2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Csak mert van művészi oldalam, s érzékeny tudok lenni, attól még a káromkodós, piálós stílus is adott. Valahogy olyan környezetben nőttem fel, ahol még az volt a divat, hogy a srácokkal rengeteget rivalizáltunk. Csak hát ők közben továbbléptek, én meg ott maradtam az iskola falai között, egyre inkább magányosan. Penny kirántott egy rövid időre ebből az apátiából, de most, hogy ő sincsen, ez csak mélyült. Nem véletlen, hogy ha Juliát tekintve már kissé távolságtartó vagyok, nem csupán a korkülönbség miatt, de talán jobbat is érdemelne nálam. Vagy ha úgy néz rám, akkor bármilyen furcsa ezt tőlem hallani, de ismerjük meg egymást, mielőtt bármibe beleugrunk. Úgy vagyok vele ugyanis, hogy ha rábólintanék, az sokkal valódibb lenne, mint bármi eddig az életem során. – Mert ez inkább csak hobbi. Sem a joggal, sem a rendezvényszervezéssel nem kapcsolható össze. Inkább amolyan önkifejezés, érdeklődés. – Sosem szántam a nagyközönségnek ezeket a munkákat, bolti polcokra meg végképp nem. A könnyedény az első olyan, amiből ajándék lesz, s örömmel veszem, hogy igencsak tetszik Juliának. – Akkor soha, vagy csak a nagyon távoli jövőben fogjuk összeszervezni, hogy együtt ebédeljenek. – Oldódom kicsit a komorabb stílusból, hiszen itt a műveim között előbújt belőlem a művész megfelelési kényszere, de igyekszem visszatérni a vidámabb önmagamhoz. Kézen fogom hát őt, tekintsük ezt most baráti, vagy talán picit közeledős gesztusnak, hiszen én magam sem tudom, hogy mit akarok, de eléggé kitárulkoztunk majd egymásnak. Majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. Most csak egy puszit adok az arcára, miközben visszamegyünk a szállásadó barátaimhoz. – Nehezen fogunk kilépni a szüleink árnyékából, de azt hiszem ez szinte mindenkire vonatkozik. – Vonom meg a vállamat, menjünk inkább lassacskán elbúcsúzni Romeroéktól, hogy mindenki nyugovóra térjen, most még külön szobában. Lesz mit átgondolnunk, az biztos!
//Nekem is nagyon tetszett, érett kapcsolat lehet belőle //
A kérdése bizonyára költőinek számít, hiszen ki ne lepődne meg ennyi mindenen, amiket alkotott. Az alapján, amikor először találkoztam vele és csak a piálós, káromkodós arcát láttam... hát a fene gondolta volna, hogy van egy másik oldala, aki képes alkotni és még jó is benne, hiszen látszik, hogy mennyire el tud merülni ebben a világban. Így hát csak bólintok a kérdésre, hiszen ki ne lepődne meg ezek után. - Gondolom erről szinte senki sem tud, pedig jó vagy benne és gondolom ki is kapcsol. - hát igen egyikünk élete sem egyszerű. Megfelelni az elvárásoknak, azt tenni, amit mások várnak, miközben a lelkünk valami egészen másért sóvárog, csak nem merjük kimondani, vagy más tudtára adni. Sőt, ha jól sejtem, akkor még a barátai sem ismerik ezt az oldalát, bár a jó ég tudja, hogy abban a bulizós közegben kiket nevezhet egyáltalán tényleg barátoknak és kik inkább csak haverok, akik kihasználták eddig a buliszervező készségeit. Azért még lassan körbejárok és jól megnézek mindent, szorongatva a tálat, amit én kaptam tőle és persze néha futólag rápillantva, ahogyan bizonyára követi a lépéseimet, ahogyan nézelődöm a műteremben. - Igen... tudom, hogy miről beszélsz. - bólintok végül, amikor aztán körbeérek és megállok tőle néhány lépésnyire. Nagyot nyelek, mert bármennyire is igaza van abban, hogy most magammal kellene foglalkoznom, attól még bizonyos érzések ott vannak az emberben, amiket nehéz csak úgy teljesen elnyomni. Ez a hely és Tristan lényének ez az oldala olyan más, mint amilyen először volt és kár lenne tagadni, hogy nehéz ezt csak úgy figyelmenkívül hagyni. Ezért is kell pár pillanat, amire újra megszólalok és felelek a kérdésére. Megköszörülöm kicsit a torkomat és az ajtó felé indulok. - A szüleim pont olyanok, mint a tieid. Főleg az apám, bár ő mindig is inkább a bátyáim felé táplált komoly elvárásokat. Én és a húgom... csak az a fontos, hogy megfeleljünk a Troops névnek, de ők a fontosabbak. - sóhajtok végül, mert bár próbáltam megfelelni az apámnak, főleg Jake kómája után éreztem úgy, hogy muszáj, de úgysem léphetek soha a helyébe a szívében. Mindig is Jake lesz az első helyen és ez ellen kár lenne küzdeni. - Talán így szabadabb az életem, vagy szabadabb lehetne, ha akarnám. Kevesebb az elvárás, de mégis nagyon megakartam felelni. Talán nem kellene. - vonom meg a vállamat egy félmosollyal, hiszen én tehetném, amit akarok, na persze bizonyos keretek között, mert van, amit az apám se nézne jó szemmel, ez nem is kérdés. Lassan viszont tényleg ránk fér az alvás, furcsa egy nap volt ez, hiába indult bosszúval, valami egészen más alakult ki belőle.
//Köszönöm a játékot, nagyon tetszett, ők is cukik. //
Beljebb lépünk, miközben Romero és Scarlett annak ellenére magunkra hagynak, hogy mindketten jeleztük, hogy tényleg barátok vagyunk. Ők sem vakok, látták, hogy olykor bizony milyen pillantások csattannak el köztünk, szinte izzik a feszültség, noha tényleg küzdünk ellene. Én aztán nem akarom kihasználni Julia-t, Brian már megtette, amolyan vigasznak meg kár lenne. Fiatalabb koromban kiéltem már magamat, manapság már több kell, mint hogy pár percig, vagy egy éjszakára jó legyen. A művésztermem elismerése éppen ilyen pillanat, elégedetten mordulok fel, nem szokásom mutogatni, alig látta még valaki. Talán mert a szüleim sem hisznek bennem, és a diáktársaim is csak a bulirendezőt látják bennem. Nem gondol bele a többség, hogy mennyivel több van bennem. – Meglepődtél? – Kérdezek vissza enyhe izgatottsággal, látszik is rajtam, hogy a saját közegemben bizony teljesen más vagyok, álmodozó, réveteg. Itt a fantázia kaphat szárnyra. Egyes munkáimon látszik az aprólékos tervezés, a többi sincsen összecsapva, csupán ott nem hagyományos minták láthatóak, inkább a vad képzelet szárnyalása. Cinkos félmosollyal bólintva köszönöm meg a dicséretet, nem veszem vissza, amit már átadtam. Nem megnézésre kapta; ajándékba. Elsősorban a reakcióit figyelem, közben azonban tűnődöm, hogy ő valóban megért engem. A fiatal kora ellenére nagyon is jókat tudtunk beszélgetni. Ő is az elvárások rabja, a családja, a környezete pusztán a neve miatt olyan terhet ró rá, amivel nem könnyű megbírkózni. Tulajdonképpen mindenkinek le kéne vetkőznie, el kéne engednie, amit más akar, akkor sokkal szabadabbak lehetnénk. – Nem, tényleg nem. Egy ügyvéd maradjon a katedránál, ahogy mondani szokták. Nagy csalódás nekik, hogy nem követtem az apám útját. Lehet, hogy jó a beszélőkém, ettől még azonban.. érted! – Hárítom el a felvetést. Azért már jócskán későre jár, lassan nem ártana felhajtani azt az italt, aztán megkapni a vendégszobákat. Nyilván szigorúan külön, mert bár összebújhatunk, túl régóta nem ismerjük egymást, hogy indokolt is lenne az együtt alvás. A pizza végülis betudható vacsorának. Azért még pár percig maradhatunk. – A szüleidről nem sokat beszéltél, ott mi a helyzet?
- Hát persze, persze, hogy értékelem. - mosolyodom el, hogy végül úgy döntött letesz a bosszúról. Bár talán azt is belátta, hogy nem sokra ment volna velem, és jó eséllyel úgyis elszúrtam volna valamit, vagy az utolsó pillanatban visszarettenek, ha eljutok egyáltalán oda. Azt pedig magam sem tudom, hogy mi lett volna a vége, ha szembe kell néznem Briannel, akivel már hónapok óta nem találkoztam, azóta, hogy kiderült kicsoda valójában. Félelmetes belegondolni, hogy mi lett volna, ha nem jövök rá és együtt maradunk. Hiszen ezek szerint elég könnyen tovább lépett azzal a Pennyvel, sőt mi van ha már... Nem erre megpróbálok nem gondolni, hogy már eleve együtt voltak és én tényleg csak játék voltam, eszköz. Csak rosszabbul éreznem magamat, hogy ennyire naiv voltam. - Annyira még nem vagyunk régi barátok. - felelem Romeonak, de azért meglepetten pillantok Tristanra. Nem tudtam, sőt nem is gondoltam róla, hogy művészlélek lenne. Talán tényleg van közte és Brian között párhuzam, aki eléggé rosszfiú típus volt már akkor is, amikor nem tudtam, hogy valójában mennyire az, és mellette ő vissza bele a művészvilágba is. - Oh, ezeket mind te csináltad? - követem Tristant, hogy aztán végigsétáljak a termen, amikor lelibbenti a lepleket az alkotásairól. Tényleg nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen aprólékos dolgokkal tölti az idejét. - Nagyon szép! - nézegetem meg azt még jobban, amit a kezembe ad, a többihez igazából nem merek csak úgy engedély nélkül hozzányúlni, csak nézegetem azt, ami hozzám került és nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Felpillantok rá és ha nem kapja el a tekintetét egyértelmű, hogy engem néz. Biztosan a reakcióimat figyeli ennyire, úgyhogy könnyen összeakadhat a tekintetünk egy kis időre szótlanul figyelve egymást. Kell pár pillanat mire végül megköszörülöm a torkomat. - Gondolom a szüleid erről se tudnak és készítesz szobrokat is? - kérdem óvatosan, mert hát az alapján, amit mesélt a családjáról, gondolom okkal itt van ez a műterem a barátainál és nem otthon. Nem hiszem, hogy az apja, aki komoly pályára szánná értékelné, ha kiderülne, hogy agyaggal foglalkozik és ilyesmit csinál. Nem az a tipikus jól kereső munka az biztos, mint mondjuk egy ügyvéd, viszont sokkal szabadabb. Tristanhoz azt hiszem illene, főleg a mellette rendezvényeket szervezne.
