2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Mondanám, hogy nem fárasztom magam azzal, hogy felesleges kockázatokat vállalva, szabály ellenére lógok le a faluba. Hogy csak a tanulásra koncentrálok, hogy magamra öltsem a kiváló tanuló, kiváló sportoló álcáját, akire büszke lehet a háza. Tényleg jó volna ilyen lánynak lenni. Már sikeresen vívtam ki magamnak egy egyetemi sport ösztöndíjat a VMS-en való szerepléssel, és a kiváló tanulmányi eredményeimmel is. Még egy bájitaltan versenyt is megnyertem ennek érdekében a tavalyi évben. Csakhogy az én életem sosem volt ennyire egyszerű. Vagy talán utoljára 7 évesen, amikor még az apám is élt. De annak már 10 éve, és nem volt túl kegyes hozzám a sors azóta. Sok mindenben megváltoztam, és átformált az élet kegyetlen valósága. Így vannak dolgok, amiket magamnak kell elintéznem. S bár Ansgar igen hasznos szövetségesnek bizonyult a nem éppen legális ügyleteim bonyolításában, mégsem bízhatok rá mindent. Ráadásul jobb lenne, ha Frida semmit sem tudna erről az egészről, de a múltkor sikerült belesétálnia az üzletünkbe. Még nem teljesen tudom, hogy hogyan fogom hallgatásra bírni. Attól félek többé nem néz rám úgy, mint az előtt. Ugyanezen okból tartok titokban bizonyos dolgokat a többi mondjuk barátom előtt. Nem akarom, hogy közük legyen az apám gyilkosai ellenni kis bosszú hadjáratomhoz, aminek még csak az előkészületeit teszem meg. Minden esetre most tartok visszafele a faluból, és érem el a banya szobrának belső felét. Szeretnék minél gyorsabban és feltűnés mentesebben visszajutni a hálókörletembe. Ma nem hiányzik a balhé. Szóval békésen másznék kifelé a szobor alatti járatból, amikor meghallom Adora "Ki az?" kérdését. Remek. Ennyit a feltűnés mentességről. Bár a múltkor már egész normálisan el voltunk a bájital teremben. Hátha rá tudom venni, hogy ez a kis kirándulás maradjon kettőnk közt. - Nyugi. Csak én vagyok Gina...- szólalok meg nagyjából egy időben a kártyáival felbukkanó Bennel. Így gyakorlatilag egyszerre hallhat két felől bemutatkozást a prefi lány. De ami engem igazából meglep az Ben jelenléte. Őt nem igazán a szabályszegős típusnak ismerem. Így néhány percre elhallgatok. Bár végül is felül kerekedem ezen is, ahogy a banya elfoglalja mögöttem az eredeti helyét. Szép kis rögtönzött tali ez itt. Micsoda időzítés! - Úúú... az kávé? Lelkemet egy korty forró feketéért... - vigyorgok Adorára, és főként a termoszára, ahogy mellé lépek. Teljesen átfagytam, ami nem is csoda, tekintve, hogy csak egy vékony melegítő van rajtam. - Képzeljétek valami idióták beomlasztották a fúriafűz alatti járatot, tiszta törmelék az egész, így kénytelen voltam a banya púpja alattit használni. Hát nem agybaj, hogy egyesek még egy járaton sem tudnak baj nélkül végig menni? - veszem vidáman, már-már szórakozottan csacsogósra, ahogy végül nagyjából kettejük közt lazán neki támaszkodom a falnak. Persze a baj engem is folyton megtalál, ha kell ha nem. De akkor is jó érzés, hogy ez egyszer semmi közöm a beállt katasztrófához, és nem is tudok róla semmit. A látott végeredményen kívül persze. - Na és titeket mi szél fújt pont ide ebben a kései órában? Esetleg tehetek értetek ma még valamit? - nézek kedvesen kíváncsiskodó tekintettel, hol egyik hol másik Hollóhátasra.
A hangokat azért hallhatja a háztársam, mert a kártyáimat rendezgettem a folyosón mendegélve, amikor Hóbort elsiklott mellettem, és úgy kiborította a kezemből a mappát, hogy több fontos lap is kihullott belőle, én meg keresgélgetem a fáklyafényben. Kicsit előrébb térdeplek, hogy Adora is lásson, akinek már felismerem a hangját messziről, és a kicsit affektálós stílusát. Nem igazán szeretem a prefektusi rendszert. Irigy nem vagyok rájuk, de úgy vélem, ők is csak diákok, akik indokolatlan hatalmat kaptak, bánthatják a többieket azzal, hogy visszaélnek csak úgy ezzel a kétséges kis előléptetésükkel. – Halihó, Ben vagyok. Háztárstól úgyse vonunk le pontot ugye? – Összeszedem még a maradék kihullott lapokat, egy Grindelwaldot még fóliába is tuszkolok, és becsapom a mappát, a hónom alá igazítva felállok. – Azt mondod jó napod van, de nem úgy nézel ki. Baj baj? – Kérdezem cukin oldalra döntve a fejemet, lehet, hogy csak egy parti békakártyára van szüksége, legalábbis én úgy tudom kiszellőztetni a fejemet, hogy stratégiázom. Aztán lehet, hogy tévedek, mert a lányok csak a csokit eszik ki a csomagolásból, és Maise-Been kívül fogalmuk sincsen az értékéről. Így cseréltem egyszer egy őshangya nevű totál gyakori lapot, és kaptam érte egy transzformációt, ami csak a hetvenes években jelent meg, és azóta sem. Na igen, kártyakörökben cápa vagyok. Egy igazi ragadozó.
[You must be registered and logged in to see this image.] Megint egy fárasztó esti strázsálás. Sóhajtva szorongatom a meleg, kávéval teli kis termoszomat, miközben lassan lépkedek a harmadik emeleti folyosó szakaszon. Egész hétvégén aludni fogok a mai nap után. Meg tanulni…Meg házit írni. Ah, már előre belefáradtam. Körbe nézve se közel, se távol nem látok egy teremtett lelket se, úgyhogy lecsüccsenek a búbos szobor árnyékába. - Agh, vége lehetne már ennek a napnak. – Kinyújtom a lábaimat és elmélyülten nézem, ahogy az előttem lévő falon mozognak a portré alakok. Már rég aludni szoktak ilyenkor a képlakók, nem értem mi van ma velük. Bele kortyolok a kávéba és azon gondolkozom, hogy mégis miként tudnánk véget vetni Jenkins teljhatalmának anélkül, hogy lebuknánk. Corvusnak és nekem is van veszteni valónk; minimum a prefektusi jelvényünk bánja a dolgot, ha esetleg fény derül a kis küldetésre. Nekem még egy rivalló is kinéz és jó esetben sem áll meg annyinál apám. Szobafogság egész nyárra. Semmi szabadidős tevékenység, beütemezett órák magán tanárokkal minden áldott nap. Akaratlanul is kiráz a hideg, de lehet csak a fáradtság és a hideg kő miatt. Törökülésbe húzom a lábaimat és megigazítom a szoknyámat, hogy térdemre borulva melegítsen egy kicsit. S ekkor hallok meg egy hangot. - Ki az? – Pattanok fel, s kezembe veszem a pálcámat, hogy megvilágítsam a környezetemet. Átfordulok a szobor másik oldalára, egy sötét folyosó részre. – Mindketten jobban járunk, ha felfeded magad. Lehet meg sem büntetlek, ma kimondottan jó kedvem van. – Mondom csendesen az ismeretlennek. Nem akarom, hogy egy tanár feleslegesen idekeveredjen. Eltudom intézni egyedül is, nem kell ide semmilyen hűhó.
-Azért nem jönnek rá, mert nem akarnak. Mindenki azt hiszi magáról, hogy kivétel, de valójában nem. Azok azok, akiket ők különcnek hívnak. – Mint ő vagy én. Nem tudom, hogy őt ugyan miért tartják olyan másnak, hiszen mindenkinek van valamilyen beütése. Oké, ennyi erővel én is simán lehetnék tömeg ember, csakhogy én nem akarok közéjük tartozni, emiatt is értem meg Lunát, hogy valahogy ez neki sem vonzó. De ugyanaz vonatkozik a különcökre is, hogy csak azért, hogy ne legyen átlagos, még nem kell változnia. Mindenki legyen olyan, amilyen és ne érdekelje őket más. Ha az embereknek akárcsak hetven százaléka így élne, akkor ez a világ egy sokkalta jobb hely lenne, előítéletek és szemétkedések nélkül. Nem rúgnának ki senkit sem csak azért, mert valaki megbántotta. Tovább kell lépni, nem pedig megbosszulni. Olyan sablonosak manapság, hogy szinte minden lépésüket ki lehet számítani. Ha pedig valaki megpróbálkozik egy csavarral, akkor ő már nem is tartozik közéjük, hanem akkor kívülálló lesz és elutasítják. Ez a rossz bennünk. -Nem. Én mindig is fekete bárány voltam a családban. Én nem változtatok semmin, pontosan olyan vagyok, amilyen lenni akarok. Néha beleütközök a szüleim miatt egy-két bukkanóba, de eddig mindig sikerült kiküszöbölni. – Valaminek kisebb, valaminek pedig nagyobb az ára. Az öltözködésem egy kisebb dologba került, az hogy minek tanuljak, annak már nagy árat kértek. Méghozzá azt, hogy egy ártatlan lányt csapjak be. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, valahogy muszáj lesz megoldanom, hogy semmire se jöjjön rá a szüleimmel kötött egyességemről és a családom se jöjjön rá, hogy továbbra is vele leszek. Jó ez így elsőre lehetetlenül hangzik, hiszen akkor folyamatosan csak hazudoznék, ami baromira nem jó ötlet, főleg nem neki, mármint neki nem akarok tovább és egyre többet. Másnak viszont erről egy kanyi betűt sem szólhatok majd. Talán ideje lenne elkezdenem megosztani a titkaimat a haverommal? Nevetséges. -Köszi aranyos tőled. – mosolygok a lányra, elvégre tényleg kedves tőle, hogy drukkol ezért. Nem tudom, hogy az arcomról, vagy a hangomból szűri-e ki, hogy fontos személy ő nekem, de mindenesetre sikerült neki. Bár ez nem titok, valóban őt bírom a legjobban abból a házból. -Ez esetben lehet, hogy van, de ugye erről nem tudhatsz. – kacsintok rá, hiszen, ha valami titok, akkor jobb, ha annak a létezéséről sem tud a másik. Persze azért úgy hiszem, hogy ez egy magától értetődő dolog, hogy mindenkinek van, akár csak az is, hogy ki tetszik. Lehet az is egy nagyobb, ha mondjuk, egy rondácska csajnak egy Adonisz fickó jön be, aki egyébként észre sem veszi. Nekem ugyan csak a múltam nagyobb része az, amit nem szívesen osztok meg senkivel, de az épp elég titok nekem. Ehhez még pluszba jön pár apróbb, amik igazából csak nevetségesek lennének, ha kitudódnának, nem kellemetlen. Semmi olyan, amit felhasználhatnának ellenem, csak nem szeretném, ha tudomást szereznének róla mások. És egy titok úgy érzünk meg a legjobban, ha nem is említjük. Ha pedig mégis szóba kerülne, akkor csak mosolyogva el kell sétálni, jelezve, hogy te nem fogsz beszélni, de lehetséges, hogy tudsz valamit. -Ezt most vehetem egy bóknak? – kérdezem vissza csíntalan mosollyal. Nekem ez felért eggyel, elvégre ez valahol dicséret is volt. Vagy csak nekem? Mindegy jól esett, hogy ilyet mondott, meglepő, de tényleg így van. Kevesen mondanak olyat, ami melegséggel tölt el, általában csak azt kapom meg, hogy milyen dög vagyok, vagy éppen azt, hogy milyen jól beszóltam valakinek, vagy helyre tettem, de ezekről tudom, hogy képes vagyok, igazán lényegtelen apróságok. Ez viszont más volt. Nem tudom mitől, de más ennyi. -Talán tudsz az állatok gondolataiba olvasni? De mindegy is. Hiszek neked. – Bár ott van bennem a kétely, hogy azért jobb volt az óvatosság, én nem bízok a madarakba. Gonoszak is tudnak lenni, meg a csőrük is erős és nem szeretném még egyszer megélni azt, amit akkor régen. Mondjuk akkor a madár bánja. Ismét majdnem elesik, persze csak azért nem, mert megfogom, hogy ne tanyáljon el nekem itt. Sejtelmem sincs, hogy mi lenne vele nélkülem. Nem hiszem, hogy mindez a vérem miatt lenne, de ha mégis így lenne, akkor is aranyos, ahogy bénázik és rám van utalva. Csak bízok benne, hogy lesz ilyen minden találkakor. Mármint én megfogom, elkapom, sőt a kezét is megfogom, ha úgy érzi kell, nem erről van szó, csak félek egyszer nem leszek elég gyors, vagy nem tűnik fel, hogy rosszul van, elesik, vagy ilyesmi. -Aha, egyszer kifogott a nagypapám egy halat én pedig visszadobtam a vízbe. – Igazából véletlenül, mert csak felemeltem, de az mozogni kezdett, elejtettem és a vízbe pottyant. Vicces történet, azóta is felemlegetik, ha horgászni megyünk. Pedig én igazán nem akartam, csak véletlen volt. Ebből is látszik, hogy nem nagyon figyeltek rá sose. Hagyták, hogy a magam kárán tanuljak meg mindent, emiatt pedig nagyon sok mindenhez rosszul állok hozzá. De ez ugye már nem az én problémám, vagyis az lenne, ha érdekelne. Majd a lány az általam kinyitott ablakhoz sétál és elengedi a kis apróságot. - Úgy érted, hogy te éhes vagy-e? Mert akkor a válaszom igen, lemehetünk enni. – kezdek el nevetni, aztán megvárom, hogy összepakoljon, és már mehetünk is lefelé. Közben pedig az eszem már egy jó kis finom húsos kaján jár, mert hiába nem vallom be neki, én azért farkas éhes vagyok.
||music:My song|| aktuális viselet || note: Én is nagyon köszönöm, szintúgy imádtam. Holnap pedig jön a folytatás az udvaron
- Erre valahogy mégse jön rá az emberek nagy része, de teljesen igazad van. - mosolyogva bólintok, hiszen jól látja, tényleg túl sokan gondolkodnak azon, hogy mások mit gondolnak róluk, pedig nem az a fontos, hanem az, hogy magunknak megfeleljünk. Mégis bennem valahogy ott motoszkál az a furcsa érzés, hogy valahol azért Miles is ide tartozik, ha nem is olyan nagy mértékben, mint mondjuk sokan mások, de mintha ő is függne valakitől, vagy valamitől. Ezt csak úgy egyszerűen érzem, de magam sem tudom, hogy pontosan miből is szűröm le és még csak biztos sem vagyok benne. Vele kapcsolatban valahogy semmivel kapcsolatban sem vagyok biztos, ami furcsa mert általában jók szoktak lenni a megérzéseim másokkal kapcsolatban. - Azt hiszem értem, de... akkor te is változol, hogy jobban passzolj a társadalomba? - oh nem kötekedni akarok én, egyszerűen csak érdekel a dolog, hogy vajon tényleg magát adja-e vagy sem, hiszen ezzel azért valahol ellent mond saját magának, ha csak egy kicsit is. Persze nem az én dolgom, ha akarja akkor bátran megteheti, főleg ha netán úgy könnyebb neki. A Mardekárban egyébként sem lehet könnyű magadat adni, túl sokan vannak, akik e miatt netán negatívan állnak hozzád utána. - Drukkolok érte, hogy még sokáig maradjon. - azért azt látom rajta, hogy ez tényleg fontos neki, úgyhogy remélhetőleg a komornyik sokáig vele marad még, ha trükköznie kell hozzá, hát akkor úgy. - Az a titok, amit nem mondasz el csak úgy bárkinek, sőt jó eséllyel senkinek sem. - nem olyan bonyolult ez, úgy gondolom ezzel ő is tisztában van, csak könnyebb úgy tenni, mintha nem így lenne. Valószínűleg azért vannak bőven titkai, maximum úgy tesz, mintha nem lennének, mert nem akarja őket megosztani, de hát pont ettől titkok. A legtöbb embernek bőven vannak titkai. Persze a legtöbbnek, és nem pedig mindnek, mert azért vannak kivételek, mint én is, akiknek nincs szükségük titkokra. - Oh hát köszönöm! Ki tudja, talán a madarunkat nélküled nem is tudnám megmenteni, vagy csak lassabban és nehezebben. - hálás mosollyal pillantok rá és igyekszem nem nagyon zavarban lenni a szavai miatt. Azért jól esnek, nagyon is jól, hiszen ki ne örülne, ha valaki azt mondja neki, hogy megkedvelte, miközben olyan sokan vannak, akik furcsának tartják és ki nem állhatják e miatt. Jó érzés, hogy van itt valaki, aki bár nem gondoltam volna róla, de nem így van ezzel. Ő biztosan nem venne részt a cipőim elrejtésében év végén. - Persze-persze, úgyse bántott volna, én tudom. - mosolyogva rázom meg a fejemet és próbálok talpra állni, de mint kiderül úgy sokkal nehezebb, hogy a kezemben ott a kis madár. Végül csak azért nem sikerül elesni, mert elkap és megtart. Már nem is tudom, hogy csak a madárka miatt esem el majdnem, vagy már megint hatással van rám... talán jobb is, ha ezen nem gondolkodom, hanem kiengedjük a rigót az ablakon, hogy szabad lehessen, ha már ilyen sokat gondolkodtunk róla. - Na látod. Végül is most megmentettünk egy életet. Mentettél már meg valakit, vagy valamit? - lehet, hogy már érezte ezt, de ha nem akkor talán most bele sem gondol, hogy ez milyen érzés lehet, majd lehet hogy a jövőben valamikor tudatosul benne. Közben persze, ha már nyitva az ablak, akkor kiengedem a madárkát, hogy szabadon szárnyalhasson végre. Reméljük, hogy lesz olyan okos, hogy ne keveredjen be megint az épületbe, ahol csak megint bajba kerülne. - Azt hiszem meg is vagyunk, éhes vagy még? - jó tudom azt mondogatta, hogy én vagyok éhes, de még mindig azt mondom, hogy nem így van. Összeszedem hát a holmimat, a táskát főleg, a kis kupac madárkaják maradnak, majd megeszik az egerek, úgy se járnak erre sokan, hogy útban legyen, aztán elmehetünk enni valamit, ha van kedve hozzá.
