2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Talán halvány emlékeim vannak abból a napból, amikor a testvére kanapéján döglődve gyógyulgattam, talán még rémlik is, hogy volt ott egy másik szőke nő, hasonlóan magas, mint Tiberius és Sheska, de nem lettünk bemutatva, nem hallottam miről beszéltek, nem tudtam hova mentek el. Ha bármit is elkaptam volna belőle valószínűleg az se készített volna fel arra, ami most történt, szépen elkönyveltem volna, hogy lázálmas baromság az egész. Az igazság kibukkant és ez a lényeg. Azt pedig jól látja, hogy nem tűnik úgy, mintha szedném a sátorfámat és lezártnak tekinteném a... kapcsolatunkat. Egy pillanatra elgondolkozom vajon úgy érti e az elnyomott erőt, hogy még annál is többre képes, mint hogy fizikailag sárkánnyá változik, de ez már azért igazán hihetetlen lenne. Illetve most már azt hiszem semmi sincsen a hihetetlen kategóriában, csak még egy kör fejtörést okozna, ha előállna további csavarral a történetben. Kath-re gondolva az arcomra kúszik a mosoly és ellágyulnak a marcona vonásaim. Az, hogy így teszi fel a kérdést egy picit azért betalál, mormogva rázom meg a vállamat és a fejemet. - Nem volt helyes egy kalap alá vennem mindenkit azzal a rohadékkal... Fionn az első naptól ezt próbálta belém verni. A konok fejemmel a saját bőrömön kellett tapasztalnom, hogy el is higgyem. És amikor megismertem őt... feltette az i-re a pontot. Nem számít, hogy ki a varázsló és ki nem, mindenhol vannak jók és rosszak és ő a legjobb, akivel valaha is találkoztam. - vallom be, kissé talán kelletlenül. Senki se szívesen vallja be, hogy hibázott, de az egész hitvilágom az igazságon alapszik így az egyenes beszédben hiszek, félrevezetések nélkül. - Hülye kérdés, mi? - mondom, amikor Sheska felnevet. A tekintetemet már nem tudom elszakítani az ajkairól, a tekintetéről, a kezem ahogy átkarolja a nyakát amint érzi, hogy nincs ellenállás, még közelebb vonja. Tudatosan illene reagálnom arra, hogy nem húzódzkodik el, de az az igazság, hogy a testem válaszol és azonnal le akarom dolgozni azt a néhány centimétert közöttünk. Előrehajolok és ahogy összeérnek az ajkaink vadul dobban a mellkasomban a szívem, átkarolom és amint vége az első ismerkedős ízlelgetésnek, magabiztosan csókolom tovább. Nem úgy tűnik, mintha abba akarnám hagyni, mintha készen állnék arra, hogy a semmi közepén elkezdjem vetkőztetni, hogy egy fának döntve emeljem magasra vagy egyenesen térdeljek le előtte, de... Ahogy zihálva hátrébb húzódik, az én kezeim leereszkednek és ugyan a tekintetemben ott örvénylik a vágy és minden gondolat, ami átszaladt a fejemen, miközben ezt a gyönyörű nőt öleltem és csókoltam, nem tartom vissza. Sőt, meg se szólalok, csak fent tartom az intenzív szemkontaktust, míg ő meg nem szakítja. - Bonyolult a középső nevem. - mormogom félhangosan és amikor követem a tekintetét akkor realizálódik bennem igazán, hogy a létezését is elfelejtettem egy pillanatra. Kissé felszalad a szemöldököm az utolsó megjegyzésére, de nem tudom szó nélkül hagyni. - Mostanra már tudhatnád, hogy mindent tudni akarok. Az igazság talán nem egyszerű, de anélkül semmi sem teljes. - mondom neki, miközben felméri a fiút majd utoljára felpillant rám. A rengeteg érzelem, amit látni hagy a tekintetében egészen megrendít. Nem köszönünk el, szavakkal nem, de ez az összekapcsolódás elmond mindent. Ahogy eltűnnek kiszakad belőlem egy frusztrált morgás, amiben keveredik a megszakított csókunk, az, hogy Sheska egy sárkány, a kalandunk a rúnapisztolyok felszámolásával és az, hogy... hol a kurva életben is vagyok?
// Köszönöm a játékot, alig várom a következő találkozásukat! //
Végülis ezzel most nincs egyedül. Hiába születtem én ebbe a világba, nekem is még új ez az egész. Egyszerűbb lett volna, ha korábban rájövök, de nem így volt, a nénikém pedig nem sietett a megkeresésünkkel. Azóta pedig még nem avatott be minden részletbe, pedig jócskán lennének kérdéseim. Ahogy neki is vannak, bár nem hiszem, hogy sokra tudnék válaszolni közülük. Az is kész csoda, hogy nem veszi fel a nyúlcipőt, hanem marad és nem hátrál, pedig én azt hittem már a miatt megorrol majd, hogy kiütöttem a kölyköt. - Nem. Nem tudom. Egyelőre még nekem is furcsa ebbe belegondolni. Olyan... nem is tudom, mintha több lenne bennem az erdő, de mégis mélyen van, legalábbis jelenleg. - én sem tudom, hogy ez így érthető-e, vagy van-e értelme. Végtére is sárkány vagyok, de ez nem valami nyílt dolog, amit előkap az ember, ha szüksége van rá. Egyelőre még azt sem tudom, hogy ez mit jeleng egyébként képesség fronton, hogy pontosan mikre vagyok képes emberként, vagy mikre állati alakban. Hollóként már repültem, így ez összességében nem volt annyira szokatlan, de azért az az erő, a termet, ami a sárkány formájával jár, na az egészen más, mint egy kis madár. - Biztosan nem gondoltad volna néhány éve, hogy egy kis boszorkány majd ennyire a szívedhez nő. - mosolyodom el finoman, hiszen tudom, hogy nem rég még kifejezetten a varázslók ellen volt, ami valahol nem meglepő, ha az ember csak a veszélyét látja a dolognak, a manipulációt, a képességeket, amik egy átlag muglira igen veszélyesek. Azért kár lenne tagadni jól esik látnom, hogy milyen nagyon ragaszkodik az unokahúgához. Tudom, hogy milyen egy család, még ha az enyém enyhén szólva zűrös és szedett-vedett is. Nincs saját gyerekem, de van olyan az életemben, akit szinte úgy szeretek, mintha az enyém lenne. Pont ezért szeretnék más világot, mint, ami most van. Szabadabbat, még ha ez sokak szerint lehetetlen is. - Mégis hogy érezném? - nevetek fel kicsit akaratlanul is a furcsa kérdés hallatán. Kifejthetném neki, hogy képes vagyok hollóvá változni és akkor is ugyanúgy érzékelek mindent, mint rendesen, de az is egyértelmű, hogy ez most nem a hosszú magyarázatok ideje. Így hát a további szavakra sem tudom, hogy mit mondhatnék és időm sincs válaszolni, mert azon kapom magamat, hogy lekövetem a mozdulatait és gond nélkül engedek, hogy magához húzzon. Óvatos és ismerkedő a csók, hogy aztán kicsit elmélyülve váljon komolyabbá. Néhány pillanat csupán, de jóval többnek tűnik, amíg végül kissé zihálva hátrébb nem húzódom. Én sem tudom, hogy mit jelent ez, és azt sem, hogy van-e értelme. Az, amit teszünk józan gondolkodást kíván, az efféle érzelmek pedig épp ezt akadályozzák. Bár félek tőle, hogy ezen már rég késő gondolkodnom, hiszen a föld alatt is leléphettem volna, hogy ne kerüljön veszélybe az álcám, de nem tettem meg. Nem hagytam ott sem őt, sem a kölyköt. - Nem tudom, hogy mit jelenet, de sokmindent megbonyolít. - sóhajtok egyet. A tekintetem lassan a földön fekvő alélt fiúra siklik, hiszen vele is kezdeni kell valamit azelőtt, hogy magához tér és a pisztolyok kérdését sem oldottuk meg, csak talán egy lépéssel kerültünk közelebb a végső felderítéséhez, amihez így is nagy kockázatot vállaltam. - Nagyon sokmindent nem tudsz rólam és azt hiszem nem is akarnál tudni. - teszem hozzá még, hogy aztán végül Andrewhoz lépkedjek megnézve mennyi ideje van még a varázslatnak. Nem szép tőlem tudom, főleg hogy neki jóval nehezebb dolga lesz majd, hogy elmenjen innen, de láthatja a tekintetemben, hogy mi következik. Van ott megbánás, bocsánatkérés, a mellett, hogy bizony vágy is akad, amit igyekszem elnyomni, hogy aztán a fiúra tegyem a kezem és egy halk pukkanással mindketten felszívódjunk.
Bár a marcona kinézetem mellett van egy erős vicceskedőbb, gondoskodóbb vonalam is, de ez nem jelenti azt, hogy egy ilyen híren csak úgy túl tudnék lendülni. Van az a pont, amikor le kéne lassítani, meg kéne állni, meg kéne emészteni a dolgokat, viszont a földön ott hever az a szerencsétlen kölyök és megint egy nyaktörő mutatványon vagyunk túl. És most azt mondja, hogy ami előttem van, az nem is az igazság? Nem is ez az igazi formája? A tekintetemben megtelve hitetlenséggel, ahogy kutatom az arcát az igazságért. Az agyam próbálja elfogadni a tényeket, miközben a szívem és a testem teljes tagadásban nyúl ki érte, képtelen vagyok a sárkányt látni, hiába mondja, hogy az anyja szó szerint az volt. Így fogalmazva egyértelmű nekem, hogy az apja pedig ember, így talán még is csak közelebb áll az emberhez, mint a sárkányhoz, nem? Nyilván fogalmam sincsen, hogy nem. Hogy nincsen átmenet, nincsen csiki-csuki, ha sárkánynak született, akkor sárkány és kész. Akármennyi időt töltöttem a Testvériségben vagy éppen a Black házban, ilyenekről soha, soha nem hallottam. Arról igen, hogy Jed-nek is volt egy sárkánya, meg hogy vannak "sima" sárkányok, de hogy olyanok, akik ennyire... ennyire emberiek, soha. A disszonancia a fejemben szó szerint fejfájással támad meg, mintha olyan hevesen zúgnának a gondolataim, hogy a fülem is bele csatlakozott abba a bizonyos zúgásba. - Mindig is éreztem, hogy te más vagy, de nem így. Most, hogy tudod, most, hogy voltál, hát, sárkány is, máshogy érzed magad? - kérdezem mély, dörmögő, elgondolkozó hangon. Egyértelmű, hogy fogalmam sincsen, hogy milyen állást kéne foglalnom vagy mit mondhatnék, mintha még szükségem lenne valamire, hogy a helyére kattanjon minden. Még a látványos demonstráció se volt elég, de olyan kimenetelt el se tudnék képzelni, hogy eltávolodjak tőle, megijedjek, elmeneküljek, rosszabb szemmel nézzek rá. A tartásom stabil, megvetettem a lábamat rendesen a földön, még ha a kezemmel és azzal, hogy kissé előrehajolok, nagyon is óvatos vagyok. - Tudom, hogy nem mindennapi lány, de néha nem minden az erő, ha mindegyik ilyen mocskos fanatikussá válik kiszámíthatatlanok lesznek. Olyan kis pöttöm még. - válaszolom a hangom kissé érdessé válik, ahogy Kath-ről beszélek. Tudom, hogy náluk a 17 a nagy vízválasztó, a felnőttkor, de az én szememben még kislány és valószínűleg amíg be nem tölti a huszonegyet nem is kezdem majd igazán felnőttként látni. Amibe persze közre segít az is, hogy nagyon nem az én vérvonalamra ütött, nyoma sincs az izmosabb, szélesebb testalkatnak, ő határozottan karcsú, hozzám képest elképesztően apró, fehérbőrű, csak a barna szemében és a hajában látom igazán viszont a húgomat, a többi az apjától eredhet. - Kevés dolgot bántam meg az életemben, de az egyik az, hogy nem vettem fel a kapcsolatot hamarabb. Azt hittem az én életembe még ennyire se fér bele egy kölyök, így sokáig tartott mire megkockáztattam. - vallom be, az idegesség és feszültség mögött a szokatlan gyengédség is ott van a tekintetemben. Amikor közelebb lép és végül ő fogja meg a kezemet, ami bizonytalanul megállt a levegőben, rákulcsolódik az enyém is, hogy egy pillanatra beledermedjek a mozdulatba. Puha tapintás, selymes bőr, nyoma sincs a pikkelyeknek. - Ezt ugyanúgy érzed, ahogy én? - jön a halk, szinte mordulás a torkom mélyéről, visszatérve arra a kérdésre, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy nem ez az igazi formája. Egy egészen másféle szükség mozdítja meg a másik kezemet, hogy azt pedig az arcához érintsem. - Mit jelent ez az egész? Sárkányok és emberek... te és én... - suttogom halkan, még soha, soha nem beszéltünk semmi ehhez hasonlóról se, nem adtam nyilvános jelét a vonzalomnak, amit érzek az előttem álló gyönyörű nő iránt. Most még is a tekintetem egészen megváltozik és a tőlem szokatlan elhaló kijelentések is inkább további kérdésnek hatnak. A kezem az arcáról az élére és onnan a tarkójára csúszik, hogy az egész, kissé cserzett bőrű, meleg tenyeremet ráhajtva fogjam át. Kissé talán birtokló ez a mozdulat, de annyira ismernie kell már, hogy soha egy pillanatig se erőltetném rá magam egy nőre, így ha visszakozik tőle, el akar húzódni, akkor nem fogom vas marokkal az akarata ellenére tartani.
