2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Leülök mellé, s nem rángatom fel. A torkom kiszárad, a szívem összeszorul, ő aztán nem szokott ennyire összetört lenni. Amióta csak ismerem, ő a stabilitás zászlaja, kérlelhetetlen, és eltökélt. Nagy bajnak kellett történnie, hogy most ennyire össze van zuhanva. Jó, nyilván az sem volt piskóta, amikor Shanna meghalt, és azok a szörnyűségek történtek Hannah-val. Évekbe tellett, amíg auror lettem, de még akkor sem értem el azt a felelősségi szintet, amit ő viselt a vállán, de talán az elmúlt időszakban, hogy vele együtt nyomoztam, majd én maradtam otthon a picivel, bízom benne, hogy most már tud rám támaszkodni. Ezúttal nekem kell erősnek lennem, érvelni, vagy döntéseket hozni, mert láthatóan már van elképzelése, csak még megerősítést kér. - Ennyire nagy a baj? - - Szörnyedek el, szorongatva a kezét, akaratlanul is a lépcső feljáró irányába pillantva, az emeleten alszik a csöppség, s úgy fest, nem hogy biztonságban van, egyre jobban célkeresztbe kerül. - Ez mind csak részletkérdés. - Próbálom nem sürgetni, viszont nagyon is érdekel, hogy ennyire jól állnak, állunk, mi lehet a baj. Ahogyan viszont Daphne, a drága feleségem folytatja, a másik kezem ökölbe szorul. - De hát így.. mindig csak menekülhetünk, rabok lehetünk, hiszen az nem lehet más, mint börtön. - Rázom meg a fejemet, nem akarom harc nélkül feladni, megadni magamat, viszont azzal Shanna áldozatát tenném feleslegessé. Próbálok még valamibe kapaszkodni. - Hogyan ülhetnének el, ha Te, aki legjobban szembe tudsz szállni velük, nem leszel ott? És.. ha a szűk család jönne velünk? Az anyám? Az öcséd? - A mostohaanyám mellett nem voltam túl családcentrikus, de amióta megszerettem Daphne-t, gyerekünk lett, van egy anyám és egy sógorom, jelentősen megváltozott minden. Nyilván ha csak Hannah és Daphne lehet velem, az is kielégítő, de ha évekről van szó, amit távol kell töltenünk, nem fogunk belefásulni a semmitettevésbe? Az a különös gondolat kerít hatalmába, hogy Shanna - bár halott - tudna erre valami okosat mondani. Van mód a függönyön túli kommunikációra?
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egyelőre képtelen vagyok felállni, inkább húzom oda magam mellé, hogy megszorítsam a kezét és megpróbáljak erőt meríteni belőle. Talán képes leszek felállni hamarosan, de el is fáradtam, hiszen hosszú volt a nap, a két ereklye megszerzése és mindaz, ami ezzel járt. Az pedig lelkileg szívja ki az erőmet, hogy mi az egész következménye, habár nem szó szerint azért kell elmennünk, mert én odamentem, hiszen anélkül is elakarnák venni tőlünk Hannaht, így csak tudom és feltudunk készülni rá, lépseket tehetünk. Ettől még nem könnyebb mindezt elmondani. - Ha csak országot kellene, de nem erről van szó. - sóhajtok egyet és Gerardra pillantok. Tudom anno, amikor találkoztunk én próbáltam segíteni neki, felnézett rám, gyakorlatilag mint valami példaképre, ami aztán átalakult és egész más lett belőle, mint az elején. Mégis úgy érzem, hogy nagy áldozatokat hozott már így is és úgy tűnik, hogy még többet kell, ezúttal mindkettőnknek és az egész családunknak. Erőt gyűjtök, hogy képes legyek elmondani, hogy lényegében ki tudja, hogy meddig nem találkozhatunk a rokonainkkal, maximum talán nagyon ritkán különleges esetekben, de kétlem, hogy erre túl gyakran engedélyt adnának és persze nekünk se szabad kockáztatni. - Sikerült ma visszaszereznünk a feltámadás kövét és a láthatatlanná tévő köpenyt, mellette pedig egy különleges hangszert és egy emlékfoszlányt is. - kezdek bele, mintha csak magamat is erősíteni akarnám ezekkel, hiszen végtére is keresztbe tettünk Gridelwaldnak, sikereket is értünk el ma, sőt a tervét is már tudjuk, hogy a lányunk nincs biztonságban, nem üthet csak úgy rajtunk, ha előbb megyünk el innen. Ha innen nézzük ez egy sikeres nap volt, de a felfedezés ténye akkor is beárnyékolja. Akaratlanul is az emelet felé pillantok, de aztán vissza Gerardra. - Az emlékből egyértelművé vált, hogy még mindig akarják őt, még mindig kell nekik Hannah. Ezért nem maradhatunk itt, Gerard és máshol sem, amit megtalálhatnak. De ahol ma jártam, ott befogadnak minket. Oda nem ér el Grindelwald keze, de... - elhallgatok, bár Gerard van annyi okos, hogy sejti, ha csak ennyiről lenne szó, akkor nem lennék így kétségbeesve, no meg nem lenne ilyen nehéz távozni sem. - Amíg nem ülnek el a dolgok addig nem jöhetünk el onnan. Nincs csak úgy ki-be járás se nekünk... se másnak. Érted ugye? - nehéz kimondani, de azt hiszem így egyértelmű. Nem találkozhat az anyjával. Kelly nem láthatja az unokáját, ahogyan én sem az öcsémmel, ki tudja meddig. Jó eséllyel, ha felszívódunk a családunkat minimum figyelni fogják, de akár veszélybe is kerülhetnek a miatt, mert rajtuk keresztül akarják kicsikarni Hannaht. Nem tudhatjuk előre. Az pedig, hogy az öcsém hogyan viseli majd, hogy nem találkozhatunk. Bármennyire is nehéz jellem gyakorta, attól még jelenleg nincs neki senki más csak az újonnan megtalált nővére, azaz én. Most pedig én is készülök elhagyni őt.
Egészen megszoktam, hogy otthon vagyok a picivel. Annak idején az anyám volt a ház úrnője, cselédek ugráltak körbe minket, s nekem alapvetően semmit sem szabadott tennem, hiszen egy kész zsarnok volt. Most azonban nincsen szükség szolgákra, s úgy alakítom ki az otthoni életünket, ahogyan csak nekem tetszik! Daphne eszményi társ, a nagy Ő, akit nekem teremtett az ég. Az más kérdés, hogy mostanság éppen a hulla korszakát éli meg, hiszen üldözi a sötét varázslókat, este pedig hazaérve átveszi tőlem Hannah-t, mintha be akarná pótolni a napközbeni elveszett időt. Sosem akarom, hogy választania kellene a kettő között, viszont egyre fáradtabb, így mint valami házitündér, úgy várom haza, hogy minden csillog-villog, s vidáman kapcsolódunk be a társaságába. Na nem mondom, hogy vagyok annyira gyakorlott, mint egy nő, akinek jobb a kézügyessége, vagy esetleg tényleg háztartást vezet ki tudja mióta, de azt hiszem a hozzáállás a fontos. Valóban igen késő van, a kicsit ágyba parancsoltam, hogy majd reggel találkozik anyával, én pedig igyekszem nem aggódni, csupán egy könyvet olvasok, s nem nézegetem az órát, máskor is előfordult, hogy ennyire hosszú napja volt. Az ajtó nyitását hallom, így fel is pattanok, letéve a könyvet megindulok lefelé, hogy a lépcső alján találjam meg a kedvest. Elsőre azt hiszem, hogy csupán nagyon kimerítő volt a munka, ami akár napi szinten fennáll, hiszen sötét varázslók pálcáiba néz bele, ám ahogyan megszólal, tudom, hogy még nagyobb a baj. A kezemet nyújtom, hogy felsegítsem, közben magamhoz ölelem jó szorosan egy pillanat erejéig, hogy a földszinti kanapéhoz kísérjem, itt ülünk le egymás mellé. Ha ez nem működik, akkor persze leülök mellé a lépcsőre, úgy fogom meg a kezét. - Sejtettem, hogy előbb-utóbb ez lesz. - Mondom én is ki, hiszen bár nem töltöttem annyi évet a szakmában, mint Daphne, látom, hogy napi szinten mennyire durvul a helyzet, noha a mai eseményekről még nincs tudomásom. Megszerettem ezt a helyet, a mi kis életünket, jól gondolja, nehéz elfogadnom, hogy ezt fel kell adnunk. Nem is tudom, hogy mi a jó megoldás. Ha maradunk, szembenézve, bármi is történt ma, vagy pedig megyünk, mert Daphne úgy érzi, hogy menni kell. A szavaiból kiérzem, hogy ezzel a munkája is oda, amit egyértelműen kedvel. - Ha országot váltunk, ott tudnád folytatni ugyanezt? - Kérdezek vissza, mert nem tudom még a részleteket, de látom, hogy annyira össze van törve, hogy nekem is összeszorul a torkom. Várom a válaszokat, amik nem biztos, hogy lesznek, de itt és most csak az is elég lehet, ha vele vagyok.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem késlekedtem, hiszen egyértelmű, hogy a házat figyelik és nincs vesztegetnivaló időnk, hogy mielőbb távozzunk. Csak néhány hónapunk volt, fogjuk rá, hogy néhány nyugodt hónap a temetés után, de több nem adatik meg. Talán innentől az egész életünk arról fog szólni majd, hogy aggódunk. Minden szülő félti a gyermekét, de a mi esetünk más, hiszen Hannah kell nekik, bátani akarják, elakarják venni az életét azért, hogy az a szörnyeteg... Megtorpanok az ajtó előtt. Össze kell szednem magamat, de egyszerűen úgy érzem, hogy bármennyire is szeretném nem megy. Mély levegőt veszek, érzem, ahogyan a kabátom zsebében egy apró barát mocorog, mintha csak a benne lévő élet lüktetésével próbálná megnyugtatni a szívem heves dobogását. Végül lenyomom a kilincset, csendben, de mégis határozottan. Késő van, hiszen már amikor elindultam sem volt épp kora reggel, de így talán könnyebb is a távozás, mintha fényes nappal kellene megtennünk. Ha jól sejtem már ettek, sőt talán Hannah már alszik. Görcsberándul a gyomrom, ha csak eszembe jut a nap, amikor született, és most mennünk kell, pedig milyen szép is lett volna ez a ház, Shanna tiszteletére itt nevelni fel a kislányt, akiért az életét adta. Nem tehetek róla, bármennyire is próbálom elszorul a torkom és végül csak néhány lépést sikerül megtennem, hogy aztán fáradtan rogyjak le a felfelé vezető lépcső alján az egyik fokra. Gerard bármikor itt lehet, mert biztosan hallotta az ajtó csukódását. Talán épp mesét olvas Hannahnak. Kavarognak a gondolataim, hogy vajon az én hibám-e az egész. Ha nem folyok bele, ha nem keresem a bajt, ha vállalom, hogy nyugodtabb munkát végzek, amikor megtudtuk, hogy jön a baba... De, ha ma nem megyek el nem tudom, meg hogy mit akarnak, hogy nem volt nekik elég, amit tettek velem, velünk, be akarják fejezni. Sejtelmem sincs, hogy mennyi idő telik el, mire meghallom Gerard lépteinek halk neszét. Kába a fejem, még azt sem tudom meghatározni, hogy a konyha felől érkezik, vagy az emeletről miután aludni vitte Hannaht. Kínzóan fáradtnak érzem magamat. Azt sem tudom mit mondunk majd másoknak, hiszen Gerard nem rég találta meg az anyját. Kelly mit fog szólni, ha elvisszük az unokáját? És az öcsém? Csak én maradtam neki és bár a viszonyunk zűrös, de ha felszívódok mit fog szólni? Gondolom abból a titkos városból nem igen lehet csak úgy ki be járkálni, amikor az embernek ahhoz van épp kedve és bizonyára nem is mondhatjuk el a részleteit, hogy hová megyünk, meg pedig végképp nem látogathatnak. Kínzó lesz várni, hogy mások oldják meg ezt az egészet, hogy a lányunk idővel majd a Roxfortba járhasson és ne legyen egész életére, vagy legalábbis annak a szörnyetegnek az életére bezárva egy városba, amiről még mi sem tudunk szinte semmit. - El kell mennünk. - ennyit sikerül kiböknöm, amikor Gerard megáll előttem, vagy leül mellém. Felpillantok, de láthatja rajtam, hogy még ezt a néhány szót is nehéz volt kimondanom, pedig bizony magyarázatot vár majd és nekem beszélnem kell.
