2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Gideon? Ő elég rendes, de vagy kviddicsezik, vagy a könyvtárban tanul, vagy valami színjátszó kört alakít. Nem igazán van ideje ilyen butaságokra. - oké, talán nála is próbálkozhattam volna, de hát őt se zaklathatom folyton minden piti dologgal. Amúgy pedig meg nem állt szándékomban lebukni sem, és ilyenekről beszélgetni. Sőt nem is igazán akarok úgy bármiről is beszélgetni. Jelenleg inkább kevesebb, mint több figyelmet szeretnék. Főleg a tanároktól. Elég ha akkor figyelnek rám, ha prefektus leszek, és megnyerem a következő bűbájtan versenyt a francia libák ellen, akiknek az iskolájuknak a nevét még csak kimondani se lehet, nem hogy megjegyezni. Valami Bublebon... vagy mi szösz. Mindegy. Nem érdekel. - Pfff... - inkább nem mondok semmit. Ez annyira nem igazságos. Mindenki csak a könyvmolyokat értékeli. Pedig az élet több, mint néhány uncsi poros pergamen. Nem akarom, hogy a jegyeim bármibe is beleszámítsanak a jövőmmel kapcsolatban. Az egyetlen tárgy, amit szeretek a bűbájtan. Mért nem számíthat csak az, és semmi más? Nem lehet mindenki, mindenben jó. Szóval, mért nem koncentrálhat az ember csak arra, ami tényleg érdekli? - Jó, de akkor mi a dolguk ezen kívül? Én kiemelkedően jó vagyok bűbájtanból. Ez nem elég? - a többi jegyemet meg hagyjuk és felejtsük el. Ahogy ő is elfelejtett elsőre válaszolni arra, hogy pontosan milyen feladatai vannak még egy prefektusnak. Ha az akarok lenni, akkor tudnom kell, nem igaz? De. Na ugye. - Különben sem akárki vagyok, hanem Edmund Swann vagyok, és amint befejeztem a Roxfortot, varázsbajelhárító osztagparancsnok leszek, vagy aurorparancsnok. Még nem döntöttem el, de valamelyik a kettő közül. - bólogatok komolyan, teljességgel figyelmen kívül hagyva, hogy mindkét szakmának megvan a maga hierarchikus rendszere, és az ember rendszerint nem parancsnokként kezd sehol sem. Nekem szent meggyőződésem, hogy én rögtön parancsnok leszek, és kész, mert az apu is az volt. Nem igazán érdekelnek olyan bagatell dolgok, mint holmi ranglétrák. - Talán nem, de nem is kell tudnia. - nézek ártatlan szemekkel. Ami régen mindig működött Autumn-nél is. Bár abban lehet valami, hogy Alba biztos nem azt akarná, hogy éjnek évadján ezzel a tanárnővel vitatkozzak alvás helyett. Meg az helyett, hogy másnap délután őt szórakoztassam. - Nem igazán, de nem is igazán akartam lebukni, és büntetőmunkára menni. - tárom szét a karjaimat, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. Nyilvánvalóan senki nem akar sose büntetőmunkára menni. Az tiszta hülyeség lenne. Bár az tény, hogy sokkal jobb szórakozás Albával, vagy a haverjaimmal lógni, mint egy tanár társaságában unalmas, és értelmetlen dolgokat csinálni büntetésből. - Háát... régen sokat jártunk piknikezni, meg sátorozni nyáron. Akkor is... sátoroztunk. Este volt, és... csak arra emlékszem, hogy apa kiabált, hogy fussunk, Autum és Gideon kézen fogtak és futottunk, be az erdőbe, aztán elbújtunk... és... Autum befogtam a fülemet, de... - csóválom meg a fejemet, miközben egyértelműen látszik, hogy mennyire felzaklat, még csak az emlék is. - Másnap aurorok találtak meg. Azt mondták, talán vérfarkasok voltak. Sosem derült ki. - de tudni akarom, hogy kik, és mért tették. A szüleim jók, és kedvesek voltak. Sosem ártottak senkinek sem. Sőt! Apa mindenkin csak segített. Még minket is befogadott a testvéreimmel. Nélküle talán meghaltam volna a kisbaba koromban abban a narancsos ládában. Akkor meg mégis miért?
- És a másik testvéred? - érdeklődöm udvariasan, hiszen nagyon is tisztában vagyok azzal, milyen is az, amikor az embernek nincs senkije sem, akire támaszkodhatna. Eddie szerencsés abból a szempontból, hogy legalább ők ott vannak számára. Én az iskolában megszenvedtem minden egyes kapcsolatomért és még így is a tanárok voltak azok, akikre a leginkább támaszkodhattam. Talán csúnya dolog kimondani, de egy teljesen árva, család nélkül felnőtt gyerek sokkal több figyelmet kap, ami bizonyos szempontból még érthető is. Elvégre, a mi köreinkből kerül ki a legtöbb problémás kamasz. - Minden helyen - biccentek egyet válaszul Eddie kérdése hallatán. Igazság szerint még az egyetemi szakokon se győzöm hangsúlyozni a diákjaim számára, hogy mennyire számítanak a jegyeik a jövőjük szempontjából. Akadnak kivételek, ezt készségesen aláírom, de nem mindenki képes befutni pusztán talpraesettséggel. Még az én fejemben is akadnak üres részek az imádott növényeimmel kapcsolatban, noha nagyon sok időt, mondhatni rengeteget fektettem a tanulmányozásukba. A diákéveim nagyobb részét a velük foglalkozó tankönyvek lapozgatásával töltöttem, amíg mások lementek Roxmortsba. Csupán a kamaszéveim vége felé szakadtam el tőlük egy-egy randi erejéig. - Ismétlem: ha csupán ennyiből állna a feladatuk, nem lenne rájuk szükség - sóhajtok egyet fáradtan. Az éjszakai járőrözés nem éppen a legpihentetőbb dolog, de Eddie sem könnyíti meg pillanatnyilag a helyzetemet, bár a makacssága szörnyes ismerős valahonnan számomra. - A prefektussággal jutalmazzuk azt, aki kiemelkedően teljesít. A diákok minimális hatalmat kapnak a kezükbe a társaikkal szemben. Ezt nem adhatjuk oda bárkinek bemondásra... Hosszú évek óta működő rendszer, szóval nem kételkedem abban, hogy ez így jó. A tanárok minden év végén összeülnek, hogy közösen hozzák meg a döntést a következő prefektusokról és nem csak egy szempontot kell figyelembe vennünk. Ha csupán a tanulmányaikban elért eredmények számítanának, akkor nem lenne szükséges a tanári kar jelenléte sem. - Ez mind szép és jó, de nem hiszem, hogy örülne annak, ha miatta kerülnél bajba - ingatom meg a fejem, immár az irodámban üldögélve, ujjaim között egy teáscsésze fülével, miközben egy tizenhárom éves srác gondjait hallgatom. - Megértem, hogy jót szerettél volna azzal, de belegondoltál már abba, hogy csak ártasz vele, ha a délutánjaidat az ő társasága helyett a büntetőmunkán kell töltened? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Megkérdezhetem, mi történt pontosan a szüleiddel? - teszem fel végül a kérdést. Ezek szerint volt családja, csak idő előtt meghaltak. Szomorú dolog az ilyesmi. Nyilván valami betegség vitte el őket vagy olyan szakmát választottak, amely az életükbe került. Sok ilyen esetről hallottam már. Túl sokról.
Fricset mindenki utálja, mert gonosz, és undok. Nem csoda, hogy senki se szeretne összefutni vele sehol, semmikor. Ennyivel ezt zárjuk is le. - Ha nem ehetek, amikor éhes vagyok, akkor az éhezés. - közlöm enyhén duzzogva. Miket feltételez ez rólam? Nem vagyok tolvaj! Igaz, egy darabig nem fogok tudni amúgy sem édességet venni, mert minden pénzem otthagytam a Mézesfalásban. De hát ennyit ez megér nem igaz? Vagyis csak akkor, ha nem kobozzák el az összes édességem, és megehetem Albával közösen. Ez volt az eredeti terv. Bár ő erről semmit sem tud. Meg akartam lepni az édességekkel. De ez határozottan nagyon nem akar jól sikerülni. Sőt. - Mért olyan fontosak a jegyek. Autumn is mindig ezzel rág. Én csak bűbájtanból vagyok jó. Mért nem elég ennyi? Ettől még pl. meg tudom mutatni az elsősöknek, hogy hol vannak termek, vagy a klubhelyiség. - vagy például én meg tudom jegyezni az aktuális jelszót, egyesekkel ellentétben. Csak akkor vannak gondok, ha a Dámára rájön az "énekelhetnék". Az opera még csak hagyján lenne, csak lenne rémesen pocsék hangja mellé. Katasztrófa én mondom. Szóval nem látom az összefüggést a kiváló jegyek és a prefektusság közt, de ha már egy tanárnő is ezzel jön nekem az éjszaka közepén, akkor lehet benne valami. A baj csak az, hogy én nem vagyok a tanulós, egész nap könyvtárban ülő típus. Annyi más dolgom is van! - Miért, nem az? Legalább néhány percre, amikor minden olyan szomorú, és nehéz lesz. - talán cuki, de nekem csak ennyi van. Ha ez sem lenne, akkor nem tudom, hogy bírnám ki a napokat. Nem akarok folyton azon kattogni, hogy mim nincs már, és mi olyan nehéz. Így is sokszor jutnak eszembe a szüleim, és akkor mindig kicsit szomorú leszek. Biztos Alba is így van az anyukájával. Ezért is akarom elvonni a figyelmét, és legalább egy kicsit megmosolyogtatni. - - Hát.. őő... Ő nem is tudja, hogy itt vagyok! Nem mondhatom meg... - nézek fel kicsit kétségbeesetten, mert hát nem keverhetem ebbe bele Albát, hiszen semmi köze hozzá! Vagyis hát, nem ő mondta, hogy menjek le a faluba édességért. Magamtól tettem. Igaz, meg akartam lepni vele, de akkor is. - A kakaó jól hangzik. - ismerem el kissé talán megkönnyebbülve. Talán mégsem lesz ebből akkora baj? Minden esetre végre hajlandó vagyok követni a tanárnőt, az irodája felé. Bár azt még ki kell találnom odáig, hogy hogyan magyarázzam el neki dolgot úgy, hogy semmit se mondok Albáról...
