2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Jól ismert és közkedvelt fogadó. Meleg és kényelmes, folyton tele van, és remek vajsört adnak, bár kaphatunk lángnyelv-whiskyt, violalikőrt, forralt mézbort, ribizlirumot és még meggyszörpöt is szódavízzel, jéggel és ernyővel. A tulajdonos Madam Rosmerta, akinek bájai nagy hatással vannak Ronra (már amikor nincs az Imperius hatása alatt.)
Észreveszem én a tumultust, de mivel nekem sincs sok tippem, hogy kiben is eshetett hasra az adott illető, simán figyelmen kívül hagyom a ricsajt, helyette pedig igyekszem megtalálni az asztalunkat és Trinityt is odajuttatni. Azt sikerül leszűrnöm magamban, hogy itt-ott esetlenül mozog, de hát mindezt továbbra is betudom a tömegnek, hiszen ilyenkor nem olyan egyszerű elnavigálni magunkat és ha a lány mellette még ügyetlen is, abban az esetben meg is van a magyarázat. Ráadásul, egy fogadóban vagyunk, mindenhol székek és asztalok, a falak mentén pedig boxok, az egyik támlába még nekem is sikerül bevernem a könyököm, mire fel egy fájdalmas "arohadtédesannyába" káromkodás elhagyja az ajkaimat és lábfejemmel "bosszúból" kissé meg is taszajtom az ülőalkalmatosságot, mire az rendesen a helyére - értsd: asztal alá borul - kerül. - Sza'sz! - üdvözlöm Simonettát, aki már az asztalunknál ül, amikor odaérünk és helyezem magam kényelembe, ha Trinity is megtette ezt és nem szorul további segítségre. Egy pillanatra azért megakad a tekintetem a szőkeségen, hiszen nem egy mindennapi jelenség, de ezt is egyelőre képtelen vagyok hova tenni magamban. Mindenesetre, azt sikerül megállapítanom, hogy ő esélyesen a Roxfort krémjét erősíti, vagyis rengeteg barátja lehet. A hozzá hasonló lányok szinte mindig népszerűek. - Egyedül? - csodálkozom rá azért kissé, hiszen nem ismerem ugyan a lányt, de a népszerű emberek mindig csoportban járnak. Ritka jelenség, hogy csak úgy magukban ülnének be a Három Seprűbe, hacsak nem randira mennek. Mindenesetre, a sushiról való áradozása elvonja egy pillanatra a figyelmemet és sikeresen ki is zökkent az iménti gondolatmenetemből. - Kaptál vele? - csillan fel a tekintetem és fordulok is a pult irányába, hogy megnézzem, vajon mekkora sort is kell végigállnom, de amikor látom, hogy itt bizony csak többen lettek és nem kevesebben, fájdalmas fintorral fordulok Simonetta és Trinity irányába, majd futok bele a szőkeség pantomim-előadásába. - He? - csusszan ki a kérdés, majd pillantásom a vörös hajú lányra esik és azt hiszem, ennél a pontnál puffan az, hogy voltaképp nem is lát, szóval sikerül egy "úristenhogyhogycsakmostesettle?"-fejet vágnom irányába. - Mi-Miley... - mutatkozom be én is zavartan, de azért a tekintetem továbbra is Trinityre tapad, a fejem pedig határozottan skarlátvörös színt ölt magára. - Sajnálom, nem tudtam, hogy... - nem látsz, fejezném be a mondatot, de szinte abban a pillanatban robban be a fiatal srác is a képbe, szóval megment egy talán kínos szituációtól. Amikor viszont velem szemben veti le magát és kezd el hadarva beszélni hozzám, csak pislogok, mint borjú az új kapura. Ez sok. Sok új információ, sok új ember, ráadásul nekem nem megy az, hogy ennyire hamar lendüljek bele valamibe. Simonetta és Trinity kis lépésekben haladtak, ami bőven megfelelő volt számomra, de ő... - Hé, nyugi, lassíts! - dörrenek rá végül, kissé megemelve a hangomat. - Vegyél levegőt is beszéd közben, kishaver! - próbálom meg felhívni a figyelmét a hiányosságaira, de még mielőtt folytathatnám a mondókámat, bukkan fel egy kobold méretű véla(?). Megnyerő jelenség, annyi szent, hiszen még életemben nem találkoztam még ennyire vegyes fajjal. A nyomában lihegő alak viszont cseppet sem nyeri el a tetszésemet, fintorgok is rendesen, főleg, amikor köztünk foglalnak helyet. - Nem eszik olyan forrón a kását... - morgom az orrom alatt, amikor Trinity már készíti is elő a jegyét és figyelmeztetően a karjára helyezem a kézfejemet, mintegy megerősítve benne azt, hogy még tényleg nem kellene átadnunk. A lányt esélyesen a szimpatikus illat győzte meg, hiszen nem lát, erre kell hagyatkoznia, a virágfelhőt pedig nyilván nem valami unszimpatikus figurával fogja párosítani. - Első kérdés: kik maguk? Második: mit is keresnek egészen pontosan? Talán nem is ez kell nekik, pusztán valami félreértés történhetett. Mindenesetre, én a saját belépőmet még nem veszem elő, helyette gyanakvóan méregetem a fura párost, habár a koboldnőre pillantva azért némi kíváncsiság is megcsillan a szememben. Egy kobold és egy véla gyermeke? Hm...
Amikor meghallom a lány hangját akkor felé fordulok, bár ha valaki nagyon figyel persze láthatja, hogy nem teljesen megy a szemkontaktus, de elsőre egy ilyen zsúfolt helyen még nem biztos, hogy ez egyértelmű. Az is lehet, hogy szándékosan nem nézek bele más szemébe. Az arcomon továbbra is kedves mosoly játszik, amikor segít megtalálni az asztalt. - Áh köszi! Ezt nem vettem észre! - na nem azt mondom, hogy nem láttam, bár az is igaz lenne. Szóval akkor az újdonsült ismerőssel együtt ülök le szépen és gondolkodom el, hogy le kellene adni rendelést, vagy pedig megvárni, amíg más is érkezik, mert minden bizonnyal jönni fog majd más is. Nem hiszem, hogy csak ketten kaptunk ilyen jegyet. - Én még nem ettem, elég furán hangzik annyi biztos, de gondolom a jegyhez jár. Trinity vagyok egyébként, Trinity Weasley. - nyújtom felé a kezemet, hogy bemutatkozzam, majd ezzel a mozdulattal Simonetta felé is, mert egyértelműen érzékelem a jelenlétét még az előtt, hogy megszólalna. A kis mutogatásából is a mozdulatot valamelyest látom, hiszen a körvonalak megvannak, de szimplán nem veszek róla tudomást, bár a szavaival is egyértelműen arra céloz, hogy nekem nem kellene itt lennem. Kicsit megköszörülöm a torkomat, de a mosoly nem tűnik el az arcomról. - Igazad van, de nem én döntöttem úgy, hogy megkapom ezt a jegyet. Másképp látok, mint te, de talán a jegyünkhöz olyan extrák is járnak, ami nekem is nagy élmény lehet. Eddig még elég kevés varázslényt érinthettem meg. - mélázok el kicsit, hiszen nagyon kedvelem a thesztrálokat, de egy ilyen helyen talán másra is lesz majd lehetőség, én pedig igenis megszeretném próbálni. Épp elég hátrány ér életem során a baleset óta. Nem hiszem, hogy egy ilyen jutalmat vissza kellene utasítanom e miatt. De közben befut egy fiú is, aki elég sokat beszél és kissé meglep, hogy úgy kezd el Mileyhoz beszélni, mintha más ott se lenne. Biztosan tetszik neki! - Szia Eddie! Én Trinity vagyok, ő pedig Max. Nagyon izgatott vagy! - kuncogok kicsit, hiszen szinte hadar, ahogyan csak mondja mondja. Csoda, hogy vesz időnként levegőt. Sokáig viszont nem kell várnunk, mert hamarosan megérkezik a két fura alak, akik én is jól látom, hogy eltérnek az átlagtól. Egyikük nagyon nagy, a másik pedig kicsit. A szépségével nem vagyok tisztában, így szimplán koboldnak nézem, nem valami véla-koboldnak. A hangja alapján viszont nem velünk egykorú, a másik pedig kissé otromba, talán részben troll lehet? Bár az óriások sem az eszükről híresek. - Üdvözlöm... hölgyem. Én igen. Elmondja, hogy pontosan mire szolgál ugye? - kérdem izgatottan, pedig bizonyára ez a következő lépés. Bennem fel sem merül, hogy neadj isten két bandita ül előttünk, akik megtudták hol gyülekeznek a nyertesek és mindegyikünktől elakarják venni a nyereményt. Szóval simán újfent előveszem a sajátomat, bár nem adom át, csak a kezemben pihentetem.
A diákok külön-külön, vagy akár együtt megcélozzák a foglalt asztalt, ahol elvileg nekik van bebiztosított helyük. Szerencsére senki nem kapja ki a kezükből a jegyeket, viszont mivel Trinity mégiscsak kicsit máshogyan mozog, mint aki lát, hiába irányítja a familiárisa, valaki átesik a lábán, és dühös üvöltözés, röhögés tör ki, ugyanis a kiskocsmában van egy elég nagyhangú, vélhetően aranyvérű társaság, akik a pénzük folytán nyilván megnézik az előadást. Nem is tudják hirtelen, hogy az illető kiben esett el, de nem számít, mert a társai gúnyosan kinevetik, de azért elég nagy a tumultus. Egészen addig, amíg a bejáratnál feltűnik egy duó: egy nagyjából százhúsz centis hölgy, akinek ezüstös haja, s ingencsak szép vonásai véla felmenőkről tanuskodnak, viszont a mérete, és a hatalmas fülei alapján kobold lehetett a másik szülője. A nőci igen durcás fejet vág, ujjatlan kis ruháján széles öv, rajta megmunkált kobold hajlított kard. A társa sem kutya, mert még összegörnyedve is alig fér be az ajtón, van vagy két és fél méter magas. Az óriásokhoz köze sincsen, ellenben nyomott feje troll vérre utal. Kezében akkora bunkósbot, mint Eddie-nek a teste úgy hosszában. Mindenki ellhallgat, még az aranyvérű brigádban is megfagy a szar, de aztán pár pillanat múlva visszaáll a rend, folytatódik a zajos készülődés. A duó viszont egyértelműen hőseink asztalához indul, a kicsi nő le is huppan az asztalfőre, finom virágillat árad belőle. A félig troll viszont alig tudja magát bepréselni a testét a többiek mellé, Eddie-re rá is szól. – Mennyé má! – A nőci amolyan örökösen durcás pofijával vizslatja őket. – Megkaptátok? Elhoztátok? – Közben Madame Rosemerta odalilbben, hogy felvegye a rendeléseket, de ezzel a mozdulattal már hozza is a párosnak a vélhetően szokásos italaikat, akik igencsak gyakori vendégnek tűnnek, és nyilván a tetteik alapján. A koboldvéla valami aranyló nektárt kap csuporban, a troll pedig egy ormótlan nagy kupát, házi specalisású doxi-tojás sört.