A lényeg, hogy hosszú volt az út idáig, hiszen Daphne elég zűrös múlttal rendelkezett, kettőnk közül neki volt nehezebb élete, még ha én úgy kezdtem is a kapcsolatunkat, hogy traumatizált, amit Nox tett velem. Mellé ugyan bejött egy zsarnoki szülő, aki nem is a vér szerinti anyám, de összességében mindig segítőkész, és életigenlő voltam, ráadásul rengeteg lánnyal volt dolgom, így az, hogy Daphne mennyit segített nem csak aurorként, hanem barátként, gyorsan átlendített a nehézségeken. Támogatásra inkább neki volt szüksége. Szerettem volna megerősíteni abban, hogy jól csinálja, amit csinál, a világnak rá van szüksége, s gyorsan felnéztem rá, mert tudtam, hogy ő testesíti meg azt, ami nekem kell. A szerelem váratlanul ért, hiszen előtte eléggé elkerült, de Lavender felé inkább csak valami gyermeki összetartozás volt, Daphne azonban a nagybetűs NŐ. Aki annyit szenvedett az elhagyatottságtól, hogy a vadságba menekült, hogy aztán senkivel ne tudja átélni az igazi gyönyört. Lássuk be, büszke is vagyok magamra, magunkra, s talán itt csak részben játszik be, hogy véla vagyok, mert neki lelkileg kellett lelazulnia, hogy tudja, hogy neki ki az igazi. Ritka szép gyermekeink lesznek, már csak Hannah-ból kiindulva! - Menedék? Igen, Shanna is így akarná, benne vagyok. - Bólogatok, hiszen amilyen sötét időket élünk, tényleg erre van szükség, de csak azoknak, akik rá szorulnak. Én sosem voltam féltékeny Daphne munkatársaira, vagy azokra, akiket gyámolít, még az a Rhys is jöhet. Azt hiszem, ha nem lenne igazi a szerelmünk, már régen szétmentünk volna. - Megbeszélem vele. Szeretném, ha sokat találkoznánk, és itt is lenne. -Nem fogom kihangsúlyozni, hogy nagymama, mert ő úgy látom, hogy még szeretne fiatalos maradni, élni, amit meg is értek. De a család tagja, és jó lenne, ha így is érezné! - Abban nem lesz hiba! - Csókolom meg szenvedélyesen az asszonyt, én akár már most ágyba vinném, hiszen ismét egyre gondoltunk! Azonban még egy röpke időt töltünk a kicsivel, hogy ne csak úgy ledobjuk a szobájában, aztán irány a saját hálószobánk, hogy végre csakis egymáséi legyünk!
//Nagyon szeretem őket, érdemes elővenni a sztorijukat a jövőben //
Valójában én nem igazán hasonlítgattam, hiszen igazából Rhys és köztem nem alakult ki semmi olyan igazán komoly, maximum valamiféle vonzódás volt ez, de hát Gerarddal is időbe telt, mire bármi komolyabb lett belőle. Előtte pedig igen problémás és felületes kapcsolataim voltak csak, a nem épp fáklyás menet gyerekkor miatt, amiben részem volt. Most viszont minden csodás lehetne, ha nem lenne körülöttünk a világ megzavarodva és nem érezném úgy most is, hogy nem maradhatok csak úgy a háttérben, mert akkor felesleges lett volna eddig minden, amit próbáltunk megtenni, hogy jobb legyen a helyzet. - Múzeum? Nem is tudom... esetleg kikérhetnénk a Parancsnok véleményét, vagy adunk időt, hogy átgondoljuk. - vetem fel, mert talán fura lenne Shanna életét múzeummá avanzsálni, meg egyébként is ha külön bejáratunk lenne, akkor is jóval könnyebben bejöhetne bárki a birtokra. A mi helyzetünkben nem biztos, hogy ez okos ötlet lenne. - Inkább lehetne valamiféle menedék, na nem átjáróház és nem sokaknak. - tartom még mindig ezt a gondolatot, hiszen ha jól tudom, akkor Shanna eredeti gondolata is ez volt, amennyiben nem költözünk ide. - Múzeumként bárki bejöhetne... még ha nem is az emeletre hozzánk. Nem vagyok benne biztos, hogy biztonságos lenne. - nem kifejezetten van üldözési mániám, viszont lássuk be mind voltunk már életveszélyes helyzetben és ki tudja, hogy nem bökjük-e annyira a Testvériség csőrét, hogy valaki akár... nem is tudom. Nem akarom veszélybe sodorni Hannah-t. Jobb, ha nem nyílt dolog, hogy hol vagyunk és a birtok védve van attól, hogy csak úgy bármiféle látógató betehesse ide a lábát. Olyanoknak viszont menedék lehet, mint Rhys is, akiknek rejtőzni kell a Testvériség elől. - Mondanám, hogy te ismered jobban, de tudom, hogy te sem. Lehet, hogy megbeszélhetnéd ezt vele, hátha könnyebb lenne, ha elmondaná a gondolatait. Tény, hogy elég fiatal és ez bonyolítja a dolgokat. - mondom finoman, hiszen bár nem vagyok egy korosztály az anyjával, de lényegében tény, hogy én házas vagyok, családom lett, ő ellenben még mindig elég szabad életet él. Mindig is volt vele szemben egy tartás bennem, hiszen ő elég lazán vett mindent, én viszont évek óta be vagyok feszülve, amin csak Gerard tudott valamennyit oldani. Egy biztos, nem hiszem, hogy nekem ebbe bele kell fojnom, jobb lenne ha ő beszélne Kellyvel. - Gőzöm sincs! Olyan sok a lehetőség. De én... már szívesen kipróbálnék egy ágyat... vagyis ha ma átpakolunk fel is avathatjuk... - mosolyodom el sokat mondóan. Nincs más dolgunk, mint elintézni a költözést és ehhez már csak a cuccaink kellenek, amiket már végülis összepakoltunk teljesen, csak néhány villanás - szó szerint mágiával - és kész is. Első körben bőven elég lesz néhány dolgot kipakolni, aztán majd szépen fokozatosan belakjuk azt a részt, amit kiválasztottunk.