Bármekkora mértékben is bolond Frics, akkor is van némi hatalma a fiatalabb diákok felett, akár tetszik ez számukra, akár nem. A meglógás pedig nem annyira egyszerű előle, de nem ám! Megjegyzi az arcokat és később csípi fülön a tanulókat, hiszen számtalan esetben tett már így az elmúlt évek folyamán. Előbb vagy utóbb mindenkit utolér a karma Frics személyében, ebben Eddie is teljes mértékben biztos lehet. Ha pedig még varázslatot is bevetne a szökése érdekében, csak még súlyosabbá tenné a helyzetét, ebben biztos lehet. A mogorva, vén gondnok ugyanis hivatalos feladatokat lát el az iskola területén, vagyis alkalmazott, akár a tanárok. Az ellene alkalmazott mágia bárminemű használata pedig szabályellenes. Ahogy bárki más ellen is pálcát rántani az iskola területén. Ez csupán akkor megengedett, ha párbajszakkörön vagy a tanórák keretein belül történik, tanárok jelenlétében. - Akkor itt és most szeretnélek felvilágosítani arról, hogy a Roxfortban nincs "éhezés" - rándul meg enyhén a szám széle a szóhasználattól. - Az éjszakai nassolás pedig szintúgy egészségtelen, ahogy mások megkárosítása sem éppen egy normális hobbi - mutatok rá arra, voltaképp mit is követett el tulajdonképpen. Fiatal, úgyhogy aligha fogja még fel a tettei súlyát, hiszen a legtöbb diák számára mindez egy sétagalopp. Lelógni Roxmortsba a Mézesfalás alatti raktárba? Szuper! Éppen csak abba nem gondolnak bele, hogy mennyi anyagi kárt okoznak ezzel a tulajdonosok számára, amelyet az iskola fizet meg helyettük. Sajnálhatnám azért, mert árvának született, de mivel én is hasonló háttérrel rendelkezem, kissé könnyebb szívvel tolom félre eme információt, mint a kollégáim többsége. Szülők nélkül felnőni szívás, de a világ ettől függetlenül nem fog nekünk könnyebbé tenni mindent. Eddienek meg kell tanulnia, hogy a tetteinek következményei vannak, szóval ezúttal nem lehetek elnéző. Inkább jöjjön rá erre most, semmint később, a felnőttkor küszöbén. - Prefektust a jegyei és az egyéb dolgokban elért kiemelkedő teljesítményei alapján választanak - mutatok rá a tényekre. - Vajmi keveset nyom a latban a korábbi évek alatt bezsebelt büntetőmunkák mennyisége. Ez egy nagyon összetett dolog... Nem állok neki elmagyarázni, hogy a fő szempont a tanulmányi átlag, hiszen ezt nem lenne értelme boncolgatni, mivel nem egy olyan eset fordult elő az elmúlt évek folyamán, amikor nem ez volt az elsődleges. A házvezetők mindent figyelembe véve döntenek a prefektusok személyéről, hiszen hiába jó tanuló valaki, ha egyébként meg egyáltalán nem lenne alkalmas a feladatra. Egy Roxmortsba való lelógás pedig nem sokat nyom a latban. Nyilván más lenne a helyzet, ha egy szín jeles tanuló nekitámad az egyik professzorának, de így... - Cuki, hogy azt hiszed, az édesség mindenre gyógyír - mosolyodom el, de lassan már kezdem kapisgálni a lényeget. - Mond, ki annyira fontos számodra, hogy még az életcéljaidat is kockára tedd érte? - teszem fel a kérdést, hiszen nem ismeretlen számomra ez a terep sem. A szavai alapján valaki miatt ment le a faluba, még ha el is harapta a mondata eme részét. - Mit szólnál, ha most elmennénk az irodámba és meginnánk egy csésze teát? Esetleg kakaót? - döntöm enyhén oldalra a fejem tűnődve. - Ma hajlandó vagyok szemet hunyni a kihágásod felett, de csakis abban az esetben, ha jó indokod volt rá. Nem bánom az édességkupacot, ha azt egy barátnak vagy az egyik testvérének szánta, akinek szüksége volt rá. Kissé nyálas a jó szándék vezérelte-szöveg, de ebben az esetben nagyon igaz. Ha Eddie valóban csak segíteni szeretett volna ezekkel valakinek, akkor engedhetek valamennyit, de még mindig meg kell értenie, hogy ez akkor sem járható út. Lopni csak azért, mert valakit ez vidít fel, nem szép dolog.
Az, hogy gúnyolódik rajtam nem sokat segít. Tényleg kellenek azok az édességek. Ezt mért nem lehet megérteni? Na meg most én is nagyon szeretnék inkább heted éves lenni. Akkor prefektus lehetnék, aki akkor járkál, amikor akar, és Autumn se anyáskodna annyit. Nem lenne ekkora ügy ez az egész. Frics elől meg könnyű elszaladni. Vagy csak simán átverni, és meglódni. Elég szerencsétlen egy alak az a vén kvibli. Én meg említettem, hogy kiváló vagyok bűbájtanból? Az egyetlen tárgy, amihez tényleg értek. Szóval jobb lett volna, ha ő sétál erre, mert akkor már itt se lennék. Talán még a büntetőmunkát is megúsztam volna. De ez már egyre inkább valószínűnek tűnik. Fenébe. - Azt nem bírom ki! Az éhezés amúgy is egészségtelen. Súlyos következményei lehetnek egy fejlődő szervezetre. Ez orvosilag igazolt tény. - próbálom bizonygatni komolyan az állításomat. Talán még Madam Pomfrey is igazolná, hogy szükségem van a vércukorszintem állandó szinten tartására. Nem mintha olyan sok haszna lenne. Úgy fest, hogy ez a tanárnő nem veszi ezt be, és igazából egy cseppet sem érdekli a testi egészségem, csak a buta szabályok. Amiknek amúgy sincs semmi értelmük. Legalábbis ennek. Aha. Most már tudom, hogy hogyan hívják azt a tanárnőt, akit messze el fogok kerülni a jövőben. Még az óráit sem fogom felvenni, ebben biztos lehet. Igaz fogalmam sincs mit tanít. De ha asztronómiát tanítana, akkor... akkor esetleg megfontolnám, de ha nem akkor nem fog érdekelni a tárgya. Ez biztos. A testvéreim meg minek érdeklik? - Háát... vannak. Csak mi vagyunk. Árvák vagyunk. - na jó, hátha az "Árva vagyok, sajnálj meg!" kártya segít valamit. Némi együtt érzés csak szorult ebbe nőbe is. Mondjuk némi anyai ösztön, vagy mit tudom én, milyen női izék vannak. De talán neki is vannak érzelmei, amikre lehet hatni. Csak nem egy kőszívű szörny, hogy akkor is megbüntetne, ha tudja, hogy árva vagyok, és inkább sajnálnia kéne. - De... De... ezt nem érti! McGalagony professzor nem tudhatja meg! Akkor nem lehetek prefektus, és akkor hogy segítsek másoknak? Muszáj prefektusnak lennem, hogy a testvéreim ne aggódjanak annyira. Másképp amúgy se nagyon tanulhatnék, és lehetnek varázsbajelhárító, mint az apukám volt. - fakadok ki kétségbeesetten, mert muszáj megértenie, hogy a házvezetőm nem tudhatja meg, és a testvéreim sem. Csak feleslegesen aggódnának miattam. A pontok még annyira nem is érdekelnének, majd bűbájtan órán visszaszerzem, de egyszerűen muszáj, hogy McGalagony lássa, hogy engem kell következő prefektusnak választania. Igaz, addig van vagy másfél év, mivel csak harmadikos vagyok, de akkor is! Én nem érzek semmit, amikor hozzám ér. Csak kétségbeesetten nézek fel rá. - De McGalagyony professzort ez nem érdekli, és nem választ majd prefektusnak sem. Akkor hogy segítsek, és vigasztaljam meg édességgel... bárkit is? - majdnem azt mondtam, hogy Albát, de aztán időben elharapom a mondatot, és inkább változtatok. Nem kéne ebbe belekeverni. Szegénynek tényleg sok baja van. Én pedig tényleg neki szántam az édesség egy jelentős részét. Talán, ha minden nap kap valami apróságot, akkor könnyebben dolgozza fel, hogy mennyire hiányzik neki az anyukája. Én tudom, hogy milyen árvának lenni. Rossz. Szóval nem igazán akarok megmozdulni még most sem.
- Óh! Igazán... khm... eredeti - ismerem el a mondvacsinált indokát arra vonatkozóan, hogy mégis miért van nála teméntelen mennyiségű édesség. Cukorsokk rendel! Szívem szerint elengedném egy szóbeli figyelmeztetéssel, mellékelve némi csúnyán nézést mindezek mellé, de hát a házirend elég komolyan veszi a takarodó utáni csavargást a kisebbek esetében. Még ha hetedik évfolyamos lenne, esélyesen szemet hunynék a történtek felett, de egy tizenhárom éves diák esetében ez igencsak kétesélyes. Mi van akkor, ha ismét kilóg, mert nálam olyan könnyen megúszta és abban az esetben már korántsem biztos, hogy ekkora mákja lesz. Mármint, Frics ölelő karjaiba egyenesen belerohanni nem valami mókás, ezt garantálhatom. Vagyis - bármennyire furán is hathat - én csak neki szeretnék jót ezzel. Ennek is büntetőmunka lesz a vége, de szerény személyem nem vezet névre szóló aktát minden egyes tanulóról, akiket elkapott a folyosókon és nincs is annyi időm a büntetőmunkán agyalni, mint annak a vén, zsémbes gondnoknak. - Ha éjjel lesz éhes, akkor reggel eszik - szalad enyhén ráncba a homlokom a szavai hallatán. - A legközelebbi roxmortsi kiruccanásán pedig javaslom, hogy alaposan tömje tele a zsebeit. Már ha lemehet egyáltalán... - sóhajtok egyet gondterhelten, hiszen igazán nagy a valószínűsége annak, hogy a házvezető részéről a legközelebbi kimenő tiltólistás lesz a fiú számára. Nem állítom, hogy ez lenne a lehető legjobb módja a büntetésnek egy olyan diák számára, aki pont hogy le szeretne menni és emiatt még a házirendet is semmibe veszi, de a szabályokat nem én hozom. - Willa Thendorthien - viszonzom a bemutatkozását. - Magának Thendorthien professzor, de a barátaimnak csak Willa - No meg egy-két diákomnak, bár ezt talán okosabb nem hangoztatni. Főleg nem egy kamasz fiú esetében. - Swann... Swann... - ráncolom a szemöldököm a családneve hallatán. Mintha már hallottam volna valahol. Rendben, ez egy nagy iskola, rengeteg diákkal, minden bizonnyal akad névegyezés, de azért jó lenne tudni, hogy akad-e itt valami rokona. - Van testvére esetleg? - teszem fel végül a kérdést, hiszen, ha túl gyakran kapom el a srácot a tilosban, akkor esélyesen írnom kell majd a szüleinek, arra pedig korántsem számíthatok, hogy Eddie készségesen eldalolná számomra a címüket. Jobban járok, ha a testvérénél próbálkozom, aki talán a tanítványaim egyike és remélhetőleg kedvel annyira, hogy ne hátráltassa a munkám eme részét az öcsikéje miatt. - A gond itt csupán az, hogy nem szabhatok ki magára büntetőmunkát a házvezetője tudta és engedélye nélkül - világosítom fel a tényállásról. - Értesítenem kell arról, hogy elkaptam egy diákját éjnek évadján a folyosókon, szóval sajnos lőttek azoknak a pontoknak, de legközelebb legalább előre megfontolja, megéri-e ez a kis kiruccanás azokat a következményeket. Kissé sajnálom szegény srácot, hiszen én magam sem színtiszta örömmel játszom a szigorú tanerő szerepét, de jelen helyzetben tényleg meg van kötve a kezem. A reakciójából pedig sejtem, hogy vagy McGalagony, vagy Piton professzort kell majd értesítenem a holnapi nap folyamán. Bimba és Filtwick sokkal elnézőbbek. Már túl vagyok pár lépésen, mire realizálom magamban, hogy Eddie lába bizony fixáló bűbájon esett át a talajjal. Úgy áll ott, mint akit odaragasztottak, a szemein keresztül pedig tisztán látom azt a páni rémületet, amit ez az egész helyzet kelt benne. Felsóhajtok hát, hiszen érzem, hogy itt gondok lesznek, szóval hátraarcot vágok, majd elé érve a vállára helyezem a tenyerem. Fura érzés suhan át rajtam, amelyet képtelen vagyok hova tenni, de amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is illan, szóval sok figyelmet részemről se vesz el különösebben. - Figyelj... - kezdek bele a szövegembe megnyugtatónak szánt hangon. Fúh, de leverem én majd ezt Raymondon! Neki kellene most itt állnia és megbeszélnie Eddievel a helyzetet, nem nekem. - Nem ígérhetek semmit sem, de igyekszem a lehető legkevesebb büntetést kikérni neked, rendben? - váltok át tegeződésbe, hátha ezzel is könnyítek valamennyit a lelkén. - De ebben neked is együtt kell működnöd, oké? Velem kell jönnöd az irodámba, hogy minden zökkenőmentesen menjen.
