2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A barátaimat nézem, akiken a lány tekintete oly riadtan végigszalad. Én már ismerem a szer hatását, nincsen semmi káros. A mardekáros is megtapasztalhatná, hiszen én tudom hogy úgy kisérleteztem ki, hogy senki ne hallhasson bele. Csupán érzéki, adrenalinfelszabadító hatása van. Ettől még nem partydrog, és senki nem kábulhat be tőle annyira, hogy mondjuk meg lehessen erőszakolni, inkább kellemes, nyugodt álom a végcél, semmi több. Ha mondjuk Jules fejét egy kicsit megütögetném, simán felébredne tőle, igaz, nagy vigyorgások közepette, ami megint csak nem lenne túlzottan reprezantatív példa Penny számára. - Ezzel nincs is semmi gond. Nem mindenki tudja magát ennyire elengedni. – Ezzel nem teszek szemrehányást, mások vagyunk, nem véletlen, hogy nem a köreim tagja. Igaz, nem is feltélenül kedvelné, hogy bármikor a buli hevében elkapja valaki. Különleges lány, a maga törékeny valójában, ha már erre tévedt, igazán érdemes lehet a figyelmemre. Lezárom a szögeket, miközben iszik, nem is akarom, hogy továbbsiessen, még ha a varázsfüggöny nem is engedné tovább, most a karjaim bilincsében kell, hogy maradjon pár pillanatig anélkül, hogy az arcát simitó érintésemen túl most tartom a távolságot. - Oh, dehogyisnem. Minden szavamat, és a jelentésükkel is tisztában vagy. Csak még nem tudod, hogy mit kezdj a helyzettel. Érthető. – Nevetek fel halkan, hogy ne zavarjam fel az alvókat. Picit ugyan izzadt vagyok a tánc miatt, ez engem nem zavar, de talán számára érezhető, főleg, hogy ha nem szokott hozzá, hogy egy pasi a természetes illatával ilyen közel van hozzá. A hajam is kissé nedves az extázisban végigtáncolt órák hatására, sima mellkasom boltozatosan domborodik ki, így nem csoda, hogy ha olyasmivel szembesül, amivel a hétköznapok során aligha. Jobb is, ha iszik, addig legalább nem kell állást foglalnia. Nem hagyom, hogy letegye a poharat, én magam veszem át, hogy összeérjenek az ujjaink. Mintegy meglepődve, szórakozottan nézek le, hogy hopp, hát ez is megtörtént. Természetesen véletlenül. Leteszem hát a poharat, az alvóktól távolabb, s amikor továbbsiklunk, immár hátulról ölelem át a hasánál, hogy átadjam a rózsát. - Nincs mit. Még találkozunk. – Bólintok, finoman megnedvesítve az ajkaimat, mintha csak készülnék valamire, sőt, még előre is hajolok, mintha meg akarnám csókolni, ám ez csapda, valójában csupán a függönyt feloldó bűbájt húzom fel, s a kék sejtelem feljebb emelkedik, mintha a lány ünnepelt primadonna lenne, akinek most kell kilépnie a közönsége elé. - Most még mehetsz. Vége? Még csak most kezdődik. – Pillantok forrón a kék szemekbe, s a hátam mögé rejtem a kezeimet, mintha holmi bűvész lennék, s a titkok mögöttem lapulnának. A dolog azonban ennél egyszerűbb, csupán elengedem őt. Ajkaimon sötét mosoly játszik, ebből már egyértelművé válhat, hogy valami itt még történni fog. Csak nem ezen alkalommal.