Nem akarok én okoskodni, hiszen én sem vagyok egy nagy szám, főleg kapcsolatokban nincsen érdemi tapasztalatom. Inkább a koromból kifolyólag tudok valamit mondani, amire talán alapozhat. Ő még fiatal, rémesen fiatal. Újra kell terveznie, amit a fiúkról, férfiakról gondolt, hogy ne dobja csak úgy oda az érzelmeit. Nem mondom, hogy csak a komoly próbálkozókkal lehet értelme, mert annak idején én is kiéltem magamat, de így utólag visszanézve elég semmitmondó élet volt. Csak azt gondolom, hogy így, hogy most még a sebeit nyalogatja, nem biztos hogy jó megoldás, ha máris belelát valamit abba, hogy ha kedves vagy figyelmes vagyok vele. Igen, azt hiszem neki is, na meg nekem is valami megerősített, stabil kapcsolat kellene. A gyors, letaglózó vonzalom lehet, hogy az elején erős, mégis ha nem áll biztos lábakon, könnyedén legyengülhet. Annak már én sem látnám értelmét. Na nem azt mondom, lehet csókolózni, esetleg egymás kedvére tenni, amolyan kölcsönös beleegyezéses alapon, de Juliát már végképp nem akartam kihasználni ebben a sebezhető életciklusban. – Azt remélem értékeled, hogy miattad léptem belőle vissza. Én már terveztem egy ideje, de a te érzékeny lelkednek sok lett volna. És talán értelmetlen is, ezt most beláttam. – Bólintok halvány mosollyal. Igen, értékesnek tartom, hogy közös időt tudunk így együtt tölteni, és nem a negatív érzelmeket töltjük fel újfent valami sötéttel, hanem inkább előre nézünk, támogatjuk egymást. Az más kérdés, hogy Julia nagyon szép lány, a szemnek tetsző, így azért könnyebb barátkozni, még ha én jelen állás szerint abban lelem inkább örömömet, hogy beszélgetünk. Kezd belelátni az én hátterembe is, az értelmetlenül elpocsékolt évek tekintetében legalább ő őszintén kimondja, hogy merre is kéne továbblépnem. Romeoék mosolyogva köszönik meg a ház dícséretét, és el is sietnek valami italért, ami jól jöhet, de aludni nem fogunk tudni tőle. Még azért Scarlett visszanéz a válla felett. – Nem tudtad? Tris igazi művészlélek! – Aztán elsiet, magunkra hagyva minket. Én azért nem szólalok meg elsőre, mert kissé irónikus, hogy az a Brian is valami hasonló lehetett, mint én. Intek, és az egyik hátsó szoba felé vezetem Juliát, kitárva neki a műtermet. Le vannak ugyan takarva ponyvával a bútorok, amit most fellibbentek, de egy agyagozó korong található itt, ecset és festőkészlet, és rengeteg, tényleg rengeteg váza, hamutartó, bögre, csésze. Felkapok egy virágmintás apró edényt, és Julia kezébe nyomom. – Ez afféle könnytároló. Egy maláj könyvből nyertem ihletet. Azt mondják, hogy ha távol a kedvesed, töltsd meg könnyekkel a belsejét, s mire betelik, addigra visszatér. – Nem nyúlok érte, miután megnézte, meg is tarthatja. Az edény amúgy vörösesbarna, mint az indiánok korsói, de szép piros, sárga szirmos virágminták díszitik, rendkívüli türelemről árulkodva. Hiába no, látványmágus vagyok, szívesen adok szépet ki a kezemből. Inkább most csak az egyik falnak támaszkodom, karbafonom a kezemet, és fürkészően méregetem, akaratlanul is rajta felejtve a tekintemet.
Azt hiszem igaza van. A jelenlegi bizonytalanságomon nem változtathat senki más, csak én. Meg kell próbálnom tenni valamit azért, hogy újra magamra találjak, na nem mintha valamikor is komoly és magabiztos lettem volna, de ez a mostani még az eddigi Juliát is alulmúlja. Túl kell lépnem Brianen és legyőzni a lelkiismeret-furdalást, csak hát... - Ez azért nehezebb, mint így kimondani, de szerintem ezt te is tudod. - sóhajtok egy aprót, de egy félmosolyt azért az arcomra varázsolok, mert hát nem lehurrogni akarom én a szavait, csak hát lássuk be, hogy ő sokkal több időt herdált el az életéből, mint én ezzel a pár hónappal, amit eddig sikerült. Ő másképp volt bizonytalan, mert hát valahol biztosan az is kompenzáció volt, amit ő csinált, mint nekem, ahogyan most kikezdtem vele. Amiért végül bocsánatot is kérek, ha nem is csak a miatt, de azért ez van, kicsit szégyellem a dolgot. - Azért azt nem bánom, hogy nem valami bosszú lett a vége, hanem valamiféle... barátság kezdete. - teszem még hozzá, mielőtt elérnénk a barátait, akik tényleg hozzá képest elég komoly embereknek tűnnek és azért úgy látom, hogy örülnek neki, hogy mondjuk nem szétcsúszva állított be az éjszaka közepén. Na nem tudom, hogy volt-e már ilyen, de nem lepne meg. Azér - Köszönöm! És hát igazán impozáns ez a ház... - kerekedik el kicsit a szemem, amikor belépünk, hiszen kintről egy szimpla kis vidéki házikónak tűnt, belülről viszont nagyobb majdnem, mint a Troops lak, pedig hát az se kicsi, mégis csak négyen vagyunk ott testvérek. Azt hiszem tényleg jobb is lesz a külön szoba, bár kár lenne tagadni, hogy Tristan nagyon vonzó, de tudom, hogy egyrészt idősebb nálam, másrészt nem sokára befejezi a sulit. Az egész badarság lenne és tényleg meg kellene találnom önmagamat. A kérdésre viszont újfent érdeklődve pillantok rá, mert nem tudom, hogy milyen munkákról van szó. - Milyen munkák? - nagy party arc, ezt tudtam, de alkotna is? Nekem van művészi vénám és hát Brian kifejezetten művészlélek volt, azért is vonzott annyira és azért is szerettem bele olyan könnyen, mert az egész lénye új volt és elvarázsolt ahhoz az unalmas népséghez képest, akiket főleg a családom révén ismertem. Tristan is bizonyára azért érdekel, de hogy még ezek szerint alkot is, mert hát gondolom valami ilyesmiről van szó. - Szívesen megnézném, természetesen. - teszem aztán gyorsan hozzá, hogy megerősítsem a gondolataimat szóban is. Nehogy visszakozzon, hiszen eddig nem ejtett egy szót se semmiféle munkákról.
Megtehettem volna, és azóta is rajta lehetnék, hogy szépeket mondok, ledumálom róla a bugyit, de semmi értelme nem lenne. Túl könnyen odadobta volna magát nekem, holott nekem nem arra van szükségem, hogy a fizikai igényeim ki legyenek elégítve. A neki adott tanács magamnak is szólhatna, első sorban az ember magával legyen tisztában. El kell döntenem, hogy mit akarok az élettől. A szüleimet is meg kéne annyival tisztelnem, hogy ha nem az ő általuk kijelölt ösvényen haladok végig, de mivel fizették az iskoláimat majdnem kétszer annyi ideig, mint illett volna, akkor legalább befejezem, és lesz belőlem valaki. Érdekes, hogy engem valami ügyvédnek képzeltek el, én meg party szervezőként tekintek magamra. Még csak véletlenül sem rokon szakma. Látom én, hogy Julia sokszor nagy szemeket mereszt rám, de inkább barátilag viszonzom. Nem akarom, hogy félreértsen, de azt se, hogy a kora miatt vagyok tartózkodó. Ha kellene is valaki, azt jobban meg kéne ismernem, mondhatni egy felnőtt, érett kapcsolatba kerülni. Akár nagy korkülönbséggel, mert ez nem kizáró ok, és furcsán jöhet ki, hogy pont egy pasi gondolkozik így. – Helyes! Nem kell feltétlenül másokba kapaszkodni. Fogadd el, akit a tükörben látsz, és ha elégedett vagy magaddal, akkor olyat tudsz választani, aki megüti a mércéd nálad. – Nyúlok picit az álla alá, hogy legyen csak magabiztos, nem kell feltétlenül elcsábulni, ha lát valami vonzó tulajdonságot. Egy igazi, szenvedélyes kapcsolat a bizalomra és a hitre is épülhet, legalábbis most így harminc felé így gondolom. Nem csak a meggondolatlan ágytornák következmény nélküli depije az, ami meghatároz minket. Lehet, hogy az ember olykor azt is megbánja, amit nem tesz meg, és ezzel nem azt mondom, hogy ne kockáztasson, de elkallódni is könnyebb, ha az ember hülyeségeket csinál. – Ugyan, nincs miért. Magad alatt voltál, és lássuk be, nekem is jól esett. Már csak a figyelmed is. – Nem teszem hozzá, hogy milyen jól csókol, mert akkor azt is aláhúznám, hogy ha egy kicsit kevésbé vagyok tudatos, akkor leszaggatom róla a bugyit, nem csak félretolom, hogy az ujjaimmal juttassam el a csúcsra. Szép lány, nagyon is, de lássuk be, szép lányokkal volt már bőven dolgom, de nekem most már több kell. Valami igazi, ami Penny is lehetett volna. – Köszi Julie.. – Becézem most kedvesen, ez már jobban tetszik, hogy támogat, pont arra gondoltam, hogy ha az ember olyanokkal veszi magát körbe, akik nem csak valami külsőségre hajtanak, az sokkal jobban meg tudja erősíteni lelkileg. Nekem is nagy a szám, káromkodok, rendesen egózok, ám mindez csak a színház, hogy ne kelljen belegondolnom, hogy nem érek túl sokat. Elszaladt a fél életem, az elején bulizással, aztán később önsajnálattal. Muszáj lenne sürgősen felmutatni valamit, különben eladóként végzem valami édességboltban. A ruhája igazítása inkább kényelmi funkciókat tölt be, mert kissé valóban túlöltözött egy bosszúálláshoz, de a motoron értelmetlenné válik a szoknya vagy a magassarkú. Ám komolyan gondolom, hogy ő még a szép csajok között is lehengerlő külsőt mondhat a magáénak. Romeo és Scarletta teljesen nyitottak, én csak azért nem tisztázom gyorsan a helyzetet, mert látszik, hogy velük máshogy viselkedek, mint egy partiarc a suliból, sőt, esélyesen ők is formálták a komolyságról alkotott véleményemet, hiszen tisztességes emberek, és ami nem mindegy, komoly párt alkotnak. – Helyes, az ráfért mostanság! – Vágja rá Scarletta, és elindulunk négyesben befelé. A ház már bent is enyhén túlzó, de nem izléstelen. A kőoszlopok tartják az emeletet, látszólag van vagy tíz szoba. A benti fogadószoba is inkább csarnoknak tűnik amolyan görögös stílusban, rengeteg növénnyel. – Dehogy zavartok, gyertek csak be, Scarlette addig megágyaz a két fenti vendégszobában. – Jegyzi meg Romero, kiemelve, hogy külön kerülünk, ha már baráti a viszony. Ő maga pedig tölt egy kis úzót, abból görögként a nap bármely szakában érdemes felhúzni egy gyűszűnyit. Nevetem hajtom fel, én mondhatni már hozzámszoktam, na de Julia? Amíg így négyesben vagyunk, nem nagyon akarok bemenni semmibe, inkább igyunk, aztán lehet, hogy elvonulnánk. – Megmutatod neki a munkáidat Tris? – Kérdezi végül Romero, én pedig tanácstalanul vonom meg a vállamat, Juliára sandítva, mint aki nem biztos benne, hogy a lányt érdekli-e úgy, hogy nem is tudja, hogy miről van szó.