//Köszönöm szépen a játékot, imádtam! *-* Jöhet a köv. menet. :3//
Sose irigykedtem másokra, hiszen azt nevelték belem, hogy nincs miért. Okos, helyes, gazdag, egyszóval tökéletes vagyok, és pont emiatt nincs értelme olyasmi után vágyakozni, ami nekem nincs, hiszen úgyis megvan mindenem. Pontosan ez volt az oka annak, hogy sose zavart, hogy másoknak olyan nagyon szerető és meghitt volt a családja. Nem mondom, hogy nem vágytam rá, mert valahol éreztem én, hogy szükségem van a szeretetre, ezt pedig barátnőkkel sikerült megoldanom. Mellettük úgy éreztem, hogy van kiért élnem, de minden alkalommal rá kellett jönnöm, hogy nem illenek hozzám. Az, hogy nem zavar a magány biztosan onnan jön, hogy nem voltak velem a szüleim és senkihez sem tudtam ragaszkodni. De erre is csak megrándítom a vállamat, hogy engem ugyan nem izgat. Ez a legjobb dolog, amit tehetek. Legrosszabb esetben a feleségem, akit majd kiválasztanak nekem, ha nem találok nem fog kedvelni. Az úgysem az ő dolga lesz, hogy bírjon. -Tudod mi az érdekes? Hogy az emberek kilencven százaléka ideje nagy részében arról gondolkodik, hogy mit gondolnak róluk mások, így lényegében senki sem törődik másokkal, csak azzal, hogy róla milyen véleménnyel lehetnek. – Nekem is van olyan részem, ami olyan, mint az átlag, de az egészen más, ha azért szeretem, mert nekem tetszik és nem azért, mert másoknak is. Nem a haverjaim szekálására álltam be a kviddics csapatba, hanem mert én akartam. Bár a fogó pozícióra hajtottam és mégis őrző lettem. Nem baj, az is hálás meló volt. De tényleg sokan vannak, akik azon filóznak naphosszat, hogy mi a véleményük másoknak róla. Engem ilyen szempontból baromira nem érdekel, hogyan mit gondolnak rólam. Pontosan ezért ítélnek el hibásan. Ha foglalkoznék vele, akkor biztos addig hajtanám őket, amíg meg nem győzöm őket, hogy nem igaz az, amit rólam mondanak. Még jó, hogy nem ilyen vagyok, mert akkor egy végtelen futkosásba kezdenék, plusz valakit nem lehet ilyesmiről meggyőzni, meg amúgy sem szerethet mindenki. Akkor meg mit számít, hogy hányan vannak? Csak az a fontos, aki bír, vagy legalábbis nem gyűlöl. –-Nálunk mindenki más egy kicsit. Sose illettünk bele azt hiszem a társadalomba, csak változtak az őseim, hogy úgy nézzen ki igen. – Gondolok itt anyára, akinek a családja véla. Nos igen, úgy elég nehéz, hogy ilyen vérünk van. Hiszen minden ellenkező neműt magunkba bolondítunk. Talán ez volt az egyetlen oka annak, hogy apa anyát választotta, mert szép nő és az aurája eléggé nagy hatással volt rá. Vagy mondjuk apa családja még érdekes… Kapásból ott ugye kényszerházasságok vannak, ami a régi időkbe még rendben volt, de mostanában nem annyira, nekem mégis keresnek már most mennyasszonyokat a nagyszüleim. Vagy ugye ez a Halál ereklyéi mániája. Teljesen begolyózik tőle. Néha elgondolkodom, hogy pszichológushoz viszem. -Igen, de ha mázlim, akkor a mostani addig marad, amíg én el nem megyek. – Egészen megkedveltem a kis öreget. Legalábbis nem szól, ha éjszakánként kiszökök, vagy ha éppen olyat csinálok, amit nem kéne. Nem száll szembe ugyan a szüleimmel és néha felelősségre von, de csak azért, hogy ne gyanakodjanak a rá. Én pedig cserébe szintén segítek neki. Néha eljátszom, hogy haragszok rá. Bár nem azt mondom, hogy már nagyon a szívemhez nőt, de bajtársként tekintek rá, akit nem hagyok cserben, ha ő sem teszi. Viszont örülnék, ha addig nem dobnák ki anyáék, amíg én nem költözök el, sőt az után sem, mert jó fej fickó, kicsit régimódi, de kedves. -Nem ígérek semmit. – mondom mosolyogva, miközben megvonom a vállam. Azért én még mindig azt tartom a legjobbnak, ha alaposan bevásárolok, hogy biztosan legyen, ami ízlik neki. Ha keveset is mindenből, de azért legyen kínálat. Elvégre nem állíthatok oda három tábla csokival, meg nyalókával, hogy akkor tessék, ezeket biztos szereted. Persze lesz közte az is, de aki ismer, az tudja, hogy mindig igyekszem a tökéletességre, még akkor is, ha csak egy találkozóról van szó és nem randiról. És mivel én magam is utálom, ha valaki csak megdob két féle választékkal, mondjuk egy nagyon igényes vacsoránál, ezért én sem várhatom el, hogy hozok neki négy féle cukrot és abból most válasszon. Nem inkább, bővebb választékot nyújtok neki, aztán ha valamelyiket annyira imádni fogja, akkor tőlem el is viheti, nem sajnálok tőle semmit, a pénz pedig nem akadály. Úgyis vagy egy millióval jönnek nekem a szüleim azért, mert ezt vállaltam, az más kérdés, hogy én is élvezem. -Na igen, azzal lennének gondok. – Túlságosan szeretek aludni. Engem ugyan ki nem lehet verni az ágyból, hacsak nem egy vödör vízzel, vagy éppen nem löknek ki. De ha csak ordibálnak, vagy hangoskodnak mellettem, esetleg megkérnek, akkor fix, hogy fel sem ébredek. - Tudom, csak, aki hülye annak. – Mondjuk néhány háztársamnak. Másoknál nem tudom, hogy van ez, bár biztos vannak idióták minden házba, de náluk kifejezetten olyanok vannak, akik azért akarnak odamenni, hogy mindenféle szörnyet lássanak. Fantasztikus ötleteik vannak, csak éppen az a baj, hogyha az a szörny, vagy lény erősebb náluk, akkor azonnal szörnyet hallnak. Nem hiszem, hogy Luna is ilyen lenne, de azért jobban örülnék, ha a vadőr kicsit több figyelmet fordítana rá. -Ez attól függ, mit nevezünk titoknak. – Számomra a múltam az. Senkinek sem engedek oda betekintést, túl sok olyan dolog van benne, amit fel lehetne használni ellenem. Most is van egy-két olyan apróság, amit jobb magamnak megtartani, de valaki azt mondja, hogy ami már megtörtént, az nem is fontos. Azt el kell felejteni. Csakhogy én a miatt vagyok olyan, amilyen, ami régen történt. De akár úgyis felfoghatjuk, hogy senkit sem ismerhetsz teljesen, így engem sem lehet, ezért nem árulok el egyes dolgokat. Mindenkinek mást jelentenek a fogalmak. Számomra a gyengepontjaim a titkok, lehet, hogy neki nem. Ahány ember, annyi féle felfogás ugye? Nem tudom, hogy neki mennyi lehet, biztos vannak, de lehet, hogy számomra nem olyan nagy dolog. Na persze tiszteletben tartom, csak azt mondom, hogy nem biztos, hogy számomra olyan nagy ügy az, ami neki igen. -Maradjunk annyiba, hogy elnyerted a tetszésem. – Aranyos lány, szó se róla, de ha nem így lett volna, akkor kedvelnem kellett volna minimum egy rövidebb ideig, amíg el nem nyerem a bizalmát és nem tudok beszélni az apjával. De szerencsére még nem ment az idegeimre, remélem ez így is marad, hiszen úgy könnyebb lesz mellette kedvesnek maradnom. A rossz az lesz ebben, hogy így nehezebben fogom tudni összetörni a szívét. Bár nem is feltétlenül muszáj. Csak nem szabd rájönnie, hogy az elején ki akartam használni és információkat szedtem ki az apjából, hogy nekem jobb legyen. Önzőn hangozhat, hiszen az, de ha valaki olyan helyzetben van, mint én, akkor meg is tette volna. Mi emberek ilyenek vagyunk. Sokkal fontosabb, hogy nekünk jó legyen, mint másnak. Ez volt a másik dolog, amit megtanítottak. Mindig magadat mentsd először, ne pedig mást. Ha jobb szülök lettek volna, nyilván nem ezeket oktatták volna, de nem így volt. -Végül is tudok másikat venni. – Ne nem ilyet, ez egy egyedi darab, nem külön nekem készítették, de csak nagyon kevés van belőle. Tehetek én róla, hogy a ritka márkákat szeretem? Elkényeztettek már kicsiként is nem csoda, hogy felnőttként, még mindig a ritka holmikért rajongok. - De csak azért, mert nem hagytam lehetőséget neki, hogy megcsípjen. – Nem volt rossz, elismerem. De azért még mindig nem bírom őket, ha egy sólyom lenne, vagy főnix, akkor oké, ezer örömmel, de ez a kis madár olyan jelentéktelen. Mégis megtettem a lányért. Mikor megpróbálkozik felállni, ismét úgy fest, hogy el fog esni, ezért felpattanok és megfogom. Nem akarom, hogy baja essen, sem azt, hogyha már ennyit szenvedtünk a madárral, akkor ezért elrepüljön. Meglep, hogy ilyen ügyetlen, már persze a jobbik értelemben. Cuki, hogy így botladozik, tetszik is valahol, hogy rám van utalva, de tényleg kezdek félni, hogy nélkülem simán megsérülne. Kérésére, hogy nyissam ki az ablakot, elindulok a legközelebbi felé, és máris szélesre tárom, hogy ki tudja ereszteni a kis szárnyast. -De, persze, jó érzés. – Nem igazán tudom, hogy mire gondol. Hogy most arra, hogy segítettünk, vagy arra, hogy megsimogattam. Az utóbbi, még csak-csak lehet egy lépés a madár gyűlöletem eloszlatása felé, az elsőhöz inkább nem szólok hozzá. Nekem ez nem olyan felemelő, de ha neki az, akkor jó.
Nehéz elhinni, hogy nem érinti rosszul, hogy a szülei így elhanyagolták. Azért az igenis pocsék érzés lehet, hiszen a szülők fontosak és... vele nem törődtek eleget. Úgy még csak igazán rendesen felnőni is nehéz, hiszen nem ismered meg milyen az, amikor feltétel nélkül szeretnek, fontosabb vagy valakinek tényleg a saját életénél is. Ezt csak egy igazi, szerető szülő tudja megadni neked, még egy barát, vagy talán egy szerelem sem, hiszen utóbbiak azért néha csak-csak megpróbálnak változtatni rajtad, de egy szülő mindig úgy fogad el, ahogy vagy. - A legtöbben azt hiszem félnek tőle, hogy mások mit gondolnak róluk, de az jó, ha te nem ilyen vagy és nem akarsz csak azért is hasonulni. - na igen épp elegen vannak, akik függnek mások véleményétől. Én sosem voltam ilyen, bár tény hogy így azért jóval nehezebb az élet, de nem érdekel, mert így önmagam lehetek és nem fogom csak azért feladni saját magamat, mert azt várnák tőlem. Ő sem áll be a sorba, ahogyan én sem akarnék sosem, de azért meglep, hogy nem hallott még az újságról sem, bár ha rólam sem hallott még pletykákat, akkor érthető. Gondolom azért is van ez, mert ritkán jár mások közé, kevés a barátja és e miatt a pletykákkal sincs annyira tisztában. - Végül is igen, anya volt talán, aki még a leginkább passzolt mások közé, de ő sem azért, mert alkalmazkodni akart, de nagyon kedves volt és sokan szerették. - na igen nem véletlen, hogy az édesanyám halála után még inkább partvonalra szorultunk, főleg hogy apát végképp nem érdekelte, hogy ki mit gondol, vagy tesz. Ő el van a saját kis világában, a saját életével, ahogyan nekem is jó így. Talán egész más lenne minden ha anya élne, de nem él, így ez van. - Oh, akkor... elég gyakran váltották egymást. - meglepődöm, azt hittem az ilyen szolgálófélék általában sokáig maradnak egy családnál, akkor legalább valaki lett volna, akihez tényleg kötődhet, de ezek szerint még ez sem adatott meg neki. Furcsa, főleg az, hogy még csak nem is érinti negatívan, bár gondolom amúgy se nagyon lenne értelme, ha szomorkodna e miatt, hiszen ha ezt tenné, akkor se javulna meg hirtelen minden és nem változna meg a családja. Végül is neki van igaza, talán jobb elfogadni a dolgokat és úgy élni az embernek az életét, ahogyan tudja. - Tényleg sok mindent szeretek, úgyhogy e miatt ne vegyél azért túl sok mindent rendben? - no jó azért azt sem akarom, hogy túlzottan bevásároljon, akkor még tényleg furán érezném magamat, hiszen nem szokott ilyesmit tenni értem senki sem, meg aztán ott van az a tény is, hogy Miles egyébként is nagyon kedves velem és a bókjai... Nem akarom én félreérteni, főleg mert idősebb is nálam és hát akárhogy is nézzük nagyon nem vagyunk egy kaliber mi ketten. Nem tudom elképzelni, hogy olyan szemmel nézne rám, hozzá inkább egy szép magas lány illik, még ha azt is mondta, hogy ő az alacsonyabbakat kedveli, mint amilyen én is vagyok. Talán csak kedves akart lenni. - Azért valamikor csak kellene aludnod is nem? - mosolyodom el a nagy eltökéltségre. - Az erdő egyébként sem olyan veszélyes. - nem is tudom, én egy kicsit úgy érzem, hogy ez valahogy túl van misztifikálva, hogy azért annyira nem durván veszélyes a hely, főleg ha az ember odafigyel, hogy hová megy és mit csinál és persze ismeri is az erdőt, ahogyan én. Sosem kerültem még bajba és persze sosem mentem még igazán mélyre. - Titkai mindenkinek vannak pedig, ha más nem, hát aprók. - azért ezt csak csendesen jegyzem meg, mert tényleg nehéz elhinni, hogy nincs egy titka sem, ha más nem hát olyan, amit nem mondana el csak úgy bárkinek, mondjuk egy olyan érzés, vagy gondolat, amit inkább megtart magának, mert túlságosan személyes. Aztán persze lehet, hogy tévedek, de valahogy akkor sem hiszem, főleg ha még csak túl sok barátja sincs, hogy legyenek akiknek tényleg mindent elmond magáról. - Ezért hálás is vagyok, csak tudnám, hogy mivel érdemeltem ki. - újra megkapja az őszinte mosolyt. Én mondjuk a legtöbbekkel őszinte szoktam lenni, szinte mindig és mindenkivel, de persze nekem is vannak olyan érzéseim és gondolataim, amiket megtartok magamnak. Mint mondjuk most is, amikor gombolkozik, még ha nem is teljesen, de azért ez új nekem, nem igazán láttam még egy fiút sem akár csak jobban kigombolt ingben és persze nem is nagyon volt rá példa, hogy még oda is kellett nyúlnom, mert a hajamat sikerült beleakasztani a gombba. A madarunk végül azért segít kicsit elvonatkoztatni, hogy ne legyek annyira zavarban, neki úgy fest nagyon tetszik az a cipő. - Akkor vigyázunk a cipődre, ha úgy szereted ígérem. - nem akarom én, hogy a kis rigó teljesen szétszedje a csipegetésével, de azért meglepő, hogy Miles ennyire tetszik neki, vagy a cipő... végül is ez már részlet kérdés. - Látod nem is volt olyan vészes. - a mosolyom egészen kiszélesedik, amikor végül tényleg megsimogatja, ha csak épp egy pillanatra is és persze óvatosan, de nincs csípés és semmi több. Azt hiszem madarunk már tudja, hogy senki sem akar neki rosszat, sőt segítenénk rajta, ha hagyja. Szóval igyekszem szépen feltápászkodni, ami így kéz nélkül nehezebb, meg is tántorodom kicsit, talán Milesnek újra segíteni kell, de én a rigót tartom, most ő az elsődleges. - Kinyitod nekem az ablakot és akkor elengedhetjük. Azért jó érzés... nem? - talán ő is érzi, segítettünk egy életen. Itt ki tudja mi lett volna vele, éhen hal, vagy megsérül, netán elkapja Mrs. Norris, egyik se számít valami jó végnek.
Nevetve csóválom a fejemet arra, amit a lány mondott. Hihetetlen, hogy mennyire szeretheti az állatokat, ha ennyire közénk sorolja őket. Kétlem, hogy ez a kis madár annyira örülne nekem, mint ahogy ő azt állítja. Bár nem tudom, mi járhat a fejében, de biztos vagyok benne, hogy odafent nem csap éppen bulit azért, mert mi ketten itt vagyunk. Luna öröme rendben van, hiszen, ha úgy van, mint mondja, hogy tényleg nincs túl sok barátja, de talán vágyik rá, akkor én is majd kicsattannék a boldogságtól, hogy valaki velem tölti az idejét. Persze továbbra sem bírom felfogni, hogy miért nézik őt olya nagyon másnak, elvégre nem olyan furcsa. Jó, a madaras dolog érdekes, de nem furcsa. Nekem az a furcsa, ha valaki például a világvégéről kezd el hadoválni és paranoiás. Na az az, de erre nem mondanám, maximum is csak különös. De hát mindenkinek mást jelentenek a szavak. -Tényleg. – vonom meg a vállamat. Hozzászoktam már a magányhoz, tényleg nem olyan rémes, mint mondják. Persze nekem is kell néha egy jó kis társaság, de lényegesen kevesebb, mint mondjuk másnak. A szüleimen sose csodálkoztam, hogy nincsenek velem, nekik „fontosabb” dolguk volt, mint egy taknyos kisgyerekkel foglalkozni, mostanra pedig én kerülöm a társaságukat. Az év nagyobb részében itt vagyok, de mikor otthon tartózkodom, akkor a Karácsonyt leszámítva, inkább messzire elkerülöm őket. Ez van, ők akarták ezt maguknak, hát viseljék is a következményeket. Bár nem mintha olyan nagyon el lennének keseredve szerintem, én csak egy eszköz vagyok a szemükben, amit akkor használnak fel, amikor akarnak. Mint például most is. -Mert vagy nem merik kimondani, vagy, mert hülyék az emberek. – Könnyen mondom ezt, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nagyon kevés értelmes lény van ezen a földön és sajnos egyre kevesebb lesz. Viszont bennem él az a hit, hogy szeretik őt az emberek, csak mivel másnak akarnak bejönni, hogy nagyobb népszerűségnek örvendjenek, így ezt nem mondják neki, és nem merik felvállalni, hogy kedvelik. - De ha lehetne, én akkor se lennék olyan, mint mások. Gondolj bele, milyen unalmas lenne már, ha mindenki ugyanúgy öltözködne meg szeretné. Tuti elaludnék valamelyik mellett. – kezdek el nevetni, elvégre tényleg baromi unalmas lenne, ha mindenki egyforma lenne. Már szinte látom magam előtt, hogy mindenki egyformán viselkedik, és robotszerűen sétál egységesen. Mint egy katonaságnál komolyan. Én úgy örülök, hogy már nem tartozom a tömegemberek közé, belegondolni is szörnyű, hogy egyszer olyan voltam. Sokkal jobb kívülállónak lenni. Ők legalább egyediek és hozzám hasonló gondolkodásúakkal találkozhatok. - Nem nagyon szoktam újságot olvasni. Azt inkább apáék teszik. Én a könyveket bújom. A ti családotokba mindenki ilyen? Nem értem miért gúnyolják az embereket, sokkal jobb lenne, ha mindenki a maga dolgával foglalkozna. – Ő rögtön keresgélni kezd, pedig igazán nincs rá szükség, hiszen tudom, hogy az apja újságot szerkeszt, ezt elárulták nekem. Bár tény, hogy még egyet sem olvastam belőle, ebben igazat mondtam, tényleg nem vagyok nagy újságos, a híreket másoktól szoktam megtudni. Végül talál egyet, és ha odaadja, akkor beleolvasok, de egyébként meg kihagyom. Én nem hiszek a Halál ereklyéiben, márpedig a szüleim szerint csak erről bír írni az apja, vagy egyéb olyan dologról, aminek az égvilágon semmi értelme sincs, legalábbis számomra. Nem tudom, hogy a lánya hogy van ezzel, biztos nem úgy, hogy az apja bedilizett, de lehet ő sem hisz bennük. -Dehogy! Minimum öten voltak. Apámék nem tartották meg őket hosszabb távon. Aki most van, az már három éve van nálunk, ami már elég sok. – És valóban nem időzött nálunk sokáig senki, mert mindig csináltak valami olyat, ami nem tetszett a családomnak. Néha azért, mert azt találták mondani a szüleimnek, hogy többet kéne velem foglalkozniuk, vagy kivittek játszani a muglikkal, esetleg megpróbáltak segíteni, hogy olyan legyek, amilyen lenni szeretnék. Az én őseim pedig ezt nem igazán szívlelték, ezért mindig elbocsátották őket. Néha jobban szerettem őket, mint a saját családomat. De azt hiszem ez érthető, hiszen jóformán ők voltak csak velem. Aztán egy idő után rájöttem, hogy nem szabad senkihez sem szorosabban kötődnöm, mert úgyis elveszítem. A mostani komornyikunk egy relatíve idősebb férfi, őt egészen megkedveltem, mert bár engedelmeskedik a szüleimnek, velem is eléggé engedékeny, cserébe pedig én is igyekszem neki segíteni, hogy itt maradjon. -Akkor nem izgulok. Bár úgy is azt terveztem, hogy több félét veszek, abból valamelyiket csak szeretni fogod. – Azért majd kikérem az egyik lány háztársam véleményét, nehogy aztán egyik se találjon azok közül, amiket hozok. De végtelenbe nyúló beszédbe kezd, vagy éppen azt hiszi, hogy őt akarom elhívni randira, akkor ki fogok akadni. Na mindegy, majd megoldom, de ebben a helyzetben nem kérhetem a haverjaim tanácsait, hiszen ők nem éppen a csajozós bandába tartoznak, vagy ha igen, akkor nem olyan barátnővel büszkélkedhetnek, mint például Luna. Az lesz a legjobb, ha a fél boltot felvásárolom, akkor biztosan lesz olyan különlegesség is, amit szeret, nem pedig csak egyszerű csokoládé. Azért azzal mégsem állíthatok csak úgy oda, hogy jobb ötletem nem volt. -Vagy nem. Én tuti éberen figyelnék mindenkire. Nem akarnám, hogy valakit elkapjanak a rengetegben élők. – Mondjuk ez a vadőr is jól végzi a munkáját, egészen okos. Nem tudom, hogy jön rá mindig, hogy be akarunk lopózni, de mindig kiszúr minket. Ennek ellenére nem mindig kapunk büntit. Elég, ha hozunk neki egy kis mugli sört, aztán máris sokkal kedvesebb. Na persze nem velünk, Mardekárosokkal, hanem másokkal. Bár ki tudja, lehet nála még én is ki tudnám magamat dumálni. Amekkora nagy szám van sikerülne. -Nekem nincsenek titkaim. Pontosan olyan vagyok, mint amilyennek látnak. Az nézőpont kérdése, hogy kinek mit lát a szeme. – A mondandóm első fele egy totál nagy kamu volt. Vannak titkaim, sajnos elég sok is, bár ezeket igyekszem rejtve tartani, hogy még csak sejtése se legyen róluk az embereknek. Azonban a másik igaz volt. Én valóban olyannak mutatom magam, mint amilyen vagyok, csak mások mást vesznek ki ebből. Valaki önzőnek hív, holott nem vagyok az, csak nem mindig adok kölcsön valakinek valamit. Vagy beképzeltnek tartanak, holott csak tisztában vagyok a képességeimmel. Ez ugye máris jobban hangzik, de alapból mindenkiben a negatívumokat keressük, hogy legyen miért piszkálnunk. Ezért állítanak fel hibás képeket egyesekről, mint például róla is. - Miért lepődtél meg? Ha ez segít, te vagy az egyik olyan ember abból a kettőből, akivel a legőszintébb próbálok lenni. – De csak próbálok, nem pedig teszem is. Főleg mert neki, nem mondhatom el, hogy csak kihasználás miatt barátkozok vele, a legjobb haveromnak, meg egyértelműen nem beszélhetek a múltamról. Mondhatom csodás egy helyzet, de én akartam ezt magamnak, elvégre féltem minden egyes kis sötétebb részét a korábbi életemnek, nem szeretném, ha bárki is betekintést nyerne. Nem túl szép látvány, tekintve hogy megaláztak párszor, meg azért ott vannak a verekedéseim is, meg a kviddicses múltam azon részei, amikor nem voltam épp kedves. Nem gondoltam volna, hogy őt zavarná, hogy gombolkozok, főleg, hogy szinte semmit sem lehet belőlem látni, de úgy festett tévedek, legalábbis a hangjából erre asszociáltam. Vajon mit szólna, ha elhívnám nyáron a tengerpartra és ott fürödnénk? Ott aztán ing sincs rajtam, tökéletesen látná az izmaimat. Nem hiszem el, hogy ő még nem látott egy jó testet. Aztán megkérem, hogy segítsen, hátha neki könnyebben megy és beigazolódott a gyanúm, ugyanis neki sokkal előbb sikerült kiszednie a gombot, mint ahogy nekem ment volna, gyanítom. Én pedig szépen igazgatni kezdem a felsőmet, mikor felhívja a figyelmemet a madárra, aki éppen a cipőmnek udvarol. Eszi. Mindegy. De úgy fest tetszett a lánynak a beszólásom, mert ismét halk kuncogásba kezd. Olyan aranyos. Szerintem egészen felszabadult mellettem, hiába ha velem van az ember, akkora igen sok esély van, főleg ha lány az illető, hiszen rájuk még az aurám is hat. -Ja, nem azért, csak szeretem ezt a cipőt. Gőzöm sincs mennyi volt, de nem is nagyon érdekel. – Igen, valóban egy gazdag családból származom, de emiatt nem fogok felvágni és nem borulok ki, ha egy ezer fontos öltönyöm tönkremegy. Azért van, hogy használjuk, és olyankor történnek balesetek. Én így fogom ezt fel, a cipő esetében is csak azért szerettem volna, ha épségben marad, mert imádtam ezt a cipőmet, amúgy meg semmi másért. Majd megkérdezi, hogy akkor megsimogatom-e. Nem bírtam a tollasakat, illetve nem élve, de ha már egyszer megígértem, akkor azt hiszem be is kell tartanom. Nagyot sóhajtva nyújtottam ki a kezemet éppen csak hozzáértem a fejéhez, egyszer végigsimítottam rajta az ujjam, de többre nem voltam hajlandó. - Cuki. – végül csak ennyit mondok mosolyogva. Ő is boldog lehet, mert megtettem, én meg azért, mert nem csípet meg.