//A jó kislánynak csúnya gondolatai támadtak... ejnye! //
Nem is tudom igazából, hogy miért nem szólok a tanároknak, pedig tudom, hogy kellene, tudom, hogy az lenne a logikus, hiszen ez, ami itt folyik konkrétan félelmetes. Mégis csak majdnem olyan, mint valami orgia. Veszélyes és... ki tudja, hogy nem esik-e valakinek baja. Mindenkit végigjár, hogy valaki nem ájult-e el, vagy nem lett-e komolyabb hatása ennek a földön fekvős kiütöttségnek rá? Biztos vagyok benne, hogy ez így rossz, de a zavarba ejtő viselkedése egyszerűen elvonja a figyelmemet arról, amire tudom, hogy figyelnem kellene. Nem ehhez vagyok én hozzászokva, úgy néz rám, mint aki már szinte engem is ott képzel el a földön fekve, pedig mennem kellene tanulni és amúgy se normális dolog felső nélkül szambázni földön ájultan - szerinte alva - heverő emberek között. Ez az egész helyzet annyira... abszurd! - Én biztos, hogy nem érezném jól magamat így. Ennyire... kiszolgáltatottan. - biztonságban érzik magukat? El nem tudom képzelni. Én sem érzem így magamat, hiszen szinte a falhoz szegez, nekem pedig már nincs hová hátrálni és olyan gond nélkül simít végig az arcomon, lép közelebb, hogy majdhogynem levegőt venni sem merek. Nem is értem, hogy miért nem mentem még el, amikor tudom, hogy el kellett volna. Egyszerűen csak még soha sem tapasztaltam ilyesmit és épp ezért nem tudok érdemben mit kezdeni vele. Talán, ha megteszem, amit kér akkor könnyebben túl leszek rajta és mehetek tanulni. Pár kortyba még nem halok bele és remélem, hogy a földön fekvők nem ugyanígy gondolták rövid idővel ezelőtt. - Hogy... mi? Ezt most meg se hallottam. - a végén még tényleg szólok valami tanárnak, ha egyszer szinte már fenyegetőzik. Az egy dolog, hogy úgy néz rám, mint aki már levetkőztetett a szemével, pedig rajtam van ruha, ebben biztos vagyok, ha csak az ital nem tünteti el rólam, de ilyesmit ne mondjon, a végén még komolyan veszem. Azért valahogy akaratlanul is lenézek magamra az első korty után, de szerencsére semmis sem változott, mégis újabbat kortyolok, sőt évődő hangon sóhajtok, ahogyan rájövök mire is emlékeztet az ital. Jó emlék, megnyugtató annak ellenére, hogy apa már halott, mégis furcsa érzés, hogy ezt pont vele osztom meg. Csak aztán indulnék már el, visszaadom neki a poharat, vagy leteszem, csak lopva szagolok bele még egyszer, hogy magamévá tegyem a kellemes illatot, de nem iszom többet, ki tudja, hogy milyen hatása lenne. - Akkor... jó. - nem tartóztat, de még sem veszi le rólam a kezét, hanem továbbra is ölelget, még mindig zavarba ejtően, főleg ahogyan hátulról a hasamra csúszik a keze és a szája szinte a fülemhez ér... Megborzongok, szinte érzem az apró libabőröket megjelenni a karomon. Meglepetten pillantok az előttem megjelenő fekete rózsára, és a pimasz szavakra nem is tudom, hogy miféle visszavágás járna. Nem vagyok én ebben profi, pont ezért hezitálok és végül csak átveszem a rózsát. - Nagyon... furcsa vagy, de köszönöm a rózsát. - bököm ki végül enyhén rekedtes hangon. Remélem, hogy nem képes valahogyan manipulálni az álmaimat is, bár ki tudja, talán képes rá, de csak nem. Nem fogok róla álmodni, eszem ágában sincs! - Vége? Mehetek? - egészen hirtelen fordulok meg és csak most esik le, hogy ez roppant rossz ötlet, hiszen nagyon közel kerülve nézhetek így a szemeibe, a mezítelen felsőtestéről már nem is beszélve. Zavartan köszörülöm meg a torkomat, hogy hátrébb igyekezzek lépni és ha enged, akkor talán a kelleténél gyorsabban fordulva meg, sietős léptekkel távozom.