Akaratlanul is elmosolyom, mert tényleg szépen fogalmazott, de mégis viccessé tette ezzel a megjegyzéssel így a végén. Hát az elején tényleg úgy gondoltam, hogy rémes alak, de már koránt sem, vagy szimplán buta dolog, hogy olyanok érdekelnek, akiknek nem kellene, mert problémásal? Hiszen Brian is talán pont azért vonzott, hogy a sok szabály után komoly felüldülés volt egy művész, aki azt tette, amihez épp kedve volt és mellette én is elengedtem magamat. Pont ebből kellene tanulnom és nem olyasvalakihez vonzódni, mint Tristan, aki még önmagával sincs teljesen tisztában. Arról nem is beszélve, hogy pont rende akarja tenni az életét, és amúgy is elmegy a suliból. Talán csak a helyzet miatti buta fellángolás ez, talán azt se tudom mi az a szerelem, vagy magába a szerelembe vagyok szerelmes és túlgondolom a dolgokat? - Azt hiszem igazad van. Ezt így sosem gondoltam át, pedig tényleg magamra kellene koncentrálnom. Kösz, azt hiszem megpróbálom. - mondom végül egy félmosollyal, mert pont azt önti végül szavakba, ami az én fejemben is megfordul. Buta dolog volt, hogy ráakartam mászni csak azért, mert szomorú voltam, kicsit így is zavarban vagyok, ha arra gondolok, hogy látott olyan állapotban. Nagyot nyelek, sőt kicsit el is pirulok, de mivel amúgy is pakolunk közben, talán nem is tűnik fel neki. - És bocs, hogy nem tudtam... kezelni a dolgokat, minden szempontból. - mert hát alig ismerjük egymást, de letámadtam, aztán nem sokkal később meg még totál szétcsúszva zokogva is látott. A legtöbben ezt azért nem teszik meg ilyen rövid ismeretség után, nekem meg sikerült mindenféle pocsék oldalamat megmutatnom. Tényleg össze kellene raknom inkább magamat és rájönni, hogy mit is akarok az élettől. - Szerintem menni fog neked, hogy megmutasd nekik érsz valamit. - erősítem meg kicsit én is, mert ő folyamatoan próbál nekem segíteni, de hát neki is vannak gondja és igenis úgy a fair, ha én is igyekszem támogató lenni. Azt hiszem ez egy barát dolga és közöttünk talán tényleg valamiféle barátság kezd kialakulni. Nem is árt, mert nincs sok barátom, talán a sok tanulás, vagy a családi hátterem miatt, de valahogy mindig így volt. Azért az meglep, amikor alakít a ruhámon, én meg eddig kényelmetlenkedtem a szoknya miatt, de lehet, hogy eddig neki se jutott eszébe, vagy nem akarja, hogy ilyen külsővel állítsak be a barátaihoz, még rosszat gondolnának rólam... rólunk. - Kösz! - mondom újra kicsit zavarban elpirulva, de hát gondolom neki az efféle bókok teljesen mindennaposak és könnyen jönnek, hiszen párszor már kifejtette, hogy milyen nagy csábító volt világ életében. A barátaihoz tényleg hamar megérkezünk és le is parkolunk a motorral, én pedig már könnyebben szállok le és fel így a kisszoknya és a magassarkú nélkül. Úgy tűnik, hogy rendesen meglepődnek azon, hogy nem egyedül érkezett, és talán túlgondolják ezt az egészet. - Hello! Nem szeretnénk zavarni, csak kicsit... elhúzódott ez a mai nap és már nem akarunk éjjel vonatkozni, persze, ha nem gond. Igazán örvendek! Tristan egy... új barátja vagyok. - bököm ki végül, mert hát Tristan nem tisztázza a dolgot, én viszont úgy érzem, hogy azért mégis csak kellene, mert talán tényleg elég félreérthető a helyzet, hogy így késő este toppanunk be.
Valahogy sosem merült fel korábban, hogy bennem, a szélhámosban, látványmágusban valami jóravaló pasit lát valaki. Lehet, hogy az idő is gyógyír a sebekre, vagy éppen arra, hogy az ember a saját kárán tanulja meg, hogy ha ő nem vesz komolyan másokat, akkor ez fordítva is igaz. Látom, hogy Julia mekkora szemeket mereszt rám, ami igazán hízelgő, noha az elején a káromkodásom komolyan taszította, de már akkor is elég jól el tudtunk beszélgetni. Hogy a közös problémák indították el a vonzalmat? Az egymásba kapaszkodás? Ez csupán egy pont volt, amin érdemes volt elindulni, ellenben fel nem foghatom, hogy egy ilyen lánynak miért van kisebbségi érzése. Én csupán nem akartam volna kihasználni, hogy puszta csalódottság miatt odadobja magát. Mert lássuk be a szex jó dolog, de nem minden, legalábbis nekem már aligha lehet újat mutatni, és így közel a harminchoz valahogy jobban esett beszélgetni, mintsem gyorsan kielégülni, aztán lemászni a másikról. Furcsa vagyok, még a magam számára is, de érdekes módon ez most mindkettőnknek bejön. – A végzettségedet akkor is ki tudod tenni a falra, és a minisztérium valami helyszínelőként, halottkémkémt simán számíthat rád akár eseti jelleggel, amikor éppen nem gyógyítanál. Azt szokták mondani, hogy azok a legjobb aurorok, akik valami vegyes pályáról érkeztek, mert más aspektusból, hollisztikusan tudják értékelni, amivel találkoznak. Hú, bassza meg, milyen szépen fogalmazok a közeledben. – Csettintek egyet, az a lány hatással van rám, csak viccelődésből toldok bele káromkodást, mert mintha le akarnám őt nyűgözni azzal, hogy megmutatom, több van bennem valami útszéli trógernél. – Most talán első körben magadra kéne figyelned, hogy hogyan építsd újra a széttört darabkáid. Ne másban keresd, hogy mi a vonzó, hanem magadban. Legyen újra önbecsülésed.. Na ne annyira, mint nekem, mert látod, ezt az istenkomplexust.. – Vonom meg a vállamat nevetve, én azért teljesen máshonnan indultam, tudtam, hogy akkor is kellek a lányoknak, ha Penny átver. Az más kérdés, hogy ettől mégsem lett semmi sem a régi, de fel tudtam dolgozni, ami történt, manapság már csak ritkán búslakodom gitározva, és az all out of love-ot pengetve, hogy rájöjjek, mennyire értelmetlen az élet. – Fogjuk rá, hogy a történtek miatt vagyok olyan gáz.. Ám már előtte sem voltam egy főnyeremény. A szüleim okkal haragszanak, és talán itt az ideje összekapni magamat. Meg kéne mutatnom nekik, hogy a látványmágia ér annyit, mint a varázslójog, ahova szántak. – Itt most szemezünk pár pillanatig, van ebben valami izgalmas, ami kapcsán el tudunk vonatkoztatni az exeinktől, de minél hamarabb el kéne indulni Romero-ékhoz, mert telik az idő, és nem az éjszaka közepén kéne hozzájuk beállítani. – Azok, igen, majd meglátod. – Nyújtom a kezemet, miután elpakoltam a táskába a pokrócot is, hogy segítsek lesétálni a lépcsőkön. Szerencsénkre még véletlenül sem futunk össze Pennyékkel, és innen már végképp nem látunk rá a galériára, amit kivettek maguknak. Jobb nem is gondolni rájuk. A szoknya most valóban érdekes dolog lehet, ezért gondolok egyet, és látványmágusként mielőtt kiérnénk az utcafrontra, a ruháját átigazítom nadrággá, a magassarkút pedig kényelmes, de mutatós lapossarkú topánná. – Azért ha nem csak egy utcát kell mennünk, rohadtul kényelmetlen lenne. A hátsód pedig mindenben fenomenális. – Toldom meg egy talán zavarbaejthető bókkal, hogy felpattanjak a motorra, berúgva a gyújtást. Megvárom, míg mögém ül, aztán már száguldunk is London külvárosa felé. A kertvárosi részek felé vesszük az irányt a toronyházak felől, és úgy húsz perc múlva érkezünk. Igyekszem nem olyan gyorsan menni, hogy ne dobálja a szél a haját, noha azt is ki tudom igazítani, ha kell. Ahol ezúttal megállunk, az hajazhat a hollywoodi hírességek villáira, mert már maga az udvar és a kert is komoly vagyonról árulkodik, díszes kőoszlopok tartják a második emeletet, medence a ház oldalában, nem véletlen, hogy én magam is jól éreztem itt magamat mindig. Vagy más miatt voltam itt gyakran? A motor zúgására ki is jönnek a barátaim, Romero és a felesége. Összecsapják a kezüket, ahogyan Romero odapattan hozzám, míg a felesége Juliát segíti le. – Tris, kishaver, hát ezt is megértük? Egy lányt hozol ide? – És ezúttal egy újabb arcomat mutatom, láthatóan az apámként, vagy a bátyámként viselkedik az illető. Mindkettőjüknek kreol bőre van, és görögös akcentussal beszélnek, ha Juliának van hozzá füle. – Hát ööö.. igen. Julia, hadd mutassam be Romero-t, gyerekkoromban sokszor.. vigyáztak rám, illetve a kedvese Scarletta.