Azt hiszem igen mázlisnak nevezhetem magam. Lehetnék Edmund "Mázli" Swann is. Jó, tudom. A legtöbbeteknek nem ez jut az eszébe, amikor rám néz. Inkább a srác, akit Bimba növényei fellógatnak, vagy éppen egy gyakorló bábúval gyűlik meg a baja az auror egyetemistáknak fenntartott párbajteremben. Most viszont érzem, hogy fordul a szerencsém, még egy Aranyjegyet is kaptam! Igen, a legendás Bestináriumba! Alig várom már. Hát nem vagyok tényleg mázlista? Magamtól sosem lennék képes oda bejutni, de az aranyjeggyel... egy egész világ nyílhat meg előttem. Ez fantasztikus. Tehát most igazán boldog, és izgatott vagyok. Azt se tudom jóformán, hogy hova legyek az örömtől. Ez az év talán más lesz. Nagyon más. Szerencsés. Na jó, azt el kell ismernem, hogy legendás lények gondozásából nem én vagyok éppen az éltanuló, sőt. Az a mázlim, hogy Hagrid soha nem buktat meg senkit, és elég könnyű nála jó pontokat szerezni. Néha akkor is, ha fogalmad sincsen merre is vagy arccal. Mondjuk úgy a bűbájtan még mindig jobban leköt, ha tanulni kell. De egy ilyen szórakoztató attrakciót egyszerűen lehetetlen kihagyni, ha az öledbe pottyan a lehetőség. Sose lenne pénzem egy rendes jegyre. Engem pedig minden érdekel, és minden feldob, ami attrakciót ígér. Talán a cirkusz, és állatkert vegyes hangulata is vonzó, a rengeteg árus is, akik a faluban már meg is találták a helyüket, és az egész helyzet hangulata, ami csak úgy beszívja az embert. Ugye értitek mire gondolok. Na és ez a tömeg! Hűűű. Hát már az kihívás, hogy valahogy eljussak a Három Seprűig. Egyrészt mert a figyelmem folyton elkalandozik az árusok között, másrészt, mert alig győzöm kerülgetni az embereket, annyian vannak. Persze, alig egy-két perc késéssel azért nekem is sikerül befutni a helyszínre és megpillantani a kis külön boxba csoportosuló társakat. Bár közelebbről egyiküket se ismerem. Az egyik lányt néha láttam a klubhelyiségben, jellemzően egyedül, de sose beszéltünk még. - Sziasztok! Én Eddie vagyok. Fűűű, és hol lehet olyat szerezni? Finom? Gondolom kell hozzá a.... hol is... jajj... - lépek előbb az asztalhoz, mutatkozok be, csak hogy rögtön folyni kezdjen a nyálam Etta sushija láttán. Az egyetlen gond, hogy amikor elő akartam venni az aranyjegyet megmutatni, hirtelen nem találom. Elég kellemetlen, és ciki lesz pillanatokon belül, hogy kb. az összes zsebemet végig kell túrnom, hogy megtaláljam, de végül sikerül! - Füüh... ez meleg volt. - mosolyodok el kissé megkönnyebbülten, miközben egyszerűen levetem magam Miley-val szemben, és rögtön szerencsétlehez kezdek beszélni, ha akarja, ha nem. - Néha szoktalak látni a klubhelyiségben, te is griffendéles vagy. Ha van kedved, és egyedül érzed magad, engem bármikor megkereshetsz ám. Szeretek barátkozni. Te is izgatottan várod már az előadást? - állapítom meg előbb a nyilvánvalót, majd ajánlkozok máris, hogy a barátja leszek. Rossz lehet neki mindig egyedül ülni a klubhelyiségben. Csak eddig valahogy még sosem sikerült közel kerülnöm ennyire hozzá. Azonban a figyelmem csak eddig tart ki egy embernél, máris fordulok a harmadik lány felé, ahogy sikerül a szurikátát kiszúrnom a vállán. - De cuki! Mi a neve? Nekem egy fehértorkú denevér a familiárisom, csak nem rég sikerült megidéznem. Még nem neveztem el, mert még nem jöttem rá, hogy mi az a név, ami igazán hozzá illik. De folyamatosan ezen gondolkozom, ahogy figyelem. - osztom meg ezt az információt is, akár akarta tudni a társaság, akár nem. Hiába, izgatott vagyok na. Ha pedig izgatott vagyok, akkor sokat beszélek. Ez van.
Oké, én és az állatok... távol állunk, bár tény, ami tény, hogy a varázslényeket és a különleges képességeiket nagyon is számon tartom, sőt, az élőlényidézés is nagyon leköt, főleg az elemi képességek játéka. Az istenért eszembe se jutna, hogy pénzt akarjak apából kicsikarni ilyesmire, hiába nagyon felkapott téma az iskolában, de nem mondom, hogy az nem merült fel bennem, hogy Alisont környékezzem meg egy kis barátnős felvidulós programra, mert ő úgy is el van eresztve, velünk ellentétben. Amikor viszont random kaptam egy aranyjegyet... végleg eldőlt a kérdés. VIP jegyeket, ha jól tudom csak így lehetett szerezni, így még a gazdag és aranyvérű diákok is máshova vannak vezényelve. Közepesen kicsípve érkezem egy csini csipkés ujjatlan topban és feszes fekete nadrágban egy kényelmes, de csinos nyitott szandival. Azzal számolok, hogy eszünk, iszunk, aztán megnézünk valami cirkuszi látványos előadást bohóccal, zenével, viccekkel, talán még egy furcsa szakállas énekesnővel is, vagy ilyesmi. Igen, egyértelmű, hogy egyáltalán nem néztem utánuk. Eltátom egy kissé a durrfarkú szurcsók sushis számat, amikor meglátom, hogy egy egyértelműen bamba, de még inkább vak vörös csaj lengeti az aranykártyáját miközben tucatnyian próbálnak még utolsó percben valahogy jegyet keresni. Nem állok fel a VIP asztaltól, ott maradok a vajsörömmel és az ennivalómmal a FOGLALT tábla mellett lábat lógatva, de elkerekedett szemekkel nézem, ahogy egy másik lány felnyalábolja és ide vezeti. A nagybundájú macska familiárisom lustán henyél a széken és amikor közelednek és leülnének akkor önérzetesen fúj feléjük és meglibbenti a farkát jelezve, hogy nehogy véletlenülis ráüljenek! Egyiküket se ismerem, még névből se, azt pedig már biztos nem raknám össze, hogy pont a vörös a legidősebb közöttünk, pedig ő tűnik a legbabábbnak. - Sziasztok, egészen... fura, de finom ez a sushi. - mutatok a majdnem üres tányérra, miközben leülnek aztán hörpintek egy kis vajsört. - Soha életemben nem nyertem tombolán vagy lottón, szuper szerencsések vagyunk, hogy láthatjuk az előadást! - szalad ki a számon, aztán a tekintetem rászalad a vörös lányra, a fókuszt nem találó pupilláira aztán nyelek egyet. Hupsz. Átpillantok arra a szamaritánusra, aki ide segítette, hogy némán kalimpálva a kezemmel mutogassak felé, a szeme felé, a saját szemem és az arcom felé körülbelül azt tátogva, hogy "ez meg még is mit keres egy cirkuszi előadáson???". - Amúgy, Simi vagy Etta, Simonetta. - mutatkozom be egy bájos mosollyal, mintha mi se történt volna és nem lennék kibukva azon, hogy egy vak kiscsaj elviszi a VIP helyet azelől, aki tényleg értékelni tudná az egészet.
Hogy hallottam-e már valaha a Kalah-féle vándortársulatról? Határozottan. Apám ugyanis már a munkájából kifolyólag is rengeteget mesélt számomra és itt-ott érintette ezt a témát is. Ráadásul, a ritka lényei miatt eléggé felkapott, mindenki tolong, hogy láthassa azokat a bestiákat és pont ebből kifolyólag rendesen el is kérik az árát. Szóval azt hiszem, itt és most fel is merül a következő kérdés, miszerint lenne-e lehetőségem elmenni egy ilyen khm... előadásra? Ez egy hatalmas NEM. A minisztériumi munka nem fizet valami jól, még abban az esetben sem, ha az ember a veszélyes lények likvidálásával foglalkozik. Nem is igazán számítottam tehát arra, hogy az előadás ideje alatt én is Roxmortsban leszek. Bár, az eredeti programomnál, miszerint délután bedobom a szunyát, határozottan jobb, mindezt pedig egy rejtélyes aranyjegynek köszönhetem, aminek úgy örültem, mint majom a farkának, amint az ujjaim közé vettem és képes voltam teljes egészében elolvasni a rajta álló szöveget. Nem is volt tehát kérdés, hogy hol is kezdem a mai napomat és miután sikerült a megfelelő farmer és felső-kombót kiválasztanom, szinte azonnal neki is vágtam az útnak. A vándorárusok már szó szerint ellepték Roxmortsot, kell is kerülgetnem rendesen az embereket, mire elvergődök a Három Seprűig, de a feladatomat sikeresen teljesítem. Földöntúli mosollyal lépek tehát be a kocsmába, amely majdhogynem barátságos külsőt kölcsönöz nekem a szokásos "nehogyhozzámszólj" durci fejem helyett. Tömeg azért itt is van rendesen, kell tehát számomra egy kis idő, mire belövöm a megfelelő irányt és indulok el a VIP-asztal felé. Azonban, még mielőtt odaérnék, pillantom meg a lányt, aki máris az aranyozott jegyet lengeti valami random emberkének és riadt arcot vágva indulok meg feléjük. Messziről elnézve olyan, mintha dicsekedne vele, viszont a szavai megütik a fülemet, amint közelebb érek. - Majd én - fogom meg a karját óvatosan és vonom távolabb a tagtól, akihez beszélt és aki ki tudja, ki a nyavalya lehetett. - Nem hiszem, hogy ezt valami szerencsés lenne bárkinek is mutogatni - súgom oda halkan a lánynak, egyelőre még csak el se gondolkodva azon, hogy vajon miért lett volna szüksége egy idegennek a segítségére. Gondolom, hirtelen azt se tudta, mi merre van, ami nem is olyan nagy csoda ebben a tömegben. Persze, ha menet közben a mozdulataiból vagy a szeme láttán leesik számomra, hogy nem lát, abban az esetben azért más a helyzet. - Tessék, itt is vagyunk - fékezek le vele együtt az asztal előtt, amelyen a FOGLALT-tábla díszeleg, majd huppanok le mellé. - Szerinted ezzel az aranyjeggyel is kapunk Szurcsók sushit? Te ettél már olyat? - forgatom ujjaim között egy kérdő tekintettel a lapocskát. Nem éppen hivatalos jegy, az se biztos, hogy Kalahtól érkezett, szóval esélyesen nem kellene itt villognunk vele. Mindenesetre, maga az étel eléggé birizgálja a fantáziámat, még úgy is, hogy a neve alapján határozottan brrr-kategória.
Határozottan és nagyon meglepett ez az aranyjegy, hiszen ez mégis csak egy látványos előadás és tuti, hogy csomóan sokkal jobban hasznát tudnák venni, mint én. Az persze tény, hogy nagyon szeretem a legendás állatokat, gyakran járok a thesztrálok karámjához is, akiket senki sem lát... egyébként én sem, így viszont ebben ugyanolyan vagyok, mint a többség. Viszont nekem az egyéb érzékszerveim erősebbek már annyival, hogy tudom merre vannak és már nem egyszer tapintottam, simogattam őket. Igaz, hogy talán tényleg bizarr a külsejük, de én cseppet sem mondanám őket csúnyának. A jegy viszont nem hiszem, hogy átruházható és mostanság úgy érzem Max valamiféle fejlődés előtt áll. Ha jól tudom létezik a familiárisok képessége között olyan is, amivel akár képes is lehetek rákapcsolódni az ő érzékszerveire, akkor pedig akár még láthatnék is! Hogy ez mikor következik be, vagy befog-e valaha, nem tudom, de ki tudja. - Bocsánat, nem tudod véletlenül, hogy foglaltak-e külön asztalt a meghívottaknak? - lengetem meg egy kedves mosoly kíséretében az első ismeretlennek az aranyjegyemet, amikor belépek a Három Seprűbe. Abba bele sem gondolok, hogy bármilyen kellemetlen alak lehet, aki netán fogja kikapja a kezemből és simán eltűnik a tömegben. Nem tudom, hogy névre szóló-e a jegy, vagy ha igen, akkor ez számít-e egyáltalán. Bár Max ott tanyázik a vállamon, a nyakam köré csavarodva és nem is rejtőzik jelenleg, mert hogy néhány hete bizony már képes láthatatlanná válni. Azért ő visszariaszthat bárkit az efféle akciótól esetleg. Mondjuk lehet, hogy egy szurikátát senki sem tart a legveszélyesebb ellenfélnek, de azért vannak kis karmocskái, amikkel oda tud kapni. Amennyiben tehát kapok segítséget, valami nagyjából irányt, akkor megcélzom a külön asztalt. Max könnyebben tudna segíteni a navigálásban, viszont ahhoz itt túl sokan vannak, hogy letegyem őt a földre. A végén még valaki rátaposna, vagy felrúgná. Ha sikerül elérni a célt, akkor leülök, Max is helyet foglal szépen mellettem és türelmesen várok.