Vagyok annyira józan, és az eszemnél, hogy figyelem minden mozdulatát, fel sem merülhet, hogy hirtelen riadóztatná a tanárokat. Igen komoly a pofija, ha jól sejtem, prefektus, vagy valami tanársegéd környéki pozícióban van, ennyire viszont nem ismerem, bőven lehet, hogy tévedek, nem tagjai a köreinknek. Na nem mondom, jó kis trófea lenne, ha egy ilyen cukorfalat is bulizni járna, meg hát magától értetődő módon kihívás is ha egy ártatlan csajszi akad a hálómba, őt is megismertetni a lazasággal, na és persze minden egyébbel, amivel ez jár. Kikerülöm a kezét, és az arcát simítom, a hajába túrok, most úgysem lát minket senki, így ha bekövetkezik a borítékolható zavar, akkor azt élvezettel veszem tudomásul, hiszen magától értetődő volt, hogy ha nem olyan lány, aki vevő lenne az ilyesmire, az nem fog kéjes kacajjal a karjaimba omlani. Azokat a lányokat már kipróbáltam, nem csoda, hogy már egy jó ideje nem őket részesítem előnyben. A haverkodás megmaradt, és olykor ágyba is bújok az egyikükkel, ám már csak szervezője vagyok az ilyen buliknak, mintsem aktív résztvevője. Lassan már tényleg kezdek ebből az egészből kiöregedni, van, akinél vagy hat évvel idősebb vagyok, és ekkora különbségek ebben a korban... Kész felnőtt vagyok a tizenévesekhez képest. Még ha ezt senkinek nem is vallanám be, még ellennék itt vagy öt évig, hiszen nem akarok a minisztériumba menni dolgozni. Ott aztán megenne az unalom, nem tudnék mit kezdeni magammal. Egyszer ugyan fel kell nőni, és felelősséget vállalni, viszont az az út, amit az apám kijelölt nekem... nincsen az ínyemre. - Jó meglátás lenne, ez még sincsen teljesen így. Csak ki tudták tombolni magukat, és tudják hogy teljes biztonságban vannak. Ne félj, némi alkohol, de csak mértékkel. Semmi túlzón kárós. – Tartom hogy nem csak úgy lehet bulizni, hogy szétcsesszük hozzá az agyunkat. Sokkal inkább a program, és a közös együttlét a cél, semmint valami drog, vagy alkoholizmus. A falhoz simítom, talán egy kicsit erőszakosan, hogy érezze, bizony vannak következményei annak, ha erre tévedt. Ellenben mégsem szándékozom éreztetni vele, hogy bántanám. Csakis a tény, hogy ki kell lépnie a megszokott környezetéből. S láthatja azt is, hogy mások megtették, mégsem halnak bele, sőt, zavarba ejtően izgalmas vigyorral alszanak. - Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz Penelope... Megiszod, aztán eldöntöm, hogy mi legyen veled... – Hangsúlyom, és gesztusaim cseppet sem tűnnek veszélyesnek, csakis a szemeimből és a csalfa mosolyomból érezheti, hogy talán komolyan gondolom... Nem zárom le az útját, lazán tartom a karomat, hogy bármikor áttörhesse, hiszen tudom, a varázslat még itt tartja, így gyorsan utána tudok siklani, és megtorolni a szökését. Megtorolnám? Vagy csupán újabb próbára kényszeríteném? Átadom hát a kupát, és érdeklődő szemvillanással figyelem a hatást. A mosolya a szívemig hatol, mintha lenne nekem olyan. Metsző farkasvigyorom ádázul nyílik szét, nem, nem fog ettől még benedvesedni, ez nem afrodiziákum. Csupán el akartam hitetni a szárnyaszegett kismadással hogy az érzékei felszabadítása bizony előnyökel jár. Bólintok, s ezt sugallom: igyál még. Tudom, hogy varázsitalom szinte itatja magát, így érdeklődő érintésemet aligha tagadná meg. - Nem tartóztat senki. – Engedek utat, csupán a derekán pihenő kezem nyomán fordítom ki a másik irányba, hogy menetrekész legyen, és a hasa környékén ölelem át hátulról. – Köszönöm... – Lehellem a fülébe, s bár nem fogom erősen, mégis a satu a lényeg, amely tartja. – Azt ugye tudod, hogy nem mehetsz el ajándék nélkül...? – Kérdezem még mielőtt elereszteném, s a semmiből fekete rózsa úszik az ujjai közé. Szikrázó, akárha tündérport szórtak volna rá. Tán így is van, nem fedheti fel a titkaimat. – Azt akarom... hogy rólam álmodj. Találkozunk még, ebben biztos lehetsz. – Lépek előre egyet, hogy közelebb tereljem a varázsfüggönyhöz, amely talán hamarosan fel is emelkedik, hogy kiléphessen alatta. Ám még kivárok, ki tudja, hogy miért...
