2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Jól ismert és közkedvelt fogadó. Meleg és kényelmes, folyton tele van, és remek vajsört adnak, bár kaphatunk lángnyelv-whiskyt, violalikőrt, forralt mézbort, ribizlirumot és még meggyszörpöt is szódavízzel, jéggel és ernyővel. A tulajdonos Madam Rosmerta, akinek bájai nagy hatással vannak Ronra (már amikor nincs az Imperius hatása alatt.)
Ma egész reggel alig figyeltem. Még Alba csiripelése is csak alig-alig jutott el a fülemig a reggeli közben. Alba biztos izgatott lehet, hogy ma kikérem, és először láthatja Roxmortst. Persze nagyban megkönnyíti a dolgot, hogy a bácsikám Bimbának is írt egy levelet. Így egész könnyen elengedte velem a kicsi lányt a faluba kedvenc házvezetőm. A növényekhez nem értek, de nem is feltétlen a tantárgyához kötődik egy házvezető dolga. Itt ő az, akihez leginkább fordulhat a problémáival az ember. Nekem pedig manapság éppen elég problémám akad. Ezeken pedig nem könnyít a bácsikám levele. Találkozni akar, de nem mondja el levélben az okokat. Ez valami komoly lehet. Biztosan komoly dolog. Elvégre ilyet még sosem tett. Mármint volt, hogy eljött a Roxfortba. Általában valami gyerekcsínyünk miatt Alexszel, hogy jól leszidjon. De hogy helyet béreljen a faluban? Ez új. Főként, hogy otthon Rómában saját helye is van erre. Minden esetre össze kellett szednem Albát és Alexet, és megígérni, hogy visszakísérem őket még takarodó előtt a klubhelyiségükbe. Alba esetében Bimba ezt külön a lelkemre kötötte indulás előtt, én pedig jó hugrabugosként engedelmesen bólogattam házvezetőm szavaira. Szóval ahogy a falu felé lépkedünk Alex töri meg először a csendet. Én pedig középen helyezkedem. De a szavaira Alexre pillantok. - Nem tudom. Ez új tőle. Biztos jó oka van, és akármi is az, hamarosan megtudjuk. Ne aggódjatok, nem történhet semmi rossz, hiszen velem van a világ két leggyönyörűbb hercegnője. - húzom magamhoz egy időben közelebb őket, egyiket jobb oldalról, a másikat balról, egy pillanatra megtorpanva. Egy-egy puszit kapnak a fejük búbjára. Aztán tovább indulok. Alexszel bár a nyáron volt némi mosolyszünet, hogy úgy fogalmazzak, de azóta sikerült kibékülni. Azt hiszem tényleg történt vele valami, bár az hogy látott élet halál közt... nem tudom. Én ebből az egészből nem emlékszem semmire. De tény, hogy azóta mintha kicsit más lenne. Na nem Albával. Azt hiszem vele kapcsolatban még emésztenie kell a helyzetet, de előbb utóbb csak megbékélnek egymással. Vagyis remélem. Annyira egyformán tudnak néha viselkedni, hogy az félelmetes. Éppen csak ők ketten nem látják ezt. Ellenben a szavaimmal viszont az arcomon nagyon is látszik, hogy mélyen töprengek azon, hogy most mégis mi történhetett? - Ha harmadikos leszel. Akkor lesznek hétvégék, amikor majd lejöhetsz a faluba. Kedvelt program. - válaszolok egy kis mosollyal a kisebb lányka kérdésére is, ezúttal felé fordulva. Látom rajta, hogy izgatott. De még mennyire az. És nem akarom lelombozni a lelkesedését, de hazudni sem fogok neki ezzel kapcsolatban. Meg amúgy sem. - Türelem. Mindjárt ott vagyunk. - nézek rá le egy kis mosollyal, és előre mutatok, ahol a falu szélén álló első házak már látszanak. Nekem nem tűnt soha nagy távnak, de hát Alba még kisebb, és lány is, szóval neki biztos mást jelent a távolság. De szerencsére nem sokkal később tényleg elérjük a Három Seprűt. Magam elé engedve a két lánykát lépek be, és nézek körül. A hosszú asztalból pedig gyorsan leveszem, hogy itt valami nagy van készülőben. - Alex és én is márciusban születtünk. Nem szülinapi zsúr az alkalom, de valami hasonlóan nagy dolog lehet. - jegyzem meg a lányoknak. Alba tekintetére pedig csak vállat vonok. Szinte biztos, hogy nekünk pakoltak ki ennyi mindent, de egyenlőre az étel foglalkoztat a legkevésbé. Szóval nem állítom meg Albát, vagy Alexet, ha venni akarnak valamiből, de én egyenlőre inkább csak a bácsikámat keresem a tekintetemmel. Amíg fel nem bukkan a látóterünkbe nem ülök le az asztalhoz, csak annak a mentén sétálok fel le. Noha semmihez sem nyúlok. Egyenlőre.
ϟ”Az életben tényleg a család a legfontosabb. Vannak napok, amikor imádjuk őket, máskor szeretnénk titkos árvák lenni, de végül is ők azok, akikhez mindig hazatalálhatsz.”ϟ
Nem voltam még Roxmortsban, de meséltek már a róla a többiek ezt-azt. Érdekes hely lehet, de úgy tudom, hogy én még nem mehetek oda egy jó ideig, viszont Apuci alapos indokkal kikért minket, ami még meglepőbb, hogy mindhármunkat. Nem tudom, hogy miről lehet szó, de kíváncsi vagyok és azért elég menő lesz, hogy azt mondhatom a szobatársaimnak, hogy én már voltam Roxmortsban. - Én mikor mehetek majd roxmortsi hétvégére? - pillantok oldalr Danyre. Már az elején úgy orientálódtam, hogy lehetőleg a fiú legyen középen, mert tudom, hogy Alex nincs nagyon odaértem. Olyan érzésem van, mintha mindig próbálna a szavamba vágni és akármit is mondok folyton elveszi tőlem Dany figyelmét, meg mindenkiét. Sőt valahogy úgy érzem, hogy próbál kitúrni. Kész csoda, hogy nyáron elviselte a cicámat, meglepődtem rajta eléggé. Most is azt látom rajta, hogy folyton figyeli, ha megszólalok, csak hogy gyorsan átvehesse a szót. Azért remélem Dany még fog tudni válaszolni a kérdésre és nem valami gúnyos, vagy kárörvendő válasz jön majd Alextől, hogy még soká, ne is agyaljak ezen. - Messze van még? - idefelé csónakkal jöttünk, szóval gőzöm sincs, hogy milyen nagy a távolság, de amikor már vagy negyed órája megyünk és még mindig csak fákat látni mindenhol, azért kezdek elbizonytalanodni, hogy milyen hosszú lesz ez a kis kirándulás, vagy milyen messze van ez a falu. Azt mondták közel az iskolához, de hát maga a birtok is akkora, hogy az út harmada eddig csak az volt, hogy eljussunk a kapuig és azóta meg csak fák mindenhol. Nem akarok több órát menni azért, hogy leérjünk a faluba, nem erre készültem. Annak persze örülök, hogy legalább most nem kell egyenruha. Végül azért sikerül elérni a célt, azaz a Három seprű ajtaját. Itt is van sok fura alak az utcán, időnként sikerül egyet-egyet leplezetlenül megbámulni a ruháik miatt, mint amikor Apucival az Abszol úton jártunk, de nem zavartatom magamat. Eszembe se jut, hogy ne millik. Aztán Alex után sorolva lépek be én is az épületbe. Elég kopottnak tűnik, vagy hát itt minden épület kicsit fura, de ezt lassan már kezdem megszokoni. Odabent viszont olyan minden, mint ha csak valami ünnepségre készülnénk. Meglepetten pislogok párat, aztán már indulok is magamhoz ragadni egy sütit, de végül félúton megtorpanok. - Az én szülinapom majd csak novemberben lesz. - pillantok a többiekre, mert bevallom gőzöm sincs, hogy kinek mikor van a szülinapja, ez pedig olyannak tűnik, mintha minimum valami hasonló esemény lenne itt leszervezve. Nincsenek más vendégek egyelőre csak mi, de betoppanhat még más is. Persze Apucit keresem a tekintetemmel és időnként óvatosan Danyre pillantok, hogy vajon lehet-e enni a sok kipakolt ételből, vagy várni kell másokra is?
Őszintén szólva, most is egy büntetőmunkám kellene lennem, ahogy szinte állandóan év elején, most viszont úgy döntöttem, nem árt számomra, ha egy kis időre felöltöm magamra a jó kislány szerepét és engedelmesen lemegyek Roxmortsba, apám meghívását követve. Küldött ugyanis egy levelet, amelyben azt írta, hogy vár minket a Három Seprűben, habár konkrét okokat már nem csatolt a szavaihoz. Máskor csuklóból elutasítom az ilyesmit, hiszen ezer meg ezer jobb dolgom van a jópofizásnál és a tényleges jegyeim tagadásánál. A tornyos incidens óta azonban szinte minden alkalmat megragadok arra, hogy Dany társaságában lehessek. Amióta láttam a testét a búra alatt, azt, ami történt vele... Ő ugyan nem hitt nekem, amikor ezt meséltem számára, de én voltam ott, tudom, mit láttam! Nem vagyok se őrült, se hülye, se ostoba. Dany élet-halál küszöbén lebegett, én pedig nem vagyok hajlandó a kelleténél több ideig magára hagyni. A kis drágakövet pedig, amelyet az öreg fószer adott számomra és amely azóta nem több egy közönséges mittoménminél, gondosan elrejtettem a ládám mélyére. Fogalmam sincs, miért nem hajítottam el szinte rögtön, amint hazatértünk, noha feltett szándékomban állt a dolog. Egyszerűen csak elfeledkeztem róla vagy nem is tudom... Alba és Dany társaságában tartok hát a falu irányába, miközben mindannyiszor féltékeny pillantásokat vetek a legkisebb irányába, ahányszor csak igyekszik megszólítani az unokatestvéremet. Tény, ami tény, a nyári szünet idején nem voltam jóban a fiúval, jóformán alig szóltam hozzá, ezalatt az idő alatt pedig Alba elég szépen ellopta előlem a reflektorfényt. Hozzászoktam már az elmúlt 6-7 év folyamán, hogy én vagyok a család középpontjában, apám egyetlen lánya, akit mindenki körbeugrál, amikor Rómában tartózkodik, erre jön ez a szőke gumilabda, aki egyértelműen nem hasonlít senkire sem és mégis mindenki őt bálványozza. Mert meghalt az anyja, ami igazán sajnálatos, de hé, én is itt vagyok, a fenébe is! Ha pedig meg kell küzdenem azért, hogy ismét figyeljenek rám, hát nem fogom sajnálni kilökni Törpillát a reflektorfényből. Egyszóval, ha bárki is megszólít időközben, magamhoz olyannyira nem szokott lelkesedéssel fogom ontani a szót, hogy addig se Albával foglalkozzanak, kivétel ez alól természetesen az újabban bezsebelt büntetőmunkáim, jegyeim, esetleges más ügyeim. Ha arról kérdeznek, majd maximum hárítok vagy igyekszem a pozitív oldalára koncentrálni. A Pitontól kapott büntetőmunka egyértelműen rossz, de legalább addig se unatkozom, nem igaz? Mondjuk, kérdés, hogy apám mennyire fog örülni a dolog eme oldalának. Sejtem, hogy kb semennyire sem. Mindenesetre, egyelőre maradjunk optimisták. Alba előtt úgyse fog komolyabban leszidni, nem igaz? - Sejti valamelyikőtök, hogy miért is hívott le minket? - vonom fel a szemöldököm. Természetesen nem arra számítok, hogy Törpilla fog választ adni a kérdésemre, de Daniel talán szolgálhat valamiféle magyarázattal számomra. Időközben a Három Seprűhöz érünk, én pedig habozás nélkül nyitok be, hiszen fogalmam sincs azt illetően, mi vár ránk odabenn...