Látom, hogy tétova nem csak a mozdulatai, a szavai is. Bizonyára most odabent vadul forognak a fogaskerekek és próbálja összerakni azt, amit mondtam, de nem megy neki nehezen. Nekem sem ment elsőre és tudom, hogy rendesen el kellene magyaráznom, mégis csak megérdemli, hiszen már nem egy küzdelem van a hátunk mögött és sosem hagyott cserben. Türelmesen várok, amíg próbálja felfogni a dolgot, végül pedig sóhajtok, mert ezt még nekem is furcsa így ebben a formában kimondani. - Az anyám sárkány volt, mint nem rég megtudtam. Nem voltam ezzel tisztában, elnyomták bennem ezt... a részt mágiával. Tehát ez azt jelenti Rhys, hogy az eredeti alakom az, amit nem rég láttál és valójában ez mondhatni a másodlagos. Nem vagyok... ember, de van emberi alakom is. - így már biztosan érteni fogja, én pedig feszülten várom a reakcióját, de miért fontos ennyire, hogy mit gondol erről? Mert még nem mondtam el senkinek? Eddig sem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam, bár ez most más, hiszen egy titok. Nem kérdeztem meg a nénikémtől, hogy az ilyesmit mégis hogyan kell kezelni, közölni egy emberrel, hogy te nem vagy az, csak annak tűnsz. Egyáltalán számít ez? Valami miatt úgy érzem, hogy igen, de még nem tudom pontosan, hogy miért. Ezért is nézek rá olyan fürkészőn, figyelve, hogy mi lesz a reakciója. Valójában én se tudok még erről sokat, nem jártam a sárkány városban sem és ha most rákérdezne, hogy tojásból keltem-e ki... hát gőzöm sincs. Nem volt alkalmam megkérdezni róla Beastet, pedig lehet, hogy nem ártana, de eddig nem számoltam vele, hogy kérdésekre kell válaszolnom. Igazából még az átváltozás sem megy olyan profin. - A diákoknak nem eshet bajuk, azért vagyok ott. Az unokahúgodnak sem, bár amennyit tudok róla, megtudja védeni magát. Irigylésreméltóak a képességei. - látom, hogy idegesen feszülnek meg az izmai. Fontos neki az a lány, aki már nem is annyira kislány, pedig nem régóta alakult ki közöttük kapcsolat, amennyit én erről az egészről tudok egyáltalán. Azt viszont természetesen megtettem, hogy figyelemmel kísérjem Katherinet. Nem kiemelkedő az iskolában, ám a képességei nem hagynak kétséget a tehetségét illetően, ami a mágiát illeti. - Nagyon fontos neked igaz? Vajon milyen lenne, ha szabad világban nőhetne fel, titkok nélkül? - merengek el és nem tehetek róla valahogy automatikus a mozdulat, ahogyan közelebb lépek és csak szimplán, finoman megfogom a kezét, befejezve az ő félbemaradt mozdulatát. Igen, sokszor érintettük már meg egymást menekülés közben, akkor amikor kellett, de ez most egészen mást. Most nem a szükség diktálja a mozdulatot.
Lehet, hogy nem fordulok szembe vele erővel és nem is hagyom faképnél, de azért a pórusaim árasztják, hogy az emléktörlés az egyik leggyűlöltebb eljárásom és ezt nem tudom a szőnyeg alá söpörni. A feszültség ott szalad az izmaim alatt, az arcélemen, a karomon, az öklömben, ahogy lefektetem a srácot a földre. A gyengédségem erősen ellentmond annak, hogy egy robosztus férfitől milyen mozdulatokat várna az ember, de ahogy a nőre emelem még térdelés közben a várakozó, nyomokban még szikrázó sötét tekintetem viszonylag gyorsan felállok és kiegyenesedek. Mindketten magasak vagyunk így inkább a vállam szélessége és az izmos testalkatom az, amivel "fölé magasodom" ahogy várom a válaszait a kérdéseim sorára. Ha azt akarja, hogy megértsem, ha azt akarja, hogy támogassam, akkor tudnom kell, hogy miről is van szó. Csak az igazságra vágyom, arra, hogy amit tett valamilyen szinten jogossá váljon, de Grindelwald "a nagyobb jó érdekében" jelszava és a varázslók minden hazugsága, amivel magukat védik gyűlöletesen beleitta magát az elmémbe. - Értem. - reagálok először ennyit, amikor biztosra akar menni, hogy megtartom majd a titkát. A tekintetem komoly, egy pillanatra se veszem le róla, próbálom értelmezni az érzéseit, amit nem egyszerű, hiszen nem feltétlenül a nyíltságáról híres. Még én magam se tudom pontosan, hogy mindenek felett mi is a cél, ami mozgatja a tetteit, mit is akar elérni. A fegyverrel egy a célunk, elpusztítani mindet, ez kovácsolt minket össze, de vajon ez után mi következik? A szemöldököm kissé összeszalad, alapvetően de ástam magam túlságosan mélyre a varázslatokkal kapcsolatban így az, hogy kissé zavart, bizonytalan a beszéde engem is kizökkent. Nem is értem meg elsőre, hogy amikor azt mondja, hogy "ez a varázslat", akkor úgy érti, hogy ahogy most néz ki, az nem az igazi formája. Hogy a sárkány az igazi formája. Hitetlenül nézek rá, nagyon lassan dolgozom fel azt, amit mond, kínosan lassan. - Nem értem. - bukik ki belőlem, de legalább őszinte vagyok. Ez az, amire mindig számíthat tőlem. Közelebb lépek hozzá, a jobb kezem felemelkedik, mintha meg akarnám érinteni a vállát, a haját, az arcát. Már számtalanszor értünk egymáshoz, amikor a helyzet azt kívánta, amikor menekülnünk vagy megóvnunk kellett a másikat, de nem így. - Hogy érted, hogy ez a varázslat? - kérdezek vissza mély, halk hangon, miközben a homlokom még mindig sűrűn bordázott és a tekintetem apró részenként méri végig válltól felfelé mindent, ami Sheska, mindent, amiként megismertem. Még boszorkányként is egyedülálló jelenség, nem csak azért, mert gyönyörű, de erős, okos és megszámlálhatatlan mennyiségű játékot űz, ha azt mondanám, hogy afféle kettősügynök az nyomokban se fedné le az igazságot. A tekintetem akaratlanul is többször megállapodik az aján és a szemein, de mintha valami illendőség szorult volna belém a kezem megáll a levegőben miliméterekkel előtte és sehol sem érintem meg. - Az a nő nem kerülhet a gyerekek közelébe. - szalad ki a számon, egy pillanatra bekúszik az elmémbe az unokahúgom vidám, cserfes arca, ahogy a faluban fagyizunk. A kis tökmag olyan erőkkel bír, amiket elképzelni se tudok, de annak a gondolata, hogy Grindelwald és a csatlósai ott legyenek a közelében... hogy akár rájöjjenek a kapcsolatra közöttünk olyan dühvel tölti meg a tekintetem, ami sokkal elemibb, mint az, hogy nem értettem egyet az emléktörléssel. A mozdulataim kissé lelassulnak a nő közelében, pedig nem is igazán tudom, hogy mire várok, mire számítok a közelében. Hogy amint megérintem, rájövök, hogy valamiért más, hogy nem puha bőrt ér az érdes ujjam, hanem elbűvölt pikkelyeket? A feltételezés is abszurd, de ha már ilyen közel kerültem hozzá szinte fájna hátra lépnem, még a gondolatától is morgás akar feltörni a torkomból. Lassan már én se tudom belőni, hogy mitől is telik meg igazán a tekintetem vad ingerültséggel.
Számítok rá, vagy is elsősorban arra számítok, hogy nem fog tetszeni neki, amit tettem, de úgy fest, hogy ennek ellenére nem akad ki, nem esik nekem, hanem helyette higgadt marad. Na nem azt mondom, hogy annyira idegbajosnak gondolom, hogy ne tudna nyugodt maradni, de valahogy mégis meglep a reakciója, és hirtelen nem is tudom, hogy mihez kezdjek vele. Talán ezért hallgatok néhány másodpercig és csak figyelem, ahogyan leteszi a földre szépen és várok, hogy összeszedjem a gondolataimat és a válaszaimat is egyben. Titok, tudom, de ő... mégis kinek mondaná el? Ha meg is tenné, nem is biztos, hogy bárki elhinni, de közben benne van a pakliban, hogy az ő fejéből nem tűntethetem el, ha mégis csak úgy ítélné meg bárki, hogy nem jó, ha tudja. Vajon az újdonsült nénikém mit tenne, ha tudná, hogy Rhys rizikófaktort jelent ránk nézve, de törölni nem lehet a memóriáját? - Nem mondhatod el senkinek... tényleg senkinek, hogy tudod, értetted? Ha megtennéd az, talán az életedbe kerülne. - hiszen nem ismerik úgy, ahogyan én. Én megbízom benne, azt hiszem, ami szintén igen különös érzés, mert a bizalom majdnem egész életemben távol állt tőlem. Főleg, hogy ezek után is még többesszámban beszél, nem rendült meg a bizalma csak azért, mert önkényesen döntöttem el, hogy kiiktatom a kölyköt. - Ez nem csak egy varázslat, én... ha úgy vesszük valójában ez a varázslat, ha minden igaz, bár még nekem is új és bonyolult az egész. - kezdek bele és ez most olyan ritka alkalom, hogy a hangomban is valamiféle bizonytalanság remeg meg, ami az ő határozott számonkérésével szemben szokatlan lehet. De hát tényleg ez a helyzet, még nekem is új, hogy igazából ez a külső, ami mágia, hiszen sárkány vagyok, csak nagyon-nagyon sokáig nem tudtam róla és igazából szinte lehetetlen is innentől sárkányként tekinteni magamra. Egyelőre még számomra is olyan ez, mint egy varázslat, amivel sárkány alakot ölthetek. - Bellatrix. Az, hogy kudarcot vallott elég nagy pofon lehet ahhoz, hogy ne kürtölje szét, de ha összerakja, akkor elég nagy probléma lesz... nekünk, főleg ha betoppan az iskolába. - használom én magam is a többesszámot, bár Rhyst nem tudná megtalálni, de az én helyzetemet eléggé hazavághatná. Az igaz, hogy a nővel hivatalosan egy oldalon állok, de van annyira őrült, hogy a tetteit nem mindig tudja logikusan kontrollálni. Viszont az is benne van a pakliban, hogy inkább maga jár utána, mint hogy szétkürtölje azt, amiben nem biztos. A bizonytalan információ mindig veszélyesebb, mint ha az ember inkább semmit sem mond, hiszen ha azt mondja Grindelwaldnak, hogy sárkány vagyok, könnyen lehet hogy lejáratja magát csak mindenféle bizonyíték nélkül. Ezt nem kockáztatná, hiszen nincs olyan biztos helye, mint Voldemort idején.