Komolyan megfordul a fejemben, hogy talán hívnom kellene egy tanárt, vagy gyógyítót, mert ezek a diákok itt nagyon furcsa helyzetben vannak. Nagyon... riasztó az, ahogyan fekszenek a földön, és talán valami bajuk van. Ez a srác is nagyon elvarázsolt, talán észre sem vette, vagy fel sem fogja, hogy mi történik itt és nem érti, hogy ez baj, hogy segíteni kellene. Inkább el van, járkál közöttük, mintha ő is valamiféle mámorban lenne. A mosolya, amiről nem tudom eldönteni, hogy szívdöglesztően ábrándos, vagy bárgyú és az egész megjelenése ezzel a hiányos öltözettel... egyszerűen furcsa és még mindig felettébb meglepő és nem igazán tudom hová tenni az egészet, tényleg nem. Zavarban vagyok már csak attól is, ahogyan rám néz, ahogyan közelebb jön, nem hogy amikor megszólal és látványosan végig is mér. Nem ehhez vagyok hozzászokva, nagyon nem. Velem nem szoktak így viselkedni, és nem is igen szoktam olyanokkal találkozni, akik bárkivel is így viselkednek. Nyújtanám én a kezemet, hogy megrázzam az övét, de a mozdulatom valahol félbeszakadt félúton és rendesen be is fagy. Esetlenül ejtem le a kezemet magam mellett, amikor ő a helyett, hogy megrázná a kezemet és úgy mutatkozna be, helyette inkább végigsimít az arcomon, mintha ez teljesen általános üdvözlési mód lenne, csak aztán néz a hátam mögé és zár le... valamiféle védőmezőt, vagy nem is tudom és a legrosszabb, hogy annyira zavarba ejtő a viselkedése, hogy még csak az se jön a számra, hogy megkérdezzem, hogy mit csinált és hogy egyáltalán miért. Van egy olyan sejtésem, hogy e miatt nincsenek itt tanárok és ezért nem jár erre senki sem, de akkor én hogyan keveredtem ide vajon? Magam sem tudom... tényleg nem, talán meg kell erősíteni időnként a varázslatot és azt nem tette meg véletlenül? - Az túlzás. Olyan, mintha teljesen kábák lennének, ez... nem normális dolog. - rázom meg a fejemet, de jóval kevésbé heves az ellenállásom, mint amilyennek szánom. Egyszerűen zavarba ejtő a viselkedése és a közeledése és ahogyan konkrétan lassan már teljesen a falnak présel, mert hát akármennyire is lépdelek kikerülve a földön fekvőket csak megérzem, hogy a hátam a hideg kőnek ütközik, pedig tényleg menni készültem. Egy ital, egy korty... és semmi több. - Jól van... egy korty, aztán felvonod azt... a valamit és elmegyek és... nektek is kellene. - bizonytalan szavak, ahogyan figyelem, amit csinál. A kezembe kerül a kupa és még mindig kissé gyanakvóan nézem az italt, ami benne lötyög. A színe is furcsa és az egész illat... nem is tudom, eleve nem rendes ital, hanem valamiféle varázslat, ami még furcsábbá teszi ezt az egészet. Értetlenkedve ráncolom kissé a homlokomat, de végül csak az ajkaimhoz emelem és beleiszom kicsit. Egy pillanat alatt jóleső mosoly jelenik meg az arcomon, még egy halk "hm..." is felszakad a tokoromból és hiába volt szó arról, hogy egy korty, mégis lehunyom a szememet és újabbat kortyolok belőle, mintha pár pillanatra még azt is elfelejteném, hogy itt van. Kellemesen fűszeres forralt bor. Apától kaptam egyszer, amikor még kicsi voltam. Anya totál kiakadt, de mégis az egyik legjobb karácsonyom volt és egyben a legutolsó is apával. Akkor térek csak magamhoz, amikor meghallom a hangján, még hozzá nagyon közelről, konkrétan a fülembe szólnak a szavai, érzem a leheletét, észre sem veszem milyen szaporán emelkedik a mellkasom és milyen hevesen dobog a szívem. A keze pedig... tényleg a derekamon van? - Tényleg... tényleg finom, nagyon. De nekem most... tanulnom kell. - zavartan pillantok oldalra, nyelek egy nagyot és próbálok ügyesen ellépni oldalra, ellenkező irányba, mint ahol a keze a derekamon van, ha csak nem mindkét oldalon, mert akkor nehezebb dolgom van. Ez esetben arra figyelek inkább, hogy ne lépjek rá valakire véletlenül. - Nagyon ügyes varázslat. - teszem még hozzá most már érezve, hogy sikerül istenesen fülig pirulni, nem is kicsit. Furcsa srác, zavarba ejtően furcsa.