||music:Mad hatter|| aktuális viselet || note: Jelen
- Akkor jó, ha neked is jó, akkor már hárman jártunk jól, hogy erre tévedtél. - hiszen még a rigó is, de ha nem akarja megpróbálok azért nem sokat hálálkodni, bár tényleg nehéz megoldani, hiszen ritka az, aki tényleg elviseli a bohóságaimat, sőt netán még kedveli is az olyan embereket, mint amilyen én is vagyok. A legtöbben azért nem nagyon tudnak mit kezdeni velem, flúgosnak gondolnak csak azért, mert más vagyok, mint az átlag. Engem ez nem zavar, de azért tény, hogy jól tud esni, amikor valaki kedves velem, mint Miles és velem tölti az idejét. Vajon akkor is megtenné, ha mások netán látnák velem? Nem zavarná, hogy mit gondolnak? - Tényleg? - nem tudom, olyan nehéz elhinni, hogy őt cseppet sem zavarja, hogy egyedül van, hogy a szülei nem voltak vele annyit, amennyit megérdemelt volna és hogy még csak barátai sincsenek túl sokan. Rendben van azért én sem bővelkedem annyira bennük, de azért van néhány és ők tényleg igazi barátok. Szerintem erre minden embernek szüksége van, egyedül lenni soha sem valami jó dolog. - Ezt még sose mondták nekem. - és persze kicsit azért zavarba is hoz ezzel, de igyekszem nem nagyon elpirulni, na nem mintha ezt olyan könnyű lenne elrejteni, nem annyira tudatosan befolyásolható dolog. - Köszi, én se gondolom magamat annak végülis. Nem lehet mindenki egyforma. - a mosolyom őszinte, tényleg úgy gondolom, hogy jó dolog, ha az embernek vannak önálló ötletei, és nem olyan, mint mindenki. Persze legyen mindenki olyan, amilyen szeretne, de ne legyen csak azért a többiekhez hasonló, mert az az elvárás. - Nem ismered? Bár nem veszik annyira sokan ez igaz, de sokan... gúnyolódnak rajta. Apa szerkeszti a Hírverőt, én is sokszor segítek neki, azt hiszem van is nálam egy példány... általában mindig van... - lelkesen kezdek el a táskámban kotorászni és egy kissé viharvert darabot sikerül végül nagy küzdelmek árán előszednem onnan. Nem megy könnyen, mert elég sok minden van rá pakolva már, és nem lenne jó, ha a kutakodás matt még a kekszet is beleborítanám, mert akkor aztán rendesen tele lenne morzsával úgy kb... minden. - Lényegében egy komornyik nevelt fel? Ez nagyon... furcsa. - lehet, hogy nekem kis koromban meghalt édesanyám, de neki sokkal rosszabb lehetett, maximum nincs tisztában vele, de ez rémes. Még hogy egy beosztott, egy komornyik volt, aki felnevelte, mert a szülei nem voltak ott vele. Ezt én nem is tudom, hogyan lehet ilyen könnyedén kezelni. Nekem biztosan nem menne, bár ha az ember ezt szokja meg... de nem hiszem, hogy nem érezte úgy sosem, hogy jobb lenne másképp, hiszen láthatta mások életét, mások családját, akik igenis jobban éltek, szeretetben, amit ő ezek alapján nem igazán kapott meg és ez nagyon szomorú. - Nem hiszem, hogy olyasmit vennél, ami annyira nem ízlene, a legtöbb édességet szeretem, nehéz elrontani. - biztató mosolyt kap, hiszen tényleg úgy gondolom, hogy nem nagyon lehet itt mellé lőni. Persze vannak azért nehezebb dolgok, amik rizikósak, mint a minden ízű drazsé, de annak is meg van a maga izgalma, hogy sosem tudod, hogy mit sikerül találnod, ami esetleg rossz ízű lesz majd. Ettől még azok között is lehetnek finomak és persze az is érdekes lehet, amikor aztán nem tudod, hogy mit találsz, de vannak egyszerű édességek is, csokik, nyalókák, amikkel biztosan nem lehet mellé lőni. Olyasmi meg nincs is, amit kifejezetten utálnék, hogy ha olyat hoz, akkor meg se tudom enni, e miatt nem kell aggódnia. - Na látod, ha te lennél a vadőr, akkor is gond nélkül kicseleznélek. - mosolyogva vonom meg a vállamat. Igazából nem nagyon szoktam még csak büntetőmunkára se menni szerencsére. Jó volt már rá példa, de nagyon ritkán. Igaz, hogy Hagrid azért sokkal elnézőbb volt a diákokkal, mint az új vadőr, de ezt az újat is ki lehet cselezni, mintha neki meg nem lenne annyira őrülten fontos ez a feladatkör, de nem biztos, hogy jól gondolom. - Oh... nehéz lehet, ha senkiben sem bízol igazán. Van, hogy az embernek azért nehézkes mindent magában tartani. - persze értem én, hogy nem lehet könnyű csak úgy kitárulkozni, hogy azért nehéz ügy elmondani a féltett titkaidat. Én nem is várom el tőle, hogy elmondjon nekem mindent, az is jól esik, hogy beszélgetünk egymással és hogy itt van velem. - Dühös? Nem, csak meglepődtem rajta talán egy kicsit, de nem az én dolgom. - bár ő is azt mondta, hogy nem jó, ha az ember megjátssza magát, de az más, hogy csak megtart magának dolgokat, nem hazudik másoknak, hanem nem mer őszinte lenni. Gondolom fél, hogy elárulják, sok lehet a rossz tapasztalat. - Jó neked... - ezzel azért csak kimondom, hogy engem nagyon is zavarba ejt ez a gombolgatás téma, főleg hogy előtte még olyan közel is hajolt hozzám. Kellene idő, amíg magamhoz térnék, de helyette nekem kell most kibogozni a hajamat, ami végül csak sikerül. Jó eséllyel gyorsabban menne, ha nem kellene még e miatt az ingnyitottság miatt is zavarban lennem, de legalább utána az ismerkedő madárka elvonja kicsit a figyelmemet. Úgy fest nagyon rákattant Miles cipőjére. A megjegyzésre azért újabb halk kuncogás következik, csak aztán szórok a tenyerembe is egy kis kekszmorzsát, mert úgy fest elsősorban azt pusztította el. - Igyekszem, biztosan drága darab lehet. - róla valahogy lerí, hogy gazdag családból való és gondolom a szülei is dolgoztak a helyett, hogy vele foglalkozzanak, no meg akinek komornyikja van... A kis rigó közben közelebb is jön és végül csak felugrik a tenyeremre, én pedig óvatosan nyúlok közelebb, hogy megsimogassam a fejét. - Na, megpróbálod? - kíváncsian pillantok oldalra, hogy vajon végül is megteszi-e. Puha és pihés a feje, szerintem kimondottan jó érzés és eleve az egész madárka olyan kis törékeny... szerintem jó érzés megsimítani. Persze nem olyan, mint egy kutya, de... csak más, nem rosszabb.
-Ez esetben én is hálás vagyok, amiért itt vagy mellettem. – Nem zavar, hogy ezt mondja, csak nem látom értelmét, de úgy fest, ezt nem fogom vele egyhamar megértetni. Így gondoltam én is ezt mondom neki, biztos jól esik neki, ha egyszer ő is ezt hajtogatja. Nem tudom, hogy mennyi barátja van azon kívül, hogy kevés, viszont úgy néz ki, hogy tényleg nagyon egyedül lehet, ha ennyire örül még az én társaságomnak is, pedig nem vagyok egy főnyeremény, az más kérdés, hogy jelenleg igyekszem eljátszani a kedves és megértő srácot. Illetve ez így nem helyes, mert tudok az is lenni, csak nem szeretek. De vele kivételt teszek, és többet mosolygok, meg sokkal normálisabban viselkedek, mint úgy általában a barátaimmal. Mondjuk, mellette lehet is nevetni, meg nem olyan nehéz rendesnek lenni. Biztos a pozitív kisugárzása teszi. Egy pillanatra meredten nézek a lányra, hogy megvárjam hogyan fejezi be a mondatot, de mikor mégsem teszi hangosan felsóhajtók. - Nézd Luna, én világ életembe egyedül voltam és sose érdekelt. Kilógok a tömegből, van egy legjobb barátom, de még ő sem tud rólam mindent, de nem zavar. – válaszoltam a végül be nem fejezett mondatára. Nem, sose zavartattam magamat azért, mert egyedül voltam, jót tesz az embernek, ha néha egyedül van. Hogy ez nekem kicsit többször jött össze… Ez van. Ha annyira nem bírtam volna, akkor úgyis kerestem volna magamnak valakit, vagy beleolvadok a környezetembe. De így tettem, mert hittem, hogy különcként is találok hozzám valókat. És tessék, ott a haverom, vagy éppen ez a lány, aki hasonlóan nem olyan, mint a legtöbb diák. Valahol most áldom az apámat amiatt, hogy ráküldött. Csak nehogy Luna rájöjjön, hogy csak felhasználni akartam. -Hát nem ezt mondtam? – kérdezek vissza nevetve. Igen, aranyos egy lány volt, ez tény. Más körülmények között akár még magam mellett is el tudtam képzelni, de félek, abból nem sok jó származna, mert vagy az apám jönne rá, vagy ő tudná meg, hogy csak kihasználtam. - És ha fura vagy? Legalább nem olyan, mint mások, de én, nem tartalak annak. Apukádnak van újságja? Milyen és hol? – kérdezem tetetett megdöbbenéssel. Persze, hogy tudtam, hogy van újságja, honnan szerezték volna akkor az információjukat apáék? Meg akkor nyilván nem küldtek volna rá a lányára, ha nem tudnák, hogy mikről ír. Szegény Luna, ő igazából csak itt egy ártatlan áldozat és értem én, hogy néha szükségesek egy háborúba, de másképp is meg lehetne oldani. Elmegyek gyakornoknak az apjához. Ez nem jutott eszükbe? Vagy egy milliónyi tervem lett volna még, de nem, nekik ez kellett. Tény, hogy valószínűleg ez a legjobb, de… én nem akarom bántani. Márpedig ha valamivel igazán meg tudom, akkor az ez. Konkrétan össze fogom törni a szívét. -Azt mondják, tizennyolc év után hozzá lehet szokni. Egyébként nem, sose zavart. A kezdetektől így neveltek szóval, nem igazán tűnt fel. Volt mindig egy komornyikunk, aki játszott velem, ha kellett, de már akkor sem volt egy társasági ember. – De persze volt mikor irigykedtem a háztársaimra, akikkel azért foglalkoztak, akikkel úgy bántak, mint jogos örökösükkel és nem úgy, mint egy irányítható pincsivel. Nekem az életem nagyobb része arról szólt, hogy megmondták mit fogok csinálni, és ha nem tettem meg, akkor büntetést kaptam. Szerencsére mióta nagyobb vagyok, azóta ezt nehézkesen tudják megtenni, mert tudok varázsolni és már kifejtem, ha valami nem tetszik. Lehet azért is volt már annyi barátnőm, mert náluk legalább úgy éreztem, hogy valakinek kellek, és nem akar megváltoztatni, csak egy idő után meghülyülnek. Nehéz manapság olyan emberrel találkozni, aki normális marad melletted. Ezért szeretek inkább magam lenni, akkor biztosan jó a társaság és nem húznak fel. -Meglepni? Hát rendben, te tudod, de ha mégsem ízlik, akkor nem vállalok felelősséget. – Bár a csokit mindenki szereti, azt pedig biztosan fogok hozni. Magamban már el is kezdtem készíteni a listát, hogy miket fogok venni, meg hogyan fog kinézni. Valami kis eldugottabb helyre kéne menni, mondjuk egy fa alá, ott van árnyék, meg biztosan fogok kelleni egy pléd, nekem pedig egy napszemüveg, meg egy párna. Na jó, talán az utóbbi, már túlzás. De üdítő is fog kelleni. Mi a frászt lehet még vinni, egy találkozóra, ami nem randi? Mondjuk, virágot nem viszek, ha az udvarra megyünk, akkor ott úgyis van. Gyertyafényt sem vinnék annyira, főleg ha nappal megyünk. Egy kosár! Abba bele tudom rakni a dolgokat, max varázslattal megnagyobbítóm. Sőt, biztos, hogy fog kelleni, a fél boltot fel fogom vásárolni szerintem, hogy biztos legyen olyan, amilyet szeret. Meg talán csórok valami kis sósat majd a konyháról. Csak mosolyogni tudok a magabiztosságán. Nekem fogalmam sincs, hogy szüleim tényleg szeretik-e egymást, nálunk régebben élt az a hagyomány, hogy a szülők választanak párt a gyerekeiknek, nem tudom, hogy az enyéim, még beletartoztak-e ebbe, de szerintem még igen, mert annyira nem illenek össze nekem. Illetve, jól kijönnek, csak nem érzékelem azt a fene nagy szerelmet köztük. Az anyám szüleinél igen, ők olyan aranyosak együtt. Látszik, hogy tele vannak szeretettel, meg finom süti receptekkel. Tényleg! Írok a nagyinak, hogy hozzon olyan karamellás sütit ide Roxmortsba aztán majd átveszem. Én imádom, szerintem a lánynak is ízleni fog, de ha nem, semmi gond, majd én megeszem. De visszatérve hozzá, olyan bátra tudja ezt így mondani, én nem lennék rá képes. Csak mosolyogni tudtam azon, hogy cipő alszik évek óta. Nem tudom milyen az, ha valaki alva jár, nekem ilyenem nincs, legalábbis nem tudok róla. Egyáltalán visszamegy a szobájába, ha tett egy kört, vagy mindig máshol ébred? El sem tudtam képzelni. - Hát tényleg nem számíthat rád, engem is nagyon meglepett, hogy tilosban járkálsz. – Én is nevetni kezdek ezen. elvégre a fene se gondolta volna, hogy ilyen is tud lenni. Effektíve nem azon vagyok meglepve, hogy sikerül neki, mert az okosok közé jár, nyilván van esze ehhez is, én inkább azon csodálkozom, hogy olyan helyekre megy, ahová nem kéne. Ezt azért nem néztem volna ki belőle akárhogy is próbálkoztam. Vannak még meglepetések hiába. -Azért jó, mert így be tudnak illeszkedni. Egyébként nem, nekem nem szokásom. Akkor saját magamnak hazudnék és én vagyok az egyetlen ember, akivel őszinte tudok lenni mindenben. – Ó, francba! Gratula Miles ezt most jól megcsináltad. Mindegy, ha majd rákérdez, akkor inkább nem válaszolok, nem kell neki tudni, hogy baromira nem bízok senkiben sem. A megjátszásról viszont nem hazudtam neki, tényleg nem szoktam, most sem játszok, én tényleg jól érzem magamat a társaságába, maximum egy kicsit kedvesebb vagyok, de azt nem veszem ide. Amúgy is mellette sokkal szabadabbnak érzem magamat, egyszerűbb vele beszélgetni, mint egyesekkel. -Dühös vagy rám, mert ilyet mondtam? – kérdezem talán egy kicsit aggódva, elvégre nem akartam ezzel megbántani, csak viccnek szántam, vagyis nem tudom, valami olyasminek. Mindegy, remélem nem vette zokon, hogy ilyet mondtam, bár ezt nem nagyon lehetne, de ki tudja manapság? Közben pedig elkezdem kigombolni az ingem mit sem törődve azzal, hogy ez mennyire zavarja, bár gyanítom azok után, hogy közelebb húzódtam hozzá, csak még jobban fogja, hiszen nem akármilyen testet láthat, ha véletlenül sikerül meglátnia, amit kétlek, mert addig nem gombolkozom. -Viccnek szántam Luna, abszolúte nem ejt zavarba. – Az a baj, hogy nem tudok egyszerre figyelni is a gombra és szórakozni is. Totál komolyan hangzott, amit mondtam, pedig csak poénnak szántam, de annyira idegesített, hogy nem tudok kiszedni a haját, hogy túlságosan elmerültem benne, aztán már csak amolyan rutin reagálás volt ez a részemről. Nem tudom felfogni, hogy a nők, hogyan képesek több dologra is odafigyelni. De úgy fest, sehogy sem akar összejönni ez nekem, ezért is kérem meg inkább őt, hogy segítsen, mert egyedül totál béna vagyok, meg neki kisebbek is az ujjai, tuti menne neki. Persze semmilyen formában nem zavar, hogy ott nyúlkál a mellkasomnál, tőlem akár hozzám is érhet, én meg sem fogok rezdülni, mert nem érdekel. Nem ő lenne az első lánya, aki hozzámér, nyaranta azért ha a barátnőmmel a tengerpartra megyek, akkor ők is kihasználják az alkalmat. Neki pedig sikerül megcsinálnia. Tudtam én, hogy csak egy női kéz kell ehhez. Gyorsan visszagombolkozom, hogy ne idegesítse tovább a látvány, bár megjegyzem, ez másoknak inkább tetszene. A tollasra pillantok, amit közli velem, hogy tetszek neki. Pontosítani, a cipőm tetszik neki. Nagyot sóhajtva rázom meg a fejemet. - Bocsi madárka, de Luna már lefoglalt magának. – nézek fel egy pillanatra a lányra, majd ismét a lábamnál csipkedő kis pihésre nézek. - Mikor akarod elkapni? Mert nem lennék boldog, ha megenné a cipőm. – Tényleg cuki, meg minden, de a cipőm tabu. [/b][/i][/color]
||music:On my own|| aktuális viselet || note: Jelen
- Rendben van, de azért... hálás vagyok, de nem köszönöm. - mosolyodom el, mert hát nehéz lesz velem megértetnie, hogy ne köszönjem meg most ezt. Azért jó érzés nagyon, hogy itt van velem, pedig más nem nagyon tenné meg, e miatt tényleg nagyon hálás vagyok és ettől nem tud eltántorítani, maximum igyekszem nem mondani többször, legalábbis nem sokkal többször, bár azért ha nevet akkor annyira vészesen talán nem érinti rosszul a dolog, remélem. - Hát, de... mégis... - elharapom a mondatot, hiszen ebbe nekem nem kellene beleszólnom, főleg akkor, ha őt nem zavarja, hogy a szülei egyedül hagyták, akkor azért nem olyan rossz ez, bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy igazából nem érzi e miatt rosszul magát, mert azért mégis csak éreztem belőle olyan rezgéseket, amik erre utaltak, még ha a véla képessége miatt nem is vagyok teljesen biztos abban, hogy tényleg éreztem őket. - Cuki vagyok? - meglepetten pillantok rá, még zavarba jönni is elfelejtek hirtelen, hiszen ilyesmit se mondott még nekem soha senki sem. - Köszönöm... a legtöbben inkább furának tartanak, tudod ott van apa újsága és sok minden, amit vannak, akik nem értenek. - finoman megvonom a vállamat, mert igazából engem ez azért nem érdekel különösebben, mármint hogy másik mit gondolnak rólam. Az jól esik, hogy szerinte cuki vagyok, de nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyet csak úgy kimond a szemembe. Mások pedig azt gondolnak, amit akarnak. Csak, mert segíteni akarok egy eltéved madárkán, vagy néha mezítláb is kimegyek az erdőbe, vagy vannak olyan szokásaim, amik másoknak egyszerűen érthetetlenek. - Az nem valami jó. Neked ez nem rossz érzés? - talán naiv kérdés, de nem látom rajta, hogy tényleg annyira rosszul érezné magát e miatt, vagy csak nagyon ügyesen titkolja? Nem tudom, de én biztosan rémesen érezném magamat, ha a szüleim folyton csak dolgoznának a helyett, hogy velem törődnének és úgy néz ki, hogy vele nem igazán teszik, azért támadta meg az a madár is. Elég rossz érzés lehet. De talán pont azért lett ő is Mardekáros mert nem foglalkoztak vele eleget és nem kapta meg azt a szeretetet, amit kellett volna. Talán szüksége is lenne rá, talán vágyik is rá, de még se kaphatta meg, e miatt zárkózott magába és... Túlkombinálom igaz? - Végül is szinte mindent szeretek. Mi lenne, ha rád bíznám? Mondjuk lepj meg! - ha már úgy is ő veszi meg a dolgokat és ha jól sejtem akkor úgy se engedné, hogy mondjuk fizessem a felét, vagy a saját részemet, szóval úgy lenne a fair, ha inkább akkor ő találná ki és akkor biztosan olyan dolgok lesznek, amiket ő is szeret, nekem pedig tényleg mindenféle jó, nem vagyok válogatós, a Mézesfalásban pedig nem nagyon vannak kellemetlen ízű dolgok, sőt... esetleg furcsák, de én is furcsa vagyok, úgyhogy ez nem kizáró ok. - Oh persze, én ettől nem félek, hiszen ott vannak a szüleim a jó példának, ők is megtalálták egymást. - hallhatja a hangomból, hogy magabiztos vagyok, tényleg hiszek abban, hogy ettől nem kell félnem. Meg fogom lelni azt, akivel boldog lehetek majd, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok és akár sétál is velem az esőben egy friss nyári napon, mert nekem ahhoz van kedvem és nem tart e miatt furcsának. Igenis létezik ilyen ember, csak meg kell várnom. - Végül is nem, már megszoktam, évek óta így alszom. - mosolyogva rázom meg a fejemet. Igen, azon sokan meglepődnek, hogy cipőben alszom, de így legalább nem sétálok mezítláb és szerintem ez a jobb megoldás. - Nem nehéz... azt hiszem rám nem nagyon számít, és így nem is olyan nehéz. - a nagy meglepődésén azért akaratlanul is kuncogok kicsit. Na igen nem számított rá, hogy ilyen ügyes vagyok? Igazából a vadőr se olyan nehéz eset, csak néha talán kissé mogorvább az átlagnál, de jó eséllyel én még őt is meg tudnám puhítani, maximum nehezebb lenne, mint az átlag embereket. - Értem már... azt hiszem, bár sosem értettem, hogy miért jó egyeseknek megjátszani magukat. Te nem szoktad ugye? - na igen itt a vicces kérdés, hiszen valójában most is pont ezt teszi, amiről ugye én nem tudok, hiszen nem teljesen magát adja, mert valószínűleg egyébként nem ült volna le velem elfogni egy madarat, csak azért teszi, mert konkrét célja van, ami nem szép dolog, de mivel egyelőre én erről nem tudok... így aztán véleményem se lehet róla. - Oh, így már értem... csak kicsit most ez... érted... - nem hiszem, vagy nem tudom, pedig kissé zavarba ejtő hogy egyrészt olyan közel volt, most pedig még az inget is gondolgatni kezdi, még ha nem is annyira, de attól még igen. Erre még a madaras megjegyzéssel is rátesz egy lapáttal, még hogy a madár kukkolása miatt zavarba jön. Én inkább csak tényleg zavartan pillantok a madárra, aztán rá, mert most erre végképp nem tudom, hogy mit mondhatnék. - Látod egyre érdeklődőbb, de... csak figyel. - bököm ki végül és még mindig nézem a hajamat, ahol be van akadva, ahogyan küzd, de úgy fest, hogy nem nagyon tudja szegény kiszedni onnan és inkább engem kér meg, ami azért még inkább meglep, főleg mert a végén még hozzáérek... na jó, az sem olyan halálos dolog. Nem szoktam zavarban lenni mások közelsége miatt, nem értem, hogy ez most miért más. - Jól van, megpróbálhatom. - kicsit közelebb nyúlok, hogy megpróbáljam kiszedni a hajamat és már tényleg nem kell sokat küzdeni végül csak enged a gomb és a hajam is, így hátrébb tudok húzódni és keresni a szemkontaktust. - Sikerült! És azt hiszem... tetszel neki. - szélesen mosolyogva bökök a kis madár felé, aki úgy fest, hogy nagyon szimpatizál Miles cipőjével, mert mire készen vagyunk már lelkesen igyekszik csipegetni a cipőfűzőjét.