Nem idegen tőlem az, hogy nehéz döntéseket kell hozni, de így is az idegesség hullámokban tör rám és az egész testemen végigszalad a feszültség, ahogy a tartásom egyre védelmezőbb lesz, az öklöm egyre jobban megfeszül. Minden idegszálam és pillantásom azt üzeni, hogy ne forduljon a fiú ellen, kössünk szövetséget, haladjunk az őszintébb, tisztább úton, de mint annyiszor korábban, a mágiával szemben az akarat nem elég. Az érzéseim megkötik a kezemet, mert az, hogy fizikailag ellene forduljak még annál is hihetetlenebb, minthogy végignézzem a jelenetet. Nem mintha sokáig kéne haboznom. Lehet, hogy a testemmel védhetném Andrew-t, ha időben elé ugranék, hogy az emléktörlés lepattanjon rólam, de még sem teszem. Mondhatjuk azt, hogy vagy naív vagyok, azt hiszem, hogy hallgatni fog rám enélkül is, de inkább csak azért maradok le a lehetőségről, mert nem is akarok szembefordulni vele. Egy feszült hörges szalad ki a fogaim közül, ahogy a kölyköt eltalálja a varázs, amivel engem is megpróbáltak elnémítani már több, mint tíz évvel ezelőtt. Akkor futott vakvágányra a rendőri karrierem, akkor ébredtem rá, hogy van egy másik világ a miénk mellett, amiben a mi törvényeink, a mi igazságszolgáltatásunk a legkevésbé sem számít. Védik a magukét és eltörlik a nyomaikat. Ha tudják. A srác arca kiüresedik, zavarttá válik, hogy a következő varázslattal még el is hagyja az erő, én pedig alá lépek és mintha pehely súlyú lenne úgy fogom meg a hóna alatt, hogy ne essen a földre. A tekintetemben látszik a döbbenet és a rosszallás, ahogy leeresztem a földre, jobbat nem tudok tenni itt a semmi közepén. - Honnan tudod, hogy elárult volna? És pontosan mi ez az ez, ami akkora titok? A sárkány varázslat... azt mondta a kölyök, hogy még ő se látott ilyesmit, az a nagy titok, nem is az, hogy melyik oldalon állsz valójában? - jönnek a kérdések, nem sietve, nem hadarva, nem agresszívan, de a hangomban azért van ingerültség és keménység. Gyakran előfordul, hogy a marcona kinézetem ellentétes a könnyed, viccelődni képes jellememmel, azzal, hogy még mindig a világaink közös jövőjében reménykedem, még ha a végtelen optimizmus ki is veszett belőlem. Most nagyon is illik hozzám a keménység, az erő, ahogy megrendülten kihúzom magam és a szemébe nézek. - Az az őrült nő is összerakhatja az egymegegyet. Azzal mit kezdünk? - kérdezem, és akarva akaratlanul ott van benne az a "mi". Mi mit kezdünk vele. Tudom, hogy okos nő, hogy mennyire önálló, meg vannak a saját céljai és módszerei, még is talán ez a kis mozzanat, ez a mondat jelzi igazán, hogy bár nem értek egyet vele, ahogy ő is kitart és nem hagy faképnél, úgy én se. Fedobhatnám a kölyköt a vállamra és elindulhatnék a legközelebbi lakott terület felé, ha az elveim annyira betonba lennének öntve, és "behisztiznék", de nem teszem.
Döntés kell hoznom és nem hiszem, hogy lenne most idő arra, hogy beszélgetéssel üssük el az időt. Na nem gondolom, hogy a kölyök hirtelen elrohanna, viszont attól még hoppanálhat, vagy kérdezősködhet és én nem ismerem annyira, hogy bízzam benne. Csak azért, mert segített, mert nem lépett le és mert Rhys bizonyára megkedvelte, nem engedhetem csak úgy az útjára. Tudom én jól, hogy egy titkot minél többen tudnak, annál kevésbé marad az. Elég, ha csak egy valakinek kotyogja el, mert megbízik benne, az illető még valakinek és máris elterjed. Nem engedhetem meg magamnak sem a kettős életem miatt, sem azért, mert igen komoly dolog, ami vagyok és kétlem, hogy a nénikém ne értene most egyet velem. Én nem olyan régen tudok erről az egészről, ő viszont egész életében elrejtette, hogy kicsoda valójában. Nem értékelné, ha tőlem indulna ki ez az információ. Lehet, hogy ennek a kölyöknek van családja, párja, bárki, akinek mindent elmond, aki előtt képtelen titkolózni és ez még csak az a része, amit akarattal tesz meg és nem valaki a fejéből olvassa ki. Nem tudom, hogy milyen erős mentális védelme van, ahogyan azt sem, hogy mit tenne, ha vallatnák... - Nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb út Rhys... - csóválom meg végül a fejemet és mielőtt még bárki cselekedhetne bizony tényleg mozdítom a pálcámat. Amennyiben Rhys megpróbálna megakadályozni akkor bizony ő az első célpont és ebben hajthatatlan vagyok. Természetesen őt nem bántanám, maximum arrébb lököm annyival, hogy ne okozzon gondot, aztán viszont elhangzik az ige, amivel az efféle ügyek megoldhatóak. - Exmemoriam! - a varázslat egyenesen fejbe kólintja a srácot, aki azonnal elterül a földön, ha pedig mocorogni kezdene akkor még bizony egy kábító átkot is utána küldök, hogy ne ébredjen fel és ne az legyen az emlék törlés után az első emléke, hogy itt áll velünk a kietlen pusztaságban, mert bár Rhyst nem ismeri, engem ismerhet és azt a helyzetet sem értené. Aztán viszont már a férfihez fordulok. - Biztosan nem értesz egyet, de... nem tehettem mást. Túlságosan kockázatos akkor is, ha te másképp gondolod. Ezt nem tudhatja senki! - a végén talán kicsit még meg is emelem a hangomat, mert hát azt tudom, hogy Rhys nem mondaná el senkinek, no meg az ő elméjét nem tudom törölni, hiszen ellenáll az efféle mágiáknak. Ezután viszont elhallgatok, mondhatni megvárom, hogy ha akarja akkor kiadja magából az ellenérzéseit, bár már nem igazán számít, hiszen megtettem, amit meg kellett tennem. De legalább annyira vagyok korrekt, hogy nem hagyom egyszerűen faképnél és szívódok fel, pedig azt is megtehetném. Biztosan megoldaná valahogy, hogy visszajusson a városba, még ha sokat is kellene sétálnia érte. Mégse akarnám csak úgy itthagyni. Valahogy talán azt várom, hogy igenis értse meg, amit tettem, vagy legalább próbálja meg.
Vajon hányan látnak minket az égre pillantva, míg kitörünk? A találkozónk alkonyatkor volt a parkban, így a kitörésnél már bőven az estében járunk. Az éjszakai égbolt a fényszennyezés miatt amúgy is vaksötét, még a világító csillagokat se látni többnyire a belváros fényei miatt, rajtunk pedig szerencsére nincsen egy reflektor se, maximum az elkerekedett szemeink a fiatallal a karomba kapaszkodva nyomorogva. Valahol megnyugtat, hogy ez neki is új és nem én vagyok a hülye, de elgondolkoztat, hogy pontosan mi az isten is történik. Sárkánnyá tud alakulni, mert… különleges képességre tett szert, mint az unokahúgom vagy mint én ezzel a földimicsodával, vagy hatalmasabb a különbség közöttünk, mint gondoltam és nem “csak” boszorkány, hanem konkrétan sárkány. Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? Embernek született vagy sárkánynak? Ahogy egyre jobban érzem a szabadság egyébként hidegen arcbavágó szelét és száll ki belőlem az adrenalin annál jobban foglalkoztat a kérdés és fog el a döbbenet
is. Az izmaim már zsibbadnak mire elkezdünk ereszkedni, a röpködés nem az erősségem, még ha a száguldást szeretem is a motoron, de akkor is ott a talaj a kerekek alatt. Amikor a tudatomban hallom meg a hangját, akkor valljuk be kissé még rá is szorítok a karmokra, nem mintha érezne belőle akármit is. Valamilyen oknál fogva sose sikerült senkinek elbájolnia, kitörölnie az emlékeimet, megtéveszteni olyan álcázásokkal, ami a mugliknak szólt és bizony soha senki nem szólalt meg a fejemben, így egy pillanat erejéig elgondolkozom, hogy tényleg magamnál vagyok-e, vagy szimplán ránk omlott az egész hely és kiütött egy szikla és ezt az egészet álmodom. Nem segít a helyzeten, hogy amikor kiugrunk, akkor a srác varázslata miatt még a zuhanás is olyan álomszerű, mintha nem is lenne igazi. Egészen furcsa látvány lehet, ahogy kiüresedett, zavarodott tekintettel ereszkedek és miután talpra érkeztem elvarázsoltan dörzsölgetem a csuklómat, karomat, követve a sárkány alakját, míg Sheska vissza nem változik. - Látod, még is lehetett kezdeni még valamit a helyzettel azután is, hogy ránk szakadt a hely. - ismételem meg azt, amit kiáltottam, de ezúttal már nincs benne üdvrivalgás és energia, inkább szinte motyogós a mély hangom miközben emésztem ezt az egészet. Elsőre észre se veszem, hogy milyen gonterhelt a tekintete, csak akkor kapcsolok, amikor a nő kezében megjelenik a pálca. A szemöldököm összehúzom, a tekintetem kiélesedik és megtellik ellenzéssel, még meg is ingatom a fejemet, szinte kérve, követelve, hogy ne csináljon semmilyen hülyeséget. A kölyök maradt segíteni, pedig el akartam küldeni, éppen hogy megúsztuk az egészet, a mi oldalunkon állt. - Nem tudom pontosan mi történt és hogyan, de megmentettél minket. Most, hogy biztonságban vagyunk, ideje lenyugodnunk és talán beszélhetnénk. - mondok első körben ennyit, látszik a testtartásomon, hogy megfeszül és szinte elkezdek bevánszorogni Andrew elé, aki még porolgatja magát és mivel amúgy is fejbeverték rendesen, valószínűleg a harc, a repülés, az ugrás, minden megerőltetőbb volt. A tekintetem kicsit megszigorodik, ahogy újra és újra azt üzeni a nőnek, hogy Ne. Lehet, hogy elhagytam a Testvériséget, de az út, ami eredetileg ahhoz vezetett, hogy csatlakozzak hozzájuk még mindig mögöttem van. Nem akarom, hogy a titkok őrzése miatt bármi baja essen a fiúnak, és ugyan azt nem nézem ki belőle, hogy komolyabban ártana nekik, pontosan tudom, hogy rengeteg varázslónak mi az első lépése: kitörölni az emlékeket, mindent, amiről érdekünkben állna, ha senki sem tudna. Mint például Sheska kettős játéka és valószínűleg a ténye, hogy egy bazinagy sárkánnyá tud változni, amiről még soha életemben hírből sem hallottam.