Kissé azért meg vagyok lepve, a bulijaink onnantól kezdve, hogy elkezdődnek, teljesen zártkörőek. A meghívók addig élnek, amig bele nem csapunk, hiszen ha útközben is lehetne csatlakozni, az hihetetlenül nagy kockázatot jelentene, bárki betévedhetne, kezdve a tanárokkal, prefektusokkal, nem tudnánk csak úgy elengedni magunkat. Talán arról lehet most szó, hogy a bűbáj lassan elkezd leomlani a rejtekhelyünkről, ezért elképzelhető, hogy a kis mardekáros tünemény fel tudta fedezni, hogy itt vagyunk. Ha még komolyan élne a varázs, lehet, hogy a lépcsők is másfelé terelgetik, vagy akadálytalanul suhan át rajtunk. De nem, itt van, és ki kell kissé józanodnom a deliriumból, hogy felfogjam, fogtam egy legyecskét a nemlétező pókhálóm csapdájával. Szinte hivogató vagyok, ahogyan magam felé terelgetem, már messziről. Szépen lassan emelkedek fel, a talárt magam mögött húzva enyhén légies vagyok, ahogyan átlépdelek az alvók között, és elérem az áldozatomat. A lány fáradt, nagyon fáradt, ez a kezemre játszik, holott nem szokásom alvó, vagy ájult lányokat molesztálni, a játék lényege az, hogy a visszajelzések alapján döntem el, érdemes-e valaki a figyelmemre. A fáradtságán túl látom hogy mennyire zavarban van, szinte riadtan kapkodja a fejét, ettől már muszáj vagyok elnyomni egy szórakozottan elégedett mosolyt, szeretem megbotránkoztatni a szüzikéket. Pontosan tudom, hogy egy angolszász intézményben én vagyok a polgárpukkasztó. Penelopé nem az első, akit csak úgy meghökkentek, és tartok tőle, nem is az utolsó. A mai este különben sem az ismerkedésről szólt, többségében olyanokat hívtam meg, akik a kemény mag tagjai, na majd a karácsonyi bál után lehet bőven vadulni az újakkal. Jules is úgy fekszik kiterülve, mint valami csinos kis béka. Kedvtelve nézegetem a barátaimat, haverokat, ahogyan közelebb érek a kis mardekároshoz, aki már ránézésre is olyan hamvasnak tűnik, mint egy finom barack. Attól függetlenül, hogy már régen nem kisdiák. - Tristan. – Nyújtanék kezet, helyette viszont megindította tenyeremet az állán húzom végig, mintha csupán eltévedt volna a kezem, ám éjsötét pillantásom sosem látott magabiztosságról árulkodik, ez aztán nem lehetett véletlen. Miután a vállára simítva az ujjamat megbizonyosodom róla, hogy kettesben vagyunk, balomból pöccintett pálcamozdulatommal kékesen derengő függönyt húzok a folyosó bejárati szakaszára, immár ismét él a rejtek-védelem. Visszafordordulok hát felé, a pálca még mindig a kezem ügyében. - Nagyon is jól vannak. Nézd csak. – Intek neki, hogy gugoljunk le, Shanica is ott alszik magzatpózban, kellemes mosollyal az ajkain, fel és le süpped a mellkasa. Alszik csupán, néha még mocorog is, nincsen benne varázslat. Csak elfáradtunk. Ismét felemelkedünk, és alig érzékelhetően sodrom őt a falhoz, ha még nem merült volna fel, kissé elállom az útját, arcomon eltökélt érdeklődés mutatkozik. - Hát hogyne... nem tartóztat senki. Egy korttyal én is megelégszem. – Bólintok, s magam elé veszem a kupát. Felette körző mozdulatot hintek a pálcámmal, s zöldes-kék koktél jelenik meg benne, ebből akár kivire, vagy áfonyára is saccolhatna. Amint beleiszik, alkoholt alig érezhet, nincs is benne sok. Nem az a célja. Sem pedig afrodiziákum, vagy bódítószer. A titka az ízben rejlik. Olyan érzetet kelt, hogy mindenkinek az jut róla eszébe, amit a legjobban szeret inni. Kissé hasonló mint a szerelmi bájital, ám ez nem okoz plusz érzést, csak amit az emlék csal elő. - Nos? – Talán már észre sem veszi, de a derekán pihen a szabad kezem, a pálcát ugyanis valahol menet közben elraktam. – Ugye olyan, mint amire vágytál? – Susogom a fülébe, éppenhogy megérintve a cimpáját a mondat közben az ajkammal.