Roxmorts, a varázslófalu teljes lázban ég, ugyanis úgy hírlik, hogy Kalah és a bestiái csupán pár napig maradnak, s aki nem tudja megnézni a műsort, na meg a legendás ritkaságokat, talán örökre lemarad az élményről. Ennek megfelelően úgy kell elképzelni, hogy maga a Minisztérium is sponzorálta az eseményt, rengeteg vándorárus telepedett be a faluba, amely fel van díszitve, hogy aztán a falu melletti erdőszélen, félig a fák között húzzanak fel sátrakat, kerítéseket. Félreértés ne essék: ez nem cirkusz! Inkább állatkert, csak megfelelően veszélyes dögökkel. Viszont a premier különösen érdekesnek ígérkezik, mert horrorisztikus áron ajánlják őket, nem csoda, hogy csak az újgazdagok, vagy az aranyvérű családok engedhetik meg maguknak, hogy ezen az előadáson részt vegyenek. Maga Kalah valami koboldszármazék lehet, aki jól megszedte magát ezen az üzleten. De hogy ő küldte volna hőseinknek az aranyjegyeket.. Aligha! Ki lehetett az? Mindenesetre hőseink ezen az őszi délutánon hivatalosak egy bizonyos egyeztetésre a Három Seprűbe. Mivel a levélen nem volt aláírás, bárki lehetett a feladó. A kiskocsma is örül a tömegnek, mert ha valaki érvényes jegyet mutat fel, az egy tál Szurcsók-sushit kap harapnivalónak, s mellé egy vajsört, mindezt pedig teljesen ingyen! Az egyik sarokban FOGLALT táblácska van kitéve az egyik asztalra, s egy aranyjegyet szimbolizáló kártyácska jelzi, hogy csak erről lehet szó. Ám bárki is a megbízó, még nem mutatkozik, de lehet, hogy ez csupán idő kérdése. A lényeg, hogy tömeg van, és izgatottság, mert azok is a faluban vannak, akik nem mehetnek majd át a kapun, reménykednek, hogy fel tudnak mászni, hogy lássanak valamit. Vagy már csak a hangokért is megéri maradni?
-Ez egy jó kérdés. Nem tudom. Majd ki fog derülni. – Nem tudom, hogy Alex miért kérdezi ilyen kétkedve. Talán nem nézi ki belőlem, hogy alkalmas lennék a posztra? Hát ki tudja. Eléggé hirtelen haragú vagyok, de kemény döntéseket tudok hozni, és nem túlzottan veszem magamra a rinyálást, ezért alkalmasnak tartom rá. Aztán más kérdés, hogy ha elkezdenék stratégiai parancsokat osztogatni, Sienna mennyire sértődne meg rajta, de remélhetőleg el tudna vonatkoztatni, hogy ha a sportról van szó. Ő egyáltalán rám szavazna a teljesítményem kapcsán anélkül, hogy érzelmileg befolyásolva lenne? És én vajon hisztiznék, ha mégsem rám tenné a voksát? Ez mind olyan költői kérdés, amiben kissé talán előreszaladtunk, nem tudhatjuk, hogy mikor áll úgy össze a csapat, hogy éles meccsünk is legyen, amiben kapitányt kell választani. – Azt gondolod, hogy én a saját pénzemet szórom? Szó sincs róla. Az anyámét. Mármint a mostohámét. Ennyit minimum megérdemlek, ha már nem a saját családommal nőttem fel. Gondold át. – Bólintok, nekem az is megoldást jelent, hogy valami szerényebb hajlékot találunk, aludni végülis bárhol lehet. Cseppet sem veszem úgy, mintha kikérte volna magának, vagy lekezelésnek venné, amit felajánlottam. Tartom, amit mondtam, hozzám ő áll a legközelebb, szívesen laknék vele együtt, hátha most van rá alkalmunk. Érzem a bizonytalankodását, bátorítóan mosolyodom végül el, még egy támogató oldalbakökést is kap. – Mindegy, akkor találsz helyette valaki mást. Oda se neki. – Tudom, hogy vélának lenni nem könnyű, biztos, hogy van valami komolyan szeszélyes oldal, ami szerencsére esetemben egyáltalán nem érzékelhető. – Áh, túlságosan sokat tett értem, hogy elkezdjem vádolni. Értem a motivációit. Magányos volt, anya akart lenni, és az én anyám már úgyis halott volt. – Vonom meg a vállamat. Nem egy olyan nőszemény mellett nőttem fel, aki valami beteg állat lett volna. Egy felelősségteljes medimágusról, aki a munkájának élt, de mindig elkerülte a komoly szerelem. Kapva kapott a lehetőségen, hogy így legalább lehet valaki, akiről gondoskodhat. Végül elbúcsúzunk, én nem elégszem meg az integetéssel, odapattanok a távozó lányhoz, és szorosan magamhoz ölelem, de azért szusz még marad benne. Hagyom, hadd bulizzon, hogy én visszaforduljak a könyvemhez.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Ahogy Roby beszél, hirtelen rájövök arra, mennyire is hasonlítunk tulajdonképpen egymásra. Egyikünk sem hajt fejet az anyja akaratának, noha gyerekként én kifejezetten engedelmes voltam, viszont ahogy teltek az évek, sokkal készségesebben rúgtam fel a Lydia által felállított szabályokat. Jelen pillanatban pedig az elől menekülök, amire egész életemben fel kívánt készíteni: a házasság elől. Bármennyire is szeretem a pénzt és a luxust, erre az egyre nem vagyok hajlandó. Túlontúl is érzelmes vagyok ahhoz, semmint hogy csak úgy benyeljen a gyomrom ilyesmit. Szerelemből szeretnék férjhez menni, nem kötelességtudatból. - Csapatkapitány? - vonom fel a szemöldököm. Kissé kételkedem, mivel az allstar valóban egy elit csapat, ahová a legjobbak kerülnek, de hogy pont Robyt nevezzék ki... Persze, az ember nem szeretne rosszat a saját testvérének, szimplán realista vagyok. - És ezt miként döntik el? A tagok szavaznak vagy az edző szava számít? Nem igazán vagyok jártas az ilyesmiben, hiszen a mardekár csapatában továbbra is a pénz és a név dominál, szóval ott nekem esélyem sincs vezetői babérokra törni. Már annak is örülnöm kellene, hogy egyáltalán bevettek maguk közé. Mondjuk, ha a válogatói teljesítményemet nézzük, hülyék is lettek volna, ha nem teszik meg. Lássuk be, az a rengeteg gyakorlás meghozta a gyümölcsét. Így se én vagyok a legjobb sportoló a csapatban, de bekerültem és ez a fontos. A lakást illető szavai hallatán azonban az állam képletesen szólva is a padlón koppan és beletelik néhány másodpercbe, mire sikerül felkaparnom onnan a döbbenetemmel együtt. Kettőnkét? Igazság szerint fogalmam sincs, hogy hagyjam számára ezt megtenni vagy kezdjek el ellenkezni... Mindig is szerettem a kényelmet, de nem pont az volt a célom, hogy csöbörből-vödörbe pottyanjak anyám karjai közül kirohanván. - Nem - felelem határozottan. - Mármint, baromi nagylelkű vagy, tényleg, de ezzel az egésszel pont az lenne a célom, hogy egy kissé önállóbb legyek, szóval nem érzem fairnek, ha a te pénzedet szórva lépnék erre az útra - csóválom meg végül a fejem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágyom továbbra is a jólétre, de ha azt kell feladnom annak érdekében, hogy szabad legyek, hát megteszem. - Majd kitalálunk valamit - motyogom, hiszen igen, nehéz lemondani ilyesmiről, de mindig is makacs természet voltam, aki ragaszkodik a saját elképzeléseihez. - Ami mindkettőnk számára megfelel - teszem azért még hozzá, mielőtt azt hinné, hogy csakis a saját érdekeimet tartom szem előtt. Jó lenne egy olyan helyre költözni, ahol mindketten jól éreznénk magunkat, de az, hogy ő álljon mindent... Nem, azt nem hagyom. Majd bevállalok valami munkát, ha nincs más, hiszen jövőre úgyis egyetemista leszek és akkor megyek le Roxmortsba, amikor csak akarok. - Nyilván igyekszem elkerülni, hogy így járjak - jegyzem meg, de abban igaza van, hogy akadtak már perek túlkapások miatt a vélák esetében is. Mondjuk, ennek is megvan a maga jogi alapja, bizonyos szint alatt nem citálnak sehova, nekem pedig van annyi eszem, hogy ne kockáztassak, ha nem muszáj. - Igen. Két napig tartó románc - emelem fel a kezemet és mutatom vele a kettest, mint valamiféle bűvös számot. - De tudod mit? Nem érdekel. Régebben még zavart, de ma már kisebb bajom is nagyobb annál, semmint hogy ezen rágódjak... Ami volt, elmúlt és igen, nem kellemes a tudat, miszerint nem kívánt gyerek voltam, de ez van. Megszülettem, felnőttem és immár végre a saját talpamra állhatok. Sohase szerettem volna senki terhére se lenni, úgyhogy ideje végre cselekednem is ez ügyben. Ez a testvéri összefogás pedig igen jó gondolat, ami az igazat illeti. - Ami az igazat illeti, kissé csodálom, hogy te nem haragszol rá emiatt - csusszan ki a számon a megjegyzés, de kívülállóként tényleg fura. Oké, Robyt az a nő nevelte fel, neki köszönhet majdhogynem mindent, ami az élete folyamán az ölébe hullott, de akkor is... Mondjuk, Lydia és az én helyzetem sem hétköznapi, annyi szent. Amikor azonban Roby az érzelmi életemet venné górcső alá, hirtelen mehetnékem támad. Vetek az órámra egy gyors pillantást, majd állok fel a helyemről, a nagy kapkodásban majdnem magamra löttyintve az italomat. - Ezt majd később megbeszéljük, de most várnak a többiek - hadarom levegővétel nélkül. Nem, nem szeretném ennél is jobban kivesézni a szerelmi életemet, vagyis azt a részét, ami nem létezik. Ebben a tekintetben mindig is balszerencsés voltam és utálom magamat emlékeztetni erre. - Szia! - intek végül a jobbommal, majd elindulok, vissza a társaim irányába.
