2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Úgy tűnik késve érem be a csapatot, mire ők már beljebb merészkedtek, de sebaj, legalább van időm útjára bocsátani az origami-fecskét. A köszöntéseket jó érzéssel fogadom. - Éles helyzetekben jobban funkcionálok nem teljesen a frontvonalban. - tűzöm közbe szórakozottan - Még mindig papírból vagyok. Csak a csillám tart egyben. - dorombolom a kezeimet széttárva, de persze ez nem jelenti, hogy ne vállalnám a felelősséget, vagy ne lehetne rám számítani. Annak ellenére, hogy papírból vagyok, Ashton nagyon is emlékezhet, hogy képes vagyok a végsőkig hajtani magamat, hogy kijussunk egy egy helyzetből. Bár azóta azért igyekszem figyelni magamra is.. Nina álla olyat koppan, hogy még én is hallom és nos valahol épp ez volt a cél… Csettintek is párat magam előtt díváskodva egy kicsit, de csak egy sokatmondó mosoly marad a képemen. - Hmmh.. Csábító gondolat. De a látszat ellenére, nincs ekkora befogadó képességem. Azért köszi. - dobok egy kacsintást neki. Reflexből hozom azt az attitűdöt amivel éveken át cseszegetve voltam régebben, főleg pletyák miatt. A visszatérésem óta is lényegében ez az egyik újra első hogy ennyire “kiöltöztem” és hogy így “elengedtem” magam. Viszont ekkor beüt egy kis baleset.. Nina olyan gyorsan mozdul, hogy nincs időm reagálni, csak Firenze megjelenését fogom fel és azt, hogy Nina valamit felé hajított. Kissé megállítja bennem az ütőt, de hál égnek elvéti! Amikor viszont megszólal még az előtt kissé oldalba bököm, hogy kimondhatná a “pacit”, nem durván, inkább azon a ponton, ahol az emberek általában csikisek. Csak hogy pillanatra elakadjon a szava. - Nina ő itt Firenze, Firenze, ő itt Nina. Még új errefelé. Nem szokta meg kit hogy érdemes köszönteni.. De nem akart rosszat. - próbálom kicsit vissza billenteni a mérleget, hogy Firenze ne írjon le minket azonnal. Még jó hogy a “megbízója” azt mondta neki, hogy megbízhatóak vagyunk… Az viszont szembe tűnik, ahogyan megállapítja, hogy hárman vagyunk csak. - Szóval több levél is ki lett küldve? - kérdezek rá bár még akár kijelentésnek is lehetne venni. Ahogy viszont elkezd beszélni a lényegről kissé elfog a rossz érzés. Vagy jobban mondva valami pillanatnyi indulat. Borzasztóan molesztálja az igazságérzetemet. - Ez a rettegett lakó, egyensúlyban is tartotta az erdőt valamilyen formában? - kérdezem még Firenzéhez fordulva, de miután elment a válaszok után, vagy anélkül ki tudja.. Ninahoz fordulok. - Ha ennek vége, legközelebb mesélek neked kicsit a kentaurokról. Egy egész kolónia él a Rengetegben és Firenze az egyik legközvetlenebb közülük. Érdemes velük nagy tisztelettel beszélni. - összegzem röviden egyenlőre egy kis visszatérő jókedvvel. Ashton kérdésére Nina válaszol és én is kitoldom egy bólintással. - Láttunk már erre példát, nem is egyet az utóbbi időben. Az öregfiú meg a kerekasztala lépten nyomon más élőlényekből, emberekből, emberszerű lényekből, varázs tárgyakból próbálja kiszippantani és felhasználni az erejüket, életerejüket és mindent.. Hol arra, hogy egyikkel megkösse a másikat, hol önös érdekből… De folyamatosan keresik a forrásokat is, hogyan rombolhatják a varázsvilág határait. - elhallgatok és itt Ninara nézek - Ami azt illeti.. már pár éve benne vagyunk, csak nem a nagy nyilvánosság előtt. - próbálom képbe keríteni, hogy ne legyen úgy elveszve. Aztán lépten nyomon felvillan a villanykörtém ahogy Ashton elő szedi a könyvét és lapozgatni kezdi. - Kérdezzük meg Hagridot. Ő a Roxfort kulcs- és háztáj őrzője. Elég jól ismeri a rengeteget és a benne élő lényeket, fenevadakat is. - vetem fel az általam gondolt legegyszerűbb ötletet. És még eltűnődve hozzá csapom - Dumbledore jóban volt az itteni kentaurokkal, szerintetek az új igazgatónak milyen a viszonya velük…? - Azért mielőtt bárhova elindulnék, még megvárom, hátha a könyvben Ashton felfedez valamit.
Na jó, talán egy aprócskát átragyog rajtam a büszkeség, amikor Ashton megnézi a leszállásomat. Én is pontosan tudom, hogy menő vagyok, ez a familiáris, a repülés, a különleges légies keveréke a dzsinnségemnek és a légmágiámnak... mintha a világmindenség ezzel akarna kárpótolni a veszett szar hátterem miatt. Persze még mindig jobban jártam, mint Megan... - Titokzatoskodunk, titokzatoskodunk? - incselkedek lábujjhegyre állva és a pengéje felé pislogva. Egyértelműen érzem rajta, hogy varázseszköz, de mivel nem mondja el a nevét vagy honnan van egyelőre nem tapogatom további képességgel elemezgetve, pedig sejthető, hogy előbb-utóbb fogom kíváncsiságból. Ahogy a fekete köd gyűrűként állapodik meg az ujjamon és az ő tekintete is oda szalad én is lepillantok. - Ez is... valami új. - válaszolom, bár én főként azért így, mert én se vagyok pontosan biztos benne, hogy mi ez. Az egyik nap a Troops birtokról iskolakezdés előtt unalmamban elmászkáltam és mint utólag kiderült sikerült a Troops és Griffin birtokhatárán lévő tónál kikötnöm, ahol egyszer csak megjelent egy aprócska fekete pászma és onnantól... mellém szegődött, ha lehet így mondani. És hasznos varázstárgyakat másolgat nekem alkalomadtán, szóval nem panaszkodom, bár a kérdőjel ott van a fejem felett, hogy mi az isten lehet. Végighallgatom, hogy mi is ez a hely, érdeklődve pillogok a sötét erdőre, bár a főszereplő megnevezésre összeszaladnak a szemöldökeim eléggé rendesen. Zavar jelenik meg az arcomon, hiszen eddigi életemben akármennyire "extrásnak" tűnök most, valamilyen szinten beolvadtam, nem zavartam sok vizet, apám is mindig könyörgött, hogy maradjak ki mindenből, most meg fejjel megyek a falnak és minden tanácsának ellentmondok. Ha lúd, legyen kövér alapon, ha már kidobott és megszakadt közöttünk minden kapcsolat. A nyomozásról csöppet elvonja a figyelmem, amikor Cody közelettére kirajzolódik, hogy milyen cuccban, milyen aranyporral díszítgetve jelenik meg és az állam a földön koppan. - Figyelj, téged szerintem a fél iskola elvinne egy légyottra ilyen cuccban, ha nem az egész. Úristen, de vadul nézel ki! - szalad ki a számon és még oda is lépnék, ha nem vonná el a figyelmem egy megjelenő... kentaur. A korábbi iskoláim környékén egyáltalán nem éltek kentaurok, fogalmam sincs ki az a Firenze, így szó szerint az az első reakcióm, amikor megrebben a bokor és előkerül egy ló-ember lény hogy a kezemben kirajzolódnak a légnimfa távolsági fegyvereim - irtó gyorsan elhajítható fémhegyes dartsok - és még meg is lendül a kezem. Az egyetlen szerencse, hogy ilyen még SOHA AZ ÉLETBEN nem történt, mert így legalább csúfosan elvétem a fazont, bár ettől függetlenül lehet, hogy nem fog repesni az örömtől, hogy rátámadtam. Amikor pedig kiderül, hogy ő az, aki információkat fog nekünk szolgáltatni nyekkenek egyet. - Bocsi paci. Megijedtem. Fura ez a hely. - vallom be röviden, bár lehet, hogy ezzel az akciózással elősegítem, hogy minél hamarabb faképnél hagyjon minket. - Ki az az Ő? Úgy beszélsz róla, mint valami vezető, vagy isten. - teszem hozzá, bár vélhetően jobb lenne, ha inkább befognám és hagynám Ashtont beszélni, mert ő eszméletlenül tiszteletteljesen és válogatottan szól a lényhez. Inkább arra figyelek, hogy szándékozik-e letaposni a fejem a dartsok és a közbeszólások miatt és azon kattogok, amiket elmondott. Szó szerint elmondja, hogy miért lehet baj abból, ha eltűnt innen egy erős szörnyeteg, szóval azért Ashton utolsó kérdésére köhintek. - Mert fegyverként használhatják sötét erők? Így is eléggé gáz az élet mostanában a Roxfortban meg úgy az egész varázsvilágban, a végén még kitörik egy tényleges háború. - jegyzem meg, kicsit talán borúlátóan, de az emlékeimben valahol mélyen él, hogy még a Drumstrangban kiskoromban hallottam pusmogást sötét erőkről, Grindelwaldról, akkortájt, mielőtt kiszabadíthatták a börtönéből. Az már majdnem nyolc éve volt, lehet, hogy azóta gyűjtenek sereget, a Testvériséget, szörnyeket. Próbálok képbe kerülni azzal, hogy az elmúlt pár évben mi történt itt, de azért egyáltalán nem egyszerű követni.