Jól esnek a szavai, bár én persze megint lebecsülöm magamat, mint mindig, hogy nem azon múlt mennyire vagyok jó, hogy túléltem az akadémiát, hanem mondjuk mázlim volt, pedig valahol mélyen, a kishitűségem alatt több méterrel elásva tudom, hogy nem lehetett szerencséből megoldani, főleg nem olyan sokakból bejutni azok közé, akiknek sikerült végigvinni. - Talán, bár én sosem akartam igazán auror lenni, de talán idővel majd segítek nekik, csak más módon, mint hogy bűnközőkre vadásszak. - mondom ki végül halkan, mert hát az efféle tényleg nem illik hozzám, de mondjuk a helyszínelés nem lenne rossz. Gyógyítóként, ha nem is az élvonalban, de elláthatok sérült aurorokat, vagy dolgozhatok laborban, hogy kielemezzem az adatokat, mágikus nyomokat, amik egy bűntett helyén maradtak. Egyelőre még olyan távolinak tűnik, hogy befejezzem az iskolát. Tristanhoz képest nekem azért elég sok időm van még kitalálni, hogy mit is akarok kezdeni magammal a jövőben és azt hiszem nem is fogom elkapkodni. - Nem tudom, lehet, hogy igazad van és tényleg felesleges lenne várni rá. - sóhajtok egy aprót, mert hát én azért hittem benne, bár nem a legjobb kezdés, hogy az első nagy szerelmem ennyire komolyan átvert. Így már azért sokkal nehezebb nekem is hinni abban, hogy tényleg létezhet beteljesülő szerelem, amikor tényleg mindkét fél szereti egymást és örökké tart. Valójában a környzetemben se sok példa van erre, hiszen Shanna és Jake jó páros voltak, de mi lett belőle? Jake kómában fekszik a Szent Mungóban és Shanna talán sosem lesz képes túllépni rajta, vagy ha megtenné vajon az apánk hogyan állna hozzá? - Kösz! - egy kicsit azért el is pirulok, hogy kedvesnek tart, azon még inkább, hogy édesnek, de hát ki is mondja, hogy eléggé más életszakaszban vagyunk, amiben igaza van, hiszen ő most fogja befejezni az iskolát, én pedig lényegében most kezdtem az egyetemet. Nem igazán egy szinten állunk, még ha ő eléggé nehezen is fogadta el, hogy felnőtt, én pedig mindig is felnőttesebben viselkedtem a kelleténél. - Te se vagy olyan gáz, mint ahogy elsőrre tűntél, sőt... Tudod még van lehetőséged változtatni, ha már legalább tudod, hogy akarsz és ki tudja, hogy alakulnak a dolgok. - mosolyodom el kicsit még mindig zavarban, mert tényleg beáll néhány pillanat, amíg csak nézzük egymást és ez a pár másodperces csend is olyan, amitől picit kiszárad a torkom. Tudom én, hogy igaza van, még ha nem is látok a fejébe, hiszen nem vagyunk egy életszakaszban és egy életkorban sem, még ha mindketten csalódtunk is, de ettől még nem lesz kevésbé helyes srác. Lehet, hogy tényleg csak a csalódás az, ami miatt rámozdultam, ha más lett volna itt, akkor is simán megtettem volna, vagy nem? - Persze, menjünk. Remélem tényleg nem zavarunk majd. De, ha lazák, ahogy mondtad... - tápászkodom fel most már és kicsit azért még hezitálok, de végül visszabújok a cipőmbe. A lépcső még mindig elég neccesnek tűnik, de azért már lehet, hogy megpróbálok lebotorkálni, majd maximum nagyon kapaszkodom. Komolyan, mégis hová gondoltam, hogy ezt a ruhát vettem fel, egy kvázi tűsarkúval?! Látszik, hogy egyáltalán nem gondoltam át az egészet.
Nem láttam értelmét valaminek, ami így közel a harminchoz is gyerekesnek tűnik. Valahogy már nem először rezonálok Julia igényeire, mint ahogyan mellette tudatosan figyelek rá, hogy minimalizáljam a káromkodást, mert mintha bántaná a fülét. Nekem ez az egyik legfőbb tulajdonságom, hogy megspékelem a mondandómat ízes csatolmányokkal, de nem mindenki viseli szívesen, noha nekem a védjegyem. Ezúttal is képes voltam arra, hogy ne csak magamra figyeljek, hanem a fiatal lány szenvedését ne tetézzem azzal, hogy még látnia is kell az expasiját egy másik lánnyal. – Igazad lehet. Ha nem az ész, akkor a talpraesettség, szerencse, bármi lehet benne. Mégis úgy gondolom, hogy aki átvészelte, abban van valami, ami ehhez a pályához kell. -Az aurorok sem csupán a megtanult átkaikra, sokkal inkább a találékonyságukra, a logikájukra, vagy a beleérzőképességeikre építenek. Juliát furcsa lenne elképzelni valami auroros kiskosztümben, hiszen vétek egy ilyen csinos alakot konzervatív ruhákba préselni, de most szexuális áthallás nélkül magamban is meg kell állapítanom, neki még az is jól állna. – Nem tudom, lehet, hogy csak magamból indulok ki, hogy mennyire nehéz. Én ugyan sosem kerestem, nem figyeltem tudatosan, ezért is kerülhetett el. Nem volt úgymond idő, hogy meg legyen az a kölcsönös tisztelet, beteljesülő szerelem, így.. – Vonom meg a vállamat, ez egyben felismerés is, hogy a szüleimnek igaza lehet, már régóta pazarlom az életemet. Ezt az elmúlt hetekben már átláttam annyira, hogy belenyugdjak, le kell végre diplomáznom, legalább rálépni arra az útra, hogy nem csak végigbulizom a harmincas éveimet is. Egy idő után ebből már a jó emlékek sem maradnak meg. – Ha másban nem is, de magadban mindenképpen érdemes. Nem gondolom, hogy kiállhatatlan teremtés lennél, sőt, határozottan jó veled, most mindenféle bókolás nélkül, mielőtt még klisének éreznéd, hogy azt mondanám, hogy aranyos, vagy édes. És előtted még ott az élet, én meg már csúnyán elszúrtam vagy tíz felesleges évet. Nem mondom, hogy rossz volt, de hogy előrébb nem vitt, az biztos. – Hallgatok most én is el, összenézünk egy pillanatra, méregetem, ahogy néz rám, és nem is tudom, az előbb is olyan nagy szemeket meresztett, pedig ha őszinte akarok lenni, pont velem járna rosszul, hiszen egy korombéli pasi már lassan gyereket akarna, nekem még karrierem sincs. Vagy sosem késő az ilyesmit elkezdeni? – Na átmegyünk Romero-ékhoz? Mutatok ott neked valamit.
Hálásan bólintok végül. Azért rendes tőle, hogy nem erőltette ezt a megfigyelés és bosszú dolgot, hanem végül elmegyünk majd a barátaihoz és kialusszuk magunkat mielőtt visszaindulnánk a Roxfortba. Azt hiszem McGalagony nem pont így gondolta a közös munkát, már úgy az elejétől kezdve, hiszen volt itt iszogatás és hát mindenféle, amitől biztos, hogy a házvezetőm sokkot kapott volna. Legalábbis nehéz belőle kinézni, hogy valaha is tett volna bármit, ami nem logikus, pedig ő is volt fiatal, csak hát ez olyan távolinak tűnik tőle. - Nem tudom, hogy okosságon múlt-e, hogy sikerült. Igazából még magam sem teljesen hiszem el, hogy átvészeltem a dolgot. - mert hát úgy érzem, hogy nem volt már, mint túlélés, főleg, ami a gyakorlatok között történt. Nem volt elég az elméleti tudás, még fura kalamajkákba is keveredtünk, mint amikor dínók közé jutott az egész csapat. Azért az elég ijesztő volt és nem tudom, hogy ha nincs a csapat, akkor egyáltalán túléltem volna. A mai napig sem tudom, hogy mi történt volna, ha nem térünk vissza. Az egész vajon tényleg csak egy álom volt, vagy valóságos és ha valaki odaveszik, netán nem sikerül megtalálni a tárgyainkat, akkor ott ragadtunk volna örökre? Vagy legalábbis, amíg meg nem talál valami dínó vacsorára, mert kétlem, hogy azon a két napon kívül még tovább húztuk volna normális civilizáció és étel nélkül brutális ragadozók között. - Tényleg így gondolod? Mármint szerinted nagyon kicsi az esélye, hogy az ember beteljesülő szerelmet talál? - pillantok rá meglepetten, vagy ezt csak a csalódás mondatja vele? Lehet, hogy igaza van és én vagyok túlságosan naiv, hogy úgy gondolom igenis viszonozásra találhat a szerelem és nem olyan ritka? Brian volt nekem az első, akiért komolyan oda voltam, de azért ez erősen elbizonytalanít, főleg hogy Tristannak azért több a tapasztalata és biztosan volt jópár lány, akik odavoltak érte, aztán nagyot estek pofára. Mondhatni az élet visszaadta azt, amit ő adott másoknak, de én miért jártam így? Sose tettem senkivel semmi rosszat, tudtommal legalábbis. - Azt hiszem csak kölcsönös tiszteletet, szerelmet, de amit mondtál az alapján... Mi van, ha nem találok ilyet? Vagy, ha képtelen leszek túllépni a csalódáson és bízni másban... magamban? - sóhajtok egy nagyot, mert bár a kedvem már nem annyira pocsék, mint amikor nem rég még megállíthatatlanul ontottam a könnycseppeket, de azért rossz belegondolni, hogy ha már az ember az első kapcsolatában elveszíti a bizalmát a másik nem felé, akkor mi lesz később, vagy ez mégis hogyan tér majd vissza? Végülis lássuk be itt van Tristan, aki helyes srác, de bármennyire is az idősebb nálam, arról nem beszélve, hogy az előélete alapján pont nem lenne ideális bármiféle kapcsolatra is, már persze ha érdekelném, ami ugye tudjuk jól, hogy nincs így. Ő már biztosan, ha komolyabbat is keres, akkor ha hamarosan befejezi a sulit, akkor nálam idősebbet akarna, aki az ő szintjén van.
