van abban, hogy csak addig van értéke, amíg nincs belőle elég. Márpedig olyan családba születve, ahol sosem kellett érte megdolgoznom igazán, nem tudja lekötni a figyelmem, legfeljebb csak egy eszköz számomra, ami megkönnyíti a dolgokat, ha kell. Annál inkább érdekel az, ami nem hullik az ölembe csak úgy. - Eddigi pályafutásom többnyire a Zsebpiszok közre, a Vadkanra, mugli szórakozóhelyekre és az iskolára korlátozódott, de állandóan nyitott vagyok az új lehetőségekre... Így csak azt tudom mondani, ezer örömmel állok szolgálatodra. - A részletek bár érdekelnek, szándékosan nem kérdezek rá erre nyíltan azonnal; ha máris van valami konkrét elképzelése a közeljövőre, azt kérdések nélkül is meg fogom tudni.
Sejtése beigazolódhatna, hisz gyakorta élek a szavak erejével, de képességei valóban jó hírnek örvendenek - s most függetlenítsük el magunkat attól, hogy az általános erkölcsi morál mit címkéz jónak. Amiket állítottam, azokatt úgy is gondolom, s a nemes cél(om) késztet rá, hogy meg is osszam vele őket. Valahol hasonlónak érzem magamhoz a fiút, épp oly játékos, zabolátlan, mint egykor én voltam - annyi különbséggel, hogy az idők folyamán lényemre rátelepedett a tapasztalat fájó tekintélye. Kimértebb lettem, komplikáltabb tervek vezérelnek, s az egyikben ő kulcsfontosságú szerepet kapna, melyet úgy tűnik, készséggel el is vállal. - A magamfajták értékelik az efféle kreativitást. A felszínen lavírozni könnyű, csak hiszik hogy nehéz, de legrosszabb esetben is csupán pénzt veszítenek. Ellenben akit megérintett az alvilág, s képes életben maradni... - elismerően bólintok. Karöltve indulunk a műkincsek között, ez egyfelől a mániákusan teátrális jellemem egy megálmodott kelléke, másfelől lényegében az életemet bízom rá, éreznem kell a belőle áradó biztonságérzetet. Hagyom hogy eméssze a hallottakat, sejtelmes mosollyal meredek magam elé, ahogy kecsesen andalgunk. S lám, a válasz megérkezett. Gyorsabban mint vártam. - Nagyon jó. - elégedetten döntöm oldalra a fejem. Ami pedig a fizetséget illeti... - Ebben hasonlítunk. - újabb közös pont, gyümölcsöző együttműködésnek nézünk elébe. - Sokan hajlamosak alábecsülni azzal, hogy koszos galleonokért dolgozom. De azok csak addig képviselnek értéket, míg nincs belőlük elég. Hogy mi az elég, azt mindenki döntse el maga, de jó ideje nem pénzért teszem, amit teszek, így sikerült kiépíteni az angliai varázsvilág talán legkiterjedtebb hálózatát. A Minisztérium, a Varjú... S ez csak a jéghegy csúcsa. Örömmel megosztom veled ezeket, ha megteszed amiket kérek. Mellettem könnyű szerrel lehetsz nagyobb hal, hisz már most a sötétség hív segítségül téged, s nem fordítva.