Csak az elején nyilván összehasonlítottam Lavenderrel, akivel szintén valami barátságból lett románc, és nyilván Daphne is készített pro-kontra listát azzal a nagydarab mugli rendőrrel, de lássuk be, ez mindig is több volt mint holmi rajongás. Nálam mindig olyan lányok merültek fel, ahol én voltam a támasz, a bátorító tényező, de Daphne-ben valaki erős nőt láttam, akivel kiegészítjük egymást, ahol van szikra. Mindkettőnkben rengeteg a kétely, még magunknak is nehezen felelünk meg, de az volt a sorsunk, hogy egymást erősítsük. El sem tudnám képzelni az életemet nélküle, remélem, hogy ő sem csak valami buta, anyakomplexusos kölyköt látott bennem, akit pátyolgathat. Igaz, fel kellett nőnöm arra a szintre, hogy önállóan is meg tudok állni a lábamon, nem csak Nox áldozata vagyok. – Ahogy mondod. Én valami hasonlóban nőttem fel, de nem kellett az a sok szoba. Olyasmi jutott eszembe, hogy a felső szint lehetne a miénk, külön bejárattal, az alsót pedig valami auror múzeumnak berendezni, így nem lennének állandó lakók, akik miatt hangos az egész birtok. – Tűnődöm el, hiszen ezzel is támogatunk valamit, például a bevételből Cody gyermekotthonát, vagy ilyesmi. Azonban én hiába kérdezem Daphne-t az anyámról, ő ügyesen hárít, lehet, hogy mert nem akar megbántani. – Nem, csak a gesztusaiból éreztem, hogy rémesen fiatalnak tartja nagymamának, és hogy valahogy furcsállja, hogy kettőnk közül te vagy a tapasztaltabb, érettebb. Lehet, hogy a hagyományos felállásban hisz? – Csóválom a fejemet, azért anyát se kell félteni, hiszen ő meg nagyon fiatalon lett anyuka, és persze nem is tudott így vállalni. Az meg már fel sem merül, hogy mi lehet az apámmal. Most már úgy vagyok vele, hogy bár ismertem volna, teljesebb lenne a család. Az biztos, hogy ő is született véla, nem semmi egy fickó lehet. Vagy lehetett? - Nekem is csak tippem van. Ott leszünk neki, ahogy mondod, és szebb családot biztosítunk, mint ami nekünk jutott. – Még ki kell várnom, hogy Daphne is fellélegzik, hogy kész legyen elfogadni, hogy nem neki kell megmentenie mindenkit. A világnak az a rendje, hogy átadjuk a stafétát. El tudom magamat képzelni akár nagy családosként, aztán kérdés, hogy a kedvest mennyire hajtja a munkamániája, hogy mielőbb rohanjon vissza sötét varázslókat Azkabanba küldeni. – Így el tudom fogadni. Akkor hát, melyik legyen Hannah szobája? – Nyitogatok be találomra az ajtókon, amik remélhetőleg nincsenek kulcsra zárva, s bízom benne, hogy mi sem botlunk valami szörnyű titokba, feltáratlan ügybe. Legalább itthon nyugtunk legyen!
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Talán kicsit mindig ott volt bennem egy apró kérdőjel, hogy Gerard szerelme nem csupán valami rajongás-e azért, amiért segíteni próbáltam neki, de mindig elhessegetem magamban. Fiatalabb is nálam, és nem akarom, hogy csak azért fogadja el, amit mondok, mert én vagyok az idősebb és felnéz rám. Legyenek közös döntések, beszéljünk át mindent, még ha e téren hajthatatlan is vagyok, mert tényleg nem hagyhatom annyiban, ami történt. Nem megyek persze direkt elébe a bajnak, még az eddigieknél is jobban igyekszem majd figyelni, de ettől még nem hagyhatom abba a munkát. - Köszönöm, ezért hálás is vagyok! - felelem mosolyogva. Szép ez a ház és most megpróbálok elsősorban erre koncentrálni, még ha olyan nagy és idegen is valakinek, aki sokakkal egy szobában árvaként nőtt fel. A saját kis lakásom pedig elég sokszor elférne itt, ha bele akarnánk helyezni a Troofin-házba. Ahogy sétálunk és felmérjük a terepet, persze azért néhány mondat beleférhet, bár el-elámulok a szobák számán közben újra és újra. - Talán egy részét le kellene zárni, vagy valami közcélra odaadni. Gondolom valami módon le lehetne választani a felét akár. - morfondírozom, ahogyan haladunk előre, hiszen nekünk mindenképpen nagy ez a hely, de ha másnak is lehetőséget adnánk, hogy afféle menedék legyen, akkor is kell a magánszféra, tehát úgy kell megoldani, hogy nekünk se legyen kellemetlen mást kerülgetni, és annak se aki netán idejön, minket. Főleg, hogy itt a pici is és nem tudjuk, hogy ha nő mennyire lesz majd egyre hangosabb. - Nem is tudom. Az a kérdés, hogy ő hogy érzi magát ebben az egészben. Beszéltél vele róla? - kérdezem, mert bár valahogy én nem éreztem úgy, hogy nekem kellene Kellyt erről faggatni. Biztosan furcsa lehet neki, hogy hirtelen anya lett, most pedig még nagymama is, pedig tény, hogy elég fiatal, bár ha jól tudom a véláknál azért ez eleve kicsit másképp működik. Jóval később látszik meg rajtuk úgy igazán a kor, de szó se róla, hogy gond nélkül bárki Gerard nővérének mondaná inkább az anyja helyett. - Erről még nem hallottam, bár nem mélyültem el a témában komolyabban az is igaz. Bárhogy is lesz, nem számít, csak hogy szép élete legyen. - bár az is igaz, hogy vélaként azt hiszem nehezebb dolga lenne az életben, de ha ott vagyunk neki, akkor mégis könnyebb lesz kezelnie a dolgot. Én még amúgy is igen keveset tudok a saját származásomról és még nem döntöttem el, hogy mennyire akarok jobban beleásni a múltamba. A szüleim elhagytak, nem csoda, ha annyira nem vagyok nyitott az életük iránt. - Nem is tudom, azt hiszem ez majd kialakul. Ha valami fontosba botlunk akkor... meglátjuk rendben? - nem akarom azt mondani, hogy fél év, mert mi van, ha nem tudom teljesíteni? Inkább ne legyen semmi fix, akkor nem kell rosszul éreznem magamat, ha a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogyan szerettem volna.
Daphne-vel kapcsolatban bennem soha nincs tüske. Mindig felnéztem rá, hiszen megmentett, mint áldozatot, felemelt, mint barátot, és támogatott, mint szerelmet. Felnézek rá, mert tudom, hogy minden szinten mások boldogulását tartja a szem előtt, ettől még nem gondolom magamat papucsférjnek. Kikéri a véleményemet, s meg tudjuk beszélni, hogy mit szeretnénk. Van a döntéseinkben egy nagy adag érzelem is, de főleg a logika diktál, hogy mi lehet a tökéletes megoldás. Az, hogy olykor bizony kissé szeszélyes, csapongó vagyok, talán a véla vér hatása, de igyekszem kezelni, ő pedig már nagyjából megszokta. Most szeretnék biztos otthont a gyerekünknek, úgy, hogy közben Daphnet se veszítsem el, tehát csakis az aggodalom beszél belőlem, nem a birtoklási vágy. – Nem szoktam. Kell az a racionális lelkierő, amivel mindent átgondolsz. Elfogadom. – Bújok hozzá egy kicsit, de csak hogy ne préseljük össze a kislányt. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy egy család lettünk, hogy vannak immár barátaim, és hogy a sötét fellegek ellenére mégis van esély a boldogságra. Veszek egy nagy levegőt, amint belépünk az épületbe, amely tényleg jó nagy ahhoz képest, hogy a miénk. Lehet, hogy csupán átmenetileg, mert nem szeretném, hogy minden Shannára emlékeztessen. Meg szeretném őt tartani a gondolataimban, de az biztos, hogy saját otthonra lenne szükségünk, amit már mi alakítunk ki. Ahol felnőhet a pici, és talán egy kistestvért is be tudunk tervezni, ha Daphne is kész lesz visszavnulni. A következő egy-két év viszont kritikus lesz, mert le kéne számolni a gonosszal. Nem vagyok félős alkat, egyértelműen az auror szakmában találtam meg a hivatásomat, de Shanna haláláig bele sem gondoltam, hogy talán veszíthetünk is. Nagyon remélem, hogy Grindelwald is belegondolt, hogy milyen lelkierő van ebben a csapatban, hogy a saját életünket sem féltjük. A babát viszont el kell rejteni, mert még mindig aggódom, hogy talán a sötét varázsló eljuthat hozzá, ha kialakult valami kapocs köztük. Ha nem lett volna Julia, akkor a pici sosem élhetett volna normális életet. Abba is fájó belegondolni, hogy nem is biztos, hogy sokáig életben maradt volna.. – Mi a véleményed Kellyről? Még nekem is furcsa anyának hívni. Olyan fiatal, és alig tudja magáról elképzelni, hogy nagymama legyen. – Ezzel persze nem akarom őt kibeszélni, csak Daphne-nek tudnia kell, hogy mindezek ellenére egy vérből valók vagyunk, és nekünk is segítenünk kell neki, hogy a család tagjának érezze magát. – Ha tippelnem kéne, akkor az enyémet.. Nem vagyok benne biztos, de nemváltó az öröklés. Apa-lánya, anya fia. Talán majd egy öcsinél.. – Döntöm oldalra sármos cukisággal a fejemet, még korai az ilyesmi, kár is előreszaladni, de Hannah is olyan édesen gőgicsél, így ismét melléjük lépek, hogy integetésre emeljem a kezecskéjét. – És hogy tervezed, meddig tudsz otthon maradni?