Még maradhatunk egy keveset, de ha nem akarunk még véletlenül sem Pennyékkel találkozni, s nem az éjszaka közepén beesni Romero-hoz, akkor azért tényleg nem sokat. Ez most nem valami randi, hogy beüljünk valahova ismerkedni, vacsorázni, mégis van valami olyan hangulata a szitunak. Beszélgetünk, egymás sebeit gyógyítgatjuk, noha ez cseppet sem eltervezett dolog. Pennyt leszámítva sosem voltak igazi érzelmeim, ha véletlenül támadt is volna ilyesmi, gyorsan eldobtam az illetőt, de valahogy a szép pofijú mardekáros csajszi ráébresztett, hogy milyen meghitt lehet valaki mellett úgy ébredni, hogy nem űz tovább az ösztön. – Erre most nem lesz szükség. Egy akkora házuk van, amiben nem kettő, de öt generáció is elfér. Tele vendég szobákkal. Volt már hogy ott húztam meg magamat, amikor összevesztem a szüleimmel. – Adok én is igazat, vonaton aludni kényszerű megoldás lehet, de semmi szükség most rá. Hoztam ugyan takarót, és ennivalót, még kávét is, ám mindez most csak átmeneti. Azért nem is tudnám tagadni, hogy bár én voltam az, aki kiszolgáltam az igényeit, nem a pillanatnak szólt, ha látnék benne valamit, akkor nem lettem volna ilyen előzékeny. Csupán úgy véltem, kár most visszaszaladni a tini éveimbe, hogy egy részemről is gyors megkönnyebbülés mindent megoldjon. Én már túl régóta rágom magamat, nem kell az értelmetlenül gyors szex, akkor akár egy prostihoz is elmehetnék. Felismertem, hogy a test jeleire nem elég odafigyelni, ha a lelkünk szenved. Talán a sok káromkodás is ezt takargatja. – Végigcsináltad? Azért az menő, nem semmi, hogy végig tudtad vinni. Sejtettem, hogy McGalagony azért nem hagy elkallódni, mert okos csaj vagy. És nem a neved folytán. Teszel érte. Ha éppen nem valami szarrágón bánkodsz. – Mutatok most magunkra, kesernyésen felnevetve, hiszen ez rám is igaz. Állom kicsit a tekintetét, aztán hümmentve nemet intek. – A múltamból? Akikkel régen kavartak, és korombeliek, azok már duplán lebabáztak, vagy top karrierjük van. Én meg játszom itt a buliszervízt, álmok és törekvések nélkül. Lehet, hogy ki tudnék dumálni valami lányt a bugyijából, az még megy, de kinek lenne az jó? – Most valami rohadt nagy őszinteségi roham tör rám, de Julia mellett úgy látom nem is kell megjátszanom magamat. Lássuk be, így közel a harminchoz még magamban sem látok túl sok vonzót, csak ha végre tudnék tenni valamit, első sorban magamért. Az ember nem jó társaság, ha még magával sincsen kibékülve. Én is eszegetek végül, egész nagy falatokban tüntetjük el a pizzát, de most már a termoszos kávét is meghúzom, majd adom a szöszinek. – És mi mégis szidjuk őket, meg bosszút esküszünk, pedig.. Mi az esély rá, hogy valakibe úgy beleesel, hogy pont azt érzitek? Nagyjából semmi. Így az egyik fél csak megtűri, vagy használja a másikat. Bár mondhatnám, hogy én sosem tettem, de az egész fiatalkorom erről szólt. – Bólogatok azért, mert Julia hamarabb rádöbbent, mint én, hogy nincs értelme a felesleges negatív érzéseknek, mert nem a bosszú a lényeg. Nem kell beleköpnünk a levesükbe, sőt, jobb is elkerülni inkább őket. – Ahhoz képest.. Ismered a testedet, és el tudod magadat engedni. Vedd úgy, hogy legalább gyakorlatot szereztél. És most, hogy tudod, hogy milyen az, amikor bánt valaki, mit várnál a következőtől? – Kérdezek most vissza, nagyon is érdekel a téma, mert ha valami komoly lányt akarok magamnak, nem ártana tudni, hogy mit akar úgy tényleg a gyengébbik nem. A látványos piruláson oldalra billentem a fejemet, és megfogom a kezét. – Semmi gond, csak bátran!
Nem ismerem a barátait és mégis csak úgy gondolom, hogy kicsit meghittebb lenne, ha itt lennénk kettesben és beszélgetnénk kicsit. Még úgy is, ha ott van a levegőben a tény, hogy az a Penny és Brian odaát vannak talán most is. De nem akarok e miatt aggódni és rágni magamat, már azt hiszem épp eleget sírtam miatta. Ettől persze a pocsék érzés még nem múlik el, de mégis csak remélem, hogy idővel enyhül. Muszáj neki! - Oké, azt hiszem tényleg nem lenne értelme egész éjjel vonatkozni. Nem valami kényelmes az expresszen aludni, egyszer próbáltam már, de kikészült a nyakam. - felelem egy félmosollyal, próbálva kicsit a saját feszültségemet is oldani, bár azért bőven oldott belőle ő is a kis akciójával, de attól még a tény tény marad, hogy talán kicsit fura az egész helyzet. A megfigyelésből valami egész más sült ki és hát én még mindig teljesen abban a hitben vagyok, mivel nem látok a fejébe, hogy egyszerűen csak nem érdeklem és kész, mert túl fiatal vagyok, vagy csak simán nem jövök be neki. Végülis Brian is csak kihasznált, ez nem sokat javított az egyébként sem valami kiemelkedő önbizalmamon, amit egy olyan apa alakított, aki sokkal jobban megbecsülte mindig is a fiait, főlg Jaket, mint engem vagy épp Jot. - Végigcsináltam az akadémiát még nyáron, mert mégis csak a nevem miatt úgy éreztem, hogy kell, de nem hiszem, hogy az én világom. Azt hiszem nekem sokkal jobban feküdne a laborozás, tudod kutatni, vagy akár helyszínelni. - még nem teljesen gondoltam át, de azt hiszem nem akarnék konkrétan gyógyítani, inkább valami irodában dolgoznék. Elemezném az adatokat, méricskélnék, esetleg a helyszínelés se lenne rossz. Még azt hiszem rágódom ezen pár évet, hiszen van időm kitalálni, hogy mit akarok. - Ennek azért biztosan van sok lány, aki örülne, akár a... múltadból, vagy ilyesmi. - nevetem fel, miközben én azért hozzá képes elég lassan eszem a pizzámat, már-már szemezgetve, mint egy kismadár. Sose volt nagyétkű és hát most elég sok minden történt, hogy ne legyen nagy az étvágyam, vagy csak túl jó életem volt és sose voltam még úgy igazán komolyan éhes? Azért eszek, hiszen én mondtam, hogy maradjunk és megehetnénk a pizzát is. - Oh hát ő azt hiszem tényleg csak kihasznált és semmi több. Csak én meg elhittem. - sóhajtok egyet, de persze én mondtam, hogy elmondhatnánk, hogy mi volt benne jó, erre most megint panaszkodom és sajnáltatom magamat. Nem erről volt szó mi? - De, megtanított elengedni magamat és előhozta azt az oldalamat, ami sokáig rejtve volt, mert mindig féltem megmutatni a családomnak. Ők túlságosan komolyak tudod? Engem pedig valahogy vonz a művészet, amire Brian mellett volt lehetősége. Meg hát nekem ő volt... tudod az első és.. - azért itt elakadok és csoda, hogy nem nyelem félre a pizzát, csak lesütöm a tekintetemet és elég látványosan sikerül elpirulni. Gondolom nem nézné ki belőle, hogy valami vadmacska lennék, engem is meglepett, hogy úgy nekiestem bevallom. Az már kevésbé, hogy nem úgy alakult a dolog, ahogyan először gondoltam, hiszen biztosan fiatal csitrinek gondol. Neki amúgy is tuti már volt egy csomó lány az életében, nekem meg nem csoda, ha annyira fájt, hogy az első komoly kapcsolatom nem szólt másról csak átverésről. Nem tudom, hogy Brian érzett-e bármi többet irántam végül, de a lényeg akkor is az, hogy az egész információ szerzésről szólt, szóval igen kihasznált, aztán amikor kiderült félredobott. Pocsék érzés.
Igencsak vaknak kell lennie, ha nem vette észre, hogy azért megnéztem magamnak, legyen szó az arcáról, a dekoltázsáról, vagy a combjáról. Ám már nem vagyok tini, vagy olyan fiatal bika, aki csak a lyukra hajt, ezért nem időzöm tovább az ingerlő idomok látványán, mint illene, ettől még nem jelenti azt, hogy nem tetszene. Csupán amit már kommunikáltam, hogy most nem az én kielégülésem a fontos, ezt szeretném vastagon aláhúzni. Valóban szeretnék egy értelmesebb, komolyabb életet, amibe egy csinos lány is belefér, aki nem basz át a palánkon, de hogy lenézném, vagy fiatalnak tartanám őt? Egyszerűen csak nem gondolom, hogy valakit pótléknak használni olyan fasza megoldás. Legalábbis az én esetemben nem az. Neki friss az élmény, el akarta engedni magát, és szerencséjére én már nem vagyok egy kihasználós fajta, így el is jutott a csúcsra, de szégyelnie sem kell majd utólag, hogy hová ragadták el a gyors, megalapozatlan gondolatok. – Maradjunk egy keveset, aztán majd átmegyünk Romero-hoz, és a feleségéhez, ők tényleg nagy arcok, akár ott is alhatunk, kár lenne az éjszaka közepén vonatkozni. Ha nem sietsz vissza. – Immár a karomban viszem fel, ahogyan a vállamra hajtja a fejét, még el is mosolyodom, mintegy automatikusan beszívva az illlatát. Jó, azért nem vagyok fából, törékeny a kislány, és esendő, én pedig szintén sebzett, foglalkoztat a gondolat, hogy mi lenne ha.. De vajon okos ötlet lenne megint kockáztatni? Bár igaz ami igaz, az ember sokszor pofára eshet, viszont ha nem is próbálkozik, akkor biztosan magányos lesz, mint én az utóbbi években. Óvatosan leteszem, hogy meg tudjuk csinálni a pokrócokat, hogy aztán elkezdjük enni a pizzát, a közben előveszem a kávés termoszt is. Immár cipő nélkül ülök kissé közelebb én is. A pokróc alól is belátok olykor, de nem kell különösebben takargatnia magát, ez pusztán ösztönös reakció, kilencven százalékban az arcára figyelek, a szemét nézem. Igen, most olyan korszakban vagyok, amikor jobban érdekelnek valakinek a gondolatai, netán viccei, bánata, minthogy egy unalomig ismételt mozdulatsorban lihegjek. Sosem gondoltam volna, hogy én, a bulikirály, majd lelkileg leszek kiéhezve, nem szexuálisan. – És te is annak készülsz? Vagy ez a gyógyító szak nálad erősebb? Nem, nálam én vagyok az egyedüli, talán éppen ezért erőltették volna a szüleim a varázslójogot, de nekem a látványmágia jobban tetszik. Ha majd ettünk, mutatok valami.. félelmeteset! Nem tüzijáték, azt bárki tud.. De olyan beszaratósat, hogy átérezd, látványmágusnak lenni nem csak vicces lehet. – Nevetem el magamat, már régóta dolgozom egy horror show-n, talán éppen Julia lesz az, akinek amolyan rögtönzött bemutatót tartok, remélve, hogy nem kezd el sikoltozni. A családján gondolkozva hümmentve bólintok, én is tömöm a fejemet a pizzával. – Igazad lehet, csak tudod a negatív élményeket mindig felszorozza az ember vagy tízzel. Talán ő tanított meg, hogy nem kell kapkodni, meg lehet ismerni a másikat. Oltári nagy szopás ezek után, hogy miután így kitanított, túl erősnek bizonyult a sötét oldala. Mondhatni itt hagyott komoly kapcsolatra kész pasiként, parlagon heverni.. – Csóválom a fejemet most már kissé vidámabban, Julia mellett egy fokkal jobban érzem magamat, a búskomorság kezd kicsit oldódni. – És nálad ez a Brian? Mi ment félre?
