2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Mert a magunkfajták egyébként sem szeretnek másokra hasonlítani. Talán éppen ezért egymásra. – Kacsint most a lányra, de lényegében lassan indulni szándékozik. Csak azért maradt most egy pár percig, mert tőle nagyon távoli, intuitív módon mégis felismerte, hogy a lányra szüksége van némi támogatásra. Stansson mindig is szigorúan bánt Ginával, mint ahogyan az ember a lányát kezeli, ha terelgetni akarja az útját. Hogy erről volna szó? Lássuk be, a férfi már nem valami kölyök, s talán itt volna az ideje, hogy valakiért felelősséget is vállaljon. Na nem Gináért, de elgondolkoztató esetleg, hogy mi lesz, ha komolyra fordul Sidneyvel. – Talán meglepődtél? Úgy gondoltad, hogy nem figyelem a pályafutásodat? Igenis van benned erő, csak nem feltétlenül használod ki. Ne csak dacos legyél, merd felvállalni, hogy átadhatod a tudásodat. – Az ölelés rövid, de mégis tartalmas, van benne valami igencsak érzelmes, ami egyikükre sem jellemző, de itt és most helye van. Végül Stannsson elengedi a lányt, most már lassan ő is indulni készül, csak mivel meglátta itt Acceptiert, bekanyarodott egy rövid időre. – A repüléstant én tartom egy ideje, esetleg lenézhetnél, hogy te is kiabálj a fiatalokkal. Jót tenne. – Bólogat, de aztán az órájára pillant, és úgy dönt, hogy elég a locsifecsiből. Csak int a lánynak, és elsiet a dolgára. A délután folyamán viszont még többször felötlik benne, hogy már korábban meg kellett volna ejteni az ilyen beszélgetéseket, hiszen ahogyan távolodnak a VMS-től, az már csak nosztalgia marad!
- Értem. - bólintok enyhén a válaszra. Végülis teljesen érthető, hogy a párjával akar lenni. Megismerni, és bemutatkozni a családjának. Talán még a munkájába is belenézne. Végülis miért is ne. Edzősködni meg végső soron bármikor, bárhol lehet. A legtöbb országnak van valami sport kötődése valami formában. Én szívesen benne lennék a találkában is. Sőt a játékban is, feltéve ha nem kviddics az, és nem használhatom a saját szárnyaimat. Egyszer még Lizzyt is majdnem kinyírtam, amikor meg akart tanítani repülni. Végül pedig csak a saját szárnyaim mentették a helyzetet. Viszont bármelyik másik számot újra játszanám. Tényleg. Talán éppen azért mert versengő alkat vagyok. Talán a többiek is azok, és talán ők is benne lennének ilyesmiben. Szerintem Lizzy és Chris tutira, de ha tippelnem kéne, a többiek is igent mondanának, hacsak nincs valami más nagyon égető dolguk. - Ugye? Pont így gondolom én is. Bár ezt nem sűrűn hallom... mármint, hogy hasonlítanék bárkire, bármiben... Mindegy.- legyintek végül. Jobb ha nem kapaszkodok ennyire görcsösen semmibe. Mármint fura elismerni, és belátni, de az edző véleménye valahol fontos számomra. Talán, mint egy mentor féléjé. Abban pedig, hogy nem nagyon jópofizunk, és édelgünk senkivel, csak nyers és őszinte módon beszélünk, igen is hasonlóság. Amibe eddig nem nagyon gondoltam bele. Talán neki se volt sokkal könnyebb velünk, amikor először meglátott a selejtezőn minket, egy rakás szerencsétlen kölyköt. A végén mégis nyertünk. - Segédedzőként? - ismétlem el a szót, mintha most találkoztam volna először a kifejezéssel. Nem lenne hülyeség az ötlet. Talán időt, és tapasztalatot is adna, és közben kitalálhatnám, hogy merre az arra. A magány pedig furcsa dolog. Mármint vannak barátaim. Kath, Corvus, Ben, Wini. Néha már MB csacsogása se idegesít. Na meg a VMS tagok, Lizzy egyenesen a szobatársam lett, és maradt is a verseny óta. Már őt is megszoktam. Nem szívesen szoknék meg másik szobatársat. De nem is lóghatok mindig az ő nyakukon. Nem várhatom tőlük, hogy ők oldják meg az én életem gondjait. Főleg, ha az olyan múltba visz, ami veszélyes lehet. Ezért érzem magam néha magányosnak. És bár sokat változtam, néha még most sem tudom, hogy mi a helyes szociális viselkedés. Vagy éppen hogyan ne bántsak meg másokat a nyers szókimondásommal. Amikor viszont megérzem a vállamon a kezeit, ösztönösen rezzenek össze, mintha attól tartanék, hogy bántani akarnak. Az edző láthatta a hegeimet a torna alatt, nem is egyszer. Láthatta a vad elszántságot, amivel kész voltam neki rontani egy szál íjjal egy rakás vérfarkasnak a sármedence közepén. A szinte gyermeki lelkesedést, ahogy felszálltam egy sárkány hátára, amitől a legtöbb épeszű ember menekülne. Most mégis egy ilyen egyszerű érintéstől rezzenek meg. De végül csak engedem, hogy megöleljen, ami nagyon meglep. Mármint nem ilyen atyáskodó, ölelgető embernek ismertem az edzőt, mégis valahogy képes vagyok hálás lenni ezért. Már nagyon-nagyon régen nem viszonyult így senki hozzám. Ez pedig kissé össze is zavar. Nem, mintha nem lennék eléggé összekuszálva éppen. - Ahhoz egy edző is kéne. De nem is futok el. - mosolyodok el végül. Hát igen, a probléma, hogy a suliban van a kviddics, amihez nem értek, és így is többen vannak ráizgulva, mint kéne, vagy van a VMS. És nagyjából ennyi. Persze ezek közül nem túl nehéz kitalálni, hogy inkább hova húzna a szívem. Vagy akár alapíthatnék is egy saját önvédelmi harci amazon klubot, vagy tudja a tököm. De itt megint fennáll az edző hiányának problematikája, ha csak a segédedző akarok lenni. Fogas kérdés.
- Igen, esélyes. Szeretném megismerni a családját is. A sport pedig úgyis mindig megtalál. – Ezdősködni végülis bárhol lehet, bárhol át tudja majd adni a tudását. Sidneyhez van kötve az élete, és ez aligha fog változni. Ám amíg nem távoznak, addig szívesen nosztalgiázik, beszélget az egykori VMS tagokkal. Még olyasmit is el tud képzelni, hogy egy afféle reunion jellegű találka alkalmával felidézzék ami Dél-Afrikában volt, esetleg valami játékot játszani immár tét nélkül. Ami nyilván furcsa, hiszen többségükben nagyon is versengő alkatok. Viszont most az is érdekli, hogy mi a helyzet Accetier-rel. – Talán ezért is értjük meg egymást, hiszen nekem is pont ugyanez. Miért kéne bájolognunk bárkivel? – Vonja meg a vállát, Ginában komoly szövetségest látott, amióta csak ismeri, hiszen a hozzájuk hasonló alakok lehet, hogy hidegek, de egyértelműen tudnak fókuszálni! De hiába hasonlítanak a lánnyal, a hátterük viszont más. Stanssont sportolónak, és hercegnek nevelték, a nagyanyja pedig megpróbált mindent megadni neki. A férfi azért lett kemény, és nyers, mert úgy volt vele, hogy kár bárkihez kötődni, ha úgyis meg vannak számlálva a napjai. – Talán kezdd kicsiben. Segédedzőként kipróbálhatnád magadat, akkor többet lennél társaságban. Elég néhány instrukciót adni, hajtani őket. Aztán majd kialakul. – Dobja be az ötletet, mert bár nem lenne tiszta megmenteni Ginát a magánytól, de mégis felelősséget érez érte, hiszen a lány is nagyon odatette magát a versenyen, leküzdötte az ellenérzéseit. Most talán itt lenne az ideje, hogy valamilyen életcélt találjon, amiben segítik is. Aztán gondol egyet, Ginát megfordítja a vállánál fogva, és lehajolva hozzá magához öleli. Van az egészben egy szinte atyai, baráti gesztus, amit Stansson nagyjából senki felé nem gyakorolt, de ennek most itt van helye. És ideje. Aztán el is engedi a lányt, mert kár ezt túl érzelgősködni. – Na mit szólsz? Megpróbálod?
- Lehet. - vonom meg kicsit a vállam a tegezősdire. Őszintén vannak részletek, amik már elmosódtak, és vannak, amiket sosem fogok tudni kitörölni. A tegeződés magázódás problémája pont az előbbi kategóriába esik. De végső soron ez mindegy is. Végső soron tényleg túl sok mindenen ment már át az a kis csapat. De végül győztünk, és csak ez számít. - És ha nem az iskola, és edzősködés, akkor mihez kezdesz? Sydneyvel ereklyevadászkodásba fogsz? - kisé persze meglepnek az edző szavai, hogy képes lenne itt hagyni ezt az egészet. Mindig azt gondoltam, hogy a VMS az élete, és azon kívül eső dolgokat képtelen elképzelni. De talán csak én kapcsoltam össze túl szorosan az eseményekkel. Vagy ez csak az én kis fejemben megszületett sztereotípia volt az edzőről. Még akkor is, ha a suliban azért látni, és hallani ezt-azt. Valahol azért nem túl meglepő az edző és Sidney kapcsolata. Én pedig nem ítélkezem. Nekem aztán nincs rá semmi jogalapom. Az ő életük, éljék ahogyan akarják. Legyenek boldogok. - Háát... tényleg nem adom olcsón a bőrömet. De... ez nem jelenti, hogy tudok bánni az emberekkel is. Sőt meglehetősen sok szociális hiányosságom van. Kérdezd csak meg Codyt. - persze Stanssonnak igaza van. Tényleg túlélő vagyok. De hogy másnak is megtanítsam, hogy hogyan legyen túlélő, hát az egészen más tészta. Ugyanakkor valahol igen jól eső bók is, hogy az edző ilyennek gondol. Erősnek, és stabilnak, akire lehet számítani. Bár én is ilyennek érezném magamat belülről, de ehhez túl sok belső démon rág. - Ez az, még sehogy. Nem tudom, hogyan kellene? Én sosem gondoltam magamra edzőként. Eddig nem. Most viszont már nem tudom. Lehet. A sakkban az nyer, aki látja maga előtt a következő lehetséges lépéseket, és lépéskombinációkat. Most viszont nem látom a következő lépést.- ha van valami, amiben hasonlítunk az edzővel a nyers, őszinte modorunk. Ő mégis képes volt velünk kapcsolatot teremteni. Nekem viszont lövésem sincs, hogy mit kezdjek azokkal, akik megkeresnek. Ott van például Sasha. Ő mániákusan retteg mindenkitől, akinek farka van. Szeretnék segíteni rajta, de nem vagyok biztos benne, hogy az a legjobb neki, ha megtanítom verekedni. Attól még nem nyeri vissza a bizalmát az ellenkező nem tagjaiba. De mégis mit tehetnék, ha azért könyörög, hogy tanítsam verekedni? Az nem megy finoman. Egy kis pótcselekvésként kezdem finoman megkocogtatni a VMS serleg előtti üveglapot. Frics a plafonon lesz az ujjlenyomatoktól, de ebben a pillanatban ez őszintén nem érdekel. Fontosabb dilemmáim is vannak jelenleg a takarításnál. Ami egy rendmániásnál azért nagy szó.
