2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem hallottam, hogy mit is mondott, amikor távol voltam, csak azt, hogy valaki beszélget a tiltott folyosón, így még néhányszor körbenézek, hogy van-e rajtunk kívül még valaki itt. Ahogy figyelem a leányzót, aki annak ellenére hogy úgy tűnik, hogy kényelembe helyezte magát a földön, észreveszem, hogy kicsit kényelmetlenül nézi a plafont. Mintha nem szeretné a Roxfortot, nyomasztaná, és ilyet még nem nagyon tapasztaltam. Általában mindenki szájtátva bámul, aki először ideérkezik, és a korai csodálatból végül szeretet lesz. Ezt rajta nem látom, így arra következtetek, hogy nem igazán tetszik neki a hely. És ez... furcsa. Kicsit elmosolyodom, amikor a páncélra mutat, így már mindent értek, ugyan azt nem, hogy miért nem ment még két sarkot addig, ameddig az egyik beszélő festmény válaszolni is tud neki. De mindenre a válasz csak az lehet, hogy egy nagyon új lánnyal van dolgom. Éppen nyitnám a számat a válaszokra, amikor kapom azt az igen csak kizökkentő kérdést. Lehet, hogy így tudnám jellemezni ezt a lányt, kizökkentő. Csak egy olyat ismerek, aki képes ilyen random módon ugrálni a témák között, és ennyire furcsa kérdéseket feltenni, és az Luna Lovegood. Mondjuk, picit hasonlít is rá, lehet, hogy egy elfelejtett rokon? - Akkor jó, azt hittem azért vagy a földön, mert valami baj van. - kezdem az elején, és továbbra is nyújtom a kezem, hiszen megállt a lány abban, hogy már nem fekszik, hanem ül. Szuper, de ülni se illik a folyosó kövén. Szóval még mindig nyújtom a kezem, hogy pattanjon fel, hiszen a kő tényleg hideg. - Ha elmondod, hogy mit keresel, szívesen segítek odatalálni. Shanna vagyok egyébként, Shanna Griffin, Hollóhát. - mutatkozom be, aztán kicsit helyeslően biccentek. - Igazából rátapintottál, az iskola lépcsőháza ténylegesen labirintussá tud válni, ha még nem ismered a trükkjeit. Gondolom azért, hogy az újak ne induljanak meg felderíteni egyedül, mert akkor úgy is eltévednek. Épp, mint te. Ezért van, hogy az első éveseket a Prefektusok terelgetik. Kuncogok egy kicsit, és tovább nem odázhatom el a választ az utolsó kérdésére. - Nem, nem rossz. Az ég gyönyörű, de annyi mindent lehet nézni a földön is, a kastély pedig nem azért varázslatos, mert olyanok a falai és a plafonja amilyen - bár a nagyterem plafonja tényleg el van varázsolva -, hanem azért, amit tanulhatunk belőle. Rengeteg tudás van itt, rengeteg könyv, ami ezerszer többet mondhat a csillagoknál is. - magyarázom neki, hithű hollóhátas szívvel.
Zachary miatt vagyok itt, vagy magam miatt? Egyelőre még igazából nem döntöttem el, csak azt tudom, hogy itt vagyok és hogy biztosan időbe fog telni, amíg sikerül majd megszoknom a helyet és persze a bezártságot. Nem a legkellemesebb dolog egy ilyen kőépület annak, aki eddig életében leginkább nyitott helyeken élt, főleg erdőben és persze még Zachary háza is ehhez képest kész erdőnek minősül, mivel van pár növény, meg aztán nem kőből van az egész és nem ilyen... sötét. Oké, vannak ablakok, de nem mindenhol, akad ahol csak fáklyák világítanak, vagy csak kevés fény jut el egy-egy sarokba. Így hát nem csoda, ha már lassan az eltévedésnek hála festményekkel és páncélokkal diskurálok, még akkor is, ha van ami vissza se tud válaszolni. Hülye egy helyzet és nem csoda, ha az érkező lányt kissé meglepi, hogy a földön fekve vizslatom a plafont, amin persze technikailag nem igazán látni semmit sem, hiszen az egész nem több mint újabb adag kő, egy kis kötőanyag, no meg itt-ott por, netán pókháló, de még ez utóbbit se sokat lehet itt látni, ami sajnálatos módon sokat elmond a helyről. - Szia! - felkönyökölök, hogy befókuszáljak az érkező leányzóra szépen. Kissé kíváncsian nézek körbe, mert ezek szerint hallhatta messziről, hogy a páncélból próbáltam szavakat kihúzni. - Hát hozzá, de nem válaszolt. - vonom meg a vállamat, fél kézzel a páncélra mutatva, aztán feltornászva magamat végül ülő helyzetbe, mert így tuti, hogy egy idő után el fog zsibbadni a kezem és az nem lesz valami nagy élmény. A szavaira hümmögök kicsit, de a kérdésére csak értetlenkedve rázom meg a fejemet. Úgy festek, mint aki nem érzi jól magát vajon? - Jól vagyok, tudtommal, de miért tiltott ez a folyosó? Igazából eltévedtem, túl nagy ez a hely, mint valami labirintus, szóval feladtam a keresgélést. Gondoltam, hogy pihenek egy kicsit. Neked nem rossz, hogy itt nem látni az eget? - olyan nehezen hiszem el még mindig, hogy vannak olyanok, akik képesek itt jól érezni magukat. Nekem valahogy nem menne, ebben sajnos biztos vagyok, de van akinek jó itt. Falak között, bezárva lényegében. Oké, kimehetnek, amikor akarnak, de nem mennek ki gyakran, főleg amikor hideg van, akkor alig látni bárkit is az udvaron és persze az udvar sem erdő, mert az erdő felé nem sokan merészkednek. Itt viszont bent minden olyan... hideg. Fel nem foghatom, hogy valaki hogyan szerethet itt lenni.
Végre elkezdődött az új év és én már is tökéletesen elememben érzem magam. Az Auror szak kitanulásával még közelebb jutok, hogy teljes értékű Aurorként dolgozhassak a központban, kövessem apám és anyám nyomdokait, életem hivatásának éljek. Még csak most kezdődött az év és a szívem tele izgalommal, hogy mennyi mindent ismerhetek meg a szakon, amiket csak azok tudnak, akiknek sikerült a felvételiük, megfeleltek pszichológián és a háttér világításon - ezt a részt persze igen diszkréten szokták kezelni. Az én esetemben minden a legnagyobb rendben, az egyik, ha nem a legjobb eredménnyel kerültem be és kétség sem férhet hozzá, hogy hátsó szándékaim lennének. Hiszen nagy bajt okozhatna, ha olyan alak kerül be a köreinkbe, aki csak azt akarja tudni, pontosan hogyan is nyomozunk, hogy aztán megismerve bennünket követhetetlenné tegye a bűneit... A könyvtár felé tartok, oldalamon a Griffin címeres bőrtáskámmal, amikor egy női hangot hallok. Ezzel persze alapjáraton semmi gond, hiszen ez egy iskola, rengeteg diáklány mászkál, de ez a hang a tiltott folyosó felől jön. Természetesen azonnal felkelti bennem a kiapadhatatlan hollóháti kíváncsiságot, és azonnal megfordulok, hogy megnézzem ki is az. A Roxfortban vagyunk, nem bevetésre készülök, így egyáltalán nem osonok vagy ilyesmi, nem is akarom ráhozni a frászt a lányra azzal, hogy hirtelen megszólalok. - Szia, bocsi, de te mit keresel itt? És kihez beszéltél? - kérdezem, de aztán ha furcsállja a szavaimat kicsit megbillentve a fejem nézem meg magamnak a kicsit sem ismerős lányt. - Mármint, ez a tiltott folyosó. - teszem hozzá, hiszen tényleg nem leszólni akartam, főleg mert elég elveszettnek tűnik itt ücsörögve. És maga a tény, hogy a földön fekszik, meg furábbá teszi a helyzetet. - Rosszul érzed magad? Segítsek felállni? - nyújtom felé a kezem barátságosan, habár leszidnom és azonnal elküldenem kéne. Ugyan Bolyhoska ha minden igaz el lett eresztve a Tiltott Rengetegben, a Bölcsek köve pedig elpusztítva, ez a folyosó továbbra is tiltott terület maradt - az oka persze titkosítva. Ha még Prefektus lennék tehát elküldeném, de nem vagyok csak egy egyetemista, és már egy picit mások a játékszabályok. Saját felelősségen sokkal több helyre mehetünk be, és mivel ezen a lányon nem igazan látok házra jellemző dolgokat, lehet valami Beauxbatons-os, aki élne a lehetőséggel és itt képezné tovább magát. Akár. Bár a ruházata nem igazán rájuk jellemző, így még valószínűbb, hogy más van a háttérben. Jó sok elmélet fut át az agyamon, de nagyon sok embert ismerek és szeretek is mindenkivel ismerkedni, mi a neve, honnan érkezett, hobbi, akármi. Nagyapám öröksége, hogy ilyen nagyra értékelem a kapcsolati tőkét, de azért annyira nem vagyok elfogult, mint ő, hogy csak érdekbarátságokat kössek. Engem tényleg érdekelnek az emberek és szeretek segíteni. Szóval most is, itt vagyok, érdeklődök, és segítek, ha kell.
Mostmár biztos, hogy eltévedtem. A Tiltott Rengetegben tökéletesen tájékozódtam, ahogyan odakint szinte bárhol, de itt a sok kőfal között... fogalmam sincs, hogy jelenleg hol lehetek, de az biztos, hogy nem itt kellene lennem, mert ez nem tűnik könyvtárnak és elvileg arról volt szó, hogy ott találkozom Zacharyval. Persze, ha nem érek oda, akkor minden bizonnyal elkezd majd keresni, de amekkora ez az épület egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy van egyáltalán esély rá, hogy megtaláljon, viszont ha keresni kezd akkor semmi értelme nincs, ha tovább bolyongok. Sokkal egyszerűbb, ha letáborozom itt és kész, akkor legalább biztosan megtalál, ha mondjuk keresni kezd és nem fogjuk kerülgetni egymást. - Na jó, ha tudsz beszélni és látod Zacharyt, akkor szólj neki, hogy itt vagyok. - pillantok fel a páncélra, ami épp akkor kerül elém, amikor elhatározom, hogy maradok itt és nem keresgélek tovább, mert úgy fest úgy sem tudok kiigazodni ezen a rideg és felettébb bonyolult helyen. A páncél persze nem válaszol, viszont kicsivel arrébb az egyik festmény nevetve tűnik el a keretéből. Csányán nézek utána, aztán egyszerűen csak a folyosó közepén ledobom magamat törökülésbe, hogy pár pillanat múlva végül elheveredjem a kemény padlón. A kezeimet a fejem alá teszem és figyelem a plafont. Elég kopott, és mintha itt-ott pókhálók is lennének. Hiányzik a kinti világ, a természet, az ég, éjjel a csillagok... Csak halkan sóhajtok egyet és lehunyom a szememet. Úgy talán ide tudom képzelni a megszokott környezetet.