Az az igazság, hogy nem vagyok olyan profi kapcsolatok terén, hogy sikerüljön megfelelően értelmeznem a jeleket, úgyhogy elsősorban úgy gondolom csak nem akart bunkó lenni, de hogy tetszenék neki. Nem hiszem, hiszen idősebb nálam és nem sokára befejezi a sulit. Ha megakad komolyodni, akkor minden bizonnyal komolyabb lányt keres. Nem tudom, hogy ez a Penny milyen volt, de bizonyára egész más, mint én. - Hát persze, világos. Az ember egyszer tényleg kénytelen felnőni. - bólintok lassan, bár még mindig jócskán ki vagyok pirulva és ez jó eséllyel egy ideig meg is fog maradni, de attól még vagy pont e miatt úgy érzem maradhatnánk kicsit. Beszélgetni kettesben és nem pedig valami baráti párnál, akiket nem ismerek és ki tudja, hogy nem leszünke a terjükre. Igaz, hogy már este nem kellene vonatkozni, kényelmesebb lesz reggel tovább indulni, de itt a pizza és rászántuk erre az időt, akkor nem lenne értelme máris továbbállni, csak ne leskelődjünk. - Persze! Rád bízom magam teljese, te ismered jobban a helyet. - megfogom a pizzás dobozt a szabad kezemmel, a másikban ott a cipőm, hogy aztán egy meglepett sikkantással tudatosuljon bennem, hogy azért adta oda, hogy simán felkapjon és felvigyen az emeltre. Egy pillanatra halk sóhajt hallatok, ahogyan a szemeibe nézek, de aztán leteszem a vállamat a fejére. Finom az illata, és nem kellene buta liba módjára belezúgnom az első pasiba, aki rendes velem Brian után. Tudom, hogy nem túl okos dolog és az is egyértelmű, hogy ő valami komolyabbra vágyik és nem úgy tekint rám. Mármint jó persze eléggé lazán öltöztem és csak aki vak, vagy impontens nem látja ezt, de mivel nem akart lefeküdni velem, gondolom nem egy ilyen fiatal lányt akar maga mellé. Hiszen többször elmondta már, hogy megakar komolyodni és a többi, és a többi. Amikor felérünk lekászálódom a karjaiból és szépen, amennyire ebben a rövid szoknyában lehet elhelyezkedem a pokrócon, a másikat pedig a vállamra terítem, mert tény, hogy nincs itt valami nagy meleg. Talán jobb is, ha kicsit eltakarom a hivalkodó dekoltázst, akkor könnyebben tudunk beszélgetni. - Hű hát a családom eléggé komoly auror dinasztia, szóval érthető módon a bátyám is az, Joshua. Ő elég... kemény, tudod? Nehéz lehetett neki, mert apa mindig Jakert volt jobban oda, mindig ő volt a kedvenc, ezt mindenki tudta. Aztán persze ott van a húgom Joanne, ő nagyon kedves és talán a legkevesebbet érzett ebből a kivételezésből is. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék, neked van testvéred? - veszek közben egy szelet pizzát és a kérdés után elkezdem falatozni. Azért akaratlanul is eszembe jut időnként a tény, hogy bizony az a Penny és Brian talán odaát vannak a másik épületben és boldogan szövögetik a terveiket, vagy a jó ég tudja, hogy mit csinálnak. Tudom, hogy nem rajtuk kellene gondolkodnom, de nehéz elvonatkoztatni, ezért is a válasza után akaratlanul is előtolakodnak a szavak, amik a fejemben cikáznak, hiába próbálom őket ott tartani. - Lehet, hogy butaság, de szerinted nem lenne könnyebb elengedni őket, ha megpróbálnánk arra gondolni, ami jó volt? Biztosan akad olyasmi, amit profitáltál a kapcsolatodból Pennyvel, ami... jó volt benne. - ha most azzal indít, hogy a csaj iszonyú szexi volt, érett és jó az ágyban, akkor lehet, hogy rájövök majd, hogy írtó hülye kérdés volt, hiszen szerelmes volt belé és én ezeknek tuti, hogy a közelében sem vagyok, bár akkor legalább már egyértelmű lesz, hogy miért nem érdeklem.
A csók engem is váratlanul ér, meg sem fordul ugyanakkor a fejemben, hogy eltoljam, netán lebutázzam. Már a tanulókörben is felmerülhetett volna, hogy ő meg én, de tekintve, hogy részemről ez másféle bosszúhadjárat lett volna, Julia nem pótléknak számít. Akkor alaposan felöntöttünk a garatra, és most sem tud józanul döntéseket hozni, hát megteszem én. Így a harminc felé nekem már nem az az elsődleges, hogy mindenáron ágyba vigyek egy lányt, mondhatni minden egyediségét elvesztette a gyors kielégülés, és tudom, hogy semmilyen lelki pluszt nem adna, amire vágyom. A csókok ugyanakkor máshogyan tüzelnek most fel, mintha egy furcsa figyelmet kapnék, amit korábban még nem érdemeltem ki senkitől. Julia hálás, és talán ő maga is adni akar nekem valami viszonzást, amit most egyszerűen nem fogadhatok el. Az egykori sármőr most hallgatagon behódol az érett férfinek, akivé a kor és a csalódás tett. Ha úgy döntök, ha úgy döntünk, hogy barátok leszünk, akkor holmi gyors aktus teljesen elrontaná a dolgot, ez most nem azért lényeges, mert meg akarunk könnyebbülni, nekem legalábbis nem. Az ő esete viszont már, ki akar kapcsolni, így ebben mindenképpen jelen vagyok. A csókjaim arról árulkodnak, hogy nem csak tessék-lássék próbálkozás, a vágyam valódi, csak éppen tudatni akarom vele, hogy ez talán többről is szól. Ezt szavakba is öntöm, hogy nem visszautasítom, egyszerűen nekem nem az a fontos, hogy a saját testem győzedelmeskedjen. Miután ezen nem problémázik, belendülök, nagyon nem finomkodva erőteljesen mozdulatokkal a csúcsra jutattom, gyengédségről, cirógatásról itt szó sem lehet. Halvány mosollyal törölgetem kissé az ujjaimat, ahogyan egy zárócsókkal odapusszantok az ajkára, noha ez lehetne valami személytelen összebújás, de érzékelem, hogy azt szeretné, hogy a nőt is lássam benne. – Julia, csak mert csúnyán beszélek, nem vagyok már gyerek. Belefáradtam a céltalan csajozásba. Lassan nem ártana odafigyelni másokra is. – Ismerem el, mert valóban nem vagyok az a tipikus jófiú, akit az ember lánya hazavinne, túl nyers a stílusom, de közben van egy búvalbaszott stílusom, szeretem sajnálni magamat, ha éppen nem mások buliját szervezem. Központi alak voltam a Roxfortban, de lassan tényleg felnőtt számba megyek, más nem velem beszélik meg a napi bajaikat. Lehet, hogy tovább kéne lépnem, és hallgatni a szüleimre? – Maradhatunk még egy keveset, de ha el akarjuk kerülni őket, akkor ne a felső emeletre menjünk, és ne maradjunk sokáig. – Emelem fel a ledobott pizzás dobozt, hogy aztán átadjam Juliának, s miután korábban levette a tűsarkú cipellőt, őt magát karba kapom, és felindulok vele a raktárépületben. Több emeletet is viszem könnyedén, segíthet abban, hogy átkarolja a nyakamat. Két emelettel feljebb találok egy lefóliázott szintet, ahol már berakták az ablakokat, tehát nem süvít be a szél, fütés viszont még nincs. Ott teszem csak le a lányt, és a tértágított táskából két pokrócot veszek elő. Az egyiket leterítem, a másikat, pedig átnyújtom, hogy terítse csak a vállára, hogy ha fázna. Lecsüccsenek, lerúgva a cipőmet, már veszem is elő a kávés termoszt. Pohakat nem hoztam, de jó lesz így is. – Miről szeretnél beszélgetni? Vonatkoztassunk el a dolgoktól, és mesélsz a családodról? Jake-en kívül nem igazán ismerlek titeket.
Nem tudom, hogy nekem mire lenne szükségem, hogy letudjam zárni. Estemben kicsit talán bonyolultabb a dolog, hiszen simán van rá esély, hogy Brian révén a bátyám is miattam fekszik most kómában. Apánk egyetlen szemefénye lehet, hogy azért sérült meg, Shanna azért veszítette el a vőlegényét, mert én túlságosan naiv voltam és azt hittem, hogy Brian szeret. Azért ez finoman szólva is pocsék érzés és bármennyire is próbálom most, hogy itt vagyunk elhatalmasodik rajtam ez az érzés és egyszerűen könnyek folyamában tör utat magának. - Én nem tudom... nem tudom, hogy kellene... - motyogom csak, de olyan jól esik, ahogyan átkarol és óvatosan törölgeti le a könnyeimet, hogy bár a sírás csak lassan csökken, de az egész átfordul valami másba. Talán nagy butaság, de mégis megcsókolom és egyáltalán nem úgy tűnök, mint akinek ennyi elég lenne. Simán tovább mennék, ha rajtam múlna, ami persze butaság, hiszen egy lépcsőn állunk épp egy piszkos elhagyott házban, de jelenleg a józan gondolatok nagyon távol szálltak tőlem. Talán abban is lenne ráció, ha tényleg visszautasítana, hiszen nem épp racionálisak a gondolataim, de nem hoz annyira kellemetlen helyzetbe, hogy még meg is szégyenüljek. Ő legalább tisztán gondolkodik, ha már én nem. Érzem azt, ahogyan eltolja a kezemet és igen egy pillanatra meglepődöm, de nincs időm rá, hogy ellenségessé váljak, vagy zokon vegyem a dolgot, mert megcsókol, sőt az ujjai is elkalandoznak. Nekidőlök a lépcső korlátjának és gond nélkül utat adok neki. Hangosan sóhajtok bele a nyakába és hát sokáig nem is kell dolgoznia. Beindultam már annyira, hogy néhány perc elég, hogy halk nyögéssel szorítsam meg a vállát, ahogyan átkarolom. - Rendesebb vagy, min ahogyan elsőre tűntél... határozottan. - sóhajtok fel végül, hogy aztán kicsit megigazítsam a szoknyámat és megtöröljem az arcomat is. Ez sem volt épp egy ideális helyzet, de tény, hogy a bennem tomboló feszültség legalább alábbhagyott és egy fokkal kevésbé érzem magamat pocsékul. Végülis megtehette volna, hogy kihasználja a helyzetet, de nem tette, vagy... persze az is benne van, hogy nem tetszem neki és egy idétlen csitrinek tart, hiszen idősebb nálam, de erre most próbálok nem gondolni. Végülis én nem rég kezdtem az egytemet, ő meg most fog végezni és amúgy is butaság lenne egy pocsék kapcsolatból átugrani egy másikba. Tristan amúgy sem arról híres, hogy komolyabban belebonyolódna bármibe is. - Azért a pizzát megesszük ugye? Mi lenne, ha... ha itt maradnánk kicsit még beszélgetni? Aztán majd utána mennénk azokhoz a rokonokhoz? - vetem fel, hiszen hozott pokrócot, van nála pizza is, és bár nem egy kopot, piszkos épületben való piknikezéshez öltöztem, de azt hiszem jelen helyzetben már nem ez a legfontosabb. Hiszen jó eséllyel őt úgy amúgy sem érdeklem, csak nem akart bunkó lenni és lepattintani.
