2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Némán megvonom a vállamat a lány szavaira. Egyszer elég volt nekem, hogy átvertek, többször nem szeretném. A családommal őszinte vagyok és mindent elmondok nekik, ha kérdeznek. Ha meg nem, akkor tök felesleges jártatni a számat. Legrosszabb esetbe úgyis ott van a suli pszichológusa, akihez bár sose mennék, mert oda csak a gyogyósok járnak, végszükség esetén neki el lehet mondani mindnet, elvégre ezért van. Nekem viszont az orvosi titoktartása sem ér semmit. Attól, mert ezt mondja, még nem jelenti azt, hogy nem is fog beszélni senkinek a problémáimról. Meg tudok birkózni egyedül is a gondjaimmal, nem kell ehhez senki más. Ha úgyis el akarok valamit mondani valakinek, akkor el fogom, csak éppen semmi személyes nem lesz abba. Az ember megtudhatja mit szeretek és mi az, amit utálok, de a gyengeségeimet még nem is sejtheti. Nincs belőlük sok, de azt a keveset is inkább magamnak tartanám meg. -Van nálam pálca, plusz, nem félek két denevértől. – mondom nevetve. Nálam azért mégiscsak más a felállás, mert nem egy állat vagyok, aki nagyjából semmihez sem ért. Akár óriás, akár vámpír, ugyanott lyukadunk ki. Vagy van nálam pálca és ezért nem tudnak nekem ártani, vagy szimplán kihúzom magam a bajból. A tanároknál is simán megmagyarázom, miért nem lehetek én a hibás, ha mondjuk, valakinek vérzik az orra. Jól tudom, hogy én törtem be, de akár azt is mondhatom, hogy csak szimplán izgult, hogy írat a tanár és nem tanult, ezért vérzik szegényke orra. A másik fél pedig inkább csöndben marad, csak ne verjem el. Óriásoknál nyilván addig magyaráznék nekik, amíg meg nem unnak, vagy szimplán elbújok egy fa mögé, úgyse látnak meg. A vámpíroknál meg azt adom be nekik, hogy vérszegény vagyok, esetleg, ha ez lehetséges, hogy én magam is a fajtársuk vagyok, legrosszabb esetbe viszont beléjük szúrok egy fadarabot. Attól meghalnak nem? Egyik szemöldökömet felvonva figyelem, ahogy kekszet keres nekem. - Cuki vagy, de nem kérek, köszi. – Nem az van, hogy mindjárt meghalok az éjségtől, mert azért valamit ettem, csak úgy még tudnék magamba tömni valamit. - De ezzel nem válaszoltál. Te ettél? – Sejtelmem sincs, hogy kajált-e, de csak volt annyi esze, hogy valamit falatozott, ha csak kekszet hozott magával. Nekem ez hangzana logikusnak, aztán lehet, tök rosszul gondolom az egészet. De ő Hollóhátas, így nyilván volt annyi esze, hogy nem üres gyomorral néz majd elébe a további tanulásnak. Nem akartam így lehordani a lányt, csak olyan dolgokban vájkált, amikben nem kéne. A múltamról nem szívesen csevegek senkivel. Istenem, ha ezt apám megtudja, tuti páros lábbal rúg ki éjszakára a házból, ha hazaértem. - Ez tényleg csak egy dal, az más kérdés, hogy sokszor hallottam. – Tényleg nem volt semmi extra benne, egyszerűen nyugtató volt a dallam. Vagy anyám jelenléte volt annyira jó még régebben. Azonban ennyivel lezártnak tekintettem a témát. Nem kell tovább erről beszélnünk, örüljön, hogy ennyit elmondtam neki. Meg hogy egyáltalán halhatott énekelni. -Ugyan, nekem is megy. Te csak pihenj. Nehogy a lábad miatt aztán valami rossz történjen veled. – Valójában csak nem akartam, hogy totál hülyének nézzen. Gáz lenne, ha egy nálam fiatalabb lány okosabb lenne. Bár biztos van olyan, amibe én vagyok a jobb. Illetve, kicsit kételkedem ebbe, mert hát az okosak közé jár és ott azért elég ritka, hogy valaki bármiből is rossz legyen. A szövegem többi része igazából csak amolyan mézes-mázos körítés volt, hogy minél jobban elbűvöljem, bár ez nem túl bonyolult, miután amúgy is könnyen leveszem a hölgyeket a lábaikról, őt pedig szó szerint sikerült. Meg ugye a gyengélkedőre sem állt szándékomban menni. Bűzlik a hely, meg azok a rossz emlékek… Meg a csajok. Azért azok az idők valamiben mégiscsak jók voltak. Kérdésére először meglepetten nézek, majd kedvesen elmosolyodtam. - Ha te kérnéd biztosan. – kacsintok a lányra. Egyébként meg tuti, hogy nem foglalkoznék vele. Kapásból észre sem vettem volna, ha csak nem kezd el csipogni. De akkor sem, segítettem volna neki, maximum, ha ritka faj lenne. Akkor meggondoltam volna. De, ha megkért volna, akkor nyilván megteszem, mert azért olyankor teljesítem azt a feladatot, amit kaptam. Meg ígéreteket sose szegek meg. Ez egy nagy hibám. Kérdésemre, hogy ijesztő lennék-e csak megcsóválja a fejét. - Akkor mire fel a nagy elhúzódás? – firtatom tovább a dolgot. Persze csak szórakozok vele, nem zavar, hogy hátrébb lépett, csak kíváncsi vagyok, erre mit válaszolna. -Nincs mit. Még csak hatodikos? – Hát azért a hetediket kinéztem belőle. Hiába, sose tudtam megsaccolni az életkorokat. Szegény nagypapámra is azt mondtam egyszer, hogy nyolcvan éves, holott akkor még csak hatvannyolc volt. Szép volt tőlem, mit ne mondjak. Azóta inkább rákérdezek, nehogy megint baromságot mondjak. -Igen, nyolcadikos. Szimbolisztikán vagyok. Szeretem használni azt a valamit ami itt bent van. – kocogtatom meg a fejemet. Persze nem vagyok valami eszes, inkább csak jó memóriával és logikával rendelkező, de unalmas rejtvényeket megoldani. Nem is értem, hogy miért, pont erre a szakra mentem, holott volt vagy még öt másik. De ennek tetszett legjobban a neve, plusz nincs elég önuralmam a elemeket irányítani. E között a két szak között gondolkodtam tavaly és végül a Szimbolisztika nyert. - Te milyen szakra akarsz majd menni? – Elvégre egy év múlva már neki is el kell döntenie mivel akar foglalkozni a későbbiekben, biztosan van már valami ötlete.
||music:Sweet dreams|| aktuális viselet || note: Jelen
Ha nem lennék rejtett legilimentor és könnyen rájöhetnék milyen sok negatív energia van benne. Valahogy nehéz elhinnem, amikor azt mondja, hogy sok háztársát verték már át. Nagyobb esélyt látok arra, hogy inkább ő lehetett az, akit már bántottak és ezért viselkedik így. Elég komoly és látszik rajta, hogy nem nagy bizalma van mások felé, ami végül is érthető, ha bántották, vagy átverték. - Pedig tudod néha meg kell próbálni. Ha nem is mindig, de... ha az ember feladja és már sose bízik meg senkiben akkor soha sem értheti semmi jó sem. Így feladja a boldogságra is az esélyét. - halkan sóhajtok csak egyet. Persze a háztársai... akkor hát mondja meg nekik, hogy én ezt így gondolom. Butaság azért, mert megbántottak senkiben sem bízni. Légy megfontoltabb, gondold át, hogy mikor mit teszel és kivel, hogy kiben bízol és akkor máris nehezebben bántanak meg újra, de nem kell e miatt teljesen elvágni magadat mindentől és mindenkitől, mert akkor tényleg esélyt sem adsz a jó embereknek, hogy megismerhesd őket. - És ha két... mondjuk vámpír lenne? Tudod olyanok, akiktől azért mégis csak tartani van okod. - persze lehet, hogy ő akkor is odamenne, mert unatkozna, vagy az éhség győzne, igazából nem tudom. Nem vagyunk egyformák, de én azért megértem a madárkát, hogy nem jön le csak úgy, főleg ha fél tőlünk és netán oka is van rá, mert emberek már bántották őt. - Hogy én? Éhes vagy? Van nálam egy kis keksz, ha minden igaz... - nem biztos még persze, hogy éhes, de azért keresgélni kezdek a táskámban, hátha kér esetleg. Tegnap szendvicsem is volt, de az már rég elfogyott és azóta nem pakoltam el ilyesmit, de egy kis ehető mindig van nálam. Már csak azért is, mert a keksz morzsái is jók mondjuk a madaraknak is, vagy egereknek akár, és persze az éhező diáktársakat is meg lehet kínálni. Persze aki nagyon éhes inkább eszik valami ehetőt. - Jól van, semmi baj. Nem akartam feszegetni azt, amiről nem szeretnél beszélni. Akkor csak egy dal, amit hallottál valahol. - oh engem nehéz megbántani, maximum meglepődöm kicsit azon, hogy így felemeli a hangját, de épp csak egy pillanatra, aztán vissza is tér a mosolyom. Nem szoktam én igazán haragudni senkire sem, nem szokásom igazából, most sem teszem. Az a dal biztosan valamilyen olyan múltbéli esetre emlékezteti, amiről nem szívesen mesél, vagy pont hogy jó emlék és azért tartja mag magának? Akárhogy is, nem szándékozom kihúzni belőle. - Ha gondolod megcsinálom én, amint működni fog a lábam. - mert hát az nem árt és legalább foghatom erre és nem azt kell mondanom, hogy zavarba hozott. Igen a véla vére miatt, de valahol tudat alatt azért sejtem én ezt és talán idővel legilimentorként talán ellen is tudok állni ellene, csak ahhoz tudatosabban kellene megtennem, ami viszont egyelőre még biztosan nem menne, főleg hogy biztos sem vagyok a vélaságában és hát egyébként e nélkül is helyes srác. - Elkapnád egyedül is? - azért erre kíváncsi vagyok, hogy őszintén mondja-e. Ha összesnék, akkor vajon tényleg itt maradna, hogy megpróbálja befogni a madarat, vagy annyiban hagyná a dolgot és kész? A kérdésre azért újra kicsit zavarba jövök, hiszen egyáltalán nem ijesztő, magam sem tudom, hogy mégis mi van velem, ezért inkább csak megrázom a fejemet és kicsit megköszörülöm a torkomat. A bűbájt ha végül is megcsinálja, akkor én is lehuppanok újra. A lábam is bírja és mintha a madarunk is kicsit kimerészkedett volna, ez is valami már. Alakul a helyzet, a végén tényleg sikerül. - Köszönöm és hatodikos, jövőre hetedikes lesz. Te már egyetemista vagy igaz? Mi tanulsz? - az egyértelműen látszik, hogy idősebb nálam és ha tippelnem kéne akkor minimum nyolcadikosnak mondanám, de persze nem vagyok benne teljesen biztos, lehet akár fiatalabb is, aki mondjuk idősebbnek néz ki, nem lehetek biztos ebben csak úgy a külseje alapján. Közben persze újra helyet foglalok és még a közelünkben lévő magkupacot is megigazítgatom kicsit, biztos, ami biztos, ha szétcsúszott volna az eleséses hadművelet közben.