- Ha jól emlékszem, a végén már tegeződtünk. – Vonja meg a vállát, lehet, hogy nem így van, de legkésőbb most végülis felajánlható. Annyi mindenen átmentek, ahogyan a vörös lány is mondja, hogy immár mindegy, ráadásul már nincsenek is hivatalos kapcsolatban. Azon viszont elégedetten bólint, hogy Gina még mindig afféle mentornak tartja, valóban, ez a kapcsolat szinte életre szóló. Stansson sosem volt egy kedves alak, de az egyértelmű, hogy győzni akart, céltudatosan vitte a hátán a csapat érdekeit. Még ha maguknak a játékosoknak is kellett helyt állni a pályán. – Na igen, lehet, hogy az én hibám, hogy bennük Titeket akartalak látni. Ez már nem az az angol válogatott. Akiket pedig kiraktak, őket fel lehetne fejleszteni, de már aligha kezdem előlről. Lehet, hogy inkább elhagyom az iskolát. – Ebben nincsen semmiféle negatív gondolat, Sidney világot akar látni, ereklyevadászattal foglalkozni, s Stansson amióta csak ismeri, érte él. Miért is ne adhatná fel végül a sportolói, edzői pályát most, hogy végre békére lelt? Ideje lenne végre kiélvezni azt, hogy túlélte az átkot, hátradőlni, és szimplán csak élvezni az életet? – Talán mert elhíresült rólad már a verseny alatt is, hogy nem adod könnyen a bőrödet, és ez sokakban azt fogalmazza meg, hogy minden áron túlélő vagy. – Vélekedik, nem véletlen, hogy Ginára maga Stansson is mindig számított, tekintve, hogy ilyen játékosokkal tudta megnyerni a játékokat. Lehet, hogy önmagukban magányos alakokról volt szó, de együtt összefogva sikerült azt megvalósítani, amire talán csak Dumbledore tippelhetett. Stansson persze a saját elbizakodottságában már előre kijelentette, hogy ők fognak nyerni, de alapos pofáraesés lett volna, na és persze reputációs probléma, ha végül füstbe megy ez az elképzelés. – És hogyan tanítod őket? Netán neked is edzői ambicióid vannak? – Azért nem lenne meglepve, noha Acceptier medimágusként tanul, de máris sokan hallgatnak rá. Vajon mi lenne ennek az egésznek a kifutása? Vagy inkább az a kérdés, hogy a lány most mit keres a trófeateremben?
A trófeaterem csak bizonyos eseményekkor zsúfolt hely. Vagy ha Frics nem túl kreatív módon sikáltatja le néhány szerencsétlen alsóssal az összes létező serleget, mert sajt. Talán ezért ideális hely, ha az ember annyira nem akar szem előtt lenni. Vagy nem olyasmiről akar beszélgetni, ami feltétlen mindenkire is tartozik a kastély falain belül. Hiszen tudjuk, hogy itt még a falaknak is füle és szája van. Semmi sem maradhat titokban. Nem igazán. A VMS pedig igen nagy szám volt. Főként, hogy sikerült megnyerni. Bár a mögötte húzódó szálakról már jóval kevesebben, és jóval kevesebbet tudnak. Viszont ez olyasmi, ami mindig össze fog minket kötni valamilyen szinten. Minket akik ott voltunk, és együtt küzdöttünk. Talán ezért is választottam ezt a helyet, és pont Stansson edzőt erre a beszélgetésre. Így nem különösebben lep meg a jelenléte, hiszen már előre számítottam rá. Vagy legalábbis reméltem. Ahogy az életundort tükröző arckifejezés is ismerős, de nem olyasmi, amit felvennék. Pillanatokon belül pedig azért némi hangszín váltás is érezhető lesz. A szavait kissé félre billentett fejjel, de figyelmesen hallgatom, miközben Carnivora az egyik magasabb polcon kezd sasszézni a kupák között. Végül úgy, hogy mindketten tökéletesen látó távolságában legyünk fekszik le. - Ez úgy hangzik, mintha egy rakás nyápic, egy nyápictól várná, hogy felkészítse egy túlélő viadalra. Esélytelen.- vigyorodom el akaratlanul. Hiszen mi tényleg alaposan megküzdöttünk ott a túlélésért. A versenyszámok alatt is, és hát... azon kívül is. Azoknak a ficsúroknak semmi esélyük nem lehet, ha így állnak a dolgokhoz. - Mi legalább álltuk a sarat. Ha ez számít, akkor nekem mindig maga marad az Edző. Még a lúzereknek is több esélye lenne maga mellett. Elvégre mi is nyertünk. - nézek fel egy kis sanda félmosollyal. Nincs különösebb célzás, vagy biztatás benne bármi irányba. Hogy megint részt vennék-e a világversenyen? Talán. Bár azt hiszem ezzel kapcsolatban már én is elértem, amit akartam. És hát itt igen, akár vége is lehetne a beszélgetésnek, de mégsem. Van valami, amit meg kell kérdeznem. És ki más adhatna tanácsot, mit aki már volt hasonló helyzetben? Akire valamilyen szinten felnéz az ember, és számít a szava. Ilyen ember pedig nincs túl sok körülöttem. - Mostanában többen megkerestek engem. Néhányan csak íjászkodni akarnak megtanulni. Mások önvédelmet akarnak tanulni. Kézi tusát. Párbaj mágiát, bármit, amivel megvédhetik magukat. Nem vagyok biztos benne, hogy mindenki esetében ez a helyes út. Abban sem, hogy mit kéne kezdem ezekkel a megkeresésekkel, vagy hogy foghatnék egyáltalán neki... Egyáltalán mért pont engem találnak meg ezekkel a kérésekkel? - persze, azt sokan tudják, hogy megnyertük a VMS-t, és íjászkodni is láthatnak a karámok környékén felállított privát kis pályámon. De az önvédelem oktatás azért egészen más, mint az, ha te tudod magad megvédeni. Valahogy most mégis az az első igazi beszélgetés jut eszembe, amit az edzővel folytattam. Az edzőtábor első éjszakáján. Már rég aludnia kellett volna mindenkinek, mi viszont ébren voltunk. Akkor láttuk egymást először animágusként. Akkor is valami hasonlóról beszéltünk. Csakhogy akkor én kértem az edzőt, hogy a népe tradicionális harcművészeteire tanítson engem. Most meg engem kérnek hasonlókra. Nekem fogalmam sincs, hogy hova vezethet ez az egész. Ez itt a dillemma. Legalábbis egy jelentős része.
Nem gondolja, hogy a trófeateremben bárkivel is össze fog futni. A VMS előtt is igen antiszociális alkat volt, lévén az átok miatt már nem látta értelmét barátkozni. Csakis egykori csapattársaival maradt meg a jó kapcsolat, mindenki más pokróc stílusúnak ítélte meg, és az is volt. Aztán felkérték a VMS angol válogatottjának edzői posztjára, ami afféle visszatérésre volt lehetőség, főleg, hogy így a tizes közelében lehetett. Úgy volt vele, hogy mindent egy lapra kell feltenni, ezért szinte előre bejelentette a sajtótájékoztatón a győzelmüket. Az más kérdés, hogy kemény, rögös út vezetett el odáig, de végül mégiscsak nyertek. Ez talán olyan, mint amikor egy színész nem kapja meg az oscar díjat, de rendező lesz, és úgy mégiscsak. Valahol ez is sikerélmény, a sok kapufa után végül a csapata célba ért. És valahogy még sincs jó kedve, pedig ott van már neki Sidney, az átoknak is annyi, állást is kapott, de valahogy megint kiül arcára a megszokott életundor, amit Gina már olyan jól ismerhet. Ahogyan megszólítja az edzőt, azért érezhet némi enyhülést, ami annak szól, hogy a lány azért mégiscsak egy győztes csapatban játszott az irányítása alatt. – Áh, Acceptier.. Mit is mondjak..? Az eredményeiket nem akarom méltatni, mert csupa elkényeztetett úri kölyök, akit a szüleik nyomnak, és hamar kiutáltak. Most van egy új, fiatal sztár edzőjük.. – Vonja meg a vállát, s lép közelebb a trófeákhoz, amelyeken a lány neve is szerepel. Elismerően biccent egyet, neki is van ilyesmi, amolyan edzői méltatással. – És persze kirúgták a lúzereket is, akik egy kicsit gyengébbek.. – Itt azért Ginára pillant, de még véletlenül sem akar célozgatni, inkább karba fonja a kezét, s folytatja. – Akik nyilván engem nyaggatnának, hogy edzzem őket, hátha a két csapat közül az egyik megy majd a következő VMS-re. De hát nem, azt hiszem elértem, amit akartam, ti feljutottatok a csúcsra, én pedig befejeztem, nem erőltetem már a dolgot. – Részéről itt akár a beszélgetésnek is vége szakadhatna, ugyanis nem kérdez vissza. Mégis, látszik rajta, hogy most valahogy amolyan cél tévesztett alaknak tűnik, aki egész életében harcolt valamiért (vagy valakiért), és most valahogy.. kedve sincsen semmihez.
Időnként, ha csendre vágyok valami megmagyarázhatatlan módon ide vetődöm. Manapság már a thesztrál karámok sem jelentenek elég bizarr menedéket egyes emberek társasága elől. Nem tudom pontosan mikor, és hogy történt, de nyílt titok lett az iskola falain belül, hogy ha sehol nem vagyok, akkor ott vagyok. Éppen ezért már többen megtaláltak ott, akikkel nem feltétlen akartam kommunikálni. Ellenben végül mégis kellett. Még most sem tudom, hogy ez jó-e, vagy sem. Az életem egyre bonyolultabb, és egyre nehezebben tartom magam. Még akkor is, ha jó ideje elkerültek már a büntetőmunkák. Tényleg. Igyekszem az iskola felé a jobbik oldalamat mutatni. A kitűnő tanulót, aki bájitaltan versenyekre jár. A VMS bajnokot, aki a nyári szünetben az árvaházban mesét olvas a kicsiknek, és sakk-kört tart nekik. Azt, aki igazán igyekszik megváltozni, és ösztöndíjat nyerni az egyetemi képzésre, hogy megalapozzon egy jobb jövőt, mint a múltja. Mindez azonban nem teszi semmisé a múlt árnyait. A krónikus inszomniát, ami miatt szinte mindig betegesen sápadt az arcom, és karikásak a szemeim. Mostanában egyre rosszabb. Néha már csak az erős altató főzetek, vagy az alkohol segít. Néha már az sem. De ezt senki sem tudhatja meg. Mindent elveszítenék, amiért eddig küzdöttem. A barátaimat, az iskolát, talán a családom meglelt tagjait is. Most viszont nem minden hátsó szándék nélkül őgyelgek itt. Már csak azért sem, mert akadt némi dilemmám az eddigieken felül is. Tehát nagyon remélem, hogy Hóborc kivételesen valahol nagyon másutt talál szellemeskedni valót. Ha jók az információim, és itt fogom találni azt akit keresek, akkor olyasmikről szeretnék beszélgetni vele, amihez a szellemnek semmi köze. Az egész iskolának meg pláne. Márpedig nagyon remélem, hogy itt találom, mert még egy kis üzenetet is hagytam neki, miszerint itt szeretnék beszélni vele. Más nem volt a cetlin. Témát nem említettem. Arra ráérek személyesen is. A trófeaterem tele van trófeákkal, serlegekkel, érmekkel. Mindennel, ami dicsőséget jelenthet az iskola számára. Én mégis egy bizonyos serleget keresek, és végül az üvegszekrény előtt állok meg, amiben helyet foglal. - Néha, még most sem hiszem el, hogy ezen az én nevem is szerepel. - fordulok mindenféle kertelés, udvariaskodás, vagy éppen csak köszönés nélkül az érkező nagydarab férfi felé. Vagy talán éppen ezt a kissé nosztalgikus mondatot szántam annak. Sosem voltam jó az ilyesmikben. Bár emlékeim szerint Stansson edző se erről volt híres. Igaz, azóta eltelt egy kis idő, és úgy hallottam együtt van Sidneyvel. Talán változhatott is. - Milyen az új csapat? Jobbak, mint mi? - folytatom kedves csevegő hangon, bár egy részemet tényleg érdekli a válasz, az is leolvasható, hogy nem éppen erről akarok társalogni. Inkább egyfajta tanácsra lenne szükségem. Pedig mindig olyan voltam, aki udvariaskodás helyett a dolgok közepébe vág, akármilyen neveletlennek is tűnjön.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Valahogy úgy éreztem mi ketten totálisan elbeszélünk egymás mellett, legalábbis olyan szempontból, hogy érti, de valahogy mégsem. Viszont úgy döntöttem jelenleg feladom a dolgot nincs kedvem vitákba bocsátkozni vele, teljesen felesleges. Amúgy is most ő maga is bedobott egy dobozba és szerinte az úgy van jól és pont. Szomorúnak gondolom ezt? Nagyon is! Hiszen tényleg nem kellene szélsőségessé tenni a dolgokat bármi is történt. Magamban felsóhajtottam egy kicsit már-már fáradtan. Áldozat képében sem jó lenni és a megjátszott farkaséban sem. Bármit csinálj utálni fognak ez pedig lehangoló. - Ott is tartunk, hogy beskatulyázod az embert. – ráztam csak meg a fejemet ami nem volt jó ötlet ugyanis elkezdett lüktetni az agyam elég rendesen. Nem is érdekelt már igazán csak fejezzük be per pillanat ezt a beszélgetést. Ezzel a dudorral egyáltalán semmi jó nem származott abból, hogy gondolkodjak mert a fájdalom csak ingerültebbé tett. Főleg, ha a feje hasogat az embernek az igazán akkor pláne harapós kedvébe varázsolja magát. Miért is kell mindenkinek ilyen nehéz fejűnek lennie? EZ olyan mintha ingyen mennék a pofonért holott csak annyit akarok, hogy megértse nem mindenki maga az ördög. Ahogy saját szájíze szerint formálja a mondanivalómat már tényleg kezdem úgy érezni, hogy ez a büntetőmunka valamiféle sorscsapás amit el kell viselnem jó pofával. Úgy őszintén, ha tényleg olyan szörnyetegnek állít be mint, ahogy szeretne… nem rég minimum a falhoz taszítom és megfélemlítem csak mert így beszél? Úgy látszik mégis igaz a mondás… nem látja az ember a fától az erdőt. - Nem igazán akarod megérteni amit mondok kezdem úgy érezni, de nem is tudhatsz rólam semmit, nem igaz? Kin segítek, kin nem vagy éppen mit teszek. – kissé talán cinikussá vált hangom, de valahogy a türelmem el is fogyott a lánnyal szemben elég hamar. Mit is tudhat ő arról, hogy én segítek a bántalmazottakon? Nem egyet kihúztam a szarból mikor Noah belé állt vagy utólag mondtam merre húzza a seggét, ha nem akar összetűzést és hasonló dolgok. Több emberrel is jóban vagyok nem mindig lebzselek a haverokkal mint valami agyatlan hülye gyerek. Nem véletlenül vagyok az idióta troll mókamester, így kevesebb az esélye annak mennyire veszi komolyan az éppeni idiótaságamat, talán. Mégis még én is vagyok annyira hülye, hogy azt mondjam mindenkinek kijár egy második esély… még Noahnak is. Legalábbis persze olyan szempontból, ha sikerül változnia végre és felhagy ezzel a gyerekes terrorban tartással. - Jól van, ne harapd le a fejemet. – emeltem fel a kezeimet megadva magamat ezzel. Nagyon is le akartam tudni ezt a terhet már, hogy nem hisz nekem az az ő gondja jelenleg, de nem azt jelenti a dolog, hogy feladom a barátkozás lehetőségét. Egyszer neki is be kell látnia a dolgokat… Én meg egyes esetekben vagyok elég makacs, de ez nem az a pillanat mivel tényleg szalad a fejem a fájdalomtól még a jég ellenére is. - Ahogy tetszik, de remélem mikor kicsit lenyugszol átértékeled és rájössz, hogy a felét sem tudod annak amit csinálok. Talán meglepetésekbe is ütközhetsz… - morogtam egykedvűen és takarítani kezdtem tovább. Csak kicsit nyitott szemmel kell járni, sokszor lógok mugli születésűekkel vagy azokkal akiket Noah kipécézik. Idegesíti e? Biztosan. Prairie-t sem hagyom csak úgy lógva, jó mondjuk őt nem éppen baráti érzelmekből. Most olyan szinten kezdem zsibbadtnak érezni magamat, hogy rémisztő. Lehet jobb lesz elmennem a gyengélkedőre mielőtt megkeresem a kis angyalkát. Még a végén ott esem össze előtte aztán csak nagyobb galibát okozok az egésszel. Addigra még a kedvemet is fel kellene pofozni, de attól féleg ez most kivételesen nem fog menni. Csak tudnám, hogy közelítsek Kath felé, hogy ne az eldöntött kis álláspontját lássa… miért ilyen nehéz dió a barátkozás oldaltól függetlenül?
//Köszönöm a játékot! Oh ifjú titánunk nem adja fel a lehetőséget, hogy barátkozzanak. //
Azt hiszem, ha ez nem egy bűntetőmunka lenne, akkor már rég leléptem volna. Végülis miért lenne szükségem egy olyan ember társaságára, aki így gondolkodik? Mintha folyamatosan elbeszélnénk egymás mellett, bár én inkább úgy érzem, hogy nem hallja meg, amit mondok, vagy szimplán nem arra válaszol, amit hall tőlem, csak szajkóz valamit, amiben semmi rációt nem látok. Nem, egyszerűen nem tudom megérteni és főleg azt nem, hogy miért akar ennyire meggyőzni. Ha egyébként is így döntött, akkor nem teljesen mindegy neki, hogy én mit gondolok erről? Vannak barátaim, akikkel jól érzem magamat, nincs szükségem valakire, aki elmegy a rossz dolgok mellett, hogy magát és a családját védje. Én nem tenném, én igenis kiállok mások mellett és már csak azért nem megyek egyedül neki Jenkinsnek és a bandájának, ha látom, hogy valakit bántanak, mert még félek annyira, hogy ne tegyem és mert többen vannak. De pont ezért dolgozunk, hogy ezt az egészet megoldjuk, hogy végül megoldjuk ezt az egészet. Nem fogom a homokba dugni a femet, ahogyan ez a Daiki teszi, csa kmert az úgy könnyebb megoldás. - Akkor te így látod, épp ezért nem kell nekünk beszélgetni egymással. - szegem fel végül az államat és ezzel lezártnak tekintem a dolgot a magam részéről. Ha ő így, hát akkor mégis mit tehetnék? Én aztán nem fogom csak úgy lenyelni ezt és nem fogok valakivel barátkozni, aki Jenkins mellett áll. Ha nem érti meg, hogy pont azért van hatalma, mert vannak, akik mögötte állnak, akkor nem tehetek semmit. Ha egyedül maradna, ha nem lennének olyanok, akik akármilyen megfontolásból, legyen az gyávaság, vagy akármi mellé állnak, akkor nem lennének ilyen esetek. De vannak, akik támogatják, mint ez a Daiki is, és addig nem fog leállni ez az egész, Jenkins pedig egyre durvább dolgokat csinál. Mi pedig ezt nem fogjuk hagyni és őszintén... ha az ő fejével együtt más fejek is hullanak majd, ha csak képletesen is, engem nem fog érdekelni. A gyávák vesszenek vele, vagy forduljanak végre ellene, ha majd szembesítjük azzal, amit sikerült kideríteni róla. - Látszik, hogy nem vagy a helyemben. Azt mondod nem minden fekete és fehér, ezt mégis annak látod. - szögezem le ezt is megrázva a fejemet. Mégis miért védi Felicityt, vagy bárki mást? Ez az én dolgom és neki igazán nincs joga megmagyarázni azt, hogy én mit gondoljak, vagy főleg, hogy mit érezzek. Igenis úgy gondolom, hogy ha van egy barátom, aki a szobatársam is a tetejében és tökéletesen tisztában van vele, hogy mennyire lelki és fizikai sebet okozott nekem valaki, akkor igazán nincs joga eltitkolni semmit, ami ezzel kapcsolatban vele történt, ha történt, hiszen ez csak pletyka. - Tudtommal ez egy pletyka, de te szinte tényként beszélsz róla. Számomra egy szörnyeteg van csak, de mindenki más, aki ennek a szörnyetegnek az erejét táplálja szintén rossz ember. - vonom meg a vállamat és nagyjából eddig tart a türelmem. Nem érdekel, ha bajom lesz ebből, de egyszerűen nem megy most. Nem kell nekem Daikivel jóban lennem, vannak barátaim, akik most is várnak, hogy elkészüljek itt. - Inkább újrakezdem ezt máshol, vagy megcsinálom egyedül az egészet. - vetem oda és ledobva a rongyomat egyszerűen elindulok ki a teremből. A vadászgörény leugrik utánam a párkányról és mintha határozottan csúnyán nézne, amennyire ez egy állattól lehetséges egyáltalán. Mindenesetre gyors léptekkel távozom és keresek egy tanárt, hogy osszon be máshová, vagy Daikit és inkább egyedül takarítok ki itt, de nekem erre igazán nincs szükségem.
//Köszönöm a játékot! Hát azt hiszem ők nem lesznek jóban. //
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Azt éreztem el akarok végre tűnni innen és befejezni ezt a nyomorult bűntetőmunkát amit rám sózott a drága tanár. Komolyan mondom kurvára azzal járnék jól, ha fognám magamat és valami szuperszonikus sebességet beállítva mindent kitakarítanék. Még az sem igazán érdekelne, ha a lánynak nem maradna semmi. Elnyomtam egy fintor magamban ahogy elkezdett szurkálódni mert azért valljuk be, minden ember türelme fogyatkozóba esik. Nem érdekelt általában az emberek véleménye már és nem igazán vettem magamra sem, de most a folyamatos rám mutogatás nehezen volt megemészthető fejezet. - Mindenki más miatt lóg bandában. – mordultam szinte már csak oda hisz ilyenkor kezdett lemállani rólam a móka Miki állarca. Nem tudok mindenkit megmenteni akik esetlegesen Noahék kereszttüze alá kerülnek. Az pedig, hogy a lány ennyire feketén és fehéren látja ezt az egészet nem is tudom, hogy elszomorít csak vagy kissé kezdi piszkálni az agyvizem mérsékletét. Nem akartam én leállni vele nagyon vitázni erről az egészről, hiszen egy fecske nem csinálhat nyarat és nem is válthatja meg a világot igazán. Valahol mégis szerettem volna, ha megérti nem minden annyira egyszerű. Ő is eléggé elszenvedte ennek a hátrányait amik történtek arról nem is beszélve, hogy jobb családból származik mint én. Amit soha sem irigyeltem senkitől, ha nagyobb alapot biztosított egy-egy név nekik. Ahogy ők nem ismerik az én életemet én úgy szint nem ismerem az övékét. Amikor sikeresen elmondom a kis mondandómat nem hiszem, hogy megváltom vele a világot, lehet felesleges szócséplés is volt az egész. Inkább tutibiztosra venném. Az utána lévő mondatai pedig valahol nagyon is behozták a sejtéseimet. Lenyeltem egy fáradt sóhajt és mégis valamiféle csalódottság biztos kiűlt az arcomra. - Tudod nem akarlak megbántani, de marhára irigyellek azért, hogy ennyire leegyszerűsítve akarod látni ezt és fehérnek vagy feketének beállítani. Mennyivel lenne jobb, ha fognám beállnék és csapnám az asztalra a dolgokat? Igen vannak olyan stiklijeim amivel büntetőmunkát kapok, de kicsapatni magamat nem szeretném. Rossz embernek látsz, csak nyugodtan ítélj meg azáltal ahol és akivel vagyok. Bárkit is cseszegetnek nem kellemes. Én is voltam bántalmazva nem kell bemutatni a dolgot. Nem fogom azt mondani nem értem meg miért látod csak a szörnyeteget bennem és az embert pedig nemigazán. Sok minden gondolattal nézek én a tükörbe. Jókkal és rosszakkal is egyaránt. Ahogy én nem tudom a te lelkivilágodat, te sem ismered az enyémet. Attól, hogy nem ismerem nem lesz rosszabb érzés mert egy embert piszkálnak oktalanul. – mondtam neki. Nem akartam én már erről beszélni sem mert hiába mondom a dolgokat talán még most süket fülekre találok. Olyan ez mintha a szembe áramlással elkezdenél úszni. Kiveszi az erődet és egy idő után csak kicsit pihenni akarsz. Valahol megértem, hogy várja a hősöket akik ezt az egészet benapolják. Mégsem lehet iskola lázadást, ha egy játékos kiborul a sakktábláról a helyébe lép egy újabb utána még egy és még egy. Ez egy olyan kör amit nem lehet megszakítani és minden egyes alkalommal hősmegmentőként felvillanni fényes páncélban. Törölgetni kezdtem egy másik kupát időközben miközben hallgattam a kérdésemre a válaszát. Szintén azt mondom értem a jelenlegi álláspontját megint csak, de megint kicsit szélsőségesnek érzem a megközelítését. Persze mindenki másképp gondolkodik és más a világlátása, ha egyformák lennénk igazán unalmassá válna minden. - Az is lehet, ha tényleg így is van nem meri neked elmondani mert fél, hogy el lököd magadtól és megszakad a barátságotok. Természetesem minden fajta ilyen dolog igazán nehéz lehet. Nem azt mondom, hogy marhára egyszerű lenne a megemésztése a dolognak, de nem lökném el magamtól és szakítanám meg a barátságunkat. Attól, hogy kivel van bármilyenféle kapcsolata az a személy ugyan az akit közel érzek magamhoz és kedvelek. Én inkább az embert nézném. Viszont mindenki másként gondolja. – válaszoltam neki tök értelmesen és nem azt kezdtem ütni az asztalt, hogy hirtelen meg kell bocsájtani. Bízom benne megérti azt amit próbálok mondani. Én is hallom a folyosói pletykákat, de hát istenem, ha igazak is szerintem az egész iskola körülbelül ledöbbenve és kussban nézne, hogy mi is történik most. Nem látnám értelmét máglyán égetni a személyt legyen szó bárkiről is. Végeztem két teljes polccal és már a harmadiknál tartottam. Sajgott a fejem elég rendesen a jég ellenére is, talán attól, hogy most teljesen levetkőzve az idióta énemet csak úgy voltam. Nem is igazán erőltettem a viháncoló fiú szerepét. Rá sandítottam a lányra és azon gondolkodtam vajon mi is járhat a fejében. - Azt értem, hogy engem nem kedvelsz és rossz embernek látsz, de őt is egy gonosz szörnyetegként tudnád elképzelni? Míg te neheztelsz rám én nem neheztelek rád, nem kezdtelek el piszkálni amint beléptem ide. Talán ez is egy eléggé sok mindent elmondhat egy emberről. – vállat rántottam majd vissza fordultam a teendőmhöz. Szépen kezdett már olvadozni a fejemen a kis jeges „tasak”. Mindig próbáltam felitatni a talárom ujjával a vizet ami végigakart folyni az arcomon.