Szimatolva várom be a lehetséges társakat, ami már csak azért is érdekes, mert Daphne nyilván nem tér vissza, elvonult a sárkányvárosba, megkapta a boldog befejezést. Diego vagy az a másik ficsúr pedig nem úgy tűt, mintha szívesen vettek volna részt az ilyen világmegváltás küldetésekben. Cody? Na ő igen, de nem akaszkodhatok állandóan rá. Igyekszem felhasználni a bestiamester ismereteimet, de a versike nem igazán köthető senkihez, semmihez a lokáción kívül. Biztosan nem a sárkányok küldték, számukra úgy érzem ott a történet vége, többet nem akarnak beavatkozni. Azért ha tehetném, lehet, hogy meglátogatnám a nagyanyámat, biztosan tud pár okos dolgot mondani az anyámról. Felnézek, ahogyan a leszálló Ninon jelenjen meg. - Hm.. Hát te meg miket tudsz... - Kezdem afféle tűnődő hangon, azt eddig is sejtettem, hogy bár elég sokfelé jártam, a háztársam bizony mégis világlátottabbnak tűnik. - Ez valami új. - Pillantok hátra, hogy akár le is emeljem az oda csatolt pengét, de Nina megint hozza a kötelező ámulatkeltést, ahogyan lényegében leduplikálja a gyűrűmet, úgyhogy úgy döntök, hogy maradjon is valami kis titkom. - Tiltott Rengeteg. Még akkor is, ha ezt az utóbbi időben már kevésbé hangsúlyoznak. Aki nagykorú, úgyis arra mászkál, amerre kedve tartja. Ki küldte? Nem tudom, és azt sem, hogy téged miért avattak be. Lehet, hogy kell egy új főszereplő - Kérdezek rá talányosan, hiszen nyilván nem fogom felfedni, hogy hol lehet Daphne, Nina biztosan egy szót sem ért az egészből. Cody is befut, viszonzom a kézfogását, sőt, még meg is veregetem a vállát. Ő aztán nem Griffendéles, mint mi, mégis olyan érzőn felvállalja, hogy mindenkinek segít. - Igen, egyetértek, most pedig akár hárman az éles helyzeteket is kipróbálhatjuk. - Biccentek Codynak, hiszen ebben Nina a kakukktojás. Nagyon ügyes, okoska, de vajon akkor is állja a sarat, ha valódi ellenféllel kerül szembe? A varázstudása mindenesetre biztató! Mielőtt komolyabb találgatásba fognánk, a legismertebb kentaur, maga Firenze jelenik meg. Szerintem ő amolyan kétlaki, egykor még az iskolában is tanított. Azt sugallja, hogy nem akarnak beavatkozni (akárcsak a sárkányok), mégis megteszi, ötleteket ad. Azért ez érdekes, hogy mindenki mennyire semleges akar maradni, de ha bármi komolyra fordul, az ő életükre is hatással lesz. - Azt hiszem a lényeg itt van. - Pillantok végig magunkon. Tény, hogy a plakáthősömmel, Jennings-szel komolyabb ütőerőt vonultattunk fel, de változik a világ, most rajtunk a sor. - Ez elég rejtélyesen hangzott, már meg sem lepődöm. Két különböző háttérhatalomról beszélsz, valaki, aki árt, de távozott, eltűnt, s valaki aki itt van, hogy ez nem jelent jót. Esetleg az utóbbi egy idősebb, bölcs kentaur? - Kérdezek vissza udvariasan érdeklődve, mintha mindez bármit is számítanak. Ám nem akarom feltartóztatni, kétlem, hogy a többiek megtennék. - Na de akkor ennyi? Kaptunk egy fülest, és adtunk egy pofont a szarnak. Miért számít, hogy valami sötét eltűnt az erdőből? - Akasztom le a táskámat, s mivel bestiamester szakra járok, magától értetődő, hogy van nálam olyan tudakozvány, ami sorolja, rangsorolja még a Tiltott Rengeteg lényeit is. Nem biztos, hogy benne van a legveszélyesebb, de hátha ötletet ad a tankönyv. Nem vagyok egy elméleti ember, de a szakok választásánál olyanra specializálódtam, ami a harcban is segít.
A csapat szépen felszerelkezve érkezik meg az erdő határára. Persze egyelőre nem tudják, hogy pontosan hová is menjenek, vagy hogy egyáltalán ki küldte a levelet és mi okból, viszont láthatóan lelkesek és tettrekészek, ami sosem hátrány. Az erdőbe indulva, ami ugye tiltott, egyelőre nyugalmat tapasztalnak, végtére is még napvilágnál vannak, de persze azért, ahogyan haladnak a fák között egyértelmű, hogy itt egy idő után egyre kevésbé ér el a talajig a napfény, így hát egyre sötétebb lesz, a céljuk pedig egyelőre nem világos. Eltelik egy kis idő, vagy negyed óra is biztosan, a kastélyt már jócskán maguk mögött hagyják, amikor bizony tényleg egy kentaur bukkan fel a fák közül. Hogy hallottak-e már róla azt nem tudni, de Firenze mindig is szimpatizált az emberekkel, jobban, mint a legtöbb kentaur azt tenné. Nem véletlen, hogy nem többedmagával érkezett, hanem csupán ő bukkan elő a bokrok sűrűjéből. Akár arra is van esély, hogy már jó ideje kíséri a hármast, de nekik bizony sejtelmük se volt róla képességek és különlegességek ide-oda. Mégis csak egy olyan mágikus lény bukkan fel előttük, aki már ki tudja mióta él ebben az erdőben. Jól ismerheti minden apró szegletét. - Csak hárman vagytok. - vonja le az egyértelmű konzekvenciát köszönés helyett, bár egy biccentést azért látnak még előtte, ami valószínűleg a szóbeli üdvözlést helyettesíti. - Ő azt mondta, hogy akik eljönnek megbízhatóak, tehát elmondom, hogy mi a feladatotok, de nem segíthetek benne. Mi nem szólunk bele az emberek viszályaiba. - kezd bele. Különös alakján, izmos testalkatán látszik, hogy ugrásra kész, hiába nesztelen és csendes az erdő jelenleg. - Rá kell jönnötök hová tűnt az erdő rettegett lakója. Az itt élő lények felszabadultak azóta, hogy nincs itt, de Ő úgy gondolja, hogy ez nem jelent jót. A Rengetegben rejtve volt mindenki elől az, amire képes, de odakint talán fegyverré válhat és rossz kezekben veszélyes lehet. - mondja időnként körbepillantva, de többnyire tartva a fiatalokkal a szemkontaktust, mikor épp kivel. A lábaival néha idegesen topog, látszik rajta, hogy nem akar sokáig időzni és mivel elhallgat úgy tűnik, hogy nincs is több mondanivalója. Ha csak nem tartóztatják kérdéssel, pillanatokon belül távozóra fogja majd. Persze kérdés, ha ennyit mondott vajon válaszolá-e bármiféle kérdésre. A kenaturok rejtélyes lények. Látják a jövőt, de kifürkészhetetlen formában. Talán ez is csak egy jóslat, amit Firenze nem akart annyiban hagyni és akkor lehet, hogy nem is tud ennél többet.
Nina számára az írásom talán érdekes lenne, mert bár “tájszólással” de hibátlanul beszélem az angolt és még a puccosabb verzióját is könnyen hozom ha szükséges(tájszólás nélkül), az írásom már egészen más. A walesi-kelta nyelv egy külön állatfaj, ebből fakadóan, főleg ha kapkodva írok, simán félre írok dupla hangzókat vagy elhagyok betűket amik nem részei az anyanyelvemnek. A többiek már ott vannak az erdő közelében amikor én is beérem őket. Bár a fekete-arany csillám a halántékomon, ami a szemeim alá is behúzódik és még a mellkasomra meg a szabadon lévő vállaimra is jutott belőle.. A sötétkék bársony mellényemmel, a hozzá tartozó testhez álló, oldalt szegecselt-fűzős nadrággal, övvel, karkötőimmel és tökéletesen frissen nyírt, belőtt fürtökkel… nos mondjuk úgy, hogy süt rólam, nem a Tiltott Rengeteg volt az eredeti célirányom. Az egyetlen ami nem passzol a szettemhez, az a gyógyítós táskám. Látványosan utólag kaptam fel és jöttem ahogy voltam, már nem törődve hogy bármit átvegyek. Egy sugárzó mosollyal intek rájuk. Hiába húzta ketté a bagoly a mai délutánomat-estémet, az hogy kettejüket látom határozottan felvillanyoz. - Ashton, Nina! - Nina-t ha hagyja egy öleléssel köszöntöm, Ashtont pedig egy kézfogás-pacsival. - Jó újra látni titeket. - állapítom meg vidoran, nem mintha a gyakorlópályán, vagy az Ashtonnal való beszélgetéseink során nem találkoznék velük. Talán pont emiatt.. A sulin belüli régi baráti köröm vagy elfoglalt, vagy egyszerűen már más irányba indult mindenki, van akivel eltávolodtunk és a többi.. Nekem pedig hiányzik, hogy mindenkit ismerjek! Egy két embert jobban is! Közben felemelem a mutatóujjamat, hogy egyetlen pillanatnyi időt kérjek. Kitúrok a táskámból egy papírost, megtartom a tenyeremen, ráintek a pálcámmal, mire egy fecskeforma-origamivá hajtogatja magát. Ellátom még egy-két védővarázslattal, ami az elemekkel meg egyebekkel szemben meg tudja óvni és ahogy elkészült, a tenyeremről felröppenve elszáll. Egy pillanatig nézek utána és valami átsuhan az arcomon, de aztán csak könnyeden fordulok vissza a páros felé. - Szóóval, ki hívott minket légyottra? - van egy adag karakán flört a hangomban és persze a képemen is, hiába volt komoly hangvétele a levélke második felének. És persze okés hogy a Tiltott Rengetegbe, de azon belül vajon hova? Talán a helyszín miatt, de eszembe jut, hogy a kentaurok és a sellők egyaránt szeretik a verseket és a találós kérdéseket, rejtélyeket. A levélpapír és az írás miatt viszont valamiért még az is bennem van, hogy talán valaki akinek köze lehet ahhoz a víznimfához aki velünk tért haza. Ashton felé sandítok, mert nem tudom Nina előtt akar-e erről beszélni. Igaz, hogy Ashton-nal írtuk közösen azt a megmozdulásra hívást, még az igazgatónak is elküldve, viszont fogalmam sincs mennyire akarna konkrétan kitérni rá, hogy lenne valaki aki a segítségét kérte legutóbb.