Sose szerettem, ha a szüleimnek igaza volt és nekem nem. Márpedig ez elég sokszor előfordult. De ezt még relatíve elfogadtam, hogy jobban tudják nálam a dolgokat, hiszen idősebbek, tapasztaltabbak. Két dologban azonban sose értettem velük egyet. Az egyik, hogy senkiben sem szabad megbízni. Szerintem igenis vannak olyan emberek, akikben meg lehet, csak én még nem találtam meg. Mondjuk harmadik óta nem is nagyon kerestem olyanokat. Megtanultam, hogy szimplán nem kell elmondani azt, ami bánt, ami gyengévé tesz és kész. Ha valami gondom van, akkor megoldom én magam. A másik, hogy az auror szakma nekem való. Szimplán nem. Én nem egy önjelölt hős akarok lenni, aki kockáztatja tök ismeretlen emberekért az életét. Lehet, hogy jól keres meg minden, de nem illik hozzám. Aki ismer, az megmondhatja, hogy belőlem nem lesz semmilyen igazságtevő. Nekem egyedül a családom fontos, és ha a jövőben én is alapítok egyet, akkor nem fogom azzal aggasztani őket, hogy mindennap úgy megyek el, hogy talán vissza se térek. Inkább valami mással foglalkoznék, ami nem ez. Igaz nem tudom még mivel, de valami mással. A Szimbolisztika eddig bejött. A lány kérdésére egy pillanatra megállt bennem az ütő, de még mindig komoly képet vágtam. - Persze. Tudod hány háztársamat verték már át? Szívás, ha az ember vakon bízik valakibe. – Én már csak tudom, de ezt nem állt szándékomban megosztani vele. Nem beszélek senkinek se arról a napról, mikor a bizalmam utolsó darabját is ripityára törték. Azóta se forrtak össze a darabok, de talán ez így jó. Nem kellenek nekem bizalmasok. Egyedül minden könnyebb. -Akkor mázlista vagy. – jelentem ki egyszerűen. Jó neki, hogy sose kellett csalódni az emberekben. Nem kívánom neki, senkinek se. Illetve vannak páran, akik remélem, megtapasztalják milyen, ha egy barát becsap, de ő nem tartozott közéjük. Nem is ismerem, csak a nevét tudom, meg hogy az apja tud a Halál ereklyéiről. Nagy dolog, mit kell azokkal foglalkozni? Ezt sem értettem soha. Baromság az egész, amit az a kettő művel. De jó lenne megint kicsinek lenni. Akkor legalább még nem kérték tőlem ezt. Pár percig gondolkodtam, hogy milyen választ adjak. Igazából elég fogós egy kérdés volt. - Hát, ha nem adnának enni, csak ott ülnének, akkor dumcsiznék velük, mert elunnám magam egy idő után. De ha a kedvenc karamellás sütimmel kínálnának, akkor tuti összebarátkoznék velük. – Ó nagymama, miért nem küldesz abból a fincsi sütidből? Tudod, hogy mennyire imádom! És te mégis, csak Karácsonykor voltál hajlandó adni nekem. Tudom, hogy romlandó, de maximum idehopponálsz Roxmortsba és odaadod. De inkább nem is gondolok tovább a kajára, mert még morogni kezd, a gyomrom aztán néznénk a lánnyal egy jó nagyot. - Te amúgy ettél valamit? – teszem föl neki a kérdést, ami már az előbb is foglalkoztatott. Tény, hogy a pasik többet esznek a nőknél, de nekik is kéne valamit harapni, mert a végén éhen halnak, vagy vékonyabbak lesznek, mint a nád. Szó szerint. Mondjuk én nem szerettem sohase a csontkollekciókat, azért legyen rajtuk más is, mint csont és bőr. Persze a nagyon nagytermetű lányok sem jöhettek a képbe nálam, de valahol a kettő között azért jó lenne, ha lenne. És van is, csak kevés a normális. -És akkor mi van? Lehet, hogy fontos, lehet, hogy nem. Miért foglalkozol ezzel? – kérdezem talán egy kicsit durvább hangnembe, mint akartam. De ő húzott fel. Minek kell ezt firtatni? - Ne haragudj. Nem akartam bunkó lenni. – erőltetek ki magamból végül egy bocsánatkérést, de az okát még mindig nem mondom el, hogy miért szeretem. Valójában nem is az, hogy tetszik, csak… a régi időkre emlékeztet. Mikor még nem volt ez a sok hülyeség, mikor még minden rendben volt az életemben. Amikor kicsiként nem szabták meg mit tegyek. Egyszerűen éltem az életem és azt csinálhattam, amit akartam. Tudtam hol vannak a határok, nem lőttem túl a célon és büszkék voltak rám. -Ő… hát persze! – Még ha emlékeznék arra a varászigére. Mármint persze, valahol itt van a fejembe biztos meg tudnám csinálni, de lusta vagyok előszedni a pálcám aztán filózni rajta. De ha ő megcsinálja, akkor tökéletesen elégedett vagyok. Még szerencséje a lánynak, hogy itt vagyok mellette és jók a reflexeim. Ha nem nézek oda időben, akkor simán el is esik, aztán összetöri magát. Mikor megfogom, észreveszem, hogy elvörösödik. Már kezdtem volna örülni neki, hogy sikerült zavarba hoznom, de aztán rájöttem, hogy egyébként ez nem miattam van. Mármint miattam, csak nem teljesen. Igazából csak azért, mert véla vagyok. Éveken keresztül éltem abban a tudatban, hogy természetes, hogy így vonzom a csajokat, mert tényleg különb vagyok más srácoknál. Aztán kiderült, hogy csak a származásom miatt van, ami előny, de értékelném, ha valaki egyszer, tényleg azért szeretne belém, mert valóban kedvel, nem csak az aurám miatt. Lehet nekem is olyan erő elnyomó cuccot kéne hordani, mint a tisztavérűeknek. - Biztos? – kérdezek vissza a lány bólogatására. Nem volt meggyőző. Mindenesetre elengedtem, de a kezeim még a közelébe maradtak, hátha megint el találna esni. -Rendben örülök. Nem lenne jó, ha most megsérülnél, egyedül nem tudom elkapni. – bökök a fejemmel a madár felé. Hihetetlen egy állat. Most lejöhetett volna, mikor nem figyeltünk rá. Erre mit csinál? Fönt dekkol a kis búvóhelyén. Majd ismét visszafordulok a lányhoz, aki eddigre már kicsit hátrébb állt. - Ennyire ijesztő lennék? – kérdezem mosolyogva. - Azért megenni nem foglak nyugi. – Még sose tűnt fel, hogy olyan rémisztő alak lennék, bár lehet csak azért, mert lefoglalt, hogy milyen helyes vagyok. De tényleg nem vagyok egy szörnyeteg, maximum, ha felhúznak, akkor dühödök be, de az ritka, hogy valaki igazán kihúzza nálam a gyufát. Vagy ha mégis sikerül, akkor biztos, hogy nem próbálja meg megismételni. Elég jól megértetem azokkal az emberekkel, hogy nem kéne. -Jó ötlet. – mondom, majd előkapom a pálcám, párszor megforgatom, míg a bűbájon gondolkodok, de hamar eszembe jut, így könnyedén megcsinálom. - Parancsoljon hölgyem. – intek a hely felé. Nem éppen egy luxus ülőhely, de megteszi. Amint elhelyezkedett én is elfoglalom a magam kis részét. - Mit mondtál hányadikos is vagy? – kérdezek rá, hogy tovább vigyem a beszélgetést, amíg várunk. Hatodik vagy hetedikek, nekem valami ilyesmi rémlik, meg sokkal többnek nem néz ki.
Nem ismerem őt, úgyhogy nem tudom, hogy milyen de nekem nincsenek róla rossz előítéleteim csak azért, mert Mardekáros. Nem feltétlenül rossz ember csak e miatt, én legalábbis sose gondoltam, hogy valaki rossz lenne azért, mert valamelyik házba tartozik. A Mardekárosoknak igaz, hogy vannak bizonyos elég erős jellemzőik, de az nem a gonoszság, csupán jobban szeretnek nagy dolgokat elérni többnyire, mint a többi ház tagjai, talán e miatt önzőnek gondolhatnánk őket, de még csak ez sem igaz, hiszen ki ne akarna legalább egy kicsit néha hírnevet, vagy a középpontba kerülni, elérni a céljait? Na ugye, hogy azért a többség áhítozik effélékről? Maximum van, aki nem mondja ki, vagy nem tesz érte túl sokat. - Tényleg? - meglepetten pillantok oldalra. Ezek szerint őt bántották meg így, vagy ez nem ezt jelenti vajon? Ha őt, akkor sajnálom a dolgot, bár ennyiből még nem fogom tudni eldönteni. Az biztos, hogy rossz, ha valakit átejtenek, miután bizalommal fordult valakihez, de nem fogom faggatni azt láthatja rajtam. Ha nem beszél róla, akkor nem fogom kihúzni belőle csak azért is, hogy mi történt. - Nem igazán, engem a többség elkerül, aki pedig nem, nem verne át. - mosolyogva vonom meg a vállamat. Na igen ez az előnye annak, ha eleve undokul viselkednek veled, csak mert azt hiszik nem hallod mit beszélnek a hátad mögött. Én tudom ki mit gondol és mond rólam, de nem foglalkozom vele. Azok, akik a barátaim rendesek és ők nem vernének át. Nyitok én bárki felé bizalommal, de mások nem nyitnak felém, így nincs kockázat igazából. - Nem feltétlenül makacs, inkább fél. Nagyobbak és erősebbek vagyunk nála. Ha két óriás nézne téged, akikről tudod, hogy bánthatnak is akár, te nem félnél? - persze tettünk ki neki kaját, de ez még nem jelenti azt, hogy biztosan jót akarunk. Arról már nem is beszélve, hogy talán már volt rossz tapasztalata emberekkel, így végképp nem meglepő, ha bizalmatlan felénk. Lehet, hogy már bántották emberek, vagy látott rossz példákat. Azért vannak a birtokon bőven olyanok, akik nem állatbarátok, sok mindent láthatott már, ami esetleg megrémisztette és ami miatt bennünk sem bízik. - Az arcod mást mondott, hogy fontos neked ez a dal és szereted, nem csak hallottad egyszer. - az arca és az érzései, amik miatt egyszerűen csak sejtem, hogy ez nem csak egy dal volt, amit hallott valahol és főleg nem tudná akkor ennyire a dallamát, no meg nem látszott volna az arcán valami végtelen béke és nyugalom már csak attól is, ahogyan dúdolta. De piszkálni sem akarom én ezzel, mert az is látszik rajta, hogy egyből ahogy elhallgat újra visszatér a komoly tekintet, talán valamiféle álca, vagy pajzs, amit azért használ, hogy ne sérüljön. Sokan teszik ezt, nem kárhoztatom érte, még ha nem is tartom jó dolognak. - Akkor puhítani kell. - és e miatt próbálok meg én is felállni, csak épp nem sikerül, hiszen a lábam már teljesen elzsibbadt, így sikerül majdnem elesni. A dal után egy leheletnyi pír is megjelenik az arcomon, amikor elkap. Még mindig nem értem a furcsa érzés okát, bár valahol mélyen motoszkál bennem, hogy talán vélaszármazék lehet. Járnak az iskolába páran, de ez még egyáltalán nem biztos, nyíltan pedig egyelőre nem kérdezek rá. Egyszerűen csak megszédültem, vagyis a lábam zsibbadt el, dehogy szédültem meg! Majd elmúlik szépen, de ennek ellenére kissé bizonytalanul bólogatok, hiába sikerül már nagyjából tényleg megállni a lábamon. - Nem, jól vagyok, csak elzsibbadt a lábam. - visszatér az arcomra a kedves, ábrándos mosoly végre, ahogyan felpillantok rá. Hű, de magas! Kicsit megköszörülöm a torkomat és hátrébb lépek. Igaza van, nem kellett volna ugrálni, ezért is kapom fel a fejemet a madár felé, de csak figyel minket és nem reppent el a hirtelen mozdulatok miatt. - Akartam még mondani, hogy esetleg párnázóbűbájt is használhatsz a talárra és le tudok ülni köszönöm, kedves vagy. - azt hiszem igaza van, nem árt az a talár és a puhább terep, mert így én is elzsibbadok, csak nem vettem észre. Figyelmen kívül hagytam, hogy fáj a hátsóm és kész, aminek persze az lett a vége, hogy elzsibbadtam úgy, hogy észre se sikerült venni. Viszont odafent legalább madarunk megmoccan, ahogyan figyeli a rendezkedést, kicsit kijjebb araszol, biztosan, hogy jól lásson.