Tényleg elég rendesen meglep, hogy köze van Prairiehez. Hallottam én pletykákat a folyosókon, de attól még nem vettem őket komolyan. Most viszont úgy fest, hogy pedig kellett volna? - Aha, értem. - szökken fel a szemöldököm, főleg amikor még zavarba is jön és hozzáteszi, hogy nincsenek együtt, pedig én erre aztán igazán nem kérdeztem rá, akkor meg miért? Fürkészve figyelem a reakcióit. Nagyon fura srác, annyi szent. Egyszer ezt mondja, máskor azt és a reakciói is érdekesek. Nem ehhez vagyok szokva és valahogy sokkal nehezebb ellenszenvesnek lenni vele így, főleg hogy még meg is sérült. Csak lennénk minél előbb készen és tűnhetnék el innen! - Neked mindig van, aki melletted van nem? Azért vagy egy bandában. - nyomom meg jelentőségteljesen az utolsó szót. Nem vagyok egy undok típus, de most nehéz megállnom, hogy ne szúrjak oda folyton, hiszen olyan érthetetlen, amit mond. Nem olyan, mint ők, de mégis velük van? Azzal, hogy szemethúny a felett, amit csinálnak végtére is elfogadja, ezt pedig én nem tudom elfogadni. Lehet, hogy én se lépek fel határozottabban, vagy nem tettem eddig, de már igen. Már erősebb vagyok és nem hagyom annyiban, hogy másokat bántanának, csak mert sokan tesznek úgy, mint Daiki, hogy nem foglalkoznak vele. A semlegesség gyakorlatilag majdnem ugyanaz, mintha te is rossz lennél. Ha többen álltak volna fel már régen, hogy nem, ez így nincs rendben, akkor ki tudja hányan úszták volna meg, hogy komoly lelki netán fizikai sebeket kapjanak. Nem rég is hallottam, a Hugrabugosok pletykálták, hogy egy fiúval milyen csúnyán elbántak, csak mert azt gondolják róla, hogy... más. Ő konkrétan a gyengélkedőre került a barátjával együtt, és bár biztosan nem mondták el a tanároknak, de persze ettől még simán elterjedt a híre. Amikor beszélni kezd és elkezdhetem kapirgálni a dolgok felszínét azért egy pillanatra meglepődöm, de nem tart sokáig a dolog. Értem valamilyen szinten talán az indokait, de... de még mindig csak talán és ez még nem emeli jobb fénybe a szemeben, hiszen ezzel azt mondja, hogy könnyebb megalkudni a családja és a maga védelmében, mint nemet mondani. - Értem, hogy a családodat félted, de.. de ha szembe szállnál vele, mint más is, akkor nem kellene senkinek se félnie tőle. Így csak szemethúnysz, hogy annak, aki neked fontos ne essen baja. Hogy nézel tükörbe, ha látod vagy hallod, hogy valakit bántanak? Nem számít, mert nem ismered? - szegezem neki a kérdést, hiszen értem a logikáját valahol... talán legalábbis, de ettől még nem tetszik jobban a hozzáállása. Ez így gyávaság, vagy rosszabb önzés, mert csak azért hajol meg, mert akkor elkerüli a bajt és védheti a családját, de közben mások ezt nem tehetik meg. Amikor pedig ezek után felhozza a pletykát, ami nekem csak épp a gondolataim között fordult meg végképp meglepetten nézek rá. Ennyire egyre gondolunk, netán... tudom, hogy akadnak legilimentorok, de ritkák, mint a fehér holló és általában elég komoly e miatt a beleérző képességük, ezért se néznék ki belőle ilyesmit. De nem kérdezek rá, hogy hogyan merült fel benne pont ez a kérdés, csak pislogok párat. - Nem tudom... ha kiderülne, hogy a szobatársam azzal... nem is tudom mit csinál, aki engem és még sokakat éveken át megnyomorított testileg és lelkileg és még el se mondta nekem? Te egy ilyet csak úgy le tudnál rendezni egy vállvonással? - csak sóhajtok egyet, de aztán megrázom a fejemet. Mégis mit várok tőle? Az előbb bizonygatta, hogy miért is van teljesen rendben, hogy Jenkinsékkel van, akkor mégis hogyan fogná fel, hogy ez mennyire fájna nekem? Felicity tudja, hogy milyen pocsék időszakom volt, amikor nem hagytak békén, hogy miket műveltek és tudja, hogy azóta egyre durvább dolgok mennek. Nem tudom, hogy mit tennék, de eléggé esélyes, hogy másik szobába kérném magamat, mert mégis hogyan bízhatnék meg benne utána?
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Nos nagy tényt mond el a kisasszony, igen nagyon is rosszul esik az áldozatnak ehhez nem kell nagyon sokat agyalni. Kibaszottul tud rombolni valakin és vannak olyanok akik ebből fel sem épülnek vagy olyan elcseszett kitalált személyiségük lesz mint amilyen nekem is van. Nem kell ezt annyira bemutatni, hogy miként is mennek ezek a szarságok végbe. Igazi átokfajzatokat lehet találni bárhol és nem feltétlenül kell belépni a Roxfort falai közé. Átkozni kezdem azt a nagy számat, ha a lányok nem nagyon csacsogtak a történtekről Katherinenek akkor az full érthető. Nem igen tapsolna örömében, ha tudná, hogy a banda összecsapásokat vitt véghez a nyári szünet alatt is. Na most ezt miként is kellene kijavítanom úgy őszintén? Lehetőleg életbe hagyni magamat is és nem károkat okozni a három csaj kapcsolatában. - Nem mondanám, hogy úgy mint egy anya… hanem öh… kicsit elbeszélgettünk és nem annyira rossz fej. Nem vagyunk együtt. – fullra zavarba voltam és kicsit el is pirultam. Az más tészta, hogy én már kezdek totálisan belezúgni a kis orosz angyalba, de ezt inkább neki mondanám el elsőnek nem egy harmadik félnek. Még azt is bevállalom, hogy esetlegesen kapok egy kis szidást miatta. Igaz mit tudok én pontosan arról, hogy mi is megy végbe egy lányban? Totálisan olyan mintha egy veszélyes terepre tévednél mikor próbálod őket megfejtegetni! Minden tiszteletem azoké akik ezt csuklóból kirázzák. - Igazán érdekesnek hangzik! Talán majd lesz valaki aki majd nekem is megtanítja, mindig jól jön valaki aki melletted van. – tűnődtem el, de közben persze a kezem is járt még a végén, ha valaki benyit azt hiszi lazsálok és akkor megint kezdhetem elölről a büntetőmunkát akkor pedig fix átmegyek valami lányos hajlamba és sikítófrászban török ki. Nem kell ide majd más hangzás csak én, tuti jól visszavernék a falak. Mikor meghallom hangját a kérésem nyomán magamban egy hatalmas sóhajt nyomok el. Lehet, hogy türelmes természet vagyok, de néha nekem is kezd betenni egy kis ellenségeskedés és jelen helyzetemben, hogy a fejemen díszeleg egy kicseszett nagy pukli nem bizonyulok toleránsabbnak. A kérdés rengeteg alatt leteszem a poroló rongyot és rá néztem nyíltan. - Akkor, ha megengeded kielégíteném a kíváncsiságodat… talán így jobban bele tudod képzelni a helyzetet. – levetkőztem a vidám mókamester állarcát és teljesen nyugodtan egy komolyabb fiú állt előtte. Összefontam a karomat mellkasom előtt úgy néztem őt nagy komoly tekintettel. - Én is átéltem milyen az, ha bántalmaznak. Évekig ebben voltam ezért lettem mára az aki vagyok… nekem is vannak olyan emberek akiket meg akarok védeni. Így kerültem bele Noah kis csapatába. Nem akarom, hogy rá szálljanak a mugli rokonaimra így védem őket. Szar kártyát választottam? Lehetséges, de én jelenleg ezt tudom megtenni. Nem lelem örömömet mások lelki kínzásában. Szeretek mókázni, de ennyi… Nem minden fehér és fekete… és nem lehet mindenkit két csoportba osztani hiába akarjuk. Semmit nem lehet csak a felszín kapargatásával megérteni, osztályozni és elítélni. Az ember összetett. – adtam ki magamból egyhuzamban persze nem agresszívan még a végén attól is megijed és akkor áshatom tovább lefelé magamat. Kicsit arcomon látszott a szomorúság majd inkább felkaptam megint a törlőrongyot és nekikezdtem a törölgetésnek megint. Egy trófeát levéve alaposan kezdtem el megtisztítani. Nem volt már valahogy kedvem a vidám idiótát adni. Már Prairie ezt alatt a pár hónap alatt is felnyitott mint egy kagylóhéjat. - Ezek után is egy utolsó szörnyetegnek tartasz a szíved joga lesz. De ne adj isten a pletykák igazak lennének a barátnődről Felicityről… mit tennél? Elfordulnál tőle? Vagy esetleg Prairie-től mert ismer? Nem szeretném, ha pont ez állna két ember közé mint egy ék. Attól, hogy hozzá adódik valami új dolog… az ember mint maga… és a belső értéke nem változik. – néztem fel a lányra nyugodtan továbbra is. Egy kicsit most bele is hasított a fájdalom a fejembe, ahogy nagy mozdulatokkal fordultam, pakoltam és mentem jobbra-balra. Hát ezt jól megcsináltad Daiki. Kissé fintorogva megigazítom a jégtasakot a fejemen majd a trófeát a helyére pakolva indultam meg tovább a következő tisztításához. Hagyni akartam időt, hogy meg tudja emészteni és halljam a nagy döntés hozatalt. Nem lehet senkire sem rá erőltetni a döntés jogát, én sem akarom a sajátomat. Mindenkinek más a világnézete főleg, ha összeakad valaki olyannal aki cseppet káros az egészségre. Viszont soha sem tudhatjuk mennyire változnak meg az emberek. Corvus is kilépett, változott nem igaz? Mindenkinek joga van a jó után lépni még, ha eleinte marha nehezen is teszi meg az első lépéseket. Bár van egy érzésem már most ezt én gondolom túl. Talán az ütéstől valamiféle agyrázkódásom lett?