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Örülök, hogy megenyhül. Nem akarom, hogy vita legyen belőle, mert ott bújkál benne a tüske, hogy miért nem vonulok vissza. Egyszerűen tényleg nem tehetem. Hannah nem nőhet fel olyan világban, ami ennyire kifordult magából. Még nagyon kicsi, de nem tudjuk, hogy merre tart ez az egész. Már maga a tény, hogy Dumbledore-ról gyakorlatilag lemondtak, hiszen új igazgató került a Roxfort élére és nem McGalagony prof, ami mindenkit rettentően meglepett, már önmagában ez is rosszat sejtet. Nem tudjuk, hogy a Testvériség milyen mélyen fúrta be magát a Minisztériumba, de biztos vagyok benne, hogy jelentős nyomást gyakorolnak Caramelre. Hiába a kis siker, hogy elkaptuk Sinclairt, önmagában ez még semmit sem ér, mert túl nagy árat fizettünk érte, Grindelwald pedig éli világát és csak erősödött... miattunk... miattam. Már csak ezért se lennék képes háttérbe vonulni, hiszen ha nem is így kellene gondolnom, a mi hibánk is, hogy ez lett a vége. - Akkor jó. Nem akarom, hogy akár csak magadban is, de neheztelj. - simítom meg finoman az arcát. Mennyire próbáltam magamat távol tartani tőle és most mégis annyira idilli ez az egész. Sose gondoltam volna, hogy családom lesz, habár gyerekként rettenetesen vágytam rá. Persze csak kiskoromban, aztán annyit csalódtam a rendszerben és a felnőttekben, hogy inkább ellenálltam még azoknak is, akik jót akartak. Most pedig van egy öcsém, egy szerető férjem, egy kislányom és az anyósom is elég jó fej, bár még mindig szoknom kell, hogy szinte egykorúnak nézünk ki. - Persze nem azért, mert számítunk rá, hogy baj lesz, de mégis csak úgy lenne tiszta. Legalább olyan téren nyugodtak lennénk, hogy ha valami... érted. Úgy gondolom édesanyád az egyértelmű választás. Az öcsém még nagyon távol áll a felnőtt kortól. - rázom meg a fejemet, főleg mivel még én is alig ismerem. Nem mernék rábízni egy babát. Egybként is még iskolába jár, nem lenne semmi értelme ilyesmivel terhelni szegényt. Kétlem, hogy jónéven venné, ha meghalna az egyetlen megmaradt élő rokona, aztán még a nyakába is varnának egy kisbabát. - Majd megszokjuk. Igazából az árvaház is nagy volt, csa knem voltam bejáratos minden részére. Lehetnek lezárt szobák, vagy tarthatunk fel párat arra is, ha valaki esetleg rászorul valami miatt. - gondolkodom el, hiszen nagy ez a ház és azért akadnak olyanok körülöttünk, fiatalok is akár, akiknek ki tudja, hogy mikor jöhet jól a segítség. Akár az öcsém is ide sorolható. Na nem mondom, hogy vegyük magunkhoz, könnyen lehet, hogy ki is akadna, ha felajánlanám, de a lehetőséget fenntarthatjuk. - A legfontosabb, hogy összeszokjunk. Persze nem zavar, ha benéz édesanyád. - mondom, mintha csak olvasnék a gondolataiban, pedig szó sincs róla, bár lehet, hogy képes lennék rá, ha nagyon akarnám. - Részemről nem hiszem, sose volt időm barátkozni. Szerinted melyikünk vérét viszi tovább? Nem kérdeztem meg a kórházban, hogy már egyértelműen eldönthető-e. - pillantok rá, hiszen bár Gerard véla, így a kicsi akár fél-véla is lehet, viszont bennem mint kiderült a szüleim feltárása után szintén különleges nimfa vér csörgedezik. Ha jól tudom mindkettőt nem viheti tovább Hannah, tehát bizony vagy-vagy.
Attól függetlenül, hogy kicsit én is aggódok, attól még Daphne-nek nem kell óvatoskodnia. Csak arról van szó, hogy most én leszek otthon a picivel, és szétidegeskedem majd így is magamat minden nap, hogy mi van a kedvessel, nem esik-e komoly baja. Viszont az auror szakma ilyen, akkor is van családunk, s tennünk kell a dolgunkat. Felesleges még stresszt is tolni a másikra, mert akkor az nem tud tiszta szívvel kilépni a házból, ezért aztán enyhítek az arcomon, összebújunk kicsit, hogy érezze, ez csupán egy általános házastársi nyafogás, és nem több. Igaza van, most ő lesz a kenyérkereső, a hadnagy, nekem pedig a biztos hátteret kell adnom otthonról. – Én is szeretném. – Engedem most el őket, hogy kis lélegzetvételhez jusson, hogy jobban körbe tudjunk nézni. Tudom, hogy Daphne mennyire tettrekész. Még pár hétig esetleg velünk van, hogy a szoptatási időszakot együtt tudja tölteni a babával, de a sötét varázslók addig sem pihennek, s kedves biztosan kitérne a hitéből, hogy ha azért történt volna valami szörnyűség, mert ő nem volt otthon. Így is lesz majd egy olyan időszak, amikor végre pihenhetünk, minőségi időt tölthetünk együtt. Egy esetleges második babában is benne lennék, hogy Hannah ne legyen egyke, mint én voltam, de ahhoz olyan szülők kellenek, ami Daphne-nek se adatott meg. – Akkor végrendelkezzünk? Nálam csakis anyám jöhet szóba. Nincs más rokonom. Neked az öcséd? – Anyámból még ki tudom nézni, hogy felnevel egy babát, ha már a fiatalkora elveszett, és velem nem tudott gyügyögni. Akkor nem volt rá érett, de most egyértelmű, hogy mennyire jól áll neki ez a szerep. A sógorról már nem vagyok így meggyőzödve, de Daphne ismeri jobban, lehet, hogy beletanulna, ha rávinné a kényszer. Mégsem tolnék rá ekkora felelősséget. Viszont úgy látom, hogy az ifjú feleségem szeretné bebiztosítani minden eshetőséget. Ennyire nem vagyok előrelátó, ebből is kitűnik, hogy ő a jobb szervező, én sokszor a szívem után megyek. – Mind? Nekem mindig egy szobám volt, azt sem éreztem a sajátoménak. El fogunk veszni benne.. És hogy tervezed az első heteket? Vannak esetleg barátnők, akik meglátogatnak, ilyesmi? – Ő aztán annyira munkamániás, hogy aligha hiszem, hogy a környezetéből kisgyereket vállalt volna, bár nem dolgoztunk együtt, így nem ismerem a közvetlen munkatársait. Viszont ha szükséges, átveszem Hannah-t, hogy ne neki kelljen végighurcolnia a kicsit az összes szobán. Még nem dobom be, de szándékozom meghívni anyámat is, hogy legalább időnként nézzen be, segítsen, bármilyen plusz támogatás most jól jön, akár valami vendégszobában is, hogy ne mindig nekünk kelljen pattanni éjszaka. Aztán ő is a minisztériumban dolgozik, nem kéne hogy fáradt legyen.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudom, hogy Gerard nem különösebben van oda az ötletért, hogy visszamenjek dolgozni, főleg terepre, de ha mindenki így gondolkodna, akkor máris veszítettünk és a világ hamarosab sötétbe borul. Ezt ő sem akarhatja. Nem hagyhatjuk másokra az egészet, csak mert itt a kicsi, főleg mert akkor bizony Shanna is hiába adta volna az életét. Azt szeretném, ha normális jövőt adhatnánk a lányunknak, és persze nem akarok ehhez meghalni, szó sincs róla, de csak úgy feladni sem. És bár nem akarunk e miatt veszekedni, de tudom, hogy meg kell majd beszélni idővel, hiszen most még csak a felvetés volt meg, hogy hamarosan visszatérek a Minisztériumba, ami már látszik, hogy frusztrálja Gerardot. Hogyan viseli majd, ha tényleg veszem a kabátomat. Nem idegeskedheti végig az egész napot innentől. Persze talán nekem könnyebb, hiszen nem volt családom, akik miatt aggódnom kellett volna, bár mint kiderült a családom életútja nem vetít elém se jó jövőt, hiszen a szüleim aurorok voltak és meghaltak, de én ettől még nem adom fel. - Igen az jó lenne, de tudod, hogy ehhez kell egy élhető világ is, ugye? - kérdezem óvatosan. Nem akarok máris vitát szítani, de hiába a remény egy saját otthonról, ha nincsenek meg rá a körülmények. Lássuk be, kész csoda, hogy Hannah életben van, ahogyan az is, hogy mi itt vagyunk. Lehet, hogy igaza van és nem kellene tovább kísérteni a sorsot, de akkor csak a kispadon ülnénk remélve, hogy minden jóra fordul. Arra képtelen lennék. Csak elrontaná az idillt, amiről ábrándozik, főleg, ha romlik a helyzet a világban. Még nem tudhatjuk, de ha Hannah különleges lány véla, vagy nimfa, akkor bizony még a varázslók között sem lesz átlagos, nem hogy ha tényleg a muglik megtudnák, amit már oly rég óta titkolunk előlük, hogy létezik mágia. - Én sem, de... sosem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Elkaphat egy kelpi egy tavi fürdőzés során, vagy bármi. - felelem azért óvatosan, bár érzem, hogy Gerard bizony erősenn ellenez bármiféle rákészülést arra, hogy mi lenne ha. Jelen állás szerint még csak Hannah elhelyezése is kérdőjeles lenne. Vajon Kelly lenne erre az alkalmas személy, aki sose nevelt kisbabát? Az én családom részéről nincs erre opció, hiszen az öcsémmel még egymást se nagyon ismerjük, nem varrhatnék a nyakába egy kisbabát. Tudom, hogy nem szabad rosszra gondolni, de azért előre gondolkodni nem biztos, hogy mindig annyira rossz. - Nem tudok róla. Szerintem nekik épp elég van, amiből gazdálkodhatnak. Ez mind a miénk, még ha tényleg rettentő nagynak is tűnik. - lépdelek beljebb, hogy körülnézzünk egyáltalán hány szoba van, mi az, amit jobb nem bolygatni stb. stb. Nekem nagyon idegen azért ennyi hely. Árvaházban nőttem fel, világ életemben volt szobatársam, hiszen ez a Roxfortban is folytatódott. Akkor lettem önálló, amikor elkezdtem dolgozni és miután Janette apja kihúzott a bajból, amibe sikerült keverednem a suli után. Tényleg furcsa volt elhagyni a kis lakást, amit sikerült önállóan már évek óta fenntartanom, de hát azt is szoknom kellett, hogy már nem vagyok egyedül, hanem ketten Gerarddal megtudjuk oldani az életünket. Részben ezt azért még mindig szoknom kell. Nehezen kérek még tőle is segítséget.