Mit láthat egy közönséges madárban? Nincs bennük semmi különleges. Ha egy főnixről lenne szó, akkor azt mondom oké, segítsünk, mert hát azért az mégiscsak egy extra valami, de ebbe a kis tollasba semmi érdekes sincs. Persze nem ismerem Lunát, lehet, ő minden állatnak segítene, ha tudna, de rá kell jönnie, hogy nem fog tudni. Bizony vannak olyan esetek, mikor semmit sem tehetünk a kis dögök érdekében. Persze valakit nem is zavar, ha elpusztulnak, engem sem, de úgy fest, a lány aggódik miatta. Talán miközben megpróbálok közelebb kerülni hozzá azt is meg tudhatom, hogy miért teszi ezt. Hallottam néhány kósza szóbeszédet, hogy elég érdekes, de eddig nekem nem tűnt sokkal furcsábbnak, mint bármelyik másik Hollóhátas. Bár nem ismerem őket, nem is beszélek velük, mert nem látom értelmét. Mindenki barátkozzon csak a saját házbelijeivel, nem kell keveredni. És én most mégis arra kényszerülök, hogy pont a saját nézetem ellen forduljak. -Igen, ez ismerős. – mondom még az eddiginél is csendesebb hangon. Én bizony, átéltem ezt a helyzetet. Még annak idején alsóban. Azt hittem barátokra leltem és apának nem volt igaza azzal kapcsolatba, hogy bárki képes eljátszani valaki bizalmát, de tévedtem. Csúnyán kijátszottak azok a barmok. Én mindenemet megosztottam velük, a titkaimat, az édességemet, az örömömet… És mit kaptam? Hátba szúrást. Azóta senkinek nem mondok semmit. Ha valami bajom van, akkor azt szépen leírom egy papírra, majd a tűzbe dobom. Vagy beleütök a mellettem lévő falba, de azt csak akkor, ha nincs senki a közelbe. Ez főleg otthon szokott megtörténni. - Neked volt már ilyen tapasztalatod? – kérdezem a lánytól. Érdekel, hogy vajon ő is volt-e már hasonló helyzetben, mert akkor biztosan tudja, milyen érzés. Bár kétlem, hogy ő bárkivel is megosztaná a dolgait, nem olyannak tűnik nekem. Inkább magának való, de pont ezen fog kelleni változtatnom. -Makacs egy madár. – Még nálam is rosszabb. Itt ülünk, nem is piszkáljuk, van mit ennie, akkor vehetné magának a fáradságot, hogy leereszkedik közénk. Plusz, náluk is biztos van olyan, hogy ebédidő, mikor kajásak, akkor nem éhes? Mert bevallom, én már kezdek az lenni. Igaz, hogy ettem valamennyit, de az kinek elég? Remélem valami jó lesz vacsira, mert azt biztos, hogy mind megeszem. Erről jut eszembe, ő vajon evett valamit, vagy annyira érdekelte a kis állatkája, hogy nem is evett? Miközben énekelek, teljesen elfeledkezem magamról egy percre. Próbálok visszaemlékezni a dallamra, mert már elég régen volt. Még azelőtt, hogy a Roxfortba jöttem volna. Négy vagy öt éves lehettem, mikor szinte minden este rémálom ébresztett föl és anyu jött be, hogy lenyugtasson. Elmeséltem neki a rémképeket, ő pedig elmagyarázta, hogy ezek nem valóságok, így nincs mitől tartanom. Aztán elkezdte ezt énekelni, hogy visszaaludjak és egészen addig mellettem maradt, míg ez meg nem történt. Időnként hallom, hogy Luna is bekapcsolódik, de nagyon nem zavar, meg nem is igazán figyelek rá, csak mikor újra megszólal, esik le, hogy ő is itt van és én nem a szobámban vagyok odahaza, hanem a suli folyosóján üldögélek. -Kösz, de nem volt semmi extra. – mondom vállat rántva. -Valahol hallottam, már nem emlékszem pontosan. – füllentem. Persze, majd biztos elmesélem, hogy a kis Milest annak idején ezzel csitította anyuci, hogy ne féljen a sötétbe. Mekkora gáz lenne, ha ez kiderülni. Jó, persze, mindenkinek volt vagy van egy olyan korszaka, amikor rosszat álmodik, mert túleszi magát, vagy valami ijesztőt hallott, vagy nézett. De így tizennyolc évesen, ha ez kitudódik, akkor én leszek a nevetség tárgya a suliban, amit először is, nem bírnék, másodszor, ha valaki elkezdene röhögni rajtam, akkor tuti beverném a képét, de annyira, hogy többé ne is forrjon össze a csont rendesen. -De én érzem. – Ez van, nekem fáj az ülepem, így én inkább a taláromra ülök. Ha kell alá is odaterítem, de nekem muszáj valami kényelmesen ülnöm. Amint feláll, elkezdem leteríteni és igazgatni, közben figyelek, hogy mit akar mondani, de mikor megakad, odapillantok rá, és egy hajszál híján, de elkapom, mielőtt elesne. Először a szemeibe nézek, majd a madárra pillantok, hogy nem szállt-e el, de nem, így ismét a lányra nézek. - Nem arról volt szó, hogy nincs hirtelen mozdulat? – érdeklődöm csintalan mosollyal. Óvatosan talpra segítem, egyik kezem a derekát karolja át, másikkal pedig az ő kezét fogom. - Most már rendben leszel? – kérdezem, de addig nem engedem el, amíg nem érzi biztosnak az állását, nehogy nekem összeessen, vagy valami. - Nem húztad meg magad ugye? – érdeklődöm, mert az elég gázos lenne, ha most nekem le kéne rohannom vele a gyengélkedőre, amúgy sem díjazom azt a helyet, voltam már ott épp elégszer a kviddics miatt, nem kell nekem még az pluszba, hogy oda járogassak le, hogy a lányt látogassam. Közben újra elkezdtem rendezgetni a talárom, hogy valamennyire kényelmes legyen, meg mindkettőnknek legyen helye rajta. -A leülésben is kell a segítségem, vagy megoldod magad? – Ezt már csak poénnak szántam, nem sértésnek vagy valami ilyesmi, de az előző mutatványa után nem hagyhattam ki a lehetőséget.
||music:Beethoven Virus|| aktuális viselet || note: Jelen
Sose tettem különbséget két állat között. Csak azért, mert valamelyik nagyobb, vagy népszerűbb még nem kell a többi elé helyezni, az nem szép dolog. Segítenék én egy hipogriffnek is, de ettől még ennek a kis rigónak is meg akarom menteni az életét, mert itt bent csak baja eshet. Megüti magát, vagy nem talál enni, meg aztán ott van Mrs. Norris aki egyen csak macskakaját és ne pedig madárra vadásszon, főleg ne egy kastélyban, ami az ő terepe és szegény madárkának esélye se lenne, főleg ha már nagyon elfogy az ereje. - Igen ez ezért van, de ha már egyszer eljátszották a bizalmukat később sokkal gyanakvóbbak lesznek, ezért rossz, ha valaki ezt teszi. Alapból mindenki a jót reméli csak aztán elrontják. - ez az emberekre is igaz, talán értheti is a szavaimból, hiszen alapból az emberek is nyitottak mások felé, aztán szépen kialakulnak az előítéletek és ez megváltozik. Elkezdünk skatulyázni, mert valaki Mardekáros, vagy mert nem tetszik a neve, netán a pillantása, vagy rossz a tapasztalatunk a szőkék terén, bármi lehet. Rossz, hogy az emberekre mások rosszul hatnak és elveszítik a pozitív életszemléletüket, hogy aztán ők is elvegyék később valaki másét. A rossz sajnos könnyen terjed. - Egyre inkább kezd gondolkodni rajta, érdeklik a magok, csak még nem szánta rá magát. - pillantok oldalra, kedves mosollyal magyarázok, olyan talán kissé anyáskodóval, hiszen láthatóan ő nem igazán ért az állatokhoz, vagy legalábbis a madarakhoz biztosan nem, vagy csak még nem próbálkozott a csalogatásukkal. Nincs persze ezzel baj, én tudom hogyan kell, máskor is megtettem már, bár többnyire egerekkel, az egyszerűbb. - Ez se mindig egyforma, nincs bevett recept, csak trükkök, amiket ki lehet próbálni. - mint mondjuk a kaja, amit kitettem, hiszen az ételre általában könnyebben jönnek az állatok, már persze, ha még nem játszotta el valaki a bizalmukat és persze ahogyan mondtam is neki nem nagyon érdemes hirtelen mozogni, felpattanni, vagy hangosan beszélni, mert akkor megijed és csak beljebb megy a helyett, hogy lejönne onnan és esélyünk lenne elkapni. Az igazából meglep, hogy végül tényleg éneklésbe kezd. Őszintén szóval nem számítottam rá, de örülök neki, hogy benne van, bár a dallamot nem ismerem annyira, de én is időnként bekapcsolódom, egy két taktussal, maximum mint valami refrén, vagy visszhang, ki tudja, hogy a kis madár a mélyebb, vagy a magasabb hangokat szereti-e jobban. Persze én csak csendesen dúdolok bele időnként és amikor abbahagyja csak mosolyogva figyelem pár pillanatig. Szinte meg kell ráznom a fejemet magamban, hogy elszakítsam a tekintetemet. Reméljük a madárkára is ilyen hatással volt, ha már rám is... hát elég nagy hatást gyakorolt. - Ez... ez csodás volt, nagyon szép a hangod. Hol tanultad? - kíváncsi vagyok rá, mert olyan gyerekdaljellegű, nem hiszem hogy tipikus sláger, vagy hasonló lenne, annak nem is illene be és akkor nagyobb eséllyel ismerném is. A kérdésre majdnem kibukik belőlem egy röpke nevetés, de végül csak visszafogom és marad a mosoly. Kicsit megmozgatom magamat a padlón azért. - Ha nem mozogsz, nem érzed, hogy zsibbad. - közben ő megszabadul a talártól, én pedig végül is óvatosan feltápászkodom a padlóról, amíg rendezkedik. - Esetleg lehetne pár... - elakad a mondat, mert csak most érzem meg, hogy a törökülésnek hála a lábam is elzsibbadt kicsit és nem tart meg úgy, ahogyan kellene. Megszédülök kicsit és megroggyan a térdem is. Ha csak nem kap el, esélyes, hogy visszazuttyanok a földre és egyelőre nem tudom befejezni, hogy párnázó bűbájjal is kiegészíthetjük a talárját.
A megállapítására csak elhúzom a számat. Csak viccnek szántam, nyilván nem fogok egy madárra a pálcámmal célozgatni, nem érné meg az erőfeszítés, hogy eltaláljam, meg amúgy sem egy jótékonyszervezet vagyok, hogy csak úgy nekiálljak az állatokon segíteni. Persze, ha arról van szó, akkor az én jeges szívem is megesik egyes fajokon, mondjuk egy hippogriffet biztosan nem hagynék sérülten az erdőbe, vagy egy kutyát, de talán még a macskát sem. De egy ilyen kis döggel nem szokásom foglalkozni. Majd megpróbálom elképzelni, hogy valami iszonyat ritka faj és nagyon értékes meg különleges. Meg persze végig a szemem előtt lebeg a cél, hogy Luna miatt csinálom. Vagyis az apám miatt, vagyis magam miatt. Ezt a jó kis levezetést! Sikeresen megállapítottam, hogy önző vagyok. Pedig én még effektíve nagylelkűnek tartottam magam. - Erre nem gondoltam látod. – mondom ártatlan képpel, majd egy ideig magam elé meredek, mint aki elgondolkodik azon, amit mondott, pedig csak azon filózok, hogy milyen órám lesz. Remélem Mágiatöri, arról úgy lemaradnék, meg még úgy néhányról. Bár a Számmisztikát nem hagynám ki. Az is ritka, hogy a házamból valaki, ilyenből jó lenne, de én azok közé a szerencsések közé tartozom, akik relatíve jó tanulók. Persze nem azért, mert tanulnék, ahhoz lusta vagyok szimplán jó a memóriám. Ezért vagyok piszok mázlista. Bár valamit én sem mindig fogok föl, de ha nagyon érdekel, akkor utánanézek valahol. Időnkét még a könyvtárban is megfordulok ezért, bár az ritka. -Akkor nem azért, mert könnyedén belesétálnak a csapdába? Úgy értem, vannak, akik magukhoz édesgetik őket, hogy aztán elkapják, de akkor ez nem azért van, mert buták, hanem mert megbíznak bennünk? – javítom ki magamat annyira, amennyire csak tudom. Persze én nem akarnám őket átverni azzal, hogy eljátszom a bizalmukat, de köztem és az olyan emberek között az a különbség, hogy én elnyerni se nagyon próbálom. Ha lenne egy kutyám, más lenne, de nincs, mert nem kaphattam annak idején. Az én gyerekeimnek viszont tuti veszek majd. Ha nem nekik, hát majd magamnak. - És ez, hogy lefelé néz, az azt jelenti, hogy le fog jönni hamarosan? – Egy perce még örültem volna, ha a válasz igen, mert akkor nem kell itt üldögélnem, hanem előbb felállhatok és mehetek, de most így átgondolva a tanmenetrendet, inkább maradnék. Jó itt nekem a földön. Még akkor, ha kényelmetlen. A lány szavaira csak mosolygok és magamban megállapítom, hogy fura egy kijelentés volt ez. Értem én, hogy cuki a madár, meg segítünk, meg miegymás, de nem kell az „ő nevében” megköszönnie. - Ó, kérlek, én örülök, ha segíthetek. Csak mondd, hogy mit csináljak majd, mert még nem volt madármentő akcióm. – Remélem semmi különösebb dolgom nem lesz. Mert én ugyan el nem kapom azt a tollas izét. Kinyitom én neki az ajtót, vagy az ablakot, de hozzáérni nem fogok. Még a végén megcsíp, aztán egy perc múlva már a konyhán találja magát. Csak ezt így mégsem közölhetem vele. Inkább mondanám, hogy madárfóbiám van. -Csak semmi hirtelen mozdulat. Világos. – Akkor most kezdjük el törni a pici a fejünket, hogy hogyan is szoktam ismerkedni. Leordítom a másik fejét, és mikor odajön bocsánatot kérni, akkor beszélgetésbe elegyedünk. De nem hiszem, hogy most ez lenne a legjobb megoldás. Plusz, mi már csevegünk, így egyértelmű, hogy ez a felvetés ugrott. De most így hirtelen semmi beszélgetési téma nem jut eszembe, csak az általános, hogy melyik házba jár, milyen szakon van, vagy szeretne menni… unalmasabbnál unalmasabb. Na majd még töröm a fejemet ezzel kapcsolatba és titkon remélem, hogy jön majd magától minden. Kérésére, hogy énekeljek, tátva maradt a szám. Először is, nekem nincs búgó hangom. Nekem baromi jó hangom van, ami tiszta. Másodszor, ember tényleg? Most kezdjek el valamit dalolgatni? Vagy elég a dudorászás? Lassan magunk mögé pillantottam, hogy ellenőrizzem senki sincs-e itt. Bár a folyosó teljesen kihaltnak tűnt, nem tudhattam biztosra, hogy hallanak-e. Egy percig még füleltem, de végül visszafordultam és egy dalt kezdtem énekelni, amit még anyám énekelt nekem kicsit koromban. A szöveget nem tudtam hozzá, így csak laláztam, de azt viszont igen, hogy engem mindig megnyugtatott, mikor ezt hallottam. Azóta sajnos ez a szokás elhalt a családból, elvégre felnőttem, testvérem pedig nincs. Néha visszamennék azokba az időkbe. A gondolataimból a lány hangja rángat vissza. El is felejtettem, hogy ő is itt van. Mindegy, ő azon kevesek közé tartozott, akik halhatták a hangomat. Így magamban elkönyveltem a szerencsések közé, és hogy annak tartja-e magát, már csak rajta múlik. -Ne köszönj előre semmit. Előbb juttassuk ki épségben. – mondom egy nyájas mosollyal az arcomon. Meg hamarosan már tényleg nem fog semmit sem köszöngetni. Remélhetőleg legalábbis. Pár percig csak ültem ott, majd éreztem, hogy a hátsóm kezd zsibbadni, de nagyon mozgolódni sem akartam, mert az idegesítő tudd lenni, meg ugye nem tehetek hirtelen mozdulatokat sem, mert még elmegy a madár, aztán én leszek a hibás. - Neked nem fáj a feneked? – kérdezem a lánytól, de meg sem várom a válaszát, óvatosan leveszem a taláromat. Úgysem kell nekem, meg majd max kimosatom. De mégiscsak kényelmesebb valami puhán ülni, még akkor is, ha ez nem annyira vastag és jól kibélelt, mint egy párna. - Ha kell, ráülhetünk. – közben végig a madarat figyelem, hogy mikor száll le, vagy egyáltalán mit csinál. Nem értem az álatokat. Van neki kajája és bár tudom, hogy az ösztöneikre hallgatnak nem gondol bele abba, hogy esetleg segíteni akarunk? Még énekeltem is neki.