Luca:
Mindenkinek küldtem egy levelet. Alba, Alex és Dany. Úgy érzem, mindhármuknak joga van tudni arról, hogy ki is Roby és mi történt vele addig, amíg mindannyian halottnak hittük őt. Feltett szándékomban áll ugyanis őt is belevonni a családba, még abban az esetben is, ha a fiam ezt nem feltétlenül szeretné. Éveken keresztül mellőznie kellett őket, ahogy nekünk is őt. Az okokat nyilván nem írásban osztom meg velük. Ők csupán annyit tudhatnak, hogy itt várom őket, ebben az időpontban, semmi mást. Furcsállhatják is a dolgot, hiszen nem szokásom az ilyesmi. Eddig szinte állandóan a Roxfortba mentem, ha Alexel vagy Daniellel volt beszédem. Alex esetében igen sűrű program volt az ilyesmi. Roby egy külön levelet kapott tőlem ugyanerre az időpontra. Leírtam számára, hogy miért is hívom ide, szóval tud róla, hogy szeretném bemutatni a lányoknak. A döntést, miszerint lejön-e vagy sem, teljes mértékben rá bízom, de mindenképp elmondom az igazat a testvéreinek és Danielnek. Nála nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát, mint Alba esetében. Róla hosszú évekig nem szóltam otthon, aminek meg is lett az eredménye. A Három Seprűt kibéreltem a mai délutánra. Szerencsére, nem ez Roxmorts legdrágább helye, szóval futotta rá. Különben is, a pénz ebben az esetben nem akadály számomra. Szeretném ugyanis csendes, normális körülmények között közölni velük ezt az egészet. Ha belépnek tehát, akkor egy hosszabb asztalt pillanthatnak meg elsőként a fogadó közepén, miközben minden más a terem szélére van pakolva. Az egész olyan, mintha valamiféle ünnepség lenne készülőben, hiszen már most fel van pakolva mindenféle étellel és itallal. Persze, ha más nem is, Dany ebből pillanatok alatt leszűrheti, hogy itt valami készülőben van.
Azt hiszem tényleg nem feltétlenül van arra szükség, hogy az ember legilimentor legyen, vagy mágiával hasson a másikra ahhoz, hogy az illető azt tegye, amit akar. Elég az, ha elég jó a meggyőző ereje, vagy szimplán csak meg van egy alapja, amire építhet, ami mondjuk Mark esetén eleve adott volt. Nem akarom őt letörni, de ahogyan ő is rájött Leslienek nem volt valami nehéz dolga azzal, hogy elérje, hogy azt tegyék, amit ő akar. Elég komoly meggyőző ereje van, az már biztos. - Biztosan nagy gyakorlata van benne, hogyan lehet hevíteni mások indulatait és indulat épp elég volt benned, vámpírként pedig ez csak fokozódott. - ez nem ellene szól, valószínűleg másnak is pont ennyire könnyű lett volna elcsavarni a fejét, vagy hatni rá. Mark nem volt gyengébb, mint akárki, egyszerűen csak Leslie kihasználta a korát, a tanácstalanságát és telebeszélte a fejét. Szomorú, hogy ennek ez lett a vége, hogy egy egyszerű napló miatt áldozta be az a nő a családunkat, de nem érzem úgy, hogy érdemes lenne kockáztatni és kideríteni hol van. Dane... valószínűleg ő az, aki tudhat róla bármit is, de ezt nem mondom el Marknak, mert a végén még butaságot csinálni és épp elég most neki ez a álom, ami láthatóan felzaklatja. - Nem tudhatod. Az élet néha nagyon meg tud lepni. - mosolyodom el végül, hiszen Andrew és én sem épp szokványosan lettünk egy pár. Annyi minden történt közben és annyi minden kellett hozzá, hogy végül így legyen. Ha nincs az a közös feladat, ha nincs az út a másik világba, vagy épp csak a túlvilági látogatás Cody lelkéért, akkor most nem így alakulnak a dolgok. Mark se tudhatja, hogy mi vár még rá. Talán elzárkózik az elől, hogy a közeljövőben kapcsolatba legyen, de ki tudja, hogy mikor botlik olyasvalakibe, akiért bármit megtenne gondolkodás nélkül és akkor majd rájön, hogy az az illető pont érdemes a szerelmére. - Vigyázni fogok. Talán most egy kicsit pihenek, rám fér. - mosolyodom el és még megölelem utoljára mielőtt elmenne, de aztán útjára engedem. Az álmok... rendezni kell az életét, akkor talán abbamaradnak és persze biztosan ott a lelkiismeretfurdalás is a lány miatt, aki meghalt, az a Mia és persze biztosan épp elég dolga lett ezzel a vállalattal is, ami a nyakába szakadt. Én nem is bánom, hogy nem ilyen családot kaptam a nyakamba. Biztos, hogy nem lenne hozzá kedvem, hogy valami gazdag familiának akarjak megfelelni mindenben.
//Én is nagyon köszönöm a játékot, örülök, hogy végre normális viszonyban vannak! //
[color=darkgray]Fogalmam sincs, hogy annak idején Leslie miként is tudott ennyire könnyedén a bizalmamba férkőzni. Arra gondolok hát, hogy ügyesen manipulált és a megfelelő szavakat suttogta a megfelelő fülekbe. A szüleim halála pedig nem csak az ő, hanem az én lelkemen is szárad, kár is lenne ebből a szempontból mentegetnem magam. Ő csupán felszította azt az aprócska lángot, amely nélküle is jelen volt. A düh egy szeletét alakította át mindent felperzselő tűzzé. Még kész szerencse, hogy Gemma ellen nem hangolt, hiszen - amilyen lelkiállapotban akkor voltam - talán még a húgomnak is ártottam volna. - És csupán szavakkal is képes volt elérni, hogy megöljem őket - sóhajtok egyet bűntudattal teli hangon, miközben visszagondolok a régi időkre. A társaság sokat számít egy fiatal életében, ezt volt alkalmam megtapasztalni a roxforti éveim alatt, de ez azért mégis túlzás a szememben. Egy csinos nő miatt végeztem azokkal, akik elméletileg a legtöbbet jelentették a számomra. - Szerintem teljesen elcsavarta a fejem akkoriban - dünnyögöm magam elé. - Olyan hatással volt rám és a többiekre, hogy te azt el se tudod képzelni. Máig nem tudom, miként lehet valakinek ekkora befolyása mások felett. Te érted ezt? - emelem a tekintetem Gemmára, hiszen Leslie nem volt senkim. Se szeretőm, se barátom, se rokonom. Mégis, szinte ittam a szavait, ez pedig kihatással volt az életem többi szereplőjére is. Mintha szerelmes lettem volna a szőkeségbe, noha ez egyáltalán nem így volt. Egyszerűen csak kellett számomra egy biztos pont, amit azokban az emberekben találtam meg, akikkel annak idején együtt lógtam. És akikkel az a bizonyos Leslie is. - Igen, azt látom - ismerem el, noha a szavaim közben azért más gondolatok is az eszembe ötlenek. Mi célja volt a szüleim halálával annak a nőnek? Mert eleinte tiltakoztam a gondolat ellen, sok időt kellett felém fordítania és annál is több figyelmet, de ő türelmes volt. Mégis miért? Nem hiszem, hogy csupán mókából tette volna ezt. Nem, konkrét célja volt. A kérdés már csak annyi, hogy mi volt az? Talán semmi, elvégre azóta se bukkant fel az életemben és láthatóan Gemmának sincs semmi baja az égvilágon, ahogy azt nemrég ő is alátámasztotta. Nyilván ideje is lenne elengedni a kérdést. Csak játszott velem. - Ez szerintem még egy jó ideig várat magára - vonom meg a vállam, noha igen erős a késztetés részemről arra is, hogy felnevessek, de nem áll szándékomban megbántani a húgomat. Nem tartom magam valami romantikus embernek, párkapcsolatra sincs szükségem. Az alkalmi kapcsolatok bőven megfelelnek számomra. Ennyi és nem több. Nincs szükségem senkire sem, hiszen eddig még én se voltam képes összeszedegetni a lelkem darabkáit. - Persze, mindenképp - mosolyodom el én is a felajánlása hallatán, habár aligha hiszem, hogy bármi veszélyesbe is szívesen belerángatnám. Ha kiderül az álomról, hogy valamihez köze van, nem fogom beavatni ebbe Gemmát, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Pont ugyanúgy, ahogy mással kapcsolatban is tennék: nem szívesen engedem a húgomat veszélyes helyzetek közelébe sem. Még abban az esetben se, ha ez muszáj lenne. Nem fogom kockára tenni az életét. Még egyszer nem vagyok hajlandó ilyen játékot űzni. - Te is nekem - ölelem szorosan át, majd nyomok egy lágy csókot a feje búbjára. Nem vagyunk már gyerekek, de még mindig én vagyok a magasabb nála. - Nagyon vigyázz magadra, rendben? - engedem el végül. - Még találkozunk - intek neki egyet, majd sarkon fordulok, hogy távozhassak. Tényleg aggasztanak az álmok és minél hamarabb lelek magyarázatot ezekre a képekre, annál könnyebben nyugszom meg, miközben csak reménykedni merek abban, hogy Gemmának van igaza.
(Nagyon szépen köszi a játékot, szuper volt )
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem akarom letörni a bátyámat, vagy gyenge jellemnek beállítani, de hát szinte gyerek volt még. Nem csoda, ha Leslie hatni tudott rá, főleg ha gyakorlott a témában és tudja, hogyan kell hatni az emberekre. Nem kell ahhoz legilimentornak lenni, vagy használni a tiltott átkot, csak ügyesen beférkőzni a másik fejébe, kihasználni a gyengeségeit, a dühét és utóbbiből Markban pont elég volt, hogy Leslie könnyedén építkezzen belőle. - Csak ügyesen suttogott a füledbe, te pedig... elég mérges voltál a szüleinkre, amiért nem mondták el időben az igazat, hogy beférkőzhessen a fejedbe. Nem kellett ehhez varázslat. - közlöm vele finoman, legalábbis igyekszem. Ki tudja, talán ha engem céloz meg, akkor rám is hatni tudott volna, ha elég ideig csinálja, vagy csak a bátyámban már eleve elég harag tombolt ahhoz, hogy könnyebben kihasználja. De ez már igazán nem számít utólag, hiszen megtörtént, ha agyalunk rajta hogyan, akkor se tudunk rajta változtatni. De legalább Mark tanult belőle annyit, hogy talán később már nem férkőzhet senki sem a fejébe. - Jól meg vagyok már egy ideje és látod... nincs bajom. - mosolyodom el finoman. Nem akarom ezzel a tőrt megmozgatni a szívében, tényleg nem merül fel bennem ilyesmi, de hát igenis meg vagyok már egyedül jó ideje. Mark rég felszívódott, nekem pedig egyedül kellett megküzdenem a démonaimmal, a fájdalmammal és nem volt itt, hogy segítsen. Volt más és hiába tért vissza, még mindig van más, aki mellettem van, barátok és ott van Andrew is, aki sokkal több ennél is. - Igen, erősebbek. Ha majd találsz valakit, akivel úgy érzed magad, mint én vele, akkor érteni fogod. - furcsa ez, hogy én magyarázok a szerelem erejéről a bátyámnak, hiszen ő az idősebb, de nem hiszem, hogy érezte már ezt. Persze esetemben nem csak képletesen értendő a dolog, hiszen tény valójában gyakorlagilag is erősebbek vagyunk együtt. A megosztott szív már jobban működik, tovább tudunk távolságot tartani, de túl hosszan azért nem, ha pedig együtt vagyunk, akkor tényleg erősebbé válunk miatta. - Talán, hogy most beszéltünk elmúlnak majd. - pillantok rá bíztatóan, mert látom én, hogy mennyire aggódik és mennyire komolyan veszi ezeket az álmokat, de most valahogy mégis csak próbálok pozitívan állni hozzá. Talán csak tényleg az aggodalma jelent meg ilyen formában, és most hogy látja, hogy jól vagyok elmúlnak majd. - De persze, talán én se tudnám annyiban hagyni, ha velem történne. Ha segítsek, szólj rendben? - hiszen ez kölcsönös. Lehet, hogy én vagyok a fiatalabb, de attól még egymásért vagyunk és én is tudok neki segíteni, ha arról van szó. Elmosolyodom hát a szavait hallva. Én mindig ebben reménykedtem, bármennyire is őrültnek nézett volna bárki miatta, hiszen Mark az oka, hogy átéltem azokat a rémségeket és mégis azt reméltem, hogy egyszer még rendesen tudunk beszélni egymással és végül most így is lett. - Nagyon hiányoztál! - állok most fel, hogy ellépve az asztal mellett megvárjam, amíg ő is így tesz és ezúttal rendesen megöleljem, félretéve az eddigi távolságtartást. Érzem én, hogy mennie kell, mégis csak céget vezet, és az álma miatt is utána kell néznie dolgoknak.