Shanna emléke természetesen nem csak a lányunk nevén keresztül fog bennünk élni, még most is belesajdul a szívem, hiszen én aztán személyesen, testközelből láttam a halálát. Ám az élet nem áll meg, sőt, egy új sarjadt pont ugyanakkor, vele kell törődnünk, nekünk túl kell élnünk, hogy a gyerekünk boldog, családi körben nőhessen fel. Ez nyilván nem olyan egyszerű, viszont Shanna auror volt, és benne volt a pakliban, hogy egyszer valami nem jön össze. Így elébe ment a sorsának, tudatos döntés volt a részéről, hogy minket ment meg. Daphne viszont a korábban megbeszéltekkel ellentétben nem akar még visszavonulni. Azt még feladtam érte, hogy nem megyek terepre, hogy babázzak, de ő most a végére akar járni a dolgoknak, ezen pedig nem kicsit vagyok kiakadva. Egy élő céltábla, s ha őt is elveszítem, akkor mi a jó életet csinálok? Ám felesleges veszekedni, amúgy sem szoktunk, úgyhogy még barátkozom a gondolattal. – Legalább van helyünk. Szeretném, ha egyszer valami saját házunk lenne, amit az otthonunknak nevezünk, amit közösen választunk, Hannah-nak babaszoba, ilyesmi. – Talán kicsit nyomatékos is vagyok, mert addig még rendben van, hogy Daphne munkamániás, és az igazság szeretete élteti, de örökké menekülni, vagy bújkálni sem lehet. Sőt, mi van, ha jön még egy vagy több baba? Előbb-utóbb be kell rendelkeznünk valami békésebb felállásba. Erről azonban még szó sincs, úgyhogy marad ez a birtok, s ismerkedés az új helyezzel. Nem veszem át a babát, addig jó, amíg Daphne tud vele anyáskodni, de azért elgyönyörködök a tágranyíló hatalmas szemekben, látszik, hogy újabb véla született. A nagyanyja már biztosan most imádja! – Nem, szó sem lehet róla. Nem szándékozunk önfeláldozni másokért, ezt remélem most már te is megérted. Minden tiszteletem Shannáért, de nem követjük a példáját. Rendben, kedves? – Húzom magamhoz a feleségemet, azért óvatosan, nehogy eldobja Hannah-t. Ami lehetetlen, vannak ott bőven anyai ösztönök. Mindenesetre egy csókot nyomok az ajkára, hogy utána elengedjem, s társuljak hozzá a nézelődésben. Nagyon nem az én stílusom, kicsit talán a Warringhton kúriára emlékeztet, amiről csak rossz emlékeim vannak, ráadásul a banya azóta sem került elő, aki ránk gyújtotta. Anyámnak hittem, de kiderült, hogy semmilyen vérségi rokon nem volt köztünk. – Most akkor melyik rész lesz a miénk? Gondolom a Troops lányok is részesültek valami tulajdonban. – Hümmentek nézegetve a tágas tereket, s közben kicsit sóhajtok, hiszen az anyám részén nincs nagy vagyonom, esetleg mint Warrington megnézhetném a bankot, hogy van-e bármilyen örökségem.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Eltelt már néhány hét a szülés óta, már a temetésen is túl vagyunk, de csak most került sor a költözésre. Valahogy nem tudtam rászánni magamat és nem csak azért, mert furcsa elhagyni a saját lakásomat, hanem nem is tudom. Nehéz ezt megfogalmazni, még mindig nehezen fogom fel, hogy ez az egész megtörtént és én a nagyrészére nem emlékszem. Na igen a szülésem nem sorolható a kellemes emlékek közé és az esküvő se volt épp a legszebb. Az esküvőnk napja örökre az a nap marad, amikor Shanna meghalt és feláldozta magát a piciért és egyben ez Hannah születésnapja is. Bár az első ilyen ünnep még majdnem egy év múlva lesz, de egyelőre sejtelmem sincs hogyan fogjuk tudni ténylegesen megünnepelni. Nem így kellett volna lennie, de így lett és valahogy most már ehhez kell alkalmazkodni. Egyben pedig el kell fogadnunk, hogy Shanna meghalt, de pont e miatt lesz olyan furcsa pont ebben a házban élni, még ha ő azt hiszem így is akarta. - Tényleg jó lesz így? Igaz, hogy sokkal jobban elférünk, de közben... - önkéntelenül is megborzongok, ami mintha átragadna a karomban tartott picire is, mert egy pillanatra mocorogni kezd, mintha még a szemét is kinyitná, de aztán nyugodtan alszik tovább. Nekünk pedig már nincs más dolgunk, mint átlépni a küszöböt. A költözés a végére ért, a nem túl sok közös holmink már a házban van, sőt a kis háziállatom is megtalálta már a helyét. Jártunk is itt a költözés előtt, hogy nagyjából felmérjük mi hová kerül, de ez már tényleg a véglegesítése és biztos, hogy nehéz lesz megszokni. Természetesen olyan szobát kerestünk, ami lakatlan volt, Shanna lakrészét képtelen lettem volna bármi módon is megbolygatni. Úgy döntöttünk, hogy ezt meghagyjuk az apjának, amikor már összeszedi magát annyira, hogy képes lesz rá. - Még mindig nem értem, szerinted sejtette, hogy baj lesz, vagy nekünk is végrendeletet kellene eleve írni? - lépek beljebb és újra elcsodálkozom az épület méretein és szépségén. Én, aki árvaházban nőttem fel, aztán egy kis lakásban éltem Londonban, nem ilyesmihez szoktam. Itt tágasak a terek, nem két szoba van, mint nálam. Egész üresnek tűnik, hiszen sosem volt olyan sok holmim, Gerardnak meg főleg, miután az otthona mindenestül leégett. Valahogy ég most is csendesebben járok, óvatosabban, sőt észre sem veszem, de még a hangomat is lehalkítom kicsit, mintha attól félnék, hogy megzavarok valakit, pedig nincs itt senki sem rajtunk kívül tudtommal.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Igyekszem nyugodt, mély levegőt venni, de minél mélyebbet próbálok annál szűkebbnek tűnik a hely a tüdőmben, mintha a robbanás forró levegőjét szívnám be magamba a Kikötőből újra. Hálás vagyok azért, hogy megjelentek és helyre pofoztak amennyire csak lehetséges, talán tudat alatt azért is, hogy végül Gemma néhány dolgot elhallgat és ahelyett, hogy a kielégíthetetlen kíváncsiságomat táplálná, pihenésre ösztönöz. Tényleg kimerült vagyok, szörnyen, az agyam fel-le kapcsolgatva cikázik és ernyed el újra, még az is előfordulhat, hogy ébredés után néhány elhangzott dolog nem is fog derengeni. Meg kell békélnem azzal, hogy most alvásra van szükségem, anélkül használhatatlan vagyok, és minél gyorsabban kipihenem magam annál gyorsabban beszélhetek újra Gemmáékkal. Azt mondjuk még nem tudom, hogy pontosan mit is fogok mondani a Minisztériumban, hiszen nyilvánvalóan a párbajunk nyomait el fogja valaki tűntetni és amikor lekövetik a tetteseket és rám találnak… Valamit mondanom kell. - Gemma… - szólalok meg halkan, az ajkaim lebiggyednek, de igazából a tekintetem ellágyul, ahogy hallgatom a szomorú történetet. - Sajnálom… de örülök, hogy közelebb kerültél az igazsághoz. És Andrew-hoz. - válaszolok csak ennyit, több sajnos most nem telik tőlem. Nem tudom, hogy pontosan mit érezzek azzal kapcsolatban, hogy ő találkozott a halott szerettével és el is köszönt tőle, hiszen a helyzetünk teljesen más, Jake nem halott, csak kómában van, és talán örökre ott rekedt lent, én pedig idefent... A vízből azonnal kortyolok egyet-kettőt, mikor megjelenik vele, ugyan a kezem erőteljesen megremeg már ennyitől is. Kicsit lehanyatlok egy hörgő levegővétellel, de a visszakérdezésre a tőlem telhető legnagyobb magabiztossággal bólintok. - Igen, biztos, nagyon köszönöm, hogy megkerestetek, kérlek add át neki is… hálás vagyok. - viszonzom gyengén a mosolyát, nem fukarkodom a dicsérettel, amúgy se szoktam, de most aztán tényleg fogalmam sincsen, hogy mi lett volna velem nélkülük. Talán… talán ha Nox megöl, akkor lekerültem volna Jake-hez és újra együtt lehettünk volna, de milyen áron? Figyelem, ahogy távozik, számítva arra, hogy még utoljára visszafordul az ajtóból, így csak amikor hallom a zár kattanását és a távolodó lépteit akkor ernyedek el teljesen majd fordulok az oldalamra és kuporodok össze, hogy kiszakadjon belőlem egy néma, de annál mélyebb zokogás.
// Én is nagyon köszönöm, úgy örülök, hogy ennyi karakter életében vert szöget a mese. * - * A korábban távozó Andrew-nak is köszi a játékért, imádtam.