||music: Guys don’t like me|| aktuális viselet || note: Jelen
Meglep, hogy tényleg segíteni akar. Nem mintha előítéleteim lennének másokról, csak azért mert egy bizonyos házba járnak, de ettől még nem kevésbé furcsa, hogy inkább foglalkozok a madárral, mint... nem is tudom, bármilyen egyéb elfoglaltsággal. Az efféle nem szoktak érdekelni a legtöbbeket. Legalábbis az, ami engem leköt általában másokat nem igazán szokott, ő most mégis úgy fest, hogy maradna, már csak a miért a kérdés, de talán szimplán csak ráér, vagy kedves és segítőkész, vagy ez mind együtt. - Akkor megijedne és ha nem találod el elsőre csak üldözöd, megütheti magát és persze ott a sokk, amit okozol. - megcsóválom a fejemet. Ezt biztosan nem tenném. Talán igen, eltalálnám elsőre egy kábító átokkal, de ha leesik és nem kapom el? Vagy ha elrepül és itt bezárva nekimegy dolgoknak és a miatt sérülne meg? Akkor csak rosszul érezném magamat, így viszont nem eshet baja, hanem ha lejön, akkor segíteni tudok neki és kitenni az ablakon, csak idő igényes ebben igaza van, de végül is ráérek. - Az állatok sokszor sokkal nyitottabbak, mint az emberek, könnyebben bíznak meg, csak ha már csalódtak akkor lesz nehezebb, de szerintem jól állok, sokszor tekintget lefelé. - csak időnként pillantok újdonsült ismerősömre, azért többnyire a madárkát figyelem és tényleg gyakran néz lefelé, vizslat minket és persze a kis kupacokat is, amiket kipakoltam. Tudja ő jól, hogy az ott kaja és hogy neki tettem ki, csak még idő kell, amíg rászánja magát, hogy meg is moccanjon és meg is kóstolja, de talán már sokáig nem tart, maximum most Miles hátráltat egy egész kicsit a jelenlétével, hiszen eddig ő nem volt itt. - Pontosan! Minden élőlény ugyanolyan fontos. Köszönöm az ő nevében is, hogy segítesz. - mosolyogva pillantok rá oldalra, örülök neki, hogy marad. Egyedül persze azért unalmasabb a várakozás, bár engem ez sem zavar különösebben, hiszen mégis csak gyakran vagyok magamban. Viszont így kettecskén biztos érdekesebb lesz, főleg ha tudunk beszélgetni és ha ő is szereti az állatokat. - Oh persze, nem kell csendben maradnunk, nem az a cél, maximum a hirtelen mozdulatokat kell kerülni. - jaj hát nem várom én el tőle, hogy csak üljünk és várjunk, pont hogy nekem is érdekesebb, ha nem egyedül vagyok és jó dolog, hogy segít. Manapság sokan nem igazán figyelnek a részletekre és az ilyen apróságokra, mint egy pici madár, akin segíteni lehetne, ha az ember akarna. A legtöbben tovább mennének és nem is foglalkoznának vele és velem sem, hiába ülök itt, de úgy tűnik, hogy ez a Miles nem ilyen, egészen kedvesnek tűnik, még ha saját bevallása szerint nem is egy türelmes típus. - Az remek lenne! Én is szeretek énekelni, de talán most egy búgó férfi hang jobb lenne, énekelsz neki? - csak finoman és halkan, én is szívesen meghallgatnám. Valahogy szép hang illik hozzá. Eleve már az első benyomásom is jó volt róla, magam sem tudom, hogy miért. Egyébként sem szoktam másokról rosszat gondolni, de ő mégis csak Mardekáros és talán az elején nem volt a legkedvesebb, de mégis... olyan pozitív hatással van rám, megmagyarázhatatlan módon. - Köszönöm! Mindkettőnk nevében, hogy neki is segítesz és ezzel nekem is. Kedves tőled Miles. - ábrándos mosolyt kap újra viszonzásul a kedves szavakért. Hát igen a legtöbben előítéletesen szoktak hozzám állni, ritka az, aki nem ad a pletykákra és nem már azok alapján eleve furcsállva néz rám.
A fejemben zsongó össze gondolat szépen kezdett elülni és már egyáltalán nem gondoltam azokra a barmokra. Most már csakis a lánynak szenteltem a figyelmem, elvégre én lennék az, akinek ki kell érdemelnie a barátságát, hogy aztán segítsen a szüleinek. Bármit azért, hogy ne kelljen aurornak lennem. Bár ez lehet még nekem is magas lesz. Nem szoktam más házbeliekkel traccsolni, de hogy még össze is barátkozzunk… Erre akkor kellett volna gondolnia apámnak, mikor beosztottak minket. Nem lehetett volna akkor szólni, hogy ne Mardekáros legyek? Jól van, én is tudtam, hogy ez merő képtelenség, de akkor is meg lehetet volna kérni egy ismerősének a gyerekét. Mondjuk, aki abba a házba jár. Vagy tán az öregem sem bízik annyira az emberekben? Mondjuk ő maga mondta, hogy sose szabad. De akkor bennem sem kéne, na mindegy. Ez már csak mellékes. A lány megszólalására bűnbánó képet vágtam, de nem tartott sokáig. Még a végén elnevetem magamat, vagy valami. Nekem nem megy a sajnálkozás, sose bánok meg semmit. Ésszerűen végiggondolom, hogy mit akarok és az, amit teszek helyes-e, aztán cselekedem. Épp ezért nem zavart sose, ha valakit leordítok. Tanulja meg hol a helye és ne velem szórakozzon, mert az nem fog összejönni. Előbb kerülne kórházba, minthogy én megbántódjak. Éltem már át megalázó helyzeteket, annyi elég volt, azóta meg megerősödtem, így igazán nem okoz problémát, ha valaki kigúnyol, majd helyrerakom én a mosolyát. - Rendben, bocsi. – mondom a kezeimet feltartva és suttogva. Mintha érdekelne a madár. Persze, én sem vagyok egy állatgyűlölő, de egy kutyának szívesebben segítenék, mint egy szárnyasnak. De ha ő annyira szeretné, hogy biztonságban kijusson, akkor ki vagyok én, hogy megakadályozzam? Meg amúgy is, ha ez összejön és én is részt veszek a mentőakcióba, akkor az egy bónusz pont nála. - Hát türelmes vagy az biztos. Én már rég elkaptam volna valami varázsigével, aztán úgy vittem volna ki. – Az valamiért egyszerűbbnek tűnt. És kevésbé időigényes. Az meg hogy éppen megbízott-e bennem, vagy sem az ő baja. Értékelje, hogy nem hagytam ott szenvedni és megdögleni. Amúgy ha kivisszük, akkor nem esik le neki, hogy segítettünk? Ennyi eszük sincs? Pedig van az mondás, hogy az állat gyakran értelmesebb az embernél. Akkor most mi van? - Mellesleg meddig tart, mire megbízik valakiben? Már úgy értem, hogy egy embernél akár egy örökkévalóság is lehet, nekik mennyi időbe telik? – érdeklődöm, pusztán kíváncsiságból. Nem tudom miért, felkeltette az érdeklődésem ez a nagy bizalom játék. Plusz, meg kéne tudnom, hogy hány órát fogok kihagyni miatta. -Persze, hogy szeretnék. – ülök le mellé. - Elvégre egy élőlény életéről van szó nem? – kérdezem meglepődve. Ha kell, eljátszom én a jófiú, hős megmentőt a kedvéért, csak ne kelljen sokszor és sokáig. Bár mindig is szerettem, ha engem tartanak a kivételnek, annak a Mardekárosnak, aki más, mint a többi, de nem ilyen szempontból. Lényegtelen, ha így jött ki, akkor ez a szerep marad. Egy felvonás erejéig mindenki kibírja. - Bevallom, nem vagyok egy türelmes ember. Illetve, bizonyos szempontból az vagyok, de ha csak némán figyeljük a madarat, akkor hamar elfogy. – vallom be neki őszintén. Ha csevegünk, akkor oké, azt nem bánom. Hiába Hollóhátas, mégiscsak emberi lény, akinek értem a nyelvét remélhetőleg és úgy szórakoztatóbb a várakozás. - Hát, ha nagyon muszáj, énekelhetek pár sort egy dalból. – Nem rajongtam azért, ha idegenek előtt kell énekelnem. Már azért sem nagyon, ha egyáltalán kell. A barátnőimnek persze, nekik szoktam egy versszakot, de az is más. Ők a vélaság miatt amúgy is belém voltak habarodva, igazából bármit csinálhattam. Mosolyára én is elvigyorodom, kivételesen kedvesen. - Hát, akárhányan is ismernek, nálam tisztalappal indulsz. – kacsintok a lányra. Első benyomásra nem is rossz Miles, ha így haladsz, akkor talán még az érzékeny és megértő barátot is el tudod majd játszani. Csak neked ne kelljen megnyílni, mert az nem fog menni.
