2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Jól ismert és közkedvelt fogadó. Meleg és kényelmes, folyton tele van, és remek vajsört adnak, bár kaphatunk lángnyelv-whiskyt, violalikőrt, forralt mézbort, ribizlirumot és még meggyszörpöt is szódavízzel, jéggel és ernyővel. A tulajdonos Madam Rosmerta, akinek bájai nagy hatással vannak Ronra (már amikor nincs az Imperius hatása alatt.)
- Németül, franciául, angolul, na meg olaszul is. – Felelem Alexnek, aki esetében még mindig nem értem, hogy mitől ez a hihetetlen nagy önértékelési zavar. Én, Alba és Dany is igen magabiztosak vagyunk, valahogy furcsa nekem, hogy ha egy jó külső adottságokkal megáldott lány ennyire maga alatt van. Érzem, hogy van benne némi véla vér is, szerintem ennek pont hogy rá kéne erősítenie a saját hozzáállására, de fogalmam sincsen, hogy miért ilyen, még nem ismerem őt. – Köszönöm Alba, azt hiszem jobban féltem ettől a találkozótól, mint kellett volna. – Halványan elmosolyodom, végülis egészen jól sikerült az este, még a kislányt is sikerült majdnem figyelmen kívül hagynom, de mégiscsak úgy hoztuk össze, hogy mindenki jól érezze magát. Apám közben visszatér, de amíg Danyvel beszél, addig még maradok Alba mellett, közben viszont a vacsorával végeztem, meg is törölgetem a számat. – Ott még nem kviddicseztem, és spanyolul sem tudok, de mindkettőnek eljöhet az ideje. – Bólintok, előrevetítve azt, hogy még szorosabbra fűzhetjük a családi viszonyokat. – Tudod ezen egy kviddicsjátékos nem szokott gondolkozni. Játszom, amíg tehetem, utána talán edzősködés. Az anyám medimágus, de én sosem tanultam ki annak az alapjait. Őszintén szólva fogalmam sincsen, hogy mihez kéne kezdenem az időmmel. – Vallom be kissé sután, lévén olyan sok pénzünk van, hogy eddig azt tehettem, amit csak akartam, így lövésem sincsen, hogy mi lenne velem, ha esetleg dolgoznom is kéne. – Csak az All Star válogató miatt jöttem, de most, hogy itt vagyok, úgy látom van értelme más miatt is maradnom. – Természetesen ha szükséges, Alexnek is tudok segíteni a mardekáros válogatóban, az engem úgysem érdekel, ráadásul azt csak hetedikig bezárólag játsszák, mint házak közötti versenyt. Ellenben nem szólok semmit, mondhatni elmegy a fülem mellett, hogy az apám találkozni akarna a nevelőanyámmal. Jobb lenne, ha ez meg sem történne, de most nem tudok rá mit mondani. – Nos most köszönöm a meghívást, örültem, hogy megismerkedtünk! Sziasztok! – Intek körbe, viszont puszi, vagy kézfogás nem jár senkinek, csak simán felállok, aztán majd úgyis találkozunk még, de most rengeteg mindent kell emésztenem. Az apám felé csak egy bólintás jár, valahogy vele még tartózkodóbb vagyok, mint a gyerekeivel. Ám rengeteget sikerült ennem, úgyhogy az este összességében jól telt el.
//Köszönöm szépen a játékot, alakul^^//
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Csak egy vidám mosollyal nézek Albra, ahogy meghökkenve kérdezi, hogy Alex tényleg képes volt-e lelökni a lépcsőn. - Legalábbis megpróbálta, de így is én nyertem. - azért nem olyan könnyű engem ledönteni a lábamról. Bár tényleg szórakoztató tud lenni, ahogy Alexszel egymást visszarántva próbálunk előnyt szerezni, hamarabb megtalálni az ajándékokat, mint a másik. Közben valamikor általában még a párnacsatától sem riadunk vissza. Legalább akkor egy napra megint gyerekek lehetünk. Lydia mély bánatára. Nem is értem, hogy a bácsikám mindek hívja meg minden nagy családi ünnepünkre. Sokkal boldogabb lenne mindenki, ha nem kéne azt a citromba harapott nőt bámulni, aki mindenre csak rosszindulatú megjegyzéseket tud tenni. Még az olyan ostoba és jelentéktelen dolgokra is, hogy mért van egy gyűrődés az asztalterítőn. Arra amikor Alex válaszol Robynak, és megint érzem belőle, hogy az önbizalma valahol a béka segge alatt lehet kinyitom a szám, de vissza is csukom. Most azt hiszem mind jól láthatják rajtam, éppen egy keresetlen véleményt nyeltem vissza Alex anyjáról. Igen, ezért is azt a nőt okolom, de Alex előtt igyekszem nem szidni, akármennyire is rossz a véleményem róla. Ma már így is túl sokat mondtam róla. Inkább megpróbálom valami pozitívra átfordítani ezt az egészet. - Alex igen is számtalan dologban tehetséges, csak még el kell hinnie magáról, csak sajnos nekem nem akarja elhinni. - kerülöm ki az okokat. A fő ok pedig Lidya. Mondhatja, hogy én hangolom Alexet ellene, és az elképzelései ellen, hogy milyennek kéne lennie a tökéletes Alexnek az ő képzeletében, de nem akarom megadni az örömöt, hogy igaza legyen. Elég ha Alex végre magától is kezd rájönni, hogy nem kell Lydia bábját játszania, mert az nem ő. Ezt pedig senki nem tudja nálam jobban. - Még bőven van időd eldönteni, hogy mit szeretnél. A lényeg, hogy olyan dolog legyen, ami boldoggá tesz. - mosolygok kedvesen Albára, hiszen tényleg rengeteg ideje van még kitalálni, hogy mit is akar. A varázsvilággal pedig még csak most ismerkedik, ami szintén a lehetőségek tárháza. Szent meggyőződésem, hogy Alba is tehetséges rengeteg dologban, csak még rá kell jönnie, hogy pontosan mikben. De ha olyat választ, amit szeret, akkor csak jól dönthet. Igazából Alexnek is ugyanezt kívánom. A baj csak az, hogy Lydia viszont minden áron a saját kitalált házassági terveit akarja rákényszeríteni, függetlenül Alex érzéseitől. Ez pedig szerintem nem helyes. És ezzel még finoman fogalmaztam. Alex kérdésére, miszerint Roby is beszél-e németül én is kíváncsian nézek a fiúra. Ez engem is érdekel. Igaz, engem alapvetően a nyelvek is érdekelnek, de ez más kérdés. Egyszerűen örülnék, ha ez is közös lenne bennünk Robyval, és Alexszel. Na, és arról se feledkezzünk meg, hogy éppen kezdek nagyon büszke lenni Alexre, és Albára. Talán most először nem civódnak egymással. Ki tudja, talán a közös szurkolás összehozza őket. Remélem. - Te is indulsz a Mardekár válogatón Alexszel, vagy kifejezetten csak az All Star miatt jöttél? - fordulok most Robyhoz a magam kérdésével. Szívesen megyek, és szurkolok Albával neki is, bár nem tudom, hogy a háza csapatába egyáltalán be akar-e kerülni. Ha nem, akkor is szurkolhatunk együtt Alexnek. - Hogy nem-e? - forgatom meg vigyorogva a szemem Alex ellenvetésére a makacsságra. Egy csomó dolgot tudnék mondani, amiben igen is makacsabb, mint egy öszvér. Éppen csak nem veszi észre ezeket magán. De most nem akarok erről igazán vitatkozni. Annál is inkább, mert közben visszatér a bácsikám is. Nem mondom, hogy egyetértek a nővel kapcsolatos döntésével, de nincs is jogom beleszólni. Azon kívül vélhetően ez Robynak így is elég nehéz lehet, nincs szüksége még az én kéretlen megjegyzéseimre is a "nevelő anyjáról" Már ha lehet így hívni egy csecsemő rablót. Az rendben van, hogy megmentette Roby életét, de el kellett volna mondania a bácsikámnak, hogy a fia él, és visszaadnia neki, amit ez lehetséges. Ismerem annyira bácsikám, hogy tudjam, nem tiltotta volna meg, hogy néha meglátogassa Robyt. Talán még a keresztanyja is lehetett volna... de így? Ez közönséges csecsemő rablás, amit a törvény büntet. Még ha ez érzelmileg igen bonyolult helyzet, akkor is. Csak bólintok a bácsikám felé egy aprót, hogy rendben megértettem az álláspontját, és nem szólok bele. Tulajdonképpen tényleg lenyelve a véleményem. Én nem lennék ennyire elnéző, ha az én fiamról lenne szó. Azért érdeklődéssel pillantok Robyra, hogy mit válaszol a bácsikám hozzá intézett kérdésére. Tulajdonképpen még enni is elfelejtek közben, pedig nálam az igen nagy szó, mert hát akárcsak Roby, én is képes vagyok mindent is összeenni, nagyjából állandóan.
ϟ”Az életben tényleg a család a legfontosabb. Vannak napok, amikor imádjuk őket, máskor szeretnénk titkos árvák lenni, de végül is ők azok, akikhez mindig hazatalálhatsz.”ϟ
Kissé meghökkenve képedek el azon, amit Dany mond, hogy Alex le akarta lökni a lépcsőn. Én azért biztosan nem csinálnék ilyet, annyit egy ajándék se ér, bár néha tudok szeles lenni, de a Mama mindig azt mondta, hogy a Karácsony lényege az, hogy együtt vagyunk és nem pedig az ajándékozás. Na jó azért az ajándék sem elhanyaholható. - Lelökött a lépcsőn? - bököm ki olyan arcot vágva kb. hogy azt várom azt fogja majd mondani, hogy igazából csak viccelt, semmi több. Tényleg nem tudom, hogy komolyan gondolta-a ezt a lépcsőről lelökés dolgot. Remélem csak viccelt, vagy ha Alex meg is próbálta, akkor nem sikerült neki. Tudom mekkora az a lépcső és nem lehet kellemes leesni rajta. - Lehet, de még nem tudom. Egyelőre ismerkedem mindennel. Eddig azt se tudtam, hogy vannak sárkányok, úgyhogy... - vonom meg egy félmosollyal a vállamat, hiszen nekem az egész varázsvilág még teljesen új, szóval hogy cukrász leszek-e az remek kérdés, bár jól esnek Roby szavai, hogy jó lennék benne, meg olyan vendégcsalogató arcom van. Tényleg igyekszem nyílt lenni és sokat mosolyogni, szóval ebben végül is igaza van. - Ha cukrász leszek, akkor az is lehet, hogy Spanyolországban, vagy lesz egy egész üzletláncom és majd utazgatok! - lelkesedem be, bár persze tényleg kérdés, hogy mi lesz még, hiszen akármi lehetek és most a varázslat megismerésével még több lehetőség tárult fel előttem. Lehetek valami mágikus lény kutató, vagy kviddicsezhetek, mint Dany és ezek szerint Roby is, bár bevallom a repülés nem a kedvenc elfoglaltságom és van egy enyhe tériszonyom is, úgyhogy nem biztos, hogy nekem való. - Te mi leszel, ha nagy leszel? - pillantok újra Robyra, bár kiderült, hogy kviddicsezik, de az még nem jelenti, hogy ne érdekelné más, mint a bájitalok, amint meséli, hogy abban is jó. De az is lehet, hogy van más célja, csak még az nem került szóba a beszélgetés közben. Arra azért én is időnként meglepetten nézek, hogy ennyire vegyíti az édeset a sóssal. Én előbb megeszem a husit és csak után nyúlok a sütikhez. Persze úgyis utóbbiból eszek majd többet, de... azért eszek előtte normális kaját is. Közben azért félősen bólintok Alexnek, hogy végülis ha szeretné elmehetek szurkolni neki, aztán apa is visszatér. A kérdésére már egy falat puncstortával a számban bólintok. Sikerült megvárnom, amíg lenyelem a falatot, hogy ne válaszoljak egyből teli szájjal. - Szerintem Roby jó fej! - jelentem ki, még egy kedves mosolyt is festek az újdonsült féltesóra. Lehet, hogy az elején kicsit rosszul éreztem magamat, mert nem figyelt rám, de azóta azért megbékéltem a helyzettel és tényleg elég rendes. Amúgy se baj, ha a Mama halála után vannak új rokonaim. Ő is örülne, ha látná, hogy nem vagyok egyedül és... jól vagyok. - Azért nem biztos, hogy rosszat akart, csak... nem akart egyedül lenni. - szólok bele, bár biztosan nekem semmi közöm hozzá és hát apa a felnőtt, meg minden, de biztosan nem esne jól Robynak, ha az, akit az anyukájának gondolt fejmosást kap azért, amit tett még ha nem is volt valami szép tőle. De attól még nem biztos, hogy rossz ember, csak... hozott egy nem túl jó döntést.