Talán átgondolatlan, szeszélyes döntés volt ez a részemről, és lássuk be, úgy sincs értelme ártanom Pennynek, aki már le sem szar engem, csak magamat kavarnám meg vele, illetve a szőke lánykát, aki ha nem is szende, de nyilván felmerült tegnap este a nagy iszogatás közben, hogy ha már az alkalom szüli, hát miért ne vessem rá magam? Mégsem láttam értelmét, csak a fizikai kielégülés nem elég most ehhez, lelkileg meg semmit sem javítana, úgyis minden kiüresedett maradna. A bosszú talán gyerekes megoldás a részemről, mégis erre ragadtattam magamat, s nem gondoltam bele, hogy Julia és én mennyire más helyzetben vagyunk. Neki túl friss a seb, ezt viszont most könnyedén átlátom. Lehet, hogy mert már jó régen nem volt senki az életemben, megtanultam figyelni a „közönség” jelzéseit, és Juliából most csak bizonytalanságot, keserűséget érzek, semmi eltökéltség. – Részemről is csak azért jött az ötlet, mert le akartam végre zárni. Kapóra jött, hogy mondtad azt a fickót. – Vallom be én is, és magától értetődő módon karolom át, majd törölgetem a könnyeit. Szar ügy, hogy ennyire nem tudom megvigasztalni, nem vagyok éppen egy lelkizős fajta, kliséken túl hogy is jutna bármi az eszembe? Mindenesetre talán most éppen ennyi elég, és azon kapom magamat, hogy a szeme törölgetése közepette megcsókol, és már gombolja a sliccemet. Nem tagadom a csók jól esik, régóta elnyomott vágy ébred bennem, végigszántok nyelvemmel az ajkain, ahogyan összeforrunk a kétségbesett szomjoltás közepette, ám a másik döntésem már sokkal tudatosabb, elvonom a kezét az ágyékomról, hogy megszólaljak. – Mint mondtam, ezt most nem rólam szól. – Ezzel nem akarom megtörni a lendületét, sőt, én magam hajolok előre, hogy ezúttal én csókoljam meg, az ajkát, az arcát, majd a nyakát harapdálva, de most nem az lenne a cél, hogy kihasználjam a helyzetet. Valahol ez most egy felnőtt, tudatos döntés, amely átveszi mindkettőnk fölött az irányítást. Mivel nem nadrágban, hanem szoknyában van, simán benyúlok a finom anyag alá, hogy megkeressem a bugyiját. Azt már könnyebben félrehúzom, hogy nem túl finom, de mégis célratörően kényeztető simogatással mutassam meg, hogy most én akarok a segítségére lenni, hogy megkönnyebbülhessen. És nem sokat teketóriázok, bizony benyúlok ujjal is. A csókokkal nem fukarkodom, de nem érzem most amolyan „helyes” dolognak, ha felnőttként, lényeges korkülönbséggel kihasználnám egy fiatal lány érzelmeit. Talán el kellett telnie ennyi évnek, hogy változzak. Remélhetőleg ezt nem elutasításnak, hanem útmutatásnak veszi.
Tényleg nem gondoltam bele, hogy mit is akarhat, amivel keresztbe tesz nekik és talán nem is gondoltam át kellőképpen azt, hogy miért is jöttem. Azt hiszem valamit tenni akartam, csak hát magam sem tudtam, hogy pontosan mi is sülhet ki belőle. Butaság volt, most már tudom, kár volt előjönnöm, mert egyelőre nem érzem, hogy ettől kicsit is jobban érezném magamat. Csak hát még idiótábbnak érzem magat e miatt, mert azt se tudom, hogy mit akarok. De azért jól esik, hogy mégis visszakozik. Talán így a jobb, még ha nem is akarnám, hogy miattam ugorjon a bosszú, amit eltervezett, hiszen ha neki ettől jobb lett volna, akkor nem fair, hogy elveszem tőle a lehetőséget. - Azt hiszem én se tudtam, hogy gondolom, csak... valamit akartam, amitől jobb lesz, de azt hiszem nem ez az. Csak még nem tudom, hogyan lépjek tovább. - sóhajtok egy nagyot, hiszen ez a legfőbb gond, hogy sejtelmem sincs, hogy mégis hogyan lépjek tovább. Valahogy pedig muszáj lenne, csak olyan nehéznek tűnik, hiszen eddig se sikerült pedig én tényleg nagyon igyekeztem. Ezért is sikerül kissé megint összeomlani, hiszen valahol ott a szomszéd épületben valószínűleg Brian épp a markában röhög és szórakozik azzal a Pennyvel és én nem is ismerem azt a lányt, de mégis utálom e miatt, pedig Briant is ugyanúgy utálnom kellene, de ha rá gondolok csak azt érzem mennyire fáj és nem azt, hogy ki nem állhatom. - Igen, meg sem érdemel. - szipogok elismételve a szavait és csak nagy szemekkel nézve rá hagyom, hogy megtörölje a szemeimet, bár őszintén szólva rémesen festhetek. Elkenődött smink, meg a társai, ami a bőgéssel jár. Utána viszont már valahogy nem is nagyon hallom a szavait. Az erős karok, ahogyan megtámasztanak és a kedvessége, a zsepi, amivel törölgeti a szememet. Az egész csak úgy adja magát, még ha az eszem tudja is, hogy ez olyan nagy marhaság, mint az, hogy egyáltalán eljöttem ide. Mégis automatikusan moccanok meg és csókolom meg őt. Annak ellenére, hogy nem valami stabil helyen vagyunk a lécsőn állva, és ő azért segít, mert megsajnált bizonyára, és azért karol át, mert nem akarta, hogy leessek a lépcsőn, de most mégis úgy támadom le, mint a szomjazó a kutat egy egész napos víznélküliség után. A kezem pedig a tetejében teljesen önálló életet érve kezd el tapogatózni a slicce irányába, ami tudom én, hogy még nagyobb őrültség. Ha lenne most bármennyi józan eszem, akkor nem csinálnék ilyet, főleg mert bizonyára nem vagyok a legvonzóbb állapotban így, hogy tiszta maszat az arcom és fél perccel ezelőtt még az előző pasimat sirattam.
Nem gondoltam bele, hogy neki, aki most a friss szakításon van túl, nem csak a düh vezérli, mint engem. Igenis húsbavágó lehet az élmény, ha a volt pasiját valaki másnak a karjában látja. Kész vagyok beismerni, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, talán ez a felnőtté válásom további lépcsőfoka, hogy elfogadom azt, hogy nem az én akaratom az elsődleges. Az életem nagy részében laza volt, semmi függő kapcsolat, ez Penny esetében megváltozhatott volna, érte kész voltam hátat fordítani minden réginek, ami azzá tett, aki vagyok. Rá kell jönnöm azonban, hogy a kor az, amitől benő az ember feje lágya. Hatással van rám, hogy mi történik, hogy milyen példákat látok. Annak pedig nem most van itt az ideje, hogy gyerekes daccal rángassak magammal valakit, aki már zokog, annyira fáj neki a múlt. Még káromkodni sem illik, ezt most én is érzem. – Most nem én számítok. Azt hittem, hogy te is így gondolod, és amolyan gyerekes csínyre gondoltam. Meglessük őket, és ártást küldünk a vacsorájukra, ilyesmi. – Intek nemet tagadólag a fejemmel, hogy semmi szükség rá, hogy ő szabadkozzon, hogy füstbe ment így a tervem. Keményen állom a pillantását, hogy ezúttal nem akarok hülyülni, most a férfi, és a bátorító társ szól belőlem, noha nincs köztünk romantikus kapcsolat Juliával, ezen a pont ellenben mégis az bukik elő jó mélyről bennem, hogy egy sebzett nőt kell támogatnom a romantika vagy érzékiség teljes hiányával. Átkarolom, megtámasztva a derekánál, és sóhajtok egy jó nagyot. Nem magamat sajnálom, hanem azt a helyzetet, hogy ilyen szarságok történnek az emberrel. Hallok valami bugyborékolást, szerencsétlen nagyon szét van esve. Úgy kicsípte magát, noha az én esetemben mit sem számít, rengeteg, szétmázolt sminkű csaj mellett ébredtem már, tudom, hogy hogy néz ki a lányok igazi arca, és miután már életem olyan szakaszába léptem, hogy a testiség minden pontja unalomig ismételt nálam, nem fogok csak úgy begerjedni egy szép lányt átölelve. – Sss.. nem buta vagy, hanem ember, mint bárki más. Mondanám, hogy meg sem érdemel téged, de ez rohadt nagy klisé. Csak ilyesmik jutnak eszembe. Vagy hogy mással is megesik. – Nyúlok bele a zsebembe végül, de ahelyett, hogy átadnám, én magam kezdem letörölni a könnyeit a kendővel, magam is meglepve a szokatlanul gyengéd gesztussal. Mintegy magamnak magyarázok, bár én már rég elengedtem a témát, hogy bánkódjak. – Azt hiszem az ilyesmi formálja az embert. Meg kell próbálnod nem keserűnek lenni. Ugorjunk be inkább itt Londonban a barátaimhoz, ott rendbe tudod hozni magad, ha szeretnéd. Ne aggódj, ők nem bulizósak, az anyám egy fiatalabb házaspár ismerőse, de én is nagyon kedvelem őket.