Őszintén szólva, nekem fogalmam sincs arról, hogy az a nő csupán egy napló miatt tette tönkre ennyi ember életét. Nyilván nem örülnék neki, ha Gemma esetleg közölné velem a dolgot, ahogy annak a ténynek sem, hogy mennyire könnyen beférkőzött az elmémbe és ezzel együtt a bizalmamba. A mentális ellenállásom nem kifejezetten erős, hiszen soha életemben nem fektettem rá különösebb hangsúlyt. Láthatatlan védelmi vonal, ergó nem éreztem szükségét a fejlesztésének. Mintha fabatkát sem érne vagy akár nem is létezne. Egy szükségtelen valami, ami csupán a legilimentorok számára hasznos. - De mégis miként? - teszem fel a kérdést kissé talán megrendült hangon, noha egyelőre Leslie problémája elég távolinak tűnik részemről. - Legilimentor lett volna? Esetleg használta a tiltott átkot? - vetem fel sorban a lehetséges magyarázatokat. Valahogy azonban egyik sem tűnik számomra túl reálisnak. Egy legilimentor nem képes egyszerre több ember tudatába beférkőzni, az pedig szintén elképzelhetetlen, hogy irányítsa is őket. A tiltott átok... Nos, ez valamilyen szinten megmagyarázza a történteket, de mégis elég ingatag lábakon áll, ami az igazat illeti. Észlelnem kellett volna, ha rám szórja, nem igaz? - Nem ismerem, de féltelek - csóválom meg a fejem. - Aggódom érted, Gemma - vallom be végül némi habozás múltán. Furcsa lehet ezt számára pont tőlem hallani, miközben én voltam az a személy is, aki bezárta a pincébe annak idején. És aki hagyta, hogy a barátai vérbankként használják... - Együtt erősebbek vagytok? - ragadom ki a szavakat, melyeket az imént használt, majd értetlenkedve meredek rá pár pillanat erejéig. Ezt most csak képletesen értette, igaz? Mindenesetre, elég rendesen összezavar, ami az igazat illeti. Együtt erősebbek? Mégis mire célzott ezzel? - Nem, még soha - sóhajtok egyet gondterhelten. - És tudtommal a családomban sincs senki, aki látói képességekkel rendelkezett volna - teszem még hozzá. Igen, a Brooks-vonal nem pont erről híres. - Mégis aggaszt ez az egész - ismerem el némi habozás után. - Egyre gyakoribbak ezek az álmok, szóval csak van valamiféle jelentésük, nem igaz? - vetek egy kérdő pillantást Gemma irányába, mintha ő annyira nagy szakértő lenne a témában. Nagyon valóságosak, már-már túlságosan is. Tisztában vagyok azzal, hogy az álmok általában ilyenek, de ez valahogy más. Nem is tudom konkrétan álomnak nevezni. Mintha átélnék valamit, mintha akkor és ott azon a helyen lennék. - Igen, ebben talán igazad van - ismerem el, habár egyáltalán nem nyugtatnak meg a húgom szavai. Ő nem látta ezeket az álmokat, nem értheti, milyen rossz úgy felriadni, miközben az ő sikolya visszhangzik a fejemben. Egyértelműen nem szeretném hát, ha mindez valósággá válna. Talán beszélnem kellene egy igazi látóval, valakivel, aki képes megnyugtatni és megmagyarázni ennek a jelentését. Mert Gemma egyértelműen nem veszi valami komolyan a dolgot. - Rendben - sóhajtok egyet, mintegy beadva a derekam, amikor pedig megfogja a kezem, összekulcsolódnak az ujjaink. - Én azért megpróbálok egy-két dolognak utánajárni - szögezem le határozottan. - Csak azért, hogy teljesen megnyugodhassak - teszem azért még hozzá gyorsan, még mielőtt Gemma megpróbálna lebeszélni a dologról. - Ha bármire is szükséged lenne a későbbiek folyamán, csak szólj nyugodtan, rendben? Én és te... Mi mindig testvérek leszünk. Lassan indulnom kellene, de olyan jó, hogy végre képesek voltunk valamilyen szinten túllépni a történteken és ismét normális hangnemben beszélgetni egymással. Nehezen engedem hát el a húgom, hiszen fogalmam sincs azt illetően, mikor látom újra ismét.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Hát igen Mark arról sem tud, hogy visszamentem a házhoz, bár képtelen voltam bemenni. Shanna és Dane tették meg helyettem, mert a naplót keresték, de közben sok mindent derült ki a szembe szomszédtól. Szegény nő... Nem csodálom, hogy Mark fejébe is ilyen könnyen belemászott az a Leslie, akiről Dane is beszélt, bár nem fejtette ki jobban. Nem tudom, hogy pontosan mit akart, jó eséllyel már akkor is a naplót kereste és csak ezért használta fel a bátyámat, a családomat és nem érdekelte, hogy mik lesznek a következmények. - Tudom, hogy az és... hidd el képes rá, főleg ha valaki nem ismeri. Benned pedig dúlt a kétség és a harag. Nem volt nehéz dolga. - biggyed le kicsit a szám, hiszen az a Leslie könnyedén kihasználta a bátyám akkori gyengeségét. Fiatal volt, válaszokat akart és hát telebeszélték a fejét, hogy csak akkor kapja meg őket, ha kiáll magáért. Addig hergelték, amíg ez lett a vége, csak azért, mert az a nőszemély be akart jutni a házunkba és meg akarta szerezni a naplót, amit persze végül nem sikerült neki, azért is ment el olyan könnyen és hagyta az egészet a fenébe. Lehetséges, hogy másképp esélyem se lett volna kijutni onnan élve, ha ő nem dönt úgy, hogy máshol keresgél tovább. Sejtelmem sincs, hogy mi lett szegény nő férjével, akit magával csábított, de a legnagyobb esély arra van, hogy már nincs életben. - Nem is ismered, Mark. Andrew rendes srác. Ő... tudja milyen a veszteség és együtt erősebbek vagyunk. - és neki aztán semmi köze nincs Lesliehez. Támogat és hiába vetélkedtünk annyit régen már minden más. Azok a dolgok, amiken átmentünk közelebb hoztak minket egymáshoz, arról nem beszélve, hogy kockára tette az életét azért, hogy az enyémet megmentse. Ez mi, ha nem szerelem? Még ha akkor nem is voltunk vele tisztában. Lehet, hogy egy időben inkább sötét megtorlót játszott a háttérből, de már rájött, hogy ez nem az ő útja és másképp is lehet. Én pedig azt szeretném, ha idővel minden normális lenne, már amennyire ebben a zavaros világban ez egyáltalán lehetséges. Az arcomra mégis újra kiül az aggodalom, amikor meghallom, hogy Mark beszélni akar valamiről. Fontosnak tűnik és ez valahogy soha sem jó. - Látomás? De hát... volt már ilyesmi korábban is? Andrew nem bántana engem soha, az a Leslie pedig úgy tudom, hogy elment, rég nem bukkant fel, mert nem találta meg, amit akart. - talán naivitás, hogy nem akarok ennek olyan nagy jelentőséget tulajdonítani, de most kezdenek a dolgok a helyükre kerülni. Sokkal könnyebb nem komolyan venni ezt, mert akkor csak megint bele kellene bonyolódni valami bonyolultba és azt valahogy nem akarok. - Talán csak féltél, hogy rosszul sül el ez a találkozás és azért álmodtál ilyesmit. A tudatalatti sok mindenre képes. - magyarázom, próbálva inkább más oldalról megközelíteni a dolgot. Lehet, hogy attól félt, hogy nem bocsátok meg neki, hogy nem tudunk majd rendesen beszélni egymással és végleg eltávolodunk. Ebben az esetben persze az álom elmúlhat, bár ha továbbra is aggódik miattam, akkor lehet hogy nem, habár álmában ő halt meg, de engem védett. - Biztonságban vagyok Andrew mellett és ott a Roxfort, annál nincs biztonsabb hely. Ne aggódj, renden? - fogom meg újra a kezét. Akkor is annak tulajdonítom az álmát, hogy félt engem, hogy nem akarja, hogy bajom essen újra, hiszen épp miatta mentem át nagyon durva dolgokon, amiket talán sosem leszek képes teljesen kiheverni.
Eleinte arra számítottam, hogy ez az egész beszélgetés nem fog pár percnél tovább tartani köztünk. Hogy ez a Három Seprűbeli találka is rosszul végződik majd számunkra, hiszen olyasmit fogok mondani, amit Gemma esetleg nem úgy vesz majd, ahogy azt én előre elterveztem magamban. Most pedig... Itt ülünk egymással szemben, viszonylag békés hangulatban folytatva normális hangvételű diskurzust. Ez számomra igencsak meglepő, de közben valamiféle kellemes melegség is átjár arra a gondolatra, hogy ő és én esetleg ismét egy családot alkothatunk. Mert a Brooks-család vagyonos ugyan, de nem érzem egynek magam közülük. Tényleg nem. Hamarosan az én kezembe kerül ugyan a vállalat, de a vér szerinti szüleim távolságtartóak, ridegek, kimértek. Nyilván az arisztokrácia mindenkivel kapcsolatban így viselkedik, de cseppet sincs ínyemre az a gondolat, hogy valamikor is közelebb kerüljek hozzájuk. Így is tudok fennhéjázó lenni, de tényleg nem áll szándékomban kirekesztővé válni. Ráadásul, Rose is meghalt, még esély sincs arra, hogy vele egy hullámhosszra kerüljünk. Na, nem mintha ő vagy én eddig annyira dolgoztunk volna az ügyön. - Nem engedek meg magamnak még egy ilyen hibát - szögezem le határozottan, hiszen ez a döntésem legalább két ember életét vette el. Miát nem sorolom közéjük, hiszen őt a saját ostobaságom miatt vesztettem el. Miért hagytam, hogy velem tartson? Sejthettem volna, hogy túl lelkes és óvatlan. - Te honnan tudsz róla? - kapom fel a fejem Gemma szavai hallatán. - Tartsd tőle távol magad. Veszélyes - figyelmeztetem, hiszen a húgom is láthatta már, mi mindenre képes az a nő. Magamban csak abban reménykedem, hogy nem vesz valami hülyeséget a fejébe vele kapcsolatban. - Irányított minket, a befolyása alatt tartott. A mai napig nem tudom felfogni, mégis miként volt erre képes - ingatom meg a fejem és valahol a szüleim meggyilkolásának gondolatát is ő ültette el bennem. Telebeszélte a fejem, pont úgy, ahogy Gemma mondta. Fiatal voltam, vámpír és valamiféle hülye bódultság lett úrrá rajtam a közelében. Mint az az idióta rózsaszín köd az ember kamaszkorában. Nem voltam szerelmes, habár a szőkeség határozottan vonzó volt számomra. Mégis ittam minden egyes szavát, mint egy idióta, amatőr szektás. Bárhova követtük volna őt. - Egy pár? - ismétlem a szót, miközben elkerekedett szemekkel meredek Gemma irányába. - Ez... talán jobb lenne, ha vigyáznál vele. Ez a Leslie-ügy pedig... Rossz előérzetem van - nyelek egyet, miközben a húgom arcát fixírozom aggódó és egyben teljesen komoly tekintettel. Féltem őt, Leslie említése pedig egyáltalán nem kedvez ennek az érzelemnek. Mi több, csak még inkább fellobbantja bennem. Az álmok, melyeket már hetek óta át kell élnem, ismét az elmémbe tódulnak és lassan kezdem elhinni, hogy ezek valamiféle próféciák lehetnek. De mégis miként? Nem vagyok jós, nincsenek képességeim a szakmát illetően, tudtommal pedig egy felmenőm se született látónak. - El kell mondanom számodra valamit - szólalok meg némileg gondterhelten, miközben hátradőlök a székemben, ennek következtében pedig elveszem Gemma kézfejéről a tenyeremet. - Az utóbbi időben nem alszom valami jól - kezdek bele a magyarázatba. - Minden reggel vízben úszva riadok fel, miközben a te sikolyod visszhangzik a fejemben. Fogalmam sincs, mit jelenthet ez az egész, de félek, hogy talán a jövőt mutatja meg számomra. A helyszínt nem figyeltem még meg, hiszen nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, de egy átoktól mentelek meg azzal, hogy eléd vetem magam - vázolom fel a helyzetet, Gemma rezdüléseit figyelve. - Mivel egy visszatérő álomról van szó, kezelhetném látomásként és azok alapján, amiket mondasz, talán van is okom az aggodalomra. Ha az a fiú nem is, Leslie veszélyt jelenthet rád nézve. Mi közöd van neked hozzá? Soha életemben nem hittem volna, hogy az az átkozott nőszemély a húgom közelébe férkőzik, hiszen mégis mi oka lett volna erre? Gemma nem vámpír, soha nem is volt az és tudtommal még egy szót sem váltottak egymással. Mi a fene állhat már megint a háttérben?