Vannak olyan emberek, akik egyszerűen csak leszívják mások energiáit és valahogy nehéz mellettük meglenni, vagy jól érezni magadat, vagy csak szimplán nem mély depresszióba esni. Én lassan már tényleg úgy érzem, hogy kibírni sem biztos, hogy fogom itt, mert annyira fárasztó az, ahogyan viselkedik. Nem is értem, hogy miért nem tud legalább egy kicsit lazábban állni az élethez... vagy úgy mondjuk mindenhez. - Nehéz elképzelni, hogy nem vagy komoly, de akkor nem vagy ilyen, csak rossz napod van? - bár félő, hogy ez az én helyzetemen nem sokat javít, mert ha rossz napja is van és azt mondja nem tudok rajta változtatni, attól még jó eséllyel marad az, ami most van, azaz ez a pocsék helyzet és persze az általános rossz kedve és persze az, hogy mindenbe beleköt, amit mondok és semmi se tetszik neki. Komolyan csodálom, hogy nem hagyott még eleve faképnél, egyáltalán nem lepne meg a dolog. - Engem cseppet sem lep meg, bár igaz, hogy a Mardekárba is beillenél... már bocs, legalábbis a mostani alapján. - vonom meg végül a vállamat, még mindig cukrot szopogatva, időnként ide-oda pofozgatva a számban. Igen, még egy darabka cukorral is gond nélkül el tudok játszani, főleg akkor, ha épp kénytelen vagyok egy helyben állni és láthatóan lassan már komolyan unatkozni is kezdek. A hosszú okfejtéséből, hogy nem kellene egy tiltott folyosót felfedeznem nagyjából semmi sem jön át nekem, aztán még hozzáteszi azt is, hogy miért nem kellene még cukrot sem enni. Nem eszem én annyira sokat és egyébként is a rengeteg mozgás, meg a normális étkezés és a gyors anyagcserém segít, hogy semmi bajom se legyen, akár hiszi, akár nem. - De gondolom mi nem vagyunk barátok és én szeretem a cukrot, főleg ha unatkozom és most unatkozom. - húzom el a számat egy pillanatra, aztán zsebre vágom egy lendületes mozdulattal szépen a cukros zacskót és elindulok a folyosón, azaz teszek két lépést előre, csak aztán fordulok meg felé. - Szóval akkor nem jössz? - igen, mintha az előző kiselőadást a helyzet nagy veszélyeiről konkrétan meg se hallottam volna és ki tudja, talán így is van, vagy nem akartam meghallani. Az a helyzet, hogy elég szelektív a hallásom, de arra bárki mérget vehet, hogy ha Roughely tanár úr nevét mondaná ki akárki hallótávolságon belül, na azt holt biztos, hogy azonnal meghallanám. Mindenesetre el is indulok a folyosón és ha nem tart velem, akkor gondolkodás nélkül faképnél hagyom és megyek egyedül felfedezni.
Én magam sem tudom, hogy végül miként is keveredtem a III. emeleti folyosó lezárt részéhez. Azt tudom, hogy miért is vettem errefelé az irányt, hisz szimplán csak magam akartam lenni egy kicsit, hogy végre legyen egy kis nyugtom a többi embertől, és kicsit kifújhatom magamat...egyedül. De sajnos ma még úgy néz ki, ez sem akar összejönni. Mindegy...le kell nyelni, mert most éppen ezt a lapot osztották. - Valóban. Nem mintha kételkedtem volna benne. - vonom fel a szemöldökömet. Persze ez nem változtat a tényem, hogy Nekem is igazam van, és nem kellene itt lennie. Bár velem ellentétben Ő úgy tűnik, hogy szándékosan kereste fel ezt a helyet. Mindenesetre a legegyszerűbb az lenne, hogy ha hátraarcot csinálnék, és elhagynám a terepet, mielőtt valamiféle újabb bajba kerülök, és megkapom a szerelmes levelemet az elbocsátásomat illetően. Márpedig diploma nélkül, még annyira sem találok munkát, mint azzal...bár mondjuk, mivel vérfarkas vagyok, szinte egyre megy a dolog... - Nem fogom. - jelentem ki határozottan egy halovány mosoly kíséretében. Azt inkább nem teszem hozzá, hogy már régen kinőttem az ilyesmiből...jobban belegondolva soha nem is csináltam ilyet. Életem legnagyobb részében nem volt kivel. Mostanra meg már úgy vagyok vele, hogy nincs is kedvem ilyesmit kipróbálni. - A komolyság relatív dolog. - vonom meg a vállamat. - Az évfolyamtársaim nagy része egyáltalán nem tart komoly embernek. - folytatom egy félmosollyal. - Tartok tőle, hogy a mai nap folyamán ennél jobb sajnos nem fog menni. - teszem végül hozzá a mondandómhoz felelve ezzel a kérdésére is egyben. Azzal most nem toldom meg a történetet, hogy gyakorlatilag már az is iszonytató fájdalmat okoz, hogy ha csak beszélni próbálok. - Az, bár néha Én sem értem pontosan, hogy miért is. - Egy pillanatra elgondolkozom, hogy miért is rakott anno a Hollóhátba a süveg, de ekkor mindig eszembe jut, hogy milyen komoly harc is dúlt benne, hogy melyik házba osszon be. Több mint 5 perc kellett Neki mire kimondta a varázsszót, és én pedig a Hollóhátba kerültem, ahol is a mai napig tengetem a napjaimat. - Nem, annyira nem hiszem, hogy jó dolog lenne, ha bármi ilyesmi történne. - ráncolom össze a szemöldökömet. - A tiltott folyosó, azért tiltott, mert olyan csapdák vannak valószínűleg, amik nem a Te vagy az Én súlycsoportomra vannak tervezve. Márpedig nem szívesen búcsúznék el az életemtől...A folyosóról meg azt hallottam, hogy régen azért volt tiltott, mert őriztek itt valamit, de az már állítólag nincs az iskolában, hogy most miért tiltott arról fogalmam sincs, hogy őszinte legyek. - vonom meg a vállamat. Nemigen érzek rá késztetést, hogy belesétáljak valami esetleg halálos csapdába, hogy aztán én legyek a következő szenzáció az iskolában, és a negatív példa, amiből a többieknek tanulnia kellene. - A túl sok cukortól Diabéteszed lesz. Nem mellesleg pedig Neked is melegen ajánlom, hogy inkább ne bolygasd, hogy egy tiltott dolog miért tiltott. Ez baráti jótanács. - felelek neki határozott hangon. Azért azt se akarom, hogy esetleg neki valami baja essen, pedig gyanúm erős, hogy csak abból tanulna, vagy abból se...
Mivel ő is tilosban jár, nem tudom igazán komolyan venni azt, hogy nekem szól, amiért nem kellene itt lennem. Ha egyszer akarok, hát akkor miért ne? Amúgy se jár erre senki sem igazán és ő se lehetne itt, szóval ha valakinek megmondaná, hogy tiltott helyen jártam azzal azt is be kellene ismernie, hogy ő is pont ezt tette, tehát egyből ő is bajba kerülne, tehát nem sok értelme lenne igaz? - Na látod! Szóval igazam van. - diadalittas és kellően széles mosolyra húzódik az arcom. Tudtam én, hogy jól tudom! Neki se kellene itt lennie, tehát nekem se szólhat. Az más kérdés, hogy már az is gond neki, hogy mit csinálok itt, de csak mert ő minden bizonnyal nem olyan könnyeden kezeli a dolgokat, mint én, még nem jelenti, hogy nekem is olyan túlságosan komolynak kellene lennem. Szeretek szórakozni és még inkább szeretek játszani és mivel élvezem ez miért lenne rossz? - Ha mégis meggondolnád magad... - na jó cukorral a számban én sem ugrálok, legalábbis az elején nem, a végén még félre nyelném és azt nem kockáztatom meg, legalább amíg viszonylag nagy a cukor, vagy nem felejtem el, hogy a számba került, mert ilyesmire is volt már esély. - Te mindig ilyen komoly vagy? Tudod van ám szélesebb mosoly is, vagy már ennek is örüljek? - olyan visszafogott a mosolya, mintha attól félne, ha túlzásba viszi kiesnek a fogai a helyéről, pedig olyan azért nem történhet meg, maximum ha valami Weasley dolgot próbál ki, de komolyabban azok se veszélyesek, csak... a tanárok szerint. - Hollóhátas vagy, ugye hogy Hollóhátas vagy? - már csak azért is, mert komoly, meg aztán ez a hosszas magyarázás. Igazából tényleg biztosan van rá valami ok, de az már jobban érdekel, amikor még ötleteket is sorakoztat fel, mert azok izgalmasan hangzanak és még érdekesek is. - Úh, szerinted most is történhet ilyesmi? Az olyan jó lenne! Unatkozom és nem akart senki se lefoglalni ma, de már te sem menekülsz. Megnézzük mitől tiltott ez a folyosó? Légyszi! Hátha te észreveszel valamit, amit én nem, ha már olyan okos vagy. - Hollóhátas, tehát okos, meg aztán olyan okosan beszél, szóval miért ne? Szerintem simán kiszúrhat dolgokat, amik nekem kiütnék a szememet, de még is elsiklom felettük. - Ha kérsz adok még cserébe cukrot. - széles mosollyal tolom megint csak az orra alá a zacskót. Végül is ennyit megér, akár az egész zacsival odaadom neki, Halloweenkor elég szép készletet gyűjtöttem be magamnak és a manók is jó fejek, mindig lehet tőlük szerezni ezt-azt, ha az ember kedves hozzájuk, szóval gond nélkül tudom pótolni a készletemet.