Pedig megköszönném, ha nem világítana a szemembe. De tényleg. Az nem jut eszébe, hogy esetleg még meg is vakulhatok a túl sok fénytől? Akkor meg milyen varázsbajelhárító lennék, ha felnövök? Szerintem pont elég fényt adnak azok az ősrégi, pislákoló fáklyák. Éppen annyit, hogy ne menjünk neki egy falnak se, de azért az árnyékokba könnyű legyen elbújni. Erre azonban már kb. semmi esélyem sincsen. Ez egyre rosszabb lesz. Főleg amikor meglépnek a cukorkáim, de rövid úton el is kobzódnak. - De... de.. - fenébe. Aztán persze a következő kérdésre megrázom a fejem, de csak válaszolok. Tekintve elég a dudorodó zsebeimre nézni. Nem kell zseninek lenni a következtetéshez, hogy van bennük valami. Egész sok valami. - Csak édességek, amikre szükségem van, mert a kamasz szervezetnek szüksége van a megfelelő cukor utánpótlásra. - magyarázom rendületlenül a kedvenc kifogásom tovább. Elvégre tényleg fejlődésben lévő szervezet vagyok. És én bármikor, bármennyit tudok ám enni. Főleg édességet! Arról nem is szólva, hogy végre találtam valakit, aki hozzám hasonlóan szereti az édességet, és hát Albára amúgy is ráfér, hogy valaki felvidítsa egy kis nasival. Nem lehet könnyű neki együl ide csöppenni a varázsvilágba, hogy néha fogalma sincs, hogy miről beszélnek körülötte a többiek. Arról nem is beszélve, hogy szegénynek meghalt az anyukája, és nem jön ki a nővérével, és Rómában van az apukája. Hát ki vidítaná fel egy kis cukorkával, ha nem én? Csak szeretnék barátja lenni, és segíteni neki. Mert tudom milyen rossz ha egyedül maradsz. - Ahhoz, hogy felvigyem le kell jönnöm a konyhába. Ha éjjel leszek éhes, akkor éjjel kell lejönnöm. És a vacsoránál nem is mindig van édesség, és pláne nem ennyi féle. - vetem fel a problémámat az egész dologgal. Nem értem, hogy a felnőttek mit nem értenek azon, ha egy kamasz fiúnak az éjszaka közepén támad édesség ehetnékje a konyhában. Ez teljesen természetes és normális, nem? - Edmund Swann. A barátaimnak csak Eddie. - mutatkozom be végül kissé kelletlenül. De hát nem lehetek bunkó. Na meg amúgy is megtudná a nevemet, ha mástól nem, akkor McGalagonytól. Az meg nem sokat segítene a helyzetemen. Sőt. És valahogy úgy érzem, hogy ez csak egyre rosszabb lesz. Már csak a taláromon virító Griffendél címer miatt is, tehát a tanárnőnek nem kell sokat gondolkodnia a házvezetőm személyét illetően. Persze, hogy elfáradtam. Ki ne fáradt volna el, ha egész nap órái voltak, aztán a nővére nyaggatta a tanulással, aztán még segítettem egy eltévedt elsősnek visszajutni a Griffendél-toronyba, aztán meg a barátaimmal kellett lemenni a kviddics pályára, aztán már vacsora is volt, és még mindig fent kell lennem? De talán jobb, ha mindezt nem is részletezem. Ellenben a dolgok kezdenek nagyon rossz fordulatokat venni. Talán jobban jártam volna Mr. Palmer társaságával. - Ne... csak neki ne szóljon... kérem! Biztos le fog vonni egy csomó pontot, és a háztársaim megölnek... és... és ha mérges lesz rám, akkor nem leszek prefektus, és akkor nem segíthetek a kicsiknek, meg senkinek se... Inkább legyen csak büntetőmunka, jó? Ígérem jó leszek... - kezdek reménytelen alkudozásba, de hát sose tudni. Az a baj, hogy nem ismerem ezt a tanárnőt, és fogalmam sincs, hogy mi hatna rá. Már biztos, hogy Mr. Palmer jobb lett volna... már ha két rossz közül kell választani. Amikor meg elindul, akkor csak nézek utána, reménykedve, hogy meggondolja magát. Nem futok el, vagy ilyesmi. Egyszerűen úgy állok egy helyben a banya szobra mellett, mintha egy fixáló bűbájjal odaragasztottak volna. A tekintetemből most érződik ki először valami ijedt kétségbeesés. Ez így nagyon nem lesz jó...
Nem szüntetem meg a varázslatot azután sem, hogy a fény miatt a szeme elé kapja a karját. Majd alkalmazkodik. Sajnos, a folyosók falain található ősrégi fáklyák holmi keveset érnek világítás szempontjából és igazság szerint annak se örülnék túlzottan, ha a fiú esetleg kereket oldana, még mielőtt a tárgyra térnénk. Mindenesetre, türelmesen kivárom, amíg a srác szeme hozzászokik a jelenlegi körülményekhez, noha időközben azért számomra is szemet szúrnak a szökésben lévő "zsákmányok". - Invito cukorkák! - pöccintek egyet ezúttal az édességek irányába, mire minden egyes szökevény a nyitott tenyeremen landol, én pedig vágom őket máris zsebre, mintegy bűnjelként elkönyvelve magamban a hadizsákmányt. - Ezeket most elkobzom - jelentem be egyetlen szemrebbenés nélkül, végül vetek egy kutató pillantást a "foglyomra". - Van még nálad más is esetleg? - teszem fel a következő kérdést, noha magamban szinte biztosra veszem, hogy a válasza igen lenne. Az ember nem pár szem csípős cukorka kedvéért oson le Roxmortsba, kockáztatva ezzel a lebukást és az azt kísérő büntetőmunkát. Én azonban tartom magam annyira fairnek, hogy megadom számára a lehetőséget, miszerint önként adjon át számomra mindent, ezzel is mentve a saját bőrét. A büntetőmunka mértéke ugyanis nagyban függ az őszinteségtől. Ha pedig hazudik... Nos, abban az esetben továbbra is hasznos varázslatnak számít a szememben az a bizonyos begyűjtő-bűbáj. - Értem - biccentek egyet a nagy nehezen összetákolt meséje hallatán, miközben magamban még jót is mulatok rajta. Ez viszont az arcomra már nem ül ki, helyette igyekszem továbbra is félig komoly, félig barátságos fejet vágni, ami - valljuk be - nem valami könnyű feladat egy ehhez hasonló hablatyolás esetén. - Ezek szerint elkerülte a figyelmét ama tény, hogy az itteni étkezések alkalmával biztosított a repeta is, amelyet szükség esetén a szobájába is felvihet, Mr.... - harapom el a mondatot, mialatt arra is sikerül rájönnöm, hogy egy bizonyos ponton elkezdtem magázni szerencsétlen gyereket, noha nem lehet több tizennégy évesnél. Hiába, szerény személyen évek óta az egyetemi szakokon tanít, ott pedig ez a megszólítás a mérvadó, egészen addig, amíg vagy meg nem kérnek minket az ellenkezőjére, vagy olyan viszonyba nem kerülünk a diákokkal, hogy ezt megtehessük. - Úgy veszem észre, hogy kellemesen elfáradt a mai napban - jegyzem meg enyhén közömbösen az ásítása láttán. Későre jár már és neki is ágyban lenne a helye, hiszen még én is érzem, mennyire kimerítő ilyen időpontban is ébren lenni és a folyosókon lófrálni. - De a kellemetlen hírem az, hogy velem kell jönnie az irodámba és haladéktalanul értesítenem kell a házvezető tanárát is - vázolom fel számára az ilyenkor szokásos eljárást. - Ő majd magáért jön és pár nap múlva értesítem arról, hogy milyen büntetőmunka jár a házirend eme pontjának megszegéséért. Az az ostoba magázódás! Legszívesebben felképelném magam, amiért egy kölyök esetében is ezt a megszólítási formát használom, de egész egyszerűen képtelen vagyok kilépni a megszokott rutinomból. Mindenesetre, intek neki, hogy kövessen, majd fordítok hátat számára, láthatóan kicsit sem aggódva azon, hogy esetleg egy óvatlan pillanatban kereket oldana. Meg vannak a magam módszerei az ilyen és ehhez hasonló helyzetekre is.
Azt nem tudom, hogy mennyire jártam volna jobban, vagy rosszabbul, ha Palmer professzor nem cseréli el az éjszakai ügyeletet. Mármint Palmer professzor elég rendes szokott lenni az óráin, és a legtöbb jegyem éppen elfogadható nála, de még sosem kapott rajta éjszakai sétáláson. Nem tudom, hogy mennyire lenne szigorú. Ezt a tanárnőt meg nem is ismerem, mert engem nem is tanít. Egyáltalán minek sétál itt éjszaka? Egy biztos, ez nem a szerencse napom, vagyis szerencse éjszakám. A pálcája fénye egy pillanatra még el is vakít, és csak pislogok mint hal a szatyorban, miközben felkapom a karom a szemem elé. Na nem mintha az segítene, vagy attól megúszhatnám a nagyon is valószínű büntetőmunkát. Pedig semmi kedvem hozzá édesség eszegetés helyett, ebben mindenki biztos lehet. Apropó édesség, ahogy felemelem a karomat, a talárom zsebéből kiesik jó pár pattanós, csípős cukorka, és máris szökésnek indulnak a folyosón pattogva. Ennyit a cukorkákról. Mire hozzászokna a szemem a megváltozott fényviszonyokhoz, a rosszcsont édességeknek már hűlt helyük. Remek. Hát ezért költöttem rájuk a pénzem? Megzavarnak, és még a nasimnak is lábakél, szó szerint. - Háát... én.. ő... csak... én... - oké, most kéne valami értelmes összefüggő mondatokkal kivágnom magam. Akkor talán még meg is úszhatom a dolgot. Muszáj lesz előállni valamivel. Amúgy már tényleg hajnali egy óra van? Nem tűnt ilyen későnek. Vagy csak túl sokat időztem az alagútban. - Háát, tetszik tudni, én még kamasz vagyok, egy fejlődésben lévő szervezet, ami elég fura időpontokban tud megéhezni. Szóval érti. A fejlődésben lévő szervezetnek meg amúgy is szüksége van a sok szénhidrátra az egészséges fejlődéshez. Én igazán nem tehetek róla, hogy ilyenkor kell ennem... - kezdek halandzsázásba a kedvenc kifogásommal. Valószínűleg ez már Autumn torkán jönne ki, annyiszor hallhatta tőlem az utóbbi időben. De talán ez az új tanárnő még nem hallotta, és talán megkegyelmez. Vagy legalábbis talán összezavarom vele annyira, hogy elfelejtsen megbüntetni. Elvégre csak a kamasz szervezetem táplálkozási igényeit elégítettem ki. Az talán csak nem bűn? Ugyanakkor szöget üt a fejemben, hogy azt mondta "titkos alagút". Talán tudott róla eleve, és azért kőrözött itt? De akkor mért nem zárta még le a többi tanárral? Erre mért nem figyelmeztettek a nagyobb srácok a klubhelyiségben? És mitől érzem magam hirtelen ilyen fáradtnak, és álmosnak? Még egy jókorát sikerül is ásítanom, ami nem biztos hogy használ jelenleg, de már nem sikerül elnyomni se. Te szent Merlinke, mi lesz ebből még?! Igyekszem olyan ártatlan, angyali képet vágni, amilyet csak tudok, és majd meglátjuk, hogy mire lesz elég... Pedig már nagyon mennék vissza a toronyba. Esküszöm. Főleg, hogy úgy fel vagyok pakolva édességgel, mint egy komplett utazó édességügynök, amitől igencsak dudorodnak a zsebeim. Az összes zsebem. De mivel nem kaptam rá engedélyt, nem igazán merek elindulni semerre se. Maradnak az ártatlan kiskutya szemek.