Na jó erre igazán nem számítottam. Csak le akartam vágni az utat, hogy előbb érjek el a klubhelyiségbe és végre kipihenhessem magamat úgy igazán rendesen, erre egy nagy csapatnyi diákba botlom bele az egyik folyosón, akik nem éppen jó állapotban vannak. Az nem normális dolog, hogy az ember annyira kiüti magát, hogy a földön fekve alszik el, hiszen kemény... rendesen megnyomja a mindenedet és egyébként is... ki csinál ilyet? Jó tudom vannak akik ki tudják ütni magukat ennyire, sok mindent hallok, még ha nem is szoktam effélével találkozni, hiszen nem igen megyek el olyan programokra, bulikra, ahol efféle megtörténhet, de az, hogy erre így nyíltan a folyosón botlok bele. Nem csoda, hogy körülnézek és azon csodálkozom, miért nem járt még erre egy tanár, vagy Mrs. Norris és miért nem buktatta még le őket. Elég fura az egész és a srác a trónuson, akin még csak normális ruha sincs. Elég rendesen zavarban vagyok, amikor fel is áll és felém indul. Hirtelen azt se tudom, hogy mit tegyek, én inkább csak azért haladok előre, mert el kéne érnem a folyosó másik végét, hiszen ki kéne jutnom innen, hogy elmehessek aludni. Elég rendesen lefáradtam, kell a pihenés, hogy holnapra is legyen még erőm, még sem tehetem meg, itt kell lennem és... ő egyenesen az utamat állja el, amikor közelebb ér. Egyszerűen komolyan nehéz tartani a tekintetét, már csak azért is, ahogyan néz és mustrál, és az istenért az iskola folyosóján vagyunk rajta pedig felül szinte semmi sincs, látszik az egész csupasz mellkas. Én nem vagyok ehhez hozzászokva, hiszen a megjelenésem jóval szolidabb, még kivágott ruhákat is rendkívül ritkán veszek fel, nem hogy ennyire... hivalkodót. Ezek után már nem is tudom, hogy meg kellene-e lepnie annak, hogy még a nevemet is ismeri. Én még nem igen hallottam róla, de jó eséllyel azért, mert nem mozgok ilyen körökben, mint... a földön fekvők. - Jól köszi, csak eléggé álmos vagyok. És te ki vagy? Én nem mondhatnám, hogy mindenkit ismerek. - hiszen be nem igen mutatkozott, szóval nem tudom, hogy ő kicsoda, ezt nem árulta el. Ezek után még borral is kínál és én már épp nyitnám a számat, hogy ellenkezzem, amikor kijelenti, hogy azt nem lehet. Hát visszacsukom és értetlenkedve meredek rá, főleg amikor elnéz mellettem, finoman még a vállamat is megérintve. Fura alak... biztosan ő is sokat ivott. - De ők... jól vannak? Nem kellene nekik orvos? Ez... nem normális dolog. - a földön feküdni teljesen kiütve, ez akkor sem olyasmi, amit meg lehet tenni csak úgy, ha az ember egészséges. Nem is értem, hogy miért nem szólt egy tanárnak... bár gondolom ő a szervező és akkor még le is bukna, szóval ilyen téren végül is érthető, de akkor is... mire jó ez az egész, ennyire kiütni magát az embernek csak a szórakozás miatt. És mi lesz a jövővel, meg a tanulással és a előmenetellel? - Figyelj nekem tényleg mennem... Oké, de csak egy korty, megkóstolom, de aztán megyek rendben? - akaratoskodna és itt nincs sok hely, hogy elmenjek mellette és amúgy is lehet, hogy ő is részeg, nem akarok balhéba keveredni, amikor ez egy kihalt folyosószakasz és simán lehet, hogy akik most itt tartózkodnak annyira nincsenek maguknál, hogy azt se vennék észre, ha ez a srác erővel akarna bort tölteni belém. Jobb ha engedek legalább részben, akkor talán könnyebb lesz majd távozni.