Az élet nem egy rózsaszín buborék, egyszer mindenkinek fel kell nőnie. Kinek előbb, kinek utóbb. Nekem előbb kellett, de ez az én egyéni szociális problémám. Semmi gond azzal, hogy az ember jól akarja érezni magát meg ilyesmi, hisz én is szoktam szórakozni. Csak én mindig úgy vagyok vele, hogy vannak dolgok, amiket egy bizonyos kor felett már nem illik csinálni vagy társaságban kortól függetlenül. Nos persze a megfelelő italmennyiség után az ilyesfajta korlátok mindig felszakadoznak, és olyankor az ember hajlamos kicsit elragadtatni magát. Nos én személy szerint igyekszem nem eljutni erre a pontra, de hát én sem vagyok tökéletes...Mindenesetre nekem kicsit furán hat, hogy egy látszólag velem egykorú lány teljes lelki nyugalommal ugróiskolázik egy elhagyatott, és amúgy "tiltott" folyosón. De hát ez a varázslók világa. Ha itt nincsenek furcsa dolgok, akkor sehol se... - Való igaz. Ez az én hibám. Kicsit elkalandoztam a gondolataimban. - Ismerem be egy bólintással. Tény, hogy itt övé a pont. Nekem ugyanúgy nem kellene itt lennem, mint Neki. És ha jobban megpróbálnék visszaemlékezni, akkor se tudnám felidézni, hogy miért és hogyan is keveredtem ide erre a helyre. Ahogy azt sem tudom, hogy miért is tiltott folyosó. Azt hiszem csak mondták anno, én meg megjegyeztem s azóta is ehhez tartom magamat. Mindenesetre az mindenképpen a hely számlájára írható, hogy legalább elég csendes lehet általában...mondjuk úgy nem nehéz, hogy feltehetően az esetek többségében senki sincsen itt. - Valószínűleg túlteszem magamat a dolgon. - felelek egy halovány mosollyal. - Azt hiszem, egyet elfogadok. Köszönöm. - Rövid gondolkodás után elveszek egy szemet a lány kezéből, és a szavakon kívül még egy halovány mosollyal és egy bólintással is megtoldom a köszönetemet. A cukor jó dolog, szeretem. Ha beveszek egyet, akkor talán a fejfájásom is enyhülni fog majd egy kicsit, amit tudnék értékelni. - Szidorov-nak hívnak, és mára végeztem szóval nem igazán mondanám, hogy sietek. - mutatkozok be én is mielőtt a falnak dőlnék háttal. - Nem tudom. Az, hogy fél órája senki sem járt itt, szerintem még nem jelent semmit sem. Attól még bármikor, bárki jöhet erre. - vonom meg a vállaimat. - Hogy miért tiltott vagy miért se azt nem a mi dolgunk eldönteni. Minden bizonnyal megvolt az oka annak, hogy lezárták. - felelek a lánynak elgondolkodva. - Az is lehet, hogy csak bizonyos időnként veszélyes, például néha elmozdulnak a falak vagy aktiválódik valami rejtett csapda vagy valami, amit az iskola tanárai nem tudnak hatástalanítani vagy valami ilyesmi. De az is lehet, hogy csak az én képzeltem túl élénk. Ki tudja? - vakarom meg tanácstalanul a tarkómat.
Az emberek néha olyan nagyon unalmasak tudnak lenni, pedig annyi jó dolog van az életben, mint például ez is, de sokan egyszerűen nem hajlandóak tudomást venni róluk, mintha azzal, hogy felnövünk máris le kellene mondanunk egy csomó mindenről. Miért ne ehetnéd akár kézzel a tortát, csak mert épp nincs villa a közelben? És mi van, ha összemaszatolod magadat? Hát maximum a végén megmosakszol, aztán itt az ugróiskola, vagy csak úgy futni, mint a gyerekek, nem foglalkozni semmivel és senkivel. Az a jó, ha nem kell azon gondolkodnod, hogy ki mit gondol rólad és épp ezért nem érdekel engem sem az, hogy ő mit gondolhat most rólam, mert bennem nincsenek gátak, benne viszont úgy fest nagyon is vannak. A társadalom, az idő belé nevelte őket és ez valahogy olyan szomorú dolog. Tényleg sajnálom, ha nem tudja milyen úgy igazán elengedni magát. - De itt gondolom áthaladni sem lehet, ha a folyosó tiltott, igaz? - oh persze értem én, hogy csak áthalad, de azt sem szabadna és egyébként is nincs itt az ég világon semmi veszélyes, akkor mégis miért nem lehet ide jönni egyáltalán? Én legalábbis élvezem az itt eltöltött időt még a kissé morcos páncél ellenére is, de amúgy jó hely és végül a páncél is elfogadta, hogy itt vagyok, úgyhogy bizonyára újdonsült ismerősömnek is sikerül majd. -Hát jó, nem tudod, hogy mit hagysz ki. Esetleg cukrot? - a zsebemben matatok ugyan hozzá kicsit, de végül előkerül pár szem kemény cukorka. Zacskóban vannak, külön csomagolva, úgyhogy nem olyan natur csak a kezemben, amitől biztosan egy ilyen komoly fiú nagyon visszahőkölne. Azt nyújtom felé, és ha kér hát vehet, ha nem akkor után már a szabad kezemet. - Egyébként Marisol vagyok és nagyon sietsz? Nem jár erre senki, komolyan már vagy fél órája egy lélek sem, nem hiszem, hogy baj lenne belőle és amúgy sincs itt semmi félelmetes, akkor meg miért tiltott? - érdeklődve döntöm oldalra a fejemet. Maximum faképnél hagy, az is benne van a pakliban, ha netán nem tetszik neki a stílusom, vagy csak az, hogy itt vagyunk egy ilyen hű, de nagyon veszélyes helyen, bár én még most sem látom annak. Lehet, hogy valamikor régen lezárták a helyet, aztán azóta már sok minden változott és igazából már annyira nem is veszélyesek itt a körülmények, szóval... nem értem, hogy miért ne lehetne itt bármit is csinálni.
Vannak azok a napok, amikor az embereknek egyszerűen semmihez sincs kedve, s senkihez se mindössze csak azt szeretné, hogy békében hagyják, amíg nem lesz társalgóképes állapotban és hangulatban. Azt hiszem ma én is valami ilyesféle napomat élem meg. Nem arról van szó, hogy ma "minden szar, semmi se jó, az élet szívás stb." csak szimplán kedvetlen vagyok egy kissé. Mondhatnák úgy is, hogy ma bal lábbal keltem fel, és ezért vagyok morcosabb, komorabb, mint amilyen többnyire lenni szoktam az iskolai napjaim során. Azt hiszem talán a hétvégére lesz egy kis szükségem, amikor esetleg leugorhatok a kastély előtti parkba vagy a tó partjához egy kicsit olvasni esetleg rajzolgatni...vagy akár elkezdhetem megírni az emlékirataimat is (sose lehet elég korán kezdeni) agy egy új könyvet a vérfarkasokról (azt hiszem a fiziológiájukkal, és a diszkriminációs kérdéses részekkel nem lenne túlságosan gondom, ha anyagra vagy tapasztalatra lenne szükségem). De ez sajnos ég odébb van, szóval egyelőre marad a magamban való baktatás a kastélyban ül, amíg kicsit kiszellőztetem, a fejemet mielőtt visszatérnék a klubszobába. Egy kicsit jópofizok mindenkivel aztán meg húzok aludni a vérbe bízva egy szebb holnapban... Meglepődve tapasztalom, hogy nem csak én járkálok most errefelé ilyenkor, és, hogy a lány ráadásul kicsit "kidekorálta" a környezetet, ahogy elnézem, most mg össze-vissza ugrál, meg valami dalocskát dúdolgat. Felvonom a szemöldökömet, mert hát akárhogy is, de kissé meglepődtem nem számítottam egy ilyen látványra. Számomra legalábbis kissé groteszk ez az egész. Ráadásul a csaj reflexei sem lehetnek túlságosan jók vagy pedig csak szimplán úgy döntött, hogy ignorál a szentem, és nem törődik vele. Nem mintha nagyon beletiporna a lelkivilágomba ezzel. Maximum megvonom a vállamat, aztán továbbhaladok, mint ha mi sem történt volna. Én nem láttam semmit, ha pedig elkapja egy tanár, egy prefektus vagy a gondnok akkor az már az Ő problémája lesz...én mosom kezeimet. Én figyelmeztettem szóval emberbaráti kötelezettségeimnek eleget tettem így nyugodt lélekkel haladhatok tovább ezek után...igaz? Külsőre annyinak néz ki, mint én, de elnézve a tevékenységét...én inkább 1-2. osztályosnak nézném, ha őszinte akarok lenni. - Hi. Azt hiszem, inkább passzolom. - vonom össze a szemöldökömet, de ettől függetlenül még beletelik pár pillanatba, amíg veszem az adást és az idegsejtjeim feldolgozzák a kapott információt. Ugróiskolázik? Itt? Most? Azt hiszem, most először komolyan el kell gondolkoznom rajta, hogy vajon nem álltam-e neki már képzelődni, és képzeletbeli személyeket gyártani az elmémben a sok stressz miatt. Legalábbis már az is elég lehetetlennek tűnik, hogy valaki a Roxfortban nekiáll ugróiskolásat játszani (főleg ennyi idősen) nem, hogy az, hogy ezt éppenséggel a III. emeleti tiltott folyosó területén teszi meg. - Így van. - ismerem be egy bólintással. - Viszont veled ellentétben én épphogy csak áthaladok itt, és semmi dolgom errefelé...veled ellentétben. - felelek neki egy halovány fél-mosollyal, de a szemöldököm még mindig fel van vonva. - Mindenesetre én figyelmeztettelek, hogy ez tiltott terület, szóval, ha elkapnak, én mosom kezeimet. - tárom szét egy laza mozdulattal a karjaimat. - Ettől függetlenül erősen javallom, hogy hallgass rám és keress más helyszínt az...ugróiskolázáshoz. - teszem még hozzá, és már készülnék indulni, amikor ismételten meghallom a hangját. Nem tudom egy pillanatig, hogy most csak hülyéskedik-e vagy komolyan gondolta, de az arcát elnézve azt hiszem, hogy nagyon is komolyan gondolta. Felsóhajtok, és finoman megrázom a fejemet, mielőtt válaszolnék neki. - Azt hiszem részemről én még mindig passzolom a dolgot. - és a biztonság kedvéért, ahogy Ő egy lépést közelebb jön, én úgy hátrálok egy lépést. Az ilyesféle gyermeteg dolgok amúgy sem nekem valók másfelől ma éppenséggel hangulatom sem lenne az ilyesmihez, arról nem is beszélve, hogy nem lenne jó, hogy ha itt kapnának el. Nem hiszem, hogy egy ilyen incidens jót tenne az amúgy is megtépázott reputációmnak...