A lány szavaira nevetve csóválom meg a fejemet. - Miért? Miért köszönöd meg? Értem, hogy örülsz, hogy nem egyedül vagy, de Luna… nincs mit megköszönni. Jó érzés itt lenni veled, és ha neked is az, akkor attól boldog vagyok. De ne hálálkodj olyanért, ami nekem nem kerül erőfeszítésbe jó? Mert tényleg nagyon szívesen vagyok veled. – Nem értem, hogy miért hálálkodott annyit, hiszen én az égvilágon semmit sem tettem. Az ilyenekért nem érdemes, aranyos, hogy azért mégiscsak megköszöni, de tényleg nem láttam értelmét. Lehet, hogy csak át akarom verni, de nekem ez akkor is értelmetlennek bizonyult. Meg rendben, talán azért teszi, mert nincs sok barátja és vidám, mert bennem egy rendes srácra lelt, ami megjegyzem téves. De majd akkor mondja ki ezt a szót, ha tényleg valami olyan nagy dolgot tettem, mint mondjuk megmentettem az életét. Azért el is várnám, de egy ilyenért nem. -Mármint mi? Hogy egyedül hagytak? Előfordul, nekik fontos megbeszélnivalójuk volt. – vonom meg a vállam hanyagul. Engem aztán pont nem érdekelt akkoriban, hogy mennyire elhanyagolnak, most se nagyon, már van kire támaszkodnom, ha kell, bár mindig is jobb szerettem a magam lábán megállni. Az, hogy ahogy most is, úgy akkor is fontosabbak voltak az ereklyék nem számít. Ha ennyire akarják őket, ám legyen, bár örültem volna, ha kimaradhatok belőle, de úgy fest nem. És csak azért nem, mert megígértettem apámmal, hogy nem kell aurornak tanulnom. Hiába jár dicsőséggel, nekem nem szimpatikus a pálya. Vannak háztársaim, akik oda járnak, hát nem éppen a tanulásról híresek, nem is értem, hogy miért mentek oda, hiszen messzire kerülik a könyveket, ami számomra nem túl nyerő, hiszen még én is szoktam tanulni valamennyit. -Szerintem sem jó hidd el, de rólam terjengnek olyan pletykák, amik nem éppen tükrözik a valóságot, mégis elhiszik, mert ezt látják. De azt nem értem, hogy veled miért lennének előítéletesek, szerintem cuki vagy. – Komolyan nem vágtam, hogy nála mi volt ez a nagy utálat, vagy miért gondolják furcsának. Jó, abban egyetértek velük, hogy nem mindenki kap el madarakat a szabadidejébe, hogy megmentse őket, de most csak emiatt igazán nem érdemes elítélni őt. Létezik ennél érdekesebb dolog is a világon, minthogy valaki egy békát tartson, mint kis kedvenc. És igen, itt arra a Griffendélesre gondolok. Hogy jött ez neki? Mindegy, a lényeg, hogy szerintem Luna kedves és aranyos, szóval semmi értelme sincs a szóbeszédeknek, amik engem messze elkerültek szerencsére. Nálam már van némi alapja, de ott sem minden igaz. Mindegy, még szerencse, hogy nem tudja, mik azok és nem ez alapján dönt arról, milyen is vagyok, mert akkor már régen utálna. - Őszintén? Ja. Amióta az eszemet tudom, csak dolgoznak, és dolgoznak, és bármily meglepő dolgoznak. – Persze azt nem árulom el neki, hogy azon, hogy a Halál ereklyéit megkaparintsák. Arról neki nem kell tudnia, elég, ha azt hiszi, hogy munkamániások. Bár ez így nem igaz, inkább csak megszállottak, meg irányítás mániások, csak egy a baj, hogy én nem az a típus vagyok, aki ugrik minden parancsszóra, inkább henyélek és megvárom, hogy mi lesz a jutalmam. - Én is büszke vagyok a Mardekárra. Az más kérdés, hogy nem azon részére, akik hülyének adják ki magukat és mindenkit csesztetnek, hogy menők legyenek. Hát akkor tényleg szerencsés vagy. – Nem igazán tudtam elképzelni, hogy két Hollós mellett kész katasztrófa lenne az élet, elvégre nekik van annyi eszük, hogy ne mondjanak ki mindent hangosan, hanem átgondolják miről is beszélnek, nem úgy, mint az én drága családom, aki boldog, boldogtalannak kifejti a véleményét nem is zavartatva magát, ha véletlenül megbántja. Engem sem mindig érdekel, de azért nálam van olyan eset, mikor inkább befogom. Rejtély, hogy miért nem én is a kékek közé kerültem, de ez van, nem szégyellem a házam, csak néha falnak megyek azoktól, akik odajárnak. -Nekem az is megfelel. Szóval, milyen édességet óhajt a hölgy? Vagy mondhatsz akármit, majd leugrok valamikor a városba és bevásárolok. – Nekem mindegy igazából, hogy mit kér, én állom, tőlem akár malacot is kérhet narancsmártással, bár azt nehezen tudnám elintézni, de egy próbát megér. Plusz, az is jó, hogyha itt maradunk, engem nem zavar, legalább kicsit tudok majd pihenni is itt, mert ha például az udvaron kiülünk valahová, akkor simán elfekszek a füvön, engem nem zavar. -Tudom, inkább tanárnak, vagy ugye Bestiamesternek, de ismerek Szimbolisztikust is, meg aurort. – Bár a szaktársamat inkább kiraknám. Nem azért, mert nem ért hozzá, hanem mert idegesít. Bár ez sok mindenkinél előfordul, de nála különösen, meg úgy majdnem az egész házánál. Hangsúlyozom, majdnem. Luna kivétel. Meg nagyjából ennyi volt, a többieket nem ismerem. Bennem még mindig él az az elv, hogy effektíve nem barátkozok más házbeliekkel, ő kivételes eset, nála is igazából csak azért, mert muszáj, nem azért mert szeretném, de eddig úgy tűnik sikerem lesz. Legalábbis kedvesnek tűnik, ami nekem csak jó, meg értelmes lány ő, ami szintén plusz pont. Halványan elmosolyodtam, majd finoman magamhoz öleltem. Nem, inkább csak átkaroltam a vállát és egy kicsit közelebb húztam magamhoz. Ez most nem arra ment, hogy zavarba hozzam, szimplán biztatásként. - Meg fogod találni a hozzád illőt Luna. Mindenki megtalálja. Lehet, hogy nem idén, vagy jövőre, de bízz bennem, lesz valaki úgy fog szeretni önzetlenül, ahogy vagy. – Bevallom, nem vagyok biztos ebben. Mármint nem abban, hogy ő megtalálja, hanem abba, hogy mindenki. Valaki egy életen át keresi a nagy Őt, de sosem kapja meg. Én csak reménykedni tudok benne, hogy én leszek ilyen. Hogy én ráakadok arra, aki hozzám tartozik, aki mondhatjuk úgy is, hogy a jobbik felem. Bár engem az sem zavar, ha húsz éves leszek, mire ráakadok. Várjunk csak… az két év múlva lesz. Hát, akkor nem valószínű, hogy addigra meglesz. Mindegy én tudok várni, ha arról van szó, hogy életem párját kell megvárnom. Egyik szemöldökömet felvonva nézek a lányra. - Nem kényelmetlen? – Végül csak ennyit kérdezek. Nem mondom, hogy teljesen normális, hogy cipőben alszik, de ha alvajáró, akkor énmiattam csak nyugodtan. Nem nézem emiatt furának, valahol van benne logika, csak az alvajárás különös nekem. - Azt a fickót? Na ne! Hogyan? – Persze feltűnik, hogy kuncog, ismételten elégedett vigyor ül ki az arcomra. Ha egyszer felszabadult, akkor úgy néz ki, könnyen meg tudom nevettetni, csak valami olyasmit kell felhoznom. Bár nem hiszem, hogy ez most kifejezetten miattam lett volna, inkább azon, hogy milyen ügyesen kijátssza, de akkor is az én társaságomban. Viszont nem hiszem el, hogy csak úgy feltűnés nélkül tud elslisszolni a vadőr mellett. Én már találkoztam vele, nem volt egy túl kellemes élmény. Illetve nekem igen, mert én csak ott sétáltam mellette, amíg a két haveromat a gallérjuknál fogva rángatta vissza a kastélyba. Az is egy olyan este volt, mikor a semmi miatt szöktünk ki én pedig szépen sarkon fordultam, így még a lebukás előtt sikerült valamennyire előre mennem. Az más, hogy a férfi túl gyors volt ezért beért. Nem volt akkora büntink, csak egy kis takarítás. -Én inkább úgy mondanám, hogy bizonyos okok miatt, ők gyakran megjátsszák magukat. – Azért, hogy legyen pasijuk és elveszítsék a szüzességüket. Mondhatom fantasztikusak. Én sose kerültem olyan kapcsolatba egy lánnyal sem, mert túl hamar leesett, hogy nem illünk össze és repültek. Ez van, nem mindenki illik össze, de engem baromira idegesít, hogy valaki még most is fut utánam, mint valami kutya, hogy esetleg ha járnánk… De nem tudják felfogni, hogy nincs ilyesmiről szó. És még minket neveznek „érettnek”. Igen, vannak közöttünk olyanok, de azért a legtöbben nem. Ilyenkor élik ki a fiatalok magukat. Vedelnek, romantikáznak, és nem is tanulnak. Azt hiszik, hogy úgyis tudni fogják az anyagot, de ez nem igaz. Ilyenkor kéne valami felelősséget tanulniuk, mert nem lesz ott mindig anyuci, meg apuci, akik kirángatják őket a csávából. Az ilyenekbe persze nem gondolnak bele, aki meg igen, az máris le van hurrogva, hogy micsoda egy ünneprontó. Sajnálom, hogy én gondolok a jövőmre. -Nem ez… ezt csak hasonlatként mondtam, hogy nem kell aggódni, nincs semmi bajom, elvégre nem volt olyan erős a hajad csapása, mint például egy pofon. – magyaráztam a lánynak. Nem gondoltam volna, hogy pofont ad, nekem még sosem adtak a szüleimen kívül. A lányok nem lettek volna képesek, elvégre bennem van a vélavér, ami miatt belém vannak esve, a fiúk meg, ha próbálkoztak, akkor inkább elkaptam a kezüket és eltörtem egy ujjukat, ha arról volt szó. De az ritka volt, inkább csak ellöktem. Azonban meg volt annak is a hátránya, hogy olyan közel mentem hozzá és ő megmozdult, mert beakadta a haja a gombomba, amit én magam nem nagyon tudtam kiszedni, mert nem bírtam rájönni, hogy csavarodott rá. Engem ez persze kevésbé zavart, mert az ő haja, nekem igazából csak az egyenruhám. De persze nem hagytam, hogy szenvedjem, inkább segítettem. -Mármint a madarat? Az jó, de engem kezd idegesíteni, hogy kukkol minket, lassan zavarba jövök miatta. – kezdtem el szórakozni, hátha ilyen szorult, vagy inkább gubancos helyzetben is képes vagyok mosolyt csalni az arcára. De tényleg idegesített a tollas. Minek néz minket? Aztán utolsó ötletként kigomboltam az ingemet, nem nagyon talán a harmadik gomba volt beleakadva, szinte semmit sem látott belőlem, de szomorúan vettem észre, hogy így sem megy. -Nem szeretném tönkretenni a hajad ezzel. Viszont… neked kisebbek az ujjaid, talán megpróbálhatnád. – Számomra nem zavarba ejtő, ha egy lány látja az izmaimat. Jesszus, mintha még nem látott volna, bár az enyémhez foghatót, biztosan nem, de nyáron a víznél, szinte mindenki volt már, ott pedig minimum egy kigyúrt srácnak kéne lennie. Ezért nagyon nem is érdekelt, hogy ki van gombolva az ingem, de én magam nem tudom megoldani ezt, de talán neki menne. Ha csak nem zavarja ez, mert akkor muszáj lesz nekem megoldanom.
||music:Catch fire|| aktuális viselet || note: Jelen
- Köszönöm, ha tényleg így gondolod, én is jól érzem magamat. Így jobb, mint egyedül. - a mosolyom is épp ezért hálás, hiszen tényleg más lett volna egyedül itt ücsörögni, mint úgy, hogy vele együtt tehetem meg. Jobb így, hiszen van kivel beszélgetni és hát lássuk be egy madár nem lehet igazán jó beszélgetőpartner, hiszen nem válaszol még ha én beszélek is hozzá, arról nem is beszélve, hogy egyelőre még fél is tőlem. - Oh így már értem és sajnálom. Gondolom ez nem esett jól. - azért érzem én azt a pillanatnyi rossz kedvet, amit igyekszik leplezni. Épp csak egy apró rezdülés, de érthető, ha nem volt számára valami jó érzés, ha a szülei egyedül hagyták, főleg ha akkor még kicsi is volt és nem tudott mit kezdeni a madarakkal sem. Így nem csoda, ha az anya rátámadott. Nekem a szüleim mindent megtanítottak, amit csak lehetett és mindent, ami fontos volt, biztosan nem lett volna ilyen gondom egyetlen madárral sem. Rossz érzés lehet, hogy neki nem segítettek. - Nem, én sosem ítélkezem az alapján, amit mások mondanak, szerintem az nagyon rossz dolog. - határozottan rázom meg a fejemet, hiszen ez tényleg olyasmi, amit szerintem nem szabad csinálni senkinek sem. Velem is sokan teszik, hogy csak azért gondolnak rólam dolgokat, mert mások azt mondják és meg se próbálnak mondjuk megismerni, hátha azok, akik terjesztik a pletykákat esetleg tévednek. Az más téma, hogy... azért annyira nem tévednek, maximum nem jól látják a dolgokat. - De így már értem, de ezek szerint olyan nehéz esetek a szüleid? - nem ismerem őket, bár tény, hogy ha mindenkije a Mardekárba járt akkor tényleg nem lehet egyszerű családja, de azért remélem, hogy nem olyan rossz a helyzet. - Az én szüleim is Hollóhátasok voltak, de én büszke vagyok rá és engem nem visznek a sírba sem szerencsére, meg aztán szeretek olvasni és új dolgokat tanulni. - igazából tényleg passzolok a házamba, de bátor is vagyok, akár Griffendéles is lehetnék és a furcsaságaim miatt simán passzolnék akár a Hollóhátba is. Talán csak a Mardekár nem illene hozzám, ott biztos, hogy nem is érezném jól magamat. -Jól van, én ennek csak örülök és nem is tudom utána nézek majd, talán jó a hétvége, de ha még sem hozhatnál édességet és megesszük az udvaron. - végül is az is jó lehet, leteríteni egy plédet, úgyis jó az idő és ott eszegetni meg, amit hoz. Akkor rá bíznám a választást, ha esetleg még se lenne most roxmortsi hétvége, de majd kiderül, egyelőre még én se tudom, hogy mikor lesz vagy nem lesz. Egy próbát azért megér, hogy legalább megkérdezzem. - Egyelőre nem jut eszembe, de tudod a Hollóhátasok nem elemistának mennek általában. - mosolyogva vonom meg a vállamat. Gondolom ez valahol logikus, hiszen aki okos és szeret olvasni az nem pont olyan egyetemi szakot választ, ahol leginkább a cselekvésen és a mágián van a hangsúly, legalábbis nem gondolnám. A Hollóhátasok inkább olyan szakokra mennek, ahol sokat kell tanulni, ahol az elmélet a fontos, mint mondjuk a Szimbolisztikusoknál. - Akkor jó, bár az nem hogy rájöttetek, hogy nem passzoltok, de amúgy igazad van. Tudod a szüleim pont ilyenek voltak, náluk úgy tökéletesen látszott mindig is, hogy tökéletes pár... én is erre vágyom. - olyan valakire, aki tényleg megért, aki nem tart furcsának a mások által furcsának gondolt szokásaim miatt, aki ahogyan mondja magamért szeret és nem azért, mert valamilyenné akar tenni, akinek nem gond, ha tényleg időnként meglepően viselkedem, vagy egy madarat próbálok befogni a folyosón, mert segíteni szeretnék neki, hogy kiszabadulhasson. - Igen, már régóta, a legtöbb tanár és prefektus is már megszokta, hogy ez van és én is. Mindig cipőben fekszem le. - és ezt olyan teljes nyugalommal mondom, mintha tényleg teljesen átlagos dolog lenne cipőben ágyba bújni, de hát nekem kell, így nem mezítláb mászkálok a hideg kövön. - A vadőr nem nagyon tud róla, elég ügyesen ki tudom kerülni. - azért itt halkan kuncogok kicsit, hiszen tényleg nem szoktam ezzel gondot okozni. Ügyesen el tudok slisszanni, hiszen ismerem már a birtokot, mint a tenyeremet és persze az erdőt is. Nem volt még sosem gond belőle, eddig még egyszer se buktam le az évek során, ami azért elég nagy teljesítmény azt hiszem. - De miért, a lányok nem lehetnek ilyenek? Ők nem... rendesek? - azért ez meglep, ezzel azt mondja, hogy a lányok nem nagyon gondolkodnak úgy, ahogyan mi, pedig azért én ismerek rendes lányokat is, bár lehetséges, hogy az idősebbek már nehezebb esetek és gondolom ő azért inkább egyetemistákat ismer, ami azért meglepő, mert azt hinné az ember, hogy az idősebbek az értelmesebbek, ezért is lepett meg, hogy így elbeszélget velem, miközben jóval idősebb nálam. - De hát miért adtam volna pofont? - meglepetten kerekedik el a szemem. Én aztán még igazából senkinek sem adtam soha pofont. Nem volt olyan helyzet, amikor úgy éreztem, hogy kellett volna. Ha valaki úgy igazán megbántana jó eséllyel előbb hagynám faképnél és nem pedig pofonnal jutalmaznám. sosem voltam a bosszúálló típus. Ezek után, hogy még a hajam is beakad a dombba már abszurdnak tűnik, bár esetemben nem is annyira. Velem azért történnek érdekes dolgok időnként, de nem gondoltam volna, hogy most is és ennyi. Ez főleg azért van, mert így zavarba hozott. - Nem vészes és úgy látom őt se zavarja. - a madár csak figyel minket érdeklődve, láthatóan nem hat rá rosszul a kis jelenet, amit kapott most, én viszont még jobban meglepődöm, amikor elkezdi kigombolni az inget, mert nem sikerül kiszedni a hajamat. Na erre aztán végképp nem számítottam. - Szólj, ha... nem megy, maximum levágjuk. - persze azt nem szívesen tenném, de az még zavarba ejtőbb lenne, ha a kigombolt ingénél kellene nyúlkálnom. Nem is értem, hogy ő hogyan kezeli ilyen könnyedén ezt az egészet.