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Hittem, vagy csak reméltem, hogy idővel Mark megérti majd, amit érzek, sőt talán azt is mondja, hogy sajnálja, ami történt? Talán csak reméltem, de most hogy megtörtént jó érzés tudni, hogy képes volt végül belátni. Hiányoznak a szüleim, de el tudtam búcsúzni anyától és azt hiszem ez is valami, főleg úgy, hogy Markkal talán normális család lehetünk most már, ha csak ketten is. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem keresem fel Danet majd... idővel, hogy nem próbálom megnézni, hogy milyen is az eredeti családom, hogy nem vagyok rájuk is kíváncsi. Lehet, hogy nem olyanok, akikre érdemes időt szánni, de azért érdekel. Mark nem tudom pontosan, hogy mennyire örül az új családjának, valahogy ezt nehezemre esne megkérdezni tőle, mert ha igen... az pocsék érzés lenne. Mégis csak gazdagok és ismertek, ez azért lehet számára vonzó akármit is mond. - Ezzel már úgy se tehetsz semmit visszamenőleg, de igen, szerintem is hiba volt, de az ember hibáznak. - ő is és én is. Azért haltam meg majdnem, mert annyit rivalizátam Andrewval és nem sokon múlt, hogy vége legyen miatta, szóval én is szúrtam már el, csak miattam nem halt meg senki. - Az a nő, aki ha jól sejtem elhitette veled, hogy ez jó lesz... sok mindenkinek belemászott már a fejébe. - húzom el a számat, hiszen jártunk a házunknál Dane és Shanna társaságában elmentem oda néhány hónapja. Megtaláltuk a naplót és a szemben lévő házban azt a szegény nőt, akinek a férjét szintén az a Leslie csábította el és beszélte tele a fejét. Biztosan olyasmiket mondott Marknak is, amiket fiatalon könnyen elhitt, amikkel könnyen hevítette a kétségeit, a haragját, hogy végül belemenjen ebbe az őrültségbe nem törődve a következményekkel. - Igen. Én végig bíztam benned, hogy idővel megérted ezt az egészet. - mosolyodom el és igen olyan jó érzés, hogy megfogja a kezemet és kicsit megint olyan, mint régen, még ha sikerül is rendesen meglepnem a következő bejelentéssel. Azt hiszem nem kellene csodálkoznom, hogy az egészet ilyen furán értelmezi. Végtére is nem fogalmaztam pontosan. - Az a srác is velem volt odaát. Fontos nekem, mi... egy pár vagyunk. Megmentette az életemet is egyszer és... Tudod Mark olyan sok minden történt azóta, hogy... - elakadok. Mégis hogyan mesélhetnék el neki hirtelen ennyi mindent? Azt, hogy mennyit vetélkedtem Andrewval, amikor közös feladatot kaptunk, hogy a versengés majdnem az életembe került és hogy most közös szíven osztozom vele. Vagy a látogatásról abban a másik világban, ahol végül is egy másik életben is egy pár voltunk Bianca és Nicolasként. És persze a Tükörországbeli kalandról, ahol ő is beszélt az apjával és végre megértette, hogy más utat kell járnia, mint amit eddig akart. Ez mind olyan bonyolult és olyan sok információ, hogy képtelen lennék most hirtelen összefoglalni. Azt hiszem egyszerűen csak a sors egymásnak szánt minket és már nem ellenkezik egyikünk sem, csak Shanna gyásza miatt nehéz még ezt nyíltan felvállalni.
Sohase hittem volna, hogy bármikor is lesz olyan alkalom számunkra, amikor képesek leszünk normális hangnemben elbeszélgetni egymással. Azóta az éjszaka óta nem. A rémület a tekintetében és az arcán mindent elárult, amit akkor és ott rólam gondolt. Egy kis ideig még jót is tett a lelkemnek, hogy nem kell ránéznem. Emiatt is örültem annak, hogy a pincébe zártuk. A félelem, amellyel irányomba viseltetett, aggasztó volt és árulkodó. A félhomályban azonban nem kellett azokat a pillantásokat elviselnem tőle. Ráadásul, ott tudtam csak biztonságban. Ha nem jelentett volna folyamatos ellátmányt számunkra, a barátaim végeztek volna vele. Persze, ez sem ment fel a tetteim alól. Egész egyszerűen csak nem kellett volna odamennünk. - Teljes mértékben még nem sikerült elnyomnom magamban az ösztöneimet, nyilván soha nem is fog, de igyekszem. Miattad leginkább - teszem azért még hozzá, hiszen számomra valóban ő jelenti a legfőbb motivációt ebben a tekintetben. Nem szeretném még egyszer olyan helyzetben és annyira rémültnek látni. Miattam nem. - Hiba volt megkérnem őt arra, hogy harapjanak be - sóhajtok fel gondterhelten, ezzel is megosztva Gemmával az első olyan információt, amelyről azóta se sikerült beszélnünk. Nyilván fogalma sincs azt illetően, mikor és hogyan tettem szert erre a képességre. Hiába vagyunk azok, akik, még így is ritka, ha valakinek vámpír barátja van. - Túl sokat ittam azon az éjszakán és annyira vonzott a lehetőség, hogy én is azzá váljak. Nem állt szándékomban ezt tenni a szüleinkkel. Azért is maradtam ki annyit otthonról, hogy ne tegyem meg - ismerem el végül azt, hogy mi is volt az oka annak, hogy a roxforti éveim után miért volt üres az ágyam. A szüleim ezt a lázadó kamaszkornak tudták be és lehetett is mögötte némi igazság, de nem csak ennyi volt a lényeg. Őket védtem, ameddig csak képes voltam rá. - Lehet - vonom meg a vállam. - De jobban érezném magam, ha utána tudnék járni a dolognak. Mindegy, hagyjuk is - húzom magam elé az italom, magamban azon igyekezve, hogy még a gondolataimat is más mederbe tereljem. Nem lesz egyszerű, ebben biztos vagyok. Mia arca továbbra is a lelki szemeim előtt lebeg. Mikor leszek képes ezt is magam mögött hagyni végre? - Bízol bennem? - kulcsolom ujjaim az övéi köré, majd finoman rászorítok, ezzel is a tudtára adva, hogy bármi is történt a múltban kettőnk között, én mindig mellette leszek. Ez a mi titkos kódunk, amelyet egészen kicsi korunk óta alkalmaztunk egymás között. A szavak nélküli eskü. Az ígéret, miszerint kitartunk a másik mellett, bármi is történjen. Úgy érzem, a határt, amelyet annak idején felemeltünk, én elég szépen próbára tettem. - Tessék? - vonom fel a szemöldököm a hír hallatán, majd úgy tátogok, mint egy partra vetett hal. Egy sráccal? Tényleg ezt mondta volna az imént? Az én kishúgom összeköltözik valakivel? - Hogy mi? - teszem azért még hozzá, hiszen esélyes, hogy nem hallottam jól az iménti szavait. - Ki az a srác? - Öntsünk azért tiszta vizet a pohárba, hiszen esélyes, hogy csak egy szimpla barátról van szó, semmi többről. - Figyelj, Gemma, nálam is lakhatsz, hatalmas a házam, bőven elférnénk benne ketten is - ajánlom fel számára a lehetőséget. Igen, a Brooks család elég vagyonos, kaptam is hát egy nagyobb lakást, amivel nincs is semmi gond és még Gemma is kényelmesen elférne benne. Rendben, nem számítok arra, hogy a beszélgetésünk után pakol és hozzám költözik, de a lehetőség él számára. Neki kell döntenie. Jobb, mint egy kvázi idegennel összebútorozni.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Befejezi helyettem a mondatot. Én is így gondoltam, azért nem árultam el őt, mert hinni akartam benne, hogy nem vált rossz emberré, csak a dolgok alakultak rosszul körülötte és talán tényleg igazam volt. Sose tudtam eléggé utálni Markot, pedig rettenetes dolgokat tett, de mégis csak a bátyám és a bátyám maradt akkor is, ha megölte a szüleinket, mert eluralkodott rajta a sötétség. - Én mindig is ebben akartam hinni, ezért nem mondtam el nekik az igazat. - mosolyodom el halványan, bíztatóan. Hát igen, pedig én magam is aurornak készülök és mégis elhallgattam az igazságot, pedig el kellett volna mondanom, de igenis vannak olyan helyzetek, amikor az embernek nincs más választása, mint hogy magában tartsa azt, amit kell. Nekem sajnos ezt már korán meg kellett tanulnom és ki tudja, talán így soha se leszek olyan auror, mint mondjuk Shanna, mert én már a pályafutásom megkezdése előtt kvázi hamisan tanúskodtam, de hát nem volt más választásom. - Oh! - bököm ki meglepetten, mert nem gondoltam volna, hogy Mark azóta még valakinek a halálát a lelkén hordozza. Nem lehet könnyű, nekem pedig újra nagyot kell nyelnem, hogy elfogadjam mit tett, még ha ezúttal nem is szándékosan, hanem.. - De akkor ez baleset volt és attól még nem biztos, hogy a lelke ott ragadt, lehet hogy meghalt és tovább lépett. - nem tudhatja és ezért nem lenne oka ilyen nagy kockázatot vállalni, főleg hogy nem lehet tudni, hogy nem szabadít-e el akár ő is valamit, ahogyan mi tettük, amikor visszajöttünk. Nem tudom, hogy a sötét nimfa nem kerülá-e még elő, vagyis biztos hogy nem pihenget majd tétlenül, de nem tudhatjuk, hogy milyen következménye lesz annak, hogy kijutott. Talán mások is megsérülhetnek miattunk. Azt hiszem nem hagyhatjuk majd csak úgy annyiban. - Azt hiszem értelek, talán tényleg jó megoldás lehet, ha teszel másokért és törlesztesz azért, amit tettél. Örülök, hogy így gondolkozol és... és megértesz. - nyúlok előre, hogy megszorítsam a kezét. Hát igen, néhány hete még úgy gondoltam soha sem lesz képes megérteni, hogy mit éltem át, hogy mit érzek, hogy mennyire fájdalmas volt átélni, végignézni és közben megpróbálni nem gyűlölni őt, amiért ezt tette, de kezd minden egy kicsit jobb lenni és talán még ha nem is leszek olyan, mint régen voltam, de azért van rá esély, hogy megközelíthetem valaha még. - Én meg... összeköltözöm egy sráccal, talán valamikor eljöhetnél hozzánk ebédre. - bököm ki végül, mert őszintén gőzöm sincs ezt hogyan lehetne felvezetni egyáltalán. Vajon kellett volna valami lassú adagolás, vagy egyszerűen ledobja az ember a bombát és kész, hogy van egy srác, akivel együtt van? Mark mégis csak a bátyám, viszont az utóbbi éveimről semmit sem tud gyakorlatilag. Arról sem, hogyan épültem fel, arról sem, hogy milyen hatással volt rám a bezártság, ahogyan arról sem, hogy majdnem meghaltam, és Andrew volt, aki megosztotta velem a szívét, hogy életben maradjak.
