Green Park

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

- Hát, ja, simán. Vagy egyszerű agyrázkódás? Hányingered van vagy volt, kölyök? Bármilyen más tüneted? Eléggé parasztság, ha konkrétan fejbe lettél verve aztán bevágnak ide és eszükbe sincs legalább megvizsgálni megmaradsz-e. - morgom, nem keresem a hibákat bennük, csak mint egy gerenda úgy böki ki a szememet, hogy ilyen régen biztosan nem fordult volna elő. Az Acton-i őrsön Daphne napi háromszor kapott kaját, folyamatosan újