2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szívesen látogatnám én gyakrabban is Spencert. Nekem azonban éppen elég elfoglaltságot adnak a diákok és kollégák az iskolában, és a családom otthon. Meglehet nem teljesítménybérezésben vagyunk, de azért akad mindig mit csinálni, ha mást nem dolgozat kérdéseket összeállítani, a megírtakat meg kijavítani. De sajnos jelenleg, aminek talán a diákok valamelyest örülhetnek, nem vagyok olyan állapotban, hogy erre tudjak koncentrálni. Igazából, igen nehezemre esik bármire is koncentrálni, mert ez az ügy, úgy érzem felőröl belülről. Ezért is van szükségem Spencerre. Kell valaki, akivel beszélhetek róla. De óvatosnak is kell kell lennem minden lépéssel. Bármit is teszek. Ahogy feltárul az ajtó előttem, belépek és miközben becsukom magam mögött az ajtót, már kapom is a látogatásom okát firtató kérdést. Azonban ezúttal erre nem válaszolok azonnal. Inkább csak visszakérdezek, miközben pálcát húzok, és egy könnyed mozdulattal intek az ajtó felé, amin hangosan kattan a zár, majd néhány másodperc múlva még hozzátoldok egy disaudiot is, mielőtt ismét eltenném a pálcám. Mindebből pedig régi barátom jól sejtheti, hogy itt igen komoly dolog húzódhat a háttérben, hiszen egyáltalán nem jellemző rám, hogy zárnám az irodám, másét pedig pláne. Ami pedig a disaudiot illeti, azt szintén nem szokásom alkalmazni. Talán Spencer fel sem tudja idézni, hogy hallotta-e tőlem valaha ezt a bűbájt. Ha mégis az vélhetően még gyerekkorunkban volt, amikor éppen valami ostoba kis csínyre készültünk. Mindez már önmagában is különösen rossz előjel lehet tehát. A kínálásra is csak nemlegesen rázom meg a fejem. Pedig talán egy nyugtató tea nem ártana. De félek most túlságosan is ideges vagyok még ehhez is. Talán már az is kihívás lesz, hogy leüljek és úgy is maradjak miközben beavatom a dologba a régi barátom. - Bár mondhatnám, jól de... - kezdek bele mélyet sóhajtva, miközben csak rá veszem magam, hogy leüljek Spencer mellé. A székben előre dőlök, és térdeimre támaszkodom, miközben a padlóra vetődik a tekintetem magam előtt. - Spencer... van egy súlyos gondom. Segítened kell... Szükségem van valakire, aki elég objektív, és józan tud maradni. Aki megállít, ha elragadnának az érzelmeim, főleg ha az veszélybe sodorhatna, vagy a családom... Kérlek, csak rád számíthatok.- furcsa ilyesmit az én számból hallani, hiszen már gyerekkoromban sem sűrűn fordult elő olyasmi, hogy elragadtak volna az érzelmek. Legalábbis jobban, mint kellett volna. De van valami mély fájdalmas komorság a hangomban. Olyan, ami eddig egyáltalán nem volt jellemző. Egy biztos, nem viccelek, és nyoma sincs a hangomban a megszokott könnyedségnek. Amiről beszélni akarok, az súlyos és fájdalmas terhet jelent, és nem könnyű belefognom. - A Roxfortban a falaknak is füle van. De ez nem juthat a diákok fülébe. Különösen egy diákéba nem. És én nem tudom, hogy mit tegyek. Mi lenne a helyes. - végül elhallgatok, mert nem tudom hogyan folytathatnám. Talán az elejéről kellene kezdenem a történetet, hogy Spencer is képes legyen megérteni az erkölcsi és érzelmi válságom mibenlétét. S valahol már számítok is a kérdésre. Hiszen eddig nem sok kézzel foghatót mondtam, csak hogy komoly a baj. De minél inkább beszélnem kellene róla, annál nehezebben jönnek a szavak.