Hiába sejtem, hogy a szép szavakat az diktálja, hogy valamit el akar érni nálam, és ez a mások bizalmába férkőzés egyik, ha nem a legjobb módja... azért mondhatni jólesik efféléket visszahallani magamról. Még akkor is, ha akárhányszor új személlyel akad dolgom, azt is figyelembe kell vennem, hogy nem mindig pozitív szem előtt lenni, ha valaki ilyesfélékben utazik, mint én - sose lehet az ember elég óvatos, de azt hiszem, eddig még tökéletesen sikerült egyensúlyoznom a világ két oldalán. - El - bólintottam. A kíváncsiság már önmagában is hajtott, illetve soha ne hagyjunk ki semmilyen lehetőséget, amiben bármiféle potenciál rejlik, ugyebár. - Nincs ebben semmi lenyűgöző - tettem hozzá olyan hangsúllyal, hogy a sorok közt olvasva valami olyasmi jöjjön le, ezt leginkább a maga számlájára írhatja. Közben pedig hagyom, hogy belém karoljon, ha ragaszkodik hozzá, és elindulunk a kiállított tárgyak között. Így már legalább a teremőrök figyelmét sem kötöm le annyira, mint eddig. A válasszal kapcsolatban pedig nem tévedtem. Valóban sikerült olyat kérnie, ami alapvetően nem a fő asztalom, csak amolyan mellékes dolog. Alapvetően a különféle szerek és információk, a játszadozás a terepem, a tettlegesség csak szükség esetén jön elő, de ami azt illeti, annyira nem áll tőlem távol. Mióta Ginának kémkedem például a mugliknál, azóta elég gyakran kerül sor pusztakezes erőszakra, az utcai bandák közt ez elengedhetetlen, ahogyan a pálcás támadásokkal is jól bánok egészen fiatal korom óta. Így egy darabig ízlelgetem a gondolatot, nem akarom azonnal rávágni a választ. Nem lehetetlen egyáltalán, még ha maga a kérés szokatlan is. - Ami azt illeti... legyen - egyezem bele kis fontolgatás után. Semmi teljesíthetetlen nincs benne, ahogyan akár azt is mondhatnám, hogy a változatosság gyönyörködtet, a szolgáltatások listájának meg csak a képzelet szabhat határt. - A fizetséggel kapcsolatban pedig általában elég sajátos elképzeléseim vannak. Sokakkal ellentétben nem pénzért dolgozom. Nyereséges kapcsolatokért és lehetőségekért annál inkább - mondom, miután felhozta ezt a témát. A pénz abszolút nem mozgat meg, abból van elég. Még ha az ügyfelek nem is tejelnének elég jól, akkor is ott van a családi kassza, éppen ezért a ranglétra sokkal inkább érdekel. És hogy mindezt miért ebben a közegben, ha a családomból kifolyólag máshol könnyebb dolgom lenne? Éppen emiatt. Ott munkálkodom, ahol előttem még nem járt Halvorsen, és bár szépen haladok a magam útján így is, a Noxszal való együttműködés bőven tudna még szépségekkel szolgálni, és nem is titkolom, hogy így gondolom.
Mindkettő játszik, ebben nem téved, hisz szándékaim a végletekig komolyak, de hogyan képviselhetném saját jellegem, ha nem vinnék bele némi színpadias játékosságot? Elvégre nem szeretnék ráijeszteni. Félelemből adóssá nyilvánítani valakit törékeny hatalom, én pedig jobb szeretem a stabil támpontokat. - Hát még én. Pontosan egy ilyen feltörekvő és... hatékony emberre van szükségem, hogy biztonságban érezzem magam. - a tapasztalat azt sugallja, gyámoltalannak tűnni nagyobb előny, mint fitogtatni a függetlenségem, ha el akarok érni valamit. Tény és való, hogy kemény fából faragtak, hogy hatalmas pusztításokat vihetnék véghez, ha akarnék, de ez valami olyasmi, ami csak akkor ütközik ki, ha feltétlenül szükséges. Nem vagyok egomán. Lealábbis ilyen formában. - El tudom képzelni miféléket. - villantok huncutkás vigyort - És ennek ellenére eljöttél a találkozóra? Lenyűgöző. - elismerően oldalra billentem a fejem, felé nyújtom behajlított bal karomat, jelezvén, örülnék ha kísérőmként sétálna velem a műkincsek között. Sokkal bensőségesebb. - Igazán. - túlzás azt állani, hogy árnyéka volnék egykori önmagamnak, de való igaz, hogy nevemet mostanság sokkal inkább találgatások övezik, mint fennkölt dicsekvések; hatalmi pozícióm meggyengült, mióta eltűnésem felfedte, hogy nem vagyok pótolhatatlan. És mind tudjuk, mi a jutalom, ha a befolyás megkérdőjeleződni látszik... Amennyiben elfogadja gesztusom, karöltve sétálok tovább vele, ha pedig nem, csak mellette, de mindenképp megszakítom az ácsorgást. A lényegre térek. - Azt szeretném ha oltalmaznál engem. Ha jelen lennél ott, ahol én, ha megkönnyítenéd a kommunikációt azokkal, akik kételkednek bennem. - célzok itt arra, hogy beleveri a fejüket az aszfaltba, ha a helyzet úgy kívánja - ...s ha netalántán nem érezném magam biztonságban, hatékonyan fellépnél ellene. Mindezt kiemelkedő fizetség fejében, melyet te szabsz meg. De vigyázz, legendás alkudozó vagyok. - megnyerő oldalpillantással nyomatékosítom mondanivalóm.