Nincs más út jelenleg, mint hogy majd meglátják mi történik. Még én sem vagyok ebben gyakorlott, de jelenleg nem látok más utat. Nem várhatunk addig, amíg a rúna leomlik, hogy hoppanálhassunk, mert nem biztos, hogy kitartunk addig, ha pedig nincs szerencsénk az a fal megússza a dolgot és hiába várunk. Így hát a sárkány alak, amivel el tudunk tűnni, bármennyi dolga lesz is majd a Minisztériumnak, hogy aztán megoldja az ezzel kapcsolatos mugli problémát. Felkapom hát őket, kevésbé figyelve most arra, hogy ki mit mond, csak óvatosan elrugaszkodom, hogy áttörve a maradék törmeléken nem sokkal később már a levegőben legyünk. Minél előbb igyekszem eltűnni elég magasan, vagy a felhők felett, hogy kevésbé legyünk szemet szúróak. Mégis csak London felett vagyunk, ami eléggé bőven lakott város. A város elhagyása hát a cél, hogy mielőbb kietlen területet találjak, ahol letudok majd szállni. - Hát nem... ez nem épp átlagos! - felel Rhysnek Andrew is, elég masszívan ledöbbenve az események alakulása láttán. Persze a sárkányokról tud, jó eséllyel látott is már élőben a Trimágus tusán, ha máshol esetleg nem is, na de olyan sárkány, ami képes emberré alakulni, vagy ember, aki sárkánnyá, ez még neki is új. Viszont tény és való, hogy legalább életben vannak, ami most jó eséllyel tényleg ezen múlt, másképp élve temetődtek volna el a park földje alá. Rhys tényleg nem kap azonnal választ. Elég masszívan süvít a szél és hát a sárkányok nem igazán szoktak mosolyogni, így még jó sok perc eltelik, amikor is érezhetik, hogy kezdünk ereszkedni és ha lenéznek, akkor láthatják, hogy alattunk már nem a város terül el, hanem erdős és füves területek váltakoznak. Figyelek, hogy még véletlenül se legyen a közelben falu, vagy kisebb város, amikor végül tényleg a teljes ereszkedés mellett döntök. ~ Leszállás előtt kicsivel elengedlek titeket, próbáljátok kigurulni az esést, a fiú tompíthatja mágiával is.~ - hallhatják meg mindketten a hangomat a fejükben, amire Andrew elő is készíti a pálcáját, így amikor már csak talán egy méterre vagyunk a talajtól elengedem őket. Rhys érezheti, hogy az elmormolt mágiának hála olyan mintha párnákra érkezne az első szakaszon, aztán ha szépen kigurulják természetesen egy idő után már érzi a kemény talajt, de akkor már nem okoz gondot. Sérülés nélkül sikerül tehát leérkezniük, én pedig már kényelmesebben tudok leszállni a talajra teli talppal, nem kell óvatoskodnom. Szusszanok kicsit, de aztán nem kell sok idő, hogy visszaváltozzam és újra Sheska álljon előttük, nem pedig egy igen méretes halvány zöldes árnyalatú sárkány. Halkan sóhajtok egyet és láthatóan gondterhelten nézek magam elé. Az egy dolog, hogy kiadtam egy igen komoly titkot, de a tetejében két főnek. A nagynéném nem örülne és én magam sem szeretek fogást hagyni másoknak. A tekintetem időnként a két alak között cikázik, néha megállapodva Andrewn, mint aki nagyon erősen latolgat valamit. Rhys pedig azt is láthatja, hogy a kezemben ott pihen a pálcám, Andrew még porolgatja magát és hát fiatalabb is ahhoz, hogy az eddigi megterhelés után egyből a helyzetet próbálja elemezni.
Lehet, hogy hülyeség, amit csinálok, de nem számít, mert akkor is ösztönösen így mozdul a testem. Akkor is védelmezni fogom, ha semmi értelme, mert éppen ő véd engem és nagyobb az esélye, hogy ő fogja megmenteni a napot boszorkányként, vagy éppen a fiatalabb kölyök. Nem ez az első rodeónk együtt és minden alkalommal, minden találkozásnál egyre többet mutat meg abból, hogy valójában nagyon is jó irányba mutat az erkölcsi iránytűje és nagyon is törődik a világgal és másokkal. Lehet, hogy egyediek a módszerei, de jó ember, ez tagadhatatlan, most is hátramaradt velünk. Nem egyszerű elfogadni a különbségeket, hogy ők mire képesek és hogy nekem ehhez képest csak a testi erőm, a zsaruként végzett éveim és tapasztalataim vannak, fegyverhasználat, motorbütykölés, de ebből melyik lenne hasznos a jelenlegi helyzetemben? Lényegében semelyik. Amikor megcsóválja a fejét nem veszem fel a kesztyűt, ami jól is jön, így legalább néhány perccel később győzedelmesen visszamoroghatom neki. Odavissza játszik a tekintetem az omladozó helyen, hátha valamin megakad, ami a segítségünkre lehet, de lassan teljesen kifogyunk a helyből, ahova visszavonulhatnánk és az opciókból is. Illetve én már szó szerint tehetetlen vagyok, nem véletlen, hogy szívesebben küldeném el őket, ha tehetném, de nem tudnak elteleportálni. Nagyon úgy tűnik, mintha valami radikálisra készülne a komolyságból, amivel el akar minket küldeni, ezért mielőtt hátrébb lépnék elkapom Sheska alkarját, hogy ebben az omladozó, kétségbeesett pillanatban a szemébe nézzek. - Mire készülsz? Hogy érted, hogy kiszedni? - mormogom, persze csak a zaj miatt olyan zavaros a hang, csendben vélhetően ez már kiáltásnak számítana. A választól függetlenül a tekintetem elárulja, hogy az önfeláldozáson kívül bármit elfogadok és hogy bízok a döntésében, nem is tartom a markomban a kezét agresszívan, visszafogva, csak ezt a néhány szót, tekintetet akartam váltani. Beállok a fiata pajzsa mögé, feszültséggel a testemben, az ökleim már azelőtt összeszorulnak,hogy megindulna az átalakulás. Szinte megrendülök, ahogy jégkék vágott pupillávol nyitja ki a szemét, összeráncolom a homlokomat értetlenül, hiszen nem tudom, hogy ez milyen képességet jelenthet. A hirtelen fény elvakít, pedig próbálom minden erőmmel nyitva tartani a szemem és követni az alakját, hogy a nagy rombolásban körülöttünk már a talaj is kiszaladjon a lábunk alól. Megragadom a srácot, hogy egyenesben maradjunk, kell néhány pillanat, míg a döbbenet és a sokk is elvonul annyira, hogy felfogjam, hogy egy nagy, karmos láb kanyarodott alánk. Valami az elmém hátuljából azt üzeni, hogy nem kéne meglepődnöm azon, ami történik, mintha hallottam volna már Sheska környezetében elhangzani sárkány szót, talán sérülten, talán fél-ájultan, amikor a bátyjánál kötöttünk ki, vagy csak álmodtam? A Testvériségben Anchev nem egyszer villantotta meg a mellét döngetve, hogy sárkánylovas, meg hogy a varázslóbörtönöket őrző hidegleléses lényekre is tud hatni, de egyiket se tapasztaltam a saját szememmel, azt pedig főleg nem tudhattam, hogy az a sárkány Sheskához hasonló volt. Ha még azt is tudnám, hogy egészen pontosan a rokona...
Megragadom a karmokat körülöttem, átölelve a vastag karommal az egyiket miközben fél szemmel figyelek a varázslófiúra is. - Tudom, hogy csak csóró mugger vagyok, de ne mondd nekem, hogy ez átlagos az életetekben! - kiáltom neki, miközben Sheska készül a kitörésre, amihez azért vissza kell tartanom a lélegzetemet rendesen. A gyorsasággal nincsenek problémáim, azzal se, ha az arcomba csap a szél, de valljuk be nem a legkényelmesebb utazási mód. Cserébe nagyon úgy tűnik, hogy túléljük. Néhány méter magasan kinyitom a szemem és megpróbálok lenézni mekkora pusztítást hagyunk hátra és hogy vannak-e a környéken, bár őszintén még mindig a világ lelepleződésének pártolója vagyok, szóval nem bánnám, ha ismét néhányan átlesnének a varázsvilág oldalára az elsuhanó sárkány képében. Rendesen kapaszkodok és biztosra megyek, hogy a másik se hulljon ki a karmok közül, és az öblös hangomon amikor már egészen magasra repültünk vélhetően, felkiáltok. - Látod, még se volt mindegy, hogy mi történik, ha egyszer már ránk szakad az egész! - vágok vissza a korábbi megjegyzésére öblös, erős hangomon, de még így se lehetek biztos benne, hogy hallja és nem csak a srác fülei kezdenek el vérezni mellettem, aztán szinte megállíthatatlanul, vélhetően adrenalintól pezsgő vérrel bukik ki belőlem egy győzelemittas nevetés - tényleg megúsztuk!
Sejtelmem sincs, hogyan csinálja, hogy ennyire könnyedén vesz mindent. Én egész életemben próbáltam mindent előre tervezni, minden lépést megfontolni és már az, hogy azúttal nem ezt tettem jól mutatja, hogy nem szabadna meggondolatlanul cselekednem. Nem zongoráztam végig minden lehetőséget, nem számoltam azzal, amivel nem tudhattam, hogy megjelenik itt Bellatrix. Ha egyedül vagyok sokkal könnyebb kezelni egy zavaros helyzetet, de most ez is bonyolódott, hiszen ott vannak még ketten és bármennyivel is könnyebb lett volna lelépni és hagyni, hogy oldaják meg, ha tudják, nem tehettem. Valahol mélyen pedig átkozom magamat azért, mert az érzelmek túlságosan befolyásolnak, miközben megtanultam már rég, hogy nem szabad rájuk hallgatni, mert abból semmi jó nem sülhet ki. Ahogyan most is, hiszen nem tudok hoppanálni, nem tudunk úgy feltűnés nélkül kijutni, hogy ne lássa bárki odakint, hogy én segítettem neki, csak egyetlen út van, ami nem a legjobb, de... Ennek ellenére meglepetten pillantok oldalt, amikor hiába a pajzs Rhys mégis közel áll, hogy... megvédjen? Furcsa melegség tölt el, amit persze igyekszem nem most elemezni. Világ életemben magamat kellett megvédenem, nem igazán megszokott helyzet, hogy valaki védeni próbál, amikor még csak nincs is rá szükség, hiszen gyérebb lehetőségei vannak, mint nekem. A mérgem viszont ennek hála legalább enyhül valamelyest és már kevésbé dorgálón szólalok meg. - Ha ránk omlik az egész mindegy, hogy mi alatt állunk. - csóválom a fejemet. Tudom, hogy nincs sok időm döntés hozni, és már azt latolgatom, hogy ha kijutottunk akkor mi a következő lépés. Nem ismerem ezt az auror kölyköt és egyértelmű, hogy az ő és az én érdekemben nem is hagyhatok a vállán olyan terhet, ami a titkom, tehát ha segítek is neki, utána el kell rendeznem a dolgot. - Már nem lennénk itt, ha ez megoldható lenne, te is tudod. - lépek egy újabbat hátra. Arra csak morcosan fújtatok egyet, hogy jön az önfaláldozó szöveggel. Mintha mi csak úgy eltudnánk innen tűnni. Nem is értem, hová gondol. Csak az jár a fejemben, hogy nem fedhetem fel magam és ennek még mindig az a legjobb útja, ha nem látják, hogy kijutok, csak valami mást, amit talán nem egyértelműen lehet összekötni velem. Bár ezzel is gyanússá válik a dolog, de még mindig jobban kimagyarázható, mintha emberi alakomban török ki a föld alól megmentve a másik kettőt. - Jól van, amennyire tudtok álljatok hátrébb. Ha elkezdődik be fog omlani az egész, de kitudlak szedni titeket a törmelék alól. Fizikai pajzsot! - szólok még oda a kölyöknek, hogy amennyire lehet azért védje be Rhyst is, mert ha átváltozom akkor bizony nem fogok elférni egy ilyen kis helyen, tehát én magam fogom beomlasztani a helyet, ami nekem nem fog ártani, mert a sárkány pikkely erős, nekik viszont annál inkább, ha nincs védelmük. Nagy levegőt veszek hát, lehunyom a szemem és amikor újra kinyitom már mindketten mást láthatnak, kígyószerű pupillát, jégkék szemeket, majd jön a változás egy kis vakító fénnyel, hogy néhány pillanat múlva már csak az tudatosuljon bennük, hogy az egész törmelékhegy a nyakukba zuhan...na, Andrew fizikai pajzsa nélkül. A mágia védi őket, mint egy burok, de körülöttük a hely már nem más, mint puszta föld. Aztán mindketten csak annyit éreznek, hogy erős, vastag pikkelyes hatalmas karmos ujjak fonódnak köréjük, ahogy épp sikerül. Talán nem a legkellemesebb élmény, talán eredményez majd néhány kék-zöld foltot, viszont nem lesznek élve eltemetve. Nehéz egyensúlyozni, de a fejem már mint van a földből, így felnyomakodom, hogy aztán óvatosan a sarkaimon állva, hogy ne őket tapossam le elrugaszkodom a földtől. Nem foglalkozom vele ki lát és ki nem, erre most igazán nincs idő, csak az a cél, hogy mielőbb odafent a felhők felett legyünk, minél kevésbé láthatóan. Én a nem épp apró sárkány és a hozzám képest két pici ember a karmaim között szorongva, hogy mielőbb egy nyugodt helyet keresve landolhassunk.