Nem mondhatni, hogy olyan sokan koptatják az irodám küszöbét, de jó ez így is. Amúgy sem voltak vérmes reményeim azt illetően, hogy mennyire lesz népszerű a fajképviselet. Igazából nekem már az is megfelel, hogyha van egyáltalán valaki, akit érdekel a kérdés, s fel is meri tenni azokat, amik benne felmerülnek. Jó érzés hasznosnak lenni akkor is, hogyha csak minimális a haszon, amit hajtok. Amíg nem teljesítménybérezésben vagyok - mert nem abban vagyok - addig nem izgatom magam az üresjáratokon. Eltöltöm az időt a kézirattal, mely lassan teljesen késznek nyilvánítható. Már csak arra vár igazából, hogy Dasie elolvassa. Őt szeretném lektornak, de még nem rendeztem teljesen össze a papírokat, ezért még nem adtam oda neki. - Szabad! - nyúlok a pálcám után, s egy lendítéssel meg is bűvölöm az ajtót, hogy a kopogtató előtt szabad utat biztosítson az irodába. Amikor meglátom, hogy ki jött hozzám elmosolyodom. - Szia Ray! Mi szél hozott? - köszönök és kérdezek is rögtön, bár utóbbi lehet felesleges, hiszen nyilván elmondaná magától is. Mindenesetre ha már így esett nyilván visszaszívnio nem tudom, tehát nem is izgatom magam rajta. - Kérsz esetleg egy teát, vizet, kávét? - ajánlom, miközben felállok az asztal mögül, hogy közvetlenebbé téve a beszélgetést mellette foglalhassak helyet, ha leül az asztallal szembeni székek egyikére. - Köszönöm, jól. Hát te? Úgy hallom elég jól sikerült beilleszkedned, s szereztél pár rajongót is. - rákacsintok. Nyilvánvalóan azokra a lányos pletykákra célzok, melyek azt pusmogják, hogy Palmer professzor milyen helyes. Hiába, akinek nem sok a munkája a nagykövetséggel annak könnyebben megy tele a feje folyosói pletykákkal. No meg egyébként is szeretek mindent megjegyezni, mert minden érdekel.
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Késő délután van, vége az utolsó óráknak is. Máskor minden bizonnyal sietnék haza Loryhoz, és a gyerekekhez. Ma azonban késni fogok. Azt hiszem nem is keveset. De a feleségem tudja az okát. Sőt. Éppen ő tanácsolta ezt a találkozót. Noha, már az én fejemben is megfordult korábban. Éppen csak szükségem volt némi bátorításra, és arra, hogy végre képes legyek annyi év után megnyílni, és olyasmikről is beszélni, amiket már rég eltemettem magamban. Loren pedig meglepően megértő volt. Azt hiszem kettőnk közül ő tűz, és én a víz. Mindig is sokkal hevesebb és szenvedélyesebb volt nálam. Ami a szívén, az a száján, anélkül, hogy képes lenne visszafogni magát. De én pontosan ezt szerettem benne mindig is. A nyílt őszinteséget. Én pedig, nos mindig is visszafogott, nyugodt és megfontolt ember voltam. Vagyis, mondjuk úgy, hogy azzá nőtem fel végül, sok nehézség után. Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Azt hiszem ez esetünkben is igaz. Most pedig úgy érzem, mindennél jobban szükségem van a feleségem támogatására. De valami másra is szükségem van. Egy támogató, de objektív barátra, aki képes három lépés távolságból figyelni az eseményeket. Mivel én érzelmileg túlságosan is érintett vagyok. Találkoztam már életem során az emberi előítélettel, vagy inkább jobban mondva tévképzettel, hogy a sellőknek nincsenek is érzelmeik. Ez nem igaz. Sőt, nagyon is messze áll a valóságtól. Pusztán, mi más módokon fejezzük ki a ragaszkodásunkat, vagy érzelmeinket. Vagy inkább sok esetben jóval kevésbé heves formában. De ez nem jelenti, hogy nincsenek is. Ezt pedig néha elég nehéz tisztázni egyes elvakult emberekkel. Nem az ő hibájuk. Inkább a sok éves előítéletekkel teli neveltetésé. Most pedig itt vagyunk, és igyekszünk a jobb kapcsolat érdekében ledönteni ezeket a téveszméket. Éppen csak nem teszi könnyebbé, ha a sellő fia egy egyszerű ember házaspárt kíván többrendbeli gyilkossággal megvádolni. Mindezt úgy, hogy közben a feltételezett gyilkosok lányának a tanára. Na, ez aztán az etikai Gordiuszi csomó. Aminek egyszerűen nem