-Várok én akár egész este is. Úgyis jó a társaság. – Na jó, azért egész este nem. Ha van valami, amit imádok, az az alvás. Csak ezért nem járok ki éjjelente tilosba, mert jobbnak tartom, ha az én édes drága ágyikómban szunyálok. Persze nekem is van olyan, mikor pont nem érdekel és kilopózok a szobámból, meg úgy magából a klubhelyiségből is, de az ritka és csak nagyon jó indokkal teszem. Általában a haverjaim szoktak rávenni erre és amint ráeszmélek, hogy igazából nem is volt azzal céljuk, hogy eljöttünk sarkon fordulok és visszamegyek pihenni. Hétvégéken is szívesebben töltöm a hálókörletben az időmet, mint kint. Bár azért szeretek sétálni is, de suli időbe nem tudok annyit henyélte, mint akkor. Mindig úgy kell kiverni. Mármint, szó szerint. Vagy kilöknek, vagy rám öntenek egy vödör vizet, mert másképp nem kászálódok ki. Viszont Luna tényleg jó társaságnak bizonyult. Az pedig még bónusz, hogy meg is nevetettem. Nem baj, hogy nem volt harsány, talán jobb is, de a kuncogás is már valami. Nekem nem tudnak ellenállni a nők, ez látszik is, hiszen őt is rá bírtam erre, még ha nehezen is, de sikerült. Miles, te vagy minden nő álma. -Kicsi voltam, igazán nem tudhattam. Anyámék meg egyedül hagytak, úgyhogy senki se szólt rám, hogy nem kéne. – Egy ideig még nevettem, majd lehervadt a mosoly a számról. Valójában, már akkor sem nagyon érdekeltem a szüleimet. Azon gondolkodok, hogy valaha volt-e olyan, mikor igazán törődtek velem mindketten. Anya mikor nagyon kicsike voltam, még csak-csak, ha féltem, de apa mindig csak a szobájában ült és dolgozott. Nem is! Csak ott ült és nem csinált semmit. Nem azért melózott, hogy a megélhetésünk jó legyen, mert temérdek pénzünk volt és sose volt munkamániás, csak a Halál ereklyéi foglalkoztatták. Lehet, végig az volt a tervük, hogy majd engem használnak fel az információk megszerzésére. De igazából sejtelmem sincs. Elég rossz érzés volt ebbe belegondolni, így gyorsan elhessegettem a gondolatot és mosolyogva fordultam vissza a lányhoz. -És én ennek kifejezetten örülök. Én sem ítélkezem senki felett, pusztán a pletykák miatt, de gondolj bele, ha hallottál volna rólam egy-két dolgot, akkor könnyen lehet, hogy másképp viselkednél most velem. Jaj, látom, nagyon szeretnéd tudni, hogy miért kerültem oda. Ám legyen, elárulok egy okot, de a többit már tényleg csak máskor. A családom miatt. Mindenki oda járt, nem mellesleg egy előkelő, aranyvérű família gyermeke vagyok, amire büszke kéne lennem, és igazából az is vagyok, csak a szüleim visznek a sírba néha. – Ez nem titok, erről mindenki tud, aki egy kicsit közelebbről ismer, aki pedig nem, hát az nagyjából semmit sem tud rólam. Ő úgy gondoltam megérdemli eme tudást, ezért is voltam olyan rendes, hogy már most elárultam neki, pedig csak később tervezte. - És te? Te miért a Hollóhátba osztódtál be azon kívül, hogy okos vagy? – érdeklődöm vigyorogva. Erre azért kíváncsi lennék, hiszen nem olyan, mint azok a háztársai, akiket én ismerek, náluk sokkal különb, ami nem gond, én örülök neki, hiszen olyanokkal mégiscsak nehezebben barátkozok, akik azt hiszik, hogy mindenkinél okosabbak. Elég nehéz tud ám az lenni, hogy kibírjam őket. -Azért csak biztos, ami biztos, fenntartjuk az érdeklődésedet. Meg, ha mindent ellövök egy nap, akkor mi marad holnapra? Semmi. Én pedig úgy terveztem, hogy még sokat foguk beszélgetni. Csodás, akkor hétvégén? Vagy várj… ti mikor is mehettek le? – Igen, lehet, hogy most pont nem fog összejönni, mert nem tud lejönni. Én mindig is utáltam, hogy előre megszabták mikor jöhetünk le, sokkal jobb ilyen szempontból az egyetemista lét. Nem kell állandóan azon szenvedni, hogy mikor lehet lejönni és meddig maradhatunk lent. Bár biztos van oka a szabályoknak, csak engem ez pont nem érdekelt ilyenkor. Viszont ha ő is benne van, akkor simán ki tudom juttatni. A Mézesfalás egyébként teljesen hirtelen ötlet volt, csak arra gondoltam, hogy mivel ő lány és a lányok szeretik az édességet, így talán örülne, ha meghívnám. Volt rá pénzem, szívesen fizettem volna neki bármit, de igazából az sem lett volna gond, ha nemet mond, nekem a szimpla séta is megtette volna, de így azért volt valami konkrét hely is ahová mehettünk nem csak úgy a vakvilágba. -Olyat se, aki oda menne? Mert biztos, hogy nekem valaki jár oda, csak éppen én nem bírom a képét. – Vagy nem is ismerem ugye? Ez a másik opció, de ezt már elfelejtem elmondani. Kevés olyan ember van, aki legalább arcról nem ismerné a háztársait, na én pont ilyen vagyok. Nem bírom megjegyezni őket, főleg az egyetemistákat nem, akik még csak nem is mindig járnak az egyenruhába, ha éppen nincs órájuk. Persze én se szoktam, sokkal kényelmesebbek a saját cuccaim, de engem úgy nagyjából ismernek, hiszen elég rossz a hírem, meg minimum a kviddics miatt kéne tudniuk a nevemet. Oké, csak őrző voltam, de az is fontos szerep. Nélkülem simán dobnák be a gólokat, bár a mostani is jó, cuki kölyök. Kérdőn vonom fel az egyik szemöldökömet az érdeklődésre, de aztán mosolyogva pillantok rá. - Persze, hogy voltak. Csak aztán rájöttünk, hogy nem egymásnak teremtettek minket. – Nem mertem elárulni, hogy miért nem lettünk aztán legjobb barátok velük, mert az már nem tartozik ide, nem mellesleg a múltam egy olyan része, amelyről utálok beszélni. Senkivel sem osztom meg, ha a haverom nem lett volna ott aznap, akkor ő sem tudna róla bizonyára. - Még jó hogy nem. Semmi értelme. Mindenkinek van vagy lesz egy olyan ember az életében, akit magáért fog szeretni. Csak kérdés mikor találnak egymásra. – Én azt hiszem még nem bukkantam rá. Mármint persze a haverom nagyon jó fej és imádom, de valamiben meg akar változtatni, persze ez kölcsönös, de ha tényleg létezik olyan ember, aki csak magunkért szeret, akkor én még nem akadtam rá. De egyszer az az idő is eljön és remélhetőleg nem anyámék választják ki nekem őt. Mondjuk, kényszerházasságba sose mennék bele. Én azt a tervet már rég kidobtam az ablakon. Valamit én sem vagyok hajlandó megtenni a szüleimért és ez az volt. -Alvajáró vagy? Akkor figyelhetek rád esténként is? Ó, értem. És nem zavarja a vadőrt? Engem idegesítene, ha egy ilyen lány járkálna ott ahol nem kéne. – Bár nem azért, mert olyan kicsi lenne, hiszen varázslók vagyunk, könyörgöm! Tudunk magunkra vigyázni, hiszen ennyi idősen azért már elsajátít az ember egy-két varázsigét, amivel helyt tud állnia a harcban szerintem. Nem, inkább azért húznám föl magamat, mert ez azt jelentené, hogy nem végzem jól a munkámat. Mondhatom, szép kis vadőrünk lehet, ha még csak nem is tűnik fel neki, ha valaki belopózik. De egyébként nekünk, egyetemistáknak már simán megengedhetnék, hogy bemenjünk a Rengetegbe, hiszen vagyunk már elég idősek és felelősség teljesek, hogy rájöjjünk, meddig mehetünk és ismerjük a határainkat. Vagyis én ismerem, tisztában vagyok a képességeimmel, akik meg hülyék, azok vessenek magukra. Hmm… lehet, pont az olyan gyagyák miatt nem járhatunk oda. Ismét csak hálálkodhatok nekik, amiért megnehezítik az életemet. -Bárki is tanította okos ember volt. Én is örülök, hogy végre találtam valakit, aki hasonlóan gondolkodik és még lány is. Kevesen ismerik el ezt, konkrétan én tudok hat emberről veled együtt most már. – Van a négy haverom, én meg ő. A lányok többsége, inkább olyan lesz, mint az átlag azért, hogy gyorsan felszedjék. De én ezt nem vágom. Mármint, persze én is velük járok, de nem azért, mert fülig szerelmes lennék, hanem mert pasiból vagyok és kellenek a csajok. Nekem is kell úgy éreznem, hogy szeretnék, még ha csak a vélaság miatt is. Egyszer azonban örülnék, ha szintén egy ilyen emberrel hozna össze a sors, aki hasonlóan látja a világot, vagy legalábbis valakivel, aki nem azért csíp, mert ugye az aurám hat rá, hanem mert tényleg bír. A személyiségem, a külsőm, meg a viselkedésem miatt. Luna egyelőre úgy tűnik, hogy hasonlóan vélekedik, mint én és kedves is velem. Nem romantikusan, hanem barátian. Bár mikor közelebb hajolok hozzá, akkor azért ő is zavarba jön, főleg mikor már a személyes terét is súrolom, de pont ez kell, hogy a származásomat felhasználva elbűvöljem és ez a tökéletes módszer. Ám a hülye madár ismét közbeszól, én pedig jutalmul egy nagy adag hajat kapok a képembe. Nem idegesített fel, igazán nem tehet róla, de jut a számba is rendesen, ezért is húzódom végül hátrébb. -Cuki vagy, hogy így aggódsz, de ez csak haj, az jobban fájt volna, ha a pofont adsz, szóval nyugi megvagyok. – Tényleg aranyos, hogy így félt, de azon kívül, hogy megtörte a varázst, nem csinált semmi különösebbet. Aztán az én pillantásom is a tollasra terelődik, aki ott nézegetett minket. Sose értettem, hogy mit bámulnak rajtunk úgy. Mint a kisgyerek, mikor csókolózni lát egy párt. Esküszöm olyan volt a szeme. Pedig mi még nem is csináltunk semmit. A lány előre hajol, én pedig csendben figyelem, inkább nem avatkozok közbe, még a végén miattam repül el a madár, vagy valami. Sokkal jobbnak láttam, ha rábízom a dolgot. Azonban vele együtt én is éreztem, hogy valamit húz rajtam, aztán az ingemen lévő gombra pillantottam, ahová beakadt a haja. Kérés nélkül is elkezdtem már kibogozni, azonban ez nehezebbnek bizonyult. Hiába próbáltam leszedni a haját, nem jött össze. Mintha alá ragadt volna, de nem tudom hogyan. -Szólj, ha húzom, kicsit bonyolultabb, mint hittem. – Igyekszem rájönni, hogy hogyan csavarodott rá a gombra, de nem sikerül a végén még le kell vágnom. Mármint a tincset, nem az inget. Jobb ötlet híján elkezdtem kigombolni, és úgy igyekeztem leszedni. Ha nem jönne össze, muszáj lesz segítenie.
||music:Get me out|| aktuális viselet || note: Jelen
- Ez igaz, de talán nem kell már sokáig várni. - aztán persze meglátjuk, de én úgy sejtem, hogy a madárkánk már nem marad odafent nagyon sokáig. Esetleg még hezitál kicsit, de talán már nem olyan sokat. Aztán, ha mégis úgy döntenék hát még mindig ehetek a kekszből, vagy akár ő is, ha mégis éhes lenne. Azért ide ételt hozatni még mindig bonyolultabb lenne, mint egyszerűen abból falatozni, ami itt van nálunk. Ezek után még sikerül meg is nevetnie, még ha én nem is vagyok az a harsányan nevetős típus, de már ez is nagy dolog. Tényleg nagyon igyekezett, pedig én már azért is hálás vagyok, hogy segíteni akar. A legtöbben ezt se tették volna meg, főleg hiszen csak egy madárról van só. - Az segít, de tudni kell a módját. Minden állat félti a kicsinyeit. - mosolyogva rázom meg a fejemet, ahogyan nevet. Nem neheztelek rá, maximum a madármama tehetett így, amikor a kicsinyeit piszkálta. Talán, ha óvatosabban próbálja, előbb az anyukával, aztán a kicsikkel, szépen lassan, akkor nem lett volna gond, ahogyan a rigót sem úgy próbálom elkapni, hogy utána vetem magamat, hanem megvárom amíg ő rászánja magát, hogy lejöjjön ide hozzánk és akkor már nem lesz olyan nehéz, de előbb mindig a bizalom kell és csak utána jöhet bármi más. - Tudom ebben igazad van, én ezért is nem állok senkihez előítélettel csak azért, mert valamelyik házba jár, hiszen az még nem jelenti, hogy egyből rossz ember is lenne, vagy épp mindenképpen jó, mert mondjuk Griffendéles. Te miért kerültél szerinted oda? - azért erre még most is kíváncsi vagyok. Én azért szeretek egyedül lenni, olvasni is és utána nézni dolgoknak, talán az is közre játszott, hogy legilimentor vagyok, amiről persze egyelőre még sejtelmem sincs, de ő vajon miért került oda? Törtető, szereti a hatalmat, netán céltudatos és nagy tervei vannak? A Mardekárosok nem alapból mind gonoszak, én se gondolom így, de valami benne is kell, hogy legyen, ami miatt ez lett a háza. - Nem szoktam megunni senkit sem, akivel összebarátkozom, ez... furcsa feltételezés és szívesen, jó lenne, szeretem a Mézesfalást. - mosolyogva köszönöm meg a meghívást. Tényleg jó lenne, jó kis édességek vannak ott, bár én még nem mehetek el bármikor Roxsmortsba, de végül is talán lesz majd nem sokára egy olyan hétvége, amikor hivatalosan is elmehet oda bárki és nem csak az egyetemisták, akik bármikor megehetik. Ezek szerint pedig tényleg igazat mondott és szívesen töltene velem máskor is időt, pedig ebben még most az utolsó pillanatokban sem voltam teljesen biztos. - Hirtelen nem is tudom... talán, de majd utána kérdezek. Én azért nem ismerek túl sok egyetemistát. - inkább csak úgy, mint valakinek a valakijét, hiszen ismerem például Ginnyt és neki ott van két bátyja, akik lehet hogy ismernek elemistákat, esetleg majd megkérdezem őket tudnak-e olyat, akit meg lehet erről kérdezni. Egyre jobban érdekel, hiszen nekem is jól át kell majd gondolnom, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, amikor oda jutok. Lehet, hogy van még egy évem, de az is gyorsan el tud repülni. - Olyan későn? Előtte nem is voltak barátaid? Ugye voltak? - meglepetten pislogok párat, hiszen az nem jó, ha előtte nem is voltak barátai, de az is valami, ha már van, azért ez jó hír. - Nekem sincs sok, de nem is akarok direkt megfelelni másoknak, sosem akartam. - engem legalábbis erre tanítottak a szüleim. Nem az a fontos mások mit gondolnak rólad, hanem hogy te hogyan érezed magadat a saját bőrödben és ha nem jól, mert nem annak mutatod magad, aki valójában vagy... az régen rossz. - Hát... sosem azért, mert direkt szabályt akarok szegni, csak... Tudod alvajáró vagyok, néha ez az oka és szeretek a Rengetegben lenni, gyakran járok ki a thesztrálokhoz. - na igen ezt nem sokan tudják rólam, mert elég ügyesen meg tudom oldani, hogy ne vegyenek észre és sose megyek az erdő mélyére, csak épp a széléhez, amikor az állatok nem a Karámoknál vannak, hanem mondjuk bent a fák között. Én sosem szoktam félni, valahogy érzem, hogy minden rendben van és jóban is vagyok az állatokkal. Ha valami gond lenne, akkor kétlem, hogy a thesztrál csapat cserben hagyna. - Ez jó hír, örülök neki, én is így gondolom és jó dolog, hogy más is van ezzel így. Sose szabad másnak mutatni magad csak, mert ezt várják tőled, nekem mindig ezt tanították. - főleg anya még régen, de apa se más, nem véletlenül írja a Hírverőt annak ellenére, hogy olyan sokan tartják sült bolondnak miatta, de apát sosem érdekelte, hogy mások mit gondolnak róla. Azt teszi, amit tenni akar és amit szeret csinálni és ő szeret írni, különlegességekről, amik talán nem igazak, de... mi van, ha mégis? Ezek után viszont tényleg nagyon zavarba hoz a közel hajolással, alig tudok levegőt venni, erre csak még inkább fokozza a dolgot, nem csoda, hogy amikor a madarunk közelről csiripel úgy megrezzenek, hogy az arcába csapom a nem kis mennyiségű hajamat. - Bocsánat, ugye... nem ütött meg véletlenül, vagy valami? - azért talán kissé aggódva nézek rá, aztán veszem csak észre, hogy a kis madár már szinte a lábamtól pár centire nézeget minket olyan igazi fejforgatós érdeklődő tekintettel. Jó eséllyel gőze sincs róla, hogy mit csinál. Már épp mozdulnék, amikor érzékelem a kellemetlen tényt, hogy a nagy hajcsapkodásnak is meg volt az eredménye, ugyanis nem tudok rendesen előre hajolni, hogy a tenyeremből próbáljak adni egy kis kekszet a madárnak, mert a hajam valamibe beleakadt, talán az egyik gombjába, vagy cipzárba. - Öhm... segítenél? - nem akarok én odanyúlkálni, az előbbi zavarba ejtő eset után az csak még inkább az lenne.
Néha elgondolkodok, hogy valóban nem tudja, hogy mire gondolok, vagy szimplán azt akarja, hogy én mondjam ki, esetleg játssza a butát? Az utóbbiban, nagyon reménykedek, hogy nem, mert vannak emberek, akik valóban ostobák, náluk ezt elfogadom, de vannak olyanok, akik csak eljátsszák ezt, amit ki nem állhatok. Ha valaki okos és értelmes, akkor vállalja csak szépen fel, hogy az. Én sem érzem gáznak, hogy valamihez tehetségem van, még akkor is, ha tanulásról van szó. Bár esetében ritkán tudnám elképzelni, hogy ez fent állna. Akkor marad a másik kettő, hogy tényleg nem érti, vagy jobban szeretné, ha az egyszerűség kedvéért megmagyaráznám. Talán tényleg jobb lenne, akkor biztosan a tudtára adhatnám, hogy nem szerelmes vagyok bele, csak kedves és jó fej akarok lenni. -Mert te semmit sem ettél velem ellentétben és a vacsora még messze van. – mondom kedves mosollyal. Nem vagyok egy úriember, de bunkó sem vagyok. Illetve nem mindig. Vannak esetek, mikor képes vagyok szemét lenni, de ez nem az a pillanat, mikor úgy érzem, hogy szükséges, mert igazából én csak hülyülni szoktam mikor a haveromnak beszólok, de szerintem Luna az a lány, aki nem értékeli a durva poénokat és tudom, hogy könnyedén megbántódhat, ha véletlenül is, de beszólok neki, én pedig nem akarom ezt. Elég lesz neki ez az egész átverés show. Mikor meghallom, hogy nevet elégedett vigyorra húzom a számat. - Végre. – dőlök hátra egy pillanatra, majd gyorsan vissza is ülök és én is nevetni kezdek. Már egy ideje azon ügyeskedem, hogy megnevetessem, de eddig nem jött össze. Most azonban, hiába volt halk, én észrevettem, hogy kacag és sikerként könyveltem el ezt magamban. Mellettem egy lány sem unatkozik és tudtam, hogy előbb, vagy utóbb összejön, csak nem tudom mennyi ideig fog ez tartani. Ezután biztos vagyok benne, hogy továbbra is fog majd nevetni, aztán szépen lassan felszabadul majd mellettem és akkor harsányabban is menni fog neki. -Most miért? Pedig olyan cuki voltam. Vittem magokat, meg minden. – nézek rá ártatlan képpel, majd röhögve megrázom a fejemet. Igen, én is tudom, hogy nem volt valami fenomenális ötlet tőlem, hogy a kicsinyeket piszkáltam, még akkor sem, ha csak játszani akartam velük, minimum, hogy akkor kellett volna, mikor az anyjuk nem látja. De kicsi voltam, naiv és tudatlan, így igazán megbocsátható nekem ez a kis vétkezés, az meg hogy az óta nem bírom a szárnyasokat, megint egy más mese. Ő arra volt kíváncsi, támadott-e már meg madár, és igen volt rá a válasz. Az bónusz volt, hogy ezt elmeséltem. -Azért drága Luna, mert mindegyik házról fel van állítva egy kép, amihez alkalmazkodnod kell, ha odakerülsz. Például, a Mardekárba az önző, bunkó, ostoba és halálfaló jelöltek járnak. Én ilyen lennék szerinted? De mondjuk valami mást… A Hollóhátba többnyire azok járnak, akik szeretnek tanulni és okosak, én mégis ismerek valakit, aki csak azért került oda, mert szeret olvasni, bár előbb képzelném el őt egy sötét varázslónak, mint tanárnak. De az olyanok, mint te és én, akik kívül állnak a sztereotípián, minket különcnek tartanak, vagy úgy gondolják, hogy rossz házba osztottak be minket, pedig nem, csak más okok miatt kerültük oda, mint ők. – Ezt őszintén így gondoltam. Kevés olyan ember van, aki felvállalja, hogy más dolgok miatt került a házába. A legtöbben inkább csak olyanok lesznek, mint amit az átlag elvár, éppen ezért találok magamnak nehezen barátokat. De örülök, hogy Luna az, talán tényleg lehet ebből akár komoly barátság is, és nem kell megtudnia se apámnak, se neki ezt az egészet. Képes vagyok magamban tartani, tudom, bár ez még elválik később, hogy hogyan is lesz, lehet, ha jobban felszabadul majd, akkor rájövök, hogy nem pont olyan, mint vártam, de eddig szimpatikus, igazán örülök, hogy nem egy sablonos emberrel kell jóba lennem, még ha csak játszani is fogom. -Nincs szükség, egyszerűen félek, hogy gyorsan megunsz. Nem, ez nem titok és annak nagyon örülök. Egyszer lemegyünk majd a Mézesfalásba? – kérdezem tőle óvatosan, lehet, hogy kicsit előrehaladok, de a jövőre is kell tervezni, pontosabban hétvégére, mert szeretek kijárni és nem a klubhelyiségben ülni naphosszat. És mi lehetne jobb, minthogy vele lógok? Legalább összeismerkedünk, meg remélhetőleg jól fogunk szórakozni, elvégre most is jól elvagyunk. Nem hiszem, hogy bármi gond lenne, maximum majd nem fog tudni választani a sok édesség közül, de az nem gond, én akár órákig is tudok vele maradni, aztán majd este visszarángatom, ha addig sem döntött és adok neki a csokimból. Én nagyon mást nem szoktam venni ott. -Neked van olyan ismerősöd, mert nekem csak ereklyevadász, meg auror szakosok vannak. Nem rendelkezek túl nagy baráti körrel, aki meg nem az, vagy nem szeretnék vele jóba lenni, azzal inkább nem állok le csacsogni. – Még a végén félreérti, és azt hiszi, hogy barátkozni akarok, holott szó sincs róla, egyszerűen érdekel valami. De ilyenkor többnyire szólni szoktam, hogy bocsi, de ettől mi még nem vagyunk puszipajtik, csak éppen vele kellett beszélnem. Az a baj a mai emberekkel, hogy túl könnyedén elbízzák magukat velem kapcsolatba, ami nagyon nem jó, mert csalódni fognak. -Akkor jó. Csak azért mondtam, mert vannak, akik ezen megsértődnek és inkább olyanok lesznek, mint mások. Pedig semmi szükség sincs rá. Előbb, vagy utóbb mindenki megtalálja a magához illő embert, csak tudni kell várni rá. Én ötödikesként találtam rá az egyik legjobb haveromra. – Azóta is jóba vagyunk, csak tudja, hogy pont nem mondok el semmit, ami a múltban történt velem, amit én úgy vettem észre megért, mert sose kérdezget, néha elejt egy-egy mondatot azzal kapcsolatba, hogy őrül, hogy így megbízunk a másikban, de semmi különöset nem mond. Ő is ott volt, mikor a régi „barátaim” átvertek, igazából ő volt az, aki utána kezdeményezett, mert ő is egyedül volt, mint azután én. Persze elég sok időbe telt, mire elfogadtam, hogy a közelemben van, hogy mellettem ül az órákon és velem ebédel, de örülök, hogy nem adta fel mindjárt az elején, mert szépen lassan rájöttem, hogy mi jól kijövünk, csak én vagyok éppen bizalmatlan. -Nem nagyon szokásom kijárni, inkább alszok, de előfordul. Várjunk csak… Te tilosban járkálsz? Ejha! Ezt nem gondoltam volna rólad. Úgy fest te is tudsz még meglepetéseket okozni. – Nem gondoltam volna ezt róla, inkább a csendes, szabálytisztelő lánykát látom benne, bár lehet csak külsőre ilyen, amúgy meg egy nagy bajkeverő, csak hozzám nem jutott el a hírneve. Mindegy, majd ezt is meglátjuk. Mindenesetre, érdemes lesz figyelni rá, nehogy nekem kiderüljön, hogy nem is annyira cuki, mint hittem. -Nem nagyon izgat, hogy ki utál. Azok számítanak, akik kedvelnek. Ha valakinek baja van velem, ez van, nem tudok és nem is akarok mindenkinek megfelelni. Fogadjanak el, vagy hagyjanak békén. Én ezt az elvet vallom. – Vagy ha éppen én nem bírok valakit, de ő bír engem, akkor sem fogok vele beszélgetni. De ezt nem kell tudnia a lánynak, elég, ha ebben egyetért velem, amit elmondtam és kész. Barátkozni, meg tényleg szeretnék, csak éppen van hátsószándékom is, de talán a végére nem is lesz az. Hiszen kedves, ő is más, mint a többi is igazából megértjük a másikat, szóval ki tudja, hogy ebből még mi lesz. Az elakadására csak még egy kicsit közelebb húzódok, látszik rajta, hogy zavarba ejti, de pont ez a cél. Majd úgyis elhúzódom, csak még egy kicsit viccelődök vele, semmi komolyat nem kell beleképzelni a helyzetbe. Majd hála annak a nyomorék tollasnak az arcomba csapódik a haja, sőt még a számba is került. Visszább húzódom, majd megrázom a fejemet. - Mikor azt mondtam, hogy közelebbről akarlak megismerni azt úgy értettem, hogy téged és nem a hajadat, bár az is nagyon szép. – mondom nevetve. Nem zavart, tényleg, nem sértődtem meg, szimplán megjegyeztem.