Általában - Albához hasonlóan - én is szeretem az édességet, habár most az egyszer megállom az arra vonatkozó késztetést, miszerint kétpofára tömjem magamba a desszertet. Roby felbukkanása elég hirtelen és kellemetlen tényező, amelyet érzelmileg muszáj lesz feldolgoznom és nem támaszkodhatok mindig Danielre, mint valamiféle lelki mankóra. Ezt magamban kell elrendeznem, még abban az esetben is, ha jól tudom, hogy Dany ezer örömmel állna rendelkezésemre. Neki is vannak gondjai, nem traktálhatom őt állandóan a sajátjaimmal. - Útban voltál - vonom meg kurtán a vállamat unokatestvérem lépcsős története hallatán, majd ennyivel le is tudom a témát. Persze, majd előre engedem... Belém is szorult ám némi versenyszellem és igen, talán csúnyán hangzik, de a siker érdekében még csalni is hajlandó vagyok. Talán pont ez az oka annak, hogy még nem kerültem be a házam csapatába. Ott aztán repkednének az emberek a seprűről. - Amint jobban megismersz, megtudod - válaszolom Roby kérdésére. Az önbizalmam a béka segge alatt méterekkel, ezzel nagyon is tisztában vagyok, de mégis milyen módszerrel lennék képes ismét feltornászni azt? A kviddics csupán egy aprócska lépés lenne, semmi több. Ide több kell, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Még a fiúk esetben se vagyok képes elsőként kezdeményezni, habár Devannél volt annyi bátorságom, hogy én csókoljam meg őt és ne azt várjam, hogy mikor repül a számba a sült galamb. Azóta természetesen nyilvánvaló lett számomra, hogy mást szeret, ahogy az is, hogy a Roxfortban tartózkodik, úgyhogy immár csupán idő kérdése, mire rájön arra, hogy én is az iskolában tanulok. Amit pedig abban az esetben kap tőlem, ha összefutnánk... Nos, nem rakja ki az ablakba, annyi szent. - Öhm... persze - köhintek egyet Alba kérdése hallatán, majd gyorsan rámolni kezdem a tálamra a húst, mintha csak ismét megéheztem volna. Valamiért szeretném, ha ott lenne és látna, de hogy mi is az oka ennek pontosan, azt már nem lennék képes megmagyarázni. Testvéri szeretet? Ugyan már! Hiszen a nyári szünet alatt végig veszekedtünk egymással mindenféle kis apróságon. - Óóó, az akarattal nincs semmi bajom - szólalok meg, miközben azt figyelem, hogy Roby mennyi mindent képes egyszerre összeenni mindenből. Én már a puszta látványától is rosszul vagyok, ő azonban úgy tolja a süteményeket a sültek után, mintha minimum egy pohár víz lenne. - És te beszélsz is németül? - csillan fel a tekintetem a válasza hallatán, hiszen ezek szerint van bennünk egy közös pont. Bár Daniel előtt még ezzel se mennék semmire sem, hiszen ő is jól beszéli az anyanyelvemet, de tök menő dolog lenne, ha az újdonsült családtag is hasonló szinten lenne ebben a tekintetben. - Nem vagyok makacs - vetem ellen Dany felsorolása hallatán. Tényleg úgy gondolom ugyanis magamról, hogy észérvekkel igenis meg lehet győzni engem minden tekintetben. Csak hát ugyebár, senki se képes megérteni az én nézőpontomat és itt kezdődnek a problémák. Nem állnék le vitatkozni, ha valaki más nem tukmálná rám folyamatosan a saját véleményét. Jó, anyám esetében nem így működöm, de hát a jó öreg Lydia ebben a tekintetben is kivétel marad. Időközben apu is felbukkan, majd némileg gondterhelt pillantást vet rám, mielőtt helyet foglalna Alba mellett. Amint leül, már meg is borzolja a húgom haját, amit én mindig is utáltam. Arra azért felettébb kíváncsi vagyok, hogy Alba vajon mit szól ehhez. - Sikerült összebarátkoznotok? - mosolyodik el kedélyesen, habár az iménti pillantása egyszerűen nem megy ki a fejemből. Nyilván már megint utolérte egy bagoly a legújabb büntetőmunkám hírével és csakis azért nem hozza fel a dolgot, mert Roby is jelen van. Egyelőre még nem szeretné rossz színben feltüntetni minket a fia előtt. Remek! Játsszuk el a tökéletes család szerepét... - Úgy döntöttem, hogy nem kívánok feljelentést tenni a Robyt felnevelő hölgyemény ellen - sóhajt végül egyet, Danyre pillantva. - De az már kérdéses számomra, hogy mennyire lenne bölcs döntés ezek után is vele élned - jegyzi meg komoran. - Nem áll szándékomban ellene hangolni, de amit tett, nem önzetlenül tette - csóválja meg a fejét, miközben én gondolataimba mélyedve hallgatom a szavait. Életemben nem figyeltem még ennyire rá. - Ha egy mód lenne rá, szeretnék vele személyesen is elbeszélgetni és magyarázatot kérni - fejezi be végül. Látszik rajta, hogy sokáig rágódott magában, mire meghozta ezt a döntést. Nyilvánvaló számomra, hogy ez nem lehet könnyű, hiszen mégis csak egy olyan gyerekről van szó, akit a felesége várt és nem egy futó kapcsolatból született. Valamiért úgy érzem tehát, hogy Roby másabb, mint gyerek. - Szerinted belemenne egy ilyen találkozóba?
- Miért lenne természetes? – Hökkenek meg, hiszen én mindig úgy éltem az életemet, hogy győzni akartam. Igaz, valóban értek kudarcok, ezzel szemben sosem adtam fel. Meg tudtam, mert meg akartam szerezni, ami engem illet. Lehet, hogy nem volt előttem férfimodel, akit az apámnak tekinthetek, mert az anyám, aki felnevelt, sosem ment férjhez, talán miattam is volt, hogy ne legyen mellettünk valaki idegen. Ám azt is el tudom képzelni, hogy neki csak gyerek kellett, ezért is mentett meg engem, de páratlanul tartja szépnek az életet. A lényeg, hogy rendesen el vagyok képedve, hogy Alex ennyire kishitű, hiszen nem látom sem Albán sem Danyn, hogy ilyen pesszimisták lennének. A morgós, arrogáns jellemem mellett én is nagyon élni akarok. – Gyakorlás, és akarat, minden ezen múlik. – Eszegetek tovább, simán vegyítve a sós főételt a süteményekkel, végülis egy helyre jut, nem vagyok szívbajos, ha evésről van szó. Ha jól értelmezem, Alex aki mardekáros, Alba és Dany pedig hugrabugba jár, így amolyan fele-fele arányban vagyunk. Ez egész jól hangzik, már csak az a kérdés, ami felmerül bennem, hogy apám, és az igazi anyám vajon a Roxfortba jártak-e? A levelezőtársamról már tudom, hogy griffendéles, de vajon számít a házbeosztás? Vagy csak egy kötelező kör, és az embernek úgyis boldogulnia kell? Társakat találni, barátkozni.. Alex és én nem csak külsőleg hanem mentalitásban is találkozunk, ő is akaratos, kemény jellem, már csak ezt a hisztizős stílust kéne levetkőznie. Vagy.. Én is ilyen volnék? – Jól is állna neked Alba, valahogy olyan vidám képed van, amolyan ügyfélcsalogató. És Rómában képzelnéd el a curkászatot, vagy Angliában? – Kérdezek vissza, várakozóan nézem, hogy ő melyik sütikért nyúl, ha ennyire jó szeme van a curkászathoz, hátha segít választani, hogy ne azelőtt legyek tele, hogy megkóstoltam ami a legfinomabb. Rá is mosolygok, immár egészen felbátorodva, remélve, hogy már nem haragszik rám, amikor nem őt támogattam, hanem Alex pityergését próbáltam oldani. A kislány egy percig sem volt felesleges, rossz érzés, hogy így gondolta. Még új nekem ez a családosdi, de hátha be tudok illeszkedni, végülis egy álom teljesülne be, ha tudnék magamon uralkodni. – Akkor már tudom, hogy kitől örököltem. Aki felnevelt, ő nem született olasz, ha jól tudom inkább svácji. Amolyan francia-német vonal. – Felelek Danynek, noha már lassan indulni kéne aludni egy nagyot, vagy legalábbis pihenés előtt lemozogni a vacsorát, hiszen hamarosan jön a válogató. McGreeny előtt nem kéne beégni.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Tudom én, hogy amikor Alex elhallgat, és ilyen gyilkos pillantásokat vet rám, az valójában azt jelenti, hogy nincs több ellenérve, de az Istennek se hajlandó elismerni, hogy igazam van. Maroni makacsság. Amiből azt hiszem nekem is jutott egy jó adag. Most viszont nem folytatom az anyjáról és a viselkedéséről a vitát vele. Nem sok értelme. Azon kívül érdekesebb, és jelenleg fontosabb dolgok is történnek a megint átalakuló családunkba, Robby felbukkanásával. - Na ugye. Mindig az idősebb testvér a hibás. - vigyorodom el, ahogy összekulcsolódnak a kisujjaink. Bár tény, hogy Lydia szó szerint gondolná ezt, és ha itt lenne (hála Merlinnek, hogy nincs) akkor minden bizonnyal bőszen szidalmazna, hogy milyen rossz hatással vagyok Alexre, aki csak miattam csinál hülyeségeket, mert én veszem rá ezekre. Mindig ugyanaz a műsor ismétlődik esetünkben, már az első nap óta, hogy elhozta Alexet bemutatni. - Nahát, akkor te is jó vagy idegen nyelvekből. - mosolygok Albára, némi meglepődéssel, mert eddig leginkább csak angolul beszélgettem vele, néha egy kicsit olaszul tanítgattam a nyáron. Bár azt gondoltam, hogy a spanyol is megy neki, hiszen Spanyolországban élt eddig. De a francia azért meglep. Eddig nem mesélt a nagyszüleiről. Az anyukájáról is ritkán, bár azt már megtudtam, hogy nagyon szerette a tengert. - A Karácsonyi ajándék keresés is nagyon jó móka szokott lenni. Kivéve, ha Alex nem csal, és lök le a lépcsőn. - vigyorgok szemtelenül most Alex felé egy sort. Általában olyankor még Lydia baromságai sem szokták tudni elvenni a kedvemet. Pedig, ha valaki, akkor az a nő aztán tudja, hogy hogyan legyen ünneprontó. - Ki tudja, talán egyszer Alba lesz a mi sztár cukrászunk, aki miatt özönlenek majd a vendégek. - kacsintok vidáman a kisebb Maroni lány felé. Bár azt is sejtem, hogy a Roxfort tele van izgalmas lehetőségekkel, és Alba még nagyon fiatal, bőven van még ideje a pályaválasztáson gondolkodni. Nem kell mindent azonnal, és véglegesen eldönteni. Mire felnő, addig még rengeteg dolog történni fog vele, és rengeteget fog még változni. - Az meglehet. De nem kéne ilyen unalmas fejezeteket beszúrnom a beszélgetéseinkbe, ha nem csinálnál folyton butaságokat. Maradhatnánk az izgalmas témáknál is. - sandítok Alex felé. Szeretek Alex-szel beszélgetni. Tényleg. De mostanában többször téma a "Ne csináld ezt többet" és a "ha apád megtudná...", mint a normális témák, mint például a kviddics, és az All star válogató. Közben pedig valahol bőszen fohászkodom, hogy hamarabb nőjön be Alex feje lágya mint, hogy kiderüljön mennyi mindent igyekszek titkolni a kis húzásairól. Ugyanakkor, amikor rákérdez Albára, hogy ő is kijön-e velem szurkolni egy kicsit büszke is leszek rá. Tudom, hogy nehézkes a lányok kapcsolata, de talán pont egy ilyen kérdéssel kezdhet megtörni az a bizonyos jég. Legalábbis remélem, hogy ez lehet egy első lépés abba az irányba, hogy egy kicsit jobban viszonyuljanak egymáshoz. Nagyon megkönnyebbülnék, ha így lenne. Így amikor Alba visszakérdez, akkor biztatóan nézek Alex felé, hogy ki is merje mondani, hogy tényleg szeretné. Jó lenne Albával együtt szurkolni neki. Azt is jó hallani, hogy amikor a mi All Staros válogatónk lesz, akkor Alba lelkesen ad majd szerencse ölelést. Nem, mintha egyébként hinnék a szerencsében. Szerintem a kemény munka, és befektetett energia sokkal többet jelent, mint a szerencse. A vak szerencsében csak az ostoba, lusta, és magatehetetlen emberek bíznak, és ha nem sikerül valami, akkor a szerencséjüket okolják, ami elhagyta őket. - Akkor Alexszel máris van valami közös bennetek. Én ugyan ön és közveszélyes vagyok a bájitalok közelében, ezt Piton is megerősítheti, de Alex tényleg nagyon jó benne. - jegyzem meg Robinak, és talán kicsit Alexnek is célzás jelleggel, hogy igen is van tehetsége a szépségén kívül. Aztán a vissza kérdésére eltöprengek egy pillanatra. - Hmm... ez egy igen jó kérdés. Szerintem mindhárman elég makacsok tudunk lenni. Na meg temperamentumosak, és hangosak. Mint az olaszok általában. - tudom, hogy Alba és Alex nem éppen gondolják úgy, hogy hasonlítanak, pedig én látom a természetükben a hasonlóságokat, még ha ezt ők sosem ismernék be, akkor is. Ami pedig az én családomat illeti, nos nekem is megvannak a magam tragédiái, de minden bizonnyal jól esne, ha tudnám, hogy mindezekkel együtt is Roby mennyire kiegyensúlyozottnak talál. Igyekszem annak látszani. Mert hát talán nem most van itt az ideje olyan dolgokat bedobni, mint a "húgom meghalt, az apám lelépett, az anyám nem bír pasi nélkül meglenni, de egyik kapcsolata rosszabb, mint a másik, ráadásul erősen túlfélt a mindentől is". Talán majd egyszer ezekről is beszélgetek Robyval, és Albával is. Bár utóbbi már hallott részleteket ezekből.