A hozzászólást Daiki S. Kuroda összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2021-03-03, 21:06-kor.
Ki tudja, talán ha a helyemben lenne, akkor jobban értené ezt az egészet, hogy miért nem tudom őt megérteni. Lehet, hogy a Mardekárban nehéz függetlennek maradni, de Corvus is megtette, még ha nehezebb is lett így a dolga, bár talán a családi háttere miatt ő nagyobb védettséget kap, amire ennek a srácnak nincs lehetősége? Nem tudom, de nehezen állok hozzá könnyedebben, ha egyszer Jenkins és a bandája olyan dolgoknak tettek ki kiskoromban, amilyeneknek és azóta is csinálják másokkal, fiatalabbakkal és ha jól hallottam idősebekkel is, akik nem tudják megvédeni magukat. - De akkor is megalázó annak, aki az áldozatául esik. - vonom meg a vállamat. Nem fogomt tudni az ilyesmit megérteni. Más kárán nevetni... tudom, hogy milyen volt a másik oldalon lenni. Én voltam az, akin nevettek. Végül is nem okoz fizikai fájdalmat, ha teledobálják ragadós rágóval a hajadat, és az sem, ha rád hozzák a frászt, vagy bekergetnek a Rengetegbe, mint Samet, de ezek az emberben nyomot hagynak, félelmet generálnak, a megalázásról már nem is beszélve, aminek kiteszik. Nem fogok tudni sose ilyemsiken nevetni, mert tudom, hogy milyen áldozatnak lenni, miközben nem szolgáltál rá. Az viszont pont e miatt meg is lep, hogy Daiki ismeri Prairiet. Néha van egy olyan fura érzésem, mintha a szobatársaim titkolnának valamit, de sose voltam az a típus, aki minden áron ki akarja faggatni a másikat. Bármikor, ha Jenkinsék szóba kerültek valahogy megváltozott a hozzáállásuk, ezek szerint Prairie jóban van ezzel a sráccal, aki szintén annak a bandának a tagja? - Leszídni? Mintha az anyád lenne? Miért érdekelné őt egyáltalán? Vagy ti... - bizonytalanodom el, de látszik az arcomon a döbbenet, és ha esetleg igen talál mondani, hogy van köztük valami, hát tuti, hogy elnyúlik még jobban az arcom. Az azért nagyon fura lenne! Talán még valahol úgy is érezném, ha ez kiderülne, vagy ha megtudnám Felicity titkát, hogy a szobatársaim elárultak. Tény, hogy közelebbi barátaim lettek a kis csapat tagjai, Ben vagy épp MB az évek során, de nem gondoltam volna, hogy a sok rémes történet után, amiket nekik is elmeséltem csak úgy összebarátkoznának olyanokkal, akik közvetve, vagy nem közvetve ezeknek a rémségeknek az okozói voltak. - Ahhoz meg kell tanulnod valakitől, aki ismeri ezt a mágiát és picit befolyásolni is tudod, hogy milyen állat legyen... azt hiszem. - legalábbis Corvus azt mondta, de lehet hogy csak azért, mert meg akart nyugtatni, hogy nem lesz mondjuk egy csiga, vagy patkány a familiárisom, ha nem akarom. Végülis a vadászgörény írtó cuki, úgyhogy tökéletes és nagyon örültem is neki, még ha a nevével Corvus nem is értett egyet. De hát az ő farkasának meg egyáltalán nincs is neve. A szavaira azért megtorpanok és oldalt pillantok törölgetés közben, csak az veszi el a dolog pozitívumát, hogy hozzáteszi, hogy ezt ne mondjam el senkinek. El is húzom a számat menten. - Tudod ez így... nem sokat ér. - sajnálja, de közben titkolja, hogy nem ért egyet azokkal a dolgokkal, amiket Jenkinsék csinálnak, mert hát ha nem vállalna soha semmiben részt, akkor nem hiszem, hogy a banda tagja lehetne. Ha netán szóvá tenné, hogy szemét dolog egy másodikos kisfiú táskáját beledobni a tóba, kétlem, hogy elfogadnák a véleményét. - Ha ez titok, akkor nem számít igazán. Ha nem értesz velük egyet, akkor miért vagy velük? Miért nem mondasz ellent? Más is megtette. - célzok itt egyértelműen Corvusra, akit őszintén szóval egyre jobban becsülök ezért most, hogy jobban belegondolok a következményekbe is. Buta voltam, hogy eddig nem tettem ugye? De hát csak az láttam, ami rossz volt nekem és valahogy azt nem, ami neki rossz lehetett csak, mert mellénk állt, de mégis a Mardekár klubhelyiségébe ment be minden áldott nap.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
A kérdését miszerint bűnrészes vagyok így is úgy is inkább figyelmen kívül hagyom, hiszen nincs értelme vitatkozni úgy a miérteken és a talánokon, hogy nem tudja az előzménytörténetet. Ahhoz mélyebb bepillantást kellene engednem az életembe amihez nem vagyunk olyan viszonyban szépen szólva. Talán egyszer, ha egyáltalán kitudjuk egyenlíteni a dolgokat annyira, hogy ne csak Noah haverját lássa bennem. Ez meg Kibaszottul nehéz lesz a jelenlegi viszonylatokat nézve. Nem azt mondom, hogy annyira tiszta lelkű vagyok, de én legalább csak a kisebb kitolásoknál maradok és nem másik lelkivilágát óhajtom leépíteni. Az más tészta, hogy a saját fejem után megyek és nem feltétlenül hódolok be minden kis szarságra. Ezt pedig ő nem tudhatja, hogy én a magam módján miként oldom meg ezeket az apró-cseprő stikliket. A jég a fejemen legalább hatott és nem fájt már annyira. Így porolgattam és törölgettem igen csak szúrós szemmel nézve a díjakat. Valahogy kihagynék még egy ilyen „randit” az egyikükkel. Mélázásomból a munka közben ő szakít ki és nézek rá hátra. Kicsit hirtelenebben mint kellene így befájdul a fejem megint. - Nem az a fajta robbanó levél, én magam tákoltam olyat ami csak füstöt és kormot hagy semmi mást. Így a tanár egész feje fekete volt, de a haja nem pörkölődött meg és a ruhája sem. – vigyorogtam akaratlanul is amivel biztos nem szerzek plusz pontokat nála, de hát istenem. Vicces volt, ahogy a tanár szinte alig realizálta mi is történik vele valójában. Próbáltam tényleg nem röhögcsélni rajta most mint egy idióta. Egyrészt azért mert marhára kellemetlen lenne a fejemnek. Másrészt meg Katherine nem igen díjazná ezt sem. Viszont kissé bassza a csőrömet, hogy nagyon egy kalap alá vesz mindenki mással, de jobb lesz lenyelni ezt a békát. Amikor visszakérdez Prairie realizálom megint csak, hogy lehet sokat pofázok így lehet szét lesz majd duplán rúgva a seggem. Bár elég nyilvánvalóak a dolgok, hisz kering ez-az már szerintem. Igaz mit tudhatok én arról, hogy ő ebből mennyit hallott vissza? Bár ez a suli olyan mint egy nagy beszédcsatorna. Reggel eltüsszented magadat rossz helyen estére az egész nép tudja mit tettél. - Igen ismerem őt. Kedvelem is még, ha ezt nem vallottam be neki nyíltan. Szerintem rendesen el fog szidni mert szereztem egy puklit, plusz a büntető munka. – lemondó arckifejezést öltök magamra mert azért csak nem akarom, hogy Prairie dühös legyen. Jobban szeretem mikor mosolyog olyankor szinte az agyam is elolvad. Jobb lenne már tököt növesztenem és bevallanom neki az érzéseimet mielőtt valaki megkörnyékezi. Viszont körülbelül ez egy nehéz küldetés számomra, életemben nem mondtam még senkinek sem, hogy tetszik. Volt ilyen-olyan kis afférom, de egy tényleges járás és randizás az még nem. Viszont már ennek nagyon érlelődik az ideje. Így biztosan nem fogom már sokáig húzni. - Oh, hisz ez remek. A familiárisok igen csak hűségesek még, ha sokan úgy érzik nincs is igazi értékük. Valamilyen szinten a lelkünk legmélyebb kivetüléseinek tekintem őket. Én magam is remélem, hogy egyszer sikerül a sajátomat előhívni. Kíváncsi vagyok milyen állat lesz majd! – vigyorogtam és a lány felé néztem. Majd áttértem már lassan egy másik polcra. Az előző csillogott és villogott nagyon értette ma takarításhoz. Odahaza rengeteget segítek és segítettem is, ha éppen nem az iskolában kell lenni a tanítás miatt. Néha kicsit megigazítom a fejem a kötést a fejemen nehogy leessen onnan. - Lehet, hogy nem sokat fog érni a szavam, de sajnálom amit át kellett élned Noahék miatt. – szólaltam meg végül és kiböktem az ami a fejemben járt. Nem feltétlenül kell egy utolsó szörnyetegnek lennem hiába annak lát. Minden háznak meg van a maga keresztje szerintem. Nos nem éppen jó a zöldség osztagba tartozni, ha nem vagy vagány gyerek. - De ezt ne mond el senkinek, maradjon a kettőnk titka, oké? Nem kell senkinek se tudnia, hogy én ilyenekre is tudok gondolni az idiótaságok mellett… - vigyorodom el mint valami gyerek és rá pillantottam majd vissza fordultam a teendőmhöz. Nehezen találtam meg vele a közös hangot pedig általában az általam felállított idióta személyiségnek ez könnyen menne. Mégis én magam is rosszul éreztem magamat. Miután Corvus-t kipenderítették rá nem is tudom mennyi időre lettem Noah kemény magjának tagja. Mindig azt tartottam szem előtt, hogy a családom tagjait így védem. Nem feltétlenül repesnék, ha górcső alá kerülnének és őket is elkezdené baszogatni.
Nem fogok vele egyetérteni, nem megy, hiszen én sokmindent átéltem már és soha se merülne fel bennem, hogy olyanok mellé szegődjek, mint Jenkins. Nem érdekelne, hogy mi a következménye. Ő viszont vígan nézi végig azt, hogy az a szörnyeteg miket művel másokkal és nem foglalkozik vele. - Tudod ugye, hogy ha csak hátat fordítasz a rossznak, akkor is a te hibád is, hogy megtörténik? - mondom csendesen, alig félszemmel pillantva rá, mert látom én, hogy böki a csőrét, amit mondtam, de még se válaszol rá. Sok csúnya dolgot csináltak velem anno Jenkinsék, sok átsírt éjszakám volt e miatt, főleg még elsőben, meg másodikkal és a mai napig is látok olyanokat, akikkel ilyesmi történik és a legrosszabb, hogy még mindig annyia tartok tőlük, hogy nem merek közbelépni. Mi ez, ha nem a legrosszabb, amit tehetsz a másikkal? Olyan lelki sebeket okoznak a fizikaiak mellett, amiket talán nem is lehet később sem semmissé tenni és ezek szerint még ha azt is állítja Daiki, hogy ő nem olyan, akkor is végignézi ezeket, vagy legalábbis szemethúny felettük. Nem véletlenül utálja mindenki Pitont, aki nem Mardekáros, mert védi a háza diákjait, akik igenis ezt sok esetben nem érdemlik meg. Mindezek ellenére végül mégis csak segítek neki, még ha kicsit morgok is a miatt, hogy nem segít, de megpróbálom elhinni, hogy nincs jól. Ettől persze nem leszünk hirtelen barátok, Corvus esetén is elég sok idő kellett és talán még mindig van bennem egy kis tartás irányába, pedig azóta már kvázi barátok vagyunk és meg is csókolt, bár annak is igen rossz vége lett. - Robbanó levél? Azt mondod egy robbanó levéltől nem sérülhetett volna meg? - képedek el Na ezt nem értettem sose. Mégis hogyan gondolhatja valaki viccesnek azt, ha árt másnak, még ha nem is olyan erővel teszi, hogy abból komoly baj legyen? Végülis Jenkinsék is ezt csinálják, ártanak másknak, az elején csak apróságokkal csinálták, de már egyre durvábbak évről évre. Emlékszem én rá, amikor rágót dobáltak a hajamba elsőben. Végülis nem sérültem meg fizikailag, de egy év volt, amire kezelhetőre nőtt vissza a hajam. - Prairie? Ismered őt? - na jó ezzel tényleg látványosan meglep, bár már hallottam kósza pletykákat arról, hogy Felicityt is látták Jenkinsszel, de ezeket eddig szimplán csak nem hittem el. Aztán az ablakba pillantok, ahol a kisállat pihenget a kellemes napsütésben és élvezi a jó időt. Mennyivel jobb lenne, ha én is az udvaron lehetnék inkább! Ben persze velem akart jönni, hogy segítsen, de tudjuk mindketten, hogy egy büntetőmunkánál ez nem megoldás, mert ha lebukunk akkor nagyobb bajunk lesz belőle. - Igen, ő a familiárisom, Corvus segített... megalkotni. - bököm ki. Ha Jenkinst ismeri, akkor bizonyára Corvust is. Na igen valójában sose gondoltam bele komolyabban, hogy neki napi szinten ezekkel a Mardekárosokkal kell együtt lenni. Vajon nem piszkálják, vagy szálltak rá komolyabban csak, mert velünk van már jó ideje?