Az első éves kezdő Perpot óráról lépek ki a bájitalkeverő felszerelésemmel az oldalamon, amikor az alagsori folyosón suhan el egy bagoly és elém ejti a levelet. Közepesen kikerekedik a szemem, még soha nem láttam olyan baglyot, aki idáig leküzdte volna magát, de a levelet magamhoz veszem és kisodródok a többi diákkal, akik mögöttem jöttek volna, csak bedugaszoltam az utat. Nem sokáig bírom anélkül, hogy kinyissam, egy sarokkal később kihajtom a lapot, hogy a tekintetemmel végigszaladjak a sorokon. Mivel nem számítok arra, hogy nem lesz lehetőségem újra olvasni így kicsit talán sietve is nézem végig a sorokat és főleg nem nézem a betűk első szavait, a fejemben pedig éppen eléggé zsong az órán tanultak listája, hogy esélytelen legyen szó szerint visszaidéznem így... nos... tudom, hogy az a lényeg, hogy valahova hívni akarnak, egy titkos, tilos helyre, és hogy a gonosz ellen... ez lenne a következő gyűlés arra a diákmozgalomra, amiről hallottam? Kicsit megdobom a vállamon a táskám, mára már nincsen órám, így minden gondolkodás nélkül elkezdek császkálni az iskolában miközben próbálom felidézni a szavakat. Habár arra szó szerint nulla esély van, hogy az első betűket felidézzem, azért egy tizenötperces keringés után legalább az a tilosról és a reszketegről beasszociál a tiltott és a rengeteg. Szerencsére éppen senki nincs mellettem, amikor már a belső mohás szökőkutas akármicsodánál járva a homlokomra csapok és ahogy kilépek a nyitott udvarra a zsebemben sikló méretűen lapuló occamy-m kibújik, hogy aztán jó nagyra nőve felmásszak rá és mintha csak valami hátas lenne megcélozzuk a Tiltott Rengeteg irányát. Körözök egyet felette a birtok határánál így sikerül kiszúrnom Ashtont és ki tudja, talán még látom Cody-t is erre haladni. Leszállunk hát a kardforgató lovag mellett, a familiárisom fokozatosan visszatöpörödik és megszólítom. - Szia, rég találkoztunk. Hű... hát ez nem egy gyakorló fakard, de nem is a régi fegyvered. - akad meg a tekintetem a hátára csatolt nagyon is elegáns és nagyon is mágikus kardon. Viszont amíg érdeklődve pislogok rá, addig furcsa sötét köd kúszik elő a semmiből, anyagiasodik az ujjamon és a következő pillanatban az Ashton ujján lévő tárgy tökéletes mása kerül az enyémre. Csak hogy soha ne legyen elég a meglepetésekből. - Van tipped, hogy ki küldte a levelet? Én alig ismerek még itt valakit, még ennek az erdőnek a neve se akart beugrani elsőre. - teszem hozzá, kicsit félvállról, bevallva a saját hülyeségemet, még kicsit el is mosolyodok. Habár hozzá hasonlóan engem is nagyon vonz, hogy azonnal induljunk befelé felfedezni, találunk-e valami furcsaságot, nyomot, még valakit, nyilván ha láttam több érkezőt - Cody -, toporgunk egy kicsit és bevárjuk. Vagy egyenesen ő hívott minket ide? Tudja a halál, hogy milyen a levélpapírja vagy az írása. Talárt nem vagyok hajlandó minden nap hordani, de még az egyenruhát se, szóval az egyetlen Griffendéles elem rajtam egy arany-vörös csíkos sál és minden más laza bandás póló, bőrdzseki, fekete szakadt farmer és vastagtalpú bakancs. Nem mondom, hogy a Perpot tanár különösen rajongott volna a szerelésért, de egyetemen már nincs dressz kód, szóval ha nem tetszik ne nézzen rám.
// A mumus hálája: A mesék/közös játékok előtt nézd meg az összes résztvevő karakter varázstárgyát és válassz belőlük egyet, amit lemásolhatsz és használhatsz, de csak a mesére (tehát például egy Ezüst dobókocka haszontalan, mert nem a játéktéren használod). Egy játékon belül ezt a duplikátumot csak háromszor használhatod, így akár meglehet egy varázstárgyad lényegében három hatás erejéig kétszer is, ha így döntenél. Írd be a nyitó hozzászólásodban off-ba, hogy mi mellett döntöttél és onnantól nem lehet változtatni. A másolat teljesen pontos, pl. az RMA-t adó gyűrűnél ugyanaz a szint, ugyanaz az RMA, illetve a győztesek medáljánál végig ugyanaz a százalék marad, mint ami a másik játékosnak volt a mese kezdetén.
Egy viszonylag nyugodt időszakban talál meg a bagollyal, éppen elmélyülten olvasgatok, ami mások szerint nem éppen a bulizós fiatalokra jellemző. Én azonban sosem követtem a divatot, mindig is a saját elképzeléseimet. Sokat tűnődöm azon, ami legutóbb történt, vélhetően nem látom többé a hadnagyot, de nem semmi, amit az ő vezetésével véghezvittünk! Visszaadta a magamba vetett hitemet, immár nem fogok depizni holmi bárókisasszonyok, vagy angyalok miatt a kanapén, noha még jó ideig nem akarok magamnak senkit, mert csak túl komolyan venném. Ahogyan Frankie mondta, meg kell tanulnom egy kicsit lelazulni, barátkozni. Ezért is jó többek között, hogy már annyi mindent kibeszéltem magamból Codynak, na és persze az, hogy nem mindig élesben harcolok, hanem lemászkálunk gyakorolni Ninával, valódi feltöltődést jelent. S gyakran, elég gyakran elkalandoznak a gondolataim a dobos lány irányába, de igyekszem mindezt elhessegetni, hiszen pont az lenne a cél, hogy ne mindig romantikus képzelgéseim legyenek, mondhatni vannak más fontos dolgok az életben. Igen, úgy kell rá tekintem, mint egykor Seraphine-re, amolyan jó barátra, és ez így van jól! Átveszem a levelet, amíg a bagoly tartja a lábát, adok neki egy kis aprót, hátha volt vele költség. A levelet kihajtogatva elsőre nem is tudom, hogy önmegsemmisítő lesz, ezért nem jegyzem meg, csupán ízlelgetem a szavakat. Szép, dallamos, de gyorsan összedobott írás. Mi az, ahol nem szabad lennünk? Az egyetemisták lényegében már oda mászkálnak, ahova csak akarnak, de lássuk csak; harmadik emeleti folyosó tiltott része, Szellemszállás.. de ami a leginkább, még nevében is az, a Tiltott Rengeteg. Aztán lehet, hogy tévedek, én szoktam a tank lenni. Ezen a ponton viszont a levél elhamvad, én pedig fejcsóválva nézek az elszálló madár után. Felállok, megnyújtóztatom a tagjaimat, s a tenyerembe már ismerősen simul Griffendél kardja. - Na mit szólsz? Megyünk? - Szólítom meg a pengét, amelynek sokak szerint önálló lelke is van. Talán igaz is! Gyorsan átöltözöm, egy tértágított táskába vizet, némi száraz kekszet, az éppen olvasott könyvet dobom. Van benne néhány gyógyító, elmeélesítő bájital, amolyan alap felszerelésként, de tekintve, hogy milyen zűrös volt az utóbbi kiküldetés, nem lehet tudni, hogy most mire számítsak. Csizmát húzok, felcsatolom a kardot a hátamra, aztán elindulok az erdő szélére. Ott várakozom kicsit, majd beljebb, a ténylegesen tiltott részre, ahol Hadrid szerint a vérfarkasok élnek. Vagy talán óriáspókok?
Viszonylag kis eltéréssel, de néhány diák levelet kap a Roxfortban. Egyetlen bagoly szeli át a folyosókat, ki-be cikázva az ablakokon időnként, de nem a fő időben adja át az üzeneteket, ami általában a jellemző a Nagyteremben. Lehet, hogy valakit a szobájában ér utol, mást épp egy óráról kifelé jövet, vagy csak egy folyosói séta alkalmával, de megkapják az üzenetet, amin aláírás nincs és nem is túl hosszú. Az íráson látszik, hogy kapkodva készült, de ennek ellénre a betűk szépen formázottak. A tinta minőségi, ahogyan a levélpapír is. Ám, amikor az olvasás végére érnek, mint egy időzített bomba sercegni kezd, hogy aztán egyre melegedve végül lángra kapjon és pillanatok alatt semmivé váljon. Ez azt is jelenti, hogy az üzenetet senki sem térítette el, vagy olvashatta előttük, hiszen akkor is megsemmisült volt.
Titkos Imitt amott Légyottra hív most Téged az üzenet, bizony! Ott, ahol persze Tudod, lenned Tilos.
Reszketeg Emberek futnak, Neked szaladnak, ha Gyávák és nem bátrak. Ellenben te tenni akarsz Tudod, mi fontos. Egyre növő Gonosz.