A válasza nem lep meg. Hogy komolyan ezért választotta-e, vagy csak jól hangzott effélét mondani... valószínűleg mind a kettő játszik egy kicsit, de nem azért vagyunk itt, hogy ezen elmélkedjek. Nyilvánvaló, hogy hallott már rólam, anélkül ez a találkozó nem jött volna létre, ezt viszont a hízelgő szavak nélkül is tudom. De tény, hogy megadnak egyféle hangulatot és alapvető bizalmat fektetnek le, ezért halvány féloldasas mosoly jelenik meg az arcomon ezek hallatán. - Meglehetősen örülök, hogy terjed a hírem - jegyzem meg, aztán ezen könnyedén tovább is lépek, ilyen partnerrel illendő lenne viszonozni is a szép szavakat. Elvégre nem akárki társaságában ácsorgom. - Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy úgyszintén hallottam rólad ezt-azt. - Nem viszem túlzásba a szövevényes dicséreteket, nem állna túl közel hozzám. De a nő ebből is egyértelműen leszűrheti, hogy valóban elért hozzám a munkássága. A gesztusaiból, a stílusából érződik, mennyire tisztában van a lehengerlőségével anélkül is, hogy ezt bárki bizonygatná, és kicsit sem fest úgy, mint akinek meg kell erőltetnie és túl kell játszania magát ehhez. - Igazán? - kérdeztem vissza, jóllehet nem került el, hogy az utóbbi időben mintha nem igazán hallottam volna a tevékenykedéséről. Előtte mindenfelé begyűrűzött a neve, mostanság inkább homályos találgatások kapcsán merült fel. Ez pedig így sok mindent megmagyaráz, már anélkül is, hogy részleteket említett volna. - Ha jól sejtem... itt jövök én a képbe - állapítottam meg a nyilvánvalót, bár egyelőre több eshetőség is lejátszódott a fejemben arra vonatkozóan, mi is lesz a szerepem a történetben, ha sikerül megegyeznünk. Meg kell mérgezni valakit, netán szinte testközeli információk a felsőbb körökből? Minden elképzelhető, de volt egy enyhe érzés, ami átfutott rajtam, hogy a valódi válasz ettől kicsit komplikáltabb lesz. - Tehát mit is vársz tőlem? - érdeklődtem meg immár nyíltan.
Felmerülhet a kérdés a kedves áldozat... akarom mondani kliensben, hogy a helyszínválasztás valóban csupán esztétikai jellegéből fakad, netán taktika lapul e mögötte? Ha valaki egy fikarcnyit is ismer, a válasz is magától értetődő, de elég csak körbenézni, s belekacsintani a megannyi kamerába, mely minden lépésünket rögzíti. Verőembert keresek, és nem szeretném, ha ellenem használná prezentálni kívánt kvalitásait... Ééés perpillanat kínok kínja közt elhaláloztatni sincs kedvem senkit. Kedves tőlem, nemde? Attól a pillanattól kezdve érzékelem Őt, hogy közös légtéren osztozunk, de nem mondanám, hogy túl sokat sikerült volna megneszelnem gondolataiból. Zavarodottságot semmiképp, ami szimpátiát ébreszt, a célirányos magatartás még inkább. Épp ezért nem nézek rá kezdetben, mikor mellém szegődik. A jelenségét elemzem, a lenyomatot, melyet pszichémben hagy, azzal hogy létezik. Ez amolyan... Tradíció. Terepszemle. Aztán rápillantok, mohón elkapva tekintetét, és kellemes mosolyra húzódik a szám. - Különleges személyhez különleges helyszín dukál. - felelem, ha lenne a kezemben egy pohár pezsgő, most minden bizonnyal koccintásra emelném. - Sok jót hallottam rólad. - vezetem fel, mézesmadzag gyanánt, bár kétlem hogy erre szükség lenne. Mégis, olyan ellenállhatatlanul színpadias szituáció! - Mostanság oly sok gyűlölettől torzult szempár szegeződik rám... - sóhajtok, játszi drámaisággal, mint egy oltalomra vágyó kislány, miközben szám szélén ott lapul a jól ismert, sejtelmes dögvigyor.