||music:Hot like me|| aktuális viselet || note: Jelen
Nem vagyok képzett legilimentor és még csak tudatosan sem használom. Nem is tudja rólam senki, hogy az vagyok. Időnként megérzek rezdüléseket, különös módon ráérzek arra,a mire mások nem jönnek rá, de ennyi. Ezért aztán most sem tudok semmit sem arról, hogy Miles esetleg hátsó szándékkal közeledne felém, főleg mert végtére is nem is e miatt jött ide, legalábbis nem teljes mértékben és nem olyan tudatosan, hogy abból bármi leszűrhető legyen. Meg aztán elsősorban most a fent rekedt kis madárra figyelek és nem arra, hogy mi járhat a fejében annak, aki pont erre sétált. Azt érzékelem csak felőle, mintha valamelyest feszültebb lenne, mint mondjuk én, de ez sem olyan vészesen erőteljes. Lehet csak a miatt is, mert még nem ismerjük egymást, vagy pont a miatt, mert tudja hogy ki vagyok. Sokaknál szoktam ilyesmit érezni, akik nem akarják nyílt kimutatni az ellenszenvüket, de nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Hermione esetén is hasonló volt az elején még, de azóta azért már jóval pozitívabb irányba változott a kapcsolatunk. Nem mocorog olyan kényelmetlenül és nem jelennek meg az arcán a jellegzetes grimaszok, amikor a közelében vagyok. - Gondolom az ablakon, de halkabban, a végén még megijed és akkor tovább repül és ki tudja, hogy hol akad el megint. - nem korholom rosszallóan, csak finoman feddem meg, hiszen nevet és ez nem biztos, hogy a legjobb taktika. Ha itt van, az lenne a legjobb, ha csendben maradna. A rigó talán már elkezdett megszokni engem, de most bejött a képbe egy újabb idegen, ami nem biztos, hogy segít a lecsábításában. - Először is lecsalogatom a magokkal, de ahhoz meg kell szoknia a jelenlétemet és meg kell bíznia bennem, hogy nem akarom bántani. Ha ez sikerült, akkor óvatosan elkapom, hogy kiengedjem az ablakon. Pofon egyszerű, csak kissé időigényes. - mosolyogva vonom meg a vállamat. Az idő nem akadály. Persze nem szabad mondjuk nekem sem kint lennem a folyosókon éjszaka, de volt már rá példa jó párszor, hogy alva járva kint mászkáltam és megszokta már a legtöbb tanár. Még Friccs se szokott kimondottan undok lenni velem. Persze neki is vannak nehezebb napjai, de azért sokakat rosszabbul visel, mint egy álmában sétáló lányt. Tény, hogy most nehezebb lenne beadni az alva járást, de... a rigó mentés is jó kifogás lehet. - Tényleg segíteni szeretnél? - meglep, főleg ezzel a semleges hangnemmel. Nincsenek nekem előítéleteim a házakat illetően, de tény, hogy a Mardekárosok többsége nem az a barátkozód, madármentős fajta. Lehet, hogy ő a kivétel? - Végül is, ha szeretnél? Van más ötleted, vagy leülsz mellém és vársz? Esetleg tudsz énekelni, vagy hangszeren játszani? - bár hangszer nincs most nálunk, de pl. egy szájharmonika elférhet bárkinek a zsebében, ha ért hozzá és közismert tény, hogy a madarak szeretik a zenét. A növények is, de mi most nem egy növényt akarunk kivirágoztatni, hanem egy madarat akarunk kijuttatni a szabadba. - Én pedig Luna, bár ezt a legtöbben tudják. - az arcomra visszaköltözik a sokak által jól ismert távolba révedő mosoly. Na igen sokan ismernek, na persze nem épp jó értelemben véve. Legtöbbjük azért, mert furának tartanak, Lüke Lovegood, ahogyan emlegetnek. Meglepő, hogy ő nem tudja, hogy ki vagyok, vagy netán csak van annyira előzékeny, hogy nem akar megbántani? Újabb jó pont, ha annak ellenére, hogy Mardekáros tényleg így van.
Amikor megláttam Lunat, elfelejtettem mindent ami eddig történt. Már nem voltam ideges a hülye háztársaim miatt, és totálisan kiment a fejemből ami az nap történt. Ami mindezek helyére került, azok apám szavai voltak a tanév elejéről és a levelek, amiket küldözget. Majdnem az összes nap kapok tőle egy levelet arra kérdezve, hogy csináltam-e már valamit az ügy érdekében. Nem válaszoltam vissza neki, így is rájöhetett, hogy a válasz nemleges. Se időm se kedvem nincs ilyenekhez, viszont ez senki mást nem érdekel csak engem. A szüleimnek az nem lényeges, hogy hogyan teljesítek az iskolában, csak a hülye ereklyék kellenek nekik. Még azt se tudtam eldönteni, hogy ezért ideges, dühös vagy valami más legyek. Mindig is imádtak ilyesfajta dolgokat a nyakamba dobni, ezért talán már egy kicsit hozzászoktam ehez, de azért mégis felháborító, hogy kihasználják a saját gyereküket. És még néhányan csodálkoznak amikor azt mondom, nem fogok hazamenni a szünetekben. Sokkal jobban viselem el az itteni idiótákat, mint az otthoni kínosságot és feszült légkört. Miközben ezen járt az agyam és még apám leveleinek a szövegén, erőt vettem magamon és hozzá szóltam. Igazi magam voltam a megszólításban, le se tagadhatnám. Még egy sziát, vagy hasonló dolgot is lefelejtettem, mint általában. Válaszait némán hallgattam végig és közben még mindig a magokat néztem a földön. Mikor mutat a plafon felé, szememmel követem és egy darabig csak nézek. Nem láttam meg rögtön a madarat, amiről beszélt, mert fekete tollai voltak és az árnyékban rejtőzködött. Egyedül csak a csőre miatt vettem észre végül. Az szinte kivilágított a homályból. - Ilyet még nem láttam! Egyáltalán hogyan jutott be? - kérdeztem nevetve, miközben a madarat néztem. Az állatok közül néhányat sosem értettem. Mindig bejutnak valahova, aztán meg kimenni már nem megy nekik, mert... Nem is tudom miért. Talán ennyire nem okosak az ilyen fajták. - És hogyan tervezel segíteni neki? - pillantottam vissza lányra, majd megettem az utolsó falat ételemet. Nem lett volna jó ott tartogatni a kezemben amíg beszélgetünk, mert ki tudja, azt mikor fejezzük be. Egyébként fogalmam se volt, hogy mit is fogok csinálni. Először barátoknak, vagy valami olyasmiknek kellene lennünk, ahoz, hogy rákérdezhessek az ereklyékre, de az nem fog könnyen menni. Nem hinném, hogy pont velem akarna új barátra szeretne, másrészt meg én sosem voltam híres a barát szerzési képességemről. - Mit szólnál, ha én is segítenék? - kérdeztem meg tőle teljesen normális hangon. Mondhatnám azt, hogy megleptem magamat ezzel a hangnemmel, de direkt használtam egy közömbös hangnemet. A kedvesség nem is megy, viszont a semlegesség igen, és legalább azt fel tudom használni ahoz, hogy valahogy többet beszélgessünk, mint tíz perc. Már az jobb, mint a semmi, és legalább akkor máskor is odamehetek hozzá, ha egyszer meglátom a folyosón valahol. - Amúgy Miles vagyok. - mutatkoztam be egy vigyor kíséretében. Tudtam, vagyis inkább reméltem, hogy ő is bemutatkozik és nem kell kérnem, mert lehet elfelejteném megkérdezni a nevét. Ugyan én már tudom ki ő, de jó lenne, ha azt hinné eddig nem tudtam. Meg elég furcsa lenne, hogyha csak úgy random Lunanak hívnám anélkül, hogy megmondta volna a nevét. Na az egy olyan helyzet, amibe semmiképp se akarok belekeveredni.
Remélem, hogy idővel a kis madár rájön majd, hogy segíteni akarok neki. Végül is e miatt van nálam az eleség, és étellel általában viszonylag egyszerűbb az állatokat magunkhoz csábítani akkor is, ha nem igazán bíznak az emberekben. Mindenesetre remélem, hogy szerencsém lesz, mert ha itt marad bent egész éjszakára, annak rossz vége lesz, főleg ha nem tud mit enni, elgyengül és mondjuk találkozik Mrs. Norrisszal... Nem, ezt nem hagyhatom. Ha kell akkor itt maradok egész éjszakára, maximum a tanárok jelenthetnek akadályt, de erre szerencsére nem járnak olyan gyakran, hogy ha nem csapok zajt és nem vonom magamra a figyelmet, akkor elkerülhetem az efféle gondokat, legalábbis nagyon remélem. A kis madár érdekében persze, de hátha estig sikerül magamhoz csalogatni és megmutathatom neki a kiutat innen. Mégis csak odakint lenne neki a legjobb, ahol szabadon szárnyalhat és biztonságban lehet, itt biztos, hogy baja esik, vagy éhen is hal. Azt észre sem veszem, hogy valaki közeledik felém, főleg akkor, ha a hátam mögött teszi, meg hát amúgy is főleg a kis madárra fókuszálok és nem pedig a környezetem többi részére. Azt ugyan hallom, hogy a kis egér távolabb rágcsál, de valószínűleg Miles érkezésekor gyorsan visszasurran oda, ahol előzőleg rejtőzködött és csak akkor jön majd vissza, amikor már biztos lehet benne, hogy nem veszi észre senki sem. Én viszont felpillantok és megfordulok a hangot hallva, ami egyértelműen nekem szól, mert hát nem igen van más a folyosón, aki olyasmit csinálna, ami nem általános és megszokott. - Szia! Az előbb úgy hallottam, hogy egy kis egérnek tetszettek a magok. - hallottam én, hogy evett, a rágcsálás elég jellegzetes hang, bár persze lehetett akár patkány is, nem biztos, hogy tényleg egér volt, de ez már részletkérdés. Annyi biztos, hogy volt haszna már akkor is, ha a kismadár nem eszi meg az eleséget, mert egy éhes egér gyomor már is kevésbé éhes. - Egyébként őt próbálom meg lecsalogatni. - mutatok most már felfelé, ahol a plafon egy kis kiszögellésében ott bújik meg egy fekete rigó az árnyékban elrejtőzve, de azért látszik így is a narancssárga csőr és persze a szeme is kivillan időnként a sötétből. Na nem úgy, mint a macskáknak, de azért látszik. - Tudod attól félek, ha itt marad éjszakára, akkor baja esik és úgy tűnik, hogy nem tudja, hogy merre menjen ki. Segíteni szeretnék neki. - magyarázom tovább és nagyon remélem, hogy a fiú nem tesz majd hirtelen mozdulatokat, mert akkor biztosan szólni fogok neki, hogy legyen egy kicsivel óvatosabb. Nem szeretném, hogy e miatt szökjön el, mert még nehezebb lenne megtalálni az iskolában, mint lecsalogatni onnan. Így is nehezebb a dolgom, mert eddig magamat próbáltam megszoktatni vele, de most már nem vagyok egyedül.
A mai nap pont az a nap volt, amikor szinte csak a hülye ház- vagy évfolyamtársaimmal kellett lennem. Már lassan idegbajt kaptam tőlük az előző óra végére. Annyi hülyeséget hordtak össze ott nekem, hogy az már az én türelmemet is lassan elfogyasztotta. Borzalmas, hogy azok az idióták mit össze nem tudnak hordani. Annyira elegem lett belőlük, hogy a bájitaltan végén szinte villámsebességgel rohantam ki az ajtón és meg sem álltam a nagyteremig. Nem érdekelt hány embernek megyek neki, most nem. Ahogy beértem a helységbe csak felkaptam valami könnyen elvihetőt és kiviharzottam onnan is. Néhány haverom valószínűleg csak nézhetett utánam, mint borjú az új kapura, viszont lehet azt se tudták én vagyok a morcosan kinéző Mardekáros, aki berohant oda. Útközben még nem kezdtem el enni. Csak mentem felfelé minél távolabb az emberek többségétől. Hála Merlinnek, hogy ilyenkor a legtöbben mennek ebédelni és nem kószálnak összevissza a kastélyban. Na már csak az kellene, hogy valamelyik idióta járkálás közben megtaláljon és tolja nekem tovább a hülyeségeit. Félreértés ne essen, azért általában vicces amikor valamelyikük hülyeséget beszél, de az már nem az, amikor 600-szor hallom ugyan azt a csúfolódást valakiről vagy valamelyik házról. Ja, és ez a szám csak egy napra van. Ha amennyiszer összeadnám, hogy egy tanév alatt hányszor mondanak el csak egyet, és annyi galleont kapnék, lehet milliárdos is lehetnék. Ahogy ezen gondolkoztam már majdnem a második emeletet is elhagytam. Hamarosan jött a harmadikra vezető lépcső. Ugyan így se találkoztam már szinte senkivel, de inkább lépcsőztem még egyet, mint, hogy megkockáztassam a dolgot. El is értem a lépcsőhöz pont amikor megkordult a gyomron. A felmenetel közben ezért el kezdtem szép lassan enni. Nem akartam gyorsan elfogyasztani, mivel alig volt valamim és így legalább egy darabig kihúzom. Hamar fel is értem a következő emeletre. Lassan mentem a folyosókon főleg a padlót nézve. Már csak sétálva ugyan, de haladtam tovább egészen addig, amíg az egyik sarok után a földön pár magot láttam meg a földön. Döbbenetemben megálltam és egy darabig csak tűnődve néztem azokat, majd egy kis idő után észrevettem, hogy távolabb is vannak. Összehúzott szemöldökkel haraptam ismét egyet, aztán szép lassan felnéztem. Megláttam, hogy a folyosó közepén ül valaki. Nem igazán láttam kicsoda, csak a haját láttam meg először, azután meg már az arcára néztem. A felismeréstől majdnem a torkomon akadt az étel. Nagy nehezen nyeltem le, majd egy darabig csak tűnődve néztem felé. Tudtam, hogy elébb vagy utóbb ennek is eljön az ideje, de azt hittem lesz még egy kis időm. Bár apám már az első naptól kezdve sürgetett. Szép lassan és a lehető leghalkabban elindultam felé, majd pár lépésre tőle inkább a falnak vettem az irányt. - Te mit csinálsz itt ha szabad kérdezni? Ja, és nem bántásnak mondom, de... itt nem jutsz sokra azzal, ha elszórod a magokat. - dőltem neki lazán a falnak. Az egyik kezemet zsebre dugtam, a másikkal meg az utolsó falat kajámat tartottam. Tudom, kissé fura "bemutatkozásnak" lehet ezt mondani, bár nem is én lennék, ha nem így kezdenék el valamit. Csak az a kérdés, hogy Luna erre hogyan fog reagálni.