Kissé a fülemre tapasztom a kezemet, annyira bántja, hogy a másik kettő ennyire vitakozik. Ezzel persze nem tudom kiszűrni a hangomat, talán nem is akarom, ez inkább csupán védekező gesztus. S vagyok annyira elegáns, hogy amikor a fiú közli a nevét, akkor leeresztem a tenyereimet, s intek. – Chloe Blackmore. Szörnyen felesleges ez az egész cécó. Mindenki magáért felel. – Macskamód nyújtózom egyet, már csak egy ásítás hiányzik, azt azonban nem ejtem meg, mindössze csodálkozva húzom fel az orromat Alex szavaira, még egy fintort is kap. – Ez nettó baromság. Nincsen olyan, hogy valakit hibáztatni lehet, mert beleesett valaki más. – Akaratlanul is Ramsey mellé sorolok be, s ezzel együtt nem érzem magamat úgy, mintha átálltam volna a sötét oldalra, de technikailag a másik lánnyal nézek így szembe. Semlegesnek akartam volna mondani magamat, lényegében az is vagyok, de ahogyan hallom magamat, én meg Alex ellenében emelem fel a hangomat. – Most én vagyok az ördög ügyvédje? – Nevetem el magamat, elbatelizálva a helyzetet, beletúrok rézvörös tincseimbe, s a mutatóujjamat az alsóajkamra illesztem. – Senki helyett. Tulajdonképpen én is hallottam rólad, most, hogy bemutatkoztál. Amara a barátnőm, de ahogy mondtam, mindenki magáért felel. Nincsen nagyobb bajunk, mint egymást tépni holmi romantikus képzelgések miatt. Amara meg a kis barátnőd is majd megtanulja megvédeni magát. – Bökök oda csak úgy karomra görbített újakkal Ramsey bordája felé, hogy odacsiklandozzak, de részemről csupán ennyire, én aztán nem vagyok bosszúálló alkat, nem tudom, hogy Alex miért veszi ennyire komolyan magát. Én aztán nyavajoghatnék, hiszen meg akart ölni a főnököm. Leütött, rám gyújtotta azt a raktárházat, miután elvette, eltörte a pálcámat. S láss csodát, élek, nem picsogok. Igaz, lapítok, mint szar a fűben, de nem keresek magamnak célpontokat, akiken kiélhetném magamat. Mondjuk ez igaz mindkét mardekárosra. A saját életüket is megkeresítik. Talán túl egyszerű lélek vagyok, ezért is kerültem a borzos házba, de én aztán nem fogom magamat holmi kamaszos hisztiken idegesíteni. – Béke? Mindenkit meghívok egy forró csokira, aztán rendbe tesszük a dolgaitokat..? – Kérdezem provokatív félmosollyal. Tudom, hogy az örök semleges stílusom pont hogy bántó tud lenni, mert nem foglalok érdemben állást. Segélyszállítmányokat persze mindenkinek biztosítok, de a jelenlétemben le kell tenni a fegyvert!
- Mondhatni - vetem oda Chloe számára a válaszomat. Gina és az önvédelem? Kac-kac, ugyan már! Ha verekedésről lenne szó, abba bármikor beleállna, de a szív ügyei már teljesen más tészta. Ő nem ért az ilyesmihez és nem vesz revansot, hát megteszem én. Azt hiszem, Alison eme tulajdonsága nagyon is átragadt rám... Eddig kimaradtam az ilyesmiből, de az, ami legutóbb a fülembe jutott, hát elég szépen kiverte nálam a biztosítékot. - Nem csináltam semmit, nyugi már! - emelem fel a hangom, amikor egyből védekezne a mágiám ellen, noha valamiféle kósza felismerés így is megkörnyékez... Rettegne tőlem? Ennyire félelmetes lennék? Nem állítom, hogy nem lenne bennem némi bűntudat a történtek miatt, hiszen konkrétan kísérleti patkánynak használtam, holott - ha vettem volna a minimális fáradtságot is akár - akadt volna más lehetőségem is arra vonatkozóan, hogy gyakorolhassak. Némi fintor tehát meg is jelenik az arcomon, amint közli velem, hogy ő lenne a keresett személy. Hát, mit ne mondjak, a bűntudatom egyből semmivé lesz és kezdem úgy érezni, hogy annál a löketnél sokkal, de sokkal többet is megérdemelt volna... - Na, nehogy már rám kend az egész helyzetet! - hördülök fel mérgesen, amint Ramsey megválaszolja Chloe kérdését, éppen csak az én nyakamba zúdítva a rosszfiú szerepet. Hogy csináltam-e már hülyeséget? Igen. De az, hogy a szőkeség szemében is engem sarazzon be, nagyon nem járja részemről. - Gina Accipiter neve mond valamit? - szegezem végül Ramseynek a kérdést, majd fordulok Chloe irányába: - Ez a srác hülyítette, majd megalázta mindenki előtt - válaszolom meg végül a helyzetet. - Teljesen beléd esett, te pedig nem éppen a lehető legfinomabb hangnemmel koppintottad le magadról - fújtatok egyet, mialatt villámló tekintetemet ismét a mardekáros görény - bocsánat, patkány - felé fordítom. - Volt erre valami konkrét okod vagy éppen csak unatkoztál és szerettél volna magadnak egy kis műsort? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Tudod te, milyen az, amikor megkedvelsz valakit, beleszeretsz, majd az úgy kezel téged, mintha valami undorító dolog lennél? - fröcsögök egy sort, hiszen szerény személyemnek is volt már része ilyesmiben, pont a fentebb emlegetett véla mágia miatt. A férfiak mindig undorító módon faltak a szemeikkel, mintha minimum egy darab hús lennék, amit éppen fellógattak egy kamra mennyezetére és csak arra vár, hogy kivigyék onnan. - Képes vagy egyáltalán bárkit is szeretni? Tudod te, mi az a szeretet? - legszívesebben még fel is lökném, hadd nyalja fel a padlót, de az indulataim fizikai megnyilvánulása helyett csupán az ujjaim szorulnak ökölbe. Kosarazta volna ki, nem érdekelt volna, de az a hangnem, amelyet megütött a lánnyal szemben, cseppet sem arról árulkodott, hogy bármit is érzett volna iránta bármikor is...
- Hagyd abba! Állj le a vélabájjal! Mi van enélkül már nem is tudod elérni amit akarsz?! - húzom fel még a kezeimet is mintha ezzel bármit ki tudnék védeni belőle, de próbálok nem rá nézni, sokkal inkább a másik vöröskére figyelni. De aztán amikor kimondja Alex hogy ki keres mégiscsak ránézek - Oh tényleg, őt keresed? Hát miért nem ezzel kezdted? Megtaláltál. És most? - szegezem neki a kérdést kissé passzív agresszív üzemmódban, de hát tényleg felcsesz hogy rajtam akar gyakorolni! Aztán persze a vöröskére dobom a stóc házimat és szeretnék elszelelni, de hát be leszek kerítve.. Csodás! Sóhajtok egyet és kissé hörögve, az arcomat tépve a mennyezet felé fordítom a fejemet. Tényleg csak el akarok tűnni az éterbe.. Lehetőleg most azonnal! Persze az azért meglep, amikor a kezembe nyomja a papírjaimat. Be nem vallanám, hogy kissé még le is taglóz vele. Rezignáltan veszem vissza őket és gyűröm a táskámba minden igény nélkül. - Köszi.. - motyogom kelletlenül, bár nem mintha megbántam volna, hogy hozzá vágtam szerencsétlenhez.. Végül a kérdésre villan a tekintetem és le is csapok rá. - Alex anélkül talált be, hogy gyakorolja rajtam a véla báját, persze beleegyezés vagy egyeztetés nélkül, hogy fogalma lenne róla, ki vagyok. - kezet persze nem nyújtok, de egyikükről a másikukra nézek - Ramsey Montreville. Az akit kerestek és akit felelősségre akartok vonni.. Mert miért is? Nem tudna felelősségre vonni az aki ténylegesen neheztel rám? - fűzöm össze a karjaimat a mellkasom előtt. Persze azért van bennem némi kárörvendés, hogy Alex valószínűleg orbitálisan pofára fog esni. Nem szemelt volna ki akkor és ott a Három Seprűben, ha nem jönnék be neki. Kár hogy azt próbálta magához édesgetni, akit az ellenségének vall. Hát igen.. Nem egy észlény, még mindig.. Ettől függetlenül nem becsülöm alá és számítok valami csavarra tőle, tekintve, hogy eddig tökéletesen kiszámíthatatlan volt valahányszor össze botlottam vele. Chloet kicsit sajnálom, hogy bele keveredett de végül őt is végig mérem - És te..? Ki helyett jöttél igazságot szolgáltatni? - Ha tudnám, hogy Alex és Alison jóban vannak, biztosan elő adnám a hattyúk halálát Alex vélás húzása miatt.. Kíváncsi lennék meddig tartana a barátságuk utána..
Nem tudom különösebben felmérni, hogy a lány, aki ennyire be van rágva, esetleg kivételesen szép lenne, a saját fajtámat nem szoktam méregetni. A fiú sem érdekel most különösebben, jelen állás szerint igyekszem meghúzni magamat, hogy annak az aurornak még véletlenül se jusson a fülébe, hogy a raktártüzet túlélt lány bizony itt van a Roxfortban, így pusztán a kiváncsiság miatt szökkenek a kettős irányába, s meglepetten vonom meg a vállamat a lány szavaira. - Nagy ügy. És mi vagy te, önjelölt igazságosztó? Az illető nem tudja megvédeni magát? - Kuncogok egy aprót, valahogy kinőttem már az ilyen hajtépésekből, ám azon megugrok egyet, amint a fiú patkánya megjelenik; kissé iszonyodom ugyanis a szőrös kis rágcsálóktól. Felém repül az adag pergamen, ösztönösen kapok utánuk, a felét sikerül is még a levegőben érnem, természetesen nem gyulladnak meg. - Ezt ugye most csak viccnek szántad? - Kérdezem lesújtó pillantással, szedegetve össze a másik felét, de mivel nem tudom, hogy mi lehet a sorrend, csupán összefűzöm őket az ujjaim között, hogy utánuk siessek. Nem érint különösebben az ügy, bár elég komikus látványnak tűnik, amint egy fiú menekül egy lány elől. - Ezt tisztára olyan, mint a jó, a rossz, és a.. - Mutatok itt magamra meghökkentést színlelve. - .. a csúf? Na ne már.. - Nyomom a srác kezébe a pergament, ha egy kicsit le tudom vágni az utat, s elé tudok kerülni. - Ezeket ne kelljen újraírnod. - Nem vagyok én ennyire rendes, hogy annak segítek, aki hozzám vágja a háziját, de kicsit kiránt ez a helyzet az unalomból, ráadásul tényleg rémlik hogy Amara is mintha pont erre a fiúra fújna. Valami szerelmi csatározásba csöppentem? Ez a faszi valami szerelmi sokszöget tart fent? Na nem mintha engem érdekelne bármiféle három, de na, közvetve azért érintett lehetek. - Mi az isten folyik itt? - Kérdezem egyikről a másikra villogtatva smaragdzöld szemeimet.