ϟ”Az életben tényleg a család a legfontosabb. Vannak napok, amikor imádjuk őket, máskor szeretnénk titkos árvák lenni, de végül is ők azok, akikhez mindig hazatalálhatsz.”ϟ
Bár kicsit rosszul indult ez a családi eszegetés, azért kezd nekem is jobb lenni, főleg hogy a pocakom is kezd megtelni mindenféle finomsággal. Dany jól gondolta, az édességre amúgy se tudok nemet mondani, de azért eszek előtte egy kicsit másból is, ami rendes étel, ahogyan a Mama mondani szokta. Azért még mindig érzem kicsit, hogy itt én vagyok a legkisebb, főleg hogy olyan komoly témák is felmerülnek, amikhez én hozzá se tudok szagolni, mint a kviddics, vagy az egyetemi szakválasztás. Lássuk be, ezek nekem még nagyon távol vannak. Még az első Repüléstan órámon se vagyok túl és hihetetlennek tűnik, hogy valaki egy seprűn repüljön. Én amúgy is a vizet szeretem, úgyhogy nem hiszem, hogy a repülés közel állna hozzám, bár azt hiszem nincs tériszonyom. - Spanyolul igen, olaszul csak egy kicsit. Apu tanított időnként pár szót, és a nyári római időszak is segített. És a Mama szülei franciák, úgyhogy egy kicsit tudok franciául is. - teszem még hozzá büszkén kihúzva magamat, bár az olasz és a francia tényleg csak olyan makogás szinten megy, de hát a is elég nagy teljesítmény, ha az ember már eleve két nyelvvel kezdi az életét. A Mama tud angolul és eleve pici koromban is mindkét nyelvet használta, így nem volt nehéz kétnyelvűként felnőnöm. Azt persze még nem is tudom, hogy Dany is jó nyelvek tekintetében, úgyhogy ez is egy kapocs közöttünk, nem csak a közös ház. - Az biztos jó lehet! Apu már arról is mesélt, hogy karácsonykor eldugja az ajándékokat és úgy kell megkeresni. Szeretem az ilyet! - lelkesedem be, mert hát a verandás kajálás is jól hangzik, mert apu tényleg nagyon jól süt és nagyon finomakat tud az ember elé tenni. Amikor meglátogatott akkor is gyakran támadta be a Mama konyháját, akinek sose volt kivetnivalója ebben, legalábbis sose mondta. Ezért aztán bólogatok egy sort Robynak is. - Igen, Apunak saját cukrászdája van és egy csomó titkos receptje, ami öröklődött a családban. Ha nagyobb leszek majd én is megtudhatom a titkokat, ha érdekel a cukrászat. - húzom ki magamat kicsit megint, mert már mondtam Danynek is nyáron, hogy alapvetően simán lehet, hogy lehetnék akár cukrász is. Persze akkor még nem voltam a Roxfortban és itt egyre több érdekes és különleges dologgal találkozom, tehát még simán megváltozhat a véleményem, hogy mondjuk sárkánykutató leszek, vagy ilyesmi. Amikor viszont Alex kifejezetten hozzám szól kissé meglepődöm, mert lássuk be általában nem beszél velem csak ha muszáj és akkor se szokott kimondottan kedves lenni. Nem is tudom hirtelen, hogy komolyan gondolja-e, hogy kimenjek a Mardakár válogatóra drukkolni neki. Az a nagy kviddics válogató nem is kérdés, főleg ha Dany és Roby is megy, mint kiderült. - Tényleg szeretnéd, hogy... menjek? - kérdezek vissza kissé bizonytalanul, bár Alexet ismerve eleve arra számítok, hogy akkor rávágja, hogy nem, vagy kinevet, amiért komolyan vettem a kérdést, mert úgyis csak balszerencsét hoznék, vagy ilyesmi. El is csendesedem kicsit és inkább az evéssel foglalkozom, amíg aztán újra fel nem jön a kviddics téma Dany és Roby között, amire már sokkal lelkesebben reagálok heves bólogatással. - Persze, hogy kaptok szerencseölelést! - mosolyodom el szélesen, habár talán Robyra még egy fokkal bizonytalanabbul nézek, hiszen amikor betoppant ide, én letámadtam, úgyhogy egyáltalán nem is biztos, hogy ő kérne egy ölelést a válogató előtt, mint Dany. Lehet, hogy az ilyesmi nagyon távol áll tőle, meg még nem is ismerjük annyira egymást.
Már nem is fáradok azzal, hogy megértsem Albát, esetleg ő megértsen egem. Láthatón eldöntötte magában, hogy nem fog kedvelni és kész. Én pedig soha életemben nem voltam olyasvalaki, aki a jó viszony érdekében tette volna bárkinek is a szépet. Kivéve, ha valami érdekem származott belőle. Olyankor aztán tudom rebegtetni a szempilláimat és szépen nézni! De nem baj, azért van annak is előnye, ha az embernek van egy kisebb testvére is. Azt még nem tudom, hogy mi is az pontosan, de rá fogok jönni, ebben biztos vagyok. És abban az esetben egyértelműen képes leszek a magam javára fordítani Alba hirtelen felbukkanását az életemben. Összeszorítom az ajkaim Dany válasza hallatán, de azért még kap részemről egy amolyan Alex Maroni-féle gyilkos pillantást. Talán igaza van, de szavakkal sohase fogom ezt beismerni számára és ezt ő is nagyon jól sejti. Előbb vallom be apámnak a jegyeimet, semmint bárkinek is igazat adjak magamon kívül. Mindenesetre, a hallgatás részemről kudarcot jelent, habár tudnám még folytatni, de ennél sokkal, de sokkal érdekesebb dolgok vannak kibontakozóban. Roby felbukkanása például. Ráadásul, legalább az ő szemében nem áll szándékomban elásni magam, hiszen van már elég ellenségem. Talán még eggyel több is a kelleténél. Lassan ideje lenne szövetségeseket keresnem. - Igen, engem is te rontottál el - vigyorodom el, miközben összekulcsoljuk a kisujjunkat. Ó, igen, sejtem én, hogy visszajutnak a fülébe a hírek, de azért ő se értesülhet mindenről, nem igaz? Majd szépen, óvatosan intézem a balhéimat és nem lesz semmi, de semmi gond az égegyadta világon. Dany se ismerhet mindenkit, akit én. Roxmortsba ugyan sokan járnak, ennek révén rengeteg olyan diák is, aki ismerheti őt és értesítheti is, de megoldom. Hiszen kell lennie valami módszernek arra, hogy kikerüljem Daniel haverjait! - Talán csak elment a fülem mellett - vonom meg a vállam a lehető legártatlanabb arcomat elővéve. - És néha igazán unalmasan tudsz mesélni. Esélyesen beszúrtad a Soha többé ne csinálj ilyet és a Ha apád megtudná az igazi jegyeidet-fejezet közé. Ha pedig a szentbeszédet hallgatom részéről, általában folyamatosan süket fülekre talál nálam. Nem emlékszem, hogy említette volna a válogatót, de előfordulhat, hogy megtette, csak hát az előzmény nem lehetett túlzottan érdekes számomra. Emiatt se mutathattam érdeklődést a téma iránt. - Nem tudom. Nemsokára - túrok bele az ételbe, majd igyekszem magamra ölteni a lehető legkedvesebb arcomat és Alba felé fordulok. - Te kijössz Danyvel szurkolni? - teszem fel a kérdést, habár már most számítok egy heves fejrázásra részéről. - Ne aggódj, részemről már teljesen természetes, ha valamiben kudarcot vallok - válaszolom Robynak. - Az lenne a csoda, ha sikerülne. De majd addig próbálkozom, amíg be nem jutok. Mert, ha valamit eltökélek magamban, azt általában véghez is viszem. És különben is: már fogalmam sincs, hanyadjára is indulok a válogatón, de talán most megszánnak és bevesznek. Oké, nem erre kellene alapoznom a leendő kviddics-korszakomat, de mégis... Áh, ne, szánalomból inkább be se vegyenek maguk közé. Vagyok ugyanis olyan jó, mint azok, akik a meccsek alatt a pálya fölött köröznek. - Nekem igazi kis boszorkánykonyhám van... valahol - fejezem be a mondatot, amikor hirtelen eszembe jut, hogy Dany pont mellettem ül, szóval sebtiben be is kapok egy falatot, nehogy eláruljam magam. Hisztis Myrtle mosdójának kövei alatt ugyanis rengeteg bájital-alapanyagom lapul. Mindig oda dugom a cuccost, hiszen nem cipelhetem végig az egész kastélyon. Az a hely pedig egyébként is baromi kihalt, szóval... - Én jó vagyok bájitaltanból - húzom ki magam büszkén egy pillanatra. - Nem vagyok ugyan Piton kedvence, de el kell viselnie, mert jól teljesítek az óráin. És felettébb élvezetes is látni, hogy eszi a fene, amiért nem penderíthet ki a teremből. Őszintén szólva, mindig ezért mosolygok olyan negédesen rá. Mert mulattat a bosszankodása. Amit ugyan nem mutat ki nyíltan, de látom ám a tekintetén. Baromi pipa lehet!
Jellemzően a kviddicstudásommal, netán a lehengerlő, csábosan vagány dumáimmal szoktam másokra hatni, de a különös levelezőtárs kapcsán ezúttal az empátiát próbálom megvillantani. Legnagyobb meglepetésemre, sikerrel! A kislány megtorpan, el tudja fogadni, hogy ha netán figyelmen kívül hagytam, de mindezt sajnálom. A mosolya belőlem is ilyen választ vált ki, a meglepetésem pedig tovább nő; nem kell mindezt erőltetnem. Az elején olyan kényszeredett volt az egész helyzet, és nem mondom, hogy máris befogadtak, vagy hogy én ők családtagként tudom kezelni őket, hiszen még az apámmal sem vagyok így. Még a veszekedéseik is olyan emberiek. – Jóapánk úgy tűnik, hogy tényleg mindenhol pottyantott egy gyereket. Mindenesetre örülök, hogy megismerhetlek Alba. És.. sajnálom. – Teszem hozzá, ennyit még én is kilogikázok, hogy meghalt az anyukája. Én a sajátomat, a vér szerintit nem ismertem, de tervezem, hogy legalább a sírjához kimegyek. Apánk igazi családi drámát hozott össze, és innentől kezdve kiváncsian tekinthetünk a jövőbe, hogy vajon kiderülnek még elfeledet porontyok. – Akkor folyékonyan beszélsz spanyolul? Olaszul nem? – Kérdezek vissza, amint ismét az asztalnál vagyunk, közben Dany Alexet húzza fel némi csipkelődés közepette, ők is csatlakoznak hozzánk. – Sütijeit? Mármint ő süti? – Valamit a nevelőanyám mondott, hogy apám cukrász is egyben, az azért nem semmi! Mondjuk feleség, és érdemi oldalborda híjján nem is árt, ha egy férfi tud sütni-főzni, na de hogy még cukrász is legyen? Közben fél füllel hallom, hogy Alex az anyja miatt sopánkodik valamit, akkor tényleg egyikünknek sem volt tökéletes élete. Vajon Dany családja milyen lehet? Bár ő „csak” unokatestvér, de nagyon kiegyensúlyozottnak tűnik, semmi hozzánk hasonló sztár allűr. – Ebben egyetértek Danyvel. Meg lehet próbálni az all star válogatót, de nem akarom, hogy kudarcélményként kezeld. Valóban jobb ötlet lehet elsőre a mardekár csapatába bekerülni. Történetesen engem is oda osztott be a süveg, úgyhogy mindenképpen segítek. A végén még Alba is követi majd a családi hagyományokat, és seprűre ül. – Bólintok mindkét lánynak, és most már tényleg hozzálátok a falatozáshoz. Felkapom a fejemet, ebben a családban tényleg komoly témának számít a kviddics. – Nem igazán. Az egyetemre jelentkeztem, hogy legyen rá indokom, hogy itt lakok. A bájitalkeverést néztem ki, csak mert úgy gondoltam, hogy a mardekárban majd puskázhatok másokról. – Erre ugyan nem vagyok büszke, de na, hát mit csináljak, ha egyszer nekem a kviddics az életem? Most úgy döntök, hogy én kérdezek vissza. – És ti hogy látjátok? Ti már ismeritek egymást egy ideje, van olyan, amiben családilag mindhárman hasonlítotok?