Valószínűleg már ott veszett fejsze nyele volt, hogy a tervünk addig terjedt, hogy besétálunk, ő tagként, én fogolyként, és úgy gondoltuk, hogy problémamentesen ki is tudunk sétálni. Már akkor is nehéz lett volna a helyzet, ha nem jön ez a másik boszorkány, hiszen már azelőtt hallatszódott a dulakodás a másik szobából, most viszont teljesen elszabadult a káosz. Nem mintha nem lennék hozzászokva, mugli zsaruból Testvériségis lettem, onnan pedig minden irányból keresett személy, sokszor csúszott már ki a kezemből az irányítás. Viszont eddig még mindig túléltem, eddig… Amikor elpusztítjuk a fegyvereket engem nem riaszt meg se a rengés, se az, hogy a hely elkezd omladozni. Lehet, hogy egyszerű felelőtlenség, lehet, hogy csak magabiztosság és egyben bizalom is a többiek felé. Láttam már nem egyszer, hogy mire képesek a botjaikkal vagy éppen jó néhányan anélkül is, így nincs az a hegyomlás, amitől elkezdeném temetni magam. Ahogy Lestrange ránk omlasztja a bejáratot a társai kárára egy olyan őrült nevetéssel, amitől még engem is elfog a rossz érzés gyorsan hátrálok, kicsit titkon azért hálásan, hogy Sheska nem hagyott minket cserben, hanem “véletlenül” lemaradt az esélyéről, hogy elsurranjon a nővel. - Nem lehetünk annyira mélyen, az ajtó keretek és támasz gerendák alatt lesz legstabilabb a szerkezet. - válaszolom, szinte nem is törődve azzal, hogy a nő zsörtölődik, azzal viszont annál inkább, hogy vajon megsérült-e komolyabban. Odalépek mellé, nekem nincs lehetőségem bármilyen pajzsot idézni, de látszik rajtam, hogy ettől függetlenül puszta izommal és a testemmel minden oldalról felpattanó törmeléktől takarni próbálom. Nem azért, mert szüksége van védelemre, hanem azért, mert akkor is felajánlom, ha semmi szüksége rá. - Sajnálom kölyök, hogy nem belerángattunk, mondtam, hogy jobb lenne lelépned. - fordulok azért felé, miközben morajlik mögöttünk az egész folyosó. Elkezdem méregetni a porfelhőt, miközben eltakarom a számat és az orromat hogy ne nyeljem be. - Lehet a beszakadt rész lehet az új kiút. Vagy hm, nem tudtok csak úgy kiteleportálni? - mondom, hiszen már korábban is voltam “utas” az egyenletben és mindkettőjüknek megvan a varázspálcája, többnyire épségben vannak. Az első ötletemet azonnal áthúzza egy következő repedés, ami megjelenik fölöttünk és még hátrébb kényszerít minket, lassan már az utolsó helyiséghez szorítva és folyamatosan záporoznak az újabb és újabb törmelékek. A második ötletemet pedig az húzhatja át, ha ezt a búvóhelyet is az a nyomorult Gwyddion szerelte fel védelemmel, mert ez esetben ha a falfirkái valahol még valamilyen balszerencsés okból sértetlenek, szó se lehet hip-hoppról. - Hm. - morgok fel, még mindig vadul vallom, hogy inkább a Lestrange nő varázslata volt ilyen erős, mint a pisztolyok kisütése, a lelkiismeretem többnyire tiszta. Többnyire. - Ha ki tudtok menni, menjetek. Semmi értelme bajtársiasságból meghalnotok velem. - teszem hozzá, ezúttal tényleg komoly és egyben komor hangon, amikor a hátunk már nekiütődik a falnak, nincs tovább hová visszavonulnunk. Tényleg komolyan gondolom, amit mondok, bár nem szándékozom önfeláldozni, inkább próbálnék meg valamilyen erősebb elem alá bebújni és várni néhány órát, amíg valaki kikapar, már ha nélkülem könnyebben ki tudnak jutni varázslatokkal és aztán segítséget hívni, mielőtt olyan sűrűn esik rám a szar, hogy beszorulva még az oxigénből is kifogyok.
A fejemben lázasan kavarognak a gondolatok. Próbálok lehetőségeket végiggondolni, már amennyire ilyen helyzetben lehetséges egyáltalán az ilyesmi. Épp csak igyekszem gyorsan kitalálni mi az, amiből a legjobban jöhetünk ki, hiszen valakinek muszáj gondolkodnia is ebben a kissé elfuserált csapatban. A srác valahogy nem tűnik a jól átgondolt típusnak, Rhys pedig tudom, hogy nem épp arról híres, hogy megpróbálja a legjobb megoldást megtalálni, hanem teszi, ami először eszébe jut. Hiszen, ha gondolkodott volna most nem lennénk itt. A fenébe is, ennek nem így kellene zajlania! Talán elengedtem a fegyverek megszerzésének lehetőségét, talán lett volna még ötletem, amit nem várt meg, de ő inkább cselekedett, pedig nem voltam bajban, amennyire lehetett kézben tartottam a dolgokat. Ha nem kellene szerepet játszanom, engedhetnék a dühömnek, de erre most nincs lehetőség. Bellatrix tényleg hamar kijut a kelepcéből, de csak minden még zavarosabbá válik, amikor a pisztolyok a falhoz csapódnak és Andrew tényleg lelkesen küldi meg őket egy méretes tűzgolyóval. Majdnem felmorranok, amikor meglátom, hiszen a föld alatt vagyunk. Az egész kóceráj a fejünkre fog omlani. És bizony a robbanások hatására a törött orrút egy falhoz csapódás után be is temeti egy jó adag föld, épp csak a lába látszik ki. Bellatrix őrülten felnevet, főleg amikor meghallja Rhys szavait arról, hogy kicsoda. Andrew bár talán megindulna kifelé, de lehet, hogy már későn teszi meg, ugyanis az őrült nőszemély mérlegel és hasonló hamarisággal döntést hoz. Ő van a legközelebb a kijárathoz, és ezt ki is használja, amikor pedig egyértelművé válik, hogy mire készül nekem döntenem kell. - Ó... hogy az a... - morranok fel, de amikor a varázslatok a plafont célozzák és a járatot végül befelé mozdulok a helyett, hogy Bellatrix után mennék. A törmelék hullik az arcunkba, a nő nevetése lassan elhal. A betemetett törött orrú nem moccan és bizony nekünk is épp csak sikerül elkerülni, hogy a járat csatától sérült része beszakadjon. - Futás! - kiáltom el magamat fizikai pajzsot villantva a fejem fölé. Néhány pillanat múlva már jópár méteren mögöttünk teljesen beszakadva a hely és a többi részen is elég ingatag módon hullik a por és időnként végigrepedezik a plafon, viszont egyelőre úgy fest, hogy hárman maradtunk. - Ha egy kicsit többet gondolkodnál... - zsörtölődöm, maszatosan, porosan, talán még egy kis vér is lehet rajtam, hiszen dulakodtam és a végén lelőttem a benti alakot. Az nem kérdés, hogy az egész hely ránk fog omlani. Néhány méterre lehetünk a föld alatt és nem hiszem, hogy van másik kijárat. Andrew is fizikai pajzsot húz fel, így a kettőt egyesíteni tudjuk, hogy legalább nagyobb darab ne essen a fejünkre, de hogy nincs sok időnk az holt biztos. Egyetlen gondolat motoszkál a fejemben, de az nagyon kockázatos lenne. Részben azért, mert a jelenlévők közül egyikük sem tud semmit arról, hogy mi vagyok és nem is kellene megtudniuk, vagy legalábbis Rhysnek biztosan nem így, a kölyöknek pedig egyáltalán. Aztán persze ki kell magyaráznom az egészet, hogy ők kijutottak, én nem haltam meg, és hogy közben az álcám is a helyén maradjon. Nem juttathatom ki őket úgy, hogy netán ha odafentre támogatás érkezik Bellatrix mellé, akkor tudják, hogy én segítettem... Erre is megoldás, ha nem a saját külsőmben török a felszínre. Idegesen járkálok fel s alá. Gyors döntés kell, és akárhogy gondolkodom nem látok más megoldást.
Bellatrix őrületét nehéz lesz megfékezni, ugyanis kezd elgurulni az a bizonyos gyógyszer, amikor először elakad a futóhomokban aztán még Sheska is nyúlkál hozzá, hogy "segítsen", míg Rhys átmegy öklelő tulokba Andrew pedig megszerzi a pálcáit. Elég sok pofont küldenek le néhány pillanat alatt, de a meglepetés ereje elillan és az átkok ellen nem elég a széles vállam vagy a vasakaratom. Megfordul a fejemben, hogy kivegyek egy pisztolyt, de olyan makacsság és hányinger fog el a gondolattól, hogy én emeljem valakire miután ez volt az első, ami miatt elkezdtem elhatárolódni a Testvériségtől, mielőtt a kölykökkel (Katya és Hunter) együtt eltűntünk a szemük elől. Ez volt az első kézzel fogható jele annak, hogy valami elromlott és rossz irányba haladunk... nem mintha korábban nem gyanakodtam volna Alaricra. Értem, hogy merre akarja terelni a történéseket a nő, de ez nem jelenti azt, hogy el is fogadom. Megpróbálok pusztán fizikailag kitérni egy-két átok elől, ha repül, ha nem sikerül, hát megjelennek a kelések, vágások, átélem a fájdalmat, eltűrök amennyire csak emberileg képes vagyok anélkül, hogy térdre kényszerítsen. Nem lenne ínyemre csak úgy visszakozni hogy rámcsapják az ajtót, mikor már a kezemben a doboz a rohadt fegyverekkel. Lehet, hogy további helyszíneket nem tudtunk meg, de legalább ezeket kivonnám a forgalomból, ha sikerülne valahogy kidumálni magunkat. Viszont az a nő, annyi őrület van a szemében, kiszámíthatatlanság, azt hiszem jobban megnézve már hallottam is róla. Szóval minden értelmes tervtől teljesen eltekintek, amikor szinte ráüvöltök a kölyökre - nyilván csak az én szememben kölyök. - Robbantsd fel ezt a szart aztán takarodj! Menekülj! - vágom a falhoz szó szerint a fegyvereket, illetve nem az a lényeg, hogy minél előbb koppanjanak, hanem csak az, hogy el a közelemből, el Andrew közeléből és potenciálisan inkább a sötét szalmakazalhajú nő képéig érjen el akármilyen tűz vagy törmelék, mintsem Sheskáéhoz. Nincsenek nagy terveim, se nagy reményeim, tisztában vagyok vele, hogy mire képesek a gallyukkal, hogy kikeveredve a futóhomokból és letakarítva magát már egy másodperc alatt lelőhet azzal a varázsigével, ami nevetségesen hasonlít a gyerekek abrakadabrájára ahhoz képest, hogy halálos. Tényleg csak annyit akarok, hogy ezek a pisztolyok legalább elpusztuljanak és a fiatal kijusson a káoszban, ha már kijutás után miattam hátramaradt a kisurranás helyett. Nem mintha az olyan betonbiztos lett volna még az eszközei nélkül, de még mindig jobbak lettek volna az esélyei, mint most. Arról persze semmit sem tudok, hogy eredendően elemista szakra járt a srác, szóval lehet, hogy a pusztító tűz nagyon is ínyére lesz, de utána remélhetőleg a szelet használja és… mit tudom én, elszelel. Nekem tényleg nem marad más fegyverem, minthogy az arcukba köpve kimondjam a nevem, vagy kiabáljam, remélhetőleg pukkannak közben a lőporos golyók a fegyverekben folyamatosan. - Szívesen kinyírnátok, mi? Az a baj, hogy a főnök nem életre-halálra vérdíjat tűzött a fejemre, hanem szigorúan élve. Rhys Murdoch, Camulos, vagy hívjatok, ahogy akartok, leszarom már. - mondom oda, de attól még, hogy úgy tűnik, mintha érinthetetlen hústorony lennék aduásszal a kezemben, agresszív szemkontaktust tartok az összes rosszfiúval, afféle megfélemlítés gyanánt és néhány pillanat erejéig még Sheskával is, hiszen igen furcsa lenne, ha őt kihagynám. Már éveket töltöttem bújdosásban, bár nem olyan szigorú keretek között, mint egy cella, de basszameg a nagyobb jó érdekében még azt is bevállalom. Úgy se fognak kiszedni belőlem semmit, soha.