Ebédidő van a folyosó békés csendbe burkolózik, mivel a legtöbben ilyenkor az ebédlőben vannak. Én nem, egy ebéd kihagyásába még nem lehet belehalni, viszont pont jó, hogy nincs itt most senki sem és nem kell attól tartanom, hogy valaki esetleg megzavar. Egyébként is van nálam pár keksz, az elég lesz, hogy kibírjam a vacsora idejéig és ez most sokkal fontosabb. Még az előző órám elején vettem észre a madarat. Odafent a plafon gerendájához fészkelte be magát, most is onnan nézelődik lefelé és azóta el se mozdult. Szerintem megijedhetett, főleg hogy nem tudott kimenni. Talán bejött az egyik balakon és most nem tudja, hogy merre lenne a kiút, ezért vagyok itt, hogy segítsek neki. Persze ez nem olyan egyszerű bármennyire is szeretem az állatokat nem sikerült elérnem, hogy idejöjjön hozzám, úgyhogy más taktika kell. Egyrészt idő, amíg megszokja a jelenlétemet és persze kaja, ami arra ösztönzi, hogy lejöjjön onnan. Jelenleg tehát a földön ülök nem messze a jellegzetes szobortól, akit szinte mindenki jól ismer. A folyosó közepén helyezkedem el, nem túl messze a gerendától, ahová a sejtéseim szerint fekete rigó bevette magát. Időnként felpillantok, de csak azért, hogy megnézzem, hogy ott van-e még, egyébként csak egyszerűen üldögélek és várok. Körülöttem kis kupacokban mindenféle apró kis magok pihennek. Van olyan is, ami egészen távol van, sőt olyan is, ami a folyosó majdnem másik végében és hallom is, ahogyan valószínűleg egy kis egér falatozgat belőle. A jellegzetes rágcsálás hangja egyértelművé teszi a jelenséget, de nem zavar. Jut neki is és nem hiszem, hogy az egér miatt ne akarna lejönni onnan az a madár. El kellene érnem, hogy lemerészkedjen, akkor már össze tudok barátkozni vele annyira, hogy segítsek neki kijutni a nyitott ablakon, mert hogy kinyitottam egyet, hogy arrafelé kimehessen majd. Magától nem biztos, hogy megtalálja az utat, azért is nem akarom itt hagyni szegényt. Jó ideje itt vagyok már, ez abból is látszik, hogy időnként azért kicsit fészkelődöm, mert kemény a padló, bár varázsoltam magam alá párnázó bűbájt, de az sem old meg mindent, no meg egy idő után az ember kissé el is zsibbad. Ez érdekel igazából kevésbé, kibírom, maximum néha kihúzom magamat és kicsit kinyújtóztatom a lábamat. A válltáskám a földön pihen mellettem az ölemben pedig egy nyitott könyv hever. Nem olvasok most gyorsan, hiszen gyakorta felpillantok, hátha a kis rigó rászánja magát, hogy megmoccanjon. Már addig eljutottunk, hogy kíváncsian méregeti az egeret és engem is, ami mindenképpen jó jel, hiszen érdeklődik, ez reményt ad arra, hogy talán lassacskán rászánja magát, hogy egy távolabbi magos kupaccal megpróbálkozzon.
Mintha egy álom lenne. Még a szemeim is lehunyva pihentek pár pillanatig. Muszáj is, különben a nagy szédelgésben biztosan lezuhannék a lépcsőkön, amely mögöttem pihen. Vállam a falnak simul, kapaszkodom abba, amit csak elérek, és igyekszem szapora lélegzetvételeimet csitítani a zakatoló szívemmel együtt. Na de mi is ez az egész? Egy pillanat, csak kifújom magam.. Szemeimet kinyitva pásztázom végig a terepet, minden egyes centimétert, amely csak ide tartozik. Csend, és csend, no meg a falak, és portrék látványa. Egy-kettő talán épp olyan furcsán, és meglepetten pislog le rám, mint ahogy én festek. Ellököm magam a faltól, és beljebb sétálok, a folyosó ölelésébe. Ismét hátrapillantok, mint egy kezdő, paranoiával küzdő személy. Lehet, nem csak egy hasonlat ez, hanem a valóság. Mindegy is. Úgy néz ki, sikerült „leráznom”, megszabadulnom az őrülettől. Hatalmas sóhaj hagyja el ajkaimat, és megtámaszkodom a Banya szobra közelében. Újabb sóhaj, és ismét lehunyt szemekkel próbálom visszajátszani a fejemben a történteket. Elég gyorsan lefolytak. Egy emelettel lejjebb kezdtem, memorizáltam egy jegyzetet épp Bájitaltanra, amit ki is akartam próbálni. A fecni most valahol ott pihenhet, ahol elkezdtem rohanni. Nem kár érte, olyan receptet taglal, amit egy csimpánz is össze tudna rakni – csak én nem. mindegy is. Szóval elindultam, miközben magamban ismételgettem azon instrukciókat, hogy hogyan ne robbanjon rám az üst. Ekkor pillantottam meg. Őszintén, ha a pillantásban kimerült volna a dolog, ennyi is lett volna. Sietősre vettem a formát, lépdeltem előre, és akkor még mindig a kis tananyag ment a fejemben. Aztán hallottam is. ”Miért nem válaszol nekem senki sem..?” Halk volt, alig tudtam kivenni, és talán az utolsó szavak nem is ezek voltak. Miért nem? Meredtem rá, hatalmas szemekkel, ekkor szúrhatta ki, hogy a senki én vagyok, és hallok. Csak foszlányok jutottak el hozzám, miszerint haza akar jutni, ez nem jó, meg valami nevet emlegetett. Talán a sajátja. Az alak maga halovány derengésnek tűnt, mintha csak egy portré lakója lépett volna ki, nem nagyon figyeltem meg komolyabban. Ahogy közeledett, úgy kezdtem el szaladni, hagytam el a cetlim, és elfelejtettem mindent, amit a könyvben olvastam. És most itt vagyok. Leereszkedve ülök le, a kissé hideg, de elviselhető padlószőnyegre szusszanni. Csak pár perc, hogy elfelejtsem. De még mindig lúdbőrzik mindenem, és egyelőre semmi humorom visszafele indulni. Itt pont tökéletes, csak a Banya fülel.
To; Camrise
ParaNEMnormális | 372 szó | Madness | [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem mondanám magamat magányosnak, jól el vagyok a festményekkel is, ha arról van szó, sőt kifejezetten jól szórakoztam még az ugróiskolával is, bármennyire is gyerekes dolog ez. Igazából ettől még így is jó. Gary értelmes, azt leszámítva, hogy úgy fest hajlamos eléggé szidni a szüleinket, pedig apát még csak nem is ismeri igazán. Na, de... végül is mindegy, nem az én dolgom azt hiszem ez az egész, nem is kéne fennakadnom rajta. Ha nem bírja a szüleit, akkor nem bírja, ha szeret egyedül gitározni a sötét folyosón, akkor szeret. Az a fontos, hogy neki legyen jó. - Nem igazán tudom, lehet hogy nem szereted a kihívásokat, hanem jobb, ha mindenki békén hagy... én azt is megértem... próbálom megérteni. - oké, lehet, hogy neki így a jobb, szóval... legyen akkor így. Én azért jobban szeretek társaságban lenni, és a kihívásokkal sincs bajom, de tuti, hogy nem akarnék direkt hírhedt lenni, az nem valami kellemes dolog. Én azért ennél sokkal jobb kislány vagyok igazából, és szerintem ez már nem is nagyon fog változni már, de ő látszik hogy egész más mint én, olyan magányosabb farkas típus, akinek jó, ha egymaga lehet. - Cincogva beszélek? - nevetem el magam. Jó volt már olyan, aki ezt mondta, szóval ezen nem kéne meglepődnöm mondjuk, de azért az énekhangom egészen más ebben teljesen igaza van. Amúgy meg szeretek én énekelni, és nem vagyok olyan, aki félne a szerepléstől, csak hát megszoktam már a kórust és azért mégis csak furcsa lenne egy együttes énekesének lenni úgy ténylegesen, de azért megtehetjük, pár plakát nem a világ, vannak még zenekedvelők a suliban, akiket érdekelhet. - Akkor... akkor megkérdezem a kórus tagjait is és alapítunk egy csapatot! Szerintem remek lenne! - és persze ki is plakátolhatjuk. Jó lesz ez érzem! Én legalábbis már most is be vagyok sózva, szóval biztos vagyok benne, hogy remekül fogom érezni magamat majd a próbákon is, bár mikor nem érzem én eleve remekül magam igaz? No azt azért határozottan nehéz elérni, hogy nekem bármikor is rossz kedvem legyen, vagy bármi. - Áh, értem már, és... talán igazad van, de tudod az is lehet, hogy próbálta, csak nem ment neki, vagy nem is tudom. - azért az akkor is rossz, hogy ilyen rossz véleménnyel van az édesapjáról, meg a szüleiről, meg úgy általában. Örülnie kéne neki, hogy neki legalább vannak... vagy valami, nem számít, hogy épp milyen viszonyban, de nem hiszem, hogy pont én lennék az, aki meg tudom változtatni bármiben is a véleményét sajnos. - Oké, szia! És köszi a cukrokat! - intek még utána széles mosollyal, aztán pár pillanatig még követem a távolodó alakot, csak aztán térek vissza az eddigi elfoglaltsághoz, éljen az ugróiskola!
Úgy tűnik, hogy a lelkes, és hiperaktív kislányt pont egy magányos pillanatában sikerült lerohannom. Annyit észreveszek azért, hogy nincsen gondja azzal sem,h ogy a képembe mondja, hogy ha másról szeretne beszélni, mert nem fűlik hozzá foga, hogy a családunkat szidjuk. Tulajdonképpen ügyesen lavírozik a cuki, és a magabiztosan nagyszájú között, én meg vagyok annyira kevésbé antiszoc hangulatomban, hogy hagyom magam irányítani. Vagy sosem voltam antiszoc, vagy elég nyúl ahhoz, hogy másokkal beszélgetést kezdeményezzek? Hát minek is, ha ott a gitár... - De kislány, miből gondolod, hogy én szeretem a kihívásokat? Nem egyszerűbb, ha mindenki békénhagy, amíg tépem a húrokat? – Mosolygok továbbra is, a vigyor annyira távol áll tőlem, már így is elég jókedvre derített a közvetlenségével, tulajdonképpen fel sem tűnik, hogy valamilyen szinten a testvérem, inkább kezelem ismeretlenként, aztán meglátjuk, mit is tudunk egymással kezdeni. Különben meg nem mond butaságot, de vajon ezt olyan könnyű lenne be is ismerni? Fenét! - És az számít? Ha jó a hangod, akkor majd átszoksz a szólóra. Nekem bejött a hangod, egészen mély ahhoz képest, amilyen cincogva beszélsz. – Fűzöm hozzá bátorításként, végülis nyert ügyem van, ha ilyen vállalkozó szellemű, hogy máris belemegy a dologba, már csak társakat kéne találnunk. Ebben lehet, hogy átadom neki a terepet, végülis ha engem el tud fogadni, én kiírom a felhívást plakátom, - Valószinű... örülök, ha te elvállalod, nem szokásom cserélgetni senkit. – Ez főleg barátnőzésre igaz, mert még ebben sem volt senkim, nemhogy egy frontember tekintetében, ha találnék egy jó énekest, akkor utána nem fogom én megversenyeztetni, mert akkor bennem sem lehetne igazán bízni. Az nem az én stílusom. - Nem is az, hogy rossz ember. – Támaszkodok neki a falnak, óvatosan, hogy ne nyírjam ki a gitárt egy óvatlan mozdulattal, s tovább folytatom, bár lassan nem ártana mennem, mert míg ő jól elvan az édességgel, addig nekem már egész kajás kezd lenni a gyomrom. – Egyszerűen úgy vélem, hogy egy férfi legyen férfi, és tartsa már meg a nőt, na. Erre nem volt képes, vagy nem teljes mértékben, és ilyen picire csökkent a szememben. – Mutatom a két ujjammal, hogy mennyire picire. Fészkelődni kezdek, hiszen nem tudom, hogyan illik elköszönni az új rokontól, végül marad a szimpla integetés. - Nem leszünk rosszak. Akkor kiírom, és felvéslek rá téged is. Majd összefutunk a kh-ban, szia! – Bólintok, és megcélzom végre a nagytermet. Még picit fejcsóválok, érdekes lány. De azért cuki.