Tanár vagyok. Ez a pozíció pedig azzal jár, hogy néhanapján olyasmit is vállalnom kell, amihez egyébként nem igazán fűlik a fogam. Az éjszakai járőrözés nem pont egy hálás feladat... Egyrészt azért, mert senki se szeret éjnek évadján tágra nyílt szemekkel vizslatni a Roxfort folyosóit, miután magában megállapította, hogy ide bizony már nem lesz elég a sokadik bögre koffein sem. Másrészt pedig nem szívesen osztok ki büntetőmunkát senki számára, de ha egy diák éjjel a kastélyban lófrál mindenféle különösebb indok nélkül, akkor az illetővel szemben bizony még én se lehetek elnéző. Az egy dolog, hogy az óráimon sokkal jobb fej vagyok az átlagnál, de a házirend semmibe vétele már némi következményt von maga után. A sors kegyetlen fintora pedig az, hogy ma nem is én lennék a soros... Raymond Palmer az a tanár, akit beosztottak erre a hétre, de mivel láttam, mennyire nyúzott mostanában, átvettem tőle ezt a feladatot. Neki gyerekei vannak és felesége, ráadásul az arca is igen megviselt, mintha mostanában belülről emésztené fel valami. Menjen haza és pihenje ki magát, mindenki számára az lesz a legjobb. Amint pár fokkal jobb bőrben lesz, leverem rajta ezt a szívességet, annyi szent... Nem vagyok mártír, nem áll szándékomban csak úgy ingyen osztogatni a segítségemet. Én is ember vagyok, szívesebben buliznék valahol, semmint hogy itt rójam a folyosókat. Talán merő véletlen, de a Púpos boszorkához engem is számtalan emlék fűz még diákkoromból... Nyilván pont ez az oka annak is, hogy igyekszem minél gyakrabban a szobor előtt is elmenni, hiszen máig tisztán emlékszem, hány meg hány alkalommal másztam már én is elő onnan egy rakás édességgel megpakolva. A Mézesfalás népszerű úti cél minden korosztály számára, ezt be kell vallanom magamban. A kicsik a cukorsokk miatt veszik célba, az idősebbek pedig az ott porosodó vajsörös italok miatt. Gyakran előfordul az is, hogy maga a tulajdonos szolgáltatja vissza számunkra a gyerekeket, az iskola pedig sűrű bocsánatkérések közepette fizeti vissza a kárát. Nyilván ez az oka annak is, hogy még nem rombolták porig ezt a "titkos" alagutat. Senki sem követeli és hát - lássuk be - ha valamikor beütne a krach, nem árt, ha van egy menekülési útvonal számunkra. Eddienek esélyesen ma lett volna a szerencsenapja, ha két másodperccel később bukkan fel. Így azonban még pont telibe kapja a pálcám végén elhelyezkedő Lumos az arcát, hogy egy pillanat erejéig elvakítsa a srácot. Mit ne mondjak, azért az én szívem is kalimpál kissé, amikor váratlanul felbukkan, hiszen nem túl mókás jelenség, amint a pattanásig feszült idegeimre ráugrik valaki a puszta jelenlétével. - Nem, ha van valami értelmes és elfogadható magyarázatod arra, hogy mégis mit kerestél hajnali egykor egy titkos alagútban - jegyzem meg némileg szárazabban a kelleténél, de továbbra is azon ügyködve, hogy ne a szívroham legyen megjelölve a halálom okaként. Még a pálcát tartó kezem is beremeg kissé, de sikerül úrrá lennem a testem apróbb rezdülésein, majd pár másodperccel később már úgy állok a fiú előtt, mint a MEGTESTESÜLT TANERŐ. A professzorok talárja helyezkedik el rajtam, a hajam leengedve, de egyébként nem lehetek számára valami szívderítő látvány, hiába igyekszem megértő és barátságos arcot vágni. Tisztában vagyok ugyanis azzal, mennyire ijesztő lebukni, bármennyire jó fej is a tanár, aki elkapja az ember lányát. Jelen esetben a fiát...
Kamasz vagyok. Egy fejlődésben lévő szervezet. Tehát sokat kell ennem. Egyszerűen nem tehetek róla, hogy néha éjjel is megéhezem. Ez a takarodó szabály amúgy is butaság. Különben pedig, ha a prefik mászkálhatnak éjszaka, akkor mi miért nem? Ez nem túl igazságos nem? És persze arról sem tehetek, hogy nagyon édesszájú vagyok. Fel tudnám falni az egész Mázesfalást. De tényleg. Kár, hogy árva vagyok, és nincs a világon annyi pénz, amit el tudnék ott költeni. Egyedül Alba az aki ezt megérti. Ő is szereti az édességet. Ha sikerül szereznem, akkor jókat szoktunk enni együtt. Néha persze kicsit irigylem is, mert neki egy cukrász az apukája. Az nagyon menő lehet. Biztos annyi édességet ehet otthon, amennyit csak akar. Bár én is annyi édességet ehetnék, amennyit csak akarok. De hát nekem nincsenek cukrász rokonaim. Igazából a testvéreimen kívül nincsenek is rokonaim. Viszont képzeljétek ma délután a klubhelyiségben véletlen meghallottam, ahogy két idősebb srác arról beszélget, hogy a harmadikon a Púpos banya szobra alatt van egy út le egészen a Mézesfalás pincéjébe! Hát nem menő? Ezt nekem is meg kell néznem! Ha tényleg ott van, akkor bármikor lemehetünk a faluba, és édességet is akkor szerzünk, amikor akarunk! Fúú, az nagyon klassz lenne! Szóval megvártam amíg elég késő lesz, és mindenki elalszik a klubhelyiségben, és aztán kimásztam a klubhelyiség ajtaján, hogy elinduljak lefelé a harmadikra. Igaz, a Dáma méltatlankodott kicsit, de ő mindig méltatlankodik. Hisztis egy jószág szegény. Csak ne képzelné magát operaénekesnek. Borzalmas hangja van amúgy. De tényleg. Na mindegy. Vissza a tervhez. Leosontam a szoborhoz, és képzeljétek tényleg ott volt a lejárat, ahogy rákoppintottam a pálcámmal, ahogy a nagyok mondták! Fúú, ez izgi, és nagyon menő. Egy újabb járat, amit fel kell fedeznem. Mert engem már csak a felfedezési vágy hajt! Kíváncsi természet vagyok, na. Így, amikor eljutottam a Mézesfalásba, akkor gyorsan és halkan teleraktam a zsebeimet mindenféle jósággal. Igaz, nincs ilyen sok pénzem, de azért ami van, azt otthagytam az egyik polcon. Mert azért az mégiscsak így tisztességes nem? Már csak vissza kell osonnom a klubhelyiségbe, és holnap jót fogunk piknikezni Albával és az édességgekkel! Már alig várom! Tehát kimászok a banya púpjából. Igyekszem nagyon halkan csinálni. Hogy aztán szó szerint beleütközzek valakibe! Így hátrálnom kell két lépést vissza a szoborhoz. Fenébe! Hát ilyen az én formám! - Ajajj... - szalad ki a számon, ahogy lassan tudatosodni kezd bennem, hogy bizony egy tanárnőbe sikerült bele fordulnom, aki jó eséllyel végig nézte, ahogy kikecmergek a banya púpjából. Igaz, engem nem tanít. Szóval fogalmam sincs, hogy mire is számíthatok tőle. Talán nem lesz annyira szigorú, és csak visszaküld aludni. Ugye? - Most bajban vagyok? - kérdezem meg azért még, némileg bátortalanul. Ennek is velem kell történnie. Mért nem tudott máshol sétálni. Elég nagy ez a kastély! Ezt a szerencsétlen pechet...
Sajnálatos módon nem láttam azt a filmet, amiből idéz, így úgy vagyok vele, hogy csupán vicces visszavágásnak tekinti mindezt. A kettőnk között éledő vonzalom, ami egyértelműen több, mint holmi hülyéskedés, belőlem költői kérdések hoz napvilágra. Értetlenedek rendesen, nem szoktam meg azt, hogy így törödjenek velem. Mintha megfordította volna a saját kockáját. Azt, hogy mennyien hevernek a lábai előtt, bókokkal próbálják kábítani, a tenyerükön hordozni. Hogy aztán neki legyen arra igénye, hogy valakinek adjon, hogy a másik minden kívánságát csak úgy lesse. Ilyen kapcsolatra volt szüksége? Én mindezt nem akarom kihaszálni, csak éppen úgy érzem magam, mint egy félhülye, aki nem tudja, hogy mi történik vele. – Köszönöm! Nagyon tetszik eddig, szívesen befejezem bármikor. – Nem akarok tovább mentegetőzni, mert a végén még hogy is mondjam, kiszeret belőlem. Kinek kellene valaki, akivel csak a baj van? Mégis, mindez olyan igazi, amiről legfeljebb csak álmodik az ember lánya, nem a tökéletes hangulatra megyünk rá, sokkal inkább a meghitt, intim pillanatokra, amikor nevethetünk a saját nyomorunkon. Kész vagyok végre túlnőni magamon, elfogadni, hogy valakinek én is kellek, mindegy, hogy milyen minőségben. Az más kérdés, hogy a Roxfort az egyik legszebb, ha nem a legtökéletesebb lénye figyelt fel rám. Azon is eltűnődödöm néha, hogy lehet, hogy csak meg akar menteni, és én is untatnám, hogy ha idili lenne végül minden? Mindig azt mondja, hogy adjam csak önmagam mellette. Ha kicsit felbátorodom, attól még én maradok. – Fel szoktam, csak.. – Bólintok sután, tényleg úgy fest, hogy mellette durván szórakozott vagyok. Ha nem találkoztunk volna, akkor éppen a teliholdra készültem volna, és hogy ne hagyjam el az iskolát, amíg Wyatt figyel rám. – Jaj, hát te, ki más..? – Csóválom a fejemet, hogy fel sem merüljön benne, hogy mással is múlatom az időmet. A kihívó pillantásban szinte megfürdök, valaki féltékenykedik miattam? Kapcsolatunkban nem kell cimkézni, hogy ki a domináns, mert egyértelműen ő az. Mintha nem is a királylányt, hanem magát a herceget játszaná. Ahogyan megérzem a hangsúlyt, fel is ülök, befeszülök, hogy talán most megbántottam, de Wyatt csupán a testvérem. Vagy legalábbis olyasmi. Már szólnék utána, hogy nem úgy gondolom, amikor odaszökken hozzám, és valami puhát érzek a számon, az ujjaival pedig elhomályosítja a külvilágot is. Bágyadtan csukódik le a szemem, hogy mohón viszonozzam, amit kaptam. Nem vagyok passzív, én is előrenyúlok a szőke tincseket keresve az ujjaimmal az arca körül. Ahogyan hátrapattan, nyúlok is a keze után. – Maradj! – Szólok rá, és a mozdulat következtében együttesen verjük ki a javasasszony kezéből a tálcát, aminek tartalma ripityára törik. Az idős nő lesújtó pillantással egy pálcalendítéssel tűnteti el a piszkot, és fordul sarkon egy másik kört csinálni, de tekintetéből látni, hogy Gilly legalább az ágy másik oldalán foglaljon helyet. Ocsódok. – Én is valami hasonlóra gondoltam. Ha Wyatt tudni akarja, hogy hol vagyok, majd utánajár. – Rántom a vállamat meg, sóhajtva egyet kisimítom szőkésvörös tincseimet az arcomból. Nyelek egyet, megszólalni még nehéz. – Izé.. ez valami állati finom volt. Nem mondom, hogy máris jobban vagyok, de érted.. – Hirtelen azt sem tudom, hogy mit kéne most közölnöm, lévén így is ki vagyok pirulva, láthatóan erre nem feltétlenül vannak szavak. A gyomrom még mindig kavar rendesen, a hányinger még kissé kerülget, de az adrenalinlöket mindenre gyógyít.
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."