- Eret? Én? - hökkenek meg a lány kérdése hallatán, majd nevetem el magam hirtelen, bár nem attól, mert annyira fene nagy kedvem lenne a vidámsághoz jelen pillanatban. - Mondjuk úgy, hogy csúnyán átvágta az egyik ismerősömet - fújtatok egyet mérgesen, majd dobom hátra sötét tincseimet az arcomból, miközben a tekintetem úgy lángol, hogy már-már máglyát gyújthatnék vele. - Csupán benyújtanám neki a számlát - összegzem végül a szándékaimat, habár ennek a mikéntjéről egyelőre fogalmam sincs igazság szerint. Fizikai erőm nulla, megverni nem tudom - noha nem lenne ellenemre, de azért nem nézhetem ölbe tett kézzel végig, ahogy Gina emészti magát. Legalább valamiféle bűntudatot érezne az a tökfilkó! Tudnia kell arról, mekkora fájdalmat okozott neki, én pedig készségesen fel is világosítom róla, ha szükséges. - Lekoptatsz? Engem? - zúdítom a hátának a kérdést vigyorogva, mint a tejbe tök, hiszen ez esetemben igen meglepő fordulat, főleg egy pasi részéről. A pálcám továbbra is az ujjaim közt szorongatom, de egyelőre nem használom, mivel elég fürge vagyok én is, szóval már-már a sarkában loholok. Kóvályog, mint a mérgezett egér, bár nem is csoda, hiszen azért innen kitalálni... Kell hozzá tehetség, annyi biztos. Amikor megtorpan, a mosolyom - ha lehetséges - még tovább szélesedik, így amint szembefordul velem, egy igazán boldog Alexet pillanthat meg magával szemben, na meg természetesen Chloét, akiről egészen addig fogalmam se volt, hogy követett, amíg meg nem pillantom magam mellett. - Én csak egy bizonyos Ramsey Montrevillet keresek - felelem végül a kérdése hallatán. Ismerem ugyan a srácot, de nem név szerint. Annyit tudok róla, hogy elég bejövős, de nagyjából ennyi és jó napot. Próbáltam már rázúdítani a vélamágiámat, de pusztán gyakorlat szempontjából, hogy képes legyek kontrollálni a mágiám hatását, ha már a drága édesanyám nem tanított meg erre éveken keresztül. Ezt a srácot pedig tökéletes alanynak gondoltam a képességem fejlesztésére. Nem tűnt veszélyesnek vagy olyasvalakinek, aki bármikor elvesztheti a kontrollt a tettei felett. A patkányt észreveszem ugyan, de egyelőre nem kapcsolom össze azzal, hogy egy ilyen lélekállat gazdája csakis egy hasonló alak lehet... Amikor Chloé irányába fordul, meglepetten pislogok párat és kissé fel is húz engem azzal, hogy nem válaszol, szóval mérgesen fújtatok egyet, de a meglepetésem még nagyobb lesz, amikor elhajítja azokat a pergameneket, hiszen egyszerűen képtelen vagyok mire vélni a dolgot. Ha pedig menekülésre fogná a dolgot - bármelyik irányba is indul el - elég nagy meglepetés érheti, amint útját állja néhány szék és asztal, amelyek láthatóan nem éppen olyan helyen vannak elhelyezve, ahol lenniük kellene... Mintha valaki fogta volna magát és random odatette volna mindet két könyvvel teli szekrény közé, egy olyan helyre, ahol épphogy elfér két ember.
Azért a két lány beszélgetéséből nagyjából leveszem, hogy bár a nevemet ismerik, arcot nem nagyon tudnak hozzá kapcsolni. Alexen mondjuk meglepődök, hiszen a véla báját eléggé próbálta rám zúdítani, azt hittem tudja ki vagyok vagy ilyesmi.. Kissé zavaros, de hát tény, hogy egyiknek sem mutatkoztam be. Alex elől meg azelőtt elszeleltem többnyire mindig hogy erre sor kerülhetett volna. Akárhogy is egyáltalán nem örülök, hogy kiszúr és utánam is jön és pillanatra ahogy meglátom a vörös hajkoronát valami nagyon rossz érzés kavarodik fel bennem, de amint realizálom, hogy nem Gina az, azért kiengedem a levegőmet. Inkább kitakarom az arcomat is és úgy haladok tovább megduplázva a sebességemet - Nem vagyok itt! Csak kopj le! - mondom oda se nézve és sürgősen a könyvtárból a kijáratot próbálom megtalálni, de hát ez a szar olyan mint egy labirintus! Szóval kissé kétségbeesetten realizálom amikor az egyik forduló után nem a kijáratot találom, hanem egy újabb polcsort ami ráadásul még zárt is a másik végén! Szóval kissé felszívom magamat és szembe fordulok Alexal meg a másik lánnyal. - Oké, mit akartok? - fonom össze a mellkasom előtt a kezemet, de Alextől megpróbálok így is olyan távolságba húzódni amennyire csak tudok és csak remélem, hogy nem leszek beszorítva a polcsorok közé, szóval onnan is próbálok elorientálódni. És ez az a pont amikor a patkányom felbukkan a vállamon és a lányok felé szimatol. Hol az egyikre hol a másikra nézek sürgetően. Nincs túl sok kedvem húzni az időt velük. Persze közben kiszúrom, hogy a vöröske keze mintha szinte izzani kezdene, ami nem túl szerencsés, hiszen könyvtárban vagyunk és elég sok a gyúlékony holmi.. És ekkor jön egy szikra az én agyamba is - Bár most hogy így itt vagyunk, neked is van nálam valamid.. - mondom egy kissé lehiggadt állapotot erőltetve magamra, Alexet kiszorítva erőszakkal még a perifériámból is és a táskámba túrok. Majd nemes egyszerűséggel egy halom pergament húzok elő - Kapd el! - és hírtelen dobom oda a tüzeskének hátha lángra kap és elterelődik a figyelem rólam… Ha pedig ez tényleg megtörténik én bizony tényleg lelépősre fogom a helyzetet. Bár nagyjából az összes szakdolgozatom az a halom pergamen volt és meglehetősen sokat dolgoztam velük.. De majd elkérem a másolatot róluk azoktól akiknek voltam olyan jó és néhány beraktározott szívességért cserébe kiosztogattam belőlük… Nem vagyok szívbajos ha menekülésről van szó vagy egy helyzet megúszásáról.
Óha! Lövésem sincsen róla, hogy nem is nekem szól a kérdés, túlságosan bele vagyok mélyülve a témámba, így akit Alex megszólított úgy igazán, az a társaival röhögésben tör ki, és eloldalognak. Erre már én is felkapom a fejemet, főleg mivel a lány, aki eléggé ki van bukva, megfordulásra szólít fel, így már végképp nem tudom, hogy vajon tényleg rólam van szó. Becsapom a lexikont, amiből bő porfelhő száll fel, s megfordulok. – Áh, nem is nekem szóltál. Így már érthető. – Nem is rémlik.. Mi a bűne, hogy eret vágsz miatta? – Kutatok az emlékeimben, mert Amara tényleg mondott valamit, de amikor nem kérdeztem vissza azonnal és lelkesen, már csak kitérő válaszokat adott. Az én kis hugrabugos barátném is igazi álmodozó, furcsa lány! Nyomon követem, hogy a mardekáros lány még jobban behergeli magát, s meg is szólítja azt, akit kers, sőt, mintha még pálcát is rántana. Na ez tipikus! Eddig el akartam kerülni a feltűnést, nehogy felhívjam magamra az exfőnököm figyelmét, de ha valami balhéba keveredek. Viszont érdekel, hogy Amy milyen ügybe keveredett vele, ezért végül felsóhajtok, visszarakom gyorsan a lexikont, és a csaj után eredek. Érzem, hogy a körmeim alatt ismét lángolni kezd a bőröm, a mindent elemésztő tűzmágia ki akar törni. Ami lássuk be, a könyvtárban nem túl nyerő. A hirtelen természetem lehet, hogy megint veszélybe sodor? Ám örökös kiváncsiságom nem hagy nyugodni, úgyhogy az esetleges bámészkodókat lezárom egy frivoll mosollyal. – Szerelmesek, civakodnak. – Rázom a fejemet, s anyai sóhajtást levágva Alex nyomába eredek, mielőtt még valami hülyeséget csinál azzal a senkivel, akinek a tetteit még Amara sem fejtette ki.