látom a helyes, és elfogadható megoldását. De vajon helyes, mindezt egy barát nyakába zúdítani? Még sincs választásom jelenleg. Szóval nagyon is szándékosan választva az időpontot lépek ki a tanáriból, és indulok el, egyik régi jó barátom első emeleti irodája felé. Félek annak nem lenne jó vége, ha még órát is kéne ma tartanom. Arról nem is szólva, hogy megtippelni sem tudom, hogy meddig fogok időzni Spencernél. S bár még mielőtt elérném a kívánt ajtót, meglátok a szemem sarkából meglátok egy kisebb másodikosokból álló griffendéles csoportosulást feltűnően halkan pusmogni, és feltűnően hírtelen eltűnni egy kárpit mögött, ami egy lépcsősorra vezet, de ezúttal, talán nagy szerencséjükre elengedem ezt a jelenetet. Máskor talán felkeltené az érdeklődésemet a dolog, és utánuk lépnék, de nem ma. Egyrészt nem én vagyok a folyosói ügyeletes. Másrészt nem akarom lekésni a megbeszélt találkozóm. Harmadrészt, és talán ez a legfőbb indokom, félek hogy erősen túlzóan reagálnék, néhány egyszerű csínytevő diákra. Márpedig nem tölthetem ki rajtuk a saját haragom, és fájdalmam, aminek nem is ők az okai. Így egy kis sóhajtással inkább a megfelelő ajtóhoz lépek, és kopogok rajta. Ha bebocsátást nyerek, akkor egy apró mosollyal lépek be a szobába. - Helló Spencer! - köszönök a régi gyerekkori cimborámnak. Ám most valahogy hiányzik a megszokott öröm a hangomból, és a mosolyom sem tűnik annyira önfeledten boldognak, mint máskor. Spencer azonnal megérezheti, hogy ez most nem az a fajta "csak beugrottam egy teára a lyukas órámban, és közbe elmesélek egy vicces sztorit, hogy megnevettesselek" típusú találkozó lesz, amikkel időnként szeptember óta szokásom meglepni. Nem. Itt valami sokkal komolyabb van a háttérben. - Hogy vagy? - teszem fel végül a kérdést, bár most szokatlanul üresnek, és semmit mondónak hat. Mintha nem is itt lennék fejben. Szinte, mintha nem is én lennék. Nem az általában vidám, és jókedélyű barát, aki mindig igyekszik egy kis mosolyt csalni a társasága arcára.
Kedves mosollyal lépek be az irodába. Talán, mert Spencer is mosolyog. Ez olyan ragadós dolog lehet. Tulajdonképpen egészen jó kedvem lett. Ahogy a manókat említi elkuncogom magam, olyan édes, csilingelő hangon. - Igen, ez van jellemző rájuk. Viszont nem is tudtam, hogy itt is vannak. Úgy látszik sok mindent kell még felfedezzek ebben a kastélyban. Múltkor képzeld a könyvtárat kerestem, és besétáltam egy rakás kisgyerek közé, akiknek azt hiszem bűbájtan órájuk lehetett. Volt elég kellemetlen. - szórakozottan, mosolyogva mesélem újabb eltévelyedési akciómat. Na igen, azt hiszem leszögezhetjük, hogy a tájékozódás nem az erősségem. De majd ezt is megszokom, és lassanként egyre több mindent találok meg magamtól is majd. Könnyed, és mégis elképesztően finom mozdulattal sikerül helyet foglalnom, ahogy hellyel kínálnak. Egész másképp hat ez, mint a múltkor, amikor simán csak magamba roskadtam a tóparton. Sőt talán még az akcentusom, és a nyelvtani hibáim sem tűnnek annyira borzalmasnak, és feltűnőnek, mint ott a tóparton, amikor annyira zavarban voltam, noha azért a hangsúlyozásban még érezhető a dolog. - Igen, az most jól esne. - válaszolom meg a teára vonatkozó kérdést. Valóban keveset ittam ma, és kissé ki is száradt a szám. Na nem mintha egy kellemes teázáshoz kellenének ilyen indokok. - Talán kissé klisésen hangzik valakitől, aki sárkányok közt nőtt fel, de tűz meleg lágy színei, a megannyi sárga, narancssárga, és mélyvörös árnyalat, ahogy finom, mégis pattogó táncban forrnak egybe. Ki tudja mért, de valahogy a lángok forró tánca megnyugtat, és az otthon érzésével tölt el. Gondolom te is így lehetsz a kék színnel, és a vízzel. - csak remélem, hogy az utolsó megjegyzéssel nem mondtam semmi kislányos butaságot, amivel elárulom, hogy mennyire keveset tudok a sellőkről, és a vízi világokról. Tulajdonképpen még úszni sem tudok.