Van az úgy, hogy a kémián elképesztően sok múlik. És ha lány létedre nem érzed azt a furcsa nyughatatlanságot egyetlen srácnál sem, akkor igenis ki tudja nőni magát az a belső feszültség, hogy elromlottál. Hogy nem úgy működsz mint a többiek és ez rossz. És amikor szembe jön egy vörösesszőke, zöldes szemű, félénk mosolyú csoda akinél viszont pont azt érzed, amit kergettél, akkor a rémülettől mesterségesen állítod meg a szíved inkább és azon vagy, hogy a tökéletesen felépített imázsodat megtartsad. Ahelyett, hogy hagynád, hogy a szíved ezer százalékon pumpálja a véredet és elsöpörjön mindent. Ahelyett, hogy hagynád, hogy az időbe fagyasztott orkán újraépítsen... Nem halt meg senki, nem veszítette el senki egyik végtagját sem, a walkman is nálunk. Mi is támogatjuk egymást. Az első kérdése egy kissé zavarba hoz. - Kérlek! Mégis mit csináljak? Hajítsalak a padlóla? - teszem fel a kérdést értetlenkedve forgatva a szemeimet és utánozva a híres filmből azt a tipikus hanglejtést. Egy kicsit el is nevetem magamat. Szegénynek nem tudom mire vélni ezt a kérdését. Meg persze a saját zavaromat is leplezem és azt, hogy valójában meg kelljen válaszolnom. - Hé hé nyugalom! Ez csak egy játék. Bármikor lehet folytatni. És meg fogod menteni őket. - lapogatom meg a hátát finoman miközben töretlenül haladunk a gyengélkedő felé. Az igazság az, hogy a srácokkal semmi baj nem volt. Nem ők nem értékeltek eléggé és igazából nekem is állati bűntudatot okozott, ahogy apránként rádöbbentem, hogy nem tudom viszonozni mindazt amit Dany adhatna... Egyszerűen nem ment és mielőtt totálisan megmérgezett volna mind a kettőnket és még az általános emberi kapcsolatunk is tönkre ment volna, egyszerűen elé álltam, hogy nem megy. Szerencsére minden simán megy a javasasszony is hamar intézkedni kezd. Arra, hogy nem szokta fel írkálni csak elmosolyodom. - Majd kapsz egy nozeszt tőlem, amiben van holdnaptár is. - puhán meglököm vállal a vállát. De azért arra, amikor felteszi a költőinek szánt kérdést, nyelek egy nagyot. Gillian ne légy punci! El ne merj pirulni! És félre ne merd nyelni a nyálad! - Kíváncsi lennék ki volt az! - mondom ki enyhén felcsúszott affektálással, kihívóan nézve Annara, hogy ugyan ki lehetett az.. Azért amikor Wyattért küld belém szorul a szó és mintha az koponyámban az agyam helyén flipper lenne, oda vissza pattog egy féltékenységtől hevülő kérdés. "Én nem vagyok elég?" Nézek Annara egy pár pillanatra kicsit dermedtebben mint a pillanathoz illene. És épp nem érdekel, hogy arról a személyről van szó, aki mintha a testvére lenne. Végül kihúzom magamat és biccentek neki. - Persze. Szólok neki. - mondom kedvesen, de az orrom körül fintor ráncolódik ami arról tanúskodik, hogy nem tetszik, hogy elküld. De hát a család az első én meg ugyan ki vagyok neki? Hátat fordítok és kicsit hevesebben indulok meg a kelleténél, feltépem a gyengélkedő kilincsét is, de a lábam nem visz tovább. A szívem a fülembe ugrik és már azon kapom magamat, hogy a lábaim mozdulnak és vissza visznek hozzá. Az agyamból kivesznek a gondolatok és kezeim az arca köré siklanak és ajkaim az ajkaira tapadnak. Ha csak el nem lök magától, vagy a gyomra nem fordul akkorát, hogy tényleg baj legyen, akkor nemes egyszerűséggel megfelejtkezve mindenről egészen addig kitartom ameddig Madam Pomfrey el nem ránt egy függönyt és fel nem bukkan. Riadtan rebbenek odébb tőle, a javasasszony szerencsére háttal jött kifelé, mert valami tálcát tart a kezében. Gondolom a helyben kikotyvasztott orvossággal rajta. Vetek még egy rémült pillantást Annara, aztán szabály szerűen elviharzok azzal a felkiáltással, hogy - Megkeresem Wyattet!
A hatalmas száját imádom benne a legjobban. Ha nem is tudom, hogy ez szó szerint értendő-e, mert ahogyan ő megnézte legutóbb az enyémet, bizony a hideg futkosott a hátamon, csakis jó értelemben persze. Én azért ennyire nem vagyok bátor, még griffendélesként sem, csak azt tudom, hogy jó a közelében, nem véletlenül bontogatom a saját falaimat, hogy olykor bizony hozzáérjek, elfogadjam a kezét, és úgy általánosságban minél közelebbi legyen a viszonyunk. Mindez már csak azért is érdekes, mert magamtól sosem szólítottam volna meg, a tánclépéseit csupán egy elismerő pillantással nyugtázom, ha nem szedi fel, ami éppen kiesett a kezemből. Akkor lehet, hogy csak továbbment volna, rám kacsintva, lövöldözve a képzeletbeli nyilával. Lehet, hogy az ember nem tudja befolyásolni, hogy ki az, akit ennyire kedvel? Már nem először, sokadszor tűnődök rajta, mit unhatott meg másokon, őt miért nem értékelték? Ennyire csak a kémián múlna? Engem otthon sem kedvelnek, és ezt azzal kötöttem össze, hogy lehet egyfajta negatív kisugárzásom, nem vagyok magabiztos, ez pedig taszítja az embereket. Ugyan csajos ruhákat hordok, nem vagyok fiús, na de éppen kihívó csábító lány sem. Ki vagy mi vagyok én egyáltalán? Hm.. Azt hiszem túlságosan sokat merengek mostanság a sorsomon, aminek talán az az oka, hogy most már Wyatt is itt van, lassan tartozhatok valahova, de közben meg Billy, egykori falkatársunk is az életünkre törhet. Fel kell bizony vállalnom, hogy vérfarkas vagyok, s egyben aurornak is tanulok. A rosszullétem árnyéka vetül ránk, s rettentően sajnálom, hogy a játékunk így félbe szakad. – Miért segítesz nekem ennyit? – Kérdezem fejcsóválva a nyilvánvalót. Nem éppen ez lenne most az érdekes, hanem az, hogy talán igaza van. A walkment gyorsan elrakom a válltáskámba, visszafojtva így a feltörő hányingert, mert ha végig velem akar maradni, akkor nem kéne nagyokat lélegeznem. Visszanézek a társasra, és legörbül kissé az ajkam, sajnálkozva hajtom a vállára a fejemet, miközben egymásra támaszkodunk. – Annyit dolgoztál vele. Befejezzük majd ugye? Meg akarom menteni őket! – Fogadom el, hogy talán tényleg nem kell befeküdnöm, de abban egyetértek, hogy valahogy semmi sem jön össze. Közben pedig mégis együtt vagyunk, minőségi időt töltünk a másik társaságában, ezért aztán az előző pasija biztosan süket, vak, és jó eséllyel szellemi rottyant lehetett, hogy nem működött a dolog. Elindulunk hát a gyengélkedő felé, és különösebb baleset nélkül oda is érünk, ahol végül kényszeredett, vontatott mondatokkal összefoglalom, hogy mi is történt. Szerencsére Gillynek van igaza, a javasasszony ugyan szemforgatva, de leültet egy székre, és pár percig mókol valamit a hátsó paravánok mögött, vélhetően valami ihatatlan löttyöt üt össze. Addig bágyadtan rebegtetem a pilláimat. – Franc se szokta ezt felirkálni. Az ember érzi a telihold közeledtét, aztán.. De most valami elvonta a figyelmemet. Vagy valaki? – Kérdezek rá, noha mindketten tudjuk, hogy rajta járhatott az eszem. Mindenesetre ha mégis bent kéne maradnom, nem várom, hogy maradjon, nyugodtan pihenjen csak az ágyában, ha holnap is szép pofival akar ébredni. – Wyatt, neki azért megteszed, hogy szólsz? Griffendéles, de a testvéreden keresztül, kérlek tudasd vele, hogy itt vagyok, de nincs nagy baj.
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."
Való igaz, nekem is akkora a szám mint a bécsi kapu. De csak akkor és azokkal vagyok lekezelő enyhébb esetben ironikus, akiket nem kedvelek, vagy úgy vélem rászolgáltak, hogy flegma legyek velük. Úgyhogy lényegében belátva, hogy igaza van biccentek egyet. És tény, hogy ezer és egy olyan személy van akik Annanal népszerűbbek, de őszintén szólva ha kirakatbábút akarnék, akkor betörnék egy mugli plázába és elcsennék párat. Különben sem a népszerűség egy ember értékének a mércéje. Ami pont tőlem nagyon vicces gondolat, tekintve mennyit adok a külsőmre meg egyébként a kis személyi kultuszomra. De minden csillag hanyatlása eljön egyszer.. még az enyém is. A népszerűségnek is két oldala van és az enyém, saját magamnak köszönhetően igencsak a nem kellemes oldalra billent. Nem tudtam össze tartani a csapatot és szét is hullott. Ha valaha újra össze szedném magamat rá, talán menne. Talán erősebben éledne újjá minden mint valaha. De egyenlőre sajnos más gondolatok kötnek le. A játékot nagyon is komoly dolgok szakítják meg és nem kérdés, hogy Anna hogyléte a fontosabb tényező, minthogy el lett rontva a játék. Ezt ha akarjuk bármikor újra kezdhetjük, ez csak egy társas. - Micsoda? - kerekednek el a szemeim miközben felsegítem - Nem Anna! Szó sem lehet róla. Én nem értek hozzá, de ha elnézted a farkasölőt és még ráiszol valamit az szerintem egyáltalán nem fog segíteni. Az sem biztos, hogy be kéne feküdnöd, és végig ott lennék ott is! Szóval megyünk a gyengélkedőre! - mondom egy kissé ellentmondást nem tűrő hangon. Az hiányzik már csak, hogy a szobájában történjen vele valami amihez én járulok hozzá egy plusz főzettel! Amikor felemlíti a walkmanjét, körül nézek én is és a pálcámmal intve egy aprót hozzánk röptetem a kis készüléket és oda adom a kezébe. - Nem hagyjuk itt. - a társast viszont nem állok neki össze rámolni, hanem már el is indulok vele felfelé. Egy kis szusszantással nyugtázom - Jahj olyan szerencsétlenek vagyunk! - azért egy kis biztató mosoly becsúszik a végére. Aggódom érte szó nincs az ellenkezőjéről, de tényleg komikus, hogy mennyire esetlenek tudunk lenni. Arról persze fogalmam sincs, hogy azért akarna a szobájába elvonulni, hogy könnyítsen a gyomrán és ezt ne előttem kelljen megtennie, de hát... úgy tűnik eszem ágában sincs hagyni és várni, hogy majd lesz valami vagy majd elmúlik a rosszulléte! Persze simán benne van a pakliban, hogy cserébe lábon rókázik de.... hát akkor így jártam.
- Nem tudom, a nővéremre emlékeztet. Nincsen azzal baj, ha valaki nagy szájú, hiszen te is az vagy.. csak a lekezelő stílust nem kedvelem. – Viszonzom félszeg, cuki mosollyal a viccelődését. Világéletemben csupa komoly karizmával megáldott egyedekkel voltam körbevéve, Wyatt, Billy, aztán Joyce, így az én szintem az, amit Gilly tud adni. A kissé vagánykodó, de édes barátnő, akivel meg tudunk beszélni mindent, akivel néha olyanokat nézünk egymáson, hogy lassan kezd oldódni a zavarom. Talán sosem szűnik meg teljesen, mert nehéz felfogni ép ésszel, hogy miért velem mulatja az időm, hiszen vannak nálam többszázan is, akik népszerűbbek, viccesebbek, de valamit láthat bennem, amit még én sem látok magamban. Most is látom, hogy rajtam felejti a tekintetét, ahogyan játszanám a szerepemet, de örökösen kiesek belőle, túlságosan erős a sajátom. Ami persze vicces, hiszen nem vagyok egy meggyőző alkat, de most magamon kerekedek felül, a játékos énem úgy fest nem elég stabil ahhoz, hogy az auroros igazságérzetem félretehető legyen. Ami valahol érthető, még Wyatt is megjegyezte, hogy is állhatok aurornak, amikor ezzel a ránk vadászókat erősítem. Ott még nem tartok, hiszen csupán tanulom, lehet, hogy sosem fogok lediplomázni. Ahhoz ügyesnek kéne lenni a gyakorlati megoldásokból is. Nevetgélek, ahogyan Gilly a fogadósról, a sörről és Kormosról mesél, de hiába próbálom elvonni a figyelemet, a rosszullét már alaposan környékez, tovább nem tudom elrejteni, a felszínre úszik, mint a kaki. A fizikai közelsége jól esne, de ő aggodalmaskodva hagyja abba a hátsimít, és már segít is fel. Rázom a fejemet, ami nem túl jó ötlet. – Nem-nem, én nem akarok befeküdni. Esetleg felmegyek a szobámba, ha oda tudnál hozni egy sima gyógyitalt női bajokra, az hátha erre is hat. Elnéztem a farkaölőt.. Szórakozott vagyok.. – Sóhajtok fel, nem akarok előtte hányni, talán amíg elsiet a bájitalért, addig ezt meg tudom ejteni a szobámban, és még az sem várható el, hogy mondjuk tartsa a hajamat. Még az is felmerül bennem, hogy Billy már az iskolában van, és talán ő intézte el valahogy, hogy elfelejtsem, majd túladagoljam a főzetet. Vagy ez már túlságosan összeesküvés-elmélet? Hagyom magamat felhúzni, és rá támaszkodva indulunk meg a konyha felől az emeletek felé. – A griffendél folyosón a 117-es szoba az enyém. Kopogtatnod sem kell, nyiss csak be, nincsen lakótársam. – Mert hát miért is lenne, hiszen engem senki nem kedvel. Bár ezt pont most Gilly cáfolja meg, aggodalmaskodó sötét pillantása a rosszullétem ellenére pillangókat reptet a pocimban, egy halvány mosolyt ki is tudok réselni magamból. – Ne hagyjuk itt a walkmanem.. – Nézelődök körbe, s közben azon tűnődöm, hogy az a Dany, akit említett, vélhetően egy süket és vak valaki lehet, ha ennyire nem sikerült egy hullámhosszra jönnie Gillyvel. Vagy túlságosan bálványozom őt, és nem kéne, mert pont ezzel taszítom majd el magamtól? Vagy én is tetszem neki, de ugyanaz lesz a sorsom, mint bárkinek aki közel engedte őt magához, de végül el lettek dobva? Tulajdonképpen nem is tudom, miért kéne elvárásokat támasztanunk egymással szemben, csak jól érezzük magunkat. Vagyis most éppen én nem, de ez részletkérdés.