Azért pislogok rendesen, amikor női hang üti meg a fülem, jóformán válaszul a felszólításomra. Ez azért durva... Mármint, srácnak nézni egy lányt, még ha háttal is áll nekem. Én tuti kitérnék a nem létező hitemből is, ha ilyesmi történne velem. - Egy mardis tetű - fújtatok egyet mérgesen, hiszen bosszant, hogy még csak meg sem fordul, így kénytelen vagyok a hátának beszélni, ami cseppet sincs ínyemre. - Megbántotta az egyik ismerősömet, szóval eljárok a nevében. Túlzás lenne Ginát a barátomnak hívni, hiszen ő nehezen köt barátságokat és hát egyébként se lógtunk együtt még annyira sokat, hogy mélyebben ismerjük egymást, de az, amit ez a Montreville-kölyök tett vele, vérért kiált. Na jó, vérért nem, de egy komolyabb körmös mindenképp kijárna neki. Engem nem érdekel, ő mit érzett a vörös iránt, akkor is elbánt vele, ezzel megalázva, elárulva őt. - A fenébe is, megfordulnál, légy szíves?! - tör ki belőlem egyik pillanatról a másikra a kérés, hiszen baromira irritál az, hogy így kell beszélgetnem valakivel. A vélaságomnak köszönhetően nem vagyok a lányok kedvence, de mivel az erőm blokkolva van a karkötővel, nem félek attól, hogy a kiscsaj random elhajt a fenébe, mert rajta így csappan le. Csak egy átlagos lány vagyok, töpretorpedó, aki faltól-falig pattog, ha éppen olyanja van. Mindenesetre, remélhetőleg eleget tesz a kérésemnek és szembenéz velem, bár nagyjából pont ez az a pillanat, amikor hátranézve megpillantom az eloldalgó srácot. - Ő az! - állapítom meg végül félhangosan, amit a lány simán félreérthet és hiheti azt, hogy ráakadtam az általam keresett személyre, ezért is hagyom pillanatok alatt faképnél. Nos, ez félig-meddig igaz is, hiszen ráakadtam valakire, csupán az illető nem Ramsey Montreville, hanem az, akit Roxmortsban használtam egyfajta "bokszzsáknak", ha élhetek ezzel a kifejezéssel, éppen csak a kellemesebb értelemben. - Oké, tudod mit? Majd megkérdezek valaki mást - fordulok végül sarkon, jóformán ejtve a beszélgetés fonalát, hiszen a lány láthatóan nem fog használható információval szolgálni és eredek meg a finomabb falatnak ígérkező áldozatom irányába. Legalább vele tudok mihez kezdeni, még abban az esetben is, ha nem ismeri azt a bizonyos Montrevillet. - Hé, bogyóka! - szólok utána, már nem olyan nagy távolságból, hiszen van egy olyan sejtésem, hogy az a kis húzásom talán nem nyerte el teljes mértékben a tetszését. Legalábbis, erre utal az, hogy egy jó ideje már sehol se volt alkalmam összefutni vele. - Kérdésem lenne számodra! - próbálom meg utolérni, ha szükséges, még a lépteimen is gyorsítva a szent cél érdekében, de azért a pálcám hamar a kezem ügyébe kerül, hogy a legvégső esetben egy lábkötöző átokkal taknyoltassam el a kövön. Bár, ha sejteném, hogy ő az, aki Ginával kitolt, aligha adnék esélyt számára a menekülésre...
Alex bőségesen túloz, hogy Gina és köztem szerelem volt… Cseppet sem mondanám annak, azt amikor a házvezetőd rád bízza valakinek a bűntető munkájának a felügyeletét még mikor ez aktuális lehetett… Alison jól tudja, hogy amit neki nem mondok el, vagy amiről vele nem beszélek, az jószerivel nem létezik. Az egyetlen szövetségesem.. Barátom. Bizalmasom. Még akkor is, ha az utóbbi időben valamelyest eltávolodtunk. Ginanak elismerem, majdnem sikerült áttörnie a falaimat. Már az-ügyben, hogy megbízzak benne nagyjából annyira, mint Alisonban.. De túl sokminden történt körülöttem. Túl sokmindenre lettem emlékeztetve és túlságosan beszippantott valami ami mindig is körül vett és sosem volt elég… Sosem voltam elég, hogy ebből kimásszak. Sokkal kényelmesebb volt számomra közel tartani az ellenséget és befolyással lenni rájuk, mint barátokat, vagy bizalmasokat szerezni. Talán ez az oka annak is, hogy sosem nyitottam senki iránt romantikus értelemben sem. Noha különösebben nem is tartozom azokhoz a Mardekáros gazdag gennyarcúakhoz akik többnyire felelősségtudat nélkül úszkálnak a combokban meg a keblekben… Rohadtul nem hiányzik semmiféle pletyka, ami a magánéletemet firtatja. Az az idióta pletykarovatos sztori is épp elég szart okozott. Elképzelésem sincs honnan tudta meg bárki is, mert arról még Alisonnak sem beszéltem, bár elismerem tőle soha nem is ment körbe és ért vissza hozzám egyetlen “titkom” sem. Az otthoniak egyáltalán nem tudták, hogy bárkit is elvittem a nyaralóba. És tény, hogy Gina-val jól éreztük magunkat.. mégis volt egy elég durva kesernyés utóérzete az egésznek. Valójában hiába tűnt jó élménynek kívülről, egyikünk se tudott feloldódni és mindketten rengeteget feszültünk a saját “nyomorunkon” meg úgy az egész helyzeten közben.. Ezek szerint ő amiatt, mert az egészbe többet látott.. Én meg amiatt mert abban az egy hétben megpróbáltam valami hasonlót bele látni, valami nagyon naiv indíttatásból esélyt adni.. de egyszerűen csak nem sikerült… Mindenhogyan tudtam, hogy meg fogom bántani, szóval ameddig lehetett elkerültem. Az után a hülye cikk után viszont esélyem sem volt úgy tenni, mintha nem is létezett volna. És ha mindez még nem lenne elég, így évnyitásra megnyertem a Maroni kiscsajt is, aki az egyik Roxmortsi kimaradásomkor talált be és gondolta jó móka a véla báját egy élő emberen gyakorolgatni… Őszintén fingom nincs hogy miért pont én lettem a kiszemeltje.. Hiszen kivételesen a közelében sem voltam azoknak akik csesztetik házon belül.. De azt hiszem jobban jártam volna, ha én is közéjük tartozom.. Akkor legalább békén hagyott volna az az idióta kis picsa.. Hála annak, hogy nem egyszer talált be ezzel, valami fergeteges módon megundorodtam tőle. Ha létezik olyan, hogy Alexandra B. Maroni fóbia, akkor biztosan sikerült össze szednem. Viszont már egy jó ideje nem gondoltam rá és már jó ideje sikerült nagy ívben elkerülnöm bárhol bármikor felbukkant… De azt hiszem, eddig tartott a fene nagy szerencsém. A könyvtárban vagyok és épp az egyik sornál rendezgetem a könyveket amiket nemrég vissza hoztam. És épp új kötetet keresek elemi témában amikor… a polc túloldalán a kiemelt könyv helyén át egyszer csak ismerős hang üti meg a fülemet a szomszédos sorból. Elsőre okoz némi zavart, hogy Alex hangját hallottam, de valahogy máshogy néz ki a csajszi. Akárhogy is a hangja elárulta! Kihasználva a helyzetet, ameddig a srác akivel épp el van foglalva leköti a figyelmét és vissza csúsztatom az elemi kötetet. Mintha ott sem lettem volna.. Noha amikor becsatlakozik egy másik hang is aki Amyt említi nagyon rossz előérzetem támad. Ennek örömére megpróbálok egyszerűen csak elsunnyogni az ellenkező irányba a soron, mintha ott sem lettem volna és csak reménykedem, hogy egyikük sem szúrt ki közülük, vagy jön szembe velem.
Egészen jól elvegyültem ismét az iskolában, beépültem a Hugrabugosok közé, s még a látszatát sem akarom kelteni annak, hogy bármiben is különleges lennék. A főnököm ha nem is hiszi azt, hogy meghaltam, hiszen holttest nem volt, de talán annyiban hagyta a dolgot. Ez a tűz képesség pedig azóta alig jött elő, én pedig nem erőltetem, csak szépen nyugodtan lavírozom, játszom a békés kislányt. Találtam két barátnőt is Amara és Sun-Hi személyében, noha picit idősebb vagyok mint ők, egyáltalán nem lógok ki, talán csak a tapasztalatokat illetően vagyok én az érettebb nővér. Mivel a minisztériumban is titkárnő voltam, ezért ismét az elmélet felé veszem az irányt, magolok, de nem úgy mint egy stréber, csupán átlagos jó tanulóként. Maga a továbbképzés nem izgat, csak kivárok, amíg elül a vihar. Lapozgatom a vaskos könyvet, a társnőim most nem jönnek, úgyhogy egyedül, csendes magányomban szisszenek fel, amikor a hátsó könyvespolcok felé látok elvonulni kézenfogva egy szerelmespárt. Ejnye! Vagy csak irigy vagyok, hogy azzal a kis maflával nem jutottam semmire? A fenébe! Álló helyzetben örülök, hogy elbírom a lexikont, amikor még valaki rám is kiabál. Anélkül, hogy hátranéznék, lepisszegem. – Könyvtárban vagy hékás. Halkabban ha kérhetem. Montreville..? Amy mintha említett volna, de amúgy nem. Biztosan egy senki. Miért keresed ezzel a hangerővel? – Fel sem pillantok immár, hátra meg pláne nem fordulok, hogy tudjam, hogy kivel beszélgetek. Szeretném, ha úgy általánosságban szürke kisegérnek hinnének, egy nulla hugrabugosnak, de akkor nem ezt a kantáros farmernacit kellett volna felvennem, aminek comb alatt már nincs folytatása, és a felsőm is ujjatlan trikó, amiből kivillan a melltartó. De hát meglepően meleg az októberünk!