A festmények és persze főleg a páncélok néha annyira maradiak, hogy az már szinte fáj. Persze mondjuk ez gyakran jellemző a diáktársaim egy részére is, ők is elég nehezen fogadják el a bohókás stílusomat, pedig ha nem most él az ember boldogan, akkor mikor tegye? Nem értem azokat, akik mindenben csak a rosszat látják. Esőben is lehet kint sétálni, a hidegben is meg lehet találni a szépet, bár az tény, hogy én is a nyarat szeretem azért jobban. Tiltott helyre sem azért járok, mert tiltott helyre akarok menni, csak hát olyan hely kellett most, ahol nem nagyon mászkál más, hogy nyugodtan elszórakozhassam a nélkül, hogy valaki csúnyán néz rám, vagy netán morcos pillogást kapok, mert összekenem a padlót. Épp elég, ha a festmények kioktatnak, de ők legalább nem tehetnek semmit sem ellenem, milyen szép is ez így igaz? A hangot kis fáziskéséssel hallom meg, vagy legalábbis egy külső szemlélődőnek úgy tűnhet, hogy így van, mert viszonylag lassan reagálok, pedig csak arról van szó, hogy be akarom fejezni a versikét és végig akarom ugrani az ugróiskolát, mert az ilyesmit nem illik csak úgy félbehagyni, az nem egészséges dolog, árt a léleknek na. Amikor a végére érek akkor viszont már mosolyogva pillantok az érkező srácra, csak aztán pillantok vissza az ugróiskolára, mert mintha számára nem lenne evidens, hogy mi az istent csinálok itt, pedig szerintem teljesen egyértelmű. - Szia! Ugróiskolázom, nem jössz? - látom én, hogy kissé morcos a tekintete és kb. úgy pirít rám, mint egy prefektus, de nincs rajta jelvény, szóval jó eséllyel nem az. Ha pedig nem az, akkor ő ugyanúgy tiltott helyen jár, mint én, tehát neki se szabadna itt lennie, akkor meg miért szól rám vajon? - De, de gondolom neked is feltűnt, mert ha így mondod, akkor te is tudod ééés mégis itt vagy! Szóval, hogy is van ez? - nehezen állok meg egy helyben ez láthatja, mivel hiába álltam most meg, ettől függetlenül a sarkaim fel-le járnak és időnként még félkörös mozdulatot is teszek a felsőtestemmel, mondhatni forgok párat ide-oda, mintha minimum képtelen lennék egy helyben megmaradni, ami amúgy valahol így is van. - Na jössz játszani? - játékos mosollyal lépek egyet közelebb. Óvatosnak kell lennie, mert a végén még simán megragadom a kezét és magammal húzom, mert olyan morcosnak tűnik. Az emberek valahogy nem gondolnak bele abba micsoda felszabadító ereje lehet bizonyos tevékenységeknek. Ott van például a séta az esőben, vagy a pocsolyában ugrálás, netán csak a sima ugrálás, vagy a hangos kiáltás, sikítás. Ezeket gyerekként gond nélkül megtesszük, aztán jön a felnőtt kor, meg az idősebb életmód és akkor szépen kinevelik belőlünk a dolgot, mert már nem illik, meg mert furcsán néznének ránk. Már nem szaladgálunk, nem nevetünk, nem éneklünk az utcán, mert furának néznének mások, pedig ezek a dolgok felszabadítanak és leveszik a vállunkról a terheket és egyszerűen jó érzés csinálni őket.
Kissé nyúzott arccal némileg feszültebb kedvvel közlekedek ma a folyosón, mint általában. Mostanában valahogy nem igazán tudtam magamat kialudni, és a kedvem sem a legjobb, éppenséggel ha őszinte akarok lenni. Persze nyilván igyekszem annyira nem sugározni ezt kifelé, hogy mások is lássák, mert semmi hangulatom a tipikus "Mi a bajod? Tudok segíteni?" kategóriájú sablon-beszélgetésekhez szóval inkább csak magamban füstölgök, amikor végre egyedül tudok maradni legalább egy kis időre. Gondolom jobb lenne nekem is elnéznem az orvosi szobába, de valahogy erre sem érzek most jelen pillanatban különösebb késztetést erre sem. Azt hiszem most csak nyugalmat, csendet és békét szeretnék magam körül a nap hátralevő részében. Persze ezt természetesen nem fogom megtalálni legalábbis a klub helységben egész biztosan nem, szóval igyekszem elodázni az oda való visszatérést amennyire csak lehetséges. Félő, hogy a szobámba sem lenne nyugton így ezt a fajta úti célt sem erőltetem különösebben igazság szerint. Általában annyira nem szoktam várnia nyári szünetet, hogy hazamenjek, és itt hagyjam az iskolát amit azért jobbára szeretek, de most valamiért mégis kicsit hazahúz a szívem a nagyszüleimhez. Hiába már öregek azért mindketten, még ha jól is tartják magukat a korukhoz képest. De örökké sajnos sosem fognak élni, ez tény. Rajtuk kívül pedig senkim sincs. A nagybátyámmal talán évente egyszer, ha beszélek, ha nagyon jó kedve van, akkor éppenséggel akár kétszer is szóval őt nem igazán tudom a hozzám legközelebb álló családtagjaim közé sorolni. Ő is csak azért beszél velem, mert saját fia nincs csak egy kicsapongó, elkényeztetett mostohalánya, így meg már egy vérfarkas unokaöccs is jobb örökösnek mintha a mostani felesége meg a lánya kapna mindent. Velük még sose találkoztam bár annyira nem is vágyom rá ha őszinte akarok lenni. A nagyszüleimet kivéve valamiért mindenkiről ellenséges kép él bennem, aki a "családomnak" számít, még ha nem is találkoztam velük eddig. A szüleimmel pedig akkor sem állnák már szóba, hogy ha Ők keresnének. Mondjuk, ettől nem nagyon kell tartanom, de ez amolyan belső elhatározás csak a mihez tartás végett... Végül aztán a III. emelet felé veszem az irányt jobb ötlet híján, mintha csak valami isteni jelre várnék vagy ilyesmi. Igazából dunsztom sincs, hogy minek megyek erre. Tudom, hogy ez a lezárt tiltott részhez elég közel esik. Hogy miért is arra pontosan nem emlékszem (vagy egyáltalán nem is mondták), de tudom, hogy már azelőtt lezárták mielőtt én idekerültem. Bár tény, hogy közelebbi ismeretséget nem is kívánok kötni a területtel, de ez olyan hely legalább ahol nem járkálnak, olyan gyakran tehát végre egy kicsit esetleg egyedül lehetek és gondolkozhatok az élet nagy dolgain vagy éppenséggel bámulhatok ki a fejemből hogyha úgy tartja kedvem. Igazából most jut eszembe, hogy akár valamelyik toronyba is mehettem volna emiatt vagy a bagolyházba bár baglyom mondjuk éppenséggel nincs. Most már mindegy is... - Hé Te ott? Mit az Istent csinálsz itt? - szólok rá egy lányra, aki láthatóan vagy nincs tisztába azzal, hogy ez tiltott terület vagy pedig szimplán nem érdekli. Mindenesetre az jobban ledöbbent, hogy összefirkálta a folyosót és éppen...ugróiskolát játszik? - Ez a folyosó tiltott terület nem tűnt fel? - kérdezem tőle felvont szemöldökkel. Eszemben sincs prefektust játszani főleg, hogy én is sokszor járok tilosban, de azért inkább felvilágosítom a dologról. Mindenesetre afelett még mindig nem sikerült napirendre térnem, hogy rózsaszín krétával kipingált a folyosót.
-Na, egyáltalán nem lett ferde! - enyhén nyafogós hang, de aztán persze csak nyelvet öltök a páncélos lovagra a festményen és befejezem az utolsó vonalakat is a krétával. Friccs nem fogja értékelni az ugróiskolát, de hát majd eltüntetem mielőtt tovább állok, nem olyan nagy dolog ez igaz? Ez csak kréta, még ha rózsaszín is. Legalább nem lesz olyan rémesen unalmasan egyszínű a szürke kő padló, mert hát lássuk be azért az iskolára tuti, hogy ráférne valami látványos dekoráció, mert az, ami most van... totál uncsi! Csak hát félő, hogy nem mindenki értékelné, ha nekiállnék felturbózni kicsit a falakat, pedig már sokszor elgondolkodtam rajta, hogy nem lenne az annyira rossz ötlet, de hát... nem hiszem, hogy teszem azt Piton támogatná a díszítési ötleteimet, pedig baromi kreatív tudok ám lenni. - Még mindig úgy vélem kisasszony, hogy ez a művelet egyáltalán nem harmonizál az iskola stílusával. - a morgós hangra csak elmosolyodom és megrántom a vállamat. - Inkább csak nagyon elavult az iskola stílusa... uram. - még egy rögtönzött pukedlit is levágok a láthatatlan szoknyám megemelésével, és persze erősen túljátszva a dolgot, de hát kit érdekel? Élvezem, hát hogy a fenébe ne élvezném, ha egyszer szórakoztat ez az egész helyzet? Egyszerűen csak jól érzem magam és miért kéne búslakodni mindenkinek csak mert kint már megint hűvös van és nem lehet már úgy szórakozni, ahogyan eddig? Itt is meg tudom én oldani, és még attól se kell félnem, hogy elered az eső. Na nem mintha bajom lenne az esővel. A hajam most egyébként lófarokban össze van fogva, de persze így is látványosan kitűnök a szürke folyosón a szőke hajszínemmel, a rózsaszín felsővel, és a karomon egymásnak ütődő nem kevés karkötővel, de hát én így érzem jól magam, akkor meg minek változzam meg? Végül sikerül az utolsó vonalat is a helyére tenni. Diadalittasan húzom ki magam, a krétát visszasüllyesztem a zsebembe, és leporolom nagyjából a kezemet, a maradékot meg simán a farmeromba kenem a combomnál. Egy kis maszat soha sem árt, nem lesz tőle semmi bajom igaz? Aztán előtúrom a másik zsebemből a kavicsot és már dobom is, hogy aztán jöhessen a sima kis hagyományos ugróiskola, mert az... vicces, főleg, ha még frappáns mondókákat is szavalsz közben. - Nyuszi hopp, nyuszi hopp, Friccs már menten elkapott! - oh naná, hogy jól szórakozom saját magamon, ez mindig is így volt. Csak lazán, csak könnyedén, csak... vidáman!