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Nehéz lenne elmagyarázni neki is mindent amin már egyszer körbementem pár évvel ezelőtt. Nem kívánom a megölő ellenségemnek sem. Nem, hogy egy rendes embernek. Lehet másnak kis apró sebek maradnának, de engem igen is idegronccsá basztak ami valljuk be kurvára nem kellemes. Hallgattam őt és megforgattam a szemeimet bár még talán ez is fáj jelenleg a puklim miatt. Mégis miért kell nekem pont szaruk kifogni a pillanatot? Jelenleg hasogató fejjel nem volt kedvem hallgatni mások ellenszenves beszélgetését főleg, ha hidat vetek neki valószínűleg akkor se hinné el amit dumálok. Inkább nem is szóltam semmit a mondásra. Erre én is mondhatnám azt, hogy a könyvet sem a borító alapján ítélsz meg, de felesleges lenne a vitatkozás. Amúgy is csak magamnak ártanék vele nagy valószínűséggel. Viszont a következő pár mondat már azért az én szemöldökömet is magasba emeli és csak nem bírok magammal. Pedig nem vagyok én egy ideges típus. - Ami azt illeti és belegondolsz, nem mindig kell csak a külsőleg látszó dolgok alapján megdobálni az embert jelzőkkel. Nem azt mondom sokakra rá illik, de van akikre nem. – morgolódtam az orrom alatt emiatt. Elég kellemetlen volt most a fix vidám srácot kivarázsolni magamból, de nagyon ügyes vagyok én és menni fog. - Nem jó kedvemből ücsörgök. Mindjárt folytatom attól, hogy nagy a pofám nem mismásolom el a büntetést ne félj emiatt. – vetettem oda most durcásan. Így is van elég baj és még ezután nem igen mehetek a gyengélkedőre sem. Ki tudja merre kap el az angyalka a végén még ledorgál. Bár nem mintha nem érdemelném meg a sok faszságért amit ma csinálok. Mikor felveszi a rongytörlőmet fel nézek jobban megnézni mit is kotyvaszt ott magának az asztalnál. Azt hiszem mondhatni arra nem számítottam, hogy segíteni fog rajtam főleg azok után amit eddig mondott. Elveszem tőle majd felállok, hogy hozzá csapjam a falhoz egy kicsit azt a zacskót. - Köszönöm. Tényleg kedves vagy. – válaszoltam és hozzá ütögettem a falhoz a jeget és megtapogattam, hogy jól összetört e már. Így mikor egész jónak ítéltem meg felszisszenve a fejemre tettem mint valami idióták koronájának egyik jelvényét. Levettem jobb híján a sulis nyakkendőmet, hogy a fejemhez kössem úgy tudjak tovább port törölni. Kérdésére meglepetten néztem a szemeibe majd magamban felhümmögtem. Talán csak megpróbálja megtörni a rossz viszonyt kettőnk között… legalábbis gondolom. - Igazából rosszul sikerült csíny miatt. Az egyik évfolyamtársam szívózott velem az órán és én úgy gondoltam megviccelem egy mini kis robbanó levéllel. Nem lett volna semmi baja, de a tanár pont akkor járkált a padok között a levélke az ő orra előtt befékezett mint valami makacs öszvér és bele is robbant. Mondanom sem kell nem értékelte a viccemet… - mosolyodtam el kissé lelombozódva. Nem akartam én rosszat meg amúgy is minek mászott elé? A franc sem kérte, hogy pont arra sétálgasson fényes jó kedvében és pofázzon az óráról. Szépen lassan kerestem egy másik rongyot és immár jóval óvatosabban álltam neki ezeknek az átokfajzatos trófeáknak. Nem igen díjaznám fényes kedvvel, ha még egy a fejemre esne. Elég hülye látványt nyújthattam így felvértezve a puklim ellen. De jobb mintha adnám teljesen a hattyúk halálát. Pedig elég rendesen szédültem még néha most is, de akkor csak kicsit megálltam. Így poroltam és azon gondolkodtam, hogy tudnék vajon beszélgetés szálat felvenni vele főleg, ha ő kb a pokol valamelyik bugyrába kívánja a testemet. Na meg gondolom a lelkemet is, de azt hiszem Prairievel egy szobában van. - Ahhh… Prairie meg fog szidni. – lemondóan biggyesztem le alsó ajkamat. Közben már egy másik sort porolok le a többi trófea csak úgy csillog-villog. Anyámék igen csak rá szoktattak a tisztaságra. Mondván egy japán soha se hagyjon rumlitt sehol! Na ehhez képest én a tanár fején igen csak hagytam. - Amúgy… a vadászgörény az egy familiáris? Igazán aranyos. – próbáltam valami témát feldobni, hogy ne csak valami csendkirályfélét játsszunk. Igaz honnan tudjam én, hogy egyáltalán fog e valamit válaszolni? Pedig valahogy meg kell törni a kettőnk közötti dolgokat is. Örökre nem láthatja mindenki bennem Noah dolgait. Én nem ő vagyok, ő pedig nem én. Ennyire egyszerű a képlet.
Nem mondanám, hogy egyetértek vele, még akkor sem ha Corvus változott, de azért lássuk be még azután is, hogy mondhatni elkezdtünk barátkozni, volt olyan, hogy nem tudtam eldönteni, hogyan álljak hozzá. Amikor kiadtam a titkát Bennek, pedig csak segíteni akartam Corvus úgy rámhozta a frászt, mint annak előtte és azt hiszem ő bele sem gondolt, hogy mi vált ki belőlem a fenyegető stílussal és hanggal. Szóval még benne is meg vannak a nyomai annak, ami miatt Jenkinsékkel volt, akkor meg miért lenne annyival másabb az, aki még mindig velük van és nem száll velük szembe nyíltan? - Madarat tolláról, embert barátjáról. Biztosan ismered a mondást. - és én azért úgy gondolom, hogy igenis bőven van ennek igazságalapja. Vagy, ha ő nem ért egyet Jenkinsékkel és nem olyan, mint ők, akkor miért van velük és támogatja, amiket tesznek másokkal? Ha a jó emberek tétlenek maradnak, lényegében győzelemre segítik a rosszakat, és ő ugyanúgy tétlen, ezzel rosszá válik maga is, akkor meg mégis miért gondolja, hogy én másképp nézek rá, vagy egyáltalán megpróbálok másképp tekinteni rá? Ennek ellenére, amikor látom, hogy vérzik a feje mégis csak adok neki zsepit. Én nem leszek olyan, mint ők, akkor sem, ha... ha talán megérdemelnék. Na persze, ha maga Jenkins kerülne bajba a jelenlétemben, nem tudom, hogy hogyan állnék hozzá. - Hogy én? - pillantok rá hátra, mert már újra elkezdem a portörlést, hiszen jó lenne minél előbb eltűnni innen és inkább a szép időt élvezni a barátaimmal, nem pedig Jenkins egyik talpnyalójával társalogni. - Egy véletlen miatt és mert Piton utál. - vonom meg a vállamat és el is hallgatok, pedig normál esetben visszakérdeznék. Szeretek csacsogni, mindig is jó volt a beszélőkém, de most azért egészen más a helyzet. Nem tudom, hogy pont ezzel a sráccal akarnék-e beszélgetni, vagy lenne-e rá bármiféle okom, hogy nyissak felé. Attól, hogy azt mondja nem feltételnül olyan, mint Jenkins még lehet ez valami átverés is... Corvus esetén is nagyon hosszú volt az az út, amit bejártunk és még most is képesek voltunk elszúrni ennyi idő után. - Persze, csak ücsörögj, amíg én... - húzom el a számat egyből, de aztán hátrapillantva látom, hogy elég falfehér az ábrázata és a púp se épp kicsi a feje tetején. Lehet, hogy tényleg nincs jól és nem így próbálja kihúzni magát a feladat alól. Mondom lehet... azért nem fogok csak úgy megbízni benne, arra nincs semmi okom. Hezitálok végül kicsit, de aztán leveszek egy már letisztított trófeát a polcról. Gyakorlott mozdulatokkal ügyködöm. Előbb megjelenik benne a víz, majd a víz kemény jéggé fagy, hogy aztán elvegyem a sráctól a rongyot, amivel eddig port törölt. Valamelyest kirázom, és abba ejtem bele a kupából a jégkockát. - Csapkodd oda a falhoz, akkor összetörik valamennyire és segít, hogy ne fájjon úgy a fejed. - magyarázom neki, mert hát mégis csak jó eséllyel ő az erősebb, nagyobb eséllyel tudja a jegyet feltörni annyira, hogy könnyebben használja a fején. Aztán végül csak sóhajtok egyet, de nem fordítok azonnal hátat neki. - És te miért vagy itt? - viszonzom végül a kérdést, de épp csak ennyi ideig nézek a szemébe, hogy aztán a takarításhoz térjek vissza. Soha sem végzünk, ha beszélgetünk, főleg úgy, hogy ő eleve nem is csinál semmit.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
- Szerintem a könyvet sem a kell rögtön egy betűről megítélni. – mondtam csak úgy mellékesen arra a mondatára, hogy mit vehet biztosan. Nem voltam én olyan elmebeteg őrült, de kellett egy kis biztonság. Ezt pedig sajnos jelenleg a fenegyerek csapat adta meg nekem. Bár ezt egy lány orrára akit nem is ismerek igazán biztos nem fogom rá kötni. - Tudom milyenek, nem kell bemutatni, de mint mondtam ez nem azt jelenti, hogy én magam is olyan lennék. – mosolyogtam azért felvéve újra az álcát. Igazság szerint igen csak kitálalnék most, de minek? Amúgy sem hinne nekem. Így én magam sem próbálom felszívni nagyon mellre ezt az információt amit mond. Nem kellene ezt nagyon erőltetni. Az egyszer biztos, hogy rendesen fáj a fejem attól a hülye trófeától. A fene sem gondolta volna, hogy ez megtörténhet, de eléggé hideg is volt hirtelen a teremben. Még a hideg is kirázott bár annyira nem volt látványos. Viszont egy kis vércsík tényleg elkezdett megjelenni a homlokom. Azt hiszem Prairie ki fog nyírni. Főleg, ha majd szólnom kell, hogy a gyengélkedőn vagyok. Nem azt mondom, hogy házisárkány lenne inkább ő az angyal míg én a démon. - Azt hiszem jól, köszönöm. Ezt nem tudtam és lehet jobban kéne vigyáznom. – köszöntem meg neki és elvettem a kis zsebkendőt. Felitattam a kis vércsíkot a fejemen és beletörődtem abba, hogy lesérültem észre sem vettem igazán, hogy most a nagymenő állarcát totál levetkőztem. Magamban szidtam a nem létező mindenét is annak az átkozott trófeának és elkezdtem porolgatni tovább. A szemem csak rá kalandozott a görényre. Egész aranyos állat bár gondolom ő egy familiáris lehet. Nem tudom mennyire merjek beszélgetést kezdeményezni a kis csajjal. Nem ismerem annyira és valahogy nehéz megpöccinteni előre a dolgokat. Olyan ez mint valami orosz rulett. Próbálsz valamit kipörgetni és, ha szarul jössz ki belőle akkor aztán cseszheted az egészet. - Mi miatt kerültél ide? – kérdeztem meg tőle érdeklődve. Próbáltam a vidám laza srácot újra felvenni és nem gondolni a fejem sajgására miközben poroltam ezt a rengeteg sok polcot. Minek ennyi minden egyáltalán egy iskolába? Meg amúgy is, hol tudják ezek tárolni? Vagy mégis mi történik? Totálisan belegabalyodtam a dologba. Talán csak el tudok kezdeni vele valami beszélgetési szálat. Hisz, ha az ember a munka közben beszélget akkor az is csak előrébb lendíti az időt. Vagy nem?! Próbáltam általában mindenkivel jó fej lenni. Még annak ellenére is, hogy valami igazi troll állarcot viselek állandó jelleggel. Olyan ez mintha pantomimes lennék. Igaz jelenleg erről senki nem tud. Vagyis én úgy tudom, hogy nem. Gondolom. Ah komolyan mondom úgy érzem magamat mint valami katyvasz közepén! Egész jól haladva egyre feljebb kerültem a polcokon bár a lüktetés a fejemben eléggé megnehezítette a dolgokat. - Nem haragszol, ha kicsit leülök? Nem hiszem, hogy okos dolog lenne tőlem elájulni itt neked mint egy zsák krumpli. – vigyorogtam a saját hülye helyzetemen ezzel is adva az ütődöttet. Lehuppantam az egyik székre és megnéztem vérzik e még az a szerencsétlen fejem. Na, ha eddig nem voltam idióta most már tutira az leszek! Felszisszentem egy kicsit, ahogy megérintettem a púpot. Remélem hamar el fognak innen engedni mert így kurvára szar lesz végig szenvedni az egész bűntetést.