A játék lezárva, a helyszín szabad, bár tekintve, hogy a házam… Azért ne jöjjön senki be csak úgy!//
Tudom, hogy lenne még mit elmondanom Shannának, de akkor sem tudom, hogy most mennyire lenne jó ötlet az én dolgaimmal traktálni. Számomra is még annyira friss minden. Anyával beszéltem, elbúcsúztam tőle, ami egyszerre volt csodálatos és egyszerre rettenetes érzés. Beszélnem kelle a bátyámmal és megpróbálni felkeresni az igazi családomat, de hát lássuk be, nem a legjobb ómen, hogy valójában Seoras vagyok, és Dane sem tűnik kifejezetten jó báty alapanyagnak. De legalább Andrewval rendeződött a kapcsolatom, de azért ijesztő arra gondolni, hogy nem sokon múlt, hogy ott maradjunk, és közben azért ijesztő arra gondolni, hogy összeköltözünk és vajon Andrew esetén még egy kiadós alvás utan is megmarad ez a vélemény? Akkor is ezt szeretné majd? Más életet, nem az éjszakai vadászatokat és bosszúállást? Túl sok a kérdés, nem zúdíthatom ezeket valakire, aki csoda, hogy képes beszélni, annyira össze van törve, ami persze teljesen érthető, hiszen hónapok óta kétségek között vergődik, hogy mi lesz és most maximum csak egy kevéske reményt hoztunk neki, de még az se biztos. - Talán igen, de most tényleg az lenne a legjobb, ha megpróbálnál pihenni. - próbálom egy kicsit elterelni ettől, hogy ne bukjon ki belőlem, hogy a reménye talán teljesen felesleges, mert nem tudjuk, hogy mi történt Jakekel, amikor visszatartotta azokat a holt lelkeket, hogy mi egyáltalán visszatudjunk térni ide. - Hogy én? - pillantok rá meghallva a kérdést. Igaza van, ez nem pont az, amivel terhelni szeretném, de ha érdeklődik akkor mégis csak illene, és talán egy kis jó hír annyira nem árt, legalább egy minimális. - Beszéltem anyával. Ő is ott rekedt, és csak akkor tűnt el, amikor beszéltem vele. Elmondta miért hoztak el az igazi családomtól, hogy segíteni akartak rajtunk a bátyámmal, mert egy jóslat szerint meghaltunk volna velük. Őszinte volt és... jó volt elbúcsúzni tőle. - egy halvány mosolyt engedek meg maradnak, de azért egy pillanatra még így is fátyolossá válik a tekintetem, de sikerül ezúttal visszatartani a könnyeket. Ma már azt hiszem túl sokat sírtam, úgyhogy ideje lenne végre megnyugodni nagyjából és nem újrakezdeni. - Biztos vagy benne? - állok fel, és tényleg első körben csak annyira sietek ki, hogy egy pohár vizet tegyek le az éjjeliszekrényre. - Andrew még igazán tud várni egy kicsit. - mosolyodom el és mégegyszer megszorítom a kezét támogatóan, de ha megerősít, hogy menjek, akkor felállok az ágya széléről és még egyszer hátrapillanva elindulok kifelé. Persze úgyis itt maradunk majd legalább ma éjszakára és maximum berendezkedünk odalent, hogy vigyázzuk az álmát, ha egy emelet távolságból is és a házat is.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Lehet, hogy ha akartak volna se értek volna el, mert az elmúlt napokban csak azzal törődtem, hogy előkészítsem a Kikötőt és csapádba csaljam azt a nőt… akiről kiderült, hogy Jake lelövésében nem is bűnös. Ez nem jelenti azt, hogy másban nem az, de azt igen, hogy a gyászomat, a dühömet nagyon rossz irányba fordítottam és az érzelmeim felelőtlenül átvették rajtam a hatalmat, hiába hittem azt, hogy mindent átgondoltan terveztem meg… Szeretném azt hinni, hogy már képzett auror vagyok, de ebben a szakmában folyamatosan tanulunk és habár tiszti képzésen veszek részt, nincs annyi gyakorlatom, mint szeretném. Szeretnék már apám helyében lenni, magabiztos vezető, tapasztalt auror, hallgatnak rá az emberek, legyőzhetetlennek és megingathatatlannak tűnik, én pedig… Lepillantok az összezúzott testemre és csak lassan bólintok szűkölködve a szavakkal. Ellenben képtelen vagyok a megtépázott tudatomat irányítani és ugyan önként nem tekintenék bele Gemma fejébe, hiszen barátok vagyunk, de most érzem, hogy miközben engem vigasztal, valójában talán neki is vigaszra van szüksége, de nem tudom megállapítani egyelőre, hogy pontosan mire gondol. - Igen, lennie kell rá esélynek. Azt se hittem volna, hogy van még átjárás arra a világra és ti még is megoldottátok. Ha van mód a felébresztésükre… megtalálják. Megtalálom. - suttogom, reménnyel telve, hiszen a szavai tényleg azt sugallják, hogy talán visszakapom, van valamiféle megoldás. Mégis ahogy elmereng újra azt érzem, hogy valamit elhallgat előlem, és ez kezd kényelmetlenné válni. Amikor meghallom Andrew apját valami lassan kattan bennem és a feltételezés kiszalad a számon. - És te… találkoztál a családoddal? - fordítom rá a kérdést, mert ez megmagyarázhat néhány dolgot. Nem akart terhelni, miközben itt fekszek testileg és lelkileg is összetörten, de az elmém annyira tompa és olyan sérült, hogy hullámokban felélénkülök és szörnyen elzsibbadok, és amikor a hullámvasút magasan jár, akkor nem tudom kizárni az érzéseit. - Egy pohár vizet, kérlek. És… nem kell, Andrew vár téged. - mondom ki a leghitelesebb, legerősebb, legmagabiztosabb hangomon, amihez nyúlni tudok jelen esetben, pedig a valóságban tudom, hogy ahogy kilép az ajtón és magamra maradok az ágyban, amin már egy éve Jake-kel osztoztam a magány elviselhetetlenné fog válni. Ahogy ő nem akar a boldogságával traktálni, úgy én nem akarok a boldogsága útjába állni. Túl fogom élni és erősebbé fogok válni, hogy megtaláljam Annabelle-t, megtaláljam a megoldást, hogy Jake visszatérhessen hozzám. Bár ott tartanék már… Most még olyan elviselhetetlenül fáj… Ettől függetlenül hiába látott vérben szétzúzva, hiába segített levetkőzni és tisztálkodni, minden pillanattal egyre jobban szeretném újra a kezemben tartani a dolgokat, még ha ilyen icipici lépéssel is kezdődik, minthogy nem marad az ágyam mellett, ameddig elalszom, hanem visszatér a párjához.
Én is úgy gondolom, mint ő, de most nem tehetek mást, mint hogy együttérzően pillantok rá és fogom a kezét, hiszen mit mondhatnék? Átkozottak legyenek a pisztolyok és az is, aki létrehozta őket, hogy ilyesmire képesek. Embereket taszítanak lényegében tetszhalott állapotba, kétségek között tartva azokat, akiknek fontosak voltak valaha. Bár nem tudom, hogy Shannának könnyebb lenne-e, ha Jake halott lenne és nem pedig kómában. - Nem tudtuk, hogy Jake is ott lesz, te pedig annyira... - kezdek bele a mentegetőzésbe, amiért neki nem szóltunk. Lássuk be nincs jól, ezt mindenki tudta, nem hívhattuk el egy lelehtetlen küldetésre, ami azt sem tudtuk, hogy mit jelent pontosan, hiszen az sem volt egyértelmű, hogy Luna megérzése mit jelent, és akkor még azt sem tudtuk, hogy átkerülünk Tükörországba, ahogyan azt végképp, hogy kikkel találkozunk majd ott. Egy pillanatra még eszembe jut újra anya és már nem tölt el a gondolata olyan rémképekkel, mint eddig. Talán képes leszek így, hogy elbúcsúztam tőle, elfelejteni végre azt, ami történt, vagy legalábbis az emlékeim között hátra száműzni azt a rettenetes estét. - Nem akarom azt mondani, hogy minden rendben lesz, mert nem tudhatjuk, de sokan dolgoznak azért, hogy valahogy megoldják ezt. Talán... van rá esély, hogy valahogy visszatérjen. - bár nem tudom, hogy mi történt vele, amikor megpróbálta visszatartani azokat a lényeket, de ezt az apróságot ezúttal elfelejtem közölni Shannával. Reményre van szüksége és nem arra, hogy Jake lelke talán sérült, vagy megsemmisült, amikor nekünk segített visszatérni. Talán nem történt vele baj és tudta, hgy mit csinál, én is ebben reménykedem. A kérdése zökkent vissza egy csepp merengésből és ezúttal egy kicsit még talán el is pirulok. Nem tudom mennyire lenne illő most ilyesmiről beszélni. Végül csak lassan bólintok és egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. - Találkozott az apjával odaát. Azt hiszem... sok mindent megváltoztatott benne az a beszélgetés. - de nem, arra egyelőre nem térek ki, hogy azt mondta nem rég a Minisztériumban, hogy költözzünk össze. Shanna szenved, igazán nem traktálhatom a saját boldogságommal. - Itt maradjak, amíg elalszol? Vagy szükséged van még valamire? - mert pihennie kellene és talán most hogy híreket kapott Jakeről képes lesz rá. Ha nem is lesz nyugodt az álma, de akkor is muszáj a sebeinek regenerálódni mind a testi, mind a lelkieknek.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Andrew kicsúszik a kezeim közül, szó szerint vagy átvitt értelemben és elhagyja a szobát, én pedig úgy nézek utána, mintha éppen Jake húzná be az ajtót és távolodna el tőlem. Még mindig össze van zavarodva a fejem egy kicsit, de minden perccel egyre jobban kitisztul, főleg, ahogy egyre többmindent tudok meg tőlük. - Még is mire jó ez az egész? - szalad ki a számon és annak ellenére is, hogy milyen ramatyul vagyok az ökleim megfeszülnek, ahogy tehetetlenül rámarkolok a takaróra. Nem ölnek, de a lelküket abba a szörnyű másik világba száműzik élet és halál között? Mire jó ez a kegyetlenség? Mi hasznuk lehet belőle? Rengeteg kérdés dübörög a zsongó fejemben, de a legfontosabb az, hogy valahogy lejussak oda, valahogy kihozzam Jake-et, ha lehetséges… Ha lehetséges. - Nem tudhatod, hogy… - kezdenék el reflexből ellenkezni, amikor gyengéden megfogja a kezemet, de a hangom megbicsaklik és a vádló tekintet azonnal megtörik. Pontosan tudhatja, hiszen ő találkozott vele, beszéltek, hiába ellenkeznék. Nem avattak be abba, amiről mesél, így kissé összevonva a szemöldökömet kérdezek vissza. - Cody miatt? Hiszen ő már lassan két éve… - pillantok rá értetlenül, máskor olyan tisztán és egyértelműen fogalmazok, most viszont a mondataim nagyrésze szertefoszlik és nem tudom befejezni. A valódi halálának időpontját mondom, nem azt, amikor a semmivé vált, hiszen beavatott, hogy valójában a teste sosem tért vissza a Tükörországban velünk. Felsejlik az ütközet Nox-szal, ahogy hozzávágom, hogy az ő halála is a lelkén szárad, kissé meg is rázom a fejemet, küszködve, hogy a jelenben maradjak. Jól összekuszálta a fejemet az a boszorkány, de valljuk be, hogy már összetörten rontottam neki, így egyszerűbb dolga volt. Az üzenetre néhány pillanatra elengedem a kezét, feljebb tornászom magam, hogy inkább félig üljek és ne feküdjek, majd kutatva a kezeiért újra érte nyúlok, már ha nem sértettem meg azzal, hogy rá akartam szólni, hogy én jobban tudom Jake mit akar, és nem örökké egy másik síkon ragadni, távol tőlem. Remélem nem, mert szörnyen szükségem van arra, hogy mellettem legyen. Amikor felismerem az idézetet az állkapcsom megfeszül, a levegő belémszorul, mintha hasba vágtak volna aztán az ajkaim önkéntelenül elkezdenek mozogni és erőtlen hangon én is folytatom. -... s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk. - aztán elhallgatok, hiszen folytatja és néhány pillanat erejéig csak lesütve a tekintetemet meredek magam elé. - Köszönöm, hogy eljöttetek értem és hogy elmondtad ezeket, Gemma. Nagyon sokat jelent, hogy tudom, hogy a lelke ép és nem olyan magatehetetlen és hideg, mint a teste a Szent Mungóban. - vallom be, bár még nem teljesen tudom az érzéseimet tisztázni és egyértelmű, hogy egyszerűen elfogadni se azt, hogy Jake már soha nem tér vissza hozzám, főleg, mert Gemma most mondta, hogy azt mondta, hogy nem felejt el és találkozunk még. Ez nem a végső búcsú hangja, nem öli meg a reményt, ami bennem lángol, hogy megbosszuljam és kiderítsem hogyan tudom felébreszteni őt és mindenkit, aki vele együtt ott rekedt. Talán ha mindenki felébred helyrebillen annak a világnak az egyensúlya és ő is visszatérhet... Azzal a ténnyel az agyam most nem hajlandó foglalkozni, hogy a pisztolyok előtt is volt őrzője a helynek, Dick, tehát mindenképpen valakinek ott kell maradnia. - Te és Andrew?... - váltok témát hirtelen, ugyan korábban is mutatkoztak együtt, nem most először érkeztek valahova párban, de valamiért akkor is van egy olyan halvány érzésem, hogy valami megváltozott.