||music:Save yourself|| aktuális viselet || note: Jelen
Nem tudom, hogy mi a hátsó szándéka, jó eséllyel már csak azért se tudnám érzékelni, mert a véla erő is hatással van rám és valahogy mellette nem működik úgy a képességem, ahogy kellene. A jól megszokott megérzések nem igazán működnek úgy, mint általában, ezért nem tudom kiszúrni azt sem, hogy nem azért van itt, mert tényleg segíteni akar, hanem azért, mert akar tőlem valamit és nem azért, mert teszem azt érdeklem őt. - Miért lenne nekem nagyobb szükségem? - meglep, talán mert alacsony vagyok és vékony? Ő tűnt úgy, mint ha nagyon éhes lenne, de könnyen lehet, hogy tévedtem, amikor azt hittem és még sem olyan vészesen. Azért kedves tőle, hogy nem enné meg előlem a kekszemet, hátha nekem is szükségem lesz rá. Azért valahogy úgy érzem, hogy nem a madárkánknak akarja megtartani a kekszet, de ezt az érzést se tudom pontosan hová tenni és lehet, hogy még csak nem is igaz. És a történetét hallva most először sikerül elérnie, hogy halkan felnevessek. - Azt hiszem megértem akkor, hogy miért nem jöttél ki jól azzal a madárral. - azért nem nevetek harsányan, inkább szolid kuncogás ez, hiszen az embert ritkán szokták megkergetni madarak és ez még rám is hatással volt. Szegény azét nem jól indított annyi biztos, így nem lehet madarakkal barátkozni. Ha egy hipogriff kölykeit akarta volna megnézni közelebbről, jó eséllyel a mama azt se értékelte volna, sőt valószínűleg egyetlen állat sem. - Ez olyan.. rossz. Nem szeretem a házak miatti elvárásokat, vagy előítéleteket. Miért ne lehetne mindenki egyedi, amilyen lenni akar? - egy pillanatra azért engedek magamnak egy sóhajt, pedig nem szoktam én sosem komolyabban elgondolkodni azon, hogy az emberek hogyan állnak egymáshoz és miért úgy. Velem se túl kedvesek általában, mivel nem vagyok olyan, mint az átlag, de nem érdekel. Nem fogok mások kedvéért megváltozni, ez holt biztos. Azért is sokan néznének rám furcsán, mert egy madarat akarok kimenteni a kastélyból, de Miles valami miatt leült ide mellém, hogy ne legyek egyedül. - Nem tudtam, hogy szükség van titkokra, az édességet viszont szeretem, ha ez... nem titok. - oké megint kicsit talán sikerül azért összezavarnia ezzel a megjegyzéssel. Nem tudom, hogy miért titok bármi is, de talán azért, mert... ezek szerint máskor is tényleg akar találkozni velem és majd akkor mondja el azokat a dolgokat, amiket most nem tudott? Vélhetően erről lehet szó és talán köze lesz az édességekhez is? - Lehet, hogy igazad van, meg kell kérdezni olyan valakit, aki elemistának tanul, hogy miért választotta és hogy mit szeretne kezdeni vele. - igen ez lenne a legegyszerűbb és akkor nem nekünk kell tippelgetni, hogy mire lehet jó. Biztosan vannak, akik okkal választják ezt a szakot, sőt biztosan nem minden Szimbolusztikus foglalkozik ugyanazzal, amikor elvégzi az iskolát. De újra csak meglep és jó értelemben, hiszen kifejezetten kedves velem és még biztatni is igyekszik, pedig erre nincs is különösebben szükségem. - Köszönöm, én is így gondolom. Nem érdekel, hogy mások mit mondanak, az a fontos, hogy én jól érzem magamat a bőrömben és a szüleim mindig azt mondták, hogy ez a fontos. - úgyhogy én az vagyok, aki lenni akarok és nem érdekel, hogy mások mit mondanak, vagy gondolnak. Nem akartam soha sem megfelelni mások elvárásainak. Én a saját életemet élem úgy, ahogyan szeretném, ha arról van szó, akkor különcként, de legalább nem adom fel önmagamat, csak mert azt várják tőlem. Akiknek így is megfelelek, azokkal barátkozom. - Neked nem számítana tilosban járásnak igaz? Egyébként néha szoktam, bár inkább csak a Rengetegben. - és persze ott is azért jó okkal, nem csak azért, hogy szabályt szegjek. Végül azért konkrét választ csak nem adok neki, mert hát furcsa a felvetés. A gyertyafény romantikus dolog és miért akarna velem romantikázni egy nálam idősebb, helyes Mardekáros srác? Különös... vagy különleges fiú? - Oh... gondolom azért az nem lehet olyan kellemes, vagy téged nem érdekel? És köszönöm, jó lenne barátkozni, én is örülnék. - hiszen nekem sincs túl sok barátom, de nem lenne rossz egy kicsit ismerkedni egy új emberrel, aki a tetejében tényleg nagyon kedves is velem, főleg hogy segít még a madarat is megmenteni, aki közben végre csak lejjebb evickél, úgyhogy azt hiszem lassan, de biztosan azért tényleg haladunk. - Nem is... korog a gyomrom. - kissé azért feszélyez ez a szintű közelség, látszik is rajtam, ahogyan kihúzom magamat előtte és nagyokat pislogva nézek rá. Még talán akaratlanul a levegőt is visszatartom kicsit, hiába hogy azt már biztosan észrevenné, de érthető, hogy ennyire zavarba ejtő a közelsége. Ezért van, hogy egészen hirtelen moccanok, amikor meghallom a már egészen közelről felcsipogó madarat. Elég hirtelen fordítom arra a fejemet, aminek hála jó eséllyel a hosszú szőke haj egy részét rendesen a nyakba kapja, talán még az arcába is. Kész csoda, hogy nem fejelünk össze, vagy valami.
Én tényleg elég sok meglepetést tudok okozni, hiszen az a hír terjed rólam, hogy egy bunkó és dühkitöréses srác vagyok, aki bárkit elver bármiféle ok nélkül. Pedig ez nem így van, szimplán rosszabb pillanataimban leordítom a másikat, és ha valakinél úgy érzem, hogy nagyon megérdemli, akkor valóban bemosok neki. Rosszabb esetben valamijét el is töröm. De az csak nagyon indokolt esetben lehetséges és ha tényleg kiborulok. Amúgy tudok én megértő is lenni, csak nem kell megkérdezni, hogy zavarnak-e, egyszerűen leülni hozzám és elkezdeni fecsegni. Ha nem érdekel, akkor úgysem figyelek, ha meg úgy gondolom, hogy nem árt nekem azzal, hogy itt van, akkor meg végig hallgatom. A barátaim is tudják, hogy nem kell érdeklődni, hogy elfoglalt vagyok-e, szimplán lökni a problémáikat, aztán majd kitalálunk valamit együtt. Bár azt hiszem, hogy nála nem csak ez a meglepő részemről, hanem az is, hogy Mardekáros létemre érdekel egy madár sorsa, ami amúgy kamu, de ez most mindegy. Meg egyáltalán az, ahogy beszélek hozzá. Simán el is hihetné valaki, hogy ezer éve ismerem, olyan kedves vagyok vele. Persze aranyos lányka, és megszakad a szívem, hogy pont ő a célpontom, egyszerűbb lett volna, ha csak az apját verem át, de az enyém nem tud ilyesmikre gondolni. Ilyen szempontból szerintem az öreg eléggé le van maradva és amatőr. Lehet, hogy baromi jó varázsló, de abszolúte nem tud kitervelni semmi ilyesmit. Egyszerűbb, ha Luna apja közelébe férkőzök, akkor nem sérül egy iskolatársam. Így viszont majd aggódhatok, hogy hogyan nézek majd utána a szemébe. Kétlem, hogy azután is jóba lehetnénk. Apám legalábbis megölne érte. Neki is az a mániája, hogy nálunk alacsonyabb színvonalúakkal nem barátkozhatok. Épp ezért nem is tud a barátaimról. Mindig azt mondom, hogy senkit sem találok elég jónak hozzám képest. -Nem, tartsd csak meg. Nem akarom elenni a kajád. Neked nagyobb szükséged lehet majd még rá. – mosolygok rá kedvesen. Tényleg nem akarom megzabálni, ha egy srácról lenne szó és olyanról, akit ezer éve ismerek, akkor tuti kérdezés nélkül elvettem volna. De vele ezt nem teszem meg, meg nem is evett. Szemétség lenne tőlem és én érezném magam rosszul, hogy olyan ételét eszem, aki nem is falatozott semmit. Visszakérdezésre fütyülni kezdek. Ezzel is jelezve, hogy hát ez egy érdekes történet, és lehet én voltam a ludas. - Hát tudod… a kicsinyeivel akartam játszani. De nem durván, tényleg csak játszani. Megetetni őket, meg ilyenek. De ha kérhetem, ez maradjon köztünk. – Ezt a kis mesét még tényleg nem mondtam el senkinek. Bevallom, nem vagyok egy nagy mesélő. Inkább hallgatom mások történeteit. Persze arról szívesen beszélek, ha valami kalandom volt, vagy ha éppen megkérdezik, hogy mi történt velem a nyáron. De arról, ami még ötödik előtt történt, azokról nem szívesen. Azokat megtartom magamnak, jobbnak látom, ha senki sem tud sokat a múltamról, mert könnyedén fel lehet használni a másik ellen. Főleg, ha az egy kedves emlék, vagy éppen rossz. Vegyük csak például, ha egy olyan lányról van szó, akit óvodában imádtam, de kikosarazott, akkor az, nekem tök ciki és máskor is felhozhatják, hogy a nagy Miles, a csábító, akiért minden lány odavan, azzal az egyik jól kitolt még kiskorába. Így az ilyenekről inkább hallgatok, ez egy kivételes eset volt. Benne nem láttam veszélyt arra, hogy felhasználja ellenem. -Akkor jó. –bólogatok egy őszinte mosollyal. Meglep, hogy nem tart annak, de jó érzés. - Igen, csak a legtöbb zöld nem értékeli, ha valaki okos. Néha be kell kapni egy-egy rossz jegyet ahhoz, hogy elfogadjanak, még akkor is, ha tudnád az anyagot. Én pedig ezt nem csinálom. – Én megkapom a rossz jegyet abból, akiből megérdemlem. Mert valamit én sem tudok. De most Szimbolisztikából, pont nem fogok direkt hibázni, ha egyszer tudom. Szerintem végre el kéne fognia a házamnak, hogy igenis vannak nálunk okosak, akik nem véletlenül kerültek ide. Nyilván a jellemük meg a származásuk miatt történt így. Én is csak ezekért kötöttem ott ki. -Jaj Luna, ha ezt most elárulom, akkor milyen titok marad holnapra? Vagy hétvégére? Erről jut eszembe… szereted az édességet? – érdeklődöm egy sejtelmes vigyorral. Igen, megfordult a fejemben, hogy elmehetnénk a hétvégén a városba. És ha már ott vagyunk, akkor beugorhatunk a Mézesfalásba. Bár nem vagyok annyira édesszájú, de azért egy tábla csoki időnként jól esik, esetleg most veszek magamnak és akkor már neki is bevásárolunk. Az meg, hogy mindent elmondok ma magamról tényleg nem jó ötlet, mert akkor hamar elveszti az érdeklődését irántam, amit nem szeretnék. Szépen fokozatosan majd megismerhet, de ez nem egyik pillanatról a másikra fog menni, hanem azért bele fog telni majd egy kis időbe. -Lehet, hogy nekik nem unalmas, de nekem igen. Bár nem vágom, hogy ki akarna elemeket uralni. Ettől még nem lesz hős. Na, akkor úgy fest, máris van bennünk valami közös. – újabb kacsintást kap. Legalább tudom, hogyha elakadunk valahol majd a beszélgetésbe, akkor mivel tudom újraindítani. Az ilyen dolgok is fontosak, főleg ha valaki olyan, mint én. Nem nagyon szoktam ismerkedni, inkább megmaradok magamnak, aztán ha valaki szeretne velem társalogni, akkor odajön hozzám, és beszélgetésbe elegyedünk. Az más kérdés, hogy kivételesen én kezdeményeztem, ez is ritka. Nagyjából még sose tettem. A lányoknál is az szokott lenni, hogy szemezek valakivel, utána pedig vagy ő jön oda hozzám, vagy ha félősebb, akkor majd én. De mázlim van, mert csak rámenős csajokkal találkoztam eddig, így nem nekem kellett aggódni a kezdeményezés miatt, megtették helyettem. -Mondd Luna, tudod mi a különbség a különc és a különleges között? Gyakran összekeverik a kettőt. Valakire azt mondják, hogy különc, pedig csak valamiben tehetséges. Én az ilyenekre szoktam azt mondani, hogy különleges. A legtöbben csak irigykednek. Szóval ne figyelj rájuk. – Az a legnagyobb baj, hogy ez tényleg igaz volt. Furának mondunk valakit, mert másképp viselkedik, mint mi, vagy másképp néz ki. Ez lehet a miatt, ahogyan nevelték, vagy lehet, hogy egy vámpír, vagy valami. Vagy lehet, hogy egy lánynak tetszik a kék haj. Akkor legyen olyan színű haja. De ezt, ha bevállalja, akkor kinevetik és megvetik. Pedig igazán nem kéne. Mindenkinek meg van az a szabadsága, hogy olyan legyen, amilyen lenni akar. De ezt a tömegemberek nem fogadják el sajnos. Pedig simán megtehetik, hogy nem is foglalkoznak vele, de helyette inkább nevetség tárgyává teszik. Ostobaság. Ezért is mondtam ezt neki. Én sem vagyok egy átlagos ember, de emiatt nem érzem magamat különcnek, és szerintem neki sem kéne. Fogadja el, hogy ő ilyen, valaki így is szereti. - Tőlem akár este is visszajöhetünk, ha neked úgy jobb. Tilosban járkálni amúgy is izgibb. Egyszer kipróbálhatnánk. – Nem azt mondom, hogy minden este ezt teszem, de bizony vannak olyan esetek, mikor szeretek. Vele is biztos élvezném, nem csak a haverjaimmal. Bár nem gondolnám, hogy ő szabályszegő lenne, inkább amolyan jó kislány kinézete van, de majd ezt is megmutatom neki, hátha élvezni fogja. -Nem azt mondom, hogy egyből azok vagyunk, de igen. Szeretném, ha jóba lennénk. Kevés más házbelivel barátkozok, de te elnyerted a tetszésem. És nincs mit megköszönni, részemről az öröm. Hát az attól függ, mi a sok. Úgy nagyjából az évfolyamom fele, de csak a saját házamból. – Azt inkább nem árulom el, hogy miért, amúgy sem tenném, mert ez már tényleg elég kényes ügy. Ha majd többet találkozunk, akkor biztosan látni fogja, hogy nem mesélek sokat magamról és biztosan van annyira okos, hogy megértse, miért nem teszem. Nem vagyok egy tipikus szent, de vérbeli gonosz sem vagyok, szimplán rossz múlttal rendelkezem, ezért én is az vagyok valamennyire. A pillantásom a madárra terelődik, mikor látom, hogy közelebb araszolgat. Végre! Köszönöm Merlin! Hálás vagyok neked, amiért adsz lehetőséget enni. - Vicces, ezt pont attól hallani, akinek korog a gyomra. – hajolok hozzá közelebb úgy, hogy a kezemet a háta mögött támasztom le. Nem is mozdulok addig, amíg nem kapok reakciót. Bár csak viccelődök, ahogy ő is, biztosan nem fogja sértésnek venni.
||music:Whispers in my head|| aktuális viselet || note: Jelen
Egyre jobban meglep. Már csak azzal is, hogy egyáltalán ide jött hozzám és érdekli ez az egész madárbefogás téma, de hogy még ezek után úgy is viselkedik, ahogy... hát szó se róla sikerül zavarba hoznia, pedig engem nem könnyű, viszont nem igazán szokott velem senki sem így viselkedni, főleg a fiúk nem. Akiket ismerek fiúkat ők a barátaim és mindegyikük kicsit kilóg a sorból, meg aztán egyikük sem fest úgy külsőleg, mint mondjuk Miles. Neville, vagy épp Harry nem kifejezetten... ilyenek és nem is viselkednek soha sem így. Az ő szájukból egészen másképp hangzana, hogy szívesen vannak velem, az valahogy nem hozna zavarba. Vagy ez a vélaság miatt van? - Azt már sikerült észrevennem. - zavart mosolyt eresztek meg. Végül is az is lehet, hogy pusztán csak kedves és kész. Megpróbálok így hozzáállni és akkor lehet, hogy nem leszek ennyire zavarban a kétértelmű megjegyzések miatt, bár persze a jó ég tudja, hiszen a vélasága is hatással van rám, amit egyelőre még mindig nem sikerült felismernem, de hát úgy nehéz is, hogy eleve nem vagyok tisztában a képességemmel, így nem használom tudatosan sem. - Akkor jó, de tudod, ha más nincs, hát itt van a keksz. - egyet elmorzsoltam a madárkának, de attól még van, ha esetleg mégis úgy döntene, hogy enne egy kicsit, mert éhen veszik nélküle. Én aztán nem akarom, hogy éhen maradjon, csak mert nem jut el addig, hogy egyen, vagy mert nem akar e miatt itt hagyni. Azt viszont nagy meglepődéssel hallom, hogy tényleg rá támadt egy... madár. Eléggé el is kerekedik a szemem, mert hát maguktól nem szoktak effélét csinálni. - De hát... miért? - talán megint naiv vagyok, de nem tudom elképzelni, hogy egy madár csak úgy azért mert rossz napja volt menjen neki egy embernek, főleg hogy az emberek nagyobbak náluk - többségüknél - és hát ennyi óvatosság azért bőven van bennük, nem fognak csak úgy nekiesni senkinek, ha csak nem volt rá jó okuk, de nem akarom én Milesról eleve azt feltételezni, hogy ő adott okot rá, pedig nem nagyon tudok elképzelni más eshetőséget, mint hogy nem úgy viselkedett azzal a tollassal, ahogyan kellett volna. - Nem, én nem gondolom, hogy beképzelt lennél, elhiszem, hogy okos vagy. Nem csak a Hollóhátba járnak okosok, hiszen ott van Hermione is. - ő is Griffendéles, bár őt nem ismerem olyan jól, mint mondjuk Nevillet, vagy épp Harryt, ami érthető, hiszen Hermione pont az okossága miatt nem igazán hisz semmi olyasmiben, amiben én igen, ezért is nehezebben tolerálja mondjuk a jelenlétemet, de nincs ezzel gond, nem kell mindenkinek mindenkivel jóban lennie. - És te mit gondolsz, miért lettél Mardekáros? - azért kíváncsi vagyok rá, hiszen okos ez rendben van, de vajon melyek azok a tulajdonságai szerinte, ami miatt a süveg végül oda osztotta be? Mondjuk ez mindig is nehéz kérdés volt, hiszen a süvegnek nehéz döntést kell hoznia, hisz sok ember azért nem elég, hogy az itt töltött évei során is változik, de már a beosztáskor sem épp egyszerű jellemmel rendelkezik, amiből azért nehéz lehet kiválasztani a legjellemzőbbeket, ami alapján aztán egy házba kerül az itt töltött idejére végig. - Ez attól is függ, hogy ki mivel szeret foglalkozni. Annak, aki ezt szereti biztosan nem unalmas. A hipogriffek viszont tényleg szépen, én is szeretem őket. - és persze őt is megértem. A legtöbben általában a hipogriffekért vannak oda, vagy a sárkányokért, ezek a tipikus népszerű bestiák. Én azért ugyanúgy kedvelem azokat is, akik nem örvendhetnek olyan nagy népszerűségnek. Mondjuk én abban biztos vagyok, hogy csak úgy otthon tartani egy hipogriffet nem lenne valami jó ötlet, hiszen ezek az állatok nagyok és sokkal boldogabbak és szebbek is szabadon, mint bezárva tartva. Nem véletlenül itt a birtokon sincsenek befogva, inkább csak ide vannak szoktatva. - Oh hát... rólam ritkán mondják, hogy okos vagyok, inkább azt, hogy furcsa. - zavar mosollyal vonom meg a vállamat, mert őszintén szólva nem tudom még a bókokat hogyan kezelni, nem szoktak belőlük sokat kapni. Mondjuk jól esik, amit mond, mert tényleg nem vagyok buta, csak épp nem szoktak túl sokan dicsérni, mert hát azok a dolgok, amiket én tudok a legtöbbek szerint inkább sületlenségeknek számítanak, még ha egyébként tudok én sok mindent másról is. - Gyertyafényt? De hát még csak nem is sötétedik. - meglepetten pillantok rá, nem esik le azonnal, hogy ez inkább romantikus dolog, mint sem gyakorlatias, de hát mint említettem nem igazán szokott effélében részem lenni, épp e miatt nem is gondolok rá, hogy ez most bármi komolyat is jelentene. - Akkor én a barátod vagyok? Köszönöm Miles! Sok ellenséged van egyáltalán? - nekem nincs, maximum olyanok, akik nem kedvelnek kimondottan, de ahogyan mondta neki talán vannak és ki tudja, hogy barátja mennyi lehet, bár az alapján, ahogy idejött hozzám úgy fest mintha könnyen barátkozna, de ezt mégis nehezen képzelem el róla. Közben madarunk ügyesen falatozik és osongál közelebb a kis kupacokat követve. - Azt hiszem már nem kell sokáig éhezned. - tudom, arról volt szó, hogy nem éhes, de én azért mégis mindig úgy sejtem, hogy igen, hiába hogy csak viccelek, amit láthat is rajtam a széles mosolyból, amikor épp nem a madárka ügyködést követem a szememmel.