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Szerintem pedig teljességgel lényegtelen kérdés ez a ki kinek a kedvence dolog. Csak Alex fejében léteznek efféle sorrendek, de ott sem kéne. Még akkor sem, ha Lydia tömi tele a fejét efféle baromságokkal. Viszont az már egyáltalán nem egyszerű eset, hogy Alex és Alba is egyformán érezzék, fontosak és figyelek rájuk, ha mind együtt vagyunk. Érzékelem én, hogy Albának rosszul esik, hogy Alexet kezdem vigasztalni, de egyszerűen még én sem tudok ketté szakadni. A saját kavargó kétes érzéseimről nem is szólva, amivel most igyekszem nem foglalkozni, mert még ha én is kiborulok, akkor aztán tényleg elszabadul az olasz káosz, ami senkinek sem tenne jót. - Vagy csak te hagyod, hogy túl nagy befolyása legyen rád. Kit érdekel a hisztije, és az elképzelései rólad? Pukkadjon csak meg magának, ahol van. Te meg éld a saját életed függetlenül tőle, és a nevetséges elképzeléseitől. - igen, én is tisztában vagyok vele, hogy Lydia kiverné a balhét egy ilyen bejelentésre. Csak ebben az a szomorú, hogy nem Alex, és az ő érdekei miatt, hanem azért, mert ha Alex tényleg a saját elképzelései szerint a saját útját kezdi járni, és nem megy bele egy gazdag érdekházasságba, ahogy azt Lydia kigondolta, akkor nem lesz, aki eltartsa, és akit szüntelenül pumpolhat pénzzel. Ez arról szól, hogy neki meg legyen a havi nem csekély apanázsa, és nem Alexről. Nekem pedig ettől személy szerint felfordul a gyomrom. Igaz, sosem szerettem azt a nőt. Maximum elviseltem a jelenlétét Alex miatt. - Végül is az elrettentő példa is példa, hogy milyen ne legyen kamaszkorában. - vonok vállat vigyorogva, csipkelődve arra, hogy Alebának nem kell a példamutatása. Ezzel csak az a baj, hogy idősebb testvérként bármit teszel, mondasz, nagyjából minden példa a kisebb előtt, aki úgy fogja gondolni, hogy ezt neki is szabad, ha nagyobbnak is. De ez egy másik nagytesós beszélgetés lesz egy másik alkalommal. Inkább csak összekulcsolom a kisujjam Alexével jelezve, hogy áll az alku. Ez valahogy az első perctől fogva így ment nálunk. Persze azért ismerem annyira Alexet, hogy tudjam, máris a kiskapukat pörgeti a fejében. De ne vegyen rá mérget, hogy nem jut el hozzám a kis csínyeinek a híre. Ezt már megtanulhatta volna ennyi év alatt. Alba pedig meg fogja tanulni. Mert az ő kis rókázórágcsás büntijéről is tudok ám. Abban az esetben is, ha eddig nem hoztam fel neki. Alex azért még kap egy puszit a homlokára, majd leülök a mellette levő székre. Időközben pedig Roby és Alba is csatlakozik. Így most a kisebbik húgira mosolygok, ahogy felé tartom a húsos tálat, hogy ő is szedhessen magának. - Helyes. Így kell ezt. - mosolygok Alba felé. - Hát igen, ha Róma belvárosában talpon akarunk maradni, akkor muszáj, hogy a Maroni Cukrászaté legyen a legjobb süti a városban. De a legjobban azt szeretem, amikor valamilyen ünnepen csak nekünk süt-főz. Aztán kitelepszünk a hatalmas verandára, és együtt van az egész nagy nyüzsgő család. - helyeselek Alba felvetésére, hogy Luca mennyire jól süt, és mesélek egy kicsit. Talán így egy kicsit oldva a feszültséget. Elvégre Roby még szinte semmit sem tud a családról, Albának pedig még szintén sok mindenben nem volt része. Így talán mindketten érdeklődéssel hallgatják majd ezt a kis szösszenetet. - A Mézesfalás tényleg klassz. De az én kedvencem Zonkó csodabazára. Ott tényleg minden van, ami egy kis mókához kellhet. - kacsintok egy kis cinkos mosollyal Alba felé. Aztán a sport, vagyis a kviddics kerül szóba, és most érdeklődéssel tekintek Roby felé. Talán egy kis elismeréssel is. - Nahát, akkor azt hiszem vetélytársa akadtam. Én az itteni Hugrabugos csapat kapitánya vagyok. És én is jelentkeztem a McGreeny féle csapatba. Amúgy hajtó poszton játszom. És te? - mosolygok már rá, láthatólag eléggé feldob, hogy máris találtunk valami közös pontot, amiben ennyire hasonlítunk. - Hmmm... amikor én meséltem erről, akkor nem lelkesedtél ennyire. - sandítok egy kis mosollyal ismét Alexre. - De talán kezdhetnéd valami kisebbel. Mondjuk a Mardekár csapatával. Ügyes leszel a házad csapat válogatóján, csak úgy, ahogy a nyáron gyakoroltuk. Majd szurkolok neked. Amúgy az mikor is lesz? - kérdezem most Alexet. Igazából nem akarom letörni a lelkesedését, csak hát sokan lesznek akik jelentkeznek, és a legtöbben évek óta csapatban is játszanak. A tapasztalat pedig sokat számíthat egy ilyen válogatón. Azt pedig nem akarom, hogy újabb csalódás érje. - Alba meg majd szurkol mindenkinek, és hátha kapunk tőle a válogató előtt egy szerencse ölelést is. - kacsintok rá, egy kis mosollyal, bár tudom, hogy számára még annyira nem izgalmas ez a kviddics téma. Viszont jó lenne mégis bevonni valahogy. Na meg az első repüléstan órája is csak most lesz még. Remélem élvezni fogja, és ügyes lesz. - Amúgy én is most végeztem a hetedikkel, és ereklyevadsz szakra mentem tovább. Na és te? Mi érdekel még a kviddicsen kívül? - fordulok vissza Roby felé, mert hát róla is jó volna minél többet megtudni.
ϟ”Az életben tényleg a család a legfontosabb. Vannak napok, amikor imádjuk őket, máskor szeretnénk titkos árvák lenni, de végül is ők azok, akikhez mindig hazatalálhatsz.”ϟ
Nem gondolom, hogy hisztiznék, csak mert el akarok kicsit menni a többiektől. Egyszerűen csak rosszul esik ez az egész, hiszen a Mama nem rég halt meg. Új helyen vagyok, új emberek között töltöttem az egész nyarat. Mi oka van Alexnek durcáskodni, amikor én ugyanúgy kaptam hirtelen egy újabb testvért? Mindezt úgy, hogy nekem még annyi minden új itt! És igenis rosszul esik, hogy csak, mert ő produkálja magát mindenki rá figyel, én meg hiába vagyok kedves Robbyval rám se hederítenek. Amúgy is én vagyok a legkisebb, ők meg szinte egy korosztály és biztosan sokkal jobban megértik majd egymást, mint engem. Akkor pedig jobb lenne, ha Apucival mennék megnézni, hogy mi a helyzet a nem is tudom mivel, és akkor ők beszélhetnek és persze figyelhetnek Alexre, ha már ennyire arra vágyik. Szóval teljesen egyetértek Danyvel, nem értem, hogy miért mindig másokon vezeti le, hogy az anyukája nem túl kedves. Az enyém meghalt és még se gonoszkodom másokkal e miatt. Amikor viszont az újdonsült bátyám végül utánam jön azért kicsit meglepetten torpanok meg, főleg hogy Apuci is nekiáll visszaterelgetni a többiekhez. - Én csak nem akarok zavarni. - motyogom, de ő lelép, én pedig kénytelen vagyok maradni és Robyra pillantani. Azért hasonlít Apucira, hogy így jobban megnézem magamnak. Végül halkan sóhajtok egyet és bár még kicsit azért visszafogottan, de varázsolok egy félmosolyt az arcomra. - Nekem is. Csak nyáron kerültem Apához, előtte Spanyolországban laktam a Mamával. - mondom neki, bár azt nem teszem hozzá, hogy eléggé szomorú oka van a költözésemnek, habár lehet, hogy sejtheti, hiszen az ember miért válna el a saját anyukájától, ha nem azért, mert meghalt? Szóval végül megfogom Roby kezét és együtt megyek oda vele az asztalhoz. Alexet sosem fogom megérteni, hiszen vele is ugyanilyen voltam az elején, de ez a fiú legalább bocsánatot kért, úgyhogy talán vele rendes lehet a viszonyom és ez mindenképp jó dolog. - Egy kis husi is jöhet előtte, aztán utána a sütik. - pillantok most már egy kis mosollyal Danyre. Alexre egyszerűen próbálok nem figyelni, hiszen az előbb is undok megjegyzést tett, mintha csak neki lehetnének problémái és mindenkinek őt kellene folyton istápolni. Tényleg nem értem őt, hiszen folyton mindenki próbál a kedvében járni, ő meg egyáltalán nem törődik velük, csak ha épp olyan kedve van. Szedek hát magamnak én is a tálról, Roby megjegyzét azért jócskán megmosolyogva. - Én Apa sütijeit szeretem a legjobban igazából. Meg kell kóstolnod majd! Istenien süt, de tényleg! - bár azért tény, hogy sose volt gond az étkezésemmel, de az is igaz, hogy képes lennék hetekig ellenni édességen úgy, hogy nem eszem normális kaját. Azért persze a Mama mindig figyelt rá, hogy ne vigyem túlzásba, legalábbis amennyire tudott. Dany kérdésére egészen lelkesen bólintok, mert úgy fest, hogy Alex máris egy újabb hangulatváltás után már lelkesen faggatózik a kviddicsről. Érdekes sport, de én még seprűn se ültem, úgyhogy nem nagyon értek hozzá, de az biztos, hogy elmegyek majd nézőnek a meccsekre és persze drukkolni fogok Danynek azon a válogatón, ami nem sokára lesz és akkor Robynak is, hiszen úgy fest ő is beakar majd kerülni. - Az jó lenne igen! Az egyik szobatársam, Trudy azt mondta, hogy a nővére szerint a Mézesfalásnál nincs jobb hely a faluban. - magyarázom, hiszen még érdemben nem láttam Roxmortsot, viszont azért vannak, akiktől már hallottam róla, hiszen akadnak rajtam kívül még olyan elsősök, akiknek szintén van idősebb testvére, aki a Roxfortba jár.
Azért nem gondolom annyira lehetetlen kérdésnek azt, hogy melyikünket szeret jobban Daniel. Elvégre, elég egyszerű a válasz: engem! Alba csak most pottyant az életünkbe, ő nem élt át annyi mindent velünk, mint mi egymással. Ennek révén pedig automatikusan adódik is a válasz, miszerint én vagyok Daniel kedvence. Nem is értem, minek kell ezen annyit lamentálni, de komolyan... - Elköltözni anyámtól? Végleg? Neked elmentek otthonról - csóválom meg a fejem rosszallóan. Lydia tuti nem hagyná számomra a dolgot. Még mindig a fejében van az a hülye tévképzet, miszerint kiházasít valami gazdag és nemesi családba, én pedig majd szépen eltartom őt. Nem hagyná hát elszárnyalni az aranytojást tojó tyúkot a ketrecéből. - Albának pedig nem kell példát mutatni, nélkülem is tökéletesen megállja a helyét - vetem ellen, hiszen azért ő mégis csak tudja, mit illik és mit nem. Egyébként se hiszem, hogy bármit is szeretne tőlem tanulni. Olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Két teljesen más világ. Csak veszekedés lenne a vége, de abban én baromi jó vagyok. - Nem fogsz - szökken egy széles mosoly az arcomra. Nem akar több balhéról hallani? Nos, vannak módszereim arra, hogy elkerüljük ezt. Dany immár egyetemista, nekem pedig vannak prefektus ismerőseim. Ha el is kap valamelyik, majd a hatalmas, mogyoróbarna szemeimmel elérem náluk, hogy ne értesítsék még külön Danielt is. - Eskü - fonom össze kisujjamat az övével, ezzel pecsételve meg az iménti szavaimat. Habár, a kiskapuk keresése mindig is az egyéni erősségemnek számított. Roberto felbukkanása pedig... Hát minden, csak nem könnyen emészthető. Tudni azt, hogy van egy testvérem, aki éveken keresztül nem volt jelen az életünkben, mindenki halottnak hitte, most pedig mégis beállít és közli, hogy mi a helyzet... Alba esete azért egy kissé más volt. Nem sokkal, hiszen ő is derült égből villámcsapásként zuhant be közénk, de mégis más. A húgom műsora láttán azért felszökken a szemöldököm. Most komolyan ő vágja be a hisztit, mert nekem rosszul esik valami? Persze, szoktam hisztizni és igen, vannak műbalhéim is, amikor a bolhából elefántot csinálok, de ez most teljes mértékben őszinte részemről. Az pedig, hogy jelenleg senki se rá figyel... Nos, igen, kissé legyezgeti az egómat. Nem annyira, hogy sokkal jobban érezzem magam, de valamilyen szinten azért mégis. - Igen, tudom, de... majd én - húzom el az arcom Dany ujjai elől, amikor a tincsemet kezdi el rendezgetni. Ez már-már ösztönösnek mondható részemről, hiszen a külsőmre kifejezetten allergiás vagyok, a hajam pedig az atomháború kezdetét jelentené bármelyik pillanatban. Azt ne birizgálgassa senki, még ő sem. Nem tartom vissza az új fiút, amikor megindul Alba után, inkább csak a szememet forgatom a szöszi kislány reakciója láttán. Apa azért óvatosan visszaterelgeti az asztal irányába, miközben megígéri számára, hogy siet vissza hozzánk, végül eltűnik ott, ahova eredetileg is indult. Van egy olyan sejtésem, hogy ezt az egész vacsorát ő dobta össze a Három Seprű konyháján vagy bármit is használnak itt... - Szóval egy profi sportoló a családban - dünnyögöm magam elé, miközben étvágytalanul bökdösöm az előttem heverő kisebb húsdarabot. Amúgy sem eszem valami sokat, a mostani események pedig a maradék étvágyamat is elég rendesen megtépázták. - Oké, azt én is meg szeretném próbálni! - kapom fel végül a fejem csillogó tekintettel. Legjobb csapat? Én lemaradtam az Allstar toborzásáról, szóval ezért se olyan tiszta a kép előttem, de igazán érdekesnek ígérkezik. - Hol kell jelentkezni? Mikor lesz a válogató? - fészkelődöm izgatottan a helyemen. Mintha Dany említett volna valamit még a nyáron, de nem emlékszem tisztán az akkori szavaira. - Segíthetsz felkészülni, ha gondolod - vetem fel Robertónak az ötletet. Normál esetben erre Danielt kérném meg, de ha már van egy félbátyám, akkor ismerjük is meg egymást, nem igaz? Vagy ez mégis miként illik? - Na, mit szólsz? - meredek rá izgatott tekintettel. Igazság szerint ismét szeretném megpróbálni a bejutást a mardekár csapatába is és talán oda is jól jöhet egy-két trükk. Hátha idén sikerül.