Az új kapcsolatok mindig örömmel töltenek el. Különösen akkor, ha az illető maga is a varázsvilág elég ismert személye - és itt nem olyasfélékre gondolok, akikkel az apám szokott kapcsolatba kerülni. Persze, annak is megvan a maga varázsa, amikor kisstílű pofákról és utcai bandákról van szó, az ügyfeleim jó része ilyenek közül kerül ki, de néha jól esik másabb vizekre evezni, még ha az alvilág akkor is alvilág marad, ha szebben csomagoljuk. Az alvilág királynőjeként ismert Noxszal való együttműködés viszont határozottan új szín a palettán, avagy valamiféle megmagyarázhatatlan szintlépés. Még magam sem tudom, mi lesz ennek a végeredménye, de a maga módján izgatottá tett a lehetőség, még ha ezt kívülről nem is kifejezetten láttattam, amikor beleegyeztem a találkozóba, és amikor megérkeztem a megbeszélt helyszínre. A múzeum tárgyai közt határozottan, kissé talán kiöltözve lépdeltem - hiszen mégsem jelenhettem meg itt talpig szegecsben -, a kiállítás maga bár normális körülmények közt érdekelne, most többnyire csak futó pillantást vetettem mindegyikre, a teremőrök kíváncsi tekintetét elkerülve, ami néha így is kicsit tovább időzik rajtam, mint a kevésbé kivarrt látogatókon; ugyan a ruha ápol és eltakar, a nyakamon ez nem sokat segít. Máskor talán elméláznék ettől jobban, de ezúttal nem köt le kifejezetten a múlt, sokkalta inkább a jelen az, ami érdekel. A termek többségén viszonylag hamar áthaladok, amíg a 41-esbe lépve meg nem pillantottam a háttal álló nő alakját. Ekkor lelassítottam, és a maradék távolságot szinte andalogva tettem meg. - Igazán szokatlan és egyedi helyszínválasztás - jegyzem meg, különösebben nem sok minden olvasható ki a hanglejtésemből. Megállok mellette zsebretett kézzel, csatlakozva a műkincsek nézegetéséhez. Nem kezdek ezen kívül semmibe, kíváncsi vagyok, ő belevágna-e a dolgok közepébe, vagy előtte még udvarias cseverészés következik.
Cikornyás övdísz, időszámításunk után hetedik század, Sutton Hoo, a királyok falva. Első blikkre arany, talán sárgaréz, nem túl nagy, de nem is a méretéből, sokkal inkább kidolgozottságából ered királyi jellege. Az egészben mégis elsősorban kettőssége nyűgöz le: egyszerre puritán és tekintélyt parancsoló, ősi elgondolás egy posztmodern környezetben. Nem tiszta, még magam előtt sem, miért épp ide beszéltem meg a találkozót. Talán nosztalgikus jellege végett, talán két legyet ütnék egy csapásra, de mindenképpen közrejátszik, hogy a Varjúban még nem érezhetem magam felhőtlen biztonságban. Hovatovább, egy ilyen helyen akarva akaratlanul megcsillan valaki tárgyi műveltsége, ami eredendően pozitív benyomást kelt, én pedig mint tudjuk, hosszútávú partnerekben utazom. Szöges ellentétben saját jellegemmel. Lábamon Louboutin, hajam friss és platina, szőrmeszegéllyel keretezett, rokokós bársony feszül kecses, márványszín vonalaimon. Ölbe tett kézzel állok, töprengő sziluettem látszólag zavartalan, de egy idő után sokkal inkább foglalkoztat a leendő vendég jellege, mint a kiállított műtárgyak sokasága. Hiába, a tekintélyt is meg lehet unni...