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."
- Őszintén szólva fogalmam sincs. Lehet, hogy kedvelnéd, ha van türelmed a nagy szájához. - kezdem viccelődve nagy mellénnyel. Hiszen Lizzy mindig fejjel a falnak alkat volt és mindenből hisztit csapott meg mindennel is hencegett... de aztán egy kicsit lebiggyed a szám amikor bele gondolok pár dologba. - Bár.. mostanában azért aggódom érte. Nagyon nincs jó bőrben. - forgatom meg a szemeimet, hogy inkább hagyjuk is. Nem vagyok benne biztos, hogy boncolgatni akarom mi is lehet vele. Baromira beszélnünk kéne, csak lehetőleg anélkül, hogy össze balhéznánk újra! Találgatnom totál felesleges, mert csak falakba ütköznék. Látom, ahogy a haját csavargatja, ahogy a szavakat formálja és egy kicsit elgondolkozva figyelem, de megállom, hogy nyeljek egyet. Inkább a játékra összpontosítunk és bár a rossz arcú figurát választotta, mégis a saját jelleme az erősebb. Aminek hosszabb távon ha előrébb jutnánk a történetben, meg lenne a szerepe és már tudom is, hogy hogyan meséljem tovább neki, hogy jó ívet kapjon. De egyenlőre még vissza a jelenhez. - Párakat sikerül fellöknöd, de senki nem szenved súlyos bordatörést vagy egyéb sérülést, legfeljebb bele esik némi út közepén maradt lótermékbe. Ettől függetlenül, jó pár méltatlankodó szót kapsz. De sikerült beküzdened magadat a kocsmába. - trillázom diadalmasan. Aztán megvárom hogy mit húz és el is nevetem magamat halkan, röviden. Ezt a lapot szerettem régen is. - Ahogy körül nézel, már a főgerenda is leszakadt és egyetlen figura maradt csak odabent, a kovács. Annyit ivott, hogy most az asztalra borulva nem is érdekli a külvilág. Fel tudod kapni a válladra és még az asztalon hagyott sörét is a kezedbe kapod. Kifelé menet pedig még Kormost is grabancon ragadod és kiviharzol velük. Kiérve leülteted a kovácsot egy kimentett hordónak döntve aki mindenről lemaradva ébredezni kezd, az asszonykája oda is rohan perlekedni vele, de neked azért még megköszöni. Kormos csapzott bundával panaszosan nyávog és egy kislány szalad oda hálás képpel. A sikerélmény egy kicsit megrészegít és jókorát húzol a kimentett sörből, majd egy kurjantással földhöz csapod a korsót. - folytatnám is, hogy ez után mi következik, hiszen a bárd sem tétlenkedett. Közben Anna közelebb fészkel és ez kizökkent a mesélésből és végre meglátom, hogy szegény amúgy nagyon nincs jó színben és mire rákérdeznék, hogy minden rendben-e, már ki is mondja. - Mi a baj Anna? Mit érzel? Fáj valahol? - karolom át és dörgölöm meg egy kicsit a hátát aztán felpattanok mellőle és szembefordulva vele, megfogom a kezeit, hogy felsegítsem. - Nem igazán értek hozzá, szóval a legjobb lesz, ha felmegyünk a gyengélkedőre! Gyere segítek!~ - mondom ki a tényt minden szégyenérzet nélkül. Lehet, hogy csak egy sima rosszullét. A nőibaj is okozhat rosszullétet, de valahogy az a sanda gyanúm, hogy itt most másról van szó. És nos.. igazából egyik sráccal sem volt baj. Egyfelől idiótákkal nem kezdek. Elég volt anno Jenkinsel.. Arról sem tud hála égnek senki és messze remélem, hogy az az arrogáns ficsúr a sírba viszi magával ezt.. Simán én érzem magamat elromolva. A saját egyéb hibáimat persze be nem vallanám magamnak sem, hiszen tökéletes vagyok, ügyes, okos és gyönyörű. Évekig tréningeztem magamat, hogy olyan attitűdöm legyen amilyen. Igaz, hogy amikor még küzdöttem a súlyommal úgy igazán, az egész annak szólt, hogy önmagam parodizálásával védekeztem a nemkívánatos hangok ellen. Meg.. persze bosszúállással amit roppantmód élveztem. De féltékeny sem kell, hogy legyek most már, hiszen bárkit meg tudok szerezni akit csak akarok. - gondolom én ezt nagy naivan - akit meg mégsem arról nem veszek tudomást. De az, hogy miért csábítottam el és aztán dobtam a srácok egy jó részét? Nos ez nem egy olyan dolgon múlott, amin tudnék változtatni, vagy hatással lehetnék rá. Mégis azt érzem, hogy ez emiatt hibásan működök. Pedig... pedig ha ki bírnám mondani, ha el tudnám ismerni, hogy simán csak azért van, mert a lányok jönnek be.. Akkor az nagyon sok mindent megoldana.
Még úgy ahogy bírom, hogy ne ülne ki az arcomra, hogy mennyire kavarog a gyomrom. Annyi előnye megvan, hogy így biztosan elnyomom a bestiát, nincsen rá esély, hogy átváltozzak, és bántsam Gillyt. Az lenne aztán az igazán keserű tapasztalat, ha pont egy olyan társaságában vetemednék a kezelhetetlen oldalam megmutatására, akit ennyire kedvelek. Nem várnám el, hogy az én lelkivilágommal törődjön, hiszen azért találkoztunk ma, hogy jól érezzük magunkat, ebbe nem fér bele az, hogy nyavagjok a rosszul kiszámolt farkasölő miatt. Ami belül van, az maradjon csak ott, lelkileg igyekszem most átadni magamat a társaságának. Ráadásul programot is szervezett, az a minimum, hogy végigjátszom vele, legalábbis megpróbálom, mások még sosem raktak semmi energiát a szórakoztatásomra. Vajon hogyan tudnám mindezt viszonozni neki? Sokszor ő is olyan ámuldozva méreget, ami talán felesleges is, vélhetően azért kerültem a griffendélbe, mert a nővérem miatt nem akart rajtam gondolkozni. Lehet, hogy nem is vagoyk olyan bátor, hogy méltó legyek erre. – Azért én kiváncsi vagyok rá. Ha ennyire különbözőek vagytok, ha téged kedvellek, lehet, hogy őt utálnám? – Kérdezem elgondolkozva fűzve az ujjaimat szőkésvörös tincseimbe, csigákba fonva ami éppen odakerül. Nálam nem csak egy, hanem máris két lánytestvérről van szó, az őrült griffendéles, és a ravasz mardekáros között lehet, hogy én vagyok a mérleg nyelve? Na de visszatérve a szerepjátékra, amit kitalált nekem, s melyben a rossz arcú jellemem ellenére mégiscsak hozom az igazi, levetkőzhetetlen jókislány stílusomat. Nem tudnék csak úgy ott hagyni valakit, akkor sem, ha mindez játék. – Akkor nem sok időm van ezen merengeni, mert máris töröm magamat árral szemben visszafelé, mint a tank. Nem halhat meg ott bent senki, nem; amíg még én itt vagyok. Ha orrba kell könyökölnöm valakit, miközben sietek befelé, hát uccuneki. – Nyelek egyet a kockákra sandítván, alig láthatóan a pocimra szorítom a kezemet, kavar már rendesen, nem kellett volna dupláznom a farkasölőből, de még bírnom kell kicsit, hogy meglássuk, hogy hova is fut ki a játék. Hős leszek, ugye? - Besiklok az égő tartóoszlopok között, s ha tudok, felkapok, vagy kézen rángatok valakit, és a macska, meg a sör is jöhet! – Bólogatok a kártyára mutogatva, közben pedig akararatlanul is közelebb fészkelődök, hogy ismét összeérjünk a térdeink, a vállunk, mint a szaunában, amit az utóbbi találka óta nem is tudok kiverni a fejemből. Ismét azon tűnődöm, hogy mi mehetett félre a korábbi kapcsolataiban. Nem ismerem őt, hogy el tudjam dönteni, mely rossz tulajdonsága volt, ami többször kijöhetett, vagy nincsen vele semmi baj, csak rosszul választ, és a fiúk voltak vele szemetek. A saját tapasztalatlanságom a másodlagos ok, amiért mindezt nehéz felmérni. Vajon mitől lehet, hogy én csak a jót látom benne. Ám ezen a ponton már el is fintorodom, egyre jobban fájok, s a hányinger immár a torkomat mardossa, sután le is hajtom a fejemet. – Rosszul.. vagyok..
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."
Fogalmam sincs arról, hogy szegény kihagyott egy adag farkasölőt, aztán meg duplát vett be a biztonság kedvéért. És ha tudnék róla, sem valószínű, hogy meg tudnám jósolni ennek mi lesz a következménye. De valószínűleg az émelygéses másnapossághoz hasonló tüneteken túl a brutálisan kellemetlenekig minden eszembe jutna. Tuti hogy félbe szakítanék mindent, ha tudnám, hogy rosszul van és leparancsolnám a gyengélkedőre. Én sajnos a tárgyakhoz értek inkább. Az emberekhez kevésbé. Teljesen más a saját egészségemre figyelnem mint megállapítanom, hogy valakivel mi történik épp és mi lenne a megoldás, hogy jobban legyen. A húgomhoz képest én csak egy egyszerű mezei boszorkány vagyok, minden különlegesség nélkül. Ő képes gyógyítani kézrátételesen és még megsérülni sem tud. Chris is mindent is tud a tök fejével is. Én meg... van egy szarkám és csinos vagyok meg tudok táncolni és talán végre beáll a súlyom is és az inzulinrezisztencia is elkerül ha tartom a diétámat. Wao mekkora teljesítmény.. És bár Annat úgy kezelem, mint aki tökéletesen egészséges, sejtem, hogy nem lehet egyszerű számára ezzel a vacak kórsággal megküzdenie. Tudom, hogy neki lényegében nincs más választása, de azt hiszem példa értékű ahogyan éli az életét és nem retten vissza semmitől. - Én néha sajnálom, hogy nem egy házba kerültünk. Hajlamosak vagyunk így nem kommunikálni egymással és persze irtózatos hisztik tudnak belőle keveredni... - nem mintha egy klubbhelységen belül nem lehetne levegőnek nézni a másikat, de tény, hogy könnyebben el tudnám kapni a grabancát, vagy ő is az enyémet. Szusszantok. A reakciójára és hogy szegényt sikerül össze zavarnom egy kicsit elmosolyodom. - Amikor érmét dobsz neki, össze találkozhat a tekintetetek. Az elf olyan mintha felismerne. Mintha tudná, hogy ki vagy és tudná miket tettél a múltban. A tekintetében indulat villan. Talán ellene is elkövettél valamit...? De a jelenetet megzavarja a kigyulladt kocsma. - biccentek egyet arra, hogy akkor ő ellent mondva az eddigi szerepének berohan és segíteni próbál mindenkinek. Elő szedek két kockát és gurítok vele. - Sikeresen átverekeded magad a tömegen, berúgod az ajtót és bejutsz. Lássuk mi történik. Húzz kártyát! - Mondom egy másik paklira rámutatva, aztán csak össze dörzsölöm a tenyeremet. Kezd izgalmas lenni.