Egyedül se valami kellemes ezt csinálni, de meg is torpanok, amikor nyílik az ajtó és úgy tűnik, hogy nem egyedül leszek. Vagy máris Piton jönne ellenőrizni, hogyan haladok? Akárhogy is az ajtófelé kapom a tekintetemet, hogy kiderüljön miről is van szó. Talán Pitonnal jártam volna jobban? A srác legalábbis nagyon ismerős és nem kell sok csak egy másodperc, hogy beugorjon, hogy bizony láttam már Jenkinsékkel flangálni. Megáll a kezemben a rongy a mozdulat közben és pislognom kell párat, hogy elhiggyem tényleg jól látom és ennyire szerencsétlen vagyok, hogy pont olyasvalakit kell kifognom, aki hozzájuk tartozik. Tény, hogy Corvus is fejlődött már rengeteget, hogy barátok lettünk, még ha nagyon hullámzó is a barátságunk, de akkor is megtámadtuk Ginábal a tóparton, még azóta már el is telt vagy két év. - Nem is csináltam... szarságot. - ejtem ki az utolsó szót, mintha minimum valami idegen szó lenne. Na igen, nem nagyon szoktam ilyesmit mondani, nem az én stílusom. Voltam pedig már büntetőmunkán, legutóbb amiatt a ominózus támadás miatt, de talán ha az nincs, akkor Corvus nem kerül be a csapatba és nem enyhülök meg irányába. Persze azt is elsőre elszúrtam, amikor rámbízta - még ha nem is akarattal - a titkát és én elmondtam Bennek. Milyen rég is volt már! Azóta pedig mennyi minden történt, Sasha halála, Benék házának leégése, a félresikerült hoppanálás óra... - Azalapján, akikkel barátkozol, egyáltalán nem vehetem ezt biztosra. - jelentem ki, kicsit most már rátalálva a hangomra. Az ablakpárkányon pihenő kis vadászgörény is idegesen emelgeti a fejét és járatja a tekintetét a kettősünk között, de egyelőre még nem moccan meg, hogy a segítségemre sissen. Nekem meg persze már megint akaratlanul is szórakozni kezd a mágiám, de még mindig jobb, hogy csak a hajam árnyalata változik a barnából a feketéig, mintha jeges fuvallat söpörne végig a szobán. - Ha vele vagy az épp eleget elmond rólad, de nem kötelező beszélnünk. Elég nagy ez a terem, elférünk a két végében is. - bár akkor, amikor közel hajol nem moccanok, vagy riadok meg, de most már felveszem a kellő távolságot. Nem, már nem kell félnem tőle, vagy a hozzá hasonlóktól. Lehet, hogy Jenkinsnek nagy a szája, amikor többen veszik körbe, de én láttam már meghalni egy barátomat és már erősebb vagyok, mint pár évvel ezelőtt. Amikor aztán a fejére esik valami meglepetten kapom oda a fejemet, hiába próbálom meg tőle függetlenül csinálni, amit kell. Lehetnék undok, lehetnék olyan, mint ők is, hogy kinevetem, vagy nem foglalkozom vele, kárörvendek, de az nem én vagyok. - Jól vagy? Óvatosnak kell lenni, a trófeák néha önálló életet élnek. - azért nem megyek közelebb, de ha azt látom, hogy nem tudja kezelni a sérülést, akkor előkeresek egy tiszta zsepit, hogy odanyújtsam, ha esetleg tényleg vérezne a feje.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Már megint egy kicseszett büntetést kaptam mert megvicceltem az óra közepén a tanárt és az egyik diáktársamat. Mintha minimum embert öltem volna úgy vannak vele. Pedig vicces volt, ahogy a tanár arcába robbant egy kép. Ezen még mindig vigyorogtam. Slattyogtam a Trófeaterem irányába. Egyáltalán ki az az elmebeteg állat aki oda egyáltalán beteszi a lábát?! Életemben nem láttam, hogy ott verte volna a rezet akár egy tanár is vagy bárki más. Akkor nekünk ez miért kötelező és miért ennyire fontos. Szinte már lelombozóan felbassza az agyamat. Bár minek is hőbörgők? Rosszabb lenne a sorom, ha az a nyámnyila fiúnak mutatnám magamat ami amúgy lennék is. Nagy hősszerelmes és sok egyéb faszság a csokorban. Még csak az kellene! Így is valamennyivel talán biztonságosabb a családnak és nekem is, hogy Noah a bandájába bevett még, ha olykor nem is tetszik az amit amúgy csinál. Talán egyszer megváltozik, azt hiszem, legalábbis reménykedem benne. Bár az ilyen ostobább gondolatokat jobb is kiverni a fejemből. Még a végén egyszer csak kicsúsznak olyan helyen a számból, ahol marhára nem kellene. Elfintorodtam erre az eshetőségre, hát nem szívet derítő a gondolat az már egyszer fix. El is hessentettem a dolgokat magamtól. De ennyiért tényleg büntetésbe küldeni engem is mert a tanárnak akartam egy kis mókát szerezni. Legalább az osztálynak tetszett az amit csináltam. Elvigyorodom ezen, igaz tuti kapok a tesóméktól a fejemre, de akkor is mókás volt. Talán mégsem vagyok olyan jó kisfiú mint amilyennek gondolom magamat elsőre. Jót mulattam a saját idiótaságomon. Ekkor érkezem meg az ajtóhoz. Inkább csinálnék valami mást jelen pillanatban. Főleg, hogy még talán Prairie is letépi a fejemet már, ha szóba áll velem a dolgok megtudása után. Bár talán őt is bele tudnám rángatni valami idióta ötletembe. Egy kicsit rosszalkodni vele. Imádnám az egész szitut és még szívesebben lennék vele büntetésben mint magamban. Benyitok a teremben majd szétnéztem és bemenve ekkor vettem észre, hogy nem is vagyok én ma egyedül a büntiben. - Hali! Úgy lá tom ma nem csak én húztam ki a szar kártyát a tanároknál, nem igaz? – vigyorodtam el idiótán és felvettem az álarcomat mint a troll kis Mardekáros pöcs. Annyira ismerős a csaj, ekkor esik le, hogy Katharine Benedict az! Akit elég szépen szopatott Noah a sok szarsággal. Ami még fenomenálisabb, hogy a lányok szobatársa. Hát ez szopás. Én is úgy látom fiúként mély torokra tudom venni a dolgot. Hát kurvára nem örülök neki. - Daiki vagyok, te vagy Katharine nem igaz? Mit tettél, hogy ide pattintottak be? Azért valljuk be nem rád vall, hogy valami szarságot csinálj. – vigyorogtam mint a vadalma. Közelebb lépve hozzá felkaptam egy porrongyot, hogy azért a kezem is járjon a szám mellett. Nem hiszem, hogy most pont ide kívánja magát. Mintha valamit meglátnék rajta, úgy fél szemmel. Talán csak nem fél tőlem?! Ugyan már baszki én vagyok a legártalmatlanabb az egész csapatban! Hisz még akkor nem is bandáztam velük mikor őt cseszegették. Csak utána volt ez a szarság mert tán Corvus kilépett vagy mi a franc történt. - Ne nézz már így rám, tán agyaram nőtt csaj? – kérdeztem tőle felhúzva az egyik szemöldökömet majd vigyorogva közelebb hajoltam. - Nem vagyok szellem. Meg baszogatni sem foglak. – hajoltam el a közeléből és az egyik trófeát kezdem el leporolni mire majdnem elfintorodom a portól. - Hát az is elmebajos volt aki ezt a büntetést kitalálta. Mi a frásznak mi poroljuk le ezt? Nincs más aki megcsinálhatná? Amúgy sem használják ezt a nyomorék termet semmire. – morogtam. Próbáltam feloldani a jeget valahogy bár elég tanácstalan voltam. Harapni lehetett volna a feszültséget. Ah ne már! Mókásabban is el lehetne tölteni az időt minthogy be vagyunk feszülve mint valami katonaságban. - Egyezzünk meg. Te nem fogsz beszarni tőlem én meg nem teszek semmi olyat amitől szív hűlést kaphatsz. Mit szólsz?! Amúgy is attól, hogy Noah brancsát erősítem nem vagyok mumus. – forgattam meg a szemeimet. Ekkor baszódott valami a fejemre mire felnyögtem fájdalmasan. - Mi a franc?! – szisszentem, ahogy megtapogattam a már most kezdődő dudort. Valami bazi nehéz szar repült le az egyik polcról csak arra lennék kíváncsi, hogy hogyan. Az lesz a csodálatos, ha még vérző fejjel kell itt lennem. Ez valahogy nem az én napom. Felveszem a leesett dög nehéz trófeát és az asztalra teszem. Lehet már annyira imbolygott, hogy nem vettem észre? Szinte már tapinthatóan is megjelentek a kérdőjelek a fejem felett. Amilyen durcásan néztem arra a trófeára elég vicces pofám lehetett. Ekkor meghalva valami neszt néztem Katharine felé pislogva mint egy gyerek akit rajta kaptak, ahogy rosszat csinál. Nagyjából olyan szinten lehettem ijesztő mint egy kölyök kutya aki pitizik valami kajáért.