Egész jól sikerült a buli, csak ez a sok nyámnyila nem nagyon bírja a piát, míg én már lassan tizedik éve edződöm rajta. Ráadásul nem feltétlenül a tiszta, higitatlan szeszeken, nem keverni kell azt, akkor jobban üt. S ahogyan az lenni szokott, ha kitalálok különféle beavatási szertartásokat, betegebbnél betegebb játékokat, mindig vannak tömegével, akik követnek, divatot csinálnak belőle, hogy aztán szembesülhessek egy következő bulin azzal, hogy továbbfejlesztették az ötletemet. S mindez valóban a szórakozásról szólna? Egyrészt igen. Másrészt már most gyűjtöm magam köré a társakat, ha úgy döntök, hogy megelégeltem az örökös tanóra kihagyásokat, akkor ne egyedül vágjak útnak. Hiszen jelenleg minden órát kihagyok, nincs rájuk szükségem. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem érdekel a varázs. Amikor nagyon unom magam, és nincsen lehetőségem bulit szervezni, akkor a csinos, befűzött prefektuslányok kapcsán kilopott tiltott könyveket olvasom, és kombinálgatom az igéket, és olykor bizony sikerrel járok, sikerül kifejlesztenem egy-egy újabb sötét varázslatot. Ezek rendszerint az árnyékmágia tanával foglalkoznak, mint a rejtőzködés, titokban ölés, és effélék. A Roxfortban persze nem tanítják ezt. Nem is csoda, melyik szülő örülne neki, ha imádott gyermeke orgyilkosnak tanulna. Egy-egy aranyvérű halálfaló dinasztia talán. A többség aligha. Ezen merengek, amikor a köd lassan oszlani kezd, és egy lány alakja dereng fel. Az egyik kis komoly okoska, aki valahogy mindig bojkottálja az ilyen összejöveteleket. Bezzeg jó stéber módjára ott van a karácsonyi bálokon. Ej... semmi rosszaság? Az értetlenkedő pillantás egyben megelégedésemre is szolgál, szeretem az ilyen levágni való libuskákat, így ahogyan odaszólok, felhívom magamra a figyelmét, s ezzel én sem várom be, feltápászkodom, hosszú köntösöm szárát húzva magam után, közelebb „libbenek” az alvók között. - Régóta járok már ide, többé-kevés mindenkit ismerek. S hogy mit? Egy kis ünnepség, mindig találunk rá alkalmat. Nem mehetsz el, amíg nem ittál ebből. Ha akarod, azt hazudom, hogy csupán szőlőlé, valójában tizenkét puttonyos ír bor. Nos...? Nemet nem fogadok el válaszként. – Kissé van egy pasis szagom, ami a kimelegedésből fakad, én is ráztam a seggemet a többiekkel, bár a végefelé már csak néztem, ezért is maradtam még a tudatomnál, míg ő már kidőltek. Ellépek mellette, szabad kezemmel finoman érintem a vállát, és mögé sandítok, hogy vajon egyedül érkezett-e a folyosó ezen kihalt részére. Bólintok, eltévedni már csak egyedül érdemes!
Minden meg van, amit el akartam intézni mára, de persze így is rendkívül későre maradtam. Szerencse, hogy vagyok olyan viszonyban a könyvtáros hölggyel az állandó éjszakázásoknak hála, hogy időnként belemegy, hogy én zárjam az ajtót, miután már tényleg készen vagyok. Így egyszerűbb nem kell annyi könyvet kikölcsönöznöm és magammal cipelnem, hogy minden meglegyen, ami kellhet. Sokkal bonyolultabb lenne, ha nagy könyvhalmokkal kellene szelnem a folyosókat, így viszont mindent kijegyzeteltem, ami kellhet és amitől az esszém még tökéletesebb lesz. Szerencsére a nyaramat nagyon jól töltöttem, alig voltam otthon, ami hasznos, ha olyan családja van az embernek, mint nekem. Anyám úgy fest, hogy leakadt a folyamatos izélgetésemről, vagy csak úgy tesz mintha, hogy azt higgyem, hogy egy kis nyugalmat adott nekem. Nem kellene elbíznom magamat talán, így lehet hogy rosszabb lesz majd, amikor mégis jön a pofára esés, hogy tévedtem és továbbra is be akar húzni a sötét kis fortélyai közé. Nem érdekes, nem fogom hagyni magamat és nem fogom elhinni neki sosem, hogy ott van bennem a sötétség, ahogyan a családom minden tagjában. A apámban nem volt, ő mindig is jó ember volt, mindig védett engem, és miért ne örökölhettem volna tőle a jellememet? Nem hiszek az anyámnak és továbbra sem érdekel, hogy miket mond nekem, egyszerűen csak élem az életemet és folytatom a tanulást, mert ha kiemelkedő vagy valamiből, akkor nem szabad hagynod veszni a tudást. A késő esti időpont ezért talál még a folyosón. A zenét nem hallom meg, főleg hogy már nem is hangos egyszerűen csak le szeretném vágni az utat, hogy gyorsabban érjek le az alagsorba és hamarabb mehessek aludni. Korán kelek, az a