Nem vagyok egy önjelölt igazságosztó, ezt azért szeretném még mindennek a legelején leszögezni. Mindenesetre, akadnak dolgok a világban, amelyek képesek engem is a végletekig felcs*szni. Fogalmam sincs azt illetően, hogy ezt most az olasz véremnek köszönhetem vagy egyébként is ilyen lettem volna, de azt hiszem, nem is számít különösebben. Szimplán csak érzem, hogy képtelen vagyok elnyomni magamban azt az indulatot, amelyet napok óta igyekszem visszanyelni. Elvégre... Gina problémája, Gina gondja, nem az enyém, oldja meg ő. Legalábbis egy jó ideig ezt mantráztam magamban és próbáltam szemet hunyni a történtek felett. Mégis, valamiért nem hagyott nyugodni ez az egész ügy... Én is kerültem már szerelmi sokszögbe, ahogy én is bántottam már meg másokat, de nem vertem nagydobra mindenki előtt, nyilvánosan! Nem nevettem ki senkit sem a barátaimmal, akit előtte elméletileg szerettem! Nem vetettem koncnak a társaim elé, hogy kóstolgassák! Mindez Pierre és a bandájára emlékeztet, akik egyszer majdnem megerőszakoltak valami hülye tartozásom behajtása végett, de még ez is semmi ahhoz képest, amit Gina élhetett át. A lelki terror sokkal rosszabb, hiszen én megúsztam és túltettem magam rajta, de ő... Már így is nehezen nyílik meg másoknak, akinek pedig megtette, az visszaélt vele, ez pedig így annyira nem fair! A könyvtárba veszem tehát elsőként az irányt, hiszen pár hónappal korábban szintén volt egy folyosói balhém, amelynek során a táskámat hívtam segítségül, úgyhogy ezúttal nem bízom a véletlenre a dolgot. Minden használható, vastag kötetet a tatyómba tömködök, majd vetem végül a hátamra és immár felfegyverkezve veszem útba a folyosót. Lendületes léptekkel szelem tehát a kövezetet, mialatt a hajam színe lassan, de biztosan kúszik át feketéből szőkébe akaratlanul is, a szemem árnyalata pedig újfent hajaz a jégkékre, semmint a hagyományos mogyoróbarnára. Megszoktam már, hogy az érzelmeim irányítják a metamorf képességeimet és jó lenne mélyebben kitapasztalni ezt, de egyelőre se időm, se energiám nem akad ilyesmire. Fogalmam sincs, merre is kezdjem a pontos keresést, szóval egyetlen dolog jöhet részemről szóba: a kérdezősködés. Régebben tartottam a srácoktól, főleg a mardisoktól, de amióta képes vagyok valamilyen szinten kordában tartani a vélaságomat, egyre inkább felbátorodtam velük szemben. Ha valamiben nem segítőkészek, csupán lekerül rólam a karperec és máris egálban vagyunk. Én kérdezek, ők válaszolnak és olyankor még csak egy pillanatra se bukkan fel a hangjukban a szokásos megvetés vagy a tömény arrogancia. Kezesbárányok, ezt pedig kifejezetten díjazom részükről. Hosszú éveken keresztül szekáltak és tapostak a porba a származásom miatt, de végre fordult a kocka... Az általuk mindig is csak a "korcsnak" csúfolt Maroniból lett végre valaki. - Hé! - kiáltok oda az egyiküknek, aki nekem jelenleg háttal áll és valahogy furán ismerős. A hajam még mindig szőke, a szemem és a bőröm színe pedig továbbra is világos, szóval aligha ismerhet fel, ha hátrafordul, amíg közelebb nem kerülök hozzá. - Keresek valakit, segítenél? - veszem elő a lehető legbarátságosabb hangnememet, ha pedig meg is fordulna és én megpillantanám az arcát, csupán az villanna be, hogy milyen régen láttam már és hogy a fenéért nincs rá időm éppen most... - Ramsey Montreville az illető neve, ismered esetleg? - búgom elbűvölően, egyelőre azon igyekezve, hogy minimum a hangomban rejlő erő elég legyen ahhoz, hogy választ adjon. Eleget gyakoroltunk már, működnie kell...
Azért itt már nekem is elgurul a gyógyszer. Csendes magányomból egyszerre megint segítőkész akartam lenni, ez a lány viszont folyamatosan felesel, leugat, pedig én csak segíteni, bátorítani akarom. Rettentően fiús, amihez nem vagyok hozzászokva, de tekintve, hogy nekem most mindegy, hogy ki milyen, inkább bosszankodva legyintek egyet. – Rendben, végülis a te világod. – Zárom le a kérdést, ha neki nem esik jól, hogy esetleg kicsit túlértékelem, akkor nem fogom. Pláne nem bókolgatok, hiszen csak azért engedtem be, hogy megpróbáljak vele ötletelni azon, hogyan lehetne feljavítani a jegyeit. Mivel a sütimet megette, ha elmegy, lehet, hogy már nem fekszem vissza, hanem kibontok valami piát, hogy eltereljem a gondolataimat. Sosem voltam valami lecsúszott alak, de most nagyon bejátszik, hogy valahogy semmi sem sikerül, és ez a mostani is megkoronázta ezt a borongós hangulatot. – Ha most zárják, akkor talán valami külön munka vagy.. szorgalmi feladat.. – Próbálkozom, de úgy látom, hogy nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon, lassan fel is adom ezt az egészet. Minek töröm itt magamat? Vélhetően én tévedek, nem tudok most tisztán gondolkozni, neki pedig ez nem is segítség. Akkor feleslegesen raboljuk egymás idejét! Ezek után totálisan meglepődöm, hogy még valami buliba is hív, pedig nem úgy tűnik, hogy kedvelne. Inkább csupán társasági alkat, s alapvetés, hogy szélesíti az ismeretségi körét. – Ashton vagyok. Na majd még meglátom. – Felelem szúrós tekintettel, mert nagyon nem tetszik, hogy úgy ítél meg, hogy csak nem is ismer. Mindenesetre felpattanok, amikor távozik, és nyitom neki az ajtót, tudom, hogy hol a helyem, még ha nem is igényli az udvariasságot. – Akkor sok sikert, kellemes évzárást. – Köszönök el tőle, hogy miután becsuktam az ajtót, elinduljak a vitrin felé, ahol az italokat tartom, most azt hiszem rámfér. Várok pár pillanatot, amikor a csaj már hallotávolságon kívül lehet, hogy megcsóváljam a fejem. – Idióta.
//Hátha szerelem sokadik látásra lesz^^ Vagy valami se veled se nélküled romi Én azért hiszek! Köszi a játékot! //
Az tuti, hogy nem értékelném, ha bárki másról próbálna elnevezni, főleg mert mindig is úgy gondoltam egyedi vagyok annyira, hogy ne hasonlítsak másra. Arról nem beszélve, hogy jóval lazább a stílusom, mint sok lánynak, és sose tenném magam valami cuki szomszédlány kategóriába. Baromira nem vagyok cuki! - Ne már... ha nem értesz hozzá, akkor nem kell a rizsa. Azért, mert tudok zenélni, én énekelni még nem. Max. egy kis vokál, de a hangom túl átlagos és unalmas és nem is az igazi. Nem véletlenül van énekesünk. Mindenki azt csinálja, amiben igazán jó. - kontrázok szinte meg se várva, hogy befejezze a mondatot. A zene azért mégis csak az én asztalom és nem hiszem, hogy többet tudna róla nálam, de annyira tuti, hogy megmagyarázza miért nincs fahangom. Jó talán kicsit lehet, hogy túloztam, de hogy nem énekelek olyan szinten, mint Rocco az holt biztos. Bőven elég nekem a vokál és egyébként is sokkal jobban érzem magamat a dobok mögött, mintha csak békében védelemben lennék ott. Tökéletes nekem. Az újabb javaslatára meg már egyenesen a szememet forgatom. Mintha a falnak beszélnék, de komolyan! - Figyu, nem az van, hogy annyit konyítok az elemi mágiákhoz, mint Friccs a mosolygáshoz. Simán csak az utolsó pár hetem kissé húzós volt és nem sikerültek tökéletesen a dogok. A korrepetálás amúgy se sokat ér, mert lezárják a jegyeket és nekem most kellene ezen változtatni. - ha rászánom az időt én is megtudom oldani, de nekem most kellene kijavítani a jegyemet, hogy az anyám ne boruljon meg és találja ki, hogy tanuljam át a fél nyarat a helyett, hogy próbálnánk a srácokkal. Főleg, ha találunk valami új tagot, akkor még őt is be kell tanítani a dalokra, meg minden, már ha megtudjuk oldani ezt nyáron, hiszen mi többnyire Rómában töltjük az időt, kivéve persze, amikor épp utazgatunk, de akkor meg nem sok hangszert viszünk magunkkal. - Hű, hogy neked aztán hogy vág az eszed! Eszembe nem jutott volna ilyesmi, ha nem mondod. - mosolyodom el újra, mert azért már kezdem sejteni, vagy legalábbis remélem, hogy viccel és nem úgy tesz, mintha annyira rettentő okos lenne, vagy én hót hülye. Egyik esetben se viselném el a fellengzős stílust, tényleg csak akkor, ha úgy sejtem, hogy humor az egész. - Na jó, valamit majd csak kitalálok. A süti azért jó volt, még ha nem is sokat tudtál segíteni... nagyokos. - szúrok még oda egy széles mosollyal, aztán ledobom a sütis dobozt, ami persze már üres az egyik kisasztalra és felállok. Kicsit lesöpröm magamról a morzsákat, nem zavartatva magamat, hogy ilyen trehány módon hagyom itt magam után a koszt, hiszen amúgy se volt itt valami nagy rend előttem se. - Amúgy Frankie vagyok, voltam, és ha minden jól megy most hétvégén is lesz még egy záró bulink a faluban így a nyári suli zárás előtt, ha épp nem itt akarsz dekkolni önsajnálatba temetkezve. - ajánlom fel a dolgot a magam módján persze. Aztán szedem is a sátorfámat. Még mindig ki kell találnom valamit, hogyan fényesítsem ki a jegyemet elfogadhatóra, hogy az anyám agya ne robbanjon el, ha meglátja.