- Nem is tudom, talán mert felnőttem, és annyira akartam, hogy részt vehessek abban, amit az All-Star képvisel. Semmi máshoz nem értek. Mindig is a legjobb akartam lenni, méghozzá azon belül is a legjobbakkal versenyezve. Ez itt, ez a csapat csupa olyan egyéniségből áll, ahonnan nehéz kiemelkedni, de ki tudja, ha én lennék a csapatkapitány.. Az menő lenne. Anyám nem hiszem, hogy tudta, hogy az igazi családom itt él. – Igazítom ki kissé Alexet. Anya vélhetően hülyét is kapott volna, nem akarta volna azt kockáztatni, hogy szembetalálkozom egy másik Maronival, hiszen azzal azonnal kiderül, hogy élve kilopott egy halott nő méhéből. Bár az is lehet, hogy tudatalatt elfogadta már, hogy ki fog ez derülni, szembe kell vele néznie. Mindenesetre egészen jó beszélgetni a hugommal, végre semmi kötelezettség, ráadásul a saját vérem, ez most így tökéletes, engem nem zavar a véla származása sem. -Nekem van, és szívesen fizetném a kettőnkét. Ne valami kis lakás legyen, hanem egy kertes ház. Ha már fényűzés, adjuk meg a módját. – Bólogatok mosolyogva, lévén anyám elismert medimágus Rómában, rengeteg a pénze, és szinte mind rám költi. Bármit kérhetek, és őszintén szólva nincsen kedvem dolgozni, majd esetleg a kviddics fizethet, ha befutok. – Áh, nem kell, mondom, hogy megoldom. A véla-lét kockázatos, mert még a bíróság elé is citálhatnak, ha visszaélsz vele. Olyan, mint az imperius átok. Nem úgy törvénytelen, de nem etikus.. – Bólogatok, és közben megpróbálom értelmezni azt, amit összefoglal a mágia következményei kapcsán. Kissé el is veszítem a fonalat, ezért inkább nagyokat kortyolok a sörömből, hogy ne tűnjek ostobának. Alex vélhetően alaposan körbejárta a témát, nekem viszont süket dumának tűnik. – Komolyan! Legalább egy kicsit megismerjük egymást, egy család vagyunk, de nincsen ott valami felnőtt felügyelet, aki beleugasson az életünkbe. Ez ilyen egyszerű! Nyugodtan lehet valami ház, ahol legyen helyünk. – Rá bízom a választást, ha már nem várom el tőle, hogy felezzük a költségeket, nem akarom megalázni azzal, hogy mindenben én döntök. Nézelődjön nyugodtan, én csupán elégedetten dőlök hátra, hogy ennyire jól sikerült ennek a mostani napnak a kimenetele. – Nem az, hogy nem kiváncsi rá. Apám kerek-perec kijelentette, hogy az a nő örüljön, ha nem kerül rács mögé, vagy ilyesmi. Aligha lehetne ebből kihozni egy jó hangulatú családias beszélgetést. Ezek szerint a Te anyádat sem szívleli túlzottan. De hát vele legalább volt valami románc. Az enyém csak amolyan gyerektolvajnak van bélyegezve. Megjegyzem, okkal.. – Persze, de a kocsit nem hoztam át, talán ha egyszer eljössz velem Rómába. – Részemről áll az ajánlat, de most Alexet nem tartanám fel, én is visszamélyednék a könyvembe, meg neki is megvan már a programja, de még azért egy téma esetében kissé hajlandó vagyok visszakanyarodni magunkhoz. Nem tudom, hogy mitől kerül ennyire zavarba, eddig egész nagy szája volt. – És.. mire jutottatok? Szerelem? Vagy csak valami kavarás? – Bennem fel sem merül, hogy most elmondjam Siennát, az most még full titok, aztán lehet, hogy majd később publikáljuk. A titkot viszont nem akarom elfecsegni, még Alex-nek sem.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
- Ó! - lepődöm meg a szavai hallatán. Valamiért nagy világutazónak képzeltem, akinek az élete, ha úton lehet és nemzetközi versenyeken vehet részt. Nem is tudom, talán csak azért hittem ezt, mert az allstar az pont erről szól és hát aki szeret a magasban röpködni, azt csakis az motiválhatja, hogy hatalmas hírnévre tegyen szert a sportban. Ezt pedig úgy érheti el a legkönnyebben, ha minél több országban megismerik a nevét. - És most mivel érted el nála, hogy elengedjen? - vonom fel a szemöldököm kíváncsian. A nagykorúság rendben, de volt már szerencsém a saját bőrömön is megtapasztalni, hogy azért nem minden, ha az embert a szülei sakkban szeretnék tartani. - Ráadásul az igazi családod közvetlen közelébe? - veszem halkabbra a hangom, hiszen a téma, amit jelenleg érintek, elég kényes, ráadásul személyes is, szóval nem szeretném, ha kívülállók fülébe jutna a dolog. Persze, az iskolában pletykálnak ezt-azt velünk kapcsolatban, hiszen én véla vagyok, vannak irigyeim a lányok között, Roby pedig kviddicsezik, ráadásul bekerült az allstarba is, vagyis felkeltette az emberek figyelmét. Az pedig, hogy új diák... nos, csupán hab a tortán. - Még nem szereztem - csóválom meg a fejem válaszul. - Nincs elég pénzem arra, hogy kivegyek egyet, így esélyesen körberöhögnének, ha beállítanék valakihez - sóhajtok egyet gondterhelten. - Használhatnám ugyan a mágiámat, de ez baromira kétélű fegyver - osztom meg vele a vélaságom hátrányait. Ha nő a főbérlő, akkor esélyesen csak annyit érek el nála, hogy egy életre meggyűlöl, ha pedig férfi, abban az esetben nem biztos, hogy az udvarlása csupán szavakban merülne ki. - Tudod, akinek nem elég erős a mentális ellenállása, annak megbolydul a fejében valami, ha ezzel találja szembe magát és elég szélsőségesen fog reagálni - magyarázom el számára a miérteket. - A legnagyobb gond itt pedig az, hogy nem mindenkiről tudod azonnal megmondani, ha valami baj van az elméjével. Mert egyébként teljesen normálisak, nem pszichiátriai esetek, de azt hiszem, ez valamiféle szellemi allergia... Fogalmam sincs azt illetően, létezik-e ilyen szakszó a pszichiátriában, de az ilyen emberek azok, akiknek a legilimentorok mindenféle erőlködés nélkül belelátnak az elméjükbe. Egy gondolatolvasó képes lenne megmondani, hogy elég erős-e a mentális védelme a véla-báj ellen és hogy ennek megfelelően úgy fog reagálni, ahogy én azt szeretném, de nem rángathatok magammal mindig egy legilimentort, ha megyek valamerre... - Komolyan? - kerekedik el hitetlenkedve a tekintetem, majd némi csodálkozás múltán vigyorogva csapok bele a nyitott tenyerébe. - Akkor el is kezdem böngészni a hirdetéseket és hátha lesz egy megfelelő lakás számunkra - esem gondolkodóba. Számolok azzal, hogy mindkettőnknek van magánélete, így lesz jövés-menés a lakásban, szóval majd igyekszem olyat találni, ami ebből a szempontból kellően pofás részünkre. - Talán még jobban is jártál azzal, hogy nem kíváncsi rá - veszem elő az optimista énemet. - Ha ő és az anyám találkoznak, ott kő-kövön nem marad - komorodik el a tekintetem. Hoztak már cikis helyzetbe, annyi szent. - Jó, azt be kell vallanom, hogy Lydia nem egy könnyű eset és minden kis hülyeségemért Danielt okolja. Mert szerinte neki kellene rám figyelnie... Aha, mintha annyira könnyen kordában lehetne engem tartani... Megpattanok én Dany elől is, meg hát nem lehet 0-24-ben mellettem, hogy eleget tegyen Lydia lehetetlen elvárásainak. Ráadásul, nem ő felelős a tetteimért. Inkább anyám, de hát nincs az a pénz, amiért ezt belátná magában. - Csak azért csinálom ezt, mert még nem találtam meg, miben lehetnék a legjobb - vonom meg a vállam. - A bandában való szereplésem csupán időszakos, pár hét és visszatér az eredeti csajszi. Utána több időm lesz minden másra. Több fotós munkát elvállalhatok. A suliban tettem már ki hirdetéseket, hogy ünnepi események fotózását kedvezményes áron vállalom, hiszen gyakorlásnak tök szuper az ilyesmi, ráadásul a diákoknak se mindig van annyi pénzük, hogy egy profi fotóst kérjenek fel. Csak hát a zenekar mellett korlátozott az időkeret, így egyelőre nem sok melóban vettem részt. - Én is szeretem a pénzt és a csillogást - mosolyodom el szélesen. Más elég lenéző pillantást vetne rám ennek hallatán, de ezek szerint Roby érti, mennyit jelenthet, ha az anyagi háttere meg van az embernek. - Sportkocsi? - lelkesedem fel hirtelen. - Úh... Kipróbálhatom egyszer? Nyilván meglepő, hogy egy hozzám hasonló lányt ilyesmi hoz lázba, de valóban szeretek luxusautókban ülni. Maga a vezetés nem érdekel komolyabban, bár a jogosítvány megszerzésének gondolatával már eljátszottam pár alkalommal, Paulo pedig adott egy-két órát kihalt földutakon és szerintem elég jól ment. Mármint, a kocsija egyben maradt és ez a lényeg, nem igaz? - Nem... én... - jövök zavarba a kérdése hallatán és most az egyszer sikerül is rendesen fülig pirulnom, pedig megszokhattam volna már az ilyen jellegű kérdéseket másoktól. Mégis, pont Robynak beszámolni erről... - Van valakim. Vagyis, nem tudom - hebegek-habogok, hiszen Rocco esetében sose tudom, mire gondol. Én tudom, mit érzek és rettentően bosszant, hogy vele kapcsolatban nem tudom, ő mit érez. - Van valaki, aki tetszik - hallgatok el hirtelen, hiszen mégis miként számoljak be a féltestvéremnek arról, hogy van egy srác, aki mellett éjszakánként elalszom, de semmi komolyabb sincs köztünk?