Miféle ostrom indíttatása ez egy tanárnak? Kifordítani a szavaimat? Majd nemes egyszerűséggel ellenem fordítani azokat? Neki elsődleges célja volt az álarc alkalmazása. Maszk az arcra. Én viszont...önmagam vagyok, már a beszéd-felvétel óta. Most mégis, én ébresztek kételyt a szívében, valós önmagam miatt? Hogyan kéne megértessem vele, hogy amit lát, az nem holmi illúzió? Hogy nem egy képzelt-délibábot lát a vak messzeségben. De miért is erőlködnék, hiszen már most kreált magának egy elképzelt ideált irántam. Úgy hiszi, hogy leplezett sajnálatot bocsátok a szemére, hogy legyen mire a "mond el!" óhajtás feltennie. Holott nem. Valóban nem szerettem volna kibővíteni a múltam történetét előtte. Azt meg a legkevésbé sem akartam, hogy rajtam őrlődjön gondolatai közt. Hiszen, nem vagyok önimádó fruska! Kellően elég, ha én foglalkozom a személyemet érintő problémákkal...nem kell egy békítő atya a sarkamba! - Maga senki nekem! - ismétlem meg, a legkegyetlenebb elhallatott szót, terjedelmes mondanivalójában. Nyomatékot adva, hogy miért nem tartozom neki magyarázattal. - Maga csak a tanárom, szellemi tanítóm, aki a lázadó érzelem hullámaimba egy levegő-vételnyit sem szólhat! - ábrázatom, a nyugodt és jámbor lélekből parázstól izzó természetbe fordul, mintha egy élet-halál harcért folyna a vita. Azaz, az alacsony hangerejű diskurzus. - Ne tegyen kivételt velem, pusztán azért, hogy a lelkiállapotom után érdeklődjön! Nem akarom, hogy másként kezeljen mint a többit! És elsősorban nem szeretném, ha a valódi lényemet álarcnak tekintené! - utolsó szavaim nagy hangerővel hagyják el a torkomat. Magam sem értem célját, kimutatni a dominanciát a társalgásban. A hangerő növelését csupán csak az érzelmeim korlátozzák. Kiabálni a tanárommal, merő tiszteletlenség lenne. S bizalmát semmikép nem szerettem volna elveszíteni, mégha a beszéd-tárgya komolyabb hangvételű mint a megszokott mágia-történeti tananyag. S most, hogy valóban érezni kezdem az eltérő hangvételt szóváltásunk alatt, kezd összeállni a kép. Tanári kötelezettsége már ott félresiklott, hogy diákját az elfogultsága közé emelte. Hiszen feltehetnék az egyenest kérdést...ugyan miért? Mert talán kitűnőek a jegyei? Ez szinte sértően hamis példa lenne. Vagy talán jó ismertséget ápol a közösséggel? Egyáltalán nem. Akkor azért, mert egyedül van, néma panaszokkal kísérten? Ezért? Pontosan ezért! A férfi féltő mechanizmus akár egy gombnyomás, bekapcsol, ahogy egy megtört lelket lát. Ez a nőknél valamivel közvetlenebb és finomabb. A férfi természet azonban könyörtelenül kérdőre vonja a reményvesztett lelkeket. Túláradó oltalommal a szemükben. Ez a valódi igazság. - Jobban szeretném az igazat hallani öntől. - teszek fel gyorsan egy szimpla óhajt a beszélgetésben. A távolságot nem növelem, inkább csak szűkítem. A tolerált határt betartva, persze. - Mégha el is mondanám önnek, milyen ürügy szól a segítsége mellett? Minek segítene pont nekem, aki szerinte, maszkot állít arca helyébe? - teszem fel lényeges kérdésemet, mely már régen motoszkálva kérlelte, hogy feltörhessen. - Ön a legkedveltebb tanárom ebben az intézményben... - evidensnek éreztem tudatni vele, mégha a közkedvet nem is sikerülne ezzel feljebb növelnem. - ...így hát, szeretném, ha ön venné le az álarcát előttem! - fogalmazom meg, hatalmas vakmerőséggel az arcomon, amit két magabiztos szempár tükröz. Szeretném látni, hogy a kimért és komoly maszk alatt, milyen csupasz és húsvér valóság rejtőzik.
Készítette Hector
Stones and bones; snow and frost.Seeds and beans and polliwogs.
Messze áll attól, hogy idegeimet feltépje és dühömet korbáccsal verje végig rajtam; bonthatatlan nyugalommal figyelem őt, noha pár pillanattal ezelőtt legszívesebben felpofoztam volna. Én. Őt. Életemben nem éreztem még ilyen alantas ösztön-haragot, és valószínűleg éppen ezért hullott pernyéire bennem a düh még azelőtt, hogy lelkemből szabadulva materializálódott volna a valóságba. Nem tudom, fásultságának – már ha valóban ez bénítja érzelmeit, jóllehet, az enerváltság hazug álca is lehet, ami alatt rettentő indulatok burjánzanak – mi lehet az oka, de őszintén, nem is szeretném miértjét megismerni. Nem a személye taszít, hanem az a kicsorbult törődés, amit régebben minden diákra elpazaroltam, most pedig már senkinek nem adom. Ez a lány egyszerűen szabályt szegett, én pedig ügyeletemben rovom a folyosókat, és valami áldatlan véletlen egymás útjába sodort minket. De azért megpróbálom, igazán meg; könnyedebb hangnemmel igyekszem szelídíteni őt, de érezhetően fals a cél, már a rajtnál bokát törtem. Ujjával megbök, zokon egy pillanatra sem veszem, legalább ennyi interakciót enged közte és köztem, de azért az impulzus szokatlan, ezt a fajta közvetlenséget még a kollégáimtól sem viselem könnyűszerrel. Pitonról ejtett szavait válasz nélkül hagyom, nem tisztem bírálni a tanárokat, és ha lenne is, akkor sem bírnám el tiszta lelkiismerettel; nekem ez fontos. Így csak nézek rá, türelmesen, mint aki tudja, lesz folytatás, és ez a türelem teret ad a szavaknak, az indulatoknak, a keserűségnek vagy panasznak, bárminek, csak fedjen fel magából valamit, amin el lehet indulni. Gondolataimba temetkezve, csendesen próbálom kielemezni őt, boncasztalra dobva képzelt lelkét, hogy érzelmeit lenyúzhassam róla, és van valami, ami nem hagy nyugodni. Nem szólok róla; még nem. Szavainak nem hiszek: nem sajnál ő semmit, és már-már feltépném a némaságomat, de ő folytatja. Lassan, mélyet bólintok, arcom kiolvashatatlan marad, düh és csalódás, gúny és feladás – ez lenne rávésve vonásaimra, de a nyugalmon kívül nincs rajta semmi. Hagyom őt elmenni, de léptei nem a megszokott határozottsággal neszelnek a folyosón, és hamarosan meg is áll, kiegészítve búcsúnak szánt mondandóját. Fejemet egy kissé oldalra fordítom, úgy hallgatom őt, s miután megvallja miértjét a távozásnak, pár pillanatig még megtartom a hallgatásom. – Önsajnálat – maró gúnnyal és megvetéssel ejtem ezt a szót, pálfordulásom váratlan. – Könnyebb, ha a sajnálatot másra bízzuk önmagunk helyett, valóban. Igazad van. Most éppen rám, ugye; mert tudod, büntetni nem foglak, mint ahogy jelenteni sem fogom senkinek az éjszakai sétádat, de azt is tudod, hogy, ha elmész, rágódni fogok ezen a találkozáson, és aggódni miattad… érted, mi történhetett veled – hangsúlyom egyáltalán nem vádló, még csak ideges sem, épp ellenkezőleg; csendes szenvtelenséggel ejtek minden egyes hangot. – Sajnálatra neked egyáltalán nincs szükséged. Tudjuk, mi ketten – szándékosan ismétlem meg nem is oly régen használt szavait, majd a mozdulatot: közelebb lépve hozzá, finoman bökök a mellkasára, éppen csak megérintve őt. – Engem őszintén nem érdekel az éjszakai kóborlásod, bármit hiszel is a naiv fejedben. Mind a ketten álarcot hordunk, láthatod, én nem ilyen vagyok, az órákon az anyag mellett magamat is előadom. De most tessék, vessük le: komolyan nem hat meg a vergődésed. Nem vagyok érted felelős, nem vagy senkim, csak egy a tucatnyi önjelölt individuum közül, aki azt hiszi, kitűnik a tömegből; csendesen, vagy zajosan, lényegtelen. Most, hogy ezt tisztáztuk, vagy elmész, mint egy szánalmas, dacos gyermek, vagy elmondod, mi a bajod, és esetleg megpróbálok segíteni még akkor is, ha a bizalmad a mínuszt veri irántam. Kicsit enyhítek a tartásomon, és kihúzom magam; csak mondandóm végén veszem észre, hogy némileg megdöntöttem magam, hogy közvetlen közelről a szemébe nézhessek, ekképp adva nyomatékot a tőlem merőben szokatlan stílusú szavaimnak.
Néha nehezemre esik eljátszani, a pártfogoltat, aki görcsös szolgalélekként eleget tesz a tanárok parancsainak. Fegyelmezésük ellenére, én ugyanúgy cselekszem, ahogy azt nem várnák el tőlem. Holmi fenyegetés elég kevés ahhoz, hogy lecsillapítsa gőgös tudásszomjam. Mégha az érintett tanár, nem is foglal el olyan kegyvesztett helyet a viszony-rangsorban. - Akkor bizonyára azt is tudjuk, mi ketten - jelképesen kiemelve bököm ujjbegyemmel rá, majd önmagamra. - hogy Piton bármennyire is törekszik a diákok fegyelmezésére, nem bizonyul eredményesnek. - teszem hozzá, a helyzet látványát tanúbizonyságnak adva. Hiszen, megeshetett volna, hogy a keresztezett folyosón nem a mágia-történeti tanáromba botlok, hanem Pitonba. Pusztán csak az "ha" választ el attól, hogy személyesen is tűzet élesszek szüleim gyilkosának szemében. De ugyan minek? Ha azzal tettleges megoldást nem érek. Egyedül csak az hozhat vigaszt, ha személyesen megéreztetem vele megkövült érzéseimet. Hogy a bűntudat immáron, ne csak egy szemvillanó látomás legyen előtte, hanem az örökké-tartó véres valóság, amiben nap mint nap élnem kellett. Jogszerű egy árvának felsírnia az éj-közepében? Jogszerű de korai ilyen keservet ébreszteni egy fiatal szívében. Aki igazán sose érthette meg, milyen is az igazi szülői szeretett. Kizökkentve érzem, ahogy tanárom - taktikát módosítva, - éjjeli csevejre invitál. A szerepébe túlságosan beleéve magát, úgy gondolja, egy hosszas és empatikus beszéd elegendő, hogy felszakítsa a gátlások vasfalát. Rosszul hiszi. Ide a dalai láma nagy bölcsességei is kevesek lesznek, hogy őszintén megnyíljak előtte. De ha a lehetetlen, tegyük fel mégis lehetséges lenne, akkor sem találnám azt a formát, amivel közölném vele, hogy bosszantó kollégájának látszata hamis és gyilkost takar a homályban. Mégha bebizonyosodna, hogy feltételezem hiteles a szemében, ugyan mi tévő lenne? Feljelentést tenne? Értelmetlen. Hiszen az egész mágia-ügyi minisztérium gondos kezeivel óvja és védelmezi mindentől mentesülve. Albus? Bizonyára nem függesztené fel, hiszen ő a saját füle és szeme az intézményben. Senki sem ítélné el, ahogy én tenném legszívesebben. Senki nem fogná a pártomat, márcsak azért sem, mert az iskola legfélelmetesebb tanáráról beszélünk. Ugyan miben félelmetes? Hogy az érdemelt jegy helyett mínuszban adja az értékelést? Vagy, hogy az aranybányaként tekintett kivételezését 10 rettegett és gyilkos próbán kell kiállni? Én nem érzem okát, hogy félnem kell tőle. A tulajdon jogot, hogy kicsapathasson, nem teheti meg. Ezen felül, annyi mínuszt osztogathat nekem, amennyi a pergamenre kifér. Az ilyen büntetés nem tud bennem félelmet ébreszteni. - Sajnálom tanárúr, hogy ezt kell közölnöm önnel... - lassan fordulok hátra, hogy kijelentésemen még inkább éreződjön a távozásom. - ...de nem tarthatok önnel. - ejtem ki ajkaim között, mire pár lépéssel magam mögött hagyom legkedveltebb tantárgyamat tanító tanáromat. Rá néhány másodpercre, marni kezd a bűntudat, legfőképp azért mert a erős távozni akarásomat nem indokoltam. S mivel nem igazán okolhatom az önös lelkiállapotomért, annyival megtisztelem, hogy elmondom, miért. - Ne vegye magára... - fordulok arccal hátra, hogy a szemkontaktust megtartsam. - ...tudom miért invitálna, és jóval előbb tudom, hogy nem nyerné sikerét vele. Mert néha az elszánt cselekvés, nem hoz enyhülő válaszokat. Az pedig kétszeresen nehezíti a dolgokat, hogy nehezen megnyíló típus vagyok. Persze ennek ellenére, látom az elszántságát és igazság szerint élnék ezzel a kivitelezett figyelemmel...csak - a padlóra emelve a szemem, valami olyannal készültem volna letenni a pontot a mondatvégére, ami hihető és titkolt lehet, egyszerre. - Nem kenyerem az önsajnáltatás. - emellett döntöttem, és vélhetőleg nem gerjesztettem még több figyelmet a tanárom szemében.