Hiába mondják a többiek, hogy ez emberrablás, pont az apám az, aki átlátta, hogy én miért nem gondolom annak. Talán mert ő a felnőtt, gyerekei vannak, és át tudja érezni, hogy milyen, amikor valakinek nincsen, de nagyon szeretne. Jogilag biztos, hogy minden oldalról támadható lenne a dolog, és jó eséllyel anyám valami életfogytos sittre menne, ha tanuskodnék ellene, vagy ha valaki beárulná akkor vizsgálat indulhatna, gyorsan a végére járnának. Ám nekem majdnem húsz évnyi jó, ha nem is azt mondom, hogy szép emlék van vele együtt a hátam mögött. Alba, a kisebbik hugom el is indul, láthatóan nagyon a szívére veszi, hogy nem vele foglalkozom, pedig ő aztán tényleg kezdeményező volt. – Alba..! Ne haragudj! Én csak... – Lépek el Alex mellől, akit most Daniel vigasztal, a kislány pedig az apja kezét próbálja elkapni. Más esetben tényleg nehéz lenne kezdeményeznem, ám mivel ő megtette, nem maradhatok adós. Ha csak a saját helyzetemet nézem, nekem nem volt senki, csak a nevelőanyám, nem lenne jó, ha most a kislány is ilyen egyedül érezné magát. – Ez még nekem is új, nem akartalak megbántani. – Nyögöm ki végül, s bólintok Alexnek is, hogy senkinek nem akarok most púp lenni a hátán. A kviddics miatt jöttem, ha ide nem kellek, hát annyi baj legyen, de miattam ne rúgják össze a port. Ha nincsen üres szoba, az sem probléma, hiszen az egyetemre fogok járni, ott biztosan kapok, nem kell összeköltöztnünk. Ha viszont Alex is úgy látná, hogy megpróbálná.. – Ne menj kérlek, próbáljunk meg vacsorázni. – Addig le sem ülök, amíg a kislány meg nem teszi, viszont az unokatestvéremnek azért válaszolok, immár fél lábbal az asztal közelében téblábolva, közben pedig jót mosolygok Alex kifakadásán, apánk lelép, de ki tudja, hogy még mennyi szeretője van. Remélhetőleg a hely tulajdonosa nem tartozik közéjük. – Igen, erről szól az életem. Rómában lakom, az ottani kviddicscsapat kapitánya voltam az iskolában, éppen most végeztem el a hetediket. Viszont McGreeny felfigyelt rám, és csinálni akar egy amolyan minden idők legjobb kviddicsezői csapatot. – Nem tudom, hogy most illene-e visszakérdeznem, hiszen Daniel vigasztal, Alex kissé maga alatt van, Alba pedig távozna is, de azért.. megpróbálom! – Ti is állandóan ennétek? Ezt mindenki örökölte?
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Talán gonosz dolog, de néha még szórakoztat is Alba és Alex rivalizálása, és civódása. Addig legalábbis, amíg nem én kerülök a figyelem középpontjába, hogy tegyek igazságot köztük, vagy válaszoljak olyan lehetetlen, és értelmetlen kérdésekre, hogy melyiküket szeretem jobban? Hát mégis mi a fenét mondhatnék egy ilyen kérdésre? Mindkettejüket szeretem és kész. Ez nem olyasmi, amit túl kéne magyarázni. - Ha anyád ostobaságai ellen akarsz lázadni, amit személy szerint tökéletesen megértek, akkor azt tehetnéd úgy is, hogy neki szegezed a tényt, hogy Rómába költözöl végleg, mert eleged van belőle. A gyerekes duzzogás helyett. Különben is, milyen példát mutatsz így Albának? - ismerem Alexet annyira, hogy tudjam mikor mire megy ki a játék. Lydia sok ostobasággal tömi Alex fejét, de abban spec. igaza lehet, hogy néha illik odafigyelni a többiekre, és bevárni őket az étkezéssel. Alex meg rosszkor, és rossz módon akar fellépni Lydia irreálisan tökéletes látszat elvű szigorú szabályai ellen. Nem is tudom minek szólok még bele ebbe, talán csak még jobban magamra haragítom ezzel Alexet, de attól még ki kellene mozdulnia ebből a "világ ellenem én a világ ellen" szélmalom mentalitásból. - Ígérem. Csak te és én egy egész nap. De akkor nem akarok több büntiről hallani. Áll az alku? - mosolyodom el, ahogy a kisujjam nyújtom felé. Szeretem, ha sikerül kíváncsivá tenni Alexet, és valahogy célt érek. Persze azért Roby és a bácsikám mondandója se teszi egyszerűbbé a helyzetet. - Hát nem tudom, ez mégis gyerekrablás. Legalábbis azt hiszem én nem tudnám ennyire higgadtan kezelni, ha az én fiamtól fosztanának meg 18 évre. Persze érthető, hogy kötődsz hozzá, hiszen ő nevelt fel... de ez... akkor sincs sehogy jól. - ingatom meg a fejem. Elképzelni sem tudom, hogy milyen lehetett a bácsikámnak megtudni, hogy a fia él, a fiúnak meg, hogy az apja halottnak hiszi. Ez minden csak nem egyszerű, és helyes. Talán nincs is helyes választás egy ilyen dologban. Fogalmam sincs mit tennék vagy éreznék bármelyikük helyében. Azért mégis csak elég rossz belegondolni, hogy Roby-val együtt kellett volna felnőnünk, játszanunk, suliba járni, sportolni, csínyeket elkövetni, úgy igazi testvérként. De ettől megfosztottak minket. Minden esetre inkább Alex felé fordulok, és leguggolva elé, megfogom a kezét. - Azért ha beszélnél róla, vagy túl sok lenne, mindig itt vagyok, ugye tudod? - simítok vissza egy elszabadult barna tincset a füle mögé egy gyengéd mozdulattal. Tudom, hogy most nem lesz olyan könnyű meglépni a gondok elől, de együtt vagyunk, és együtt nézünk szembe velük. Ez a fontos. - Majd szépen lassan kialakul. Megismerjük egymást, és a szoba hiányt is megoldjuk valahogy. - foglalom el végül az Alex melletti széket. Majd gondosan magam elé húzok egy tányért, és az Alex által tartott sültes tálról máris gondosan pakolok magam elé egy tisztességes adagot. - Biztos nem kérsz? Legalább azokat a sütiket megkóstolhatnád. Emlékeim szerint szereted az ilyeneket. Én kihasználnám az alkalmat. - fordulok most a durcizó Alba felé, és mutatok egy tálnyi színes cukormázas sütire. Már abban az esetben, ha hozzánk csatlakozott, és nem a bácsikámhoz. - Szeretnéd, hogy haza felé megmutassam a falu érdekesebb boltjait, és a kedvenc helyeim? - próbálok ezúttal Albára is figyelni, érzékelve, hogy egy újabb hiszti vihar van kitörőben. De hát mit tehetnék, még mindig nem tudom megduplázni magam és a figyelmem. - Szereted a kviddicset? Néhányszor már láttalak a pálya környékén. - teszek fel egy viszonylag semlegesnek mondható kérdést azért Robinak is. Merlinre, miért ilyen nehéz ennyi emberre figyelni egyszerre? Bár azért Alex gyerekes megjegyzésére nem állom meg, hogy fel ne nevessek kissé. Valahogy kellően abszurd hozzá a helyzet.
ϟ”Az életben tényleg a család a legfontosabb. Vannak napok, amikor imádjuk őket, máskor szeretnénk titkos árvák lenni, de végül is ők azok, akikhez mindig hazatalálhatsz.”ϟ
A beszélgetés valahogy kezd egyáltalán nem jó irányt venni, legalábbis kezdem úgy érezni. Hiába vagyok kedves ezzel az új sráccal, mégis szinte figyelmen kívül hagy, ami nem esik valami jól, pedig én tényleg nyitni próbáltam felé. Dany az egyedüli, aki még egy kis figyelmet szentel nekem, de már ő se sokáig. Hiába a hajborzolás, ő is Alexhez megy oda, hogy vigasztalja, mert ki van akadva. Ez a megoldás? A hiszti? A Mama nekem nem ezt tanította, de határozottan rosszul esik, hogy mindenki Alex lelki világával van elfoglalva. És mi van az enyémmel? Folyton minden arról szól, hogy ő mennyire kiborul mindenen. Dany mesélt róla, hogy nem valami kedves az anyukája, de ez most nem igazán érdekel, hiszen az enyém meg meghalt és mégis engem hagy faképnél az új tesónk is és csak Alexsszel foglalkozik. Úgy érzem én vagyok a kisgyerek, akinek elbeszélnek a feje felett, mert még nem elég nagy ahhoz, hogy megértse a komoly témákat. Nem csoda talán, ha kissé megkövülten nézem végig, ahogyan Alexet pátyolgatják, csak mert még egy könnycseppet is elenged. Én ne legyek kiakadva? A Mama meghalt, Apuci sose hozott el magával, erre most, hogy igen, egyből elküldött ebbe az iskolába. Alig lehettem vele, aztán meg kiderül, hogy van még egy testvérem, akiről szintén nem tudtam és aki szintén nem tűnik valami kedvesnek. Ez igazán nem fair! - Nem mehetek inkább veled? - sietek utána, mert őszintén szólva most semmi kedvem nincs leülni a többiekkel egy asztalhoz. Dany is csak Alexet pátyolgatja, én meg akkor is inkább elkapom Apuci kezét és vele tartanék. Nem akarok leülni velük enni, igazából már nem is vagyok éhes. Ha kell, akkor én is tudok könnyeket hullajtani, hogy rám figyeljenek, de most nem kell a többiek figyelme, ha nekik csak Alex a fontos. Nekem elég lesz Apuci figyelme is. Ha esetleg azt mondja, hogy nem mehetek vele, üljek le és mindjárt visszajön, akkor biztos, hogy szótlanul és durcásan foglalok helyet az asztalnál, és megrázom a fejemet arra, hogy Alex körbekínálja azt a hústálat. Pedig jól néz ki minden, de ezek után nem nagyon van kedvem bármit is enni. Csak piszkálom az asztalon az egyik evőeszközt, vagy az egyik szalvétát és nem figyelek rájuk. Végülis ők nem figyeltek rám, akkor én miért figyeljek rájuk? Én is tudok hisztizni, mint Alex.