A helyzet jelenleg több, mint bonyolult. Tennem kellene valamit, de lehetőleg úgy, hogy úgy tűnjön nem tetszek semmit, legalábbis semmi olyat, ami gyanúra adna okoz. A legjobb lenne beleállni valamiféle támadásba, ami kiütne, de azzal kockáztatnám, hogy teljesen kicsúsznak a kezeim közül az események. Nem az igazi megoldás. - Persze, szétszórhatóak a mugli fegyverpiacon is. - felelek egy félmosollyal, próbálván felmérni a terepet. A futóhomokról nem tudok, ezért meglep, amikor Bellatrix szitkozódva elakad. Persze a dolog sokáig nem tart egy olyan komoly boszorkánynak, mint ő. Talán csak az első meglepetés miatt nyerhetünk egy kis időt, én pedig legalább a helyett, hogy Rhysre támadnék, mert ezt kellene tennem előre siethetek, hogy segísek a nőnek, mint aki amúgy segítségre szorulna. A karja alá nyúlok még megkeresve azt a pontot, ahol a padló nyugton van, hogy ne süllyedjen tovább. Elviselve, ha netán velem is ellenkezne. Csak azután emelem ki a pálcám segítségével, hogy normális talajt foghasson, de ez elég arra, hogy Rhys letarolja a pisztolyos muksót és hogy az újdonsült ismerőse elsurranjon a hátsó területekre és onnan bizony hamarosan már pálcával a kezében térjen vissza, miközben átkok záporoznak utána. - Rohadt gyorsan le kellene lépnünk, haver! - kiáltja el magát. Rhys is láthatja, hogy mögötte bizony ketten érkeznek és egyértelműen bár a doboz Rhysnél van (akár ki is vehet belőle egy pisztolyt), a pasi, akit letartolt ájultan fekszik a földön, mert istenesen koppant a feje a falon, de hát mégis csak ketten vagyunk előttük és ketten mögöttük a folyosón. Összeszorítom a számat, amit a mellettem álló Bellatrix nem vehet észre, mert épp a futóhomok megszűntetésével van elfoglalva, és hogy lesöpörje a ruhájáról a majdnem derékig süppedés utáni a homokot. - A legjobb az lesz, ha visszazárjuk őket oda, ahol eddig voltak. - javasolom Bellatrixnek, csak hogy nyugtassam a kedélyeket természetesen pálcát szegezve a két alakra. A kölyök ismerős, talán a Roxfortból? Ezen most nincs időm merengeni, de próbálok mindent megtenni azért, hogy Rhys és az új barátja ne sérüljenek meg, ami tudom, hogy nehéz menet lesz úgy, hogy a mögöttük álló két alakból az egyiknek jó eséllyel eltörhetett az orra, mert tiszta vér a felsője és kissé ferdén is áll az orra szerencsétlennek. Gondolom, ha Andrew betörte az orrát, akkor jócskán pipa rá. Rhys pedig Bellatrix emberét ütötte ki.
Bellatrix a leselejtezés gondolatára megrázza a fejét, göndör, kócos fürthei szállnak a mozdulatban. - Ugyan már, csak más kezekbe kerül, hiszen mire való a mugli pisztoly, ha nem gyilkolásra? Arra még mindig jók! - válaszolja, mint akit tényleg a legkevésbé sem érint meg se a muglik, se a Szent Mungóba került varázslók sorsa. Az "árulóra", aki a földön hevert egyetlen pillantást vetett míg elkönyvelte, hogy hisz-e Sheskának és azóta se nézett felé és biztosan nem gondolt bele, hogy mit jelenthet a szeretteinek a halála. Egyszerűen érzéketlen erre. Elindul a kijárat felé a társaival és a fegyverekkel, Sheska kísérését szinte alapvetőnek, természetesnek veszi, mint aki tényleg megérdemli, pedig Grindelwald mellett még semmilyen fontos szerepet nem töltött be, még csak mássza azt a bizonyos létrát.
Egy kicsit elmosolyodom az arcszőrzet alatt, a konokságában viszontlátom Gerardot, öreg hibám, hogy a magasságom, szélességem, férfiasságom miatt minden fiatal felnőttet azonnal kölyökként kezelek, és ezt jobbára nem értékelik. A tekintetem elszalad abba az irányba, ahol halványan érzékelhető, hogy a talaj kicsit megváltozott és mielőtt még kilépnének a folyosóra az egyik lábamat ráteszem és ahogy elkezd süppedni vissza is húzom. - Ez... én voltam... Hűazanyját.. - mormogom az orrom alatt, de gyorsan vissza is lépek a srác mellé, hogy amikor kilépnek a teremből, akkor ne bukjunk le azonnal. A futóhomok ott van a folyosó közepén, azon a ponton, amire ráláthattunk, de már út közben van nekik, szóval akárki halad elsőként - vélhetően a nagy szénakazalhajú boszorkány - tuti belesétál. - Oké, legyen így. A te dolgod, hogy eljuss a pálcádért és felmarkolj akármilyen fegyvert, amit én is tudok használni, addig én élvezem a káoszt, amíg valamelyikük elsüllyed aztán elvonom a figyelmüket. Nem fognak kinyírni. Ha minden igaz. - mondom, és azzal a lendülettel ki is nyílik az ajtó és el is indulnak a teremből a kijárat felé - át az egy személyt lefogó futóhomok csapdán. Amikor sikerül elkapnom Sheska tekintetét, hiszen ő számít rám ebből az irányból biccentek neki, de innentől Andrew-n múlik, hogy megpróbál úgy csinálni, mintha ide tartozna, vagy inkább osonni, amíg Bellatrix elmerülése és az én megjelenésem a látványosság. - Meglepetés. - mondok csak ennyit, és mint valami öklelő bivaly vállal nekirohanok annak, aki a fegyveres dobozokat mozgatja, hogy kiverjem a kezéből a pálcát és ráforduljak a dobozokra. Utálom a rúnapisztolyt, fogalmam sincs, hogy meghibásodtak, de jelen esetben bármilyen fegyver jól jön. Hogy mekkora esélye van annak, hogy egy másik varázsló azonnal tarkón lőjön? Elég nagy, de valamit muszáj lépnem, ki kell használnom Bellatrix elmerülését és azt, hogy megakadt a menet.
Úgy érzem mindent megpróbáltam, bevetettem, ami a tarsolyomban volt. Ha nem jön ez az őrült nőszemély, akkor minden rendben lenne, megoldottam volna! De így... Érzem, ahogyan feszít belül a kellemetlen csalódottság érzése, hogy ott az a három fegyver, de nem tudom őket megszerezni és a nő csak mondja és nevet és élvezettel beszél mások haláláról. No persze én sem vagyok szívbajos, ha valaki megérdemli... de itt ártatlanokról van szó, mint ez a nyomorult a földön, aki magának okozta ugyan a bajt, de ez még nem jelenti, hogy meg kellene halnia, pedig talán tényleg ez lesz a sorsa. Még csak azt sem tudom lesz-e, aki hiányolja majd, egy gyerek, egy anya, egy szerelem. Az arcom mindezek mellett rezzenéstelen, miközben próbálom kitalálni hogy mégis mit tegyek, hogy tehetek-e bármit, hogy van-e értelme, de tudom, hogy nem szabad mindent kockára tennem, eldobnom néhány fegyverért, amik talán tényleg egyre megbízhatatlanabbak és netán... - Gondolom akkor leselejtezik őket. - mondom végül, beletörődve a helyzetbe, bár nem tudom, hogy nem sokkal arrébb bizony már Rhys kiszabadult és nincs egyedül. Azért, mintha csak a feleletre várnék megindulok Bellatrixszal kifelé. Úgyteszek, mint aki elakarja kísérni a kijáratig, mert fontos személyként ennyi mégis csak jár neki. Ha sikerül netán kiszúrnom a rácsok közül szabadult kettőst, csak megakad a tekintetem Rhysen, de magam sem tudom, hogy mi lenne most a jó megoldás. Ha rátámadnak Bellatrixra, én nem állhatok nyíltan melléjük. Viszont... megpróbálhatok észrevétlenül hibázni, hogy ezzel segítsek nekik.
- Nem szokásom összecsuklani és nem... - végül megemeli az állát, mert bár Rhys idősebb nála, azért mégis csak látszik, hogy zokon veszi ezt a lefiúzást, mintha valami kölyök lenne, de végül visszafogja magát. Egy a cél, akkor pedig össze kell dolgozni és nem pedig hadakozni egymással. - Nem tudtam felmérni a helyet. A holmimat elvitték, befelé, amerre mind mentek eddig, de ha jól láttam akkor nálad sincs fegyver. Én csak hármat láttam, de hogy vannak-e többen... - vonja meg a vállát. Azért körülnéz és megpróbál magához venni, valami használhatót, maximum egy széklábat, vagy hasonlót. A pálcája jó eséllyel tényleg hasznos lenne, de hát most nem sok opció van, még se menekül. Azt pedig már mindketten hallják, hogy a hangok az eddigiekkel ellentétben közelednek. Talán a nő, aki nem rég érkezett távozik, így rajta kellene átjutniuk ahhoz, hogy megszerezzék Adrew holmiját, ami jelenleg nem valószínű, hogy sikerülhet, kivéve persze, ha a fiatal Mardekáros nem próbál meg úgy tenni, mintha az itteniekhez tartozna. - Esetleg, ha eljutnék a pálcámért... - motyogja, amiről Rhys sejtheti, hogy bizony pont azon gondolkodik, hátha az érkezők annyira nem mérték fel az itteni helyet, vagy elsősorban Rhysre koncentráltak és nem teljesen nézték meg, hogy kik vannak a rácsok mögött.
Ahogy kijutunk visszacsúsztatom az övemet a helyére és felcsatolom, Halkan felmorgok, megingatva a fejemet, határozottan úgy néz ki a marcona arcomon, hogy el akarnám fogadni a maradását. - Az előbb még szédelegtél, fiú, ha csatára kerül sor és összecsuklasz akkor csak még tovább rontos az esélyeimet. Nem vagyok sokkal ütőképesebb veled se, ha nincs nálad a gallyad. - biccentek a kezére, nyilván a varázspálcára utalok. Ha ezek után sem próbál meg inkább azonnal a kijárat felé haladni, akkor viszont nem fogok veszekedni és mindenáron elutasítani, vállatvonok, főként, mert a páratlan emberismeretem - szarkazmus - azt súgja, hogy az ellenségem ellensége a barátom. - A terv az, hogy a lehető legtöbbet megtudunk az átkozott fegyverekről és hogy hol máshol tárolják őket és elpusztítunk mindent, amit csak lehet. - válaszolom, bár ez nem igazán nevezhető tervnek, inkább a cél, ahova el akarok jutni. Tény, ami tény, hogy az ízlésemnek sokkal kevesebb az információ a helyről, mint amennyivel számolni szoktam, sőt. Csendet intek neki és hallgatózva megállapítom, hogy akármi volt a hirtelen lövöldökéssel, Sheska rendben van és kezdi kivágni magát a bajból. Az izmaim kissé elernyednek, de ez nem jelenti, hogy hirtelen megnyugodhatnék, még mindig az ellenség egyik bázisán vagyunk, fegyvertelenül. - Mit vettél észre míg itt voltál? Hány ember? Hány terem? Hova vitték a holmidat? Volt kulcsfigura, akiből kiverhetném a válaszokat? - kérdezem, a szemem sarkából pillantva rá, mindig visszavonulva takarásba, akárhányszor valamelyik irányból neszezés vagy mozgás érkezik. Nem bízhatok mindent arra, hogy sikeresen tudunk-e osonni, hiába vagyok gyakorlott harcos, nem az az apró, nyúlánk, árnyékokban megbújó alkat a széles, izmos, magas testalkatommal.