Gemma még csak nem is sejti, hogy magamban én is abban reménykedem, hogy nem az vagyok, aki azon az éjszakán voltam. Akkor és ott képtelen voltam ellenállni a vámpír énemnek, mára viszont - valamilyen szinten - megtanultam együtt élni vele. Az örök éhség csillapíthatatlan, de sok minden létezik ellene. Főzetek, gyógynövények, rúnakörök. Mindenki másban hisz, én személy szerint a bájitalokat pártolom. Mindig kéznél lehetnek, ellenben egy magas szintű mágus által felrajzolt rúnakörrel. Még a mozgásban is korlátozna, habár pont ez a célja, de én inkább bízom magamban annyira, hogy tudjam, ennyi elég lesz. - Nem vagyok szörnyeteg - szögezem le Gemma szavai hallatán, majd azért jobbnak látom a következőt is hozzátenni: - Legalábbis nem szeretnék azzá válni - vonom meg a vállam, mintha annyira nem érdekelne a dolog, de igenis a szívemen viselem ezt az egész ügyet. A szüleim halálával kapcsolatban nem egyhamar fogok magamban egyről a kettőre jutni, egyelőre tehát a vámpírságommal kell farkasszemet néznem. - Próbálom elnyomni magamban, igyekszem mindent megtenni azért, hogy senki másnak se essen baja, hidd el! - vetek egy könyörgő pillantást a húgom irányába. Megértem, hogy fél tőlem, hiszen, amit vele tettem, megbocsáthatatlan. Mégis szeretném, ha mellettem állna, hiszen sokat jelent számomra és ezt egyedül leküzdeni számomra eléggé lehetetlen feladat. Ha nincs kiért küzdenem, ha biztosra tudom, hogy Gemma hátat fordít nekem, akkor többé már nem lesz okom arra, hogy ne hallgassam meg az emberi vér hívogató szavát. - Igen, meg - biccentek egyet a Miát érintő kérdés hallatán, miközben felsejlenek előttem a régi emlékképek. A tragédia máig úgy lebeg előttem, mintha csak órákkal ezelőtt történt volna meg. Hamar megbánom azonban a kérdésem, hiszen Gemma máris olyasmit boncolgat, amire nincs sok kedvem az igazat mondani. - Amikor még működött az átoktörő vállalkozásom, gyakornoknak jelentkezett hozzám - felelem, egyelőre a színtiszta igazságot elmesélve. - Rajtam keresztül kapcsolatba került egy elátkozott tárggyal, ami végül végzett vele - zárom rövidre, a köztes információkat már nem kötöm a húgom orrára. - Ezért szerettem volna elmenni arra a másik helyre. Ezért is. Az esély arra, hogy Mia lelke még ott lehet, elég nagy, hiszen nem szokványos módon halt meg. Átoktörőként tisztában vagyok azzal, hogy a halálos mágia a régi hagyatékokon igen ritka, ezúttal pedig az ezekhez köthető halálesetek sem pont hétköznapiak. Remélem, Gemma beéri ennyi magyarázattal és nem faggat többé a dologról. Amúgy se hiszem, hogy megosztanám vele a teljes igazságot, egy újabb hazugság pedig nem tenne jót a kapcsolatunk számára. - Igen, tudom - biccentek egyet kelletlenül, habár nem szívesen ismerem el azt, hogy a szüleim meggyilkolása olyasvalami, ami nem írható jóvá. - De ez az egyetlen módszer arra, hogy ne őrüljek bele az emlékeimbe. Tennem kell valamit az emésztő bűntudatom ellen. Érzem, hogy amit tettem, az rossz. Közben azonban bizonyos szempontból helyesnek érzem a tetteimet. A lelkemet mardosó fájdalom viszont valami kellemetlen érzést is belevon ebbe az egészbe. El kell terelnem a figyelmem, törleszteni az adósságom, hogy valamennyire egálban legyek a sorssal.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Felvállról? Arról ugyan szó sincs. Nem vettem én félvállról egy pillanatig sem azt, mi történt, csak hinni akartam benne, hogy a bátyám nem szörnyeteg legbelül és hogy, amit tett az azért történt, amivé vált és nem azért, mert ő maga rossz ember lenne. Csak ez volt az oka annak, hogy nem beszéltem róla az auroroknak, hogy nem kevertem bele az egészbe és nem mondtam el, hogy ő ölte meg a szüleinket. De attól még mély nyomott hagyott bennem az egész, neki talán sejtelme sincs róla, hogy mennyire, hogy miket változtatott meg bennem az az idő, amit a pincébe zárva töltöttem. - A bátyám vagy. - válaszolok a kérdésre kicsit megvonva a vállamat. - Amikor kiszabadítottak sokkos voltam, aztán... úgy gondoltam jobb, ha nem mondok el mindent, ha csak egy kis esély van rá, hogy nem azért tetted, mert... - elharapom a mondatot, de sejtheti, hogy mi lenne a vége. Mert szörnyeteg, mert menthetetlen, mert veszélyes a társadalomra és mindenkire. Én hinni akartam benne, hogy őt még meg lehet menteni, de ha elmondom az igazat akkor erre biztos, hogy nincs semmi esély, hiszen akkor tuti, hogy bezárják egy életre, hiszen mégis csak két embert ölt meg és, amit velem tettek az se volt épp leányálom. - Mia Hartford... nem ismerős a neve. - ráncolom kicsit a homlokomat, de aztán beugrik, hogy már olvastam a nevét a Reggeli Prófétában futólag. - Meghalt ugye? Nem tudok sokat róla, nem írtak részleteket, csak hogy Hollóhátas diák volt. - és ez nem is mostanság történt, már legalább fél éve lehetett, hogy olvastam az újságban. Értetlenkedve nézek a bátyámra, hogy miért merült most ez fel benne, hogy miért jutott eszébe egy lány, akit nem ismertem sem én, sem ő... vagy ő ismerte? - Miért kérded Mark? - szegezem neki a kérdést, ha már felvetette, akkor ne söpörjük a szőnyeg alá a dolgot, vagy sikkadjon el az akadémiai jelentkezése mellett. Persze az is érdekel, tényleg ennyire jóvá szeretné tenni a dolgokat? Sose gondoltam volna, hogy a bátyám is auror akarna lenni. Sohasem éreztem úgy, hogy érdekelné a dolog. - Talán, de... semmissé sose teheted ugye tudod? - lehet, hogy segítene aurorként másokon, de azt igenis el kell fogadnia, hogy soha sem fogja tudni feloldozni önmagát teljesen az alól, amit tett. Ez a tehet már egész életére ott marad a vállán, ahogyan az enyémen is, ami történt. Sose leszek már ugyanaz, aki voltam a pincében töltött két hónap előtt, ahogyan ő sem lesz már az, aki az előtt volt, hogy megtudta az igazat és vérengzésbe csapott át és azokat a rettenetes alakokat beengedte a házunkba. Vannak dolgok, amiket nem lehet semmissé tenni, akármit is csinál az ember.
Gemma, az örök optimista. Én az ő helyében nem lennék képes ennyire félvállról venni a történteket, de úgy érzem, jól jártam azzal, hogy pont ez a lány került mellém annak idején. Más már nagy eséllyel rég feladott volna az auroroknak, hogy megkaphassam a méltó büntetésem. Ő azonban... Még a szörnyű tetteim ellenére is képes volt nem megtenni ezt a lépést. Fogalmam sincs, miben is reménykedett akkor tulajdonképpen. Hiszen láthatta a vérszomjat a tekintetemben, ahogy azt is végig kellett néznie, hogy mit műveltem velük. - Miért? - teszem fel a legfontosabb kérdést, amely itt és most felmerül bennem, egy pillanatra félresöpörve anyánk problémáját. - Miért nem értesítetted a hatóságokat? Miért nem mondtad el nekik, hogy én tettem? - fejtem ki kissé bővebben, miközben az elmémbe ezernyi lehetséges magyarázat tódul szinte egyszerre. Mert éveken keresztül a testvére voltam? Mert szeret? Mégis miként képes egy szörnyeteghez ragaszkodni? Hiszen én is érzem magamon, hogy az vagyok! A bűneim súlya régóta nyomja a vállamat. A szüleim, Mia. Miattam haltak meg mindhárman, én voltam az oka annak, hogy nem élhetnek már meg dolgokat. Mia pedig még annyira fiatal volt! Elvettem a jövőjét, a karrierjét... Még abban az esetben is, ha mindezt nem szándékosan tettem. Mégis mit szólna Gemma, ha tudomást szerezne a lányról? Ismerte őt egyáltalán? - Sejtettem, hogy ezt fogod válaszolni - fújom ki a levegőt gondterhelten. Igen, aki halott, annak ott is kell maradnia, ahova került. Mégis él bennem ama remény, hogy talán legalább Mia számára lenne esély. Vele átok végzett, vagy nem is tudom, mi történt pontosan. Egész egyszerűen képtelen vagyok rájönni. Sok könyvet átlapoztam már a témában, de nem sokkal jutottam előrébb vele. Mintha még senki se tapasztalt volna semmi hasonlót sem. - Ez kedves tőled - mosolyodom el halványan, habár úgy érzem, kissé fura ezt hallani számomra, pont tőle. Nem szeretné, hogy bajba kerüljek? Mindazok után, amit tettem? Végül, annyiban hagyom a témát és valami teljesen mást vetek fel. - Ismerted Mia Hartfordot? - kérdezem meg tőle, miközben nagyot kortyolok az előttem heverő italomból. Kelleni is fog a szíverősítő. Nem egyszerű téma ez számomra, nem is szeretek beszélni róla, de talán Gemma megérti majd az álláspontomat. És hogy miért is fontos számomra ez az egész túlvilág dolog. - Szeretném jóvá tenni azt, amit a szüleimmel tettem - szólalok meg a kérdése hallatán. - Tényleg - pillantok rá komolyan, ha esetleg kételkedne ebben. - A cég ezzel nem visz előrébb, erre sikerült már rájönnöm. Nem állítom, hogy kiléptem, de nem tart örökké ez a képzés és vannak emberek, akik nélkülem is boldogulnak. Eddig is néhány fontosabb papírt kellett aláírnom, szóval ezt az akadémia mellett is meg tudom tenni. Mit gondolsz? Érdemes lenne csatlakoznom a bűnüldözéshez? Jóvá tehetem ezzel a múltban elkövetett bűneimet? Ritkán adatik meg az újabb esély, ezzel tisztában vagyok. Aurorként viszont más életet kezdhetek, egy újat és talán sokkal jobbat is. A vámpírként szerzett képességeim pedig erre még rá is tesznek egy lapáttal. Előnnyel indulok. Bízom a sikeremben. Jó auror leszek.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha tudtam volna, hogy akár még ez is felmerülhetne benne, hogy odamegy, hogy megpróbál beszélni a szüleinkkel, akkor azt hiszem el se mondtam volna, hogy mi történt, bár nehéz lett volna megmagyarázni, hogy akkor mégis hogyan tudtam beszélni anyával. De akkor se akarom, hogy ilyesmin járjon az esze, hiszen ez... lehetetlen feladat lenne, vagy szinte az, hiszen mi is épp csak visszatudtunk jönni és ki tudja, hogy pontosan mit szabadítottunk ezzel a világra. - Igen Mark, teljesen biztos vagyok benne, hogy anya volt az. Az embrek képesek megbocsátani. - ahogyan én is tettem azt esetében, hiszen ha nem így lett volna, akkor elmondtam volna mindent az auroroknak és ő üldözött életet élt volna, amíg el nem kapják. Miért gondolja, hogy anya ne lehetne megértő? Ő is tudta, hogy lehetettek volna őszinték, hogy amikor már elég nagyok vagyunk elmondhatták volna az igazat, mint amikor valakit örökbefogadnak, de mivel nem tették a dolognak nem lett jó vége. Mark túllőtt a célon, nagyot hibázott ezt mind tudjuk, de anya nem hiszem, hogy úgy akarná tölteni az idejét, hogy örökké haragszik. - Ha dühös lenne, nem léphetett volna tovább. - teszem még hozzá, hiszen akadnak szellemek, akik itt ragadnak a mi világunkban, mert nem képesek elfogadni a sorsukat, vagy mert bosszúra szomjaznak, de anya nem ilyen volt. Ő tovább lépet, csak megrekedt félúton abban az erdőben. - Nem Mark, ez nem így megy. Aki meghalt az.. meghalt. Cody más, azt hiszem ő nem hagyományosan halt meg. - bár nem ismerem a részleteket, de ő eleve Tükörországban veszítette életét, ezért volt talán rá lehetőség, hogy visszahozzuk, de akárkit nem lehet és kétlem is, hogy nem borítaná fel a világ egyensúlyát, ha csak úgy valakit vissza lehetne hozni az életbe és Cody esetén se tudom, hogy vannak-e ennek következményei. - Én... jól vagyok, vagy valamivel jobban. Nem vagyok egyedül, vannak barátaim és elfogadtam, ami történt. Akkor sem akarnám, ha e miatt bajba kerülnél. - és persze ott van Andrew is, akivel társak voltunk sokáig, akivel közös a szívünk, bár ezekről a bátyám persze semmit sem tud, hiszen azóta, hogy ezek történtek, nem beszéltem vele ilyesmiről, és másról sem persze. De azt hiszem az életem kezd alakulni, összeköltözünk Andrewval és ha befejeztem az iskolát ki tudja talán nyitunk egy közös nyomozó irodát, vagy társak leszünk majd aurorokként is, mint Jake és Shanna... még ha tudjuk is, hogy ez nem épp életbiztosítás. Habár esetünkben könnyebb, valószínűleg ha egyikünk meghal, a másikat is viszi magával. Végül aztán a papírért nyúlok, amihez szavakat is fűz. Meglep, tényleg meglep, hogy ilyesmi felmerült benne. - Auror Akadémia? És az igazi családod... a cég, amit örököltél? - hiszen nem rég még azzal példálózott, hogy ott van neki a gazdag család és a cége, ezzel hogyan fér össze az, ha auror lesz?