Nem vagyok annyira veszélyes, hogy félbeharapjam Alba fejét, ha esetleg ellent mondana számomra, bár tény és való, hogy néha elég mufurc is tudok lenni vele szemben. Sőt, leginkább az vagyok, de azt is el kell ismernem magamban, hogy lassan, de biztosan kezdem megszokni ama gondolatot, miszerint van egy húgom is. Igazság szerint, néha még menő is elújságolni másoknak, hogy én vagyok a nővérke. Bár, Danyvel sokkal jobb a kapcsolatuk, de akkor is... - Az én anyukám is ezt mondta. Na és? - rántom meg a vállam egyetlen, hanyag mozdulattal. Igen, pont Lydia szabályainak szeretnék ezzel keresztbe tenni. Nekem is csak akkor volt szabad elkezdenem enni, amikor már mindenki jelen volt. Mindig is utáltam a merev szabályait, főleg gyerekként. Alba anyukája nyilván nem hasonlított az enyémre, hiszen ő láthatóan továbbra is szeretne úgy viselkedni, ahogy kell. - Igazán? - csillan fel a tekintetem a szavai hallatán, miközben elég szépen fellelkesedem Dany ígéretén. - Csak te és én? Senki más? Ígéred? - kérdezek azért még vissza, nehogy félreértsek bármit is. Jó lenne egy kis időt kettesben eltölteni vele, pont úgy, ahogy régen is tettük. Még azt se bánom, ha csak a konyhára lógunk le az iskolában, nekem már az is bőven megfelel. Én és ő. Kettesben. Végre kibeszélhetünk mindent és mindenkit! Azért Alba kijelentése hallatán kissé összeszorul a szívem, de inkább igyekszem túllépni ezen az érzésen. Még egy vadidegenhez is jobban kötődik, mint hozzám, ami kissé - még ha nem is szívesen látom be - kellemetlenül érint. Igaz, nem pont felhőtlen a viszonyunk, hiszen mindkettőnknek egy elég nehéz szakaszon kell túllendülnünk, de mégis... A lelkem mélyén reméltem, hogy valamikor jóban lehetünk, de ez az álomkép - az iménti szavaival - szilánkosra hullott és még alaposan rá is tapostak. Kétszer. Időközben Alba elsurran a srác mellett, hogy apa előtt kössön ki, aki szinte azonnal fel is kapja őt az ölébe, így elengedve az ismeretlen fiú vállát. Én azért még továbbra is gyanakodva méregetem a srácot. Ha akár egyetlen, rossz lépést tesz bárki közelébe is a családomból, tuti nekiugrom. - Mi ezt már megbeszéltük ketten és nekem se áll szándékomban jogi lépéseket tenni ez ügyben - szólal meg apám is, miközben Albát leteszi a földre. Látom rajta, hogy még most sem biztos a döntésében, habár ez a Roby nevű srác nyilván meggyőzte őt valamivel. - Ezt majd vacsora közben megbeszéljük, rendben? - mosolyog le a húgomra, habár az öröme nem pont felhőtlen. Nyilván valamilyen szinten tart attól, hogy milyen fogadtatásban lesz része az új gyerekének. - De igen, róla például nem tudtam - sóhajt egyet gondterhelten, miközben ismét Robyra pillant, mintha még most se lenne képes elhinni, hogy valóban jelen van. - Jó lenne - mosolyodom el Dany kérdése hallatán, de van egy olyan érzésem, hogy ezúttal nem fogok tudni ennyire egyszerűen kereket oldani a gondok elől. Ha valóban ez jelentené a megoldást, kétségkívül kirohannék a világból, de most... Azért enyhén szorítok egyet Daniel kezén, hogy érezze, minden oké, egyszerűen csak túl sok ez most nekem. Némileg meglepett pillantást vetek Roby irányába, amikor ő hozzám lép közelebb, holott egyértelmű lehet számára, hogy Alba és Daniel azok, akik talán könnyebben befogadják őt a családba. Én valamiért nem vagyok képes rögtön bízni benne, még akkor sem, ha apám megerősíti, hogy a fiú tényleg a testvérünk. - Egyébként sincs szabad szobánk - mosolyodom el kissé reszketegen, amikor a beköltözést hozza szóba. A torkomat a sírás fojtogatja, hiszen utálok tehetetlen lenni és most pont az vagyok. Mihez kezdjek? Nem vagyok olyasvalaki, aki bárkinek is a nyakába vetné magát, de élből se szeretném elutasítani a létezését. Meg kellene barátkoznom a helyzettel, de miként tehetném meg ezt? - Öhm... - szólalok meg bizonytalanul, amikor választ várva mered rám, miközben egyik lábáról a másikra helyezkedik. Vetek egy kérdő pillantást Danielre, hiszen nem tudom, mit kellene erre felelnem. Meg szeretném ismerni? Talán. De nekem mindig is Daniel volt a bátyám, erre jön ő és kiderül, hogy neki kellett volna mellettem lennie. Tőle kellett volna tanácsot kérnem és őt kellene szeretnem és ez az egész annyira kusza... Még egy kósza könnycsepp is megjelenik a szemem sarkában, amit gyorsan le is törlök a kézfejemmel. Még a végén észreveszik. - Csak ha tényleg szeretnéd - szólalok meg végül csendesen, mert valóban nem áll szándékomban a nyakába akaszkodni. Örömmel találkozom vele, még akkor is, ha eleinte fogalmunk se lesz arról, miként viszonyuljunk egymáshoz. Ennek idővel rendeződnie kell, nem igaz? - Szeretném, ha megpróbálnátok megismerni egymást - üti meg a fülem apám hangja, amely most szokatlanul határozottan cseng. - Ő is a család tagja, bárhol is éljen és bárki is legyen az, aki felnevelte. Semmiről sem tehet - fűzi még hozzá váratlanul. - Május óta halogatom ezt a találkozást, de jobbnak láttam, ha megismeritek őt. És talán vacsora közben a hangulat is jobb lesz - jelenik meg egy gondterhelt mosoly az ajkain, végül Albát is az asztal felé tereli, hogy a kislány is helyet foglalhasson. Én már ülök, velem nem lesz gond, Danielnek és Robynak kell még helyet foglalnia. - Nekem még van egy kis elintéznivalóm Madam Rosmertával, addig beszélgessetek - teszi még hozzá, majd eltűnik. - Csak nehogy egy újabb gyerek legyen belőle - sóhajtok fel, miközben az étel irányába fordulok és kedvetlenül húzok magam elé egy nagyobb tálat, amely különböző húsokkal van megpakolva. - Kér belőle valaki? - intézem a kérdést nagyjából mindenki felé. Nem sok étvágyam van ugyan, de pár falat nem árthat ezek után...
Nekem sincsen könnyű dolgom, hiszen az apám is megjelenik, a három fiatalból pedig az egyik ellenséges, a másik semleges, a harmadik pedig kifejezetten érdeklődő, kedves. Én viszont sajnos inkább a semleges-ellenséges felé húzok, nem tudok mit kezdeni a helyzettel, ezért sem ülök le. Megszoktam már, hogy bálványoznak a kviddics miatt, magánemberként szokásom egózni, nagy a szám, de most azon túl, hogy bemutatkoztam, nem sokat tudok hozzátenni a beszélgetéshez, lényegében úgy vizsgálnak, mint egy lovat. – Elsőre én is tréfának hittem, amikor megtudtam.. – Felelek Alex kifakadására. Most már látszik, hogy mind stílusra, mind külsőleg is nagyon hasonlítunk. Talán mindketten jobb életet tudhattunk volna magunknak, ha ismerjük egymást. Ez már késő bánat, vélhetően így nem lesz éppen a legjobb a viszonyunk. Apám megerősíti, amit Dany kérdez, én is biccentek, be is fejezve a félbeszakadt mondatot. - .. én mégis túléltem. Egy medimágus segített, és felnevelt. És mielőtt megkérdeznétek, nem fogom feljelenteni, beperelni. Kemény döntést hozott, én pedig próbálom nem emberrablásként felfogni. – Most egészen megeredt a nyelvem, azért alig érezhetően rándul egyet a vállam, mintha le akarnám rázni a férfi kezét magamról, de nem teszem szóvá, hogy csak így hozzám ér. Mondhatnám, hogy idegen, de talán apaként most ezt a fizikai kontaktust érzi egyszerűbbnek, holmi nagy beszélgetések helyett. Ő ilyen, én viszont nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Dany és Alba jót viccelődnek, a kislány még el is indul felém, én viszont most mégis arébb lépek, és Alex mellé sorolok be, magamat is meglep, hogy a többiek érdeklődő nyitása ellenére mégis ő az, akit legközelebb érzek magamhoz. – Én sem tudom, hogy mennyire tudnék, akarnék részese lenni ennek a családnak. Idegenek vagytok nekem, én is nektek. Kétlem, hogy csak úgy be akarnék költözni. Az az anyám, aki felnevelt, szeretett, bármilyen beteg dolognak tűnik, de.. találkozhatunk olykor. – Egyik lábamról a másikra állok, most mást nem tudok hozzáfűzni, gondolom még apám sem találta ki, hogy mi legyen. Kérdően Alexre pillantok fel, mivel a végén már eléggé a padlónak sikerült beszélnem. Azért a sok finomságra megkorran a gyomrom, nem is olasz volnék, ha ne lennék állandóan éhes.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Azért valahol vicces, hogy a bácsikám, de még Cody is tudna olyanokat mesélni Alexnek rólam, amit el se hinne. Pedig én is céloztam már rá nem is egyszer, hogy én sem vagyok annyira földre szált angyal. Sőt. Volt idő, amikor a bácsikám szinte heti rendszerességgel kapott baglyot a kisebb-nagyobb csínyeimről. A klubhelyiség felforgató akciókról meg már ne is szóljunk. Persze idővel megváltoztak a dolgok, és más dolgok lettek fontosak a bajkeverés helyett. Prefektus lettem, jött a VMS, és persze Alexre is nekem kell vigyáznom. Azt hiszem belenőttem a szerepeimbe, de ez nem jelenti, hogy ne éltem volna. Sőt még most is képes vagyok szemet hunyni dolgok felett, ha úgy adódik. Alex "vakarcs"-ozására egyszerűen a szabad kezemmel a vállánál fogva húzom magamhoz közel, bár Alba kezét sem engedem el. Egy pillanatra pedig eltöprengek, hogy vajon hogyan értethetném meg mindkettejükkel, hogy egyformán fontosak nekem, és a szeretetem, és figyelmem nem olyasmi, amiért versenyezniük kéne. - Ugyan Alex, még nem mondtam, hogy hol kapod meg. Csak te meg én egy egész nap. - kacsintok a lányra, amikor kevesli a vajsört. Igazából nem tudom mit találok majd ki neki, de ismerem annyira, hogy ha hatni akarok rá akkor a kíváncsiságán keresztül lehet leginkább. Most pedig szeretném, ha valahogy el tudnám érni, hogy kevesebb bajt keverjen. Talán akkor rájön hogy, ha ő változtat a hozzáállásán, akkor mások is változnak vele szemben. Most pedig nagy szüksége lenne némi pozitív változásra. Szerintem meg egyszerűen nem az asztal jelenleg a legnagyobb gondunk. Akár nekünk hagyták itt, akár nem. Noha Alba kap egy barátságos mosolyt, a megállapításra, hogy illene megvárni a többieket. Nem is kell nagyon soká várakoznunk, ami azt illeti, mert hamarosan be is fut Roby, akiről vélhetően szólni fog ez az egész. Alba hasonlóságra tett megállapítására pedig csak bólintok. Amikor pedig Roby-val fogok kezet, valami fura megérzésféle miatt biztosan tudnom, hogy igazat mond saját magával kapcsolatban. Tényleg az unokatestvérem. Így ha egy pillanatra fel is merült volna bennem a kétely kisördöge, most már úgy sem számít. - Hé, és én mi vagyok neked? - borzolom össze játékosan Alba haját a bátyusos felkiáltásra. De a szám szélén játszó mosolyból könnyen kitalálható, hogy valójában egyáltalán nem sértődtem meg. - Ütős vicc lenne elismerem, de ezúttal nem én, és a haverjaim alkotjuk a mókamestereket. - fordulok Alex felé. Nem. Ezúttal ezért az egészért nem én vagyok a felelős. Amit pillanatokon belül a bácsikám is megerősít. - De nekem azt mondtad, hogy a menyasszonyod, és a magzat is meghaltak... de akkor ezek szerint... - egy fürkésző pillantást vetek a bácsikámra, majd Robyra. Vajon mióta tudnak egymásról, és hogy jöttek rá, hogy valójában apa és fia párost alkotnak? Azonban Alba már kérdés áradatot indít, én pedig Alex felé fordulok, aki már halál sápadt, és alig áll a lábán. Szóval most Alba kérdő tekintetét figyelmen kívül hagyva, inkább Alexhez, és a székéhez ugrok, hogy leguggoljak el. - Jól vagy? Akarsz elfutni velem? - kérdezem egy kis cinkos mosollyal, és megfogom a kezét. Amikor utoljára ezt kérdeztem tőle iszonyú bajba kerültünk. Főleg én. Mégsem cserélném el azt a napot semmire, minden büntetés ellenére se. A kérdéssel pedig azt akarom érzékeltetni Alexszel, hogy itt és most ő a legfontosabb nekem. Bármit megtennék érte, nem számít semmiféle következmény. Alba még kicsi, ő még könnyebben fogad be új embereket a szívébe. Vele nem lesz nagy baj. Ezt bizonyítja a kérdés áradat is. A bácsikám felnőtt, ő minden bizonnyal megbirkózik így vagy úgy a helyzettel. Robyval pedig legfeljebb máskor ismerkedem meg közelebbről. Láttam már a kviddics pálya környékén őgyelegni, talán nem véletlen. Viszont Alexnek talán nem árt, ha segítünk feldolgozni az új helyzetet, amikor még Albát se szokta meg teljesen. Talán egyszerűen csak szüksége van rá, hogy érezze mennyire is fontos.