Mostnában egészen jól sikerült elkerülnöm a kellemetlen helyzeteket, megúsznom a büntető munkákat, de a jólét azért nem tart örökké. Az utóbbi idő eseményei után igazából szerintem meg is érdemeltem, hogy ne legyen semmi rossz, bár ha azt nézem jó dolgok is történtek. Habár Corvusszal azóta se beszéltem, de talán Ben majd fog és a dolgok megint rendbejönnek közöttünk és újra barátok lehetünk, legalábbis remélem. Bennel viszont legalább minden csodás. Végülis talán Corvusnak is köszönhető, hogy a barátságunk új szintre lépett és most már járunk. Azért persze kicsit aggódom, hogy azóta, hogy találkoztam a nagybátyámmal, nem kaptam hírt felőle, de nagyon remélem, hogy ez hamar változni fog. Talán én magam írhatnék neki, bár azt mondta, hogy ne keressem, de... eltelt a nyár és kezdek aggódni. Mi van, ha tényleg komoly bajba keveredett és valami baja esett? Miután mugli, nem igazán van rá módom, hogy csak úgy utána érdeklődjek akárkinél is, és ez így sokkal nehezebb. No, de hogy hogyan keveredtem megint bajba? Ez van, ha az ember nem figyel eléggé és egy szimpla séta egy sütivel a kezedben rosszul sül el. Én csak túlságosan siettem és a vacsora után nem volt már időm megenni a muffint. Isteni krém volt a tetején, úgyhogy még se hagyhattam ott! Az események csak úgy követték egymást. Hallottam valamit, hátranéztem, azt hittem, hogy Ben jött utánam és ő szólt, ami pont elég volt arra, hogy a muffinommal együtt felkenődjek a kedvenc tanáromra... Hát igen Piton egyébként sincs oda értem, mert nem vagyok jó bájitaltanból és mert késtem már az órájáról is, főleg az első években, amikor sikerült elkeverednem. Ezek után nem vette jó néven, hogy egy muffin szorult közénk és kenődött bele a ruhájába, pedig azért az ilyesmit pálcával elég könnyen meg lehet oldani nem? Persze szokás szerint sokkal inkább kitört a frász attól, amilyen hűvösen mondta, hogy akkor holnapra talál nekem valami kis feladatot, csak hogy ne legyen olyan felhőtlen az első iskolában töltött hétvégém a nyári szünet után, mint az, amit mondott. - Pedig lehetnék odakint is! - sóhajtok egyet, amikor végiggaloppozok a folyosón és a trófeaterem felé veszem az irányt. Mérget mernék venni rá, hogy ide csak azért jönnek diákok, hogy büntető feladatot hajtsanak végre. Szerintem amúgy ez a hely senkit se érdekel. Amikor benyitok egyértelmű, hogy a por nagy, a hely sötét és cseppet sem kellemes, viszint irdatlan sok vacak van itt. Szobrok és festmények és még pár könyv is, amit élmény lesz kiporolni, persze mindezt pálca nélkül. De nincs mit tenni, máskor sokkal jobban kell figyelnem, főleg ha süti van nálam! Magamhoz veszek hát egy porrongyot, miután kipillantok az ablakon és ábrándozva képzelem el, ahogyan Bennel kéz a kézben sétálunk a napsütéses udvaron... Jajj ez annyira nem fair! Csak egy süti volt! Nincs mit tenni, kezdjük el a takarítást.
Az egészet nem értem és túl sok is nekem egyszerre. Tim lelép és egyszerűen faképnél hagy, mintha csak megint nekem kellene megoldani mindent, mint már olyan sokszor az életben és persze nekem kellene kezelnem Mirát, ha már a testvérem, mint már szintén olyan sokszor. És ha nem akarom? Ha nem akarok mindig én lenni az okosabb és a felnőttebb és nem akarom mindig én húzni e miatt a rövidebbet, mert ő úgy hiszi mindent megtehet? És mi van akkor, ha elmentem volna arra a randira Timmel? És erre ő is csak úgy lelép, mert az sokkal könnyebb, ahogyan régen is megtette. Hiába voltunk jóban inkább a barátait választott, meg a népszerűségét, mert az volt a könnyebb út és engem bántott meg azzal, hogy nem állt velem szóban és érezhettem úgy, mintha én csináltam volna valamit rosszul, ahogyan Mira is folyton úgy intézi, hogy nekem kell megküzdeni a pocsék érzéssel, a bűntudattal, hogy a testvérem miattam érzi magát kevesebbnek. De elegem van ebből! Nem leszek folyton bűnbak és nem leszek folyton az, aki megoldja a problémákat és mindent elfogad és elvisel. - Tökéletesen megérdemlitek egymást! - két hát, ennyi jut nekem, amikor Tim is elindul vissza és persze Mira is ott hagy, hogy egyedül bicegjen el a Gyengélkedőre. Eszem ágában sincs utána menni csak azért, mert a testvérem. Erre hivatkozva bármikor bármit megtehet következmények nélkül? Ők marják egymást, én kapok büntető munkát. Ők marják egymást és én érzem magamat pocsékul a végén. Ez mégis hogyan lehetséges és miért gondolják, hogy akár csak cseppet is igazságos? Eszem ágában sincs megmoccanni, csak dühösen meredek Tim hátának, ahogyan lassan elkanyarodik a folyosón, aztán pillantok Mira után. Ott a késztetés, hogy utána menjek segíteni, mert látszik, hogy szenved rendesen és alig tud járni, de akkor sem mindig az én dolgom, hogy lenyeljem a békát. Mérgesen összeszorítom hát a számat és elindulok egy harmadik irányba, vissza a klubhelyiségembe. Oda úgy se jöhet egyikük sem, bár kétlem, hogy akarnának. Mira nem szokott bocsánatot kérni, Tim pedig úgyis mindig a könnyebb utat választja és amúgy se tudom, hogy mi történt azon a randin, bár remélem nem is lesz róla soha fogalmam, mert nem akarok én lenni a szenvedő áldozata a csatározásuknak, ebben az egyben biztos vagyok.
Zene: Girlfriend || Jöhet a menet || [You must be registered and logged in to see this link.]
Megcsóválom a fejemet. - Nem, egyáltalán nem neheztelek rád. Csak hülye módon próbáltam elhatárolódni, - nos igen, az ember hajlamos hülyeségekre, ameddig a szülők és "barátok" bűvkörében van. Kikerülve azonban, a világ mindig meglepően nagy és változékony. Ha pedig nem tudsz mit kezdeni ezzel a változékonységgal, akkor bele is fogsz bukni bizonyos szinten. Mirával ellenben cseppet sem tudok együtt érezni. De azért elgondolkoztat hogy most megint játssza magát, vagy tényleg nem vettük észre hogy el lenne törve a lába? Lehet repedés volt és ahogy elindultunk tört végig? De akkor sincs kimozdulva... Ami azonban utána hagyja el a száját arra tényleg nem számítottam. Csak nem egy beismerést hallhatunk hölgyeim és uraim?! Az után a frenetikus mondata után totális sokkal csak nézek utána, na legalább neki meg sikerült elérnie, hogy ne tudjak megszólalni... Észre sem vettem hogy pillanatokig bent tartottam a levegőmet, és most egyszerre engedem ki. Nézek még utána aztán ólomnehéz mozdulattal fordulok Miához. - Azt hiszem... Mindketten tartozunk egy hatalmas bocsánatkéréssel. - nyögöm ki, de határozottan látszik rajtam, hogy Mira beböfögése teljesen letérített a körpályámról, olyannyira, hogy most még az ő nevében is hajlandó vagyok bocsánatot kérni. Mira után pillantok, aztán Miára. - Menj utána... mielőtt leesik a lépcsőn, én meg... megcsinálom a trófeatermet. Nektek... minden bizonnyal amúgy is rendeznetek kell ezt a helyzetet... Nekem pedig... - nyelek egyet és tartok némi szünetet - Nekem ennyi elég volt mára...- megcsóválom a fejemet, és nagyjából olyan arcot vágok mint akit minimum tökön rúgtak, csak nagyon méltóságteljesen tartja magát. De ennél többre nem futja. Szegény Miát magára hagyom lassan de biztosan. Visszatérek és a trófeák között rakok rendet szép sorjában. Közben egy kicsit van időm szarul érezni magamat Mia miatt... Szegény lány... Mirával kapcsolatban azonban egy szemernyi beteljesedett elégtétel költözik belém. Bár csak rövid időre. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez volt az utolsó hogy meggyűlt vele a bajom!
Köszönöm a játékot! Egy élmény volt! És elnézést a lassú köreimért<3
Még érdekes is lenne számomra Tim szerelmi vallomása, ha mindezek után nem pont engem vennének elő. Márpedig fognak, ebben biztos vagyok és még faképnél se hagyhatom őket, mert a lábam meg tényleg megsérült és egyre jobban fáj. Fel is szisszenek hát az éles érzéstől, miközben ők majd elcsöppennek a rózsaszín ködtől. Vámpír vagyok ugyan, könnyebben és gyorsabban kellene gyógyulni a sebeimnek, de azért egy csontot még én se rakhatok helyre két perc alatt, nem igaz? Talán nem fog annyi ideig tartani a gyógyulás, mint egy normális embernek, de így is másfél hétre bőven számíthatok. És még el se értem, amit szerettem volna... - Nem akarlak titeket megzavarni ebben a csodás pillanatban, de ha nem gond, rohadtul fáj a lábam, gyerekek! - szólalok meg, az arcomon pedig elég szépen kiütközik a kín, amit eddig képes voltam tudomásul se venni, de most... Hát, mit ne mondjak, egyre rosszabb a helyzet. Az eleinte tompa fájdalomból mostanra egy éles, hasogató érzés lett, nekem pedig fogalmam sincs, miért nem hat ilyenkor a vámpír-vérem. Vagy esetleg még ennél is jobban fájna, ha nem lenne? De mikor sérült meg a lábam? Mert amikor leestem a létráról, mindent éreztem, csak pont azt nem. Most azért egy kissé erősebben kapaszkodom Miába, nehogy rá kelljen nehezednem a fájó végtagomra, de mire megmásszuk a lépcsőket... Hát, tuti hülyét kapok a fájdalomtól. - Egyikőtök se látott még engem akcióban – legyintem le őket némileg bosszús képpel, de ennél jobban nem állok neki kifejteni a dolgot, mert lassan már csillagok táncolnak a szemem előtt. De igazság szerint – ha belelendülök – talán még a vén professzor szertárát is képes lennék feltörni. Sőt! Amint vége ennek az egész őrületnek és teljesen rendbe jövök, meg is teszem a dolgot, hogy bizonyíthassak a két jómadár előtt. Akkor aztán tuti leesik az álluk, annyi szent és még magamat is kivonhatom a gyanú árnyéka alól. Gondolataimból azonban egy újabb éles fájdalomhullám térít magamhoz, melynek hatására lassan már szakad rólam a víz. Fene se hitte volna, hogy ez lesz a vége! És mindez a semmiért, mert Tim és Mia még így is rájöttek a dolgokra. - A mi baglyunkkal... - ismétlem elhűlve, hiszen innen Mia már könnyedén rájöhet mindenre. Szerencsétlen jószág ugyanis kissé szenilis már, és igen, elég gyakran kever össze minket, hacsak nem pont a házunk klubhelyiségében vagyunk. Eddig minden esetben bontatlanul adtam oda testvéremnek a leveleket, most az egyszer azonban célszerűnek éreztem én magam elmenni arra a találkozóra. - És ha én voltam, akkor mi van? - fakadok ki mérgesen, mintha csak bosszantana a vádaskodás, ezzel pedig el is ismertem, hogy megtettem a dolgot. - Mia úgyse ment volna el veled semerre se és legalább volt pár boldog órád! Kár, hogy ilyen hamar rájöttél, azt hittem, ennyire nem vagy értelmes. Kész, vége, beismertem mindent, most pedig gombóc van a torkomban. Bűntudat lenne? Nem tudom, de határozottan ott van, ami eléggé zavar. Én és Tim nem vagyunk jóban, az igaz, de Mia a testvérem, még ha nem is imádom, valamennyire akkor is kötődöm hozzá, erre pedig csak most jövök rá. Nem akarom pont Tim miatt ennél is jobban megrontani kettőnk viszonyát, miért nem fogadta el magában a dolgot? Egyszerűen csak megránthatta volna a vállát és legközelebb óvatosabb lett volna mindezzel. - Tessék, lehet engem utálni – szólalok meg enyhén remegő hangon, mintha itt én lennék az áldozat. Szép szokásom túldramatizálni a helyzeteket, de ez most őszinte. - Inkább csak... menjetek el, majd én felmegyek a Gyengélkedőbe. Ezt mondva elengedem Miát, majd lassan, de biztosan elindulok Madam Pomfrey ispotályának irányába. Minden lépés kínnal jár, de nem érdekel, hiszen nem vagyok kíváncsi arra a hegyi beszédre, ami abban az esetben jönne, ha velük maradnék. Amint látótávolságon kívülre érek, könnyek kezdenek el potyogni a szememből... Igen, lázadó vagyok, de ez most cseppet sem volt jó ötlet. Hagynom kellett volna Timet és Miát, nem foglalkozni velük...
Oh ifjú titánunk nem adja fel a lehetőséget, hogy barátkozzanak. 
//