Egyre jobban elbizonytalanodom, főleg hogy ő olyan határozottnak tűnik, de én nem tudom, hogy tudnék-e az lenni. És, ha tényleg meglátom Briant azzal a Pennyvel hetyegni? Félek, hogy csak fájna és nem pedig arra ösztönözne, hogy tegyek valamit. Kétlem, hogy a haragom erősebb lenne, mint a pocsék érzés, hogy kihasználtak. Nagyobb az esélye, hogy elbőgném magamat és szánalmasan festenék már megint. Sosem voltam elég erős. Nem vagyok olyan, mint a bátyáim, amit aminek apa örülne. Engem sokkal jobban eltudnak önteni az érzések, nem véletlenül vonz a művész világ és nem véletlenül ragadott magával annyira Brian stílusa. Amikor viszont Tristan megáll és egyszerűen lefújja az egészet újra csak a pocsék érzés önt el, hogy még ez se megy nekem. - Tényleg? - kérdezem meg bizonytalanul. Próbálom leszűrni a jeleket, hogy talán most ezt mondja, de belül úgy érzi, hogy ez a buta liba képtelen volt határozott döntést hozni, meg eleve nem is sikerüt rendesen felöltöznie a nyomozáshoz. Aztán tovább beszél és úgy érzem talán nem csak azért mondja, mert szánalmas balféknek tart, hanem talán ő sem akarja ezt. Vagy csak valamit tenni akart, de maga se tudta, hogy mit. De ha ő ennyi idő után sincs túl ezen a Pennyn, akkor nekem mikor lesz majd kevésbé fájdalmas, hogy így átvertek és ripityára törték a szívemet? - Igen, és sajnálom, hogy nem így tervezted. Én csak... azt szeretném, hogy ne... ne fájjon... ennyire... - ez az a pont, ahol már nem tudom visszatartani a könnyeket. Tristan azért magasabb nálam, főleg hogy le is vettem a magassarkút, amikor elindultam felfelé a lépcsőn és most csak egyszerűen kicsit előre dőlve a mellkasának döntöm a fejemet, hogy ne a pillanatokon belül szétmázolt arcomat kelljen néznie, ahogy bőgök egy pasi miatt, aki nyilvánvalóan átvert és csak infokat akart kihúzni belőle. Persze sírtam már miatta épp eleget, de próbáltam erősnek tűnni még magam előtt is, de eddig nem volt egyértelmű, hogy átvert. Viszont most már biztos és bizonyított, ha ezzel a Pennyvel van együtt. Ezért is tör ki belőlem jóval erősebben a sírás, mint amit eddig megengedtem magamnak. Pedig tudom, hogy rém szánalmas az egész! De hát jó eséllyel akkor tényleg miattam van kómában a bátyám, hiszen talán elkotyogtam valami fontosat Briannek, amit tovább adott és ezért futhattak csapdába. Miattam veszítette el apa a kedvenc fiát, Shanna a férjét, én a bátyámat, hogy a családunk még szomorúbbá váljon, mint annakelőtte. Aztán persze a legrosszabb, hogy mindez nem elég, mert még ennél is jobban fáj, hogy én igenis odavoltam ezt a pasiért, szerettem, oh annyira szerettem! És most rettenetesen fáj a szívem, hogy ilyen könnyű volt engem átverni és bántani. - Olyan... nagyon.... buta vagyok! - motyogom magamelé, bár lehet, hogy ez kívülről inkább csak valami rekedt bugyborékolásnak hangzik, hiszen jelenleg kezd beállni a taknyom-nyálam egybefolyik állapot. Tehát nem elég, hogy szánalmas vagyok, még undi is!
- Ahha. Az más. Én sem. – Foglalom végül össze, azt már eddig is tudhatta, hogy kemény jellem vagyok, és a szerelmi csalódás még mindig ott él bennem. Valahogy úgy számoltam, hogy most mi ketten ha összefogunk, esetleg megkeresíthetjük az exeink életét, de láthatóan jól elszámítottam magamat, mert Julia még túl frissen benne van abban a szakításban, mintha most inkább magát sajnálná, semmint a düh kerekedjen fel benne. Ezen tűnődve hajtom a motort, s mikor leszállunk, és kitámasztom a járgányt, megindulunk bent felfelé, de már a járásából is érzem, hogy ez nem fog menni, akkor pedig kár erőltetni. Mert régen olyan voltam, hogy ellenállhatatlan sármmal ostromoltam valakit, míg be nem adta a derekát, és lássuk be, nem kellett nagyon megerőltetnem magamat, a külsőm, a dumám, és az egész magabiztos stílusom olyan triót alkottak, hogy nagyon kevés volt az a réteg, akit nem tudtam megvenni. – Akkor hagyjuk. Elég szar az életünk enélkül is, neked meg pláne nem akarok semmi lelki törést. – Dobom le a kezemben tartott pizzás dobozt, az végülis anyagilag nem nagy tétel, a többi cucc meg úgyis elfér a tértágított táskámban. Megállok, és visszafordulok a mögöttem baktató lányhoz, sőt, az ő lépcsőfokára lépek le. – Ha már eljöttünk idáig, és így kicsípted magad, legalább legyen értelme. Üljünk be valahova. Nem vagy éhes? Tudomisén vacsorázzunk, vagy ilyesmi, legfeljebb átbeszéljük a tanulnivalót. – Kész vagyok visszavonulót fújni. Ez nem csapongás a részemről, inkább az empátia szikrája. Így harminc felé már bőven benőtt a fejem lágya, csak a szüleim na meg McGalagony felé még játszom gyakran a dacos tinit. Felismerem, hogy talán rossz ötlet volt, és Julia a háta közepére nem kívánja ezt most. Viszont ha már itt vagyunk, kár lenne mindenkinek vonatra ülni, és veszni hagyni a rá szánt időt. – Igen, bánt, tényleg bánt ami történt, de úgy látom, felesleges rágódnom rajta. A rossz ne torkolljon ismét valami rosszba. Így megfelel? – Nyújtom a kezemet kérdőn, hogy lefelé ne bucskázzon bokatörve, ha elvéti a lépcsőfokokat. És igen, bizonyára téved, ha azt gondolja, hogy nem néztem meg magamnak, csak úgy véltem, nem éppen helyénvaló nyálcsorgatni egy másik lányra, miközben az előzőn állunk éppen bosszút.
- Nem mondtam, hogy te jobb vagy benne, csak hogy én... nem. - felelek, bár egészen halkan, sőt talán csoda, hogy sikerül válaszolnom azután, hogy ennyire komolyan felcsattan. Erre nem számítottam azért. Nem szoktak velem így beszélni és amúgy is elég idegen tőlem a helyzet, nem is jól öltöztem és totál nem is gondoltam át az egészet, erre még ő is felkapja a vizet, pedig aztán egy szóval se mondtam, hogy ő profibban ártana másoknak, csak hogy azért lássuk be nálam egy fokkal fekészültebben jött. Én meg egyáltalán nem gondoltam át az egészet. Szóval csendesen ülök fel mögé a motorra és igyekszem egyensúlyozni a pizzás dobozzal a kezemben. Még jó, hogy kicsi a táv és nem gyors a tempó, mert sikerült elérni a célt és túl is éljük, de eléggé leteremtett, szóval nem szólalok meg, amíg ő nem teszi. - Értem, azt hiszem. Bár sejtelmem sincs, hogy milyen megtorlási lehetőségek vannak. - és még abban is elég bizonytalan vagyok, hogy akarok-e megtorolni. Túlságosan fájni fog így is, ha látom majd Briant esetleg azzal a Pennyvel, de hogy még valami megtorlás is megforduljon a fejemben... hát nem tudom. Lehet, hogy ha tényleg odaát lesznek akkor nem akarok majd mást csak lelépni és bebújni az ágyamba pár napra a takaró alá, hogy sajnáljam magamat. Eddig legalább reménykedtem benne, hogy az egészet én értettem rosszul, hogy nem akart nekem rosszat, hogy csak a dolgok alakultak rosszul, vagy nem volt választása. De ha egyértelmű, hogy átverés volt... hogy talán Jake miattam fekszik kómában, hogy Brian csak kihasznált... nem tudom, hogy mit tudok majd ezzel kezdeni. A lépcsőhöz érve kicsit azért hezitálok, de végül kibújok a cipőmből és az egyik kezembe veszem, úgy indulok felfelé a lépcsőn. Arra próbálok azért figyelni, hogy még véletlenül se lépjek bele semmibe, mert csak egy vékony harisnya védi így a lábamat, de hát a magassarkú meg nem pont ideális arra, hogy feljussak a lépcsőn. Az egész épület nagyon bizonytalannak tűnik. - Nem tudom Tristan, talán nem is volt jó ötlet idejönnöm. Nem... nem hiszem, hogy bármit is tenni tudnék, talán nem is akarnék. - rázom meg a fejemet, bár igazából szinte csak magam elé motyogok, úgyhogy benne van a pakliban, hogy szegény egy árva szót se nagyon ért abból, amit mondok, főleg hogy mögötte megyek a lépcsőn, a hang meg nem igen terjed előrefelé úgy, hogy meg is kerülje őt. Nem pont ideális így bármiről is beszélgetni. Ettől még kitartóan szedem a lépcsőfokokat, de mégsem vagyok benne biztos, hogy jó helyen vagyok itt és most és nem fog sokkal jobban fájni majd, amit Brian tett, ha még szembesülök is vele.
-Azt gondolod, hogy én ki szoktam szúrni másokkal? Bassza meg, hugrabugos vagyok, az én dolgom, hogy mindenki jól érezze magát. – Csattanok fel kissé, elég szar ügy, hogy kinézi belőlem, hogy én valami szemétkedős alak vagyok. Csak mert ezt most alaposan kigondoltam, még nem szoktam másoknak alátenni, nem mardekáros vagyok. Igaz, Julia sem. Végül legyintek, nem az a cél, hogy mi is összekapjunk. Végtére is szövetségesek vagyunk, és ezt sem szánom hosszú életűnek, a halloweeni vizsgákra ott kell lennem fejben, különben Bimba meg a tanári kar kibasznak, mint macskát szarni. Egy befejezetlen iskolával a szüleim kitagadnak, akkor pedig hiába dédelgetek nagy álmokat a saját rendezvényszervezős, látványmágus üzlettel.. A pénz nem terem magától. Túlságosan megszoktam a jólétet, és ha most le kell vizsgáznom, hát faszom, megcsinálom. Veszek pár nagy levegőt, kemény pillantásom végül csitul, sosem haragudtam rá, hiszen ő is ártatlan áldozat, aki belekeveredett ebbe a segg pasija miatt. Vagyis volt pasija miatt. Nyújtom az egyik kezemet, hogy féloldalasan felülhessen a mocira. Talán a pizzásdoboz túlzás, ezt meg én nem gondoltam át, bár csak két sarokról van szó, addig elaraszolunk, én még sisakot sem teszek fel. Hamarosan ott is vagyunk, így már a raktárépület előtt válaszolok, kitámasztva a járgányt. A harley engedelmes jószágként megvár. Aki pedig hozzáérne a tudtom nélkül.. Nos törött kézzel elég nehéz segget törölni! - Most csak megfigyelünk. Beazonosítjuk, hogy tényleg róluk van-e szó. Aztán meglátjuk, hogy milyen érzést vált ki belőlünk, hogy így lepattintottak. Attól tesszük függővé, hogy milyen lesz a megtorlás. – Vonom meg a vállamat, betolom az elhagyatott épület ajtaját, itt csak fel kell menni a roskadag lépcsőkön, de mivel ez építési terület, állványok meg minden, ezért nincs zárva, és őrizve sem. Azért kérdés, hogy abban a magassarkúban mennyire fog botladozni amíg felérünk. – A kérdés csak az, hogy te meddig vagy hajlandó elmenni.. – Indulok el a magaslatra, immár átvéve a dobozt, hogy ha megbotlana, akkor üres legyen a keze, hogy kapaszkodhasson belém, vagy a korlátba.
//