Én se vagyok túl gyakran egyedül, szeretem én azt, ha vannak körülöttem, de azért néha az is jó, ha egy kicsit nyugi van, vagy épp nem szól bele senki, hogy mit mikor és miért csinálok. Néha tényleg jó kicsit simán csak a magam urának lenni és nem nagyon foglalkozni senki mással sem, mint mondjuk most az ugróiskola esetén. Bár mondjuk ebbe most beleszólt Gary, aki pont itt akart gitározni, vagy a környéken, de nem zavar. Nem akartam én minden áron egyedül lenni, szóval fel sem merült, hogy e miatt küldjem el őt a kastély másik pontjára. Egyébként is annak ellenére, hogy néha kissé sötéten viselkedik, még igenis kedvesnek tűnik nekem, vagy én mindenkit túl pozitívan ítélek meg? - Jól van, nem mondom én, hogy hogy csináld, de tudod... elvileg a nehezebb célokat elérni talán nagyobb kihívás, de aztán a siker is nagyobb boldogsággal tölthet el. - mosolyodom el újfent. Szerintem ezt mondjuk ő is tudja, de nekem aztán mindegy. Lehet hírhedt is, van aki hírhedt szeret lenni, neki lehet hogy ez még jobban is állna, mint a híresség, amúgy is van benne egy olyan... nem tudom kis sötét aura, vagy mi. Lehet, hogy nem szándékos, de az is lehet, hogy igen, nem gond, talán nem is tartozik igazán rám a dolog igaz? Attól, hogy hirtelen féltestvérek lettünk, még nem ismerem őt teljesen, a vér ilyen téren nem köt össze minket hirtelen teljesen. - Hogy én? De hát... hát inkább én csak a kórusban szoktam. - jó azért ez meglep, hogy ilyesmit hoz fel, meg amúgy se vagyok én szóló énekes, vagy legalábbis még nem nagyon próbáltam. - Na jó, ha segítek ezzel, de ha találsz jobbat, akkor találsz jobbat. - mosolyodom el, még bólintok is hozzá. Legyen akkor, megpróbálhatom, nem mondom, hogy profi leszek, de attól még tényleg megpróbálhatom a dolgot, mert annyira csak nem lehet nehéz szólózni. Most is ment igaz? Maximum sok ember elég kiállni... na az a baromi nagy kihívás, attól azért félek. - Értem már, szóval nem vagy jóban apukáddal. Azért ezt sajnálom. Ő nagyon... rossz ember? - vagy nem tudom, hogy mi a gondja vele, mert hát anyuval sincs kibékülve, ahogy láttam, de nem tudom, hogy ennek mi az oka és persze kíváncsi vagyok. Nem tudom, hogy miért ilyen morcos mindenkire, meg úgy az egész világra. Mondjuk velem nem túlságosan undok, de láthatóan azért a többséggel nagyon is, mindenki mással gondolom én legalábbis, vagy főként csak a szüleivel? - Köszi! - mosolyodom el, amikor végül enged nekem. Ez azért jól esik. tényleg nem kéne a családot szidni folyamatosan, mert azért mégis csak a családunkról van szó. Velem sincs gondja, legalábbis azt hiszem, úgy látom így egyelőre, de... persze lehet hogy idővel bennem is meglátja azt majd, amit nem bír elviselni. Azért az rossz érzés lenne. - Igen ők, bár a többség énekel, de vannak akik zenélnek, szerintem nem lennének rosszak, bár nem... olyanok, mint te, de én sem vagyok igaz? - meg lehetne próbálni, mert hát én kedvelem őket, bár én sokakat kedvelek, attól még lehet, hogy őt idegesítenék, de ha meg se próbáljuk, akkor aztán tuti, hogy nem lesz semmi igaz?
Most egyedül találtam, és tulajdonképpen az, hogy időnként sötét a hangulatom, nem jelenti azt, hogy imádnék egyedül lenni, csak valahogy megszoktam ezt a passzivitást, ám ha odajön valaki, hogy ismerkedne, vagy tetszik a zeném, sosem küldöm el, csak én magam nem vagyok az a kezdeményező alkat. Az ötletét is szívesen fogadom, miszerint ha jól játszom, miért is tenném egyedül? Van benne valami, csak eddig nem mozdított semmi arra, hogy tegyek is ellene, a hiperaktív új rokonkislány csak külsőre tűnik butácskának. - Jó, akkor hírhedtség. De te is tudod, hogy sokkal nehezebb híresnek lenni, mint hírhedtnek, akkor már hadd próbálkozzak, jó? – Félmosollyal kérdezek vissza, hiszen olyan egyszerű, hogy valaki mondjuk tömeggyilkos lesz, máris bekerül a hírekbe, míg más évekig gyakorol mondjuk hegedűn, és akkor sem figyel fel rá senki, úgyhogy apró csínytevéseimre hadd ne kelljen már magyarázkodnom, mert tépem én a gitárt, de kétlem, hogy egyhamar túl sok rajongóm lenne, főleg, hogy énekben inkább vokáloznék, nem olyan erős a hangom, ha lenne is bandám, inkább zenét írnék, meg háttért énekelnék, kéne valami jó kis énekeskiscsaj. Ezzel a tudattal méregetem a lányt, legalább családban maradna a dolog, főleg, ha ilyen jól tud énekelni, meg gyorsan alkalmazkodik. Hümm... - Talán. Akkor plakátolom, ha leszel az énekes. – Ez kicsit zsarolásnak tűnik, pedig valójában csak segítséget kérek tőle, ilyen faramuci módon burkolva a kérést. Nem is parancsnak hangzik, hiszen a mosolyom most egy fokkal tisztább, csak nehéz kivetkőznöm a sötétlelkű rockker skatyujájából, mert már teljesen megszoktam. Az ő hangjával nem is biztos, hogy kemény számokat játszanánk, de nem baj, bárhova befér egy szóló, nekem annyi bőven elég, már csak az a kérdés, hogy hajlandó-e társulni. - Én nem vállalnám. Tudok, de nem az igazi, csak ha muszáj. – A kérdésére eltűnödöm, s mielőtt válaszolnék, leemelem a nyakamból a hangszert, a végtelenségig felesleges ott tartanom. – Nem erről van szó. Amit apától kapok, azt nem eszem meg. Nem az édesség ellen vagyok. Vele nem vagyok kibékülve. – Remélem nem kezd el békebírót játszani, hiszen úgy tűnik, teljesen más stílust képviselünk a családot illetően is. Ő nem hibáztatja a saját apját, míg én igen, és nem akarok rámorranni, ha egész egyszerűen más a véleményünk, de az övét rám akarja erőltetni. Abból köszönöm, nem kérek. - Jó, legyen egyszer gyereknap, a családot ne szidjuk, de lázadás nélkül nem is buli, a buli. Nem? – Lépek gyorsan túl a témán, valahol mindig a rendszerben látom a hibát, abban, hogy valaki mindig irányítani akar, megmondani, hogy milyen legyek. Na az ilyen konfliktusokból szuper számok születnek, ezeket lehet a legjobban megénekelni. Többnyire másoknak, mert én csak magamnak énekelek, eléggé füstös-karcos a hangom, nem biztos, hogy közönség elé való, ahogyan sikítok. - A Flitwick féle kórus? Néha látom őket, mondjuk ünnepekkor, de jobban nem néztem még utána. Talán közülük lehetne vadászni bandatagokat? Nem túl kottafejek?
Igaza van, nem szoktam túl gyakran egyedül lenni, de azért néha még velem is előfordulhat. Tényleg elég ritkán, hiszen elég sokan vesznek mindig körbe, no meg én is elég nyitott vagyok, hogy könnyen botoljak bele másokba, de nincs ezzel baj. Tudom, hogy vannak nálam jóval zárkózottabb emberek is, mint pl. gondolom Gary, mert ő valahogy nem tűnik annyira központi embernek, főleg hogy csak úgy itt egyedül van a gitárjával, vagyis jelenleg nincs egyedül, mert velem van, de... értitek a lényeget igaz? - Igen, ha rosszból származik, akkor inkább hírhedtség. - bólintok egy aprót és én nem akarok hírhedt lenni, igazából híres sem. Nem tudom, hogy mi akarok lenni, még nem döntöttem el, de van időm igaz? Elég fiatal vagyok, a suliból is van még vissza pár évem, és majd akkor találom ki, hogy mi leszek, ha már tényleg muszáj. Jó vagyok persze pár dologból, jobb mint mondjuk más dolgokból, de ez így is a jó, mindenki van amiből kiemelkedőbb, mint másból, de hiába megy mondjuk a bűbájtan ez még nem határozza meg egyértelműen, hogy mi leszek, ha nagy leszek. - A sors azért nehezen hoz ilyesmi nem? Lehet, hogy érdemes lenne kiplakátolnod akár. - nem veszem én magamra a sötét mosolyát, eddig se vettem fel tőle semmi negatívat, mert minek tenném? Attól nem lesz jobb semmi, ha valakitől azt látod, hogy nem kedves, vagy nem kedvel, ezeket én többnyire simán figyelmen kívül hagyom és egyébként is zenekart szerintem tényleg nagyobb eséllyel tud alapítani, ha keres hozzá embereket és nem csak várja, hogy legyen magától. - És énekelni tudsz? - mert gondolom oda is kell énekes, vagy azt is keresnie kell majd? - De hát ez csak... édesség. Akkor bármikor kapsz valamit, sose foglalkozol vele? - hát azért ez eléggé meglep, főleg, mert én... Hát tudjátok ilyen vagyok, hirtelen lett egy féltesóm, persze, hogy úgy gondoltam illene neki adnom karácsonyi ajándékot, de ezek alapján nem túlságosan bízom benne, hogy meg is fogja nézni, vagy hogy mondjuk kicsit is értékeli majd a dolgot. Nem is tudom, tényleg lehet hogy rossz ötlet, csak hát én szeretem az ünnepeket. - És ha mondjuk nem szidnánk senkit sem? Az úgy mégis csak sokkal jobb lenne. - nem leszek én dacos, hogy csak azért se kérjem az édességét, nem erről van szó, meg amúgy sem akarok rosszban lenni vele. Egyszerűen csak tényleg nem tudom, hogy miért viselkedik így. Oké tudom, anya elment, hibázott, ebben igaza van, és lehet hogy az apja, vagy az enyém se volt tökéletes, de... nem is tudom, attól még nem kéne így állni hozzájuk nem? Mármint most majd lehetnénk egy család és én szeretnék is, ő pedig úgy fest eléggé ellene van ennek. Ennek ellenére mégis énekelek neki egyet, bár kissé bátortalanul, hiszen mégsem vagyok én ebben annyira profi, főleg hogy általában kórusban énekelek. - Köszi, bár a kórussal jobban szeretek énekelni és igen, de csak ha neked tényleg nem kell. - mosolyodom el aztán újra. Persze úgy látom tényleg így van, de na, nem akarom én itt kikönyörögni belőle azt a nasi készletet, az hogy venné ki magát?
Egyenlőre csak annyi tűnik fel, hogy butácska kislány, viszont egész csinos, anya úgy tűnik egész jó géneket örökített, hiszen rám is azt mondta mindig a szomszédság, hogy olyan helyeske vagyok, és akár modelnek is elmehetnék. Hát nem tudom, hogy ha magamutogatásról van szó, akkor már inkább a gitározás, az megnyugtat, és kielégíti azon vágyamat, hogy adjak valamit magamból. Ő is eléggé extrovertált lánynak tűnik, bármennyire is magányosan vonult el ugróiskolázni, nem hinném, hogy szeret egyedül lenni. - Az inkább hírhedtség, igaz? – Nincsn még zenekarom, ezt persze nem tudhatja. Sokkal inkább vagyok az a magányos gitáros, akit senki nem ért meg. Olykor csak divatból csinálom, az önkifejezés nem mindig sikerül, a jó számokhoz ihlet kell, azokban pedig nem vagyok jó. Próbálok inkább spontán lenni, viszont ezzel meg az a gond hogy szinte sosem sikerül ugyanazt a gitárszólót visszaidéznem, amit korábban, vertem már több gitárt is ezért, pedig baromira nem olcsóak. Egyszerűen nem tudom máshogyan kezelni a kudarcot. - Nincsen, és még... nem is nagyon merült fel bennem. Talán inkább a sorsban hiszek, hogy mellém sodor olyanokat, akik hasonlóak. Talán ki kéne plakátolnom? – Mosolyodom el kissé sötéten, kissé rosszul érint, hogy ez nem jutott még eszembe, a sültgalambra meg várhatok. Hát igen, ez olyan, mint a csajozás. Sosem kezdeményeztem senkinél, mert úgy véltem, hogy ha majd egyszer megjön a tökéletes, akiről a mesék is szólnak, akkor majd tudni fogom. Mindez idáig nem jött. Remélem már a kanyarban van. - Hogyne lenne. Nem igazán szeretem a hagyományokat, ez pedig igencsak arra emlékeztet. Sosem bontom fel őket, és amikor elkezdenek romlani, a kukában végzik. – A mosolyom még él, pusztán érdeklődővé avanzsálódik az édességmániájától, tényleg olyan, mint egy nagy gyerek. Most menjünk fel a hugra kb-ba, ahova hozzam le a hálószekrényem tartalmát? Majd tapsolunk házimanókért, hogy legyen segítsége. - Akkor szidjuk anyát? Szerintem most már mindegy, hogy ki a hibás, hadd ne foglalkozzak még ezzel is. Vagy több nasit nem is kérsz, dacból? – Na igen, egy kis zsarolás nem árt. Nem azért, imádok én ellenszélben pisilni, szembemenni a divattal, de így karácsony érkeztével, valami búskomor melankólia lett rajtam urrá, miszerint barátaim sem nagyon vannak, sem teljes családom, így nincsen kedvem az esetleges kislányos nyafogásokhoz sem. Inkább átfogom a húrokat, és várom, hogy kezdje a dalolást. Valóban szép, sőt, szexis hangja van, nem nehéz lekövetni az ütemet, gyorsan bekapcsolódok, és egészen jól szólunk. A szám végeztével beharapom az ajkamat, és a levegőbe emelve a kezem megtapsolom. - Ügyes voltál Marisol. Na akkor örökítsem rád a nasikészletet? – Állok fel a párkányról, ahol eddig ücsörögtem.