Egymás kezét szorongatva futólépésben távozunk a múzeumból. Valahogy nem tudok, nem is akarok tekintettel lenni rá, hogy terhes, hiszen nem igazi babával várandós, hanem egy szörnyszülöttel, akinek igazán nem is árthatunk, és aligha hiszem, hogy Dorothy egy ilyen sötét mágia közepette rosszul lehetne. Vélhetően úgy van megoldva, hogy a kis sötét boszorkány a lehető legjobb feltételekkel lubickolhasson, hogy legbelül. Ha egy igazi magzat lenne Dorothy méhében, nyilván jobban oda kellene rá figyelnünk. Ebben az esetben viszont úgy kezeljük, hogy csak ártalom, és a lány nyugodtan adjon bele mindent, mint ereklyevadász. - Azt hiszem már pontosan tudod, hogy mi is ez. – Viszonzom a mosolyát, már bőven éreztettem vele, hogy nem tudok veszíteni. Ám ha ketten egy csapatként küzdünk egy közös célért, úgy már nem merül fel bennem, hogy vele szemben maradok alul. Sok hasonló képességünk van, amiben pedig különbözünk, kiválóan ki tudjuk egészíteni egymást. Ő kissé nagyszájú, odamondogatós, én meg zárkózottabb, morgós típus vagyok, de mindketten képesek vagyunk csiszolódni. - A legtöbben nem alkalmasak szülőnek. Ez kialakul. Vagy mások példáját látva, vagy csak.. ha látják, hogy mennyire édes a kölykük. – Nem teszem hozzá, hogy a miénk is az lehetne, ha egyszer oda jutnánk. El tudtam volna képzelni, de most, hogy máshogyan alakult, cseppet sem siettetem. Abban igaza van, hogy fiatalok vagyunk még, rengeteg felfedeznivaló kincs áll még előttünk, ráadásul még azt a bányabalesetet is fel kéne derítenünk. Igen, tényleg el tudom képzelni, hogy mondjuk egy család is legyünk, de előbb.. tudnunk kell, hogy pontosan mi történt a szüleivel. Ráadásul azok az ereklyék, amik most a birtokában vannak... Azokra fáj az apám foga. Vajon mit tudhatnak? Szétválunk az összesimulás után, és csak egy órával később találkozunk. Alaposan teleaggattam magamat a talizmánjaimmal, van nálam még tartalék varázspálca is. Az oroszlán barlangjába igyekszünk, holott mi magunk vagyunk a griffendélesek. – Akármit.. Tehát ha kell, akkor magunkkal rántjuk a pusztulásba. Ez teljesen logikus. – Értem ezt úgy, hogy nem csak hogy őt kell megölnöm, hanem akkor úgyse tudnék ezen túllendülni, akkor vele együtt maradok, és mindketten meghalunk. Mielőtt drámaira venné a helyzetet, csak simán megrántom a vállamat, nekem ez így elfogadható. Az ereklyevadászok amúgy is kockáztatósok. Elindulunk hát visszafelé, méghozzá le a nagykapuhoz. - Viszont ha ennyire kicsik az esélyek.. Szeretném, ha tudnád, hogy arra gyanakszom, hogy a szüleid.. Nos nem baleset volt. Az apám kellően hatalomvágyó ahhoz, hogy ő álljon egy merénylet mögött. Ha ettől még inkább megutálsz, értem, de akkor is így látom.
Egyelőre még sejtelmem sincs hogyan fogjuk ezt megoldani, de valahogyan muszáj és ha együtt csináljuk úgy talán mégis csak könnyebb, legalábbis nagyon remélem, aztán majd kiderül, hogy mit lehet kezdeni azzal, hogy van bennem egy baba, na meg hogy e mellett, ami kevésbé gyakori valami gonosz ősi boszorka is. Nem tudhatjuk hogy nem veszi-e át megint az irányítást felettem, de ezzel is számolni kell, mert jelenleg akárhogy is nézzük... bármi történhet, nem igen tudunk előre készülni, ahogyan az órai gyakorlatokon megtehettük. - Pasiego... hát még ezt is meg kell tanulnom. - azért legalább már elmosolyodom, hiába hogy mennünk kell és nem ez a legjobb alkalom arra, hogy érzésekről és hasonlókról beszélgessünk, de valamikor ezt is meg kell tárgyalni, vagy legalább egy részét, hogy tudjunk hogyan tovább, hogy egyáltalán együtt-e vagy oldjam meg egyedül. Megnyugtató persze, hogy erre nincs szükség mellettem áll és már a fejemet sem fogja a sárba nyomni. Na igen a fene se gondolta volna, hogy egy ekkora csávából együtt kell majd kimásznunk, amikor nem is olyan régen még aktívan öltük egymást minden lehetséges módon. - Pedig nem vagyunk tipikusan szülőnek valók. - na igen ő sem épp úgy tervezte az életét és én sem, hogy korán családot alapítunk, bár a szüleim is megoldották, hiszen bár rengeteget utaztunk, de mégis csak felnőttem attól függetlenül, hogy mindketten az ereklyék vadászatával foglalkoztak. Mi is meg tudnánk oldani? Nem is tudom miért gondolkodom ilyesmiben, ha egyszer még csak nem is mondható komolynak, ami köztünk van és pár hete még egymást öltük. Nem szabadna ennyire előre rohanni, csak hát a kényszer azért esetünkben nagy úr. - Remélem, hogy menni fog. - ölelem még meg mielőtt elválnánk, csak hogy erőt merítsek. A boszi ha átveszi az irányítást... annak csak rossz vége lehet, de talán ha magamnál vagyok és minden rendben akkor nem képes rá, főleg ha tudom, hogy védekeznem kell az ellen, hogy más uralja az elmémet. Mindenesetre igyekszem és miután összepakoltam mindent odalent várom be őt. Nem tudom, hogy sikerülni fog-e, közben azért volt időm gondolkodni is, nem csoda, ha gondterhelten várom őt odalent és talán láthatja is rajtam, hogy nem épp a legkellemesebb gondolatok járnak a fejemben. - Gondolkodtam és... nem fogsz örülni, de az a fontos, hogy ez a lény... nő... akármit is, de ne szabaduljon a világra. Érted? - tudom én, hogy ellenkezni fog, vagy próbál, de szeretném, ha megértené, hogy ez most a legfontosabb. Ez a boszorka veszélyes, nagyon veszélyes és meg kell értenie, hogy tényleg jelenleg az a legfontosabb, hogy ne szabadítsuk a világra és hogy mindenki biztonságban legyen tőle és ha ennek netán csak egy módja van... akkor azt az egy módot kell választanunk, akármilyen ára is legyen.