₪ Dallam ₪ ₪ "A tűz és víz valahogy úgy létezett együtt, hogy nem oltotta ki egymást." ₪
Ami azt illeti nem sokszor szoktam csak úgy idegenekkel összefutni a birtokon év közben. Oké a tanév eleje mindig más, de amikor nem ennyire evidencia a szeptemberi iskolakezdés, s mégis olyas valakit találok, akit még nem ismerek, akkor önkéntelenül is beindul bennem a kíváncsiskodó. Szeretek barátkozni, mindig is közvetlen voltam, s ez nálunk a faluban azért ekkora kuriózumnak nem számított, mint itt a kissé ridegebb angolok között, de azt kell mondjam, hogy még itt sem keveredtem kínos szituba miatta soha. Most sem tűnt fel, hogy zavarba hoztam volna Dorinát, bár tény ami tény, hogy általában nem tűnik fel semmi abból, hogy miképpen reagálnak rám az ellenkező nem képviselői, ugyanis nem vagyok az a csajhajhász fajta, aki minden rezdülésüket ezen a szemüvegen keresztül figyelje. Rendezgetem a papírjaimat az íróasztalon, tulajdonképpen csak tengek-lengek, amikor kopogtatás hangja üti meg a fülem. Híve vagyok az odasétálok és kinyitom módszernek, hiába a varázslás mindenért nem ragadok pálcát, szóval most is inkább átszelem a magam és az ajtó közötti távolságot, s kinyitom azt. - Szia! - köszöntöm széles mosollyal a lányt, majd ellépek az útjából, hogy be tudjon fáradni a helyiségbe. - Köszönöm! Igazából nem az én érdemem, a manók csinálták. Ötletem nem volt, hogy minek kéne lenni egy íróasztalon és egy komódon kívül egy irodában, hogy az pofás legyen, szóval kértem egy kis segítséget. Úgy látszik elég profik sellődekorból. Javasoltam is az egyiküknek, hogy pályát kéne módosítania, de ettől olyannyira zavarba jött, hogy azóta messziről elkerül. Szerintem nem értik a viccet. - nevetem el magam, amint az emlék eszembe jut. Közben becsukom az ajtót is magunk után. - Ülj csak le nyugodtan. Kérsz egy teát esetleg? - kérdezem, s válaszától függő lesz majd, hogy merre változtatok helyet. - Apropó kék. Neked van kedvenc színed? Vagy olyan, amiről úgy véled, hogy a legjobban kifejezne téged?
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Spencer az első barátom, akit szereztem itt a Roxfortban. Legalábbis szeretném ezt gondolni. Nagyon kedves volt, ahogy segített nekem a tóparton, amikor el voltam veszve. Tényleg. Nélküle sosem találom meg az órám. Bár a tanár románcokra vonatkozó megjegyzése elég kínos volt. Nem is értem, hogy a gondolataim mért térnek vissza folyton ehhez az egy szóhoz. Hiszen Spencer csak egy srác, aki segített nekem. Nem úgy, mint napokkal ez előtt Dane, és Peter. Az egy elég bizarr szituáció volt. Mellettük, sőt a keleti vámpír mellett nem éreztem magam így. Bár kissé össze voltam zavarodva, talán kissé félre is értettem a helyzetet, mégsem voltam zavarban. Még akkor sem, amikor segítettem Dane-nek megölni egy vérfarkast. Na nem mintha én valami szörnyű vérfarkas vadász lennék. Éppen csak elég dolgom volt velük otthon. Mégis Dane, Peter, és Hiro társaságában nem éreztem magam ennyire zavarban, mint ott a tóparton. Miért nem? Elvégre szinte semmi tapasztalatom kedves, helyes srácokkal való kapcsolatokban. Akár baráti, akár romantikus értelemben. Talán meg sem tudom különböztetni a kettőt. Annyira összezavart az ahogy búcsúzóul a fülembe súgott ott a karámoknál. Talán minden angol ennyire közvetlen? Ez náluk normális? Még sosem súgott senki a fülembe. Nem így. Nem is tudom hova tenni. Folyton ezen jár az eszem. Egészen az óra óta. Pedig nem kéne. Minden esetre hétfő délután van. Valami fura izgalommal a gyomrom tájékán keresgélek a folyosókon. Végül egy portré segít megtalálni a keresett irodát. Olyan fura, hogy itt még a festmények is segítőkészek. A mi festményeink... hát nos a modoruk... mondjuk úgy, hogy hagy kívánni valót maga után. Egy pillanatra megállok az ajtó előtt, és mély levegőt veszek. Talán nincs is itt... de megbeszéltük. Szóval biztos itt van. Dorina, mi bajod? Szedd már össze magad! Te nem vagy ilyen. Végül is csak bekopogok, és azzal a lendülettel be is lépek az irodába. - Szia! - köszönök egy mosollyal Spencernek. Már összeszedettebben. Itt lenne az ideje, hogy végre felvegyem a hercegnők szép porcelánarcát. Azt ami elrejti a zavart, és minden más érzelmet. - Őöö... szép iroda. Illik hozzád az kékes szín.- nézek körbe, de igyekszem kedves, udvarias vendég lenni.
₪ Dallam ₪ ₪ "A tűz és víz valahogy úgy létezett együtt, hogy nem oltotta ki egymást." ₪
Az iroda kicsi, otthonosan berendezett, kellemes hangulatot árasztó helyiség, melynek egyetlen ablaka az udvar azon részére néz. ahol a szökőkút is található. Domináns szín a kék, de mégsem hideg, sokkal inkább víz alatti hatású tőle a hely, melynek különlegessége egy ajtó, ami az innen nyíló, külön bejáratú, aprócska fürdőhelyiségbe visz.