- Ahha. Én csak Olaszországon belül utazgattam, a helyi csapatok ellen játszottam a külföld valahogy nem merült fel. A nevelőanyám azt hiszem ennél jobban féltett. – Merengek el nosztalgikusan, biztosan most is rágja a körmét, hogy ennyire távol vagyok. Szeretet és pénzt nem áldozva próbált zsarnokoskodni felettem, de már nagykorú vagyok, ráadásul az igazi családomtól már nem is tudna elszakítani. Ahogy telnek a percek, egyre jobban érzem magamat Alex közelében, s már tudom, jól tettem, hogy megszólítottam. Tényleg hasonlít rám, stílusra is, nem csak külsőre. Ha az apámnak nehezen is tudok megbocsájtani, itt van egy szinte édestestvér, akivel akkor is tölthetek időt, ha éppen nem kviddicsezek. – És hol szeretnéd ezt az albérletet? – Valahogy úgy érzem, hogy nem véletlenül mondja ezt ilyen hangsúllyal, lehet, hogy engem akar társnak. Más esetben két lány szokott együtt társulni, de mi vérrokonok vagyunk, így akár logikus is lehet. Nem vagyok éppen egy bulizós alkat, korán fekszem, korán kelek a sport miatt, de ezen nyilván lehet változtatni. A kérdés az, hogyan tudjuk összeegyeztetni az életstílusunkat. Vagy ha Siennával esetleg komolyra fordul, nem is hülyeség, ha van esetleg egy komoly helyszín, ahol találkozhatunk, maximum olykor egyeztetni kell, hogy ki ne zavarja a másikat. Aztán ki is mondja, én pedig azonnal bólintok, fel sem merül, hogy visszaküldeném az anyjához. – Hogyne! Szerettem volna több időt tölteni veled. Benne vagyok. – Emelem pacsira a kezemet, és immár szélesebben elmosolyodom. Most viszont nem tartanám fel, visszatérnék a könyvemhez, ő pedig nyilván a barátaival tartana, hiszen egyikünk sem készülhetett rá, hogy pont itt találkozunk. Alex azonban úgy fest még szán ránk néhány percet. – Inkább csak nyomasztott, hogy az apámat halottnak hittem, és anyám ennyire magányos volt. Tudod felmerült bennem, hogy szólok neki, hogy találkozzanak, hiszen most egyiknek sincsen senkije, de apa ezt olyan élesen elutasította, hogy.. – Megrázom a fejemet, az, hogy nem jelenti fel, mindössze udvarias gesztus, de elsőre csak annyira gondoltam, hogy valami ünnep, mondjuk a karácsony alkalmával eljöhetne. Ám apám szerint az a nő örüljön, hogy nem kerül börtönbe, hogy ilyesmit csinált. – Te aztán mennyi mindennel foglalkozol. Ahogy mondani szokták, egy seggel nem lehet két lovat megülni. Én ebben hiszek, ezért van csak a kviddics. - Még megiszom a vajsöröm maradékát, többet már nem is rendelek, ezzel is jelezve, hogy lassan zárhatjuk a sorainkat. – Nem is tudom, szeretem a pénzt, a csillogást. Van otthon Rómában egy sportkocsim is, de most csak a garázsban áll. És igen, van valakim, de még nagyon az elején vagyunk, alakulóban a dolog. Nem az a könnyűvérű nőcske, de benne nem is azt látom. És neked? Te is hasonló életet élsz, mint egykor apa? – Döntöm oldalra a fejemet mosolyogva, Alex még véla is bizonyos részben, nem csodálkoznék, ha hajtaná a vére.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
- Család... - ízlelgetem a szót, mintha valami fene nagy újdonság lenne számomra. Bár, a szó szoros értelmében véve nekem sincs igazi családom. Daniel ugyan mindig mellettem áll, rá bármikor számíthatok, rajta kívül azonban... Anyám az aranytojást tojó tyúkot látja bennem, apám pedig mintha csalódott volna abban, hogy ennyire rakoncátlan a lánya. Nehéz belátnom magamban a tényt, miszerint ebben én is hasonlítok Robyra. Szeretnék tartozni valahova, méghozzá úgy igazán. Ő és én elméletileg testvérek vagyunk és amíg Alba ellök magától, Roby veszi a fáradtságot és próbál megismerni. Talán érdemes lenne adnom számára egy esélyt? - Mármint, a tanév kisebb szüneteit Bécsben töltöm. Töltöttem - javítom ki magam, hiszen nem sok kedvem van újfent hazatérni anyámhoz. A történtek után nem. - Az év nagy részében tényleg a Roxfortban vagyok, de egyébként kiskorom óta kétlaki életet éltem: Bécs és Róma között ingáztam, szóval nyilván érted, miért nem alakult ki bennem az a konkrét itthon vagyok-érzés. Soha sehol se voltam otthon, hiába láttak mindenhol szívesen. Ez nem olyasmi, ami egy-két öleléstől és szívélyes szótól megváltozik az emberben, Roby pedig esélyesen nagyon is jól sejti, miről is van szó tulajdonképpen. Hiába tudja, hogy az igazi, vér szerinti családja Rómában él, ő sose fogja úgy igazán otthonosan érezni magát ott. Nekem legalábbis nem sikerült. - Igazság szerint eszembe jutott már, hogy lakótársat keressek magam mellé... - kezdek el fészkelődni a helyemen. Roby olyasmit pottyantott az ölembe, amiről sosem hittem volna, hogy ilyen egyszerűen lehetőségem nyílik majd rá. - Tudod, mint már említettem, szeretnék valahol igazán otthon lenni és tervezem, hogy kiveszek egy albérletet, de ez egyedül nem fog menni... - harapok az ajkamba bizonytalanul. Remélem, nem kezd el majd arról győzködni, hogy menjek vissza Rómába, töltsek el ott hónapokat, mert egyelőre tényleg az a célom, hogy a saját lábamra álljak. - És ha esetleg benne lennél és nem lenne számodra fura, társulhatnánk - vázolom fel számára a bennem felvetődött ötletet. Igazság szerint nem így terveztem a nyaramat, mármint akkor még nem, amikor Codyval voltam együtt... És ez így most baromi furcsa érzés számomra. Kissé még rossz is. - Egyébként ez még soha életedben egyszer sem ötlött fel benned? - szegezem neki a kérdésemet. - Mármint... Még csak nem is gyanítottál semmit sem? - értetlenkedem egy sort. Fogalmam sincs azt illetően, mi miként alakult velük, hogy az anyja mit mondott el neki és mit nem, hiszen erről apám nekem nem számolt be, de talán még jobb is, hogy Robytól értesülhetek a teljes sztoriról, méghozzá első kézből. - Nos... beugrós vagyok egy zenekarban - kezdek bele. - Szeretek fotózni és részt vettem már egy vadkempingen is - fintorodom el halványan. Azt álmomban se hittem volna, hogy én ennyire nem bírom a nomád életmódot... Persze, mit sem sejtő, városi, buta libaként elég jó kis ruhákat pakoltam be a bőröndömbe és hát a magassarkúmat sem kíméltem, ami persze majdhogynem már az első lépés után tönkrement... Oké, tudhattam volna, hogy ez nem így működik, de ha egyszer mindenem a kinézetem? Kaptam már a fejemre párszor emiatt, szóval lassan kezdem belátni, hogy tévedek, de azért még mindig szeretek szép lenni. - És te? Mármint, a kviddics alap az all star után, de van más, amiről illene tudnom? Van valakid? Mi minden érdekel még? Nem hiszem, hogy a sport az egyetlen, ami Robyt bármilyen szinten is leköti. Helyes, jó kiállású srác, nyilván van magánélete és nem csak a gurkók kergetése köti le a mindennapjait.
Ha tudnám, hogy az iskolában vannak olyan bántalmazó alakok, akik esetleg a testvéreimmel akadnak össze, hát nem vagyok olyan békülékeny, mint Daniel. Azt hiszem még a kicsapást is kockáztattam volna, de a szart is kiverem az ilyen alakokból. Alex amolyan végletes alkat, hol csúcs vidám, hol teljesen maga alatt van, nehéz kiismerni. – Bizzunk benne, hogy most már több nem lesz. Családra vágytam, nem valami kolóniára. – Adok én is igazat Alexnek, a jóapám igazi sármőr, ki tudja, hogy hány nő volt az életében, de méltán jó lenne bízni abban, hogy nem szóra állandóan a magját. A felvetésre nagy kínban nevetve rázom a fejemet. – Egen, valahogy túlságosan kötődik hozzá is, de jobb nem tudni arról, hogy ha tényleg ez a valóság. – Értek egyet most az idősebb hugommal, de amiért idejöttem az az, hogy most töltsünk együtt némi minőségi, tartalmas időt, megismerhessük a másikat. Csak bízni tudok benne, hogy Albához és Danyhez hasonlóan Alex is kiváncsi rám. – Hogy érted, hogy Bécsben élsz? Azt hittem a Roxfortba jársz.. – Hökkenek meg alaposan, elképzelhető, hogy Alex csak a múltról beszél, csak túlságosan hadar, ezért csúszhatott el az igeidő. Belekortyolok az italomba, ahogyan a vonásait fürkészem. Ugyanaz a sötét szempár, mint apánké, és a járomcsontja is erős, de nála ezt tompítja az, hogy véla vér folyik az ereiben. És hát igen, az egyértelmű, hogy a Maroni család minden tagja igen csinos, mintha valami szépségversenyről válogattak volna be minket. – Hogy mit szeretnék tudni? Igazából csak azt, hogy hogyan tudnánk több időt eltölteni. Dany mégiscsak unokatestvér, Alba pedig még kisgyerek. Vágynék egy testvérre, akivel olykor beszélgetünk, akivel bevonhatjuk egymást életünkbe. Nekem sem könnyű, hidd el, de én egész életemben azt éreztem, hogy többet akarok mint hogy egyedül legyek. – Lehet, hogy sok ez most így, hogy apám kiterjedt családdal rendelkezik, és hogy egyáltalán él, de erősebb az érzés, hogy tartozzak valahova, semmint a megrovás, hogy számonkérjem, hogy miért nem voltam annyira fontos, hogy utánajárjon, hogy élek-e egyátalán. Talán sosem lesz köztünk egészséges apa-fia kapcsolat, de a testvéreim erről nem tehetnek. – Hát.. próbálom átérezni. Nekem az anyám nem zsarnoki, de ott a tény, hogy nem szólt senkinek, hogy élek, hanem a sajátjaként nevelt fel.. Úgy fest, az anyákkal nagyon nem könnyű. Én is sajnálom, hogy nem nézted ki belőlem, hogy érdekelnél. Mert nagyon is! – Hallgatok most én is el, végülis nem beszéltük meg most, hogy találkozunk, lehet, hogy elvonom a mai programjától, ami nem célom. Ám jól esik végre beszélgetni, hát miért mondanék le róla? – Igen, aranyos, de még nem volt alkalmunk ténylegesen beszélgetni. Azt észrevettem, hogy igencsak durcás tud lenni, de ebben mi sem maradunk le tőle.. – Nevetem el magamat, attól függetlenül, hogy Alex véla, az egész Maroni család igen erős személyiségekből áll, nem csoda, hogy ha állandóan le akarjuk dominálni a környezetünket. – Tulajdonképpen nem a család miatt jöttem, hanem az all-star kviddicsbe hívtak meg, erre mindenki itt van, akire kiváncsi voltam. Még nekem is fel kell dolgoznom. Na és hogy telnek a napjaid ha éppen nem az anyádnál vagy?