Készítette Hector
Stones and bones; snow and frost.Seeds and beans and polliwogs.
Bár nem adom jelét, de végtelenül bosszant magányos kóborlásom arcátlan megzavarója, és ezen a csípős, dühítő érzésen az sem változtat, hogy immár felém fordulva, felismerem diákomat. Semmi olyasféle ingerület nem szakad fel belőle, amire ne számítanék; fiatalkori arrogancia, isteni igazságérzet, örökös üldözési mánia. Nincs ebben semmi szokatlan, pusztán a nagybetűs életbe kilépő, ébredező ego pszichológiája. Valószínűleg, ha gondolataimnak hangot adnék, diákomban elpattanna valami, büszkesége nehezen fogadná be, hogy kamasztársai nyűgös dackorszakától voltaképpen az égvilágon semmiben nem tér el, csupán némileg vehemensebben él benne a felnőni vágyó szenvedély. Nem szólok közbe akkor sem, mikor szünetet tart, és pótcselekvést végez – haját igazgatja, s közben a megfelelő szavakat kutatja, mit vághatna még szerinte jogosan a fejemhez –, csak némán hallgatom sértett önérzetének pimasz hangját. Le fog csillapodni, mindegyikük lehiggad, ha szétzilálhatatlan türelmemmel néz farkasszemet. Jóllehet, gondolataim néma tengerében jómagam is éppoly arrogánsnak tűnhetek, amilyennek az előttem álló lány mutatkozik, de saját belső csendjében az ember nincsen korlátok közé szorítva, mint a tárgyiasult valóságban. Karomat összefonva várok hát, hogy befejezze, és arcomról egyre inkább olvad a szigor, s helyébe apró mosoly szökik. Nincs ebben semmi gúny, vagy lenézés, csupán az a fajta kedves, elnéző türelem és szeretet, ahogyan egy felnőtt néz a gyermekre, annak ellenére, hogy Amiya már rég maga mögött hagyta a kölyökéveket. Mikor elhallgat, pár másodpercig magam is a hallgatásba burkolózom, és messze elnézek mellette, tekintetem beleveszik a folyosó félhomályába. – Mind a ketten jól tudjuk, hogy nem az első eset, amikor tilosban jársz és cselekszel, mint ahogy azzal is tisztában lehetnél, hogy ha Piton professzor állna itt helyettem, ő nem engedne meg efféle szájalást, míg én kifejezetten élvezem. És nem utolsó sorban engedem, mert nem bólogató majmokat nevelek – felelem csendesen, ajkamon hagyva a szelíd félmosolyt, ám hangom nem mentes a rám jellemző szigorú éltől. Mégsem haragszom a lányra, frusztrációját egyelőre még nem érthetem, hiszen nem fedte fel előttem az igazság-követelésének konkrét kiváltó okát. – Gyere, sétáljunk egyet – invitálom, és kezemmel finoman érintem meg a vállát, ekképp nógatva, hogy tartson velem. – Mindennek megvan a maga helye is ideje, így az igazságról való értekezésnek, és tanárod bírálásának is, mint ahogy ennek a tilosban járásnak is. És nekem úgy tűnik, e három felvázolt téma közül, a te szabályszegésed éppen jókor és jó helyen történt. Miért érezted szükségét az éjszakai csatangolásnak? Nem tudom, mi vezette ide ma este, talán csak a kíváncsiság, és a vakmerőség merész párosa, de lehet, hogy ennél sokkalta mélyebb és komolyabb indok csalta elő a hálókörzetéből. Sosem voltam, és sosem akarok azzá a tanárrá válni, aki személytelenségbe parancsolja a diákokat, és lelkükre talán még akkor is vak marad, mikor valami baj történik – sokszor visszafordíthatatlan. Ahogy Amya, úgy én is felrúgok egy igen fontos szabályt: nem a merev, szigorúan körülhatárolt tanári szerepben beszélek vele, hanem egy puhább, fellazult modorban, egész egyszerűen: mint ember az emberrel, úgy váltok vele szót és hallgatom meg.
Próbáltam el képzelni magam, egy olyan világban, ahol a hazugság csakis őszinte formában hagyja el az emberek szájt. Ahol a "hogy vagy?" kedélyállapot után érdeklődő tipikus kérdést, nem a beletörődő és hallgatag "rendben, köszönöm." hanem a nyílt és őszinte "nem, nem vagyok jól, azért..." kifakadás követ. Ahol a "kérlek, mond, hogy nem igaz"-ra a válasz "sajnálatos módon de, ez történt". Hány évszázadnak kell még eltelnie ahhoz, hogy az emberek őszintén forduljanak egymáshoz, semmilyen anyagi juss vagy cselszövés nélkül? Mert mi nem csak a szárazföldön folytatunk háborút, idestova kitudja hány ezer éve, amióta az emberiség létezik. Lélekben is hosszú és zsarnok háborút szítunk őszinteség és hazugság között. S ez nem egyenlő a jó és a rossz ellentétével. Ez annál egy sokkal komplexebb dilemma. A szél fütyülő moraja csapódik a falaknak, mintha egy éjszakai szimfóniát írna. Hüvös szellő járja be a csarnok tágas termét, s mikor elér, hideg libabőr teríti be a bőröm felszínét. A szaktanár felelősségteljes hivatással száll szembe a tilosban járóval. Olyannyira, hogy nem helytelen számára fenyegetést csempészni a szavaiba. Arcom a hűvös fehérből, kipirosodik az alkalmazott módszertől. Meg voltam győződve arról, hogy a mi Mágia-történeti tanárunk az ilyesfajta módszerektől elszokott. Hiszen kevésszer vetette be diákjainál. S ha volt rá alkalom, az igazi "orvosi problémás" tanulóknál. - Ugyanúgy kezel, mint azokat akik folytonosan felrúgják a szabályokat. Pedig nem kellene. - feleltem, elsőre tán szemtelenséget éreztet egy tanár iránt, de őszinte, az elejétől kezdve őszinte volt. Jogosnak érzem a külön bánásmódot, hiszen a rajtakapás még teljes valójában nem ér fel azzal, hogy bűnözőként kezeljenek. Hajamat kezeim fogságában vettem hátra, miután még szűkebbre szorítóm az íriszeimet tanárom szemében. - Ahogy érzi, Tanárúr. Remélem igazi megnyugvásra talál, ha egy Hollóhátastól egy ilyen ügyért levon 50 pontot. - közlöm vele, mindezt gőgös arckifejezésben. Tanárom a szellemi mesterem. Csak akkor szállok harcba tanítómmal mikor az igazamat védem. S pontosan ezt is teszem. - Nekem rövidke válasza a kérdésemre nem szolgált megnyugvással...mégsem fenyegetem, hogy a két mondatos válasz helyett egy kis regényt mondjon el nekem. - teszem hozzá, a szokványos dacos habitusban, a keresztezett karokkal, felívelő szemöldökcsonttal. - Én tudatlan, próbálnék különbséget tenni maguk közt...tanárok közt. - kezdek bele normális és kicsit sem provokáló hangnemben. - De, minden igyekezetem ellenére, nem látok változást...nem látok változást a módszereikben, a viselkedésükben, sem a taníttatásukban. Semmi jelét nem látom a különbségnek, pedig az emberek ettől egyéniségek, nem? Ha más kollégája, mondjuk Piton professzor illetett volna ugyanezekkel a szavakkal, teljesen hidegen hagyott volna. Önt azonban többre becsültem...már amiket a pletykákból és az órákból leszűrtem. - hosszú monológom ismételten őszinte, és bátorságból talán egy kissé ellenséges. De nem érzem okát a finomkodásnak. Hiszen intelligens emberek között, a vita csupán eszme-csere. A tanár urat pedig partnerként és nem ellenfélként kezelem. A hierarchia rendszernek mindig is eleget tettem, hiszen volt önérzetem.
Készítette Hector
Stones and bones; snow and frost.Seeds and beans and polliwogs.