Nem ölelem át szorosan, amikor ő kezdeményezi a mozdulatot, hiszen bár a sérülései nem annyira komolyak talán, azért még se lehet tudni és ha ő érzi a fájdalmat, akkor nem fogom szorongatni. Azt hiszem most nem tehetünk úgy se mást, mint hogy mellette vagyunk és támogatjuk amennyire ez lehetséges egyáltalán. Aztán irány fel az emeletre, hogy legalább nagyjából rendbehozzuk és tiszta ruhát kapjon és puha ágyba kerüljön. Talán majd egy kiadós és nyugodt alvás jót fog tenni neki és akkor majd valamivel könnyebb lesz. Ahogyan mondtam neki minden nap egy kicsit jobb. Azt persze nem mondhatom, hogy elmúlik teljesen, hiszen minden nap hiányzik nekem anya és apa, de... de vannak napok, amikor nem gondolok rá annyit és az ijesztő képek a múltból is fokozatosan halványodnak. - Mind ott vannak, akik a Szent Mungóba kerültek. Azok a pisztolyok... nem ölnek meg, de valahogy kiragadják a lelket. Nem tudnak tovább lépni, de visszatérni sem, ha Jake nem lenne ott talán az egész összeomlana és nem tudni ez mivel járna, túl sokan rekedtek már ott. - persze nem lep meg, hogy egyből remény gyúl a szemében és még rosszabb lesz majd lebeszélni erről és megértetni vele, hogy ezt így nem lehet megoldani. Az, hogy mi visszatérjünk is csak nagyon kevésen múlt, nem lehet csak úgy elmenni a függönyön túlra, aztán visszajönni, amikor az ember akar. Azt sem tudom pontosan, hogy mi történt Jake-kel, amikor feltartotta azokat a rémeket, amik megpróbáltak minket ott tartani. - Nem mehetünk oda, kérlek értsd meg, túlságosan kockázatos, ő sem akarná, hogy ezt vállald. - fokom meg finoman a kezét, mert látom én, hogy ezek a hírek most megint nem nyugtatták meg. Nem is tudom, hogy mi a jobb, hogy hall róla, vagy hogy nem. Így most átkozhatja magát, hogy nem ő volt ott, de nem lehet ezzel már utólag mit tenni és mi sem tudhattuk, hogy Jake-kel találkozunk majd. - Cody miatt mentünk, és egy megérzés miatt, amiről Luna üzent, de... nem sokon múlt, hogy ott ragadjunk. Nem mehetünk vissza, mindennek következménye van és még nem tudni, hogy ennek mi lett pontosan. - sóhajtok egyet,hiszen kiengedtük a nimfát és nem tudni, hogy hol van és mit akar tenni, meddig tart, amíg erőt gyűjt és hogy mit kezd majd ezzel az erővel. Az biztos, hogy megúsztuk, de nem sok híja volt, hogy ne ott haljunk meg. Ha Jake nincs, akkor talán csak Gina és Peter tér vissza Cody apjával. - De üzent neked. Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért. Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk. És nem tudom, hogy mi módon, de azt mondta, hogy még találkoztok és sosem felejt el. - tudom én, hogy ez most nem sokat segít, de talán az idézet, amit sikerült megjegyeznem segít majd, hogy egy kicsit könnyebb legyen a lelke. Legalább annyira, hogy aludni tudjon egyet és gyógyulhasson.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Annyira elég a gyógyítóbűbáj és a gyors ellátás a fiolákkal, hogy jobban magamhoz térjek és képes legyek észrevenni, hogy Gemma arcán is leperegnek a könnycseppek. Felemészt a tehetetlenség, a fájdalom, amihez semmilyen sérülés sem jár, amit kezelhetnének, de ott voltam a házuknál, tudok a múltjáról, a szülei haláláról, a fogvatartásról és a vámpírokról, tudom, hogy tényleg megérti a fájdalmat és bár megszólalni nem tudok újra, de a kezeimmel a fájdalmat néhány pillanatra ignorálva kinyúljak és szorosan, amennyire az összetört testemmel ez lehetséges, megöleljem, miközben megindul néhány könnycsepp az én arcomon is. Aztán el is engedem és kicsit megsemmisülten ölelem át a saját testemet, hogy a két barátom fellebegtessen a szobába. Még soha nem éreztem magam ennyire gyengének és kiszolgáltatottnak, már ez önmagában elég arra, hogy felemésszen a némaság, de valójában csak Jake-re tudok gondolni és arra, hogy már lassan tíz éve elválaszthatatlanok voltunk, most pedig... Ahogy elkezdenek vetkőztetni és segíteni, hogy megszabaduljak legalább az összecsapás maradványaitól, próbálok elidegenedni a saját testemtől, mintha ezzel megtagadnám, hogy ez az egész tényleg velem történik, csak bámulok magam elé némán pergő könnycseppekkel, de Gemma hangja visszavezet a jelenbe és hirtelen sokkal jobban rájuk fókuszálok. - Hogyan? A Függönyön túl van? Hiszen a Szent Mungóban kéne, hogy... hogy került oda és ti...? - kérdezek vissza, és ezúttal Andrew kezét kapom el, de megrázom a fejemet, ami nem a legjobb döntés, mert már így is rémesen hasogatott. - Ez rá vall... a függönyön túli világ őrzője, ahogy Dick akarta, de... ne mondd, hogy békére lelt! Nem halt meg! Ha nektek sikerült beszélnetek vele, akkor talán én is elmehetek, talán visszahozhatom magammal, talán ő lesz az első, aki magához tér a kómából, talán... - engedem el Andrew kezét, ha akar, akkor távozzon és hagyjon minket magunkra, nincs a kezemben annyi erő, hogy visszatartsam, de látszik rajtam, hogy a szavai nagyon mélyre ütöttek és sajnos nem nyugtattak meg valami nagyon. Nem akarom, hogy békére leljen! Azt akarom, hogy visszatérjen hozzám! - Mondj el mindent Gemma... kérlek... - fordulok a lányhoz, szinte könyörgő tekintettel, nem is szinte. A kimerültség hullámokban támad, megremegek, eltorzul az arcom, de nem vagyok hajlandó pihenni, ameddig nem tudok meg többet. Én majdnem a halálba szaladtam egy hamis nyomon a gyászomban, ők viszont tényleg találkoztak vele... hogyan?