Még Gemma szavai ellenére is hiszek abban, hogy talán érdemes lenne megpróbálni. Elvégre, végeztem a szüleimmel, gyilkos vagyok, még abban az esetben is, ha nem ítéltek el miatta és nem derült ki rólam az igazság. Ráadásul, talán Mia is ott lehet valahol, tényleg úgy érzem hát, hogy meg kell próbálnom a dolgot. Még abban az esetben is, ha semmi se biztos ezzel kapcsolatban. A fiatal lány is miattam halt meg, noha ő tényleg nem ártott senkinek sem, ez pedig legbelül arra késztet, hogy eltöprengjek azon a lehetőségen is, hogy megkeressem odaát. - Megérti, hogy dühös voltam? - visszhangzom a húgom szavait, miközben idegesen túrok a hajamba. Mégis miféle őrültség már ez? - Gemma... - szólalok meg végül tétován. - Biztos vagy te abban, hogy akit ott láttál, az ő volt? Mert képtelen vagyok elhinni azt, hogy anyám ennyire könnyen megbocsátott volna számomra. Elvettem az életét, a lehetőséget arra, hogy lásson minket önállóan boldogulni és talán az unokáit is. Megfosztottam mindentől. Miért lenne hát képes túllépni ezen? És miért szeretném annyira azt hallani Gemma szájából, hogy neheztel rám a történtek miatt? Miért áll szándékomban még inkább mardosni magam a bűnös múltam miatt? Hiszen nem élvezem, ha szenvedek, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Mégis, édes számomra a fájdalom. Ez bizonyítja, hogy ember vagyok, nem csak egy ösztöni lény. - Ez nagyon fontos - válaszolom, minden egyes szót külön kiemelve, ezzel is jelezve irányába, hogy valóban komoly dolog állhat a háttérben. - Tisztában vagy azzal, mennyi lelken lehetne még segíteni? Nem csak a mi szüleink és a te barátod ragadtak ott, hanem mások is. Ha képes voltál segíteni egy lelken, akkor vajon mennyit lehetnél még képes visszahozni az életbe? Csak egy a fontos számomra, de cseppet sincs ellenemre az a gondolat, hogy a hős megmentő szerepében tetszelegjek a lány előtt. Mia ott lehet valahol, nekem pedig kötelességem minden egyes követ megmozgatni, ha akár csak egy halovány esély is van arra, hogy visszatérhessen ide. Hibáztam, ezt pedig helyre kell hoznom. Igazság szerint nem érdekel a többi szellem sorsa, csakis az övé. Ő miattam szenved. - Nem, nem hiszem. Egyszerűen csak kíváncsi lettem volna rá - ismerem el végül. Valóban nem változna semmi sem, ha megtalálnánk azt a jövendölést. A múlt már az, amivé alakítottuk. Alakítottam. Megöltem a szüleinket, ez pedig egy olyan hiba, amit már nem fogok tudni helyrehozni. Amikor Gemma megfogja a kezemet, meglepetten pillantok le az ujjaira, majd tekintetem ismét az arcára vándorol. Vajon mi játszódhat le most a fejében? Mire gondolhat? Mennyivel lesz könnyebb ezek után a kettőnk viszonya egymással? - Én se szeretném - csóválom meg végül a fejem egy hatalmas sóhaj kíséretében. - Még mindig szeretlek, Gemma. Te örökké a kishúgom maradsz és hidd el, mindent megtennék annak érdekében, hogy visszakapd őket. Tényleg. Sejtem, mennyire rossz lehet ez neked és engem is emészt miattuk a bűntudat. Talán fel kellene adnom magam és önként vonulni az Azkabanba. De hiszek abban, hogy többet segíthetek, ha továbbra is szabad ember vagyok. Ha rajtuk nem is, másokon még segíthetek - réved el a tekintetem egy pillanatra, majd egy levelet húzok elő a farmerem zsebéből és átnyújtom azt a lánynak. - A jelentkezési levelem az Auror Akadémiára. Nyáron indul majd. Az első lépés egy tisztább jövő felé. Ma szeretném elküldeni. Nem is tudom, mit várok a lánytól a szavaim hallatán. Biztatást? Netán valamiféle engedélyt? Esetleg csak tudatni szerettem volna vele a dolgot? Igen különös döntés ez részemről a múltam fényében, elvégre az aurorok szeme elé kerülni úgy, hogy megöltem a szüleimet... Gemma nem adott fel ugyan, de ha véletlenül elszólom magam, abból hatalmas botrány lehet a későbbiek folyamán.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Hiába próbál erősködni megrázom újra a fejemet. Ez nem olyan egyszerű, nem lehet csak úgy átjutni a túlvilágra, vagy legalábbis arra a köztes helyre, aztán visszejönni onnan. Lehet, hogy nekem sikerült, de én nem voltam egyedül és biztos, hogy nem próbálnám meg újra, ha csak nem lenne éltbevágó, mert nem sokon múlt, hogy egyáltalán nem tértük vissza. - Sikerült igen, de nem sokon múlt, hogy egyáltalán visszatérjek. - azt mondják, hogy a rossz emlékek könnyebben megfakulnak, de vannak olyanok, amiket az ember képtelen kitörölni a fejéből. Nekem az a pár hónap a pincében ilyen volt és az se fogom egy hamar elfelejtni, hogy milyen volt az az utolsónak hitt csók Andrewval, amikor szinte biztosra vettük, hogy itt a vége. - Azt mondta, hogy nem haragszik, hogy... én se tegyem, hogy megérti, hogy dühös voltál. - bököm ki, de persze ez nekem nem megy ennyire könnyen. Mark szétrúgta az életünket, fenekestül felforgatta és talán tényleg nem tehetett mást, mint hogy bezárt, de akkor se lesz könnyebb. A szüleink nem jönnek vissza már soha és én csak annyit várok, hogy elismerje, hogy hibázott, hogy... igenis érezze pocsékul magát miatta. - Most tényleg ez a legfontosabb Mark? - rázom meg a fejemet sóhajtva. Ezen kell ennyit agyalnia, hogy milyen módon lehet visszahozni valakit? A szüleinket úgy se lehet, ezt már megmondtam neki, vagy... valaki mást akar? Ahogy ez a fura gondolat befészkeli magát az agyamba kissé fürkészőn pillantok a bátyámra. Lehet, hogy van valami más is a háttérben, amiről nem tudok? - Nem tudom, számít ez egyáltalán? Jobb lesz bármi, ha tudjuk azt a jóslatot? - nem gondolom, hogy lenne értelme, ezért is nem fordult meg a fejemben eddig, hogy ilyesmivel próbálkozzam. Auror leszek, talán Shanna is segíteni tudna, hiszen az apja mégis csak az auror parancsnok, de nem fordult meg a fejemben, hogy lépéseket tegyek az ügyben. Nem gondolom, hogy jobban érezném magamat tőle, vagy akár rosszabbul, hiszen az már rég volt. Lehet, hogy a szüleink tévedtek, lehet hogy nem, de kétlem, hogy ez már számít bármit is, mert így is úgyis halottak maradnak. - De ezen már úgysem változtathatunk. - rázom meg a fejemet, de aztán csak hallgatom, ahogyan egészen belelovallja magát és már arról beszél, hogy elmenne értük és visszahozná őket, pedig most mondtam, hogy az nem lehetséges. Ezért is lepődöm meg és talán most először azóta, ami történt enyhülök meg igazán irányába. Bizonytalanul nyúlok előre, hogy megfogjam a kezét. - Nem lehet Mark ezt... ezt nem teheted jóvá. Ők döntöttek így, talán rossz döntés volt, talán jó, de értünk tették. Ha meghalnál értük, mert nem sikerülne, akkor az egész felesleges lett volna és... Nem akarnák, hogy teljesen egyedül maradjak. - bököm ki végül és bár egy pillanatra könnyel telik meg a szemem, de gyorsan megdörzsölöm, hogy ne szökjön ki egy csepp sem. Lehet, hogy hibát követett el, de nekem az is elég, hogy ezt beismeri, nem kell feláldoznia magát valami veszett ügy miatt. A szüleink tovább léptek, anya olyan nyugodt volt, amikor eltűnt. Tudom, hogy a bátyám nem búcsúzhatott el, hogy hibázott, de ezzel kénytelen lesz együtt élni, hiszen tenni ellene már semmit sem tud, de a jövőt még formálhatjuk és az még lehet jobb így is.