Árnyékom hosszúra nyúlik mögöttem, ahogy a folyosók kihalt magányát járom az ólomüveg ablakokon átszűrődő holdfényben. A csendbe csak lépteim, és talárom szövetének halk neszelése szökik bele, ezt leszámítva szinte bonthatatlan némaság vesz körül, mintha az ezeréves falak is mélyen aludnának. Kollégáim legtöbbjével ellentétben, engem egyáltalán nem bosszant az éjszakai ügyelet, sőt; végtelenül megnyugtató a társtalanság, ez a pár órányi zavartalanság. Ilyenkor gondolataimat mélyen a koponyaüregbe zárva cipelhetem, és nem kell attól tartanom, hogy a diákzsivaj kizökkentene a csendes elmélkedésből. A kastélynak erre a részére csak ritkán merészkednek a nebulók, így ma éjszaka sem számítok szabályszegőre; ha valamelyik klubhelyiség közelébe lennék beosztva, az estém korántsem lenne ilyen nyugalmas, mert bármilyen csúnya gondolat is ez egy tanártól, a diákok olyanok, akár az állatkölykök: nem kóborolnak messze az almuktól. Merengésemből mégis kizökkent valami halk, alig hallható zaj, apró neszelés valahol a folyosó végén. Bosszankodva indulok az irányába, a mindig kedves és szelíd tekintet egy pillanat alatt a semmivé lesz és szokatlan feszültség, már-már harag fészkeli be magát az íriszembe. Egy percig sem gondolom, hogy veszély lapulhat a sötétségben, biztosra veszem, hogy egy magát rettenetesen bátornak kikiáltó diák tesz tiltott felfedezőutat a Roxfortban. Pálcámat előretartom, végéből élénk fénypászma világítja be a folyosót, és gyanúm beigazolódni látszik, mikor tekintetem megakad az előttem álló alakon; valóban egy diák. Nincs kedvem az éjszakai fogócskához, és bár nem szokásom bűbájt szórni a diákokra, de ezúttal már nyelvem hegyén van a lábbilincselő átok, hogy ne tudjon megszökni előlem, de úgy tűnik, nincsenek ilyen szándékai. Csak áll, háttal nekem, a fáklyafényben talárszegélye kékesen villan, és immár pálcámat leeresztve sétálok oda hozzá. Szavai meglepnek, az általános reakció egyáltalán nem ez, ha rajtakapnak valakit, miközben tilosban jár. Szemöldökömet zavartan húzom össze, ez a helyzet szokatlan, és éppen ettől érdekes; valahol mélyen már egyáltalán nem bánom, hogy megzavarták a magányomat. Mikor szembefordul velem, látom szemében az eltökéltséget: nem fogja feladni a dacot; eldöntötte, hogy erős lesz, és ha kell, pimasz. Ott csillog minden a tekintetében. Megtehetném, hogy tetemes mennyiségű pontot vonok le a házától, és büntetőmunkára ítélem, de egyiket sem teszem; értelmesebbnek tűnik az átlagnál, aki válaszokat és nem pusztán dorgálást érdemel. – Mert az igazság fáj; néha elviselhetetlenül és rettenetesen – egyszerű szavak vágnak bele a csendbe, nyers, köntörfalazás nélküli válasszá állva össze, de mást ne várjon, ha az igazságra kíváncsi. – Nem mindenki elég erős hozzá, hogy elbírja ezt. Arcom rezzenéstelen, vonásaimon a szigor ül meg, hangom is fagyos, rosszalló, hiszen mégis csak szabályt szegett. Elgondolkozva tekintek rá, érzem, hogy valami nincs rendben, valami nyomasztja őt, igazán nem tudom micsoda, de abban biztos vagyok, hogy nem a bajt keresni szökött ki a hálókörletéből; ha tévedek, az úgyis kiderül. – De inkább te adj nekem arra okot, miért ne küldjelek büntetőmunkára, és vonjak le a kis csavargásod miatt annyi pontot, ami aztán garantáltam a házverseny legutolsó helyére sorolja a Hollóhátat?
Késői, hűvös szél tölti be a folyósok kihalt csarnokát. Az iskola félszemmel, de nyugodtan alussza álmát. A termek kiörültek, s hátra hagyott porszemeiket az arra járó tanárok lépte zavarja csak fel. Néha úgy érzem, a kiüresedett intézmény rokonszenvesebb mint nyüzsgő képmása. Néha jobb a telihold fényében felkutatnom a szemem elől elrejtett kincseket, mint a gyanút keltő világosságban. A távolban, ahol az épületet hatalmas fa-rengeteg fogja közre, vérfakosok vonyítása üti meg a hold sütötte csendet. A teliholdra mered a tekintetem, a kinti folyósok résében. A körülötte lévő fehér aurája rossz előzményt sejtett. Épp mint akkor. De gyermeki ésszel fel sem foghattam, mint is sugallhatnak az égi jelek. Megtörtént, s ez már végleges. Nem hozhatja helyre semmi sem. Könnycseppet kár volna érte ejtenem. S valamilyen megmagyarázhatatlan gátlásból, nem merem a hold előtt kitárni a szívem. Félek, hogy kihasználná a helyzetet. Lépteimet finoman dobbantom a padlón, tudván, hogy tiltott helyen tartózkodom. Egy macska ösztönein nem nehéz túljárni. A gazdáját ellenben ennél jóval nehezebb lóvá tenni. Mai szerencsémnek köszönhetően, kijutott nekem a szabadság érzése. Mert mikor eltiltott helyen lézengek, mindig ezt érzem. Egy korlát, amit ismét sikerült áttörnöm. S láthatólag még a fejemet a nyakamon hordom. Annyiszor átfutotta az elmémet, ez a szerfelett nagy védelmezési kényszer. Mégsem értem, mi szükség rá, ha a folyosók végében nem fene vadot állítanak akadálynak. Bolyhoska létezéséről az egész épület tud. A rém hírek vajnyi kevés igazságot rejtenek. Hatodévesként már futja annyi bátor eltökéltség belőlem, hogy nemet mondjak az ilyesmiknek. Jobb szeretem magam átélni az efféle dolgokat. Mert egy dolog prózát mesélni, más dolog azonban a főszereplőjeként megélni. A monoton lépteket, egy-egy nem odaillő ütem töri meg. Azonnal megtorpanok, de még a hátraarcot hanyagolom. Diák nem lehet, hiszen a többség, akár egy birka nyáj inkább hallgat a demagóg retorikára. Frics személye már helytállóbb lenne. Ugyan, Missy Noris jellegzetes nyávogása elmarad. Nem lehet más, csak egy őrtálló tanár, aki tetten érte a szabálysértőt. - Ha ad egy erényes okot, hogy visszatérjek a hálókörletembe, akkor szónélkül elmegyek. - továbbra sem fordulok meg. Beérő lépteit hallom a sötétben. Csökönyösen kihúzom magam, s egy pillanatra lehunyom a szemem. Mire végül felveszem a szemkontaktust vele. - Tanárúr, miért folyamodunk hazugsághoz a védelem érdekében? - erényes és már régen elhallgatott kérdésemet vágom a fejéhez. Válaszokat akarok, s a hold lássa a lelkiismeretemet, hogy nem rossz célra hasznosítom a megkapott információt. Igazságot akarok, elvetve a kegyesebb és bosszúsabb hazugságot. Mert egy diáknak sosem bűn kérdeznie. De a tanárok gyakran érzik úgy, nem kell felelniük a kérdésre.
Készítette Hector
Stones and bones; snow and frost.Seeds and beans and polliwogs.
Ilyen rövid idő alatt is bőven sikerült rájönnöm, nem lesz olyan mint én. Lehet sikeres, lehet irigyelt, de hogy másképpen fogja elérni, mint én, az biztos. Ettől még a ruhák tekintetében adok neki utasításokat, vagy hogy hogyan tartsa magát, ehhez nem fér kétség, de a férfias viselkedést úgysem lehet holmi mentorálás keretén rábízni. Amennyire lehet, betartom az anyjának tett igéretemet, többre nem vagyok képes. Sosem tanítottam senkit, valahogy eddig nekem bőven elég volt, hogy a saját múltamon túllegyek, az sem volt egyszerű, de már eljutottam arra a szintre, hogy ne kelljen érzelmeket mutatnom, és ha emiatt Sung-yeun összecsuklik, arra már nem kell felelősséget vállalnom, találja meg ő is a maga keménységét, pasiként arra születtünk, hogy ne kelljen nyálas módon érzelgősnek lennünk. Az más kérdés, hogy én a színészetben mindent kiélhetek, ha neki ez nem megy, akkor majd megoldja amiben tudja. A szegett vállra kissé hunyorgok, amikor nem néz oda, mintha kicsit szánnám, de el kell távolítanom magamból ezt az oda nem illő érzést, nem a barátom, sőt senkim nekem ez az idegen fiú. - Mert így a helyes. Te talán hátat fordítasz azoknak, akiket tisztelned kéne? Látod ezért tartasz itt, mert ostobákat kérdezel Kim Sung-yeun. Sokat kell még tanulnod. A kulturánk más, mint az ittenieké, ám ez nem jogosít fel arra, hogy feladd a tanultakat. – Elnézést kér, amire szigorúan bólintva felszegem az államat, hogy aztán finoman elmosolyodjak, amint előttem belép a hugrabugos klubhelységbe. Amennyire butácska, olyan könnyedén kész azt tenni, amit kérek. Csupán feleslegesen kérdez, azt pedig olykor kezelhetem is. - Na ez már valóban nem tartozik rád, de ha nagyon tudni akarod, a szüleink ismerték egymást. Anyám azért bízott téged rám, mert tudta, hogy megbízható vagyok, és megtenném, érte. – Nem megyek bele a részletekbe, mert az már valóban a saját életem, amibe nem kívánom belevonni. Legyen csak elég, amennyit eddig elmondtam, most inkább teszteljük, hogy mire képes a varázserejével. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire zseni lesz a lámpát átváltoztatva. Azon kapom magam, hogy csodálattal nézegetem, gyorsan eltűntetem a szájtátást, és felküldöm átöltözni. Persze megint visszakérdez, már kezdem nagyon unni, úgyhogy csak pofákat vágok, és remélem mielőbb eltűnik. Meghallom a hangját, nem szólok semmit, várom, hogy lejőjjönés csóválom a fejemet, hogy vajon miért késlekedik még mindig. Várok, felnézek a lépcsőkre, még mindig sehol. Aztán megjelenik... Összeszűkítem a szememet, hogy azt mutassam, egye fene, ez akár egész férfias is lehet, pedig... nagyon csinos, ha lehet azt mondani, még csinosabb mint én. Sajnos ez nem annak köszönhető, hogy jól választottam ruhát. Az arcéle igen finom, nem is nagyon fiús, a szeme csillogása olyan félszegséget sugároz, amely egy fiúhoz tényleg nem illik, de hát ő ilyen. Egészen megbocsátható. - Na gyerünk. – Mordulok rá, hogy elinduljunk, és megmutassam neki a kastélyt, hogy többet ne tévedjen el.