//Köszönöm a játékot, szuper volt! Nem első látásra szerelem, na de majd. xD //
Pár percre kész vagyok elfelejteni a gonosz-banya triót, akik tönkretették az életemet, mert ezzel a lánnyal egészen jól el tudok beszélgetni, és még az sem tűnik alapvetésnek, hogy vele akarom leélni az életemet. Egyszerűen beszélgetünk, ötletelünk, talán most erre van szükségem, hogy kicsit kikapcsoljak, ne mindig a múlton rágódjak. Elnevezhetném a lányt Seraphine 2-nek is, ám attól félek, hogy ha ennek hangot adnék, akkor alaposan felképelne, az pedig most nagyon nem hiányzik. Úgyhogy csak magamban, mert valahogy hívnom kell, ha már nem mutatkoztunk be. - Ugyan, a beszédhangod egész jó, kétlem, hogy fahangod lenne. Ráadásul ha bármilyen hangszerhez értesz, akkor tudod, hogyan kell a hangokat képezni. – Vélekedek, nincsen azzal semmi gond, ha egy lány dobos, legalább egy kicsit egyedi. És továbbra is tartom, elég menőnek tűnik, hogy egy zenekar nem egy lányra fűzi fel a hangzást, hanem támogató szerepkört kap. Mondjuk az tényleg rémlik, mintha egy másik lány is lett volna a csapatban, de őszintén szólva akkor inkább az italra figyeltem, ezért nem sokat tudok az estéből túl sokat felidézni. – Tudlak belőle korrepetálni, nekem is volt néhány hasonló tárgyam. A jegyzeteim még megvannak, felhúzható a jegyed. – Emelem az égnek a szemeimet, mintha valami mártír lennék. Kicsit talán így is van, az az áldott jó szívem sosem hagy békét, mindig nekem kell másokat megmenteni. Kétlem ugyanis, hogy ez az összeboronálós módszerre építeni lehetnek, mert egynek jó, de a valódi munkát Seraphine 2-nek kell elvégeznie. Legfeljebb az oda vezető útban tudok segíteni, mi az, amit jobban elfogadnak, mi az ami felesleges. Furcsa melegség járja át a mellkasomat, még ha morcos is vagyok, szeretek segíteni, de nem vágok utána számonkérő fejet, hogy amúgy szar az életem. Kicsit most talán pokróc a stílusom, de semmiképpen sem vagyok tuskó. – Az az egyszerűbb gond. Plakátold ki, hogy felvétel van nálatok, hátha valami hozzátok hasonló zenei tehetség felfigyel rá. Na mára megoldottuk az életedet? – Próbálom elviccelni azt, hogy ennyire egózok, azért nekem nem jön rendben egyetlen beszélgetéstől a lelkivilágom, de igenis jobb a kedvem attól, hogy talán vissza tudok térni a megmentői szerepkörbe. Lovagias persze már nem leszek, királylányok sem érdekelnek!
Egyelőre nem jutottam közelebb a megoldáshoz, de legalább a süti finom, úgyhogy nem panaszkodom. Így pedig, hogy ettem a kedvem is jobb már valamivel és a bandáról meg főleg szívesen beszélek bámikor! Azért persze még nem felejtem el a tényt, hogy valamit ki kell találnom és egyelőre a látványos bemutató tűnik a legjobb megoldásnak, nem a boronálás. Vagy küldhetnék neki valami rajongó levelet, amitől jobb kedve lesz, aztán ha nyáron összetörik a szíve, az végülis már nem az én gondom... Nem szép erre így gondolni mi? De néha önzőnek kell lenni, főleg mert a fickó se túl rendes, hogy megkönnyítse a dolgomat. Nem vagyok én renitens rossz diák, vagy ilyesmi, hogy oka legyen rá, hogy genyózzon velem. Minimális engedményt, vagy lehetőséget a javításra igazán adhatna. - Az én fahagommal nem sokra mennének. Na jó, nem annyira vészes, de maximum háttérvokálnak vagyok alkalmas és amúgy se bírom annyira a reflektorfényt. - magyarázom. Végülis sose merült fel, hogy énekeljek, pont e miatt. Nem passzol hozzám és nem is szeretek a színpad közepén állni, főleg nem egyedül. Egy-egy dobszóló még oké, hiszen az embert elég jól bevédi a dobszerkó, de ez nekem pont elég figyelem. - Mindig is a dobok voltak nekem valók, de szó, mi szó, ez ritkán női tevékenység. - bólogatok egyetértően, hogy tényleg nem vagyunk szokványos csapat, de pont így a jó ez. Már kiskoromban is ez állt hozzám közelebb, aztán fokozatosan így alakult ki a csapat, nekem pedig tökéltes volt ez a felállás. Futólag próbáltam csak ki más hangszert, de valahogy nem passzoltak hozzám. Szeretem a dobolás vad pörgését. - Együtt alapítottuk a srácokkal. Már gyerekkorunk óta ismerjük egymást és aztán valahogy banda lett belünk. Az elején csak valamiféle lázadásnak indult, de elég szépen kinőtte magát. Ősszel turnézni megyünk és pont e miatt nem tehet nekem kereszbe az a barom. Az anyám felnégyel, ha nem hozok mindenből kiválót és akkor tuti, hogy keresztbetesz a nyári próbáknak. - nyúlok egy újabb sütiért, mert ez most megint felidegel kicsit, hogy újfent erre gondolok, pedig már próbáltam elég jól nem agyalni a jegy problémán. Most viszont megint sikerült ide visszakanyarodni, a süti meg ahogyan tapogatok kiderül, hogy még el is fogyott. Így halkan fújtatok egyet és hátravetett fejjel látványosan szenvedek megint néhány pillanatot, hogy milyen szemét az élet. - Tök szívás az egész. Amúgy is most lépett ki az egyik tag a bandából és még ez is... - húzom el a számat, hiszen még az is eléggé új, hogy Camille nélkül kell folytatnunk, de ha én se mehetek el nyáron a próbákra az végképp tök gáz.
A csaj talán egy kicsit Seraphine-re emlékeztet, főleg ezzel a horkantós nevetéssel, tipikus szomszédlány, aki barát alapanyagnak tökéletes. Nem akarom én sajnáltatni magamat, igazából senkit nem terhelnék vele, csak el lennék az én kis sötét szobámban, de hát ő üvöltözött a szobám előtti folyosón, így mondhatni kénytelen voltam belefolyni, és esetleg megpróbálni segíteni. – Na igen, valahogy én sem jutottam el odáig, hogy ezen gondolkozzam. – Adok neki igazat, igencsak kalandor életet éltem, és valószinűleg még inkább ez lenne a cél, hiszen nem nekem való a társaság. Na de nem a világ megmentése, és esetleg szőke, bajbajutott hölgyek pesztrálása.. Ha már kezdhetem előről a vagyongyűjtést, át kéne mennem valami kincsvadászba, aki csak a saját érdekeit nézi. Nem mondom, nem lenne rossz, ha végre lenne miből költeni, hiszen apám igencsak elszegényedett a végére, egyedül a birtok maradt meg, amin végül túladtam annak a DiNardinak a spekuációi nyomán, de hát abból lett a kard, nincsen semmi más. – Áh, ne is, én se arra bíztatlak, attól mindenki gyomra felfordulna. – Értek vele egyet, már csak azért is fura lenne, mert a testét ne bocsássa áruba. Az más kérdés, hogy ha találna a fickónak valami nőt, aki legalább korban hasonló, és még van is valami érdeklődési kapocs. De kemény dió, az biztos. Még a fiatal személyzetis hölgyek is komoly szakadékot jelentenének.. Nem vagyok egy nagy kerítő, az biztos, talán Seraphine. – Talán igazad van. Téma lezárva. – Nyilván csak szavak szintjén, hiszen boldogabb még jó ideig nem leszek, de mást valóban nem terheltetek vele. Nekem is el kéne terelni a figyelmemet, csak máshogyan, mint a szőkeség tanárjának, hiszen nekem most nem az tölti ki a mindannapjaimat, hogy rágerjedjek valami fiatal lányra. A világ baját is lezártam, rám aztán ne számítson senki! – És tényleg, onnan vagy ismerős! A hétvégén is sikerült jól.. beba.. sokat inni, de amíg még észnél voltam, meg is jegyeztem magamban, nem rossz, nem rossz! Amin meglepődtem, az a formáció volt. Több együttesnél láttam már, hogy biztonsági játékot játszanak, és csak a külsőségekre adnak, például lány legyen az énekes, a faszik meg a zenét adják. Így aztán mindenkit meg tudnak vele szólítani, hiszen a lányok tudnak ezzel azonosulni, a pasik meg csorgatni a nyálukat. Hogy kerültél ebbe a bandába?
Hümmentek egyet. Csóri tényleg eléggé paffon van láthatóan, bár ezzel az önsajnálat dologgal szerintem nem sokat ér el, de nem én leszek, aki megmondja neki a frankót, legalábbis egy ideig, amíg nem unom meg a nyafogását... A kérdésére viszont már felnevetek, kicsit még horkantok is, ami nem túl nőies, de hát az már egyértelmű, hogy ez az Ashton nem kifejezetten érdeklődik most a női nem iránt, főleg hogy én meg hivatalosan amúgy sem ezt a tábort erősítem. Már ameddig ezt tényleg eljátszhatom reális keretek között. Nem mondom, hogy időnként nem lenne jó egy pasi, de ha egyszer a szívem máshová húz... - Ja persze, én meg a két gyerek... Tuti, hogy halálba idegelne egy is! - csóválom még mindig nevetgélve a fejemet. - Mondjuk tuti nem én fogok kikezdeni az öreg fószerrel. - teszem aztán hozzá. Gyerek ide, vagy oda, még mindig nem tudom, hogy mi lenne a legjobban járható út és nekem bizony kellene valami használható jegy az év végére, hogy ne kelljen az anyám nyafogását hallgatnom, hogy elcseszem az életemet és hasonlók. Azért az meglep, ha leül mellém a srác, mert hogy a fotelben vagyok feltett lábakkal, de ha kell hát szorítok neki helyet, ha arról van szó. E téren nem vagyok szégyenlős típus. Nem is illene az ilyesmi az életvitelemhez. - Jó-jó már mintha említetted volna, hogy összetörték a szíved. Örökké nem lesz pocsék, ha felemelegeted csak szarabb. - vonom meg a vállamat, bár azért látom, hogy elég lelkesen iszogat. Odakínálom a sütit, hiába hogy már csak egy maradt a tálcán. Nekem azért annyira nem árt meg az ital. Gyakorlott vagyok benne, meg aztán ott a süti is, amiből jócskán lecsúszott már. - Zenélek. A szüleim meg nem nagyon vannak oda ezért, úgyhogy muszáj mellette hoznom a szintet tanulás terén is. Nem mindig sikerül, de év végén nem ronthatok. Lehet, hogy hallottál már minket, Roxmortsban is többször felléptünk a bandámmal, a Cherry bombbal. - habár szó se róla nem a dobos szokott az embereknek a legjobban feltűnni elsőre. Hátul vagyok a színpadon és az énekhangom is maximum időnkénti vokálozásra alkalmas, többre nem. Ebben Rocco az ász lássuk be. Viszont azért a női dobosok nem túl gyakoriak, ezzel már jobban felhívom magamra a figyelmet.
Én azért hiszek! Köszi a játékot! //