//A kockadobások fórumába dobj d6-al. A felhúzott kártya szerint: 1-2-3 : sikerül kimentened egy embert, egy korsó sört és a macskát 4-5-6 : valaki orvul rád támad
Ha ő a torkában érzi a pillangókat, én meg a gyomromban. Valami nagyon viszket odabent, ciripelnek, bár azok inkább a tücskök szoktak lenni. A lényeg, hogy bármilyen változás van az életemben, mindig arra megy rá. Most foghatnám arra, hogy nem vagyok túl jól a kihagyott, majd túladagolt farkasölő főzet miatt, ám ez mégis valami más, azóta érzem, hogy felsegített a földről, a szaunás együtt úszás után száradás közepette összeért a lábunk, és azóta is vibrál itt valami. Szeretnék tagadásban élni, elhihetni a világgal, hogy ez úgysem megy nekem, ám már többedszerre villan össze úgy a tekintetünk, hogy hiába is önismétlek, hogy semmiben sem vagyok jó, ő nem tágít mellőlem. Barátság, igen, az kialakulóban van köztünk, de akkor mitől vizslatjuk egymás alakját ennyire. Na nem rosszindulú összemérgetés mindez, inkább amolyan vizslató, sőt, mélyen belül sem merném bevallani, holott sejtem; vágykeltő. Ez nem csupán a lelkiekről szól, noha le se tagadhatnám, mennyire jó vele beszélgetni, állandósuló mosolyom ezt úgyis jelzi. Ám ahogyan a legutóbb megnézte magának a számat, jajmamám, hát azóta én nem az övét nézem? – Oh, de legalább ti külön házba jártok. Engem majd’ megőrjít, hogy bármikor összefuthatok vele, tisztára mintha otthon lennék. De legalább a kishugi mardekáros, nem lóg a nyakamon. – Borzongok bele, hogy mennyire nem jó a családi viszony hármunk között. Úgy érzem Gilly mellett nem is kell elvágnom ezt a témát, támogat, mint egy legjobb barát, már-már testvéri szinten, bár ami köztünk éled, azt nagyon remélem, hogy nem éppen ilyen kötelékek szítják. Láthattam már a testvérét, így most emkékszem is valamennyire, hiszen a szőke haj-sötét szem kombó eléggé jellemző mindkettőjüknek, de eddig nem kötöttem össze, hogy ők ketten testvérek lennének. Visszazökkenek a valóságba, ahogyan az ajkába harap, így a célpontom józanságot önt belém. Felsegít az asztalra, mintha minimum én lennék a hercegnő, noha ő csajosabb nálam, biztos vagyok benne, hogy még a férfi tanárok is utána fordulnak. Én szeretek csinosan öltözködni, ám ez nálam jobbára a sportos, kényelmes megoldásokat jelenti, pedig én aztán nem vagyok mozgékony. Ráadásul még bestiaként sem tevékenykedem, mert azt is elnyomom magamban. Már amikor nem felejtem el bevenni. Egy pillanatra ismét a furcsa érzés suhan át rajtam, most már a fejem is fáj de nagyon, ám kizárom amennyire lehet, és csakis Gillianre figyelek. – Oh, értem, milyen szépen leírtad a környezetet, állat! De akkor öhm.. Tehát én magam is dobok neki érmét! – Ismételgetem magamat, nem tudván, hogy most mi jön ebben a játékban, amikor jön a fordulat, a kártya. Na meg a prüszkölés. A közelgő rosszullét ellenére vele nevetek, habár lövésem sincsen, hogy mi állhat a kártyán, így amikor visszakomolyodik, én akkor is maradok mosolyogva. – De-de.. én vagyok a rosszarc! Én elvileg nem segítek, ugye? Aj.. Nem tudom, hogy mit tennék. Na jó, akkor szemben a menekülő áradattal sietek a kocsma felé, berongyolok, hátha valaki bent maradt, elájult, ilyesmik. Akit lehet, kihozok, ropogósra sülni nem a legszebb halál. – Tárom szét a karomat, én aztán úgysem tudom megcsúfolni magamat, szeretek helyesen cselekedni, de úgy fest, pocsék színész lennék, ha még ennyire sem tudok kilépni a bőrömből, s csupán játszani. A kártya felé nyúlkálok, ha szabad, hogy megnézzem, mi állt rajta.
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."
Az öntagadás egy nagyon érdekes élethelyzet, főleg ha nem is tudsz róla, hogy abban vagy. Valóban nagyon szeretnék a kedvében járni. Pedig én aztán a totálisan az a csaj vagyok akinek a kedvében szoktak járni. Persze mindenkivel közvetlen vagyok néha zavarba ejtően pofátlan ahogy a másik arcába vagy aurájába mászom. De ez most más, Annanak tényleg a kedvében akarok járni! Valójában szörnyű érzés és borsónyira húzza a gyomromat, hogy minden parazsat vissza fojtok magamba, holott érzem ahogy rá nézek, hogy a pillangók a torkomba tódulnak. Hogy lehet, hogy ezt érzem?! Épp hogy szóba álltunk! És az, hogy pont ez lenne az az érzés amit annyira brutálisan kergetek, csak halálra rémít. - Igen, ő is Griffendéles. Nem nehéz felismerni. Szinte majdnem ugyanúgy nézünk ki, ami nagyon vicces. Csak ő inkább sportos mint hercegnős. - mosolyodom el. Hű Anna tényleg nem nagyon ismerkedhetett eddig senkivel. Lizzyt az is ismerni szokta aki nagyon nem akarja az elragadó modora miatt. Bár mostanában határozottan vissza vett, sőt nincs is a legjobb állapotban. Bár nem szólom meg Annat amiatt, hogy nem ismeri. Tuti van akit meg én nem ismerek pedig minden nap ott van az orrom előtt. Arra, hogy miért vagyok vele ilyen kedves csak elgondolkozva önkénytelenül beharapom az alsó ajkamat de nem jönnek ki a szavak. És talán jobb is. Azt hiszem ha erre megpróbálnék válaszolni nagyon bele sülnék. Az meg ugyebár nem illik hozzám. Én nem szoktam bele sülni semmibe! Hát persze.. hiszen soha nem voltam még szerelmes. Na jó Danyvel nagyon csúnyán bele sültem mindenbe de az fényévekkel ezelőtt volt már. Inkább a játékunkra figyelek, ami elkezdett kibontakozni. Bólintok néhányat a szavaira. Meg kell mondjam, nagyon könnyen bele helyezkedett és rá érzett, de ez csak még inkább fellelkesít. Jó lesz ez! Csillogó szemekkel illesztem össze az ujjbegyeimet félre billentett fejjel és megpróbálok egy derüs - de pókerarcot felvenni. - A tömegben van egy általános hangulat, de amikor bele kezd a dalba, meglepetést okoz mindenki számára édes-keserű hangjával és úgy tűnik eltalálta a városhoz passzoló dalt, ugyanis a Kalózkirálynő történetét énekli meg ami kellően magával viszi a hallgatóságot. A Kalózkirálynő története tele van kalanddal, szerelemmel és a szív küzdelmeivel. A dal vége felé miután te magad is megjutalmazod, azonban váratlan dolog történik! - felmutatom a mutatóujjamat, majd a szituáció kártyákhoz nyúlok és felhúzok belőlük egyet. Egy kis prüszköléssel nyelem vissza a felnevetésemet mert annyira abszurd amit sikerült kihúznom, de vissza nyerem a pókerarcomat és teljes komolysággal vezetem fel. - Ugyanis nem messze tőletek, a tér túloldalán a kocsmából kirohannak az emberek vagy épp kivetődnek az ablakokon, már aki tud és hamarosan füst, majd lángok csapnak fel. A piacon lévő tömeg pedig elveszti a fejét. Olyan mondatok hagyják el mindenki száját amik egyértelműen jelzik, hogy valójában a kocsmát és az italkészletet mindenki jobban félti mint az embertársai vagy saját életét.
A különös pillanatokon ketten osztozkodunk. Nem csupán vizslató a tekintete, sokkal több annál. Barátként érdeklem, ez nyilvánvaló, mégis, annyira a kedvemben akar járni, mint aki rajong értem. Talán másokkal is ilyen, de benne magamra ismerek. Legbelül elhagyatott, totális magányra ítélve. Mondhatnám azt, hogy mindez csupán remény bennem, hogy egymásba kapaszkodjunk, ne csak én legyek ilyen nyomorult. Végülis Wyatt már itt van, de felnőttünk, más az érdeklődés, és azon túl, hogy mindig a fogadott bátyám marad, nem lóghatok örökké rajta. Így hát ki ezért, ki azért, de igenis azt látom Gillyt, hogy szeretni akar. Azt nem tudom, hogy éppen engem, vagy sem, de a magamutogatós vagányság legbelül.. Talán pont az, amit én is keresek. És lássuk, magával ragadó a stílusa, számtalanszor azon kapom magamat, hogy elvisz a lendülete, motivál a játékos piszkálódása, erősebbnek érzem magamat mellette. S amíg engem szórakoztat, ő se a múltján bánkódik, hogy korábban mit rontott el. – Oh, én sem kioktatni akartalak, hogy ha nincsen testvéred, akkor nem értheted. Ő is a Roxfortba jár? – Hallottam már az Olivander nevet, ám csak mint pálcakészítő családot. Vagy.. a saját figyelmetlenségem bolondos angyalai kifújták még a fülemből azt is, ha netán pont egy Griffendéles lenne Gilly testvére? Meglehet, az utóbbi időben igyekeztem eljátszani a szürke kisegeret, amolyan se lát-se hall módon vágtam át a kluhelységünkön is. – Nem is értem, hogy miért vagy ilyen kedves velem. – Felelem vállat vonva, lehet, hogy megsajnált engem. Ám kezdem a közelében elhessegetni a borongós gondolatokat. Miért is ne lehetnénk mi ketten rokonlelkek? Lehet, hogy bizonytalakodásom közepette én vagyok a világ legkövetkezetlenebb leányzója, ő pedig az érzéseivel nem tud mit kezdeni, így a vak vezet világtalant tipikus esete forog fenn. El is engedem hát a negatív élményeket, kihúzom magamat, mintha minimum valami rosszarc lennék. Ajkaim tövében gonoszkás fintor ül, mintha csak megpróbálnám ténylegesen letojni a nagyvilágot. Valahol nem véletlen ez a választás, a nem szeret senki helyett a nem szeretek senkit oldalára fordítom a tükröt. Bólogatok hát Gilian felvezetőjére, ha eddig biztos talajon mozgott, lehet, hogy pont én fogom kizökkenteni. Megköszörülöm a torkom, ahogyan ismét megszólalok, immár férfiasra elmélyítve amúgy dallamos lányhangomat. – Még én sem döntöttem el, hogy felkapjam-e a kalapot, ha már gyűlt benne valamennyire apró, s elrohanjak vele, vagy maradjak inkább meghallgatni a dallamot. A hegyes fülek messziről jutt utazót sejtetnek, gondolom én. Valami manóféle lehet. Vagy erdei tündér? Figyelek inkább az erszényemre, mert az ilyen tömegekben még inkább el tudják vonni az ember figyelmét, s nem vigyázunk az értékeinkre. Döntöttem hát, közelebb lépek, és én magam is dobok néhány érmét, megfizetvén a dalt. Az is érdekel, hogy miről dalol. – Fejezem be a mondandómat, kezd felvillanyozni a jelenet, még a fájdalmasan mocorgó pocimról is elfeledkezek, nem kellett volna dupla adag Farkasölőt bevennem, aminek még lehet következménye..