Macsó srác? Igazából nem is vagyok benne teljesen biztos, hogy én valaha macsó srác akarnék-e lenni. Nem valószínű, mert hát... nem vagyok egy macsó srác alkat, sőt... srác sem vagyok. Pont e miatt akartam eltűnni inkább a színről és pont e miatt nem valami jó hír, hogy a nyakamba kaptam őt, aki nem igazán segíti elő azt, hogy el tudjak tűnni, sőt még fel is akar erősíteni, hogy látványosabb legyek és... ilyesmi. Ez nekem pedig nem igazán tetszik, mert jobb nekem, ha nem figyelnek rám, az lenne a legjobb, ha ő se figyelne rám. Nem is értem, hogy anya miért küldte a nyakamra... a testvérem nyakára. Vajon tényleg teljesen megzavarodott a feje és tényleg azt hiszei, hogy én ő vagyok? És ez... vajon így marad örökre? Őszintén szólva egy ideig még reméltem, hogy rendbe jön, az utolsó pillanatig, amíg be nem tettem a lábamat a Roxfortba biztosra vettem, hogy végül észhez tér, hogy egyik reggel úgy kel fel, hogy bocsánatot kér, de... semmi ilyesmi nem történt. Nekem pedig nincs más választásom, mint elviselni ezt és... alkalmazkodni. - És miért csinálod? Miért teszed amit elvárnak? Miért alkalmazkodsz a kötelezettségekhez? - igen azt hiszem megint kissé hirtelen csúsznak ki a számon a kérdések. Nem kellene... nem lenne szabad, de mégis megtörténik. Összeszorítom hirtelen a számat, egészen vékony résnyire szűkítem össze, és kissé aggódva pillantok rá végül. - Elnézést, én... nem tartozik rám, bocsánat. - hebegem végül egy újabb röpke meghajlás kíséretében, miközben aggódva lépdelek mellette. Nem kéne ilyet csinálnom! Miért nem tudom átgondolni a szavaimat, mielőtt kicsúsznának a számon? Ez... ezt nem szabad. Nem tehetem mindig, ami eszembe jut és főleg nem mondhatok mindent ki, főleg nem előtte. Ez nem lehetséges. Ő túlságosan komoly, a végén még észrevenne valamit, amit nem kéne. Alkalmazkodnom kell valahogy hozzá, hogy végül békén hagyjon és akkor... nem lesz semmi baj. - Szóval neki segítesz, de... honnan ismered anyát egyáltalán? - tudom, túl sokat kérdezek és tudom, nem szabadna, de hát mégis mit tehetnék? Az a baj, hogy én már csak mondhatni ilyen vagyok, szeretek tudni dolgokat és e miatt gyakran csúsznak ki kérdések a számon, még ha ez mások számára esetleg zavaró is. Persze gyakran kérek elnézést, de attól tartok, hogy Hyun-seoktól még majd kell is párszor, ha csak nem tanulom meg hogyan tartsam magamban a kérdéseimet. Önkontroll, nem igaz? Azért arra akaratlanul is elmosolyodom, hogy eltátja a száját, amikor átalakítom a lámpaernyőt. Nem tehetek róla... jól esik. Csak amikor újra rám néz akkor tűnik el a mosoly az arcomról, hiszen... olyan lesújtó pillantással tud illetni, hogy már csak attól majd elsüllyedek szégyenemben. - Fehér? Miért pont... Jól van sietek vissza. - sóhajtok végül és kissé megsemmisülten indulok el felfelé. Még jó,hogy nem találta ki, hogy velem tart, akkor lenne csak még macerásabb, hogy még magyarázkodnom is kell, hogy miért ne tegye. Mindenesetre se perc alatt átöltözöm és csak a cipő elővételénél tűnik fel, hogy... bizony ott a kép is. Belebújok a lábbelibe is, és a képet valahogy egyszerűen csak a zsebembe süllyesztem. Félő, hogy ha azonnal rákérdeznék, hogy kik ezek, akkor annak még komolyabb következménye lenne, mint az eddigi kérdéseimnek. Ha szemmel ölni lehetne... már így se élnék. - Készen vagyok, mint pont jó, és... most? - oké, még mindig nem tudom, hogy mi is lesz, vagy hogy miért kell vele lógnom. Valahogy majd férfit farag belőlem mi? Hát... ahhoz sok sikert Hyun-seok!
Az egyértelmű, hogy nem az a tipikus macsó srác, akinek elvárható lenne, hanem az az érzékenylelkű, akire első blikkre a szemem forgatom, és csak beharapom az ajkamat, hogy ne mondjak állandóan valami lekezelőt. Nem tudom miért, valahogy magamból indulok ki, és nehéz felfognom, miért ennyire gyenge idegzetű valaki fiú részére, egyszerűek a szabályok, gyorsan el kell lesnie mástól, mondjuk tőlem a megfelelő viselkedést, és már be is illeszkedett. Tőlem hiába vár kedvességet, mi fiúk egymás között nem bátorítjuk, hanem felhúzzuk egymást. Attól leszünk erősek, hogy egyszerűen nem leszünk gyengék egymás előtt. Nem mondom, hogy katonatársként kell egymásra tekinteni, de amolyan bajtársként igen. Ezt kell majd belevernem Kim Sung-Yeun-ba. - Valóban? – Kérdezem egy pillanatra megenyhültebben elmosolyodva, hogy aztán ismét kihúzzam magam, felvéve a szigorú, peckes tartást. Ezt azért jó tudni, hogy ő is kész szabályok szerint élni. Akkor csak remélni merem, hogy nem okoz majd sok galibát, csak teszi, amit mondok. Akkor biztosan nem leszünk egymással zűrben. A kérdésre ellenben megütközve húzom fel a szemöldökömet. – Ez kérdés? Valóban komolyan felmerülhet az ellenkezője? Nem is nagyon értem, hogy miért nem ismeri még eléggé a világot. Talán nem kapott elég pofont az élete. A kishercegnek bizonyára mindent megadott az anyja, bezzeg az én szüleim halottak, mind a ketten, és egyedül kellett boldogulnom, amióta csak az eszemet tudom. De hát magyarázhatnám ezt napestig, míg nem kap igazi tragédiát, úgysem fogja felfogni, csak a szigor számít, hogy egy idő után önmaga is belássa, mi a helyes út. - Ez magától értetődik. Az anyád sokat segítetett, amikor gyermek voltam, most rajtam a sor, hogy viszonozzam. Ne hidd, hogy te vagy oly fontos, az ő kérése az, amiért itt vagy. – Talán nyers vagyok ezzel, de őszinte. Nem szokásom megjátszani magamat. Azaz pont hogy igen, ám már olyan régóta színlelek, hogy teljesen magamévá tettem a szigorú, kiméletetlen létet, amelyet csupán a színjátszás alkalmával sikerül leráznom magamról. Akkor mosolyog a lelkem, lehetek valaki más, az érzéseimet művészetbe tudom önteni. Az igazi arcomat viszont senki nem ismeri, és jó is az, ha ez így marad, hiszen nem tudnék szembenézni a sajnálattal. Beérünk végül a klubhelységbe, ahol nagyon is kiváncsi vagyok, hogy mihez fog kezdeni a kérésemmel, kívánságommal. Enyhén szólva is meglepő, hogy még engem is képes lenyűgözni. Azon kapom magam, hogy eltátom a számat. Gyorsan be is csukom, és csak felszegem az államat, hogy bólintsak. Igazi zseni, de hogy ezt ki is mondjam... Esélytelen. - Menj fel a hálókörletbe. Választottam neked egy fehér együttest, a börönd az ágyadon van, legfelül találod benne a ruhádat. Addig én, várakozom itt. – Ha megteszi, és felmegy, valóban megtalálja a rá tökéletesen illeszkedő csodaszép férfi ruhát, amely illik is a lányos stílusához, a cipőméret is stimmel. Amit viszont elrontottam a pakolásba, hiszen magamnak is csomagoltam a fénykép. Hárman vannak rajta, a szüleim, akik mellé fekete szalagot kötöttem, és mögöttük valaki, akinek nem lehet felismerni az arcát, mert pont oldalt néz, mintha valamire figyelne. De az is lehet, hogy szándékosan kívánt az árnyékok között maradni.
Igazából már magától a helyzettől is meg vagyok szeppenve, hogy itt vagyok a suliban a testvérem külsejével és el kell játszanom, hogy ő vagyok. Minden új és minden olyan bizonytalan már önmagában is és erre még a nyakamba is kaptam egy olyan valakit, mint Hyun-seok, aki finoman szólva sem viselkedik kedvesen... hát mondja valaki erre, hogy egyszerű dolgom van. Igaz, hogy nincs? Az is kész csoda, hogy legalább időnként meg merek szólalni, részemről már ez is nagy dolognak tűnik jelenleg. Próbálok én kitartani, de őszintén szóval nem egyszerű, szívesebben tűnnék el mellőle az egyik lépcsőfordulóban, de félek, hogy akkor megkeresne és... szóval nem sok értelme lenne. - Én tisztelem az idősebbeket Hyun-seok, téged is tisztellek. - még egy röpke meghajlás is belefér, egy pillanatra megállva mellette, csak aztán veszem fel sietve újra a haladás ritmusát. Így is gyorsan megy, én pedig alacsonyabb is vagyok, már-már szaladnom kell mellette, hogy tartani tudjam a tempót egyáltalán. - Te is ezt teszed? Mindig azt, amit elvárt? - bizonytalanul pillantok rá. Nem is tudom, hogy miért ilyen, hogyan lehet ennyire kemény és... komoly, mert az igaz? Nagyon is az, és nem tudom, hogy ennek mégis mi lehet az oka. Talán neki is rengeteg szabálynak kell megfelelnie, mint ahogy tőlem is ezt várja el ő, meg az anyám is? Nem lehet neki sem könnyű, ott a sok rajongó, mindig úgy kell viselkednie, hogy az tökéletes legyen. Nem irigylem érte. - Csak számít valamennyit, ha segíteni akarsz igaz? Mármint... megakarsz felelni és mivel megkértek rá, hogy segíts nekem, akkor felelsz meg, ha megteszed. - ráncolom kicsit a homlokomat, még az orromat is kicsit összehúzom, ahogy próbálom megfogalmazni jól azt, amit akarok. Úgy, hogy ne legyen belőle baj és ne érezze azt megint, hogy nem tisztelem. Tisztelem én, idősebb is nálam, többet is ért már el, híresebb is, persze, hogy tisztelem, csupán... egyszerűen vannak dolgok, amiket nem teljesen értek és olyankor hajlamos vagyok kérdezni. Ez is ahhoz vezető út, hogy tisztelni tudjam és megfeleljek az elvárásoknak, nekem legalábbis szükségem van ehhez a megismerésre. Ahogy elérjük a klubhelyiséget meg is jelenik a Hugabugosokat felismerő ajtó, mi pedig belépünk rajta. Azért meglep a kérdése, vagyis... a feladat nagyon is. - Hát akkor... itt azt hiszem. - az az igazság, hogy ha ő határozottabban beszél, akkor én csak még jobban elbizonytalanodom sajnos, nem sokat segít rajtam tehát a mostani viselkedése. Még a hangom is halkabb, de azt hiszem nem fogom ezt megúszni. Előhúzom hát a pálcámat, és egyelőre csak az asztalon lévő kis lámpához lépek. Halk varázsigét mormolok el, hogy aztán a megfelelő pálcamozdulat után pöccintsek oda a lámpára, aminek a burája ennek hatására alakul át. Az eredeti sárga zöldes lesz, pikkelyes, épp olyan, mintha kígyóbőrből készült volna. Nem is tudom,hogy miért ez jutott eszembe, de egészen jól néz ki, a pikkelyek miatt, még az árnyékok is sejtelmesek, amiket a falra vet így a lámpa. Bizonytalanul nézek fel Hyun-seokra... remélem, hogy megfelel az elvárásainak, de biztosan többet várt.