Azért nagyon nem örültem volna annak, ha Gemmának bármi baja is esett volna. Akármit is gondol rólam, én továbbra is szeretem őt, hiszen mindig is a testvéremként tekintettem rá. Ez egy olyan kötelék, amelyet nehéz csak úgy egyik pillanatról a másikra megszakítani. Még abban az esetben is, ha a szüleink miattam haltak meg. Még csak nem is sejti, hogy az életét mentettem meg azzal, hogy fogságban tartottam és vérbankként funkcionált a szemünkben. A társaim más esetben végeztek volna vele is. - Ha neked is sikerült, akkor van rá valami mód, nem igaz? - vetem fel az egyik legfontosabb kérdést, amely jelen pillanatban az elmémbe tódul. Gemma ismeri az odavezető utat, tudja a módját, hogy miként térhetünk vissza a szüleinkkel. Vállalom a kockázatot, még akkor is, ha csak az egyiküket lennénk képesek visszahozni az életbe. - Tovább... léptek? - ismétlem a szavait némileg bizonytalanul, hiszen fogalmam sincs, mit jelent ez az egész. Nem jártam még odaát, habár hallottam legendákat arról, hogy akadnak lelkek, amelyeket itt, ezen a síkon tart valami. Szeretet, bosszú, harag. - Mondott neked rólam valamit? Bármit? Mert igenis érdekel. Az én szüleim is voltak, úgy érzem hát, hogy Gemma nem neheztelhet rám a feltett kérdésem miatt. Ha anya mondott neki rólam valamit, azt jogom van tudni. Én küldtem át őket a másvilágra és ha ezzel kapcsolatban is lett volna egy-két szava a húgomnak, tudni szeretném. Talán megbocsátott? Ebben az esetben nem emésztene annyira továbbra is az a valami, amit magamban érzek a haláluk miatt. Nem színtiszta bűntudat, hanem valami más is motoszkál bennem. A hiányuk. Üresnek érzem magam nélkülük. Apa tanácsai, anya mosolya... Miért tettem azt velük? - Ez elég komoly fekete mágiára utal, Gemma - állapítom meg, miközben eltöprengek a hallottakon. - Kik voltak még ott? A halottakat visszahozni az életbe... Kinek van ekkora hatalma? Mert a testvérem aligha foglalkozik ilyen mágiával, hiszen abban az esetben nem a halott barátját segítette volna vissza az élők sorába. De a társai... Talán van köztük valaki, aki szívesen elkalauzolna abba a világba, nem igaz? Gemma ugyan azt állítja, hogy a szüleink már tovább léptek, de talán van esély arra, hogy újra felbukkannak, ha megérzik a jelenlétem. Az érzelmek igen sok erővel ruházzák fel az embereket. - Nem szeretnéd meghallgatni az eredeti jóslatot? - vetem fel a kérdést. - Ha tényleg rólunk szól, akkor jogunkban áll ismernünk a teljes szöveget, ezt a minisztérium törvényei is kimondják. Be kell engedniük minket abba a terembe. Szükségem van arra, hogy halljam, hogy megemésszem és megfejthessem. Talán a szüleink hibáztak. Őszintén szólva nem tudom, de így csak maguknak ártottak. Talán ezt a sorsot jelölték ki azoknak, akik beleavatkoznak az ilyesmibe. A jövőt nem lehet büntetlenül megváltoztatni. - Gemma, te nem értesz engem - ingatom meg a fejem komor tekintettel. - A múltam... Semmit se bánok, szerettelek titeket és sajnálom a szüleinket. Pont emiatt gondolom úgy, hogy jobb sors várt volna rájuk, ha nem avatkoznak bele ebbe az egészbe. Azért kellett meghalniuk, mert jót akartak. Ez szerinted igazságos? Ha nem találkozom velük, nem válok gyilkossá. Ők még életben lennének és igen, talán szenvedtem volna az eredeti családomban, de én se lennék egy szörnyeteg. Hiszed vagy sem, nem akartam ilyenné válni. Soha - szögezem még le komor hangon. - Ha lenne rá lehetőségem, visszahoznám őket az életbe, akár a sajátom árán is. Elmegyek a másik világba és jóvá teszem a hibáimat. Tisztában vagyok azzal, hogy ez az egész nem így működik, de talán Gemma segíthet nekem. Vagy ha ő nem is, akkor legalább valaki, aki volt már odaát. Az eredeti csapat tagjai. Valakinek tudnia kell a módját, mert ha akár egy szemernyi lehetőségem is van arra, hogy jóvá tegyem a bűneimet, akkor meg kell ragadnom a lehetőséget.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem szándékozom neki teljesen kifejteni, hogy hol jártam és miért. Nem, jelenleg nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ez indokolt legyen és egyébként is, amíg nem érzem, hogy hajlik rá, hogy megértse az én álláspontomat, addig nem sokmindent tudunk kezdeni egymással. - Persze, mert csak úgy oda, vissza lehet ugrálni. - rázom meg a fejemet és egy pillanatra azért átsuhan az arcomon a fájdalom is, hiszen nem sokon múlt, hogy ott maradjunk akár mind, és persze igen komoly következménye volt, hogy szabadjára engedtük a sötét nimfát is. Ha Jake nem segít, akkor jó eséllyel ott ragadunk mind. - Ők egyébként is tovább léptek már. - teszem még hozzá, hiszen anya eltűnt miután beszéltem vele. Előtte ott kóborolt a fák között már azóta, hogy Mark végzett velük, de valószínűleg olyan erős volt a szeretete és a kétségbeesése, hogy így lett vége, hogy képtelen volt tovább lépni. De most már apával van és már talán nyugalomra lelt. Persze én is örülnék neki, ha velem lenne újra, ha vissa tudnánk hozni őket, de ez nem lehetséges. Nem lehet csak úgy helyrehozni azt a hibát, amit a bátyám elkövetett. - Igen, azt hiszem, a lelke darabjait, de... ez bonyolult. - igazából sejtelmem sincs, hogy azóta mitötént, hogy Cody lelkével mit kezdett az apja, hiszen eltűnt azonnal, amikor visszatértünk és kétlem, hogy valami legális helyre ment volna. Biztos, hogy ez valami komoly fekete mágia lehet, amivel képesek a lelke darabjait újra összeforrasztani és elképzelésem sincs róla, hogy utána milyen testbe került, hiszen a sajátjába nem hiszem. - Igen, ha ők nem hozták el onnan, akkor ott lehetnek. - bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez számít. Én hiszek nekik és elhiszem, hogy segíteni akartak és hogy jól utánajártak, hogy kikről szólhat a két jóslat. A saját családomat tekintve úgy sejtem, hogy teljesen jogos volt, amit tettek és igazából nem hiszem, hogy Mark jól járt volna azzal a gazdag családdal. - Nem, ez nem az ő hibájuk, ők jót akartak! - vágok vissza újra, hiszen még mindig azt érzem, hogy nem érti teljesen, bár mintha már lennének arra utaló jelek, hogy talán kezdi. Lássuk be sose ismertük volna egymást, ha nem hoznak el minket ugye? Akkor meg miért van most itt? - Honnan tudhatnád, hogy boldogabb lett volna? Én... én nem hiszem, az alapján, amit eddig tudok az eredeti családomról, de ha így gondolod, akkor... - eltolom magamtól a félig kiürült korsót, de nem állok fel még. - Menj el Mark és ne is keress többet. Ha úgy gondolod boldogabb vagy most az eredeti családoddal, akkor légy velük, hiszen engem sem ismernél, ha nem hoznak el tőlük. Akkor válaszd azt az életet, most már a te kezedben van a döntés, ha úgy gondolod, hogy hibát követtek el. - húzom ki magamat és épp csak egy kicsit remeg meg a szám széle, de igyekszem tartani magamat. Nem árultam el őt és sose fogom azt mondani, hogy ez hiba volt, de úgy érzem sose fogunk tudni közös nevezőre jutni. Ő gyakorlagilag megtagadná azt az életet, ami összeköt minket, akkor nem vagyunk egy család és nincs is közünk egymáshoz igazán.
Gemma talán még csak nem is sejti, hogy nem a szüleink az egyetlen emberek, akik miattam haltak meg. Mia halála is az én lelkemen szárad, hiszen magammal vittem, noha tisztában voltam vele, hogy kezdő és jóformán semmi tapasztalata sincs. Mégis hagytam, hogy velem tartson, pedig az átoktörés igen veszélyes munkakör. Nemet kellett volna mondanom. - Odaát? - vonom fel kérdőn a szemöldököm a lány szavai hallatán. - Barátnak? - újabb kérdés, újabb értetlenkedő pillantás részemről, majd végül eszembe ötlik valami, ami teljes mértékben felvillanyoz egy röpke másodperc erejéig. - Ha rajta tudtál segíteni, akkor... akkor... - ismétlem a szavakat némileg elképedve, hiszen ez semmilyen esetben se számít hétköznapinak. Gemma azonban nyilván sejti, hogy mire szeretnék kilyukadni. - Visszamehetnénk értük - szólalok meg végül határozottan, bele se gondolva abba, hogy ez nem lehetséges. Elvégre, a lelkük a testük nélkül mit sem ér. Mindenesetre, a saját ötletem fellelkesít. Eltörölhetném a hibámat, újra együtt lehetnénk, minden olyan lenne, mint annak idején. Mert a régi idők igenis hiányoznak, Gemma ellenségeskedése velem szemben pedig érthető ugyan, de mégis rossz érzés számomra. - És őt sikerült visszahoznotok? - teszem fel végül a leglényegesebb kérdést. Konkrétan nem tudom, hogy azért mentek-e, de gondolom, a másik síkon ez az egyetlen dolog, amelyben valaki mások segítségét kérheti. Ha ez sikerült nekik, akkor olyasvalamit voltak képesek véghez vinni, ami példa nélküli. Ez esetben pedig a szüleink számára is lehet még remény. - Igen, ez nekem is eszembe jutott - biccentek egyet a jóslatot érintő kijelentésére. - Ha jól tudom, a Mágiaügyi Minisztériumban van egy részleg az elhangzott jóslatok részére. Talán ez a bizonyos jövendölés is ott lehet. Más ötletem nincs - csóválom meg végül a fejem, hiszen az ember hol máshol keresse az ilyesmit? Még ha tudnám azt, hogy kinek a szájából hangzott el ez az egész valami, akkor megkeresném és kérdőre vonnám, de így... Na, nem mintha annyira hinnék ebben a valamiben. A bogaras Trewalney jut folyton eszembe róla, a hülye gönceivel és az idióta szemüvegével. Mennyit csúfoltuk őt a haverokkal! Szóval, ezek után számomra csak maszlag a jövendőmondás, de a kíváncsiságomat mindenképp felkeltette a dolog. És nagyon úgy néz ki számomra, hogy Gemma is igencsak rákattanhatott a témára. Ez jó, legalább lesz egy pont, amely révén ismét közelebb kerülhetünk egymáshoz. - Nem figyelem a médiát, a testvérem halála pedig... - megcsóválom a fejem. Igazság szerint örülök annak, hogy Rose eltűnt a képből. Sose kedveltem igazán, a halála se érintett meg túlságosan. Gemmát sokkal inkább tartom a testvéremnek, mint őt valaha is. - Ők hoztak el minket - szögezem le. - Nem kellett volna. Máig élnének, ha nem nyúlnak hozzám. Úgy érzem, könnyebb őket és a döntésüket okolni, mint a saját magam gyengeségét elismerni. Nem voltam képes uralkodni az új énem felett és ez lett az ő vesztük is. A saját gyengeségem. - Nem! - vágom rá határozottan. - Jó életünk volt, boldog voltam. Szeretetben nőttünk fel, ezt aláírom - teszem még hozzá némi nosztalgikus szomorúsággal a tekintetemben. Kár, hogy elmúltak azok az idők. Kár, hogy megtettem azt a bizonyos lépést azon az éjszakán. - De nekünk is sokkal boldogabb sors jutott volna, ha nem döntenek úgy, hogy olyasmibe nyúlnak bele, amibe nem kellett volna. Mert jóslat ide vagy oda, ezt nem nekik kellett volna eldönteniük. Szólhattak volna valaki másnak, egy ehhez hozzáértő személynek. A legtöbb gömböcske ugyanis csak egy hatalmas humbuk, semmi több. Még csak valóra sem váltak. Ki tudja, talán nekünk se az volt megírva, amiért elraboltak a családunktól.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Igen, én is tisztában vagyok vele, hogy elég csúnya vége lett volna, ha elmondom az igazat az auroroknak. Talán így is volt bennük kétkedés, de nem feszegették, hogy igazat mondok-e szerencsére, de most nem is ez számít. Meg akarom értetni vele, hogy hibázott. Azt akarom, hogy bocsánatot kérjen, hogy... beismerje, hogy jó életünk volt és hogy ő mindezt tönkretette. Andrewval olyan jól alakul most minden, ki tudja talán idővel majd megéri a kezemet, de nem lesz itt akar, hogy oltár elé kísérjen, mert Mark végzett vele tehetetlen dühében a helyett, hogy beszélt volna velük és egyszerűen megkérdezte volna, hogy miért tették. - Odaát Mark, vagyis nem teljesen, egy köztes helyen. Segítettem valakinek, egy barátnak. - nem tűnik úgy mintha ennél többet akarnék mondani neki. Nem, hiszen nem vagyunk olyan viszonyban. Megbántott, szó szerint is ártott nekem minden szempontból, úgyhogy nem olyan most a kapcsolatunk, hogy csak úgy beszámoljak a függönyön túli utazásról, hogy majdnem nem tértünk vissza, hogy megmentettük Codyt és hogy valószínűleg szabadjára engedtünk egy veszélyes lényt eközben. - Igen ezt ő mondta, hogy a jóslatok alapján veszélyben voltunk. Pontosan nem tudom, hogyan, de azt igen, hogy jót akartak. Talán azok a jóslatok megvannak még valahol. - nem volt időm, anya elment és mostmár végleg, én pedig nem kérdezhettem meg tőle minden apró részletet. Az nem az a hely és pillanat volt, ahol az ember sokáig időzhet és addig beszélgethet, ameddig csak akar, de persze Mark még mindig nem érti és nem hisz nekem. Ő jó családba került, legalábbis így véli, de... tényleg olyan biztos ez. - Az újságok megírták nem? Az igazi családod tragédiáját, a testvéred halálát... talán te is velehaltál volna akkor, ha velük maradsz. Az, amivé váltál a te bizalmatlanságod hibája, nem... nem az övék! - csattanok fel kicsit, hiszen még mindig másokra mutaogat. Még mindig a szüleinket hibáztatja mindenért? Ők jót akartak és Mark nem tudhatja, hogy ha ott marad abban a jómódú családban, akkor mivé vált volna. Mégse a kérdésére válaszolok, még nem, főleg mert még nem tudok sokat a családomról. Tudom, hogy Dane a testvérem, vagyis félig, de pontos információim még nincsenek, viszont ő amilyen valahogy nem hiszem, hogy boldog és idilli családban nőtt volna fel. - Úgy gondolod tehát, hogy rossz életed volt.. velünk? - bököm ki végül, mert ez sokkal jobban érdekel, mint hogy milyen is lett volna a családom. Én mindig úgy gondoltam, hogy jó volt a gyerekkorunk, mindent megkaptunk, ami fontos, a szüleink sok időt töltöttek velünk, én... én boldog voltam addig, amíg Mark az egészet tönkre nem tette és most az emlékét is srába akarja taposni?