terv, hogy először megmutatom az esszét McGalagonynak és vele átbeszélem, hogy mennyire jó, vagy rossz ötlet, aztán ha már tényleg tökéletesnek érezzük mindketten akkor adom csak át a baglyomnak, hogy elvigye a pályázatra. Ha sikerül akkor talán jövő nyáron bejuthatok a Minisztériumba gyakornoknak az Átváltoztatások és Furcsa Furmányok Osztályára. Ahhoz viszont tényleg meg kell villantanom a tehetségemet, amit már nyáron is ugyan megmutattam, de az még egyáltalán nem biztos, hogy elegendő. Nem én vagyok az egyedüli tehetség az iskolában, és bár tanárnak készülök, de amíg erre nincs lehetőségem szükségem van más alternatívára is és a minisztérium erre tökéletes lehet. A földön fekvő alakok enyhén szólva is meglepnek, kell pislognom párat, hogy ne azt higgyem, hogy csak a szemem káprázik a kialvatlanság miatt, mert igazából még erre is látok esélyt, tényleg elég fáradt vagyok. A távolabb valami trónusban ülő személy hangja az, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy valószínűleg nem éber álomról van szó, bár a helyzet annyira abszurd, hogy még így sem vagyok teljesen biztos magamban. - Öhm... hello... mit csináltok itt? És honnan ismersz? - kissé értetlenkedve pillantok rá, főleg hogy engem is oda hív. Végül is így is úgyis arra kellene mennem. Tudom amúgy, hogy kicsoda, de inkább csak hírből és nem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól emlékszem a nevére. Thomas, vagy... Tyson? A jó ég tudja, de elég fura egy alak, főleg hogy még csak ha jól látom felső sincs rajta... de komolyan miért alszanak a földön a többiek? Óvatosan lépkedve indulok meg felé, nem akarok rálépni senkire sem, viszont az utam tényleg arra visz, úgyhogy másfelé nem igen mehetek, maximum kerülővel, de azt nem szívesen választanám, jó lenne már bezuhanni az ágyamba és kialudni magamat.
A harmadik emeleti folyosó elhagyatott része évek óta tiltott terület. Amióta az egyik kamrába be volt zárva egy háromfejű kutya, azóta nem hozták vissza a divatba a használatát, így a magunk fajta számára ideális terep a szórakozásra. Manapság egyébként is mindenki a Szükség Szobáját használja, példának okáért a titkos gyülekezőkre, összejövetelekre, nekem azonban jó, ha az ilyen lezárt, elhagyatott sötét terepen zajlik a szórakozás, jobban is illik hozzám a kissé ködös, misztikus folyosó. A társaim már kidőltek, nem válogatok az alapján, hogy ki milyen házba tartozik, akivel megértetem magam, azok bőven jöhetnek. Most nem volt különösebb apropó, a Halloweent majd megünnepeljük pár napon belül, most ez amolyan általános ivászat, és más állapotban való táncolás, ismerkedés. A kellékekről rendszerint én gondoskodom, ilyesmire mennek el az apámtól örökül kapott galleonok, hiszen tizenhét éves korom óta hozzáférek a Connors klán bizonyos pénzeihez, még ha többségét az egyetem után hajlandó csak felszabadítani nekem. Ezzel most nem is foglalkozom, csupán kedvtelve nézek végig az elnyúló alakokon, akik vegyeses fiúk és lányok. A mágia lassan leomlik a folyosóról, hiszen a zene elhalt, így aligha tévedne ide egy tanár. Miért is tenné, ha itt senkire nem kell felügyelnie? Jómagam az álváltoztatástannak köszönhetően magamutogató módon egy trónon ülök, egyszerű összehajtható székből alakítottam át, így igen impozáns, ahogyan az eszméletemnél maradva nézegetem a többieket, mint egy örökké éber uralkodó. Jobb kezemben kristálypohár, amelyben élénk kék ital úszik, balommal a trónus karfáján dobolok, fülemben még mindig ott a zene, nem tudom száműzni. Fekete selyemnadrág van rajtam, s mezitláb vagyok. Felülről már hiányosabb a szerelés, csupán bokáig érő talár, alatta kibomborodik a puszta bőröm. A mellbimbóm talán kissé kiugrik a hűvös miatt, barázdált hasamon izomkötegek szép sorban. S mégis erre jár valaki. Érdeklődve rezzenek, ahogyan hunyorogva szoktatom magam a távolról érkező látványához. Egy lány! Soha nem késő csatlakozni. Végtére névről még ismerem is. Igaz, én kit nem. - Penelopé, igaz? Gyere csak közelebb, csatlakozz. – Szólok félhangosan, hogy ne ébresszem fel a többieket. A lány ha nagyon akar, ösvényt találhat az elnyúlt alakok között, csak óvatosan kell lépdelnie. Kis asztalokon még italok, s poharak sorakoznak, no meg szendvicsek is, nem fogyott el minden.
//