Néha jól dolog, ha az embernek nagy a szája, elvégre tök könnyen kidumálhatja magát a rosszabb helyzetekből, esetemben a büntetésekből, de egyébként nem szoktam olyan nagyon beszélgetni, én inkább a hallgatós típus vagyok, csak ha valaki olyan szűkszavú, mint én, akkor szokásom csacsogni, vagy ha kérdeznek. Most azonban pont nem jött jól, hogy ilyen cserfes hangulatomban voltam, mert sikerült olyan kétértelműen fogalmaznom, hogy azt simán félreérti. -Hidd el, tele vagyok meglepetésekkel. – mondom egy erőltetett mosollyal, majd a másik irányba nézek és halkan elkáromkodom magamat és bízok benne, hogy nem hallotta meg. Még csak az kéne! Akkor biztos lesz benne, hogy bírom, így is akadozva beszél, remélhetőleg csak azért, mert nem tudja eldönteni, hogy mit akarok. Egyszer meg kéne tanulnom befogni a számat, vagy legalábbis gondolkodnom, mielőtt beszélek. Más lányoknál tuti, hogy nem zavart volna, hiszen elhitethetik magukkal, hogy bírom őket, aztán később esnek pofára, de nála ez gáz lenne, mert ha vele is ez történik, akkor tuti, hogy nem enged majd közel magához, és nem szerzem meg az infókat, amiket kell. Azt viszont nem szívesen játszom el, hogy belé vagyok esve, mert akkor én érezném magamat rosszabbul, ha utána rájön, hogy átvertem. -Nem fogok éhen halni, ettől nem kell félned, de aranyos vagy, hogy így aggódsz értem. – Ismét szórakozva pillantok a lányra, elvégre olyan kis rendes volt, hogy így félt, hogy éhen veszek, tényleg kedves tőlem, meg az is az volt, hogy kekszet is akart nekem adni, csak én azért annyira nem rajongok, meg ő nem is evett, így jobb, ha megtartja magának. Ő valószínűleg sokkal éhesebb lesz, mint én és én se szeretném, ha valami baja lenne később azért, mert nem evett. - Viszont ha elmegyek, akkor nem tudod élvezni a személyes varázsom. – teszem hozzá nevetve. Most már igazán ő is elengedhetné magát egy kicsit, nem azt mondom, hogy zavar, hogy nem nevet, de szeretem vidámnak látni az embereket. Mármint bizonyos embereket, ő pedig nem sorolható abba a kategóriába, akiket szívesebben látnék szenvedni, így inkább megpróbálom feldobni a kedvét. Mindenkinek jót tesz, ha mosolyog, az az egészséges. -Igen, legutóbb rám támadt egy. – Bár az a legutóbb vagy három éve volt és csak azért támadt meg, mert piszkáltam a fiókáit. Apáék elvittek az egyik ismerőséhez, akinek voltak tyúkjai, én pedig gondoltam kicsit játszok a kiscsibékkel. Hát ez az anyjuknak nem tetszett és megkergetett. Így utólag belátom, hogy nem volt jó ötlet, de ez akkor pont nem érdekel, meg előtte sem rajongtam a madarakért, azután meg végképp nem. Nem csoda, hogy ezzel a kis tollassal sem szimpatizálok, de az ő kedvéért csak itt maradok és reménykedem benne, hogy nem kell hozzáérnem, de ha annyira nyaggat miatta, akkor majd végighúzom a fején kétszer az ujjamat, hogy örüljön. -Igen, de te nem értesz félre ugye? Én szimplán tisztában vagyok vele, hogy okos vagyok, meg a tanáraim is mondják nekem. Csodálkoznak is, hogy nem a Hollóhátba kerültem, de voltak okai annak is. – Persze biztos van bennem egy kis nagyképűség is, hiszen néha azért túlbecsülöm magamat, mondjuk, ha dolgozatról van szó és emlékeznem kéne a dolgokra. Gyakran nem olvasok át valamit, mert azt hiszem, tudom, de mikor írok, akkor jövök rá, hogy egyébként gőzöm sincs az anyagról. Olyankor szoktam szívni, mert például Piton mellett tutira nem fogok lesni, még a végén elküld folyosót pucolni, ami nem valami vonzó a csajok körében, hogyha valaki egy felmosóronggyal pózol. Mondjuk lehet, hogy nekem még úgyse tudnának ellenállni. Majd egyszer ezt is kipróbálom. Talán pont Lunával. Ő biztosan nem ítélne el és nem is nevetne ki, vagy ha mégis, akkor legalább nevetne. Bár bizonyára zavarna, hogy én vagyok a vicc tárgya, de attól is eltekintenék, ha halhatnám a kacagását. De mondjuk egy Bűbájtanon a fenét se érdekelné, ha doga közbe még beszélnék is. Nem feltétlenül arról, amiről írunk, hanem valami tök más témáról. Akár a kviddics is szóba jöhet, ha éppen arról van szó. -Szerintem a jó szó rá az, hogy unalmas és fárasztó, mire megtanulod uralni őket. A bestiák tényleg érdekesebbek, bár én nem mindegyikért vagyok oda, de ha egyik órán a hippogriffel foglalkoztok, akkor arra szívesen beülnék. – Persze csak viccnek szántam, de az a faj valóban érdekel, szerintem nagyon szép állatok, akarok is majd magamnak egyet, bár azt hiszem, hogy ez képtelenség, hogy ilyet kérjek. Mindegy, majd megpróbálkozom a nagyiéknál, hátha a karamellás süti mellé, még egy olyat is kapok, aztán repülhetnék vele. A bagoly, meg a házi manók olyan unalmasak és átlagosak. Nekem egy ilyen szárnyas kéne. Ismét örömmel tölt el, hogy elpirul. Olyan profi vagyok. Én a vélaság nélkül is biztosan meglennék, az csak még egy lapáttal tesz rá. Mikor valami köszönömöt próbál meg kimondani, csak mosolyogva csóválni kezdem a fejemet. Tényleg aranyos egy lány. -Minden Hollóhátas ilyen okos, vagy csak te vagy az? – érdeklődöm aranyos mosollyal. Ezt amolyan bóknak szántam, bár nem ismertem a háztársait, így nem volt kihez mérnem. Volt a szakomon pár hollós, de rájuk inkább ügyet sem vetettem, mert volt egy olyan közöttük, akitől hülyét kaptam annyira lefárasztott az állandó beszédével meg azzal, hogy meg akarja mutatni mennyire értelmes. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem ilyen, bár egyelőre nem ilyennek tűnik, így simán lehetünk még jóba anélkül, hogy idegileg kikészülnék tőle. A lány szavaira felnevettem, na persze nem rajta nevettem, hanem azon, amit mondott. - Nincs is, de szerintem rá tudok venni valakiket, hogy hozzanak nekünk valami kaját. Talán még a gyertyafényt is tudnám intézni. – A haverjaim biztosan készségesen hoznának nekünk ételt, főleg ha azt mondom, hogy egy lánnyal vagyok. Bár akkor még arra is képesek lennének, hogy romantikus hangulatot teremtsenek nekünk, amire igazán nem lett volna szükség, hiszen nem randira hívtam, csak mondtam neki, hogyha éhes, akkor hozatok neki kaját. De időközben leszállt a kis csipogó gép, magamban pedig hálát adtam neki amiért pont a krízis helyzet előtt döntött úgy, hogy megbízik bennünk. Ha túlságosan éhes leszek, akkor nagyon nyűgös tudok lenni, ami jelen esetben nem lett volna valami nyerő. -Nem hiszem, hogy az ellenségeimmel kedves lennék, csak a barátaimmal és a családommal. És keveseket sorolok közéjük. – Pár percig elhallgattam, majd féloldalas mosoly jelent meg az arcomon. - Veled viszont rendes szeretnék lenni. Remélem, ez tudod, hogy mit jelent. – És itt ismét nem arra gondolok, hogy belé vagyok esve, hanem hogy barátomnak tekintem, vagy szeretném annak tekinteni a közel jövőben. Illetve annak tettetni magamat. De sokkal jobban hangzik, ha azt mondom, hogy valóban az akarok lenni.
||music:Mr. Right|| aktuális viselet || note: Jelen
Folyton úgy érzem, mintha minimum célozgatna, de vajon így van, vagy csak viccel, netán neki ilyen a stílusa és kész? Általában könnyen kiismerem az embereket, de esetében valahogy nehezebben megy. Vélhetően pont a miatt, hogy a vélabáj hatással van rám, és e miatt a saját egyébként is számomra nem ismer képességemet nem tudom rendesen odakoncentrálni. - Oh... hát ez... meglepő. - bököm ki végül még mindig kissé akadozva. Persze ez még nem feltétlenül jelent semmit, hiszen nem azt mondta, hogy én, hanem az olyanok, mint én, mondjuk az olyan alacsonyak, mert amúgy biztos, hogy egészen más a zsánere. Én éppenséggel nem tartozom a kiemelkedően szép, vagy dögös lányok közé, hiszen nem növök még csak gyorsan sem, ami nem csak a magasságomat jelenti. Nem hordok kihívó ruhákat és hát nem is nagyon van mire ilyesmit hordani, hiszen nem vagyok kimondottan az a formás testalkatú lány. Lehet, hogy ez a jövőben még változik, de igazából ez sem biztos, anya se volt soha kifejezetten az a bögyös teremtés, vagy hogyan fogalmazzak. - Dehogy, örülök, hogy itt vagy, tényleg, csak éhen ne halj nekem. De egyedül se lennék, hiszen itt van ő is. - bökök az állammal a plafon felé, ahol még mindig ott ücsörög a kiszögellésben a kis madár és egyelőre még nem mocorog, hogy le szándékozna jönni, de azért persze jól esik, hogy maradna. Igaza van valahol, nem jó, ha az ember sokat van egyedül. Nálam pedig ez elég gyakori, hiszen nem rendelkezem kiterjedt baráti körrel, meg aztán akik még csak nem is ismernek hajlamosak kimondottan elkerülni. - Azért én kíváncsi lennék rá, hogy tényleg így van-e. Próbáltad már? - szerintem ő jellemzően az a srác, aki kissé szkeptikusan áll a dolgokhoz hozzá, mint akár csak a madárhoz is, pedig a rigók nem kifejezetten agresszív fajták és még csak nem is egy méretes kőszáli sasról van szó, ami mondjuk veszélyes lehet, ha rátámad az emberre. Azért remélem, hogy amikor sikerül majd elkapni madarunkat azért megpróbálja. Úgyis ráveszem majd valahogy, hogy megtegye, és a végén majd nekem lesz igazam és nem fog történni semmi halálos veszedelem. - Hogy te mennyit érsz. Az se jó, ha az ember túlságosan magabiztos, azt esetleg félreérthetik és beképzeltségnek mondhatják mások. - nem akarom én kioktatni, ez inkább csak egy kósza megjegyzés, semmi komoly, egyébként se nagyon van jogom, hogy beleszóljak az életébe, hiszen még csak nem is ismerem igazán és akármit is mond nem biztos, hogy holnap is akar majd velem beszélgetni, vagy nem megy-e át a folyosó másik oldalára, ha mondjuk meglátja, hogy közeledem. Az emberek sok mindent mondanak, vagy ígérnek, de nem mindenki gondolja komolyan is, amit mond. Ettől persze ő még lehet, hogy betartja majd és remélem is, mert egyébként kedves srác. Nem véletlenül nem ítéltem én meg senkit se soha a háza alapján, mert itt az ékes példa, egy Mardekáros is lehet figyelmes, hiszen nem akar itt hagyni egyedül és még segít is nekem madarat fogni, pedig a legtöbben ilyesmire nem vállalkoztak volna. Talán volt más is, aki észrevette, hogy itt vagyok, de senki se jött közelebb, inkább jó eséllyel hangtalanul távoztak. - Talán, de a bestiák mindig is jobban érdekeltek, mint az elemek. Az elemi mágia olyan... Nem tudom, hogy mi a jó szó rá, nyers azt hiszem. - ami persze nem baj, van akihez illik, de nem igényel annyi gondolkodást, mint egyes mágiaágak, nem véletlenül sokkal nagyobb hangsúly lehet a gyakorlati mágia oktatáson, mint mondjuk nála, vagy akár az én leendő szakomon, ahol nagyon fontos mit tudsz a bestiákról, nem csak az, hogy milyen varázslattal tudod ledönteni a lényeket a lábukról. A lecukizásra persze, hogy sikerül halvány pírnak megjelennie az arcomon, ami teljesen érthető. Nekem nem igazán szoktak bókolni. Érthető, ha a köszönöm is, amit megpróbálok kipréselni a számon inkább csak valamiféle halk makogásnak hat. - Tudod az kérdezget az evésről, aki éhes, nem az, aki nem és én csak a madarunknak adtam a kekszből, én nem is ettem. - széles mosollyal rázom meg a fejemet, de a nevetés... hát az tényleg kihívás lesz neki, ha szeretné elérni, hogy nevessek, főleg ha azt,hogy mondjuk harsányabban. Egy kuncogás még csak-csak, arra talán egy fokkal nagyobb esélye van. - Nem tudtam, hogy itt a szobornál külön futárszolgálat is működik. - de úgy fest madarunk nem akarja, hogy éhezzünk, mert legalább már leszáll és ha eddig eljutott, akkor arra is van esély, hogy hamarosan közelebb jön és akkor akár el is mehetünk enni. Jó eséllyel a konyhára, mert az étkező addigra már nem lesz nyitva, de az se rossz. Én amúgy is gyakran járok a manókhoz, sose szoktak velem undokok lenni. - Miért te nem tennéd? Ha segíthetek valakinek, akkor megteszem és ha kedves lehetek vele, akkor az vagyok, ez... ilyen egyszerű. Jobb jónak lenni, mint rossznak, én legalábbis jobban érzem magamat tőle. - nem is tudom ez nem attól függ, hogy az illető állat, vagy ember, egyszerűen csak jó dolog segíteni a másiknak, legyen az egy bajba jutott madár, vagy akár egy diáktársam, engem nem érdekel. Jó érzés, ha tehetek valakiért, többnek érzem magamat tőle.
Elmosolyodom a lány szavait hallva. Igen, valóban az átlag a magas lányokat kajtatja, de én ugye nem vagyok az, mert az unalmas, így nekem a kicsik jönnek be. Ő pont beleesne abba a magasságba szerintem, akiket kedvelek. Nem tudom, hogy miért van ez nálam, igazából nem direkt azért csinálom, hogy elüssek a többiektől, nálam ez ilyen. Az pont ellentétes azzal, hogy én egyébként az égimeszelő kategóriába sorolandó vagyok a magam száznyolcvan valahány centijével, de ez engem sose zavart. Szerintem nekünk, férfiaknak ez alap, hogy egy hölgyre azért lenézünk és nem fel. Nekem pedig nem kell ettől tartanom szerencsére. -Hát, nekem nem. Nekem az olyan kis picik tetszenek, mint te. – mosolygok a lányra, aztán rájövök, hogy mit mondtam. Elég kétértelműen fogalmaztam, de ha nekiállnék magyarázkodni, akkor tuti azt fogja hinni, hogy tetszik nekem. Pedig nem ezt akartam mondani, szimplán, hogy a pici lányokat szeretem. Gratulálok Miles ezért tapsot érdemelhetnél! Ha így haladok tovább, akkor tény, hogy el fogom érni, hogy kedveljen, de nem barátként, hanem pasijaként. Azt pedig nem szerettem volna. Azért annyira én sem vagyok bunkó, így is egy kicsit rosszul fogom magamat érezni az egész átverés miatt, nem még, ha belém is esik. Akkor élve temetném magamat el, sőt valószínű menekülnék előle. Bár nem tűnik egy haragtartó lánynak, de utána mit gondolna, ha rám nézne? Csalódna. Ami rossz érzés, ezt alátámasztom, de akkor a legrosszabb, ha valaki olyanban csalódunk, akit szeretünk. Egyszóval remélem, nem érti félre. -Talán szeretnéd, hogy magadra hagyjalak? Mondjuk, ha kéred, se tenném. Egyedül magányos az ember. – Ha könyörögne se, hagynám magára. Azért vagyok itt, hogy jóba legyünk és akár szeretné, akár nem barátok leszünk. Az más kérdés, hogy nem fogok mindig a nyakára járni, nekem is megvan a magam dolga, de szabadidőm nagyobb részét vele fogom tölteni. Azt majd még meglátom hol, talán elhívom egyszer a tóhoz, az egy jó kis nyugodt hely. Meg akkor kint vagyunk a természetben, szóval ott is mehet madár lesre, ha szeretne. Csak ne kelljen megint ennyit ülnöm. Viszont akkor lehet, jobb lenne, ha Roxmortsba mennék vele, mondjuk a Mézesfalásba. Oda szeretnek lejárni a lányok, hiszen mindenféle édességet megtalálni abban a boltban. -Hidd el, nálam minden madár agresszív lesz. – szólalok meg nevetve. Egyszerűen érzik, hogy szívesebben látnám őket a tányéromon egy adag krumpli mellett, mint magam előtt élve. Na persze, ha nem kell, akkor nem ölöm meg őket, inkább csak elhajtom a kis dögöket. Ha nagyon akarja, akkor majd megpiszkálom, de annál többet ne várjon. Azt hiszem érthetően adtam a tudtára a lánynak, hogy szeretnék, és fogok is még találkozni vele. Bíztam benne, hogy nem fog ellenkezni, nem szeretnék erőszakoskodni vele szemben, de hát, ahogy eddig észrevettem nem tudott ellenállni az aurámnak. A vélavér előny, ezt eddig is tudtam, de most kifejezetten jól jött. A barátaimat meg pont nem fogja érdekelni, hogy kivel vagyok, ők is tudják magukról, hogy nem éppen a tömegbe illenek, így nem fogja őket zavarna, ha ismét egy olyan embert állítok magam mellé, aki az átlag számára nem éppen közkedvelt. -Mármint, hogy azt tudnám, hogy te mennyit érsz, vagy, hogy én mennyit érek? – Kissé belegabalyodtam most a fonalba, ezért is kérdeztem rá, hogy pontosan mire gondol. Mert én magamról pontosan tudtam, hogy mibe vagyok jó, mások is szokták mondani, ha ügyes vagyok, bár semmi szükség sincs rá, hiszen tisztában vagyok a képességeimmel. Az, hogy róla tudom, hogy mi rejlik benne igazából nem igaz, én csak arról tudok véleményt mondani, amit látok. Lehet, hogy véletlenül beletrafálok, lehet, hogy nem. Ezért nem szeretek ismeretlenül kialakítani valakiről egy képet, mert lehet, hogy aztán kiderül, hogy az mégsem úgy van, ahogy én azt gondoltam. Vele is közöltem, hogy tiszta lapot kap, nekem úgy mutatkozik be, ahogy szeretne. - Egyébként jó, ha nem vagy az. – Gyakran az emberek visszafogják magukat csak azért, mert nincsenek tisztában a képességeikkel, ami nem jó. csak azért, mert félnek, vagy, mert valaki rosszat mondott rájuk, még nem ok arra, hogy ne is merjünk kockáztatni. Néha azt is kell, mert akkor derül ki, mire vagyunk képesek. -Én elvileg értenék hozzájuk, csak éppen türelmem nincs hozzá, meg önuralmam. Túl sokáig tartana megtanulni őket irányítani. Neked lehet, hogy menne. – Sajnos én az elemekhez túl forrófejű vagyok. Ha másodszorra nem sikerülne, akkor tuti, hogy kiborulnék és csapkodni kezdenék, aztán otthagynám az egészet, hogy tök mindegy. Ezért is jobb a Szimbolisztika, mert ott nem kell ilyesmivel foglalkoznom, ott az egyetlen dolog, amivel nem szimpatizálok, az az, hogy rejtvényeket kell megfejtenünk, de még az időnként érdekesnek bizonyul és valamit könnyedén meg is oldok. Van hogy nem szándékosan, csak véletlenül. Ezért imád a tanárom. A mondandójára mosolyogva csóválni kezdem a fejemet. - Te még a légynek sem tudnál ártani Luna. Ezért is vagy cuki. – Igazából tényleg aranyos volt, hogy mennyire naiv az állatokkal kapcsolatba, de ám legyen. Én nem fogom megváltoztatni a világnézetét, engem nem zavar, hogy ilyen, legalább megmosolyogtat. Bár egy idő után már nekem is kicsit sok, hogy mennyire magabiztosan beszél olyan dolgokról, amikről egyébként még csak nem is sejti, hogy milyen, bár én se, ez tény. Én szimplán megpróbálom rávilágítani, de ha nem megy, akkor nem megy, tudom meddig veszíthetem azt a bizonyos húrt. -Ki mondta, hogy éhes vagyok? Nekem inkább úgy rémlik, hogy te ettél kekszet az imént. Vagy talán tévednék? – kérdezem csíntalanul. Igazából csak szórakozok vele, mosolyogni már láttam vagy ezerszer ezalatt az idő alatt, bevallom, vágyom arra, hogy halljam egyszer nevetni is. A lányok amúgy is szebbek, mikor mosolyognak, de mikor igazán vidámak, akkor a leggyönyörűbbek. Szerintem mind ronda és mind szép lányok esetében így van ez, így egyszer őt is szeretném úgy látni és mellettem biztos, hogy előbb, vagy utóbb de kibújik belőle akárcsak egy apró kuncogás is. - Én bírom estig is. Bár lehet, akkor hozatok nekünk valami vacsit, csak hogy ne éhez itt nekem. – kacsintok rá. Szerintem ő is jól tudja, hogy viccelődöm, hallatszik a hangomon, meg látszik is rajtam, hogy nem beszélek komolyan ilyenkor. -Amúgy miért érdekel a sorsuk? Mármint vágom, hogy kedves akarsz lenni és sajnálnád, ha elpusztulna ez világos de… miért akarsz mindenkin segíteni? Valamiben úgysem tudsz, és nem fogod tudni mindegyikük bizalmát elnyerni. – Érdekel, hogy mi okból gondolja úgy, hogy neki az összes élőlényen segítenie kell, akin csak tud. És ezért miért szükséges elnyerni a bizalmukat. Kíváncsi vagyok, hogy vajon az emberekkel is megtenné ezt, vagy csak az állatokkal.