//Hosszú élet I.: Érzékeny a rokoni szálakra. Meg tudja két emberről határozni, hogy rokonok-e és ha igen milyen fokon, ha hozzájuk ér.//
ϟ”Az életben tényleg a család a legfontosabb. Vannak napok, amikor imádjuk őket, máskor szeretnénk titkos árvák lenni, de végül is ők azok, akikhez mindig hazatalálhatsz.”ϟ
Őszintén szólva nem is nagyon merek mit mondani Alexnek. Lehet, hogy igaza van, de attól még nem akarok beleenni abba, ami lehet hogy nem is a miénk. Vagy ha igen és más is jön, akkor meg nem illik előbb elkezdeni az evést. Amúgy se nagyon annyira éhes, hogy ne tudjak várni kicsit és hát sokat azért csak nem kell. - Akkor illik elkezdeni enni, ha már mindenki megjött. A Mama ezt mondta mindig. - teszem még hozzá, de szinte csak magamnak mondom halkan, Alex úgyse hallgatna rám. Inkább azt figyelem, hogy Dany mit csinál és amíg ő nem nyúlkál az asztalok felé addig én se teszem, főleg hogy bejön az új fiú, aki egyelőre sokkal érdekesebbnek bizonyul, mint az étel, főleg hogy mintha hasonlítana Apucira is. - Nem hasonlít Apucira? - súgom oda Danynek még épp az előtt, hogy a srác is kimondaná azt, amit eddig csak sejtettem és talán már a többiek is. Szóval a feltestvérünk. Egyelőre kicsit tartok tőle, hogy éppolyan nem túl kedves, mint Alex, de nem ítélek elsőre. Talán, csak meg van illetődve és nem tudja hogyan kezelje a helyzetet. Viszont idősebb lehet, mint Alex azt hiszem, de akárhogy is van egy bátyám! - Mindig akartam egy bátyust! - vágom rá hirtelen és nem sok híja van, hogy nem lépek még egyet előre és ölelem meg. Csak azért marad el a dolog, mert olyan nagyon távolságtartóan fonja össze maga előtt a kezeit. - Oh, amikor engem hazahozott, nem volt ilyen nagy ünnepség. - biggyed azért le kicsit a szám, de épp csak egy pillanatra, mert amikor meglátom a fura napszemüveget azért nehezen állom meg, hogy visszatérjen a mosoly az arcomra. Csoda, hogy nem kuncogok fel a fura darab láttán, arra viszont már majdnem megszólalok, hogy Alex Danyt gyanúsítja, de közben megérkezik az, aki megteheti helyettem, hogy rápirít. - Apuci! - azért én, ha tehetem elsurranok Roby mellett, hogy üdvözöljem és egyben meg is öleljem őt, ha már felbukkant. - De mitől mentették meg az életét? Ugye már nincs veszélyben? Róla akkor nem is tudtál, mint rólam? Ő is velünk fog majd lakni? De hát már nincs is üres szoba. Még is egy szobában kell maradnom Alex-szel? Nem lehetek inkább veled egy szobában? - záporoznak a kezdések az ajkaimról, hiszen a nagyrészét nem is értem az egésznek. Az utolsó kérdés pedig természetesen Robynak szól, hiszen úgy volt, hogy lesz külön szobánk majd a nővéremmel, de mint tudjuk ha hely kell, akkor mindig a legkisebbet pakolásszák máshova és én inkább lennék egy új bátyussal együtt, mint Alexszel. Aztán azért csak észreveszem, hogy totál ki van akadva, még a lába is remeg ugyhogy gyorsan elhalkulok és lenyelem a további kérdéseimet. Csak Dany kap tőlem egy "Ennek meg mi baja van?" pillantást.
Jól sejtettem, Alba annyira unalmas! Nyilván ő is Dany kiköpött mása lesz... A szabályok tiszteletben tartása és a tanulás teszi ki majd élete minden pillanatát. És egyiküknek sincs fogalma arról, hogy közben mennyi mindenről maradnak le így! Sokkal menőbb azzal arcoskodni, hogy én már voltam Roxmortsban, miközben az évfolyamtársaim még bőven a szüleik engedélyére várnak. Mindenesetre, én helyettük is élek és ez a fontos. - Te kis vakarcs- morgom mérgesen, amikor direkt módon megfogja Daniel kezét, hiszen legbelül igenis bosszant, hogy ennyire képes kimutatni azt, hogy ragaszkodik valakihez. És igen, közben féltékeny is vagyok a jó kapcsolatukra, engem azonban rengeteg tényező gátol abban, hogy megtegyem az ehhez szükséges lépéseket. - Túl kevés és túl későn - vágok be egy drámai arckifejezést Dany szavai hallatán. Egy üveg vajsör két hónapért cserébe? Minek néz ez engem? Ráadásul, vannak már folyamatban lévő ügyeim, egész egyszerűen csak még nem jutottunk el a büntetőmunkáig. Egy héten belül viszont kiderül minden, szóval addig használom ki a kínálkozó alkalmat, amíg lehetséges. Amúgy is jár számomra némi kárpótlás Albáért cserébe, nem igaz? Zokszó nélkül tűrtem egész nyáron a lányos hülyeségeit. - Nem vágja őket a földhöz, ha megkínáljuk magunkat - vonom meg a vállam Alba kérdése hallatán. Az asztal rogyásig meg van pakolva, ergó tényleg nem tűnik fel számukra, ha hiányzik egy üveg vajsör, esetlegesen néhány szem sütemény. - Meg lehetett volna annyi eszük, hogy nem hagyják magára ezt a terülj-terülj asztalkámat, nem gondolod? - csusszan fel kérdőn a szemöldököm, miközben a kislányra meredek. Na, nem mintha érdemi választ remélnék pont tőle. Az elutasításom nem az új jövevény kinézetének szól, hanem sokkal inkább a jelenlétének. Már érzem, hogy itt valami komoly van készülőben, én pedig élből elutasítom azt. Ez az egész nyilván apám műve, de mégis miért? Miért állna szándékában lerángatni ide minket és még egy hárommillió fogásos menüt is összeütni, ha semmi célja sincs vele? Itt valami határozottan nem stimmel, ennek pedig egyértelműen ez a srác az oka. Alba persze rögtön haverkodik és Dany is próbál jópofa lenni, én viszont tisztes távolságból méregetem őt. Még hátrálok is pár lépést, nehogy szándékában álljon közelebb jönni hozzám. - Tudtommal szeptember van, nem pedig április - biccentem oldalra a fejem, habár a szavai hallatán tombolni lennék képes. Nem fogom szó nélkül lenyelni, ha van még egy testvérem Albán kívül... Ezt azért elég soknak érzem jelen pillanatban. Esetleg Dany egyik hülye tréfája lenne ez az egész? - Na jó, ki vele, melyik idióta haverodat rángattad már megint bele egy helyzetkomikumba? - intézem kérdésemet immár a hugrás srác irányába. Váltam már miatta áldozattá, ezt még ő sem tagadhatja. Bár, ez igazán ízléstelen tréfa lenne részéről, annyi szent. Mielőtt azonban Damiel akár egy szót is kinyöghetne, apám is betoppan, egyenesen a srác háta mögött, én pedig igyekszem szemet hunyni a hasonlóságaik felett. - Ez nem tréfa, Alex - szólal meg, habár a hangjában ezúttal semmi neheztelés sincs. Tenyerét a fiú vállára ejti, majd folytatja: - Ő a fiam, Roberto Maroni - ennél a résznél azért egy gúnyos horkantás is kiszakad belőlem. - Daniel, neked már beszámoltam arról, mi történt annak idején - pillant most az unokatestvérem irányába, engem pedig rohadt módon frusztrál, hogy semmit sem értek ebből az egészből. A tekintetem egy pillanatra se szakítom el az állítólagos féltestvéremről, bárhova is álljon vagy menjen. Úgy követem, mint egy kopó, ami szagot fogott. Még a torkának is képes lennék nekiesni. - Annak idején megmentették az életét, még mielőtt bármi baja esett volna - folytatja. Albára eközben vet egy lágy mosolyt és figyeli a kislány reakcióját. Ismét csak úgy érzem, hogy kezdek feleslegessé válni ebben a családban. Van már egy tündéri kislánya és egy fia, aki bizonyára tuti kiemelkedő valamiben. Kinek kell egy bajkeverő kamasz? Legszívesebben az egész vajsörös üvegem tartalmát rálöttyinteném úgy össz-vissz mindenki fejére. Danielnek tuti erre a helyzetre is lesz valamiféle bölcs meglátása... Na, neki a szájába tömnék legszívesebben valamit, hogy meg ne szólaljon. - Mondja már valaki, hogy ez az egész csak egy rossz tréfa - suttogom falfehéren, miközben lehuppanok az asztal előtt elhelyezkedő székek egyikére. A lábaim teljes mértékben remegnek, aligha lennének képesek tovább megtartani engem. Alba és Daniel természetesen most is jól veszik az akadályokat, én azonban egyszerűen nem tudok úgy tenni, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Persze, apám komoly arckifejezését elnézve igazán sejthetném, hogy az idei se az én évem.
- Igen, mondhatjuk úgy is. – Felelem továbbra is kimérten, ami nem nekik, sokkal inkább a helyzetnek szól. Annyi bizonyos, hogy abban nőttem fel, hogy én vagyok anyu kicsi fia, bármit megtehetek, ám a zavar, amely végigkísérte az életemet, mégis mindig körbevett, s nem tudtam az okát. Az elutasítás, amely a lányból jön, nem újkeletű, lehet, hogy van valami gőg az arcomon, ami miatt a legtöbbeknek nem szimpatikus. Pont ezt látom az övén is, így lehet, hogy ezt a stílust eleve apánktól örököltem. Vajon ez az Alex hogy boldogul a mindennapi életben? A családján kívül mindenki utálja, mint engem? Na nem sajnáltatom magamat, elvoltam én magamban, maradtam a kviddicsnél, de most valahogy eszembe jut a titokzatos levelezőtárs, akinek szintén pocsék a viszonya az apjával, de próbálunk egymásnak segíteni. Elfogadom a fiú felém nyújtott kezét, végülis ez legalább valami kezdeményezés. – Úgy fest én vagyok a második Roby Maroni. A féltestvéretek. És az ő unokatestvére. – Felelem a fiú felé biccentve, akivel az előbb kezet ráztunk. Aki ráadásul nem is olyan elutasító, mint Alex. Bizonytalanul közelebb lépek, a kislány igen érdeklődően méreget, bár talán ebben a korban minden gyermek ilyen. Meglehet én is ilyen voltam, noha mára már kiveszett mindez belőlem. – Születésnap? Oh, nem hiszem, inkább apám ezzel akart.. lekenyerezni titeket, hátha így emészthetőbb, hogy a világon vagyok. Nem tudom. – Nézek végig a sok finomságon, látok azért olyat is, ami kedvemre való, ám a gyomrom pingpong labda méretűre van szűkülve az idegtől. Nem is tudom, talán le kéne ülnöm? Annyira be vagyok feszülve, hogy örülnék, ha nem én lennék a központban. Talán ha apám megjelenne, őt szidhatnák mindhárman, akkor én is oldódhatnék. Tekergetem hát a nyakamat, ismét karbafonva a kezeimet, hátha az öreg valahol feltűnik hátulról. Vagy csak azért hívott ide minket, hogy majd négyen egymás között megoldjuk. Egyik lábamról a másikra állok, s jobb híjján felveszem a legutóbb vásárolt lila keretes napszemüveget, ami annyira extravagáns, hogy amúgy sosem nyúlnék hozzá, de mivel a levezőtárs azt mondta, hogy dobjam fel a ruhatáramat, hátha ez most ápol s eltakar. Vagy annyira nevetséges, hogy oldja a feszültséget.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Csak kicsit felkuncogok magamban, ahogy Alex méltatlankodva elhúzódik. Igazából nincs szükségem az engedélyére, hogy kimutassam az érzelmeit, bármikor, bárhol, amikor és ahol kedvem szottyan. Tudom, Alex anyja azt sulykolja bele, hogy érzelmeket kimutatni a gyengeség jele, és sosem szabad ilyesmit tenni. Főleg nem nyilvános helyen. De Alex részben olasz is. Az olaszok pedig nem rejtegetik az érzéseiket. Alexnek meg kéne találnia legalább valamiféle középutat. Mert ha más nem is, én azért látom, hogy mennyire nehéz neki folyton elfojtani a mindent is. Amikor pedig nem sikerül, és felszínre tör... Nos olyankor történnek az olyan galibák, mint az a könyvtáros-alsósokkal pofozkodós eset. Igen, természetesen arról is hallottam tavaly. Szóval nem igazán veszem magamra a méltatlankodását. Sőt, mintha még szórakoztatna is. Közben Alba megöleli a derekam, és megfogja a kezem, ezúttal önként. Ezt pedig határozottan pozitív fejlődésnek érzem a kapcsolatunkban, és jól is esik, hogy legalább ő kimutat valamiféle ragaszkodást. Legalábbis ekként értékelem magamban, és szélesen elmosolyodom a kisebb lánykára. Amikor viszont Alex megjegyzi, hogy Alba hamarabb is lejuthat a faluba kap egy szigorúbb oldalpillantást. Noha azért én sem voltam teljesen ártatlan annak idején. Én is másztam le a banya púpján keresztül. Aztán persze Alba nyelvnyújtogatására is felszalad a szemöldököm. De egyenlőre nem szólok bele a kis testvér civódásukba. - Ha még két hónapot kibírsz, kapsz tőlem egy üveg vajsört. - sandítok egy kis cinkos mosollyal Alexre, ahogy megérkezünk a helyszínre, és rögtön találgatásba fog. Noha nem hiszem, hogy a viselkedése lenne az ok. Nem, itt valami más, komolyabb dolog lapul. Csak még nem tudom mi. - Szerintem a miénk. Csak az ok nem derült még ki. - kacsintok Albára. S mint egy végszóra sétál be még egy srác az ajtón. Egyszer-kétszer láttam már a kviddics pálya környékén, de eddig nem éreztem szükségét, hogy kiderítsem kicsoda, és mi a neve. Most viszont határozottan meglepődés ül ki az arcomra, ahogy ezt megteszi. - Ciao! Szóval te is meghívott vendég vagy? - nézek a srácra, immár némi gyanakvással, miközben Alba mögé lépek, és amolyan védelmezően helyezem a vállára a bal kezem. De végül a jobbat én is kézfogásra nyújtom egy kisebb mosollyal. Nem kérdezek rá még egyszer, hogy az unokatestvérünk-e. Nyilván valami rokon, és nyilván róla szól ez az egész. 18 év alatt már eléggé kiismertem a bácsikám észjárását. Az egy éjszakás kalandjairól is tudok. Kettőnek éppen itt is van a következménye. Na nem mintha ezt annyira bánnám. Sőt. Nagyon is szeretem a lányokat. Persze Alba miatt nem akartam konkrétan rákérdezni, hogy valami kósza egy éjszakás numera következménye-e, ő is. De lassan már mindent el tudok képzelni. Persze Alex választ váró tekintetére csak egy kicsit megvonom a vállam. - Az egyetlen Roby Maroni, akiről tudok 73 éves, és vagy 50 éve nem tette ki a lábát Milazzoból. A papi idősebb öccse. De ez nyilván nem jelent semmit. Főként ebben a családban. - folyton fény derül valami lappangó titokra. Valahogy lassan már meglepődni se fogok tudni, ha újabb, és újabb ismeretlen rokonok toppannak be. - Vajon most merre bujkálhat az apátok? - nézek egyik lányról a másikra. Persze. Most kell neki is szürke szamár a ködbent játszani. Pedig fogadni mernék, hogy újabb találgatások helyett ő adhatna valódi magyarázatot. Végül azért én is megfordulok, és magamhoz veszek egy vajsörös üveget az asztalról. Érdekes egy délután lesz ez. Akárki a srác, és akármi is derül még ki.