Testvérek vagyunk ugyan, de egy idő után más utakra sodort minket az élet, ennek révén pedig nem meglepő számomra, hogy én és ő más emberek lettünk. Benne talán fel se merült a bosszú egy pillanatra sem, holott én megtettem volna már hamarabb is ezt a lépést a helyében. Nos igen, Gemma továbbra is az maradt, akit a szüleink neveltek fel. Egyedül én kerültem rossz társaságba, számomra lett kijelölve ez a sors, belőlem vált végül vámpír. Olyasvalaki, aki tönkretette a saját családját és az annyira szeretett testvérét is lelkileg megnyomorította egy egész életre. - Amiért tényleg hálás is vagyok - vetek irányába egy komoly pillantást, hiszen könnyedén megtehette volna, hogy az aurorok kezére ad, de nem tette. Hogy eközben mi zajlott le a fejében pontosan, azt nem tudhatom, de Gemma révén lehetek most is szabad ember. - Ha kapcsolatba hoznak a szüleim halálával, nem kizárt, hogy a dementorcsókot is megkaptam volna - szólalok meg, majd fokozatosan csendesedik el a hangom. Vámpírnak lenni se valami élvezetes mulatság, de a lélek nélküli lét még rosszabb lehet. El se tudom képzelni, mit éreznek azok a szerencsétlenek, akik végül szembetalálják magukat egy ehhez hasonló lénnyel. Felfogják egyáltalán, hogy mi lesz a dolog végső kimenetele? És milyen emlékek kavarognak olyankor a fejükben, amikor a lelkül végleg elhagyja a testüket? - Akkor mégis miként sikerült felvenned vele a kapcsolatot? - teszem fel a kérdést, miközben Gemma arcát figyelem árgus tekintettel. Fekete mágiát használt volna? Képes lenne ilyesmire? Bár, a történtek fényében ez megbocsátható tett a szememben. Ha ez kellett számára ahhoz, hogy feldolgozza az eseményeket, nem rovom fel neki. Elvégre, ki vagyok én, hogy ítéletet hozzak mások felett? - Hol voltál, Gemma? - feszülök meg egy pillanatra teljes testemmel. Ugye nem művelt semmi őrültséget? Hallottam arról, hogy a Minisztériumban van egy átjáró a túlvilágra, de ez csak egyszerű pletyka, semmi több. Ha mégis létezne az a hely, nyilván abban az esetben se lenne egyszerű az átjutás. De tegyük fel, hogy valamilyen úton-módon sikerült neki és vissza is tért onnan. Amint átlépne a kapun, a minisztérium emberei fogadnák tárt karokkal. Szóval, nem igazán értem, miért mondja ezt számomra. Bűntudatot szeretne ébreszteni bennem ezzel a történettel? - Megmenteni? - vonom fel a szemöldököm. Vicc ez az egész, igaz? - Ezt ő mondta? Fogalmam sincs, mitől is szándékoztak annak idején megóvni minket, már ha igaz egyáltalán Gemma meséje. Nem szívesen kérdőjelezem meg a szavait, hiszen tisztában vagyok azzal, számára milyen sokat jelentettek a szüleink, de neki is be kell látnia, hogy ez igen abszurd. - Vámpír lettem és végeztem velük. Bármitől is akartak távol tartani minket, ennél csak jobb lehetett volna - jegyzem meg végül csendesen. Nem, nem fogom azzal rombolni a húgom amúgy is pocsék kedvét, hogy kétségbe vonom minden egyes szavát. Tegyük fel, hogy ez igaz. - Magukat kellett volna megmenteniük. És te? - pillantok végül rá. - Milyen volt hát az eredeti családod? Mert igazság szerint semmit se tudok róla vagy arról, hogy honnan is szakították el tulajdonképpen. Én gazdag családban nőhettem volna fel, egy hatalmas vállalat leendő tulajdonosaként. Bármilyen szempontból is nézem, nem lett jobb életem. Sőt!
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem értem miért gondolja úgy, hogy életem legrettenetesebb két hónapjáról akarok vele beszélni akármikor is. Most sem és máskor sem vonz ez a lehetőség. Azt ha lehetne csak elfelejteném, de sajnos ez nem lehetséges, úgyhogy kénytelen vagyok megpróbálni együttélni vele, de az egyszerűbb, ha a lehető legkevesebbet gondolok rá. Olyan furcsa ránézni most a bátyámra. Igazából nem is a bátyám és mégis ahogy itt ül eszembe jutnak olyan régi emlékek, amikor jól éreztük magunkat, amikor segített nekem, amikor ott volt, mikor megtanultam biciklizni, hogy segített az első nagyobb esésemnél... Még mindig nem érti, hogy azzal, hogy megölte a szüleinket, még ha valójában nem is voltak azok, gyakorlagilag szétrombolta ezeket az álmokat. Sőt megrágta őket és kiköpte, mintha nem értek volna semmit. - Mi? Te azt gondolod, hogy én...? Nem, sose lennék képes ilyesmire. Nekik se mondtam rólad semmit, pedig megtehettem volna. - rázom meg a fejemet. Olyan rémes, hogy ennyire másképp gondolkodunk, vagy tényleg azt hiszi azért nem mondtam semmit az auroroknak, mert igazából én magam akarok bosszút állni a szüleink halála miatt? Ezt már így gondolni és totál abszurd! Nem tudnám bántani, még ha dühös is vagyok rá és nem tudom megérteni, amit tett és még mindig azt remélem, hogy felfogja, hogy hibázott és bocsánatot kér. Mintha a bocsánatkérés csak úgy semmissé tenne mindent. Tudom, hogy nem így van, de mégis egy fokkal, de legalább jobb lenne tőle és talán könnyebb lenne idővel megint valami hasonló kapcsolatba kerülni, mint régen. De legalább hatással vagyok rá, amikor anyát említem, amikor azt mondom ki, hogy beszéltem vele, akkor legalább megdöbben és ki tudja most talán azon gondolkodik, hogy mikor lépnek be a szüleink az ajtón és mikor vetik a szemére, hogy mit tett. És én hagyom, hogy ezen rugúzzon még néhány pillanatig, csak lassan bólintok és a válasszal is húzom az időt. - Igen Mark beszéltem vele és igen... meghaltak. - és már tudok mindent és tudom, hogy mennyire nem volt jogos az, amit tett és így láthatja rajtam, hogy még jobban szenvedek, hogy itt ül velem szemben és úgy beszél róluk, mintha tényleg rossz emberek lennének. - A részletek nem fontosak, de olyan helyen jártam, ahol ő is ott volt, ahol ott rekedt, mert nem tudott tovább lépni csak miután beszéltem vele. Legalább... elbúcsúzhattam tőle, mert te ezt se hagytad. - nagyot nyelek. Nem, nem most kell kiborulnom, legalábbis még nem szabad. El kell mondanom neki, meg kell értetnem vele és ha csak annyi jut el a csökönyös agyáig, hogy jól nézze meg a családot, ahová került... már az is valami. - Anya és apa együtt dolgoztak a Minisztériumban, ahol véletlenül tudomást szereztek két gyerekről, akik a saját családjaikban veszélyben voltak. Úgy gondolták, hogy mi voltunk az a két gyerek és meg akartak menteni minket. Ők csak... csak segíteni akartak érted már? Nem akartak semmi rosszat. És én... én elhiszem, tudom, hogy vagyis már sejtem milyen volt az eredeti családom és sokkal jobb életem volt nem mellettük. - ezúttal már könnybelábad a szemem, de összeszorítom a számat, hogy lenyeljem a gombócot, ami a torkomba tolakszik és mindenáron megakar ríkatni. Pirlogok párat, hogy elmúljon az égető érzés a szememben és a könny ne csorduljon ki, miközben a vajsöröm fogyatkozó habját nézem. Nem merek felnézni, nem merek szembesülni azzal, hogy még most sem érti meg, hogy még most is majd biztosan ellenkezni fog, hogy... még most is jogosnak véli azt, amit művelt a családunkkal.
Nem vagyok naiv, nem számítok könnyű beszélgetésre, hiszen Gemma és én két külön állásponton vagyunk a szüleinket illetően. Véleményem szerint megérdemelték, amit velük tettem. Nem állítom, hogy teljes mértékben ura voltam akkor és ott önmagamnak, hiszen részben a bennem lakozó vámpír is befolyásolta a döntéseimet. Az elmémre köd telepedett, az ital is dolgozott bennem, vérre szomjaztam, innom kellett. Ők pedig ott voltak. Mondhatnám, hogy rosszkor rossz helyen, de nem. Szándékosan szemeltem ki pont őket erre a szerepre. Az akkori haragom, amelyet irántuk éreztem, hirtelen mélyről jövő gyűlöletbe csapott át. Soha életemben nem terveztem ilyesmit tenni velük, még akkor sem, amikor tudomásomra jutott az igazság, mégis megtettem. Meg kellett tennem. És azt se állítom, hogy nem hiányoznak számomra minden egyes nap, hiszen mégis a szüleim voltak. Ott van azonban az a kis „de” szócska, amely rengeteg mindent változtatott meg bennem velük kapcsolatban. Nem várom hát el a húgomtól, hogy megértse a miérteket, hiszen mindezt csak egy hozzám hasonló értheti meg. Ha nem alakulok át, ha nem harapnak be, talán ez meg se történt volna. Az egész kis bűnük kimerül a lázadozásomban. De nem, az életükkel kellett fizetniük. - Nem? - lepődöm meg kissé, miközben helyet foglalok vele szemben. A ruhája alatt lapuló karkötőt észre se veszem egy pillanatra sem, habár – ha látnám is – valószínűleg fogalmam se lenne arról, mire is való pontosan. Bizsunak tekinteném, amely mostanában lehet divatos a lányok körében. - Rendben, nem erőltetem – csóválom meg végül a fejem, mint valami jóravaló apa, aki éppen a kamasz fiát igyekszik szóra bírni. Gemmával is ehhez hasonló helyzetben vagyunk, hiszen a lány – véleményem szerint – gyorsabban feldolgozná a történteket, ha velem beszélné meg mindezt. - De ha mégis szükségét éreznéd a dolognak, nem zárkózom el előle– teszem még hozzá, pár másodpercnyi kínos csend után. Gemma a húgom, a családom és hiába származom eredetileg gazdag családból, nem érzem teljesnek magam nélküle. Vele nőttem fel, ő a testvérem, nem más. Szeretnék ismét jóban lenni vele, szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen. Csak mi ketten, egy családként. Hiányzik. - Igen, ez a te álláspontod és én elfogadom – szögezem le továbbra is teljesen nyugodt hangon, miközben Gemmán eluralkodnak az érzelmek. Nem értem, miért képes még évekkel később is ennyire nem belátni magában azt, hogy talán téved. Megértem, hogy szerette őket, ahogy azt is, hogy hiányoznak számára, hiszen mindez teljesen jogos részéről, közben viszont ott van az én szempontom is, amit képtelen felfogni. - Gemma, én... - kezdenék bele a magyarázkodásba, majd egy sóhaj kíséretében csukom be a szám, hiszen nem lenne értelme az igazamról győzködnöm. Amit átélt miattam... Meg kell értenem, hogy ez a seb nem egyhamar fog begyógyulni. - A testvérem vagy, mindegy, mi történt. És én szeretni foglak, még akkor is, ha a te arcod lesz az utolsó, amit az életemben látnom kell. Elfogadtam a végzetem, azt, hogy talán a lány fog megölni engem a szüleink halála miatt. Nem tűnik úgy, mintha ilyesmit tervezne, de számítok rá. A bosszú és a gyűlölet engem is rossz útra vitt annak idején. De csupán Gemma az egyetlen, akitől elfogadom ezt a büntetést. - Beszéltél vele? - visszhangzom a szavait némileg meglepetten. - Anyával? Mégis hogyan és mikor? Hiszen ott voltál, meghaltak – nyögöm ki némileg nehézkesen. Igen, még számomra is nehéz ezt kimondani, hiszen tudom, mi jut eszébe elsőként. Ahogy a testük felett állok... Félelmetes látvány lehetett ez számára.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
//
)