||music:Holly Dolly|| aktuális viselet || note: Zene függőség
Észre szoktam venni végül is, hogy éhes vagyok, csak általában kicsit nehezen és lassan, mert egyébként is ritkán vagyok olyan őrülten farkas éhes, hogy ne tudjak mit kezdeni magammal, de úgy látom, hogy neki most valahogy nagyon az evésen jár az esze. Nem akarom, hogy miattam, vagyis hát... a madarunk miatt éhezzen itt nekem, de elküldeni sem szeretném. Neki kell eldönteni, hogy mi a jó neki. - Pedig a legtöbben a maga lányokat szeretik nem? A magas és vékonyakat, akik olyan... hogy is mondják... hosszú combúak. - elgondolkodva próbálom keresni a szavakat, amiket leginkább futólag hallottam másoktól. Én nem értek igazából annyira hozzá, meg hát nem is vagyok férfi, hogy tudjam, hogy kinek mi a jó, csak ezt szokták mondani mások ugye. Nekem aztán hosszú combom nagyon nincs, hiszen alacsony vagyok, jó, ha egyáltalán Miles válláig érek, ha netán felállunk. Valószínűleg ez még magassarkúban is alig változna, no meg ilyesmit eleve nem is hordok valami gyakran, maximum a kötelező iskolai viselet, ami kicsit magasabb sarkú, mint az átlag cipőim. - Ja hogy... nem? - újra elbizonytalanodom, amikor még közelebb is hajol. Megint érzem azt a fura érzést, amit nem tudok hirtelen hová tenni és egyelőre még nem is értem az okát, ami miatt folyton előjön, főleg amikor ilyen közvetlenül viselkedik velem. Mintha tényleg fontos lenne neki, hogy itt maradjon velem, pedig az elején biztos voltam benne, hogy azért annyira nem, netán csak azért van itt, hogy mondjuk a végén kigúnyoljon, vagy ilyesmi, ahogyan azt mások is sokan meg szokták tenni. Nem lepődtem volna meg rajta, de úgy fest, hogy ő nem akar ilyet tenni. - Majd úgy tartom, hogy biztosan ne tudjon megcsípni, de tényleg nem kell félned tőle. A madarak alapvetően nem agresszívak és nem bántanak, főleg ha nem kell félniük tőled. - és hát mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk ezen a kis apróságon, szóval remélhetőleg nem akarja majd megcsípni Milest sem, főleg ha mégis megpróbálja majd megsimogatni, nem lenne jó kezdés, ha aztán mégis csak kellemetlen lenne a végeredmény számára. Zavartan köszörülöm meg a torkomat, mert tényleg úgy fest, hogy máskor is találkozunk még, ami új szintén. Engem a legtöbben inkább kerülni szoktak, de nagyon úgy fest, hogy ő nem hogy kerülne, hanem helyette még inkább velem akar lenni máskor is, pedig biztosan nem értékelnék a barátai, vagy... nincsenek, akik e miatt leszólnál? - Nem, nem mondanám, hogy önbizalomhiányos vagyok. Tudom mikre vagyok képes és mennyit érek, de... te mintha jobban tudnád. - ő az a típus, aki nem hiszem, hogy tolerálná, ha mondjuk ne adj isten valaki piszkálná, mint mondjuk engem kimondottan sokan. Ő szerintem az ilyesmit biztosan nem tűrné és ez jó is, mert határozott és erős jellem. Én se omlok össze, de nem foglalkozom másokkal és persze nem is akarok megfelelni. Tudom, hogy mi van bennem, a szüleim szerencsére úgy neveltek, hogy ne érdekeljen az, hogy mások mit gondolnak rólam. Mégis... furcsa dolog ez, de mintha az ő véleménye ennek ellenére valahogy érdekelne. - Végül is igazad van, az elemekkel sok mindent meg lehet tenni, védekezni, támadni... annyira én még nem értek hozzá, de biztosan van értelme annak a szaknak is, ha már vannak, akik ezt választották. - és mondjuk az is tény, hogy elég erős lesz az, aki tényleg kiemelkedő elemi mágiákból, hiszen az elemek nagyon is pusztítóak tudnak lenni, de azért építeni is lehet velük, tényleg elég sokrétűek. - Azt hiszem elkábítanám, vagy kicselezném őket valahogy mondjuk. Még én sem tudom, de... majd ezt is megtanulom, hogy hogyan kell megszelídíteni mondjuk egy sárkányt. - elég magabiztosan beszélek, annak ellenére, hogy ő egyértelműen elbizonytalanítani igyekszik, de nem nagyon fog menni neki a dolog. Szeretem az állatokat és biztos, hogy a végsőkig olyan megoldással próbálkoznék, ami nem árt nekik, még ha az a bestia veszélyes is, mint mondjuk egy sárkány, vagy egy vérfarkas. - Hogy én? Nem... szerintem inkább te vagy éhes, vagy nem? - esküdni mernék rá, hogy hallottam korogni is a gyomrát, de azért nem vagyok benne teljesen biztos. A mosolyomat most is megkapja mondjuk, de azért kifejezetten nevetést egyelőre nem, az nálam tényleg ritka... madár. - Már nincs sok hátra, csak egy kicsi, amíg mondjuk közelebb is jön hozzánk és akkor már menni fog. Türelem, addig még csak bírod. - sokat mondóan mosolyodom el, hiszen akármit is mond, én azért sejtem, hogy ő már nagyon is éhes lehet, maximum ha netán nem vallja be, akkor az azért lehet, mert nem akarja, hogy elküldjem enni, vagy nem érdekli a maradék kekszem.
Hogy nem tűnik fel valakinek, hogy éhes? Nem korog a gyomra, vagy nem esik össze tőle? Én mindig is sokat ettem, mert jól esett. Sose értették a szüleim, hogy hogyan vagyok képes annyi ételt magamba tömni és közben még vékony is vagyok. Na meg persze izmos, de ez most nem tartozik ide. Bizonyára jó géneket örököltem, ezért nem vagyok képes elhízni, aminek kifejezetten örülök, mert így nem kell aggódnom a súlyom és az alakom miatt. Te jó ég! Mintha egy csaj beszélni, komolyan. Azért nem egy top modell vagy Miles, akinek papírgalacsinon kell élnie, hogy csont és bőr legyen. -Nem szeretem a magas lányokat. – vonom meg a vállam hanyagul. Egyébként tényleg nem bírom őket. Egy csaj csak ne legyen égimeszelő. Elég, ha a pasik azok. Én is épp elég magas vagyok, nehéz hozzám csajt találni, ami nekem nem baj, sőt örülök is, mert a nagy lányoknak, nagy a lábuk, ami nem szép. Én épp ezért mindig a kicsik közül válogattam, sose érdekelt, ha le kellett hajolnom hozzá, nem fog beletörni a hátam. Vannak viszont olyan fickók, akik kifejezetten a nagyobb alkatúakat keresik, bár nem értem miért. Elvileg azért, mert a kicsik nem szépek. Szerintem pedig pont, hogy ők azok, akik gyönyörűek. Jó, azért ne legyen egy törpe, nem arról van szó, de óriás sem kell. Bár ilyen téren én annyira nem vagyok válogatós, ha most éppen egy százhetven centis tetszik, akkor ő fog, ha pedig egy százötven centis, akkor ő. Ilyen téren lényegtelen számomra a választás, csak másokban feleljen meg. - Az nem fog menni. – mondom nevetve. -Nem akarlak itt hagyni egyedül. – hajolok hozzá egy kicsit közelebb. Jelen pillanatban még az éhség sem érdekelt, csak hogy a lány közelébe kerülhessek, eddig úgy tűnik, egészen jól haladok, bár a fene se tudja igazából, mikor enged közel magához úgy igazán Luna. Azért meg kell hagyni, én rendesen próbálkozok, elvégre odafigyelek rá, nem szekálom, segítek és még csak nem is játszom előtte a megközelíthetetlent. Ez pedig csak bizonyos emberek engedhetik meg maguknak, így remélem, végül elnyerem a tetszését, bár úgyis sikerülni fog, hiszen minden lányt könnyedén leveszek a lábáról, ő sem lesz kivétel. -Na igen, a madarak nem komálnak annyira. Azt elhiszem, hogy puhák, talán ha megfogod, majd megsimogatom. – Talán. És nálam a talán, az a nem. Amit nem mondok biztosra és nem ígérek meg, akkor azt tuti nem tartom be. Mármint szinte tuti. Vannak helyzetek, mikor nem mondom, aztán mégsem szólok senkinek se például egy titokról, de ezt jobb figyelni nálam, mert nem tudni miről jár el a szám. Ha nagyon nem akarom megígérni, akkor addig kell nyaggatni, amíg meg nem teszem. Nálam ez persze megint más, hiszen neki mindent megteszek, amit csak kívánni fog az elkövetkezendő időszakokban, hogy jóba legyünk. Apu büszke lesz rám! Már hallom is, ahogy kimondja, hogy nem kell aurornak lennem. Milyen felemelő egy érzés. És mindössze annyi a dolgom, hogy átverem szegényt. Bár én magam utálom ezt, hiszen velem is megcsinálták és tudom, hogy baromi rossz érzés, de ugye elsősorban az, aki számít, az én vagyok. Ez volt az egyik legelső dolog, amit a szüleim megtanítottak. Mindenki előtt nekem kell lennem, aki fontos számomra. Visszakérdezésére csak egy pajkos mosolyt és ismét egy kacsintást kap. Igen, innentől kezdve sok időt fogok vele tölteni, ha ez a hírnevem rovására is megy. Nem mintha ennél sokkal rosszabb már lehetne, hiszen így is azt híresztelik rólam, hogy egy szemét, beképzelt, hiú dög vagyok, aki jól tud bunyózni. Ó, ha tudnák, hogy mi van a látszat alatt! Akkor bizonyára sokan kedvelnének, de talán nem is baj, ha ez nincs így. Elvégre sose bírtam, a nagy tömeget. Olyan rossz, mikor az ember csak azért nem akar önmaga lenni, mert azt akarja, hogy elfogadják. Pedig sosem fogják teljesen. Mindenkinek úgysem fog tudni megfelelni, előbb, vagy utóbb pedig kidobják. Vagy ha mégis bent marad, akkor pedig ugyanolyan lesz, mint bárki más, holott sokan a különbözőségre mennek rá. Valaki nagyon más akar lenni, mint a többség, ami jó, csak nem szabad túlzásba vinni. Én szimplán rühellem, hogy úgy kezeljenek, mint a többit, ezért is vannak érdekes barátaim és ezért vagyok én is olyan, amilyen. -Hát igen, érdekes lett volna, ha téged is nyolcvannak nézlek. – vigyorgok a lányra. Nem, azért ennyire béna nem vagyok, meg rajta látszik, hogy fiatal, egyetemistának nem sem gondolnám, de ugye a látszat néha csal, így épp ezért öregítettem egy kicsit. - Igen, de szerintem ez jó. Gondolj bele, ha nem lenne. Sokkal rosszabbul jár az ember, mert semmibe sem mer belekezdeni. – Így viszont nagyobban tudok zuhanni, ha véletlenül félrelépek a szakadék szélén. De utána csak föl kell állni, leporolni magad, és újra felmászni a hegyre. - Te önbizalom hiányos vagy? – kérdezem érdeklődve. Nem ismerem, de így első ránézésre, az ugrik be róla nekem, hogy igen, nagyon is az. Aztán persze én magamról is tudom, hogy marhára nem az az igazság, amit látnak, lehet ez esetében is fent áll, gőzöm sincs. -Elvileg sok helyen el tudnak helyezkedni. Bár nem tudom, hogy aurornak például hogyan lennének jók. – Az a szak inkább azokak jó, akik semmiben sem tehetségesek és egyébként sejtelmük sincs, mik akarnak lenni az életben. Én jó vagyok Szimbolisztikából, persze hogy olyan irányba mentem, ami ezzel kapcsolatos. Hogy később mi lesz belőlem, azt magam sem tudom, de lehet, ilyen rejtélyvény fejtő leszek vagy valami hasonló. Az Elemisták maximum arra jók, hogy természeti katasztrófák hárítsanak el, de az meg csak nem történik olyan sűrűn, hogy olyanokra legyen szükségük. Vagy elmehetnek cirkuszba dolgozni, mint az elemek urai. Nagyon praktikus mondhatom. -És azok, akik meg bántani akarnak? Mint például egy vérfarkas, vagy sárkány? Velük mit csinálnál? – Lehet, hogy nincs gonosz bestia, de veszély attól még van, akiket lehet, hogy bántania kell azért, hogy ő éljen. Akkor mit csinál? Meghal csak azért, hogy ne ártson neki? Naiv egy elképzelés az, hogy nem kell bántani egyiküket sem, de ráhagyom. Ha így vélekedik erről, akkor tőlem megteheti, nem én akarok lenni, aki felnyitja a szemét, majd két év múlva megteszi más. Remélhetőleg legalábbis. Közben a madár is méltóztatott lejönni, mire én csak gonoszul vigyorogtam. Most megvan! Illetve még nincs, de remélem Luna hamar elkapja a kis dögöt, aztán folytathatjuk a beszélgetést, miközben megyünk mi is órára, vagy éppen az ebédlőbe. - Miért te is az vagy? – kérdezem csíntalanul. Tudom, hogy rá gondolt, de ideje lenne, ha már ő is nevetne. A mosolygás is jó dolog, de a nevetés mindennél jobb. - És mikor kapjuk el? – érdeklődöm, hátha már nem sok van vissza ebből a madárvadászatból, mert élvezem a társaságát a lánynak, de úgy már mennék el, az más kérdés, hogy amíg lehet, vele maradok.
||music:You love I|| aktuális viselet || note: Jelen
Igazság szerint én nem vagyok egy titkolózó fajta, ha tőlem kérdezne biztosan készségesen válaszolnék neki, bár az is igaz, hogy mivel nem igazán vannak titkaim, így aztán nem is nagyon kell faggatni róluk, úgyhogy nem tudom mit kérdezhetne, ami olyasmi lenne, amit nem mondanék el akárkinek. Sosem voltam híve ugyanis a titkoknak, azok csak rosszat tesznek az embernek. Ha másnak mutatod magad, mint ami igazából vagy az sose jó, se neked, se másoknak, és ha titkolózol akkor valahol másnak mutatod magad, nem vagy őszinte, úgyhogy ez rossz. - Nem tudom, nem tűnt fel, hogy éhes lennék, sose ettem sokat. Biztosan azért nem nőttem nagyra. - persze csak viccelek, ez látszik a mosolyomból is. Tényleg nem figyeltem mennyi az idő. Mondhatni madárétkű vagyok, ha már amúgy is egy rigót próbálok befogni, legalább hasonulok hozzá. Persze nem arról van szó, hogy tényleg e miatt nem nőttem nagyra. Egyszerűen sose voltam az a nagyevő fajta és valahogy jó is nekem így, nem panaszkodom. Egyébként se mindenki egyforma e téren, vannak akiknek gyakrabban kell enni, másoknak meg ritkábban is elég. - Ezek szerint te éhes lehetsz. Nálam sajnos csak a keksz van, de elmehetsz a konyhába, tartom a frontot. - ezzel azt is jelzem neki, akkor sem sértődöm meg, ha netán nem jön vissza. Nem vagyok egy sértődős típus egyébként sem, általában mindenkivel nyitottan és kedvesen viselkedem, ez most sincs másképp. Azért is adok neki egy kis menekülési utat. Nem szeretném, ha ne adj isten csak kötelességből lenne itt velem, miközben már majd éhen hal szegény, főleg mert még mindig nem tudom, hogy meddig maradunk. - Pedig nem olyan nehéz és ha nem érzi úgy, hogy bántani akarod, nem is csíp meg. A madarak kifejezetten puhák, bár télen puhábbak. - hiszen akkor ott vannak a plusz alsó tollak is, amik melegítik őket, akkor ugyanis több pehelytolluk van, hogy ne fagyjanak meg kint. Már azoknak persze, amely fajták nem vándor madarak, de a rigó pont ide tartozik. Persze megértem, ha netán tart tőle, hogy kapna egy kis csípést, mert tud az fájni. Engem csípett már meg madár, de igazából az sem volt halálos és varázslattal gyorsan be is gyógyul. Nekem egyébként is az volt a fontosabb, hogy segíteni tudjak, nem az, hogy esetleg kapok egy kis csípést. - Megszokom? - meglepetten pillantok oldalra. Bár ez csak egyetlen szó, de benne van a csodálkozó kérdés, hogy ezek szerint máskor is szeretne velem beszélgetni és nem megy el majd mellettem a folyosón, mint aki nem is ismer, ha mondjuk mások is vele lesznek, ne adj isten a barátai? Az egészen más, hogy most itt van és segíteni akar, netán még kedves is, hiszen nincs most itt senki sem, és jó eséllyel ebédidő tájt nem is igen jön erre senki, de... hogy máskor is megkockáztatná az már sokkal meglepőbb. Erre azért ritkán van példa, velem azért elég kevesen barátkoznak, a Mardekárból pedig senkit sem ismerek közelebbről. - Végül is esetemben nem tévedtél nagyot, csak meglepő, sokan még inkább fiatalabbnak is néznek. - ő valahogy más, vagy másképp látja a dolgokat. Persze azt nem tudom, hogy ennek oka van, vagyis célja van vele, hogy másképp viselkedik, mint az átlag. - Hát önbizalmad az van. - szélesen elmosolyodom, kész csoda, hogy nem nevetek fel, de igazából főleg azért, mert nevetni viszonylag ritkán szoktam. Az számomra túlságosan vehemens viselkedési forma és valahogy távol áll tőlem, én inkább nyugodt, lassabb típus vagyok. Pont e miatt tudok bevárni egy madárkát akár órákig is, mert sose voltam az a kapkodós típus, nem sietek sehová. - Végül is illik hozzád és ezzel több mindent is csinálhatsz, ha végeztél. Sose tudtam, hogy egy elemista mit kezd magával iskola után. - talán foglalkozhatnak látványelemekkel, de az inkább a látványmágusok dolga. Igazából tényleg nem tudom, hogy egy elemista az iskola után mit csinál. Gondolom nem kell hivatalos tűzgyújtó sehová sem, főleg hogy az ilyesmit még ha el is kell végezni, többnyire házimanók teszik, nem varázslók vagy boszorkányok. - Nem hiszem, hogy léteznek gonosz bestiák. Egyikük sem az, csak van amelyiknek más a természete, mint amit mi megszoktunk, de ettől még nem gonoszak és őket is lehet kezelni, hogy... ne kelljen őket bántani. - határozottan bólintok is egyet, hiszen tényleg így gondolom. Igaz, hogy a sárkányok veszélyesek, de ettől még nem gonoszak, vagy épp a vérfarkasok, de ha tudja az ember hogyan kell lenyugtatni őket, vagy mondjuk elkábítani akkor nincs gond. Közben viszont odafent a kis madár csipog egyet, aztán elrugaszkodik a peremtől és tőlünk vagy jó két méterre leszáll az egyik kupac kis maghoz és falatozni kezd. - Azt hiszem egészen jól haladunk. Biztosan ő is éhes. - célzok egyértelműen arra, hogy jó eséllyel Miles is, ha már ennyit kérdezgette tőlem is, hogy éhes vagyok-e.
Holnap pedig jön a folytatás az udvaron 