ϟ”Az életben tényleg a család a legfontosabb. Vannak napok, amikor imádjuk őket, máskor szeretnénk titkos árvák lenni, de végül is ők azok, akikhez mindig hazatalálhatsz.”ϟ
Én elmosolyodom Dany szavai hallatán és még át is ölelem a derekát kicsit. Olyan kedves! Persze nem úgy, mint Alex aki csak a szemet forgatja és mindenbe beleköt. Nem tetszik neki sem az ölelés, sem az hogy megkérdezem mikor érünk oda. Arra csak felszökken a szemöldökön, hogy ha ügyes vagyok előbb is mehetek, de hát nem akarok én kiszökni. Az veszélyes lenne! - Az azért jó soká lesz még. - biggyed le a szám kicsit a válasz hallatán, de azt inkább simán ignorálom, amit Alex mond a trükközésről. Aztán persze odaszól a kérdésem miatt is, amire csak kicsit előre hajolok és kiöltöm rá a nyelvemet, de úgy hogy ő ne lássa, maximum Dany. Ha Alex oldalt pillant, akkor egyből visszahúzódom az unokatestvérünk mellé. - Jól van. Akkor biztos nincs messze. - sőt ezúttal direkt Alex bosszantására meg is fogom Dany kezét, pedig Rómában úgy voltam vele, hogy semmi szükség rá hiszen már nagy vagyok. Elérve a célt én azért megtorpanok, de a tesóm persze egyből elkezd enni-inni. - És ha nem is a miénk? - nézek rá meglepetten, pedig engem is nagyon vonz egy-egy szépen megpakolt szendvics, meg persze az isteni finomnak tűnő sütik. Viszont mivel Dany sem kezd el enni, ezért egyelőre én is megpróbálom visszafogni magam, hátha Apuci is felbukkan lassan, hiszen mégis ő hívott ide. Helyette viszont egy ismeretlen srác kerül elő, aki mintha nyomokban azért mégis hasonlítana Apucira, hiába próbálja Alex elsőre elküldeni. A neve viszont neki is az, mint nekünk úgyhogy bár elég elutasítóan néz, én azért mégis egy mosollyal lépdelek ida hozzá és nyújtom a kezemet felé. Nem vagyok tisztában az egész családfával. Alex a féltestvérem, Dany az unokatestvérem. Neki láttam már az iskolában az apukáját és voltam két hetet az anyukájánál is. De másról nem tudok. - Szia! Én Alba vagyok, ők Dany és Alex. Te ki vagy? Neked van szülinapod? - mert hát annyi kaja van itt, hogy valakinek nyilván csak szülinapja van. Én legalábbis még mindig itt tartok, és mivel nekünk nincs, azt pedig kizártnak tartom, hogy Alex miatt lenne ez az egész, mert nem viselkedik annyira rosszul, hát mi más lehetne? Méregetem azért a srácot, és várom hogy kezet rázzon velem. Lehet, hogy ha kiderül hogy a tesónk ő is, még simán meg is ölelem, már persze ha egyáltalán a kézfogásban benne van.
- Jaj, hagyjál már! - vágok le egy röpke fintort, amint Dany magához von mindkettőnket, majd felváltva nyom egy-egy puszit a fejünkre. Villámgyorsan ki is bontakozom hát az öleléséből, hogy tisztes távolságban maradhassak tőle. Nem vagyok már kislány, szóval ne ölelgessen, ráadásul ott meg pláne nem, ahol ennyien láthatják. Gyorsan felmérem hát a terepet, habár - ahogy elnézem - nem túl nagy forgalom van errefelé. Tökéletes. Ellenkező esetben ugyanis tuti leüvöltöm Dany fejéről a haját. Tornyok ide vagy oda, ezt azért nem engedélyeztem számára. Amikor magunkban vagyunk, oké, de így... Talán Roxmorts az egyetlen olyan hely, amely számomra sohasem jelentett túl nagy rejtélyt. Dany talán nem tud róla, de második év végén elég sok alkalommal szöktünk le ide néhány nagyobb srác kíséretében. Frics egy igazán ostoba élőlény, elég hamar el lehet terelni a figyelmét, ami az igazat illeti. Pár trágyagránát és már ordított is, mint egy sült bolond. Azok a régi, szép idők! - Hivatalosan - teszem azért még hozzá Daniel válasza hallatán Alba kérdését illetően, noha egyáltalán nem állt szándékomban belefolyni a beszélgetésükbe. - Ha ügyes vagy, hamarabb is megoldhatod - toldom még hozzá a szavaimhoz, de itt abba is hagyom. Nem áll szándékomban Törpilla alá adni azt a bizonyos lovat, mert még én leszek az, aki a letolást kapja, ha valami hülyeséget csinál és megy neki a rivalló. Aha, hát kösz, de ebből nem kérek. Van nekem elég bajon az összekukázott húgomon kívül is. - Vigyelek esetleg a hátamon, hercegnő? - szólalok meg gúnyosan, amikor Alba felteszi a kérdését a távolságot illetően. - Bírd már ki - forgatom meg a szemeim. Most komolyan! Minden gyerek ilyen? Apám tényleg nem tudja, mire vállalkozott, amikor hazahozta ezt a kis csajt. Szerencsére nem kell tanév közben is vele vesződnöm, szóval egyelőre nem zavar a jelenléte. És - ha minden igaz - jövő nyáron külön szobája is lesz. Hurrá! A látvány, amely a Három Seprűben fogad, igazán meglepő számomra. Sehol senki, csupán egy bőven megpakolt asztal. Minden más a terem szélére van tolva, szóval igazán tágas teret kaptunk. Buli lenne? Pedig apámat határozottan nem ismerem egy partiarcnak, leginkább olyasvalakinek, aki képes két szavával leütni az ember hangulatát a béka segge alá. Ja, és azt se hagyjuk ki, hogy képes a kamasz lányát bezárni a szobájába egy hétig valami idióta hülyeség miatt. - Na, várjunk csak... - torpanok meg, miközben gyanakodva vonom össze a szemöldököm és hívom segítségül az ujjaim a számolásra. Magam elé motyogva töprengek tehát, hiszen ez az egész egyértelműen nem szülinapi rendezvény. - Kerek két hete nem kaptam büntetőmunkát! - csillan fel a tekintetem, amint ismét felpillantok. - Ha a mostanit ledolgozom, elvileg nem lesz betáblázva a naptáram! - magyarázom lelkesen. Meg van hát az eszem-iszom oka. Alex iskolai sikerei. Miután sikeresen levontam a következtetést, egyből a süteményekre vetem én is magam. - Együnk! - szólítom fel őket, majd tekintetem hirtelen valami – számomra – sokkal érdekesebb dolgon állapodik meg: - Igyunk! - ragadom meg végül a tőlem karnyújtásnyira heverő vajsörös üveg nyakát, még mielőtt valaki más csapna le rá. Gyorsan kerítek is hát egy poharat, majd töltöm tele. Azért akkora bunkó nem vagyok, hogy Alba előtt igyak az üvegből... Az egyetlen dolog, amely kizökkent a pillanatnyi pörgésemből, az a srác, aki belép az ajtón, miközben én az italomat mérem ki. Némileg meglepetten pislogok rá. Annyira ismerős, de mégis honnan? - Bocs, haver, de ez zárt körű rendezvény - címzem felé a szavaimat, majd gyorsan le is hajtom a poharam tartalmát, még mielőtt Daniel ismét nekiállna tizenhatévesekelőttemneigyanak-ot játszani. Amikor azonban bemutatkozik, majdnem telibe köpöm a maradék folyadékkal, amely még nem ért le a torkomon. Annyi szerencséje van csupán, hogy pár lépéssel távolabb állt, de azért célba köpésben így is én lennék a legjobb. - Maroni? - pislogok némileg zavartan, miközben Dany irányába pillantok, némi segítséget várva tőle. Ő a nagyágyú a családfában, szolgáljon is hát számomra használható információval. - Az unokatestvérünk vagy? - fordulok ismét az ismeretlen srác irányába. Tényleg nem láttam még, ami elég ciki helyzet, főleg abban az esetben, ha tényleg valamiféle rokonunk lenne. Bár, Daniel anyukája révén nyilván nem lehet az... Valami távoli rokon esetleg?
Nem tudom, hogy okos ötlet-e máris csoportosulni, nekem az első alkalom után még apámat is emésztenem kéne. Ez nem úgy működik, hogy azonnal kiváncsi vagyok a tágabb értelemben vett családra. Bármi is történt, még mindig a nevelőm az, akit az anyámnak, a családomnak tartok. Igen, önző volt, hogy magának akart, sőt, talán törvénytelen is, de húsz évnyi szeretetet nem fogok kidobni az ablakon. A vérrokonaim az igazi idegenek, őket kell most megismernem. Egyedül az vidít kicsit fel, hogy ez a furcsa levelezőtárs, ez a lány elég extrém dolgokkal traktál, feladatokkal lát, így az elmém is le van foglalva, nem lehet napi tizenhat órán keresztül kviddicsezni. Bejárok ugyan az egyetemre, de csak azért, hogy legyen itt szobám, helyem. Túlzottan nem érdekel a méregkeverés, viszont azt mondták, hogy a legtöbb mardekáros arra megy, így lesz kiről lesni, ha netán vizsgázni kéne. A kviddics a mindenem, abban tudok kiteljesedni, remélhetőleg így is tekintenek rám, sportolóként, nem pedig diákként. Nem tudom tovább húzni a dolgot, az utolsó pillanatig emésztem magamat, hogy menjek-e, de végül győz a kiváncsiság. Rendbe hozom magamat, ezúttal napszemüveget sem veszek, hiszen itt nem számítok akkora sztárnak, mint Rómában. Gyorsan lezuhanyozok, miután már eleve késésben vagyok, aztán zsebrevágott kézzel elindulok lefelé a faluba. A tanév ugyan már elindult, ám nekem nem kell számadást adni arról, hogy mikor hova megyek. A kisebbeket vélhetően apám elkérte, és amennyire tudom, most még az unokatestvérem is ott lesz. Úgy fest, hogy apám egészen családcentrikus, ami talán jó pont, rólam pedig nem tudott. Mindegy, egy próbát megér. Benyitok a fogadóba, és viszonylag gyorsan leszűkül a kör, mert most a többieken kívül nincsen vendég. Viszont az apám sincsen még ott. A feldíszitett asztalt tekintve valami komoly bejelentés keretén belül meg is akarja ünnepelni a nagy egyesülést. Hajjaj. Közelebb lépek, kivéve az egyik kezemet a zsebemből, intve nekik. – Sz’asztok. Roby Maroni. Gondolom veletek van találkozóm. – Nem ülök le, amíg nem szól rám valaki. Karbafont kézzel ácsorgok, arcomon amolyan bizonytalan, elutasító kifejezés ül, nem hiszem, hogy az én dolgom lenne most oldani a feszültséget. Végignézek azért rajtuk, az idősebb lány nagyon az apám, sőt, még rám is hasonlít, főleg a szeme. A srác is klasszik olasz, mint én, bár ő ugye az unokatesó. A kisebbik lány zöldeskék szeme vélhetően valami anyai örökség. Elméletileg mindhárman csak féltestvérek vagyunk. Ha minden igaz, Luca padre több nőbe beleakadt már anyám után is.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