Nehéz eldönteni, hogy a kaotikus, szinte őrült kisúgárzással rendelkező sötét boszorkány mennyire is hiszi el az egész szituációt, de egyelőre úgy tűnik, hogy a kettős(vagy több)ügynökként minden oldalra beépült Sheska jól lavírozik. A probléma talán csak az lehet, hogy a nőt maga Voldemort képezte ki, akiről pedig köztudott, hogy a legilimenciában és az okklumenciában jártas, így meg van az esélye, hogy - Én? Hurcolászni? - megrázza a fejét, a göndör, leginkább szénakazalra emlékeztető hajrengeteg meglódul, hogy aztán a pálcájával intsen és szavak nélkül kezdje el reptetni az összes dobozt egyszerre, amíg az egyik csatlósa a pálcáját rájuk nem fordítja és "át nem veszi" tőle a bűbájt. - Ha Grindelwald engem küldött a fegyverekért, akkor én is fogom őket leszállítani, akkor majd felismeri, hogy milyen értékes segítség lehetek mellette. Ez a sok rivalizálás a jobbkezéért hasztalan, a Sötét Nagyúr tudta, hogy milyen hű követője lehetek és elsőként szabadított ki, az új Úr is fel fogja ismerni. - mondja, nem úgy tűnik, mint aki átadná a dicsőséget az elvégzett munkáért másnak. Éppen ebből következtetheti, ha Rhys-t átadja neki, vagy felvonja rá a figyelmet, akkor valószínűleg azonnal - talán néhány Crutiatus-átokkal később - learatja a babérokat érte gondolkodás nélkül. Enyhe undor szalad át az arcán, amikor végigfuttatja a tekintetét a fegyvereken, lehet, hogy vakon követi a parancsokat, de ő abszolút régimódi és mugli és másvilági eszközök ötvözése elképesztően idegen neki is. - Hallottad a Nagyúr mit mondott ezekről fegyverekről? Akármi is működtette őket, akármilyen titokzatos szándékuk volt vele, az egész felborult és lehet lassan kínok kínjával az összes nyomorult kileheli a lelkét végérvényesen. - teszi hozzá és minden együttérzéstől mentesen felvihog, élesen, villogó őrülettel a szemében.
- Igen, azok más idők voltak. - felelem, de persze ebből egyáltalán nem lehet tudni, hogy én mit gondolok azokról az időkről. Az időkről, amikor a szüleimet megölték, éppenséggel pont olyan fanatikus gyilkolászós kedvű alakok, mint Bellatrix is. Ebből persze az arcomon egy apró rezdülés se látszik, fejben a lehetőségeket próbálom felsorakoztatni és azon gondolkodni, hogyan tudok a legjobban kijönni ebből az egészből. - Oh igen, erről nem tudtam, mivel engem is ezért küldtek. Valahol félremehettek az információk, de egyébként is holmi fegyvereket hurcolászni nem épp a nagy Bellatrix Lastrangehez illő feladat, nem gondolod? - kezdek bele negédes mosollyal, hátha egy kis hízelgéssel megtudom győzni róla, hogy neki is az a jó, ha nem szórakozik holmi fegyver kérdéssel, hanem inkább kezd magával valami hasznosat. Egyelőre persze nem akarnám előkapni az esetleges aduászt, de ha azt mondanám neki, hogy itt van egy igen érdekes és fontos fogoly, ha feladnám Rhyst, akár csak időlegesen is... Bár pont egy olyan őrült alak kezére adni, mint Bellatrix... Egyelőre ezt az opciót még nem vetem be, hátha elegendő a hízelgés is és hogy nem kell efféle piszlicsáré üggyel foglalkoznia.
Andrew azért mintha néhány pillanatig átgondolná a kiszabadulás utáni lelépés lehetőségét, de aztán még sem indul meg a kijárat felé, hanem inkább Rhys mellé sorol be. - Kiszabadítottál, nem hagylak itt. Jelenleg amúgy is úgy sejtem te vagy a kevésbé ütőképes egyedül. Nem faggatlak, hogy miért vagy itt, ha nem akarod, de mi a terv? - kérdezi és nagyon úgy fest, hogy elég eltökélt és hajthatatlan, hogy csak úgy leléceljen, amikor az újonnan megismert jótevő is maradni akar. Rhys egyébként konkrét fegyvert itt bizony nem talál, mindenki magánál hordja a pálcáját, mást nem igen hagynak itt, ha csak nem vesz magához egy törött széklábat, de hát azt le kellene törni és az zajjal jár. Egyelőre nem lát mozgást, ha kiles a folyosón. Ha vannak is itt még mások, jó eséllyel Bellatrix érkezése láttán mindenki inkább kushad a saját kis helyén, minthogy bármibe is beleavatkozzon. Rhys azért elkaphat néhány kósza szófoszlányt, ha megpróbál közelebb óvakodni a folyosón, amiből egyértelműen leszűrheti, hogy Sheska életben van, jelenleg épp tárgyalni próbál és jobb helyzetbe kerülni, mint amibe keverednie sikerült.
Összeráncolom a szemöldökömet, bár nevet nem mond a kölyök, valamiért hezitálás nélkül hiszek neki. Az a nő nem jó hír, ahogy az sem, hogy milyen rohammal indulnak meg a terem felé, amerre Sheskát sejthetjük és ahol még egy pisztoly is eldörrent. Az egyik karom idegesen szorul rá a rácsra, amennyi látszik a karomból már annyiból is látszik, hogy megfeszülnek a vaskos izmaim, ahogy erőlködök az övvel közelebb rántani a kulcsot. Mivel még soha életemben nem mutatkozott meg semmilyen mágikus dolog velem kapcsolatban, azon kívül, hogy cseszettül nehéz átverni megtévesztésekkel, mint a fátyol, ami a varázsvilágot választja el, vagy az emléktörlés. A miért... az továbbra is kérdéses, de azt már tudom, hogy nem vagyok egyedül. - A rohadt életbe már, te kis nyomorult szar... - morgok az orrom alatt, míg végre sikerül annyit lasszóznom az övvel, hogy a kulcsot elég kötel húzzam a zárkámhoz. Azonnal felkapom, kinyitom a zárkámat, hogy aztán kilépve a kölyök felé forduljak és egyetlen lélegzetvételnyi habozás után kinyitom az övét is. Amennyiben nagyon hepciáskodna és pálcát rántva indulna meg, a méretes tenyeremet széttárva a vállára teszem, hogy megállítsam. - Semmi harc, csak tűnj el innen, téged nem tart vissza semmilyen felelősség. Nekem meg kell néznem, hogy mi történt ott. - biccentek a terem felé, amiben Sheska lehet. Nem törhetek csak úgy rájuk, fegyver és minden nélkül, de elkezdem pásztázni a zárka környékét hátha találok valami használhatót, meg kilesek, hogy van-e még szabadon mászkáló emberük, más terem, amit felderíthetnék, bármi, azon kívül, hogy öngyilkoskísérletet tegyek és csak úgy berontsak minden nélkül.
- Sheska Thorne, milyen... - kezdene bele, bár az elveszik félúton, hogy kellemes vagy kellemetlen a meglepetés, mert leszalad a tekintete az összecsuklott pasira, aki a pisztolyokért felelt. - Grindelwald nagyúr nem fog repesni, szereti alaposan kikérdezni az indítékait az árulóknak. Milyen más korban élünk már, pedig, ó, milyen szép volt csak szabadon gyilkolászni. - nosztalgiázik, egyértelműen Voldemort korára utalva, hiszen összehasonlítva a két gonoszt az előző sokkal kevésbé volt megfontoltabb és sokkal inkább fanatikus - éppen, ahogy Bellatrix Lestrange szereti élni az életét. A sötét tekintete végigszalad az egész helyen, egyértelmű a bizalmatlansága Sheska irányában, sőt, mintha valami féltékenység is lenne a levegőben, mintha egyáltalán nem bírná a másik nőt. Ellenben az nem zavarja, hogy egy patáliának halál - vagy kóma - lett a vége, láthatóan. - Megérdemelte, aljas szószegő, remélem akárhol is van, a végtelenségig szenved majd. - sziszegi, aztán drámaian hátrafordul a többiekhez, szinte frusztráltan legyintve, hogy tegyék le a fegyvert, mintha csak idegesítő rovarokat hessegetne. - A közjátéktól eltekintve, azért vagyok itt, hogy begyűjtsem ezeket, gondolom neked is van jobb dolgod, menj. - mondja, egy kicsit talán lekezelően, nem úgy néz ki, mint aki meg akarná köszönni a szolgálatait vagy mondjuk tovább akarná adni, hogy megállított egy felkelést, pedig az nagyot dobna Sheska helyzetén a Testvériségen belül. Ami persze amúgy nem is az igazság, de erről nem kell tudniuk.
Egészen jól is alakulhatna a dolog, ha a fickót könnyebb lenne meggyőzni, vagy nem lenne magában annyira bizonytalan. Akaratlanul is megrezzenek, amikor a pisztoly elsül és csoda, hogy nem mormolok el valami káromlatot, amikor tudatosul bennem, hogy a fickó lábát találja el a golyó, amitől összecsuklik, mint egy rongybaba. Nyomorult... pedig, ha azt tette volna, amit kell, ami egyszerűbb mindkettőnknek! Helyette most neki is annyi, hiszen még senki se tért vissza ebből az állapotból. Viszont már nincs senki, aki ellentmondana a szavamnak, bárki is jön be azon a járaton. Ami igazán kellemetlen, hogy itt már nehéz lesz beadnom, hogy ismeretlen vagyok, mert az érkező bizony nekem nagyon is ismerős és nem lenne meglepő, ha ő is tudná, hogy ki vagyok. - Oh Bellatrix. - csúszik ki a számon elsőre, de aztán magamra találok és felemelem a kezemet a pálcámmal együtt. A pillantásom épp csak egy másodpercre siklik a földön heverő pisztolyra. Mennyire közel volt, hogy mindet megszerezzem! Ha ez az idióta nem akadékoskodik annyit és nem húzza az időt... - Szerencsére sikerült megállítanom. Igazi mázli, hogy erre hozott ma az utam. Pont le akart lépni a maradék fegyerekkel. Hallottam egy fülest, hogy elkotyogta ellene van ennek az egész kómába lökjük az ellent dolognak. Rossz embernek sutyorgott, a lefegyverzése pedig nem ment olyan könnyen, mondhatni... rosszul sült el. - magyarázom a sokak által ismert enyhén szólva is nem beszámítható nőnek. Épp ezért is mosolyodom el a szavaim végén és vonom meg a vállamat, mintha igazán semmiség lenne, hogy egy árulót kómába taszított egy véletlenül elsült fegyver. Igyekszem kellően lazán viselkedni és simán eltenni a pálcámat, hogy aztán ugyanezzel a lazasággal hajoljak le a fegyverért, mintha csak vissza akarnám tenné a helyére a dobozba, ahonnan előkerült, na persze amennyiben azonnal rám szólnak, hogy ne mozduljak továbbra sem, egyelőre megteszem, amit mondanak, egyelőre...
Andrew bizony megnézi magának az érkezőket és kissé benne is akad a levegő, amikor felismeri a jellegzetes külsejű nőt. - Az ő jelenléte semmi jót nem jelent és semmi kiszámíthatót. - morran fel, mert hát mindenki tudja, hogy Lastrange nem kifejezettem beszámítható és sose lehet tudni, hogy mit fog tenni a következő pillanatban. Az óvatosság most főleg fontos, még akkor is, ha közben leesik a kulcs és megjelenik a futóhomok, amik jelenleg nekik mondjuk nem sokat segít. - Jó az ötlet, úgy hátha menni fog! - lép mostmár a srác ia a rácsokhoz, hogy drukkoljon Rhys ügyködésének. Elsőre épp nem sikerül elkapnia a kulcsot, csak a szélét koccintja meg, de a második próbálkozás már bejön. A csat koppan a földön, épp a kulcsra ráesve és ha nagyon óvatosan és lassan húzza, akkor bizony szépen fokozatosan közelít a rácshoz. Adrew felszülten figyeli az eseményeket, időnként a folyosó felé pillantva, de onnan most nem érkezik senki. Egyelőre csend borul rájuk, mert az előbbi pisztoly lövés irányból se hallanak komolyabb csatát. Vagy vége lett, vagy már csak átkok puffognak, amit nem hallanak. - Alakul ez, gyerünk! - megy a drukk és bizony bár beletelik vagy egy percbe is, egy igen lassan ketyegő percbe, de eléri a kulcs a kartávolságot, hogy Rhys magához tudja venni és kitudja nyitni a zárkát a magáét, vagy mindkettőt akár. Andrew legalábbis már harcra készen áll a saját ajtajánál várva a szabadulást.