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Szeretem, amikor mások nem tudják, mi is jár pontosan a fejemben, hiszen így nem érhetnek kellemetlen meglepetések. Még anyám miatt volt szükségem arra, hogy elrejtsem mindennemű gondolatomat, hiszen saját véleményem se lehetett kislányként. Gyűlöltem minden egyes pillanatát, de azóta kénytelen voltam felismerni az előnyeit is. A mardekárban ugyanis rengeteg támadás ért a származásom miatt az évek folyamán, szóval akadtak olyan emberek, akiket csak úgy voltam képes lekoptatni magamról, hogy nem mutattam ki feléjük, mennyire fájnak a szavaik. A Noah Jenkins-féle alakokkal szemben ez már vajmi kevés volt, de némi sikerélményem még így is akadt. Az mondjuk már kifejezetten érdekelne, hogy Roby vajon mennyi bántalmazással találja szembe magát napi szinten a múltja miatt. - Ahogy az is, hogy lassan évente felbukkan egy-egy újabb testvér - szólalok meg enyhén rosszallóan, hiszen továbbra is kellemetlenül érint a gondolat, miszerint két új rokonom is felbukkant idén. Nem könnyű számomra feldolgozni a helyzetet, ahogy nyilván nekik sem az, de egyszerűen képtelen vagyok szemet hunyni efelett. - Szerinted még hány féltestvérünk lehet szerte a világon? - vonom fel a szemöldököm, majd inkább az italomhoz fordulok, hogy újabb kortyot ihassak belőle. Nem titkolom tehát Roby előtt, mennyire rosszul érint ez az új helyzet. - A végén még Danielről is kiderül, hogy nem is az unokatestvérem, csak valami szörnyen romantikus történet áll a háttérben... - ingatom meg a fejem elmélkedve, hiszen ezek után már tényleg bármit el tudok képzelni apámról. Alba, majd Roby... Most komolyan, meddig megy még a sor? Még egy ilyen családtagot képtelen lennék feldolgozni, hiszen már a mostaniakkal is szépen megszenvedem a dolgot. Alba ki nem állhat, Robyval kapcsolatban pedig egyelőre még fogalmam sincs, miként kellene viselkednem. Elméletileg ő a bátyám, mégse érzek iránta mély köteléket. Azért kifejezetten meglep, hogy még ismeretlenül is mennyire bízik bennem és a képességeimben, ez pedig üdítő újdonság számomra vele kapcsolatban. Eddig ugyanis csupán Dany és Cody volt képes meglátni a belső értékeimet a szép külsőn kívül az ellenkező nem tagjai közül. Igyekszem azért nem elmosolyodni a szavai hallatán és továbbra is úgy meredni rá, mintha az egyik fülemen be, a másikon pedig kiszállnának. Kár lenne rögtön kimutatni felé, hogy igenis számít a véleménye. Mármint az, hogy bízik a sikeremben. Elvégre, ezt még Daniel irányába is igen ritkán fejezem ki, Roby pedig csupán néhány perce állt szóba velem. - Bécsben élek, anyám nevelt fel, aki véla, mit szeretnél még tudni? - hadarom el az általános információkat magamról, amit nagyjából bárkiből kisajtolhatott volna, ha nagyon akarja. - Apát csak kilenc vagy tíz éves koromban ismertem meg és egészen eddig azt hittem, hogy egyke vagyok, erre... - harapok az ajkaimba, bizonytalanul pislogva Roby irányába. Nem hibáztatom őt semmiért, de igenis zavar, hogy ilyen hirtelen betoppantak az életembe. Nehezen építek ki új kapcsolatokat és noha népszerű vagyok, még sincsenek igazi barátaim. Erre jön két új testvér, akiket szeretnem kellene, de ez nem megy számomra. Talán bennem van a hiba, de Albával kifejezetten nehezen értek szót néha. Oké, én is lehetnék türelmesebb vele szemben, de hát akkor is... Ő se könnyíti meg számomra a helyzetet a makacsságával. Roby legalább komolyabb és megértőbb is, csak ezért nem hajtom el magamtól. - Ez most így baromi nehéz, nem is értem, te miként vagy képes ilyen könnyen kezelni ezt az egészet - feszülnek az ujjaim beszéd közben a sörösüveg köré. Igen, nincsenek szociális kapcsolataim vagy pedig nagyon nem egészségesek, de akkor se hiszem, hogy bárki képes lenne ilyen lazán tudomásul venni, hogy hoppá, megváltozott az a család, ahova eddig elméletileg tartozott és új emberekkel kell megosztoznia azért a figyelemért, ami eddig természetes volt számára. Nyilván más háttérrel rendelkező emberek számára ez a felfogás elég gyerekes részemről, de hát anyám nevelése mellett ezt valamiféle katasztrófának élem meg. - Jó lenne egy egészséges családi háttér, de igazság szerint pont azért nem voltam otthon a nyáron, mert anyám tett arról, hogy ne vágyjak most a római nyüzsgésre - vallok színt nagyot sóhajtva Roby előtt. - Tudom, hogy meg kell ismernünk egymást ahhoz, hogy úgy igazán testvérek lehessünk, de akkor és ott minden sok volt számomra. Csak menekülni szerettem volna onnan, sajnálom. Azt hittem, Alba bőven elég lesz ahhoz, hogy megismerkedj az igazi családoddal. Egy pillanatra se jutott eszembe, hogy esetleg rám is kíváncsi lennél - ismerem el kelletlenül. A balhés, rossz tanuló Alexre, akit folyton csak nevelni kell és terelgetni a jó út irányába. Alba azonban cuki, édes kis kislány, akiben apám esélyesen egy új esélyt lát és igyekszik majd olyanná formálni, amilyenné engem szeretett volna. - És te? - emelem végül rá a tekintetem. Úgy őszintén? Nem tudok róla sok mindent, amikor utoljára találkoztunk, az egész bagázs jelen volt, ami újfent csak azt eredményezte, hogy besokalltam. Ez, hogy négyszemközt beszél velem, más, hiszen nem minden esetben szeretek osztozni a figyelmen. Mindig is a középpontban voltam, nehezen szokok hát le erről, holott már igenis ideje lenne. - Albával legalább kijössz? - bököm ki végül azt, ami a legjobban zavar. Kislányként szerettem volna egy hugit és folyamatosan arról álmodoztam, hogy én leszek a példakép és jaj, milyen jóban leszünk egymással, erre betoppan ő, aki ki nem állhat engem. Hát, finoman szólva is egy újabb álmom tört darabokra. Bár, esélyesen más lett volna a helyzet, ha korábban hoz össze minket az élet. Talán, ha nem kamaszként ismer meg...
Fogalmam sincsen, hogy mi járhat Alex fejében, de az már most látszik, hogy mennyire szeszélyes. A véla vérnek tudom be, ami lássuk be, nem könnyű kereszt. Biztosan sokan irigylik, netán bántják, akik ellen tudnak állni az erejének. Itt jegyzem meg, hogy milyen mázli, hogy vérrokonok vagyunk, így nem kell küzdenem, mert azért elég beteg dolog lenne ráizgulni az embernek a saját hugára. Így csak annyit jegyzek meg, hogy szép lány, és büszke vagyok rá, ami meg a stílusát illeti, nem látok benne semmi kivetnivalót, hiszen én is hasonlóan dacos, magabiztos vagyok. – Akkor ez családi vonás, hiszen Daniel is. Lassan kiteszünk egy családi csapatot. – Ciccentek elégedetten, de látom, hogy ezzel kapcsolatban is elég kishitűnek bizonyul, mintha valahogy az élet semmilyen területén nem tudna bizonyítani. Holott vannak emberek, akik tényleg átlagosak, nem kell mindenkinek kiemelkedni valamiben. Na igen, de egy Maroni mindenkinél többet ér, úgysem tudnánk visszafogni magunkat. Alex vajon miben lesz nyerő? Vagy pusztán a szépségével fog érvényesülni? – A kispadról egyenes út vezethet a csapatba, hiszen gyorsan törnek a csontok. Meg tudod mutatni, hogy mennyit érsz. – Vágom rá most én, hogy érezze, bármikor kiállnék érte, és a rövid ismeretségünk ellenére fontosnak tartom őt. Megrázom kissé a fejemet, bár Alba tényleg kedves, mégsem rá vagyok elsősorban kiváncsi, hanem a majdnem velem egykorú nagyobbik hugomra, Alexre. Vele lehetnek hasonló témáink, meg tudjuk vigasztalni egymást, ha úgy hozza a helyzet. – Viszonylag keveset tudok még rólad, de igen, apám mondta. Ne őt hibáztasd, én gyűlölöm a titkokat, és kierőszakoltam belőle. Az anyád ne tartson attól vissza, hogy velünk leszel. Én ott leszek, ha ez számít. – Fejezem most be amolyan karbafont kézzel, de látom, hogy mennyire el van képedve, így biztosan most indul valami lavina. Mindenesetre ezen a ponton elhallgatok, és várom a kifakadást, ami minden bizonnyal jönni fog. Aztán veszek egy nagy levegőt, és mégis folytatom. – Valahogy.. felértékelődött most nekem a család, ami sosem volt. Én is olasz vagyok, testvérekre, összetartásra vágytam, nem egy szem anyára, akiről még az is kiderül, hogy nem az igazi. Miért ne változhatna most minden meg?
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Nem igazán ismerem Robyt. Voltaképp csupán annyit tudok róla, hogy a féltestvérem és nagyjából ennyi. Eddig ugyanis csakis Danielt tekintettem a bátyámnak, ezt a szerepet pedig kicsit sem szándékozom átadományozni valaki másnak, még abban az esetben sem, ha az illető éppenséggel a testvérem. A valódi. Robertót itt-ott látom ugyan a folyosókon, leginkább a haveri körével, de olyankor is csupán futólag köszönünk egymásnak és ennyi, nem több. Fogalmam sincs arról, hogy otthon lett volna alkalmam jobban megismerni őt, de őszintén szólva nem is érdekel különösebben. Olyasvalami elől menekültem el Bécsből és Rómából, ami ezen azért jóval túlmutat. - Igen. Próbálkozom vele - biccentek egyet a kviddicset illető kérdésére, miközben igyekszem nem arra gondolni, hogy de ő baromira a féltestvérem! Eléggé fura mellette ülni, miközben nagyjából mindent tudok arról, hogy az ő anyja és apám milyen viszonyban álltak egymással. Együtt éltek és apám szerette őt, én pedig mindenemet odaadtam volna azért cserébe, ha az én anyámmal is hasonló lett volna annak idején a helyzet. Bár, így jobban belegondolva, sokkal jobb, hogy nem váltak valóra az álmaim... - A mardekár csapatában játszom, nemrég kerültem be. Igazi meccsen még nem vettem részt ugyan és azt is esélyesen a kispadon fogom végiggubbasztani, de véleményem szerint egész sokat fejlődtem - húzom ki magam büszkén, azt azért már nem hozzátéve, hogy sokadik nekifutásra sikerült csak bekerülnöm. Neeem. Hadd érezze csak Roby, hogy van egy vetélytársa legalább a sport tekintetében. Hadd higgye csak, hogy a féltestvére is hasonlóan tehetséges, épp csak lecsúszott a nagyobb ligáról. Mondjuk, ha apám már mesélt neki rólam és az iskolai teljesítményemről, akkor mondhatni késő bánat. - Alba ott volt - jelentem ki fapofát vágva, majd gyorsan kortyolok is egyet az italomból. - Nekem más elfoglaltságom akadt, sajnálom - teszem azért még hozzá, mintegy mentve a menthetőt. Amikor azonban felajánlja a segítségét, a szemöldököm elég szépen a homlokom közepére tapad és némileg csodálkozó képet vágva meredek vissza rá. - Mármint... úgy konkrétan miben szeretnél segíteni? Ha apám kikotyogta... ha elmondta Robynak, miért is nem vagyok otthon, én olyan szép rivallót küldök számára, hogy csak úgy zeng majd tőle a ház, annyi szent. Nem adtam számára engedélyt arra, hogy bárkinek is kiadja a problémáimat, még abban az esetben sem, ha az illető a féltestvérem. Rendes Robytól, hogy segíteni szeretne, de előtte talán nem ártana némileg összeismerkednünk. - Mit tudsz pontosan? Apa mondott valamit? - szegezem neki a kérdést, nem szemrehányóan, inkább csak olyan arckifejezéssel, mint aki nem hiszi el azt, amit az imént hallott a sráctól. Komolyan mondom, soha életemben nem hittem volna, hogy apám ezt a témát használja fel annak érdekében, hogy némileg közelebb kerülhessen a halottnak hitt fiához. Miért pont én?