Hurcolom a gyógyító bájitalokat, a kötszert, s a tiszta ruhát is. Ha belegondolok, ez olyan szomorú, s a szüleim tragédiájára emlékeztet. Shanna és Jake együtt tervezte ezt a házat a családalapításra, így hacsak az aurorlány majd az idővel tovább nem lép, akkor értelmét veszti minden. Ám én bízom benne, hogy Shanna nem csak a munkában oly eltökélt, hátha össze tudja magát szedni lelkileg is, hogy a magánéletre rendben legyen előbb-utóbb. A biztonság kedvéért azért elfordulok, de aztán gondolok egyet, s segítek Gemmának kihámozni az aurort a ráégett ruhákból, itt most elkél a több kéz. Nem vagyok gyógyító, de a barátság olykor bizony minden készséget felülír. Láthatóan nem fog belehalni a sebeibe, remélhetőleg a bánatba sem. A gyógyitalok sem tesznek csodák, hagyni kell, hogy kifejtsék a hatásukat. A lány ágya mellett, Gemmával szembeni oldalon gugolok, olykor Shanna homlokát érintve az ujjaimmal, hogy van-e sebláza. A sebek szélén én magam is elvégzek néhány tisztító mágikus kötést, hogy mielőbb ránduljanak össze, a vagyonos playboy magamutogatása most véletlenül sem lenne helyénvaló. Ám másban is meg tudom erősíteni Gemmát. – Ahogy mondja. Találkoztunk vele. Az már nem az élők világa, ám ahol most van, komoly feladatot vállalt, s minket is megmentett. Ő a túlvilág őrzője, a függöny meglétéért felel. Azt hiszem, tényleg békét talált. – És itt valóban megfordulok, hogy magukra hagyjam őket, legalább pár percet beszélgessenek, hogy aztán Shanna aludhasson egy jó nagyot. Akár napokat is. Biztos vagyok benne, hogy kellünk majd ide egy időre, hogy ápoljuk a barátunkat, majd ugrasztok valami házimanót váltás ruhákért, s élelemért. A gyógyulás mellett gyengéd ápolás, de társaság is kell most neki. Lemegyek a földszintre, s ott várom be Shannát, bármeddig is tartson, hogy majd egyszer lejön.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Andrew ide-oda suhan, én végig Shanna mellett maradok. Sejtem, hogy mit érez, még ha nem is vagyok vele teljesen tisztában. Az én fájdalmam is elviselhetetlen volt, amikor Mark gyakorlatilag kivégezte a szüleinket. A mai napig cipelem ezt a terhet és talán soha sem leszek képes megszabadulni tőle. Finoman simogatom Shanna fejét, amíg Andrew visszatér. A kezdetleges gyógyítás, amire képes vagyok most nem ér olyan sokat, de a szerek, amik érkeznek talán segítenek valamiennyit. Teljesen megértem hát azt, amit Shanna mond, hogy úgy érzi semmi se lesz rendben. Talán szörnyű ezt mondani, de ha Jake tényleg halott lenne könnyebb lenne neki. Idővel enyhülne a fájdalom, idővel jobb lenne, de így... csak vár és küzd és próbál loholni valami után, ami úgy sem hozza vissza. Én is megtehetném, hogy gyűlölöm a testvéremet, főleg hogy valójában nem is az, de mit érnék vele? Felemésztene a bosszú, a fájdalom, ha nem próbálnék meg tovább lépni. Ez volt az oka, hogy nem adtam fel őt azonnal, hogy próbáltam hinni abban, hogy még van benne valami jó, hiszen együtt nőttünk fel. - Tudom, hogy most így érzed, de... idővel könnyebb lesz hidd el. Ha nem is holnap, de... majd... eljön egy nap és akkor egy kicsit kevésbé fog fájni és minden nappal egy picit megint kisebb lesz a teher. - próbálok erős maradni, de nem tudom visszafogni én magam sem az időnként legördülő könnycseppeket. Ott a gombóc a torkomban. Tudom, hogy mennyire nehéz. Azután, hogy bezártak a pincébe hónapok kellettek, hogy összeszeedjem magam. Talán, ha ez nem történik akkor nem kerülünk akkora bajba Andrewval, hogy meg kelljen osztania velem a szívét. Talán akkor most erősebb lennék és én is a Segítők közé jelentkeztem volna az Akadémián, de nem tettem, mert még mindig nem vagyok a régi és talán sosem leszek, de megpróbálhatom megközelíteni azt, aki voltam. - Hát persze, felmegyünk, ott kényelmesebb lesz. - bólintok egyet. A pálcám amúgy is a kezemben van még most is, így óvatosan felállok, közben már a varázslat is elhangzik, hogy Shanna teste megemelkedjen és elinduljunk fel a lépcsőn. Andrew bár elfordul, de tényleg nem olyan helyzet ez, amikor az ilyesmi számítana, de mégis rendes tőle, hogy megadja ezt a tiszteletet Shannának. Óvatosan bújtatom ki a ruháiból és próbálom finoman áttörölni a testét egy nedves ruhával, hogy legalább nagyjából tiszta legyen, amikor a bájitalok és a sebkötőzők elkezdenek hatni és mégis csak kényelmesebben feküdhessen. Nem találosak a sérülései, ezt még nem szakavatott gyógyítóként én is látom, de megértem, hogy így éli meg. Amikor minden áldott nap vámpírok martaléka voltam sose ártottak nekem annyira, hogy ne legyek képes talpraállni, de mégis úgy éreztem minden nappal, hogy egyre fogy az erőm, hogy feladom, pedig fizikailag nem kerültem olyan állapotba, ami erre indokot adott volna. - Próbáld összeszedni magad jó? Figyelj a hangomra és ne gondolj most semmi másra. Mi... néhány órája beszéltünk vele. Odaát voltunk, a függönyön túl. Nem akarná, hogy ilyen állapotban légy miatta érted? - nem zúdítom rá az egészet, de valahogy muszáj összeszednie magát, valahogy muszáj akarnia, hogy jobban legyen, különben nem sokat érnek a bájitalok, vagy a kötözés sem. A sebei nem csak fizikaiak, hiába gyógyulnak be, akkor sem lesz jobban, ha ő nem próbál meg jobban lenni.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Szinte rongybabaként nyöszörgök Gemma karjaiban, alig mozdulok, akkor is a fájdalomról eltorzult arccal és próbálok a tudatomnál maradni, ami a gyors bűbájoknak hála sikerül is, de nagyon nehezen. Ahogy beúszik az arcom elé Andrew is és érzem az érintését a vállamon a tekintetemből a köd kissé felszáll. - Gemma… Andrew… - suttogom halkan a neveiket, mintha ezzel akarnék biztosra menni, hogy nem csak álmodom, nem lázálom ez az egész, hiszen a testem a rengeteg sérüléstől, ami között van égés is, lángol a kimerültségtől. Nem igazán fogom fel, hogy mire gondol, hogy nem leszek egyedül, még annyira friss minden, és az elmúlt napot nagyon is egyedül töltöttem vérben a padlón, de most már itt vannak és nem fogok belepusztulni a fájdalomba, még ha most úgy is tűnik. - Nem lesz minden rendben, nem lehet, mert Jake… - nyögöm halkan, és a fájdalom újra belém hasít, összegörnyedek a lány ölében vergődve. Andrew gond nélkül bejut a laborba és könnyedén meg tudja állapítani, hogy mi micsoda a gyógyitalokkal, bájitalokkal megpakolt szekrényben, persze lát más tárolókat is sokkal furcsább dolgokkal, amikhez már nem ért - furcsa bájitalok, még furcsább eszközök, aprótól egészen hatalmasig lombikok és lepárló szerkezetek, mágikus komponensek, állati maradványok, mint például koponyák, stb. - , de nem is relevánsak. Felpakolva visszaérkezik, a tekintetemmel követem végig, hálával, de mérhetetlen fájdalommal és nem csak testileg, hanem lelkileg is. Kétségbe vagyok esve és ez kiül az arcomra, pedig még soha nem mutattam ilyesmit, mindig céltudatos voltam, pozitív, hogy mindent meg lehet oldani, de egy világ dőlt össze bennem. Van egy vendégfürdő a földszinten és egy vendégszoba, ahol Andrew találhat néhány régi ruhát egy szekrény mélyén, de a szobánk és a saját fürdőnk a holminkkal az emeleten van. - Menjünk fel... kérlek. - pillantok fel Gemmára és Andrew-ra is, aki olyan a tekintetemben, mint egy árny, eltűnik, megjelenik, eltűnik, megjelenik és hord mindent, ami használható és segíthet. Megpróbálok felállni, de magamtól nem megy, csak magamhoz vonom a familiárisomat, mint valami magatehetetlen plüss, hiszen alig van benne élet és még rosszabbul néz ki, mint én, aztán minden büszkeségemet lenyelve omlok össze újra. - Fellebegtettek? - kérdezem, a hangom újra és újra megtörik, alig van nyoma annak a tettrekész, magabiztos aurorlánynak, aki már a szakosodást azzal kezdte, hogy auror kirándulásokat szervezett a Minisztériumba és űrlapokkal machinált, hogy minél hamarabb megkapják a jelvényt. Akárhol is vetkőztetnek le végül, a testemen az égési sebek mellett nyílt sebek is felbukkannak, zúzódás, de Andrew jól gondolja, egyik sem halálos, sőt, a gyengeségemnek egy hatalmas falatja mentálisan csapódik le rám, mert nem csak Jake elvesztése kínozta meg a tudatomat, hanem a sötét boszorkány is. Nem takargatom magam se Gemma, se Andrew előtt, karcsú alakomban, nyúzott arcomban, összetapadt hajamban senki se találna most semmi vonzót, ebben biztos vagyok.
Mindkét lánynak könny szökik a szemébe. A korábbi énem alapján lehetnék érzéketlen, hiszen az elmúlt nyolc évet úgy éltem le, hogy a tetteim beszéljenek, mentem előre, tettem, amit helyesnek véltem. Az elmúlt hosszú órát tartalmai mégis átfordították, felismertették velem, hogy meg kell becsülni a jelent, nem lehet csakis eszközként tekinteni magunkra. Gyengéden Shanna vállára teszem a kezemet, bátorító mosolyom oly sok év után ismét az arcomon ül, mint egykor, ha a szüleim összekaptak valamin, én próbáltam a békítő fél lenni. – Rendbe fogsz jönni, és nem leszel egyedül. – Talán ez kicsit sok információ, és egyben féligazság, hiszen Jake többé nem jön vissza, ahogyan a szüleink sem. Shannának legalább ott van az apja, na meg mi, a barátai. Még Cody is, akivel tudom, hogy Shanna is jó barátságot ápol. Sikerült visszahoznunk, de Jake esetében nagyon úgy tűnt, hogy nem kísérthetjük meg a szerencsénket. – Labor. Máris jövök. – Vetem el az ötletet, Codyn kívül én sem ismerek felnőtt medimágust, ebből is látszik, hogy mindannyian pótolhatatlanok vagyunk. Gemma ha utánagondolna, talán eszébe jutna valami ismerős a minisztériumból, de úgy fest most mégsem ezzel akar foglalkozni. Akkor hát én is belehúzok, és méris keresem a labort. Remélhetőleg meglelem, ott véralvadás gyorsító, sebtisztító varázsitalt nézek. Shanna sebei súlyosak, de az én szemmel nézve nem tűnik halálosnak. Amennyire értek hozzá, minimálisan elegyítek kettőt, de nem kavarom fel őket teljesen, mert ennek majd a gyomrában kell kifejteniük a hatásukat, nem pedig a kezemben kéne felrobbanni. Nem vagyok éppen egy mestere a bájitaloknak, még egykori mardekáros létemre sem, mindig az elemi mágiák vonzottak, de Shannát aligha gyógyítja meg, ha kiégetem a sebeit. Mindenesetre hozok polyát, hogy fertőtlenítsük a ruháitól mentesen, ebben majd Gemmának kell ügyeskednie. Visszatérek, hogy letegyem melléjük a bájitalt, majd Gemma itassa, a sebtisztító gyolcs is ide kerül, én magam pedig nyitogatom a szekrényeket, hogy mielőbb találjak a lánynak valami váltó szerelést. Amint megvan, visszavonulok a fogadó szobába, hogy szóljanak, ha már jöhetek.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
//
//