Morogva latolgatom a lehetőségeinket, amiből nincsen olyan rengeteg. Valamiért minden másodperccel biztosabb lesz, hogy a kijutás nem lesz olyan egyszerű, mint amilyen könnyedén bevágtak ebbe a cellába. - Igen, még, de jó lenne, ha ez változna, nem, kölyök? - válaszolom vissza, főleg, amikor ajtót nyitnak az érkezőnek és hárman sietnek a terem irányába, ahol Sheska eltűnt, az egyik pedig még nekem is ismerős a nagy, kuszsa hajával és a sötét szerelésével. Sosem volt a Testvériség tagja, az én-féle Testvériségem tagja, de egy ideje már tisztában vagyok a varázsvilággal és a körözöttek listájával, még ha a neve nem is jut az eszembe. Andrew-nak biztosan. Bellatrix Lestrange. Viszont szó szerint nem fordítja felénk a tekintetét, azonnal mennek a zajforrás irányába. - Sejtem, de biztos csak abban vagyok, hogy ebből semmi se jó hír nekünk. - mondom gyorsan, de közben nehéz megtartani a marcona hidegvérem, hiszen innen egyáltalán nem látni, nem hallani, hogy ki is volt a pisztolycső melyik oldalán, amikor eldörrent, arról már nem is beszélve, hogy az átkok nem olyan hangosak. Csak az a biztos, hogy összecsapás volt a teremben, az nem, hogy mi volt a végkimenetele. - Ott a jegyünk a kijutásra. - mutatok a hátrahagyott kulcsra, miközben megpróbálom kinyújtani a karomat és elérni, nyilván eredménytelenül. Az erőlködés közben amennyiben egyszerű emberként nem törődtek azzal, hogy bármilyen mágiát blokkoljanak, akkor hogy kellően furcsa legyen a folyosó egy részén a föld még ingoványos futóhomokká válik. - Hm, ennél azt hiszem okosabb terv kell. - vonom össze a szemöldököm és kihúzom az övemet, hogy azt lendítsem előre és a súlyával húzzam közelebb a kulcscsomót, nem különösebben várok arra, hogy Sheska visszaérjen cellát nyitni nekünk. Sőt, azzal is számolni kell, ha kijutunk még nekünk kell őt kihúzni a csávából, hiszen ki tudja mi történik odabent éppen.
// Földmágus, csak szinesítés vagy csapda a kiérőknek, már ha sikerül: Futóhomokot idézhet egy személynyi területre, hogy aki oda lép bokáig-térdig besüpped (magasságtól függően). //
Sheska nem totojázik, felkészült a harcra, átváltozik, hátbatámadja a karmaival amire a pasi meglepetten felhorkan, a mesgyéjén van a sikoltáshoz, de sikerül megtartania a férfiasságát. - Ribanc! Közénk tartozol egyáltalán? - szakad ki belőle üvöltve, ami azért már eléggé nagy valószínűséggel kiszabadul a teremből. Görcsösen ragaszkodik a fegyvereihez és csak csuklóval próbálja elhessegetni a tarkójától a madárrá változott nőt, egészen addig, ameddig a keze nem lesz a célpont. A rossz hír csak az, hogy amikor a pisztoly földet ér, akkor abban a pillanatban el is sül. - Nem... maradandó...? - nyögi, és hiába csak a fazon combját találja el, de így is egy tántorodás után elernyed Sheska karjaiban, már ha még mindig maga elé tartja átölelve, hogy élő pajzsnak használja. Nyilvánvalóan az élő pajzsnak már nem lesz jó, de ahogy lecsúszik a földre a test és koppan egy újabb lehetőség nyílik meg a nő előtt hogyan fogja tálalni a történteket, ugyanis néhány pillanattal később három alak lép be, kivont pálcával - hiszen a lövés nagyon egyértelműen kihallattszódott -, és az egyik Bellatrix Lestrange.
- Pedig mennyivel könnyebb lett volna... - morranok fel kicsit, de épp csak a fogaim között szűröm a szavakat, mert bár érezhetően bizonytalanabbá válik a fickó, de le nem engedi a fegyvert és a pálcát sem. Viszont jó eséllyel nem lőne szitára, főleg ha elég gyors vagyok. Azt viszont tudom, hogy akkor már gyorsan kell döntéseket hoznom, ami azt jelenti, hogy ki kell jutnom innen, és hogy lesz-e időm arra, hogy segítsek Rhysnek is... Remélem ő is tisztában van vele, hogy ha döntenem kell a pisztolyokat viszem, vagy őt húzom ki a slamasztikából, akkor bizony az első a fontosabb. Neki segíthetek utólag is... valahogy. Így hát nem gondolkodom, elég az a pillanatnyi bizonytalanság, hogy felöltsem a holló alakját, így már célpontként is jóval kisebb vagyok, hogy aztán egy gyors fordulattal támadjam be hátulról, jól megkapva a tarkóját. Azért egy holló karma is igen kellemetlen érzés tud lenni az ember tarkójában, meg aztán tovább a fülén, a fején. Azért a szemét nem bántom, ennyi csak elég rá, hogy megszabaduljon a fegyvereitől, hiszen ilyen közelről nem tud eltalálni varázslattal sem. Ha kell akkor persze nekimegyek a kezeinek gyors mozgással, végső soron pedig visszaváltozom és marad a közelharc. Ha már kellően összezavartam, akkor jobb eséllyel tudom kiütni, ha pedig még hagyja is magát, mert így megmagyarázhatja, hogy nem volt esélye, akkor még könnyebb dolgom van. - Nem lesz maradandó... ígérem. - susogom még a fülébe a visszaváltozás után, hogy ezzel is ösztönözzem engedje, hogy azt tegyem, ami mindkettőnknek előnyös. Az már más kérdés, hogyan fogok kijutni innen, mert jó eséllyel nem egy alak jelenik majd meg hamarosan a terem bejáratnánál. Egyelőre viszont nem moccanok, kicsit oldalt húzódom, hogy valami mögé takarásba kerüljek, ha netán többen egyszerre rontanak be, akkor az enyém legyen a meglepetés ereje. Hátha nem annyira ésszerűek, hogy óvatosan közelítenek. Néhány kábító átokkal telibe tudom kapni őket mielőtt feleszmélnének és ha nincsenek túl sokan... Ha pedig nagy a túlerő, még mindig ráérek kitalálni mi legyen a következő lépés. A sárkány oldalam az utolsó lehetőséget, hiszen még nincs benne gyakorlatom és tudom, hogy nem értékelné az újdonsült nagynéném se, ha itt mindenki előtt változnék át.
- Könnyen lehet. - mormogja az újdonsült ismerős, aztán már értetlenkedve figyeli Rhys hangoskodását. - Angolosan távozni? Hisz be vagyunk zárva. - értetlenkedik tovább. Ő már jó ideje tt van, mint ahogyan mondta is, így nem csoda, ha nem érti, hogy Rhys hogyan is akarja megoldani azt a távozást. Ekkor hallják jó eséllyel nagyjából az eldördülő lövéseket, ha dördülnek és könnyen lehet, hogy hamarosan már futólépésben indulnak arra néhányan, amerre Sheska is eltűnt. Ez lássuk be nem a legjobb jel. Jó eséllyel felgyorsulnak az események, ha egyértelműen lebuktak. Rhys ellenben még mindig be van zárva. Vajon a nő simán itthagyná, ha nem lenne más lehetősége? - Szerinted, ha tudnék, akkor itt lennénk még? - húzza el a száját a srác a másik zárkában. Rhys viszont azt kiszúrhatja, hogy ahogyan odakint elrohannak, épp a terem bejáratánál sikerül elejtenie a zárka kulcsát az őrnek, aki behozta őt is. Kellően messze van vagy 2 méter és egyikük karja se olyan hosszú persze, de ott a kulcs. - Te sejted mi történik ugye? - néz mostmár eléggé fürkészően a srác Rhysre, hiszen a felfordulást ő is kezdi összekötni a nővel, akivel a méretes fickó érkezett. A kulcs pedig ott van, nem is olyan messze, csak hát kérdés, hogy ki és hogyan juttathatja oda nekik, főleg ha aki megtehetné lehet, hogy jelenleg ő maga is bajban van.
- Fasza, akkor lehet nem is átkoztak nyakon, csak olyan nagyot koppantál, hogy valami durván félrement a fejedben. - morgom, nem mintha ezzel el is engedném az ellenszenvem az új-hullámos Testvériséggel szemben, csak ezt nem írom a listájukhoz elfogultan. Nem igazán akarom fejtegetni, hogy az ilyen elme kuruzslós dolgokkal szemben mire is vagyok képes, én se pontosan tudom, csak örülök neki, hogy nem tudnak a szemembe hazudni, mint annyi teljesen tudatlan embernek. A világ álarcainak és határainak le kell hullnia, az embereknek el kell dönteniük, hogy együtt akarnak-e élni, varázslótársadalmakat kialakítani, tudom is én, mint a Vatikán Rómában, valahogy kiválni, de nem titokban a fű alatt, mert abból csak a baj van. A kiabálós közjátéknál remélem, hogy elég öblös a hangom, hogy bezengje rendesen a helyet, arra viszont nem különösebben rezzenek meg a marcona képemmel, hogy az őr csak félvállról le akar kussolni és még a srác is furcsállja a kiabálást. - Mert mit csinálsz, ha nem kussolok, lelősz azzal átkozott pusztulattal engem is, mint azt a rengeteg nyomorultat a frontvonalon? Mivé fajultatok, egy csapat eszetlen verőlegény meg smasszer? - folytatom a kiabálást, hátha még visszafordul, bár gyanítom, hogy nem. Addig is veszettül kiadtam magamból. A kölyök felé fordulok, és felemelve a karomat kissé megvakargatva a tarkóm motyogok valamit. - Szóval az van, hogy nem igazán akarom meglátni, hogy ki lesz az ajtó mögött, mert lehet egy-két ismerős arc, akinek erősen a bögyében vagyok és akkor nem feltétlenül sikerül olyan mondhatni angolosan távozni, mint szeretnék. - magyarázom körvonalakban, hogy miért is húztam az időt, aztán megragadom a rácsok az irányba, hogy kicsit áthajoljak. - Forogjanak az agytekervények, neked nincs valami a tarsolyodban, amivel kitörhetnénk? Hátha csak elfelejtetted. Tudom is én, nem tudod lefagyasztani a zárt, hogy letörjem vagy tűzgolyót lőni a kezedből? - merítek először ötletet Katica adottságaiból, bár a tűzgolyó már csak hozzáköltés. Nem úgy nézek ki, mint aki retteg vagy reszket a vélelemtől és menekülne, de egyértelműen nem óhajtok itt megrohadni és az se hiányzik, hogy valaki olyan jön, aki még kedvtelésből jól lebénít és még agyon is ver. Gyerünk Sheska, akármit is csinálsz most, pörögjünk fel, mert a csali szerepe nem annyira frankó...
Feszülten, ugrásra készen követi a tekintetével a nő mozgását, minden cselekvését, és egyre kevésbé fogja fel az értelmét a szavainak, túlságosan ideges lett. - Nem adhatom át a fegyvereket csak úgy, engem kérnének számon érte, esélyed sincs meglépni velük bűntetlenül. - remeg meg a keze, nem feltétlen a gyermeteg szerelmi történet hatja meg, hanem az, hogy ő se szereti, amire képesek a rúnapisztolyok. Újra felcsillan a remény, mintha nem szándékozna kimondottan ementál sajtot lövöldözni Sheskába, de nem is fogja csak úgy elárulni a Testvériséget. - Nem fogom a saját életemet veszélybe sodorni azért, mert megjelent egy szőke fruska, aki a pasijáért sír! - jelenti ki, de Sheska éleseszű, össze tudja rakni a férfi csapongó viselkedéséből, hogy amennyiben kitalál olyan cselt vagy módot, ami biztosítja, hogy a fazont ne lehessen semmiképpen számonkérni, ne az életével fizessen azért, mert elvesztette a pisztolyokat, akkor talán még le is paktálhatnak valahogy. A fegyverek ugyan még mindig rá szegeződnek, de el nem sültek még el. Itt az alkalom, hogy eldöntse mit akar, meglépni előle, vagy tovább dolgozni a meggyőzésén, de halványan áthallatszik, hogy valaki éppen befutni készül és egy-két percnél biztosan nincsen több idejük lerendezni a dolgot, vagy így, vagy úgy. Ha a holló majd a párbaj mellett dönt, akkor valóban sikerül összezavarnia, de biztosan eldörren átok is és pisztoly is, ami, ha célt nem is talál, mindenképpen hangos és riasztja a többi bázison tartózkodót.