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."
Nem fogom srácokhoz hasonlítgatni. Anna a maga szégyenlős, önmagát vissza tartó mivoltával együtt akkor is ízig vérig lány. Eszembe sem jutna srácokhoz méregetni. Főleg, hogy a többi csajszival is rengetegszer csesztetjük egymás haját, ruháját, sminkét már aki hord persze. Úgyhogy meg sem fordul bennem az ilyesmi. Az pedig csak ráadás, hogy hiába érzem, hogy vannak különös pillanataink, igyekszem magamban baráti mederben tartani ezt az egészet. Főleg, hogy két napja ha ismerem Annat?! Ilyen hamar mélységesen mély barátságot sem lehet kötni nem hogy... Na mindegy! Már sokadszorra hessegetem el a gondolatot ezzel kapcsolatban. Egyszer komolyan le kell majd ülnöm beszélgetnem magammal.. Annat nem gondolom úgy, hogy meg kellene menteni, önálló személynek látom, önálló gondolatokkal és bár nem teljesen kiforrott, de elég erős érzelmekkel, nem valaki olyannak aki engem fényezhet, vagy mindenáron meg kell mentenem önmagától, mert nem tudna jó döntéseket hozni vagy ilyesmi. - Bele találtál. - ismerem el, hiszen tényleg nagyon bele talál, amikor pedig felemlíti, hogy van-e testvérem - Van. Egy húgom. Köztünk csak egy év van, de igazad van, mi sem vagyunk egymással angyalok. Volt már köztünk pofozkodás, meg hajtépés is... - kicsit elhallgatok - Bocsi a nővéred miatt. Nem túl fair tőlem, hogy pálcát török a feje felett. - Aztán kiszakad belőlem egy szégyentelen jóízű prüszkölés arra, hogy házimanó volt előző életében. - Na ez az amit végképp nem hiszek el! - még le is csapok az asztalra, mintha csak ezzel is nyomatékosíthatnám. Végül pedig bele csapunk a mákoslecsóba! - Oh ugyan, ez csak a bevett felvezetője a városoknak, de már annyiszor játszottuk, hogy betéve megy. De a többi improvizáció lesz! - somolygok a nem létező bajszom alatt egy kis gonosz hangocskával, mintha csak a játék kedvéért kárörvendenék. Aztán fontoskodva felmutatom a mutatóujjam - Ha valamit nem értesz, kérdezz nyugodtan, de egyébként próbálj benne maradni a választott figurádban, miközben beszélsz, vagy elmondod mit csinálsz épp. - mondom még aztán egy nőies kis köhintéssel a szívemre teszem a kezemet és folytatom. - A tömeg utat enged neked és van aki félve odébb is húzódik tőled. Nem tudják eldönteni, hogy te is egy vagy-e a városban partra szállt kalózok közül, vagy valaki sokkal rosszabb, esetleg a csak legendákban létező városőrség tagja vagy-e? A nyikhaj, a nyájaskodó bevezetője után leveszi a fejéről a pávatollas kalapját és olyan mélyen meghajol, hogy a földre tudja tenni a kalapot. Sejtésed beigazolódik, koldulni fogja használni. Ahogy felegyenesedik, a kalap alól holló fekete hajzuhatag és hosszú hegyes fülek bukkannak elő. Egy uborkás hordón helyet foglalva kezdi pengetni a lantját és hamar ki is engedi a hangját. A kalap pedig fokozatosan, de elkezd telni. - egy kicsit megemelve az államat nézek Annara élénk mosollyal.
Még véletlenül sem akarom, hogy az érintésem kapcsán akaratlanul is fiúkkal mérjen össze. Szép lány, legalábbis nálam szebbnek gondolom, ő maga is mondta, hogy mennyi fiú volt már az életében. Az én kezdeményezésem talán inkább barátkozás, amolyan gyermeki vonzalom, s végképp nem tudatos. Kapaszkodok belé, mert érdeklem, s mert úgy vélem, hogy valahol hasonlóan magányosak vagyunk. Én a múltam, a családom, s kórság miatt, ő pedig valahol olyan kultuszt épített, hogy mindenkinek tetszeni akar, végül pedig beleunt az egészet. – Oh, tényleg? Pedig nem vagyok túl jó emberismerő. Azt hiszem te mégis komolyan elgondolkoztattál. – Talán ettől más a kapcsolatunk, hogy képesek vagyunk félszavakból is megérteni egymást. Nem kell hízelegni, netán túlzóan odafigyelni a másik lelkivilágára, mert anélkül is megy. Megmosolygom, hogy mindig olyan aranyos fintorokat vág, lényegében minden kiül az arcára. – Neked van testvéred? – Kérdezek vissza inkább kitérően, nem akarom, hogy úgy érezze, hogy vakon védek valakit, aki lenéz engem, de mi van, ha Gillian nem tudja felmérni, milyen lehet, ha testvérként ennyire tépjük egymást? Bár.. ha jobban belegondolok, még mindig inkább Wyatt az, aki a bátyám, vérségi kapcsolat nélkül, mint Joyce, vagy Jenny. Otthon is magányosan, kukán ülök, inkább bedugom a fülemet zenével, és olvasgatok, úgysem figyel rám senki. Ez az iskolában is így volt, noha most Wyatt felbukkant, Gilly pedig egyre inkább az életem részévé válik, pedig még két napja sem ismerem. – Talán házimanó voltam előző életemben. – Pukkad ki belőlem a nevetés, de gyorsan a szám elé kapom a kezemet, holott nem rosszak a fogaim. Inkább attól félek, hogy ha túlságosan elengedem magam a közelében, bántom vagy ilyesmi. Vérfarkas vagyok, bestia üzemmódban biztosan hatalmasak az agyaraim, és hát a hold átka vagy sem, mi van, ha így emberként is kiül rajtam, hogy milyen vérszomjas is lehetnék? Gillynek már elmondtam, hogy farkas vagyok, nagyjából tudja az otthoni dolgokat is, mégsem akarom traktálni, inkább elfogadom, hogy játékba hív, hogy velem akar szórakozni. - Aww.. bárd! Úgy szeretem a zenét! – Pirulok most bele, ismeri már ezen titkomat is, hogy főleg a szerelmes duettek rajongója vagyok. Az állandó önostorozás mellett van egy érzelmes oldalam, amely talán kissé gyerekes, vágyakozó, így nem csoda, hogy a szeszélyes Gilly bennem is valami tükörképet lát, én magam is állandóan csapongok, s nem lelem a helyemet. A térképre bökök, s a kezében tartott kártyát figyelem, a két tőr mellett vajon hol fér el a figura hangszere? A hátán? A csuklya alatt? Nem olyan, mint egy púpos. Elnyelem a feltörő vigyort, és bólogatva átveszem a saját figurát, aki az igazán rosszarc, mindenkit hátrahagyó alkat. Remélhetőleg csak a játék kedvéért. – Milyen szépen fogalmazol. Vagy nem szabad közbekotyogni? – Húzom be a nyakamat, kommentárt biztosan nem várt, úgyhogy igyekszem kemény ábrázatot felhúzni, ha már testesítem meg a „gonoszt”. Naugye, tényleg van lantja! Előrehajolt állapotomban a figurát felveszem, mintha sakkoznánk, és az övéhez közelebb lépkedek vele. – Durván előreindulok, hogy a tömeg utat nyisson nekem, kiváncsi vagyok a nyikhajra. Megnézem, hogy leteszi-e a pávatollas kalapot, abban fog tán koldulni a zenéért cserébe? Nekem kardom van, az az igazán combos, másfélkezes fajta, ráteszem a kezemet, fenyegetően villogtatva a tekintemet, mint aki készül valamire. – Fogalmam sincsen, hogy jól okoskodok-e, még nem játszottam ilyesmit, de Gilly szerint valami kincsvadászat lesz a cél.
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva." Bevallom nem gondoltam arra, hogy vissza lesz fordítva a kérdésem és meg is lep milyen nagyon is jól kimondja amit érzek, viszont mindez csak akkor tudatosul, mikor kimondja. Mikor a hajammal babrál meg sem rezzenek. Megszoktam, az ilyen kis apró kontaktokat és sosem voltam szégyenlős, vagy olyan aki elhúzódjon ezek elől. - Az az igazság, hogy bele találtál. - ismerem el végül, de némi gondolkodáson kívül nem megyek mélyebbre és nem kezdek önanalízisbe. Előző alkalommal eleget voltam téma. Wayatt-et nem gondolom, hogy csak Anna fejében létezne, de tény, hogy hagy néhány kérdőjelet a gondolataim között a srác meg amiket mesél róla, vele kapcsolatban. Joyce védelmére kel, holott egy igazi fúriaként jelent meg előttem első benyomásra az előzők nyomán. - Nem fogom elítélni, de attól még nem lett szimpatikus, ahogy veled viselkedik. - ismerem el őszintén egy kis védelmező éllel a hangomban ami fogalmam sincs hogy került oda. Arra, hogy E/3-ban szidja össze magát viszont megnevettet ismét. - Ne már! Mindenkinek joga van a véleményéhez! - aztán halkabbra fogom - Úgy beszélsz mint a házimanók, ne már Anna! - szívózok vele de csak viccelődve, a szám nevetésre áll, de ezt az utóbbit nem akartam túl hangosan kimondani, hiszen mégis csak a konyhában vagyunk... A manók szentélyében! Aztán folytatódik a móka, az asztalra kerülünk. Miután pedig választott kártyát magának, játszva kihúzom a pakliból és átnyújtom neki, aztán csak vissza lemászom és a kezemet nyújtva lesegítem őt is. Ha lent van, kiterítem az asztalra a kártyákat és egy pillanatra ravasz képet vágva eltűnődök. Ideje valóban neki ülni ennek a kis kalandnak! - Én leszek az a bárd, aki a játékával városok főterén szórakoztatom a köznépet. - a többi kártyát egyenlőre félre tolom és a térkép kihajtogatása után felmarkolok két figurát a dobozból. Az egyik egy csuklyáját az arcába húzott, két tőrt ádázul szorongató figurát a másik egy pávatoll-kalapos bárdot ábrázol a lantjával. Pálcával pedig az egyik város pontjára bökök. - Kalandunk Bel-Murtin kikötővárosában kezdjük meg! - ezzel pedig a térképen a világkép helyett a város jelenik meg, mintha ráközelítettek volna. Annanak adom az ő figuráját, hogy majd helyezze le ő is. Az enyémet valóban a főtérre illesztem és megköszörülöm a torkomat. - A város valaha halászok otthona volt. A vizeinek halait, Trillhann világa szerte ismerték. Többszöri özönvíz és a tengerjáró kalandozók miatt azonban a hely idővel átalakult. A várost erős mély alapokra építették újra a régi romjaira. Az egész város minden háza felhasznált csónakokból, vagy hajókból áll. Így általános jelenség az emeletek között feszülő kötélháló is, vagy a vitorlák árnyékában terpeszkedő néhai hajófedélzet-teraszainak sokasága. Jelenleg a város kalózok és matrózok tanyája. - vezetem fel, hogy hova is helyeztem magunkat. Aztán változtatva a hangomon ismét megszólalok - Hölgyeim és uraim! Kedves egybegyűltek! - trillázom szenvedélyesen kecses, de élénk gesztikulálásokkal. - Messze földről érkeztem, és számtalan történetet hoztam el nektek a nagyvilágból! - semleges hangra váltok - Az emberek az időszakos piac miatt amúgy is épp sokan voltak. Néhányan felfigyelnek a magas karcsú bárd szavaira és meg is állnak hogy hallgassák a bárd pedig folytatja az önfényezését, aztán énekelni és pengetni kezd. Erre már többen gyűlnek oda. Ideális lehet ez a kis figyelemelterelés egy olyasvalakinek aki mások kárából szerzi a megélhetését. Mit teszel hát? - teszem fel a kérdést játékosan.