Nem is tudom, az előbb majdnem szerelmet vallottam, aztán mindkettőnk számára rémesen korai lenne. Nem olyan még riválisok voltunk, most pedig a barátság és a vonzalom határán megpróbálunk szövetségesek lenni, erre még rájön, hogy valaki növekszik a hasában. Azt hiszem annak ellenére, hogy mindig is magas lángon égtünk, ez most nagyon is intenzív élménysorozat, ami történik velünk. Szerencsére az apám most nem nagyobbítja a problémák sorát, mert már csak ő hiányozhat. Felvonom a szemöldökömet, ahogyan kételkedne bennem, de meg is rázom a fejemet. - Ne azt nézd Dorothy, hogy egy akadálypályán, vagy gyakorlaton ott hagytalak a sárban. Vagy hogy még a fejedet is belenyomtam olykor. Nem akartam, hogy te győzz. Ez viszont mindkettőnkről szól. Kedvellek, sőt, nagyon is tetszel, és talán ezért voltam veled ekkora tahó. Nem tudok veszíteni, főleg nem egy lány ellen, de.. emellett mindig ott motoszkált, hogy ha nem utálnálak ennyire látványosan, akkor meg nyilvánvalóvá tenném, hogy akarlak. Pasiegó. – Vonom meg a vállamat, ezzel azt hiszem elmondtam, hogy még akkor is vele akarnék lenni, ha merő véletlenségből valaki más felcsinálta volna. Jó, nyilvánvalóan bennem lenne némi mardosó féltékenység, de ha Dorothy az én párom, és már csak engem akar, akkor lényegében akkor is a közös gyerekünkről van szó, ha eredetileg mástól van. Legfeljebb nem gondolkoznék rajta túl sokat. Így viszont még inkább egyértelmű, hogy ha már együtt másztunk bele a sötét dolgokba, akkor együtt is oldjuk meg. - Ijesztő igen, főleg, hogy belegondolsz, hogy erre nincs is ráhatásunk, ha nem védekezünk. Bármikor megtörténhet, mégis bevállaltam volna. – Rándul meg az ajkam, mindketten igencsak harcos kalandor-természetűek vagyunk, még kissé nehéz magunkra gondoskodó családként nézni, akik egy picit pesztrálnak. A másik oldalt tekintve pedig nagyon is elképzelhető, hogy összetartozzunk. Jó érzéssel tölt el, hogy hosszútávban gondolkozik, és a család sem állhat kettőnk közé. Csak hát a bányabaleset ügye előtt először a vérboszorkányt kell kiírtani belőle, aztán remélhetőleg már nem jön közbe semmi, hogy pontot tegyünk a családi viszály végére. Az okulárét mindenesetre visszeteszem, felesleges bármit is elvenni, hogy aztán még az auror sereg is a nyomunkban legyen. Ha sikerül kiűzni belőle a sötétséget, remélelhetőleg úgyis látni fogjuk. Vagy legfeljebb betörünk megint ide. Kézen fogom a csók után, aztán egy bombardával hátsó kijáratot robbantok a mögöttünk lévő kis utcára, hogy elhoppanáljunk párosan a Roxfort bejáratáig. Futólépésben sietünk a griffes körletek irányába. – Ne beszélj senkivel, felesleges gyanakvásra okot adni, és ne hagyd, hogy a boszorkány átvegye az irányítást. Most már talán tudod uralni. – Búcsúcsók, és megyek a saját körletembe, nem szabtunk meg időhatárt, de gondolom egy órán belül érdemes találkoznunk megint.