Amennyire Alex távolságtartó velem szemben, én pont őt kedvelem leginkább. Alba kedves ugyan, de kicsi, Dany pedig inkább amolyan haver, és rivális egyben. Ráadásul nem is igazi testvér. Alex viszont külsőleg és stílusra is olyan, mint én. Lehet, hogy neki ez pont nem fekszik, hiszen az apánk gyerekeinek lenni nem éppen áldás, meg hát Alex anyja véla is egyben. Még szerencse, hogy vérrokonok vagyunk, mert így nem kell furcsán rágörcsölnöm, hogy miért vannak ilyen érzéseim, mert hát nincsenek. A rokonság nyilván feloldja az ilyesmit, így csak szimplán kedvelem. Tudom, hogy most éppen nincsen a legjobb passzban, én pedig igyekszem most kiereszteni a gőzt, de a kedvéért félreteszem a könyvemet. Biccentek, amint felém fordul, tényleg csak egy pár percre akarnám feltartani. Népszerű lánynak tűnik a barátai körében, ahogyan én is hasonló stílust képviselek, így most külön öröm, ha tud velem foglalkozni. – Kösz! – Felelem kifejezett hálálkodás nélkül, a viháncoló barátnői most nem kifejezetten érdekelnek, Sienna egzotikus külseje és mély gondolatai, amiket a levelezés közben közvetített, valahogy érdekesebbnek tűnik, mint állandóan bulizni. Mi ugyan még nem vállaltuk fel magunkat, de cseppet sem érzek késztetést, hogy a magányos, külön töltött pillanatokat tartalommal töltsem fel. Mondhatni van a várakozásban valami számomra is különös izgalom. Már éppen nyitnám hangra a számat, amikor kérdez, ám még saját magát is beelőzve tovább is fűzi, hogy gratulál. Hm.. ahhoz képest, hogy milyen szeszélyes lánynak írták le, egészen figyelmes. Mondjuk nekem akkor sem lenne gondom vele, ha nehéz természete van, én sem vagyok éppen egy cukifalat. – Köszi. Nem lepődtem meg túlzottan, csak a poszton, a hajtóra mentem, de mindegy, végülis egy zeneszerző is játszik minden hangszeren. Te is kviddicsezel? – Kérdezek vissza, mert csak fél szemmel mintha láttam volna valami mardekáros összeállításban, méghozzá a klubhelységünk faliújságján kiírva. Legalább ebben is hasonlítunk, ráérő időnkben akár gyakorolhatunk is! – Mit is? Ja igen! Csak apánknál voltam a napokban, és hiányoltalak. Azt hittem jobban megismerjük majd egymást, de.. Nem voltál ott. Sajnálom, és.. hülyén hangzik, de segíthetek valamiben? – Fürkészem a pillantását, nem várom, hogy azonnal jó testvérek legyünk, de tulajdonképpen mégis klassz lenne egy olyan lánnyal beszélgetni, akitől nem akarok semmi amorét, csak úgy egy másik szemszögből hallani az elképzeléseket.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Hát, maradjunk annyiba, hogy ha az én születésnapom lenne, akkor az kvázi rokonmentes-övezetnek minősülne. Alba még túl fiatal, Daniel túlontúl szabálykedvelő, Roby pedig... Nos, őt még nem ismerem eléggé ahhoz, hogy bármit is kijelenthessek róla. Alba kedveli, én azonban nem vagyok ennyire könnyen kapható. Ráadásul, pont a lehető legrosszabb időpontban toppant be az életembe. Nyáron a nyakamba sóztak egy féltestvért, összevesztem anyámmal, leléceltem otthonról, összejöttem Codyval, szétmentem Codyval, időközben pedig még egy másik testvért is bejelentett drágalátos apukám. Nos, ha ezek után még ő szeretne nekem a biztonságos szexről értekezést tartani, kirúgom a széket alóla, annyi szent. Őszintén szólva már az se lepne meg különösebben, ha valamilyen úton-módon az az utálatos Noah Jenkins is az egyik zabigyereke lenne, hiszen a fene se tudja, kivel kavarhatott az anyja, mielőtt teherbe esett volna vele. A megható beszédem végén tehát egy elégedett vigyorral a szám szélén huppanok le az asztalról, hogy utána újfent csatlakozhassak a "baráti" körömhöz. Amióta nem vagyunk együtt Codyval, ismét a régi életemet élem. A büntetőmunkák folyamatosak, míg a jegyeim ismét romlottak, amelyet egy-két tanár már volt olyan kedves és szóvá is tett számomra. Hiába no, az életem újfent kaotikus és kívülre ugyan nem mutatom, de igenis megviselt az elmúlt időszak. Cody mellett minden sokkal, de sokkal könnyebb volt, mert ő legalább rávilágított arra, hogy mit teszek rosszul és a helyes irányba fordított. Volt valaki, aki arra ösztönzött, hogy ismét jobb legyek, de most, hogy ő már nincs, visszasüllyedtem a régi állapotomba. Céltalanul tengődöm, hiszen ugyan érdekel a fotózás, de képtelen 0-24-ben lekötni a gondolataimat... A váratlan hang hallatán érdeklődve fordulok annak irányába és kissé döbbenten állapítom meg magamban, hogy Roby szólított meg az imént. Roberto Maroni. Még mindig eszméletlenül furcsa, hogy van egy bátyám, úgyhogy pár másodpercig egyáltalán nem kapcsolok át magamban arra, hogy végtére is ki is ő pontosan. Vagyis, tisztában vagyok a nevével, ahogy az arcát is képes vagyok személyhez kötni, de egyáltalán nem azt váltja ki belőlem a látványa, mint Danielé tenné. Aki végtére is "csak" az unokatestvérem, mégis több érzelem fűz hozzá, mint Robyhoz. - Óh! - torpanok meg, miközben a díszlibák hada viháncolva halad tovább, hogy utána a kísérőik karjaiba vethessék magukat és csacsogni kezdhessenek. - Szia! - viszonozom a köszönést és Dany láttán esélyesen már dugnám az alkoholos üvegeket a hátam mögé annak érdekében, hogy ne bukjak le, de Roby közelében erre egyáltalán nem érzek késztetést. Voltaképp nincs is joga beleszólni a dolgaimba, nem igaz? - Akad... - vonom meg végül a vállam, majd helyet foglalok mellette, közvetlenül a pultnál. A sörösüveget magam elé helyezem, hogy bármikor a kezem ügyébe vehessem, ha úgy érzem, hogy kezd kiszáradni a torkom. - Mit szeretnél? - teszem fel végül a kérdést, némi kínos hallgatás múltán. Az illem alapján jobban meg kellene őt ismernem, lévén, a féltestvérem, apám egyetlen szerelemgyerek, de pont emiatt is tartottam magam eddig távol tőle. Túlzottan is emlékeztet arra a tényre, miszerint én egy kósza numera félresikerült végterméke vagyok csupán, Roby pedig... Nos, az ő háttértörténete teljesen másként indult. Ráadásul, sikerült bekerülnie az All Starba is, miközben én vért izzadtam azzal, hogy egyáltalán a mardekár csapatát erősíthessem. Fogalmam sincs, hányszor futottam neki a válogatónak, de esélyesen túl sokszor. Talán jobb is, hogy nem voltam otthon mostanában... Apám esélyesen az orrom alá dörgölte volna az újdonsült fia sikereit. - Gratulálok a válogatóhoz - bököm ki, még mielőtt válaszolhatna. - Igazán ügyes - lehettél. - ...voltál - fejezem be végül a mondatot. Nem mentem le végül a következő selejtezőkre, hiszen némiképp fájt látnom, hogy Dany és Roby mennyire jól veszik az akadályokat és hogy van az életükben valami, amiben jónak mondhatják magukat, amíg én még továbbra sem találtam meg önmagam. Pedig komolyan azt hittem, menni fog anyám állandó óbégatása nélkül, de tévedtem. Túl nagy kárt tett az önbizalmamban ahhoz, hogy mások segítsége nélkül álljak talpra ismét.
Nincsen semmilyen különösen indoka, hogy itt vagyok, a hugom szülinapi bulijára sem vagyok meghívva, főleg, mivel lányokkal érkezik. A szokásos szombat esti kiruccanásom ez, Siennával még nem mutatkozhatok, mert azt kérte, hogy maradjon kettőnk között, és nincs is ezzel semmi baj, legalább egyedül is ki tudom engedni a gőzt. Sosem gondoltam bele, hogy Alex hány éves lehet, de egészen biztos vagyok benne, hogy már betöltötte a varázslók közötti nagykorúságot, ami a tizenhét. Varázslónak, boszorkánynak lenni elég egyedi, mi már ihatunk és szavazhatunk a saját körünkben, aztán állati furcsának tűnhet, ha kitekintünk a mugli közé, ahol jellemzően igazolványokat kérnek, és végül huszonegy alatt a legtöbb helyen gyereknek tartanak minket. A mai iszogatást mindössze annak szánom, hogy elgondolkozom egy könyv mellett, beletemetkezek a gondolataimba, hiszen végigedzettük a hetet, tisztára le vagyok fáradva, de egyértelműen a győzelemre kell hajtanunk. Az ír edző a szart is kihatja belőlünk, de mivel ez az all-star, itt nem is lehet beérni akár egy döntetlennel, bármilyen kis esély van az olyasmire a kviddicsben. A bárpultnál foglalok helyet egy lángnyelv-whiskey társaságában, amikor csicsergős, de mégis mély, lányos hang harsan fel, aki többedmagával érkezik. Nem mondom, hogy majdnem megfulladok két korty között, hiszen előfordulhat itt, hozzám hasonlóan, csak éppen régóta akarok már beszélni vele, lévén az, hogy már nem az apjánál lakik, hogy anyja ne találhassa meg, nem indok arra, hogy kivonja magát minden alól. Meg akartam volna ismerni, erre még lehetőségem sincsen rá. Vélhetően tévedett, amikor azt hitte, hogy engem is meghívtak, én azér t még nem vagyok annyira beépülve a roxfortos közegbe, úgyhogy teljesen véletlen, hogy itt vagyok. Mondhatni a sors keze. Látom, hogy fiúk is vannak Alex közelében, de hát nem éltünk együtt vagy húsz évet, hogy elkezdjem játszani a macsó, védelmező bátyust. – Áh, Alex.. szia! Van egy perced? – Intek oda, egyértelműen olaszul megszólítva a lányt, de bőven benne van, hogy nem fog leszakadni a haverjaitól. Ha mégis, akkor meg nyilván nem kéne őt sokáig feltartani.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Születésnapi buli. Azt hiszem, ez az egyetlen olyan esemény, amelyet sohasem vagyok képes megunni. Amióta betöltöttem a tizenötöt és a haveri köröm is elkezdett öregedni, valahogy kinőttünk a hagyományos gyerekzsúrokból és észrevétlenül áttértünk a pia-party-pasik trióra. Tavaly legalábbis elég szép kis ünnepséget rendeztünk, amikor az egyik barátom betöltötte a tizenhetet. Elvégre, ilyesmi csak egyszer akad az életben, hát érdemes illő módon megünnepelni, nem igaz? De. Most pedig ugyanaz a haverom tölti be a tizennyolcat, szóval ezúttal is kirúgunk a hámból. Ami engem illet legalábbis, hiszen már most két üveg sörrel és nem éppen szomjasan rúgom le magamról a magas sarkúimat, hogy végül egy székre, majd onnan az asztalra lépve hívjam fel magamra a figyelmet. Az egyik üveg folyékony kenyeret azért belenyomom egy mellettem álldogáló srác kezébe, aki meglepetten pislogva veszi át tőlem azt. - A tiéd, kölyök - paskolom meg vigyorogva az arcát, majd kiegyenesedve emelem ajkaim elé a másik üveget, mintegy mikrofonná avanzsálva azt. - Hölgyeim és uraim! - szólalok meg hangosan, ezzel is elérve azt, hogy aki eddig nem rám figyelt, hát most azt tegye. Bár, ha egy kis textilt is ledobtam volna magamról, esélyesen jobban jártam volna... - Mint tudjuk, Aaron most tölti be a tizennyolcat és csak a mi kedvünkért bérelte ki a Három Seprűt, köszönjük! - emelem színpadias sóhajjal mellkasom elé a kezem, végül folytatom: - Nyilván megígérte Madam Rosmerta számára, hogy nem szedjük szét a helyet, bár abban az esetben nem minket hívott volna meg - Itt-ott elvétve egy-két nevetés felszakad a torkokból, mintegy értékelve a harmatgyenge poénomat. - Mindenesetre, köszönjük meg számára a korlátlan alkoholfogyasztást és azt, hogy holnap a gyengélkedőn tett látogatásunk miatt nem kell betérnünk a tanórákra. Köszönjük, Aaron! - villantok egy széles vigyort az ünnepelt irányába, akit heves tapsviharral jutalmaznak, miközben én már ismét földet is érek. Összeszedem a cipellőimet, majd csatlakozom is a barátnőimhez, hogy végül ismét célba vegyük a srácokat, akikkel jöttünk. Úgy hallottam, Robyt is meghívták az eseményre, de még nem ismerem eléggé ahhoz, hogy vele érkezzek. Ráadásul, azt is remélem, hogy nem egy Dany 2.0-át kapok vele a nyakamba és esik nekem valami ismeretlen hegyibeszéddel, hogy lebeszéljen az alkoholfogyasztásról és ismertesse a tanórákon való részvétellel kapcsolatos kötelességeimet is. Na, nem mintha már nem fújnám betéve a házirendet a másik uncsitesóm jóvoltából... - Oké, csajok, vegyüljünk! - adom ki az ukázt annak a három griffendélesből és két hollóhátasból álló lánykórusnak, akikkel érkeztem. Nem igazán ismerem őket, de arra jók, hogy elhitessem másokkal, mennyire baromi népszerű vagyok, noha közelében se járok az igazságnak. A mardekár szégyene vagyok továbbra is, de ezt senkinek se muszáj tudnia az érintetteken kívül... - Keressük meg a fiúkat! - indulok el határozott léptekkel az utolsó boxok irányába, ahol az alkalmi kísérőinket hagytuk. Az enyém egy barna hajú, zöld szemű istenkirálycsászár, akinek a nevét se tudom, de tény és való, hogy baromi jól fogok mutatni ma este az oldalán...