Én azt eddig is tudtam, hogy nem ismerem őt, de hát pont e miatt szeretném megismerni, pont ezért kérdezgetem, mert nem tudok róla semmit. Azt már igen, hogy gitározni tud, szóval talán a zene, mint olyan örökölt dolog a családban, vagy ilyesmi, de persze ez sem biztos. Ettől még érdekel, hogy milyen a bátyám, akiről eddig nem is tudtam, hogy az, naná, hogy érdekel. És igenis szeretném jobban is megismerni, akkor is, ha esetleg ő nem annyira, mert... nem is tudom, ő olyan komolynak tűnik, miközben én meg... hát lássuk be nagyon-nagyon távol állok a komolytól. - De az másféle hírnév, nem abból szereznéd, hogy rosszat csináltál valakinek. - szóval más minta kihágás. De ezek szerint van zenekara, vagy szeretne és gondolom örülne, ha a tinilányok is bírnák és feltennék a poszterét. Mondjuk ez érthető, csak ez a kissé morózus arcberendezés ehhez nem passzol, bár a fene tudja... nehéz megállapítani, hogy mennyire jó, vagy rossz a kedve, olyan átmenetet képes azt hiszem a kettő között, vagy én túlságosan pozitív vagyok és ezért ha valaki nem annyira az, akkor már meglepődöm rajta? Oké... fogalmam sincs. - Egyébként van is zenekarod? - jó, nem tudom megállni, hogy ne tegyem fel végül a kérdést, mert érdekel, és így ismerhetem meg jobban igaz? Vagy... mondjuk segíthetnék összehozni neki egy zenekart, csomó embert ismerek a kórusból, tuti, hogy vannak köztük zenészek is, és akkor lehetne egy bandája. Adhatnánk fel hirdetést is akár... na persze, ha van kedve hozzá. - Még van több is? Komolyan? - nagy szemekkel pislogok rá, miután újra magamhoz ragadom a dobozt. Azt hiszem cukormérgezésem lesz. Régen apa egy időben elzárta előlem a cukrokat, mert egyszer konkrétan kirámoltam az egész szekrényt, amikor nem volt otthon, de olyan szinten, hogy konkrétan kiütött a sok édesség, simán beájultam tőle, mint amikor túladagolod a... nem is tudom mit, szóval úgy, totál megijedt, szóval érthető hogy onnantól már minden otthon lévő édességet hét lakat alatt tartott elrejtve. Mostanra már vissza tudom fogni magam... mondjuk, nagyjából. - Apa nem rombolt szét semmiféle családot. - tudok ám én haragosan is nézni és most épp ez van a porondon, mert nem, apa nem rombolt szét semmit. Anya volt az, aki lelépett, ő ment el tőlünk, nem apa hibája, ami történt. Lehet, hogy az ő apukájára ez igaz, de az enyém... nem rossz ember. Szeretem, és nem fogja nekem bemagyarázni egy féltestvér hogy rossz lenne és igenis anyut is meg akarom ismerni. Tudom, hogy lehetnék rá mérges is, de... attól még az anyukám nem? - Nem pazarlom a cukrot. - mosolyodom el. Oh, nem veszem én ezt magamra, általában nehéz megbántani, mert tényleg nem nagyon veszek magamra semmit sem, de ez jó dolog nem? Nem vagyok egy sértődős típus. A felszólítás azért eléggé meglep, ezt kár is lenne tagadni. Végül csak belekezdek, bár halkan, mert hát nem szoktam én túl gyakran mások előtt énekelni, főleg nem csak úgy, hogy nincs ott a kórus, de akkor már karácsonyi dalt.
Tulajdonképpen most döbbenek rá, hogy mennyire nem ismerem még őt. Egy házba jártunk, de számít az valamit? Most kéne többet együtt lennünk, hiszen a vérünk közös, legalábbis félig, mégsem érzem ezt elég indoknak. Idegen, aki mintha egy másik városból költözött volna mellénk, ezen felül azonban szinte már mulatságos, hogy mennyire bohókás. Furcsa, hogy mennyi életerő van benne, egy igazi búgócsiga, akit nem is nagyon tudok megijeszteni. De vajon akarom? - Jó, hát nem mindenki akar. Én valahol örülnék neki, ha a zenekarom plakátjait mázolnák fel a tinilányok a falukra. – Pislogok sötét mosollyal, tudom én, hogy a pop az sokkal menőbb, és népszerűbb téma, stílus, én bőven elvagyok a gótikus rockkal, amiben mindenki fel akarja vágni az erét. Hát mit csináljak, ha ezért vagyok oda? A nagy boci szemeken meglepődöm, tényleg úgy viselkedik, mintha valami óvis lenne. Aranyos de tényleg, de nem tudom komolyan venni. Vagy nem is kell? Ezek után már határozottan érdekfeszítő, hogy menyire rámozdul az édességre. Édességnek hívom, pedig még perec is benne, meg savanyú, halmazként gondolok így rá, hogy édesség, úgy látszik azonban, hogy a lánykát mindez hidegen hagyja, és úgy markol bele, mintha tényleg egy kisgyerek lenne. De fura.. Még fejcsóválni is elfelejtek. Sötét szempárunk összekapcsolódik, ezt biztosan anyától örököltük, lévén mindkettőnkké szinte koromfekete. Belenyúlok a nyitott dobozba, és kiveszek belőle egy rózsaszín cukrot, s miközben elkezdem kicsomagolni, jelzem, hogy többet már nem kérek. - Ez még az enyém, a többit tartsd meg. Ha elfogyna, csak sikíts. – Felemelem a kezemet, hogy kösz nem, bőven elég, ami a számban van. Amúgy sem rajongok nagyon az ilyesmiért, ez a csomag is bontatlanul hevert a zsebemben. Jó, volt bennem némi dac, hogy ha apától kaptam, az rossz lehet. Olyan, amivel foglalkozni sem érdekes. Ám ha a lányka ennyire rákattant, hát miért ne örüljek ennek? Érdekesen szemforgatok, amikor látványosan félreérti amit mondott. Oké, én sem voltam még senkivel, de ennyire ne legyünk már butuskák... Csak vicceltem a dologgal, de ha ennyire nem veszi a lapot, hogy lesz ebből rokoni kapcsolat, hogy ne őrjítsen meg? - Tényleg az apáinkról akarunk beszélni? Olyan alak, aki szétrombol egy családot, mint ahogyan a tiéd is ilyen. Örvendezzünk, hogy még csak normális családba sem sikerült születnünk, hurrá! – Csapok a levegőbe mosolyogva, nem kevés cinizmust mellékelve, ám ahogyan sejthető, biztosan nem lesz fogékony erre sem. Nem az ő hibája, tény, de akkor hagyjon már békén a témával, így teljesen jól elvagyok minden percben, amikor nem kell erre gondolnom. - Megdobálsz az örökölt cukrokkal, ha azt mondom, hogy igaza van? A hangod szép? Énekelj nekem. – Szólok rá, és hogy várom, hogy belekezdjen, a gitárt az ölembe fogom, bármilyen stílus is legyen az, úgyis alá fogok majd játszani valami menőt. Most fedezem csak fel, hogy milyen csinos pofija van, amikor éppen nem beszél butaságokat.
Engem sosem érdekelt igazán, hogy mások mit mikor szoktak. Lehet, hogy a többség az oviban szokott ugróiskolázni, de én még most is szeretek. Mit szeretek, imádok és nem érdekel, ha más e miatt furán néz rám. Meg egyébként is eldúdolgatok közben és el vagyok, amikor épp nincs velem senki, pedig szeretek ám határozottan társaságban lenni, nagyon is! De nem baj, ezt is túlélem majd most, jól vagyok és ez a lényeg, és még annyira Gary megjelenése sem ijeszt meg, mert szerencsére nem osongálva érkezik. - És ha én nem akarok hírnevet? Akkor... akkor mégis csak jobb, ha nem kapnak el és nem is tud róla senki nem? - néhány naiv pislantás, mert hát nem értem én az efféle sötét humort, most sem tudok mit kezdeni vele, csak nézek rá a magam nagy boci szemeivel és ezt a sorozatgyilkosos dolgot sem veszem én komolyan. Biztosan nem azért mondta, hogy rám ijesszen, mert mégis mi oka lenne rá? Nem vagyunk nagyon jóban, de rosszban sem és egyébként is kiderült, hogy féltestvérek vagyunk, akkor pedig van köztünk egy kis kötelék, tehát jóban kéne lennünk, talán még a karácsonyt is együtt töltjük, nem tudom, hogy a szüleim mit gondoltak ezzel kapcsolatban. Azért eléggé kikerekedő szemekkel nézek nem kis mennyiségű édességre. Ha ezt én mind megeszem, abból olyan pörgés lesz, hogy majd mindenki csak néz, hogy képtelen vagyok leállni. Veszélyes... nagyon veszélyesnek tűnik a dolog, de azt hiszem nem tudok így sem ellenállni, amikor kinyitja. Már nyúlok is bele, hogy egy savanyú cukrot a számba gyömöszkéljek, csak aztán állok meg és nézek rá nagy szemekkel, mert talán túlzásba vittem, talán... épp csak meg akarta mutatni. - Tényleg? - még inkább elkerekedik a szemem, ahogy meghallom az infot, de aztán kis hezitálás után végül csak kikapom a kezéből a zacskót. - Úh! Hát köszönöm, ez... ez ki fog tartani Mikulásig, vagy... pár napig. Már nem azért, mert befalom, majd adok másoknak is... na jó, esélyes, hogy befalom. Biztos nem kérsz? - nyújtom felé, miközben már a második adagot tömöm be a számba. Nem tűnik édesszájúnak, én viszont nagyon is az vagyok és a cukor... hát baromira fel lehet pörögni tőle, én pedig mindig is pörgős típus voltam, már úgy alapból is, szóval nem hiszem, hogy le tudok ezzel állni, ha csak valaki nem veszi el tőlem direkt, hogy megkíméljen a végzetes cukormérgezéstől. - A furulyának szép hangja van. - bólogatok és még véletlenül sem fogom fel, hogy ő nem pont a hangszerre gondol. Ehhez nekem túlságosan naiv a világképem és miért is mondana ilyet a saját mamájáról és az enyémről? Igaz, hogy én nem ismerem őt, de... biztosan azért rendes nő és meg volt az oka rá, hogy nem velünk töltötte az eddigi idejét. Lehet, hogy Gary jobban rászorul, olyan kis szomorú képe van, szóval simán el tudom képzelni, hogy neki nagyobb szüksége volt az anyai szeretetre, nekünk pedig ott volt mindig is a papa. - És az apukád milyen? - csúszik ki a számon a kérdés. Nem jártam még náluk, szóval nem sok fogalmam van a családi hátteréről, de azért kíváncsi vagyok. - Az jó dolog, a gitárnak szép hangja van, szeretem. Én is szeretnék játszani valamilyen hangszeren, de Flitwick szerint eléggé szétszórt vagyok hozzá, szóval csak a kórusban énekelek, de azt mondja, hogy a hangom nagyon szép. - énekeltem már szólót is és majd a karácsonyi kórusban is benne leszek, ha minden igaz. És hát én simán beszélek akkor is, ha nem kérdez, ezzel nincs gondom, miközben persze pusztítom az édességet megállíthatatlanul.