Csak szórakozottan pillantok Alexre a mérges pillantásaira. Majd hirtelen húzom magamhoz, átkarolva a vállát és adok egy puszit a feje búbjára. - Én is szeretlek Húgi. - vigyorgok rá. Valahogy inkább szórakoztat a bosszankodása, semmint belegondolnék a dologba. Mi állandóan szívjuk egymás vérét valamivel, ez már csak ilyen. Alexben pedig néha, vagyis főként ha a Karácsonyi ajándékokról van szó, akkor túlteng a versenyszellem, de én ezt sem veszem komolyan. Különben is, ha bárki más akarná cikizni Alexet, annak velem gyűlne meg a baja. Ezt a saját kizárólagos privilégiumomnak tartom. Testvéri előjog, ha úgy tetszik. - Érdekes, amikor az anyád a Beauxbatons-ba akart íratni, akkor még kézzel-lábbal tiltakoztál a francia tanulás ellen. - szurkálódok még egy kicsit Alex-szel. Tény, hogy akkoriban nem érdekelte a francia, és az iskolájuk sem. Fogalmam sincs, hogy a bácsikámnak végül hogy sikerült lebeszélnie Lydiát arról, hogy oda kényszerítse Alexet, gondolom pénzzel. Jó sok pénzzel. Majd kitudakolom, hogy mikor lesz a Mardekár válogatója, és akkor összeszedem Albát a klubhelyiségben, hogy kimenjünk Alexnek szurkolni. Talán ez jót tehet a lányoknak is, hogy rendezzék a kapcsolatukat. Én örülnék neki. - Én kicsit több nyelven beszélek, de nálam ez amolyan hobbi is. Talán műfordító leszek egyszer. - vetem fel csak úgy, amikor az jön szóba, hogy ki hány nyelven beszél. Elég klassz, hogy ennyiféle képen képesek vagyunk megértetni magunkat egymással. Én pedig bárkivel bármelyiket szívesen gyakorlom. Azt pedig, hogy ki mivel akar majd foglalkozni a jövőben még nem kell eldönteni. Hiszen semmi sincs kőbe vésve. Majd akkor eldől, ha eljön az ideje. - Én is örülök, hogy megismertelek! - mondom mosolyogva Robynak, amikor végül távozóra fogja. Én ugyan hiányolom azt a kézfogást legalább, de megértem, hogy neki ez volt az első alkalom, hogy találkozott velünk, és ez mennyire nem lehet egyszerű érzelmileg számára. Így nem is sértődöm meg rajta, vagy teszem szóvá. Később majd talán természetesen kialakul ez is. - Tényleg ezt mondtam. De nem gondoltam, hogy ilyen késő lesz. - erősítem meg a bácsikám felé Alba szavait, és persze gondolkodhattam volna előre. Sejthettem volna, ha Luca ide hívott mindenkit, akkor az nem két perces program lesz. - De ha most nem, akkor tudod mit, ha jó leszel, akkor következő Roxmortsi hétvégén megpróbállak kikérni Bimba professzortól, és akkor majd mindent megmutatok. Már ha nem bánod? - fordulok az utolsó kérdéssel a bácsikámhoz. Mert hát nem állítom, hogy könnyű lesz engedélyt szerezni a házvezetőmtől, de biztos nem mond nemet, ha Luca is beleegyezik. Én pedig szorgalmasan ígérem meg, ha kell, hogy vigyázok Albára, és visszakísérem időre a klubhelyiségébe. Alex miatt kevésbé aggódom, hogy visszatalál-e a kastélyba. Most talán amúgy is emésztenie kell ezt az egész Roby dolgot. Ahogy talán mindannyiunknak. Majd később, ha lecsengett benne a dolog, akkor megkeresem, hogy beszéljünk róla. Édességet, és extra kaját ezúttal nem csomagolok el, egyszerűen csak megvárom Albát és a bácsikámat, hogy velük együtt menjek vissza a kastélyba.
//Én is köszönöm szépen a játékot! //
ϟ”Az életben tényleg a család a legfontosabb. Vannak napok, amikor imádjuk őket, máskor szeretnénk titkos árvák lenni, de végül is ők azok, akikhez mindig hazatalálhatsz.”ϟ
Meglepetten pillantok Robyra, de valószínűleg szokás szerint csak a naivitásom szól belőlem, amikor előtolakodnak a szavak is a tekintetem mellé társulva. - Féltél... tőlünk? - bár, ha jobban meggondolom persze Alex esetén ez teljesen érthető, sőt ha kicsit még jobban átgondolom, akkor amúgy nem csoda, mert egy picit én is tartottam a költözéstől, amikor apa értem jött. Így aztán az első meglepett kérdés után újra Roby felé fordulok egy falat után, mintha csak az édes süti megpörgette volt az agytekervényeimet. - Nem ismertél minket, úgyhogy érthető. Tudod az elején én is féltem kicsit, mert minden annyira új volt és ismeretlen. Amikor apához költöztem. - vallom be egészen halkan szinte csak neki súgva oda, aztán újra a kajához fordulok, és már csak picit később Dany szavaira mosolyodom el. Teljesen igaza van, még ráérek eldönteni, hogy mi leszek, ha nagy leszek, hiszen épp csak most kezdtem az iskolát és hát annyi lehetőség van! Érdekel a cukrászat, viszont régebben meg delfin kutató akartam lenni, sőt volt időszak, amikor úszó akartam lenni, bár a Mama lebeszélt róla, mert szerinte ahhoz jobb, ha kicsit magasabb az ember és a mi családunk nem feltétlenül arról híres, hogy sokan lennénk nagyon magasak. Oké apa ága azért magasabb, de őket meg ugye eddig nem igazán ismertem, de a Mama például nem volt kifejezetten nagy termetű. - És most sok az új lehetőség is. Lehet, hogy valaki még akkor se tudja mivel akar foglalkozni, amikor már majdnem befejezi az iskolát. - magyarázom, bár nem kérdezem meg, hogy például itt az asztalnál mindenki pontosan tudja-e. Azt tudom, hogy Danyt érdeklik az ereklyék, de kviddicsezik is. Aztán Roby bírja a bájitalokat, mint kiderült, de ő is kviddicsezik. Lehet, hogy sporttal akar foglalkozni, de azért gondolom ez meg kockázatos, mert ha az ember egyszer komolyabban megsérül akkor azért nem árt, ha van más lehetősége is. - Kár, hogy máris menned kell! Szia Roby! - integetek lelkesen a fiú után, de még simán nekifogok tovább enni, amíg apuci meg nem szólal, hogy nekünk is menni kell lassan. Azért erre kicsit elhúzom a számat, főleg hogy Danynek volt egy javaslata, amikor rossz volt a kedvem, de erről persze nem tudhat apu, hiszen ő akkor pont nem volt itt. Mondjuk eleve fura volt, hogy lelépett, meg hogy nem ő maga jött Robyval, hogy bemutassa, de hát mindenhol más a szokás gondolom. A Mama, amikor bemutatta nekem az épp aktuális párját mindig szépen felvezette és úgy mutatta be nekem. - De Dany azt mondta, hogy mutat majd pár jó helyet Roxmortsban. Én még sokáig nem jöhetek ide a sulival sem. Akkor azt se lehet ugye? Hát jó. - sóhajtok végül beleegyezően és végül eltolom magamat az asztaltól. Azért pár sütit még összeválogatok, hogy tényleg vigyek magammal útravalót, no meg egy kis esti nasit a nap végére, de hajlandó vagyok elfogadni, hogy az ígért sétából most bizony semmi se lesz. Nem fair, hogy én még nem jöhetek egyáltalán Roxmortsba évekig.
Azért Alba kérdése hallatán pöppet megrándul az arcom. Már maga a feltételezés is teljesen abszurd részéről. Oké, nem vagyok az a sokak által kedvelt cukiság, de az, hogy Danyt kórházba küldjem némi csomagért cserébe... Nem, ez még tőlem is elég messze áll. Mint az olaszok többségének, nekem is fontos a család, még abban az esetben is, ha ezt baromi ritkán mutatom ki. És igen, vannak stiklijeim, nem is kevés, de az életveszélyes sérülés nem szerepel a listámon. - Nem löktem le! - rázom meg a fejem erélyesen, még mielőtt Alba azt hinné, hogy egy hidegvérű lépcsőnlelökős-gyilkos vagyok. - Te pedig ne mondj már előtte ilyen marhaságokat! - vetek Dany irányába egy mérges pillantást. Aha, ő tömi tele a fejét mindenféle butaságokkal... Naná, hogy Alba el is hiszi, amit mond neki rólam. Hát, ezért még elkaplak Daniel Paisley, annyi szent. - Francia? - csillan fel a tekintetem Roby válasza hallatán és izgatottan fészkelődni kezdek a helyemen. - A szerelmesek nyelve... - sóhajtom ábrándos arcot öltve magamra. Eszméletlenül imádom a romantikát, még abban az esetben is, ha ezt mindenki elől titkolom. Csórtam már el Dany anyjától egy-két romantikus lovagregényt annak érdekében, hogy elmerülhessek bennük. - Én is szívesen megtanulnám... Nem vagyok akkora nyelvész, mint Daniel, én csupán kényszerből tanultam meg az olaszt és az angolt a német mellé. Habár, a második anyanyelvemmel a mai napig akadnak még problémáim, főleg abban az esetben, amikor elkezdenek hadarni. Na, ott elszáll minden tudomány és csak pislogok magam elé. Dany igyekszik ugyan olaszul kommunikálni velem, amikor csak kettesben vagyunk, de valahogy az angol és a német sokkal könnyebben megy számomra. Kevésbé fejtörősek. Naná, hogy szeretném, ha Alba és Dany is ott lennének a lelátón a válogató alatt! Nem állítom, hogy nem leszek lámpalázas amiatt, mert figyelnek, de már maga a gesztus is sokat jelentene részemre. Még abban az esetben is, ha ismét elbukom. Valamiről sztorizgatni kell a későbbiek folyamán. És esélyesen még Robyt is meghívom majd, noha őt még nem ismerem annyira, hogy tudjam, eljönne-e. Egy ideig még bizonyára elég távolságtartó leszek vele szemben, ez biztos. Időközben apa is felbukkan, Roby pedig lassanként távozóra fogja. Igazság szerint nekem is mennem kell, mivel van még egy találkozóm a mai nap folyamán, szóval, ha a srác nem bánja, akkor hozzá verődöm és akár együtt mehetünk vissza a kastélyba. Apa úgyis Albát kíséri vissza és talán még Daniel is csatlakozik hozzájuk, nem tudom. - Örülök, hogy így gondolod - mosolyog rá Albára, majd türelmesen végighallgatja a véleményét. Igazság szerint soha életében nem hagyta figyelmen kívül gyerekként sem a véleményünket, inkább csak elmagyarázta, hogy az miért butaság részünkről. Voltaképp, én mindig is ezt szerettem benne. Lydia egyáltalán nem hallgatott meg kiskoromban és most is inkább csak akkor hajlandó rá, ha éppen túlkiabálom őt. - Na, összecsomagolunk neked néhány ételt és mi is visszamegyünk a kastélyba, rendben? - teszi fel végül a kérdést, magában abban reménykedve, hogy a kislány nem fog visszakozni. Későre jár már és ilyenkor már rég a hálókörletében kell lennie. Robyval azért vélhetően még megbeszéli a dolgot, maximum kettesben, hiszen az ügynek még nincs vége ennyivel. Én eközben kislisszolok az ajtón és vagy egyedül, vagy társaságban, de elindulok a kastély irányába. Még fogalmam sincs arról, hogy örüljek vagy sem Roby hirtelen felbukkanásának, egyelőre igyekszem semleges maradni a magam módján. Aztán majd idővel talán sikerül megszoknom a dolgot...
)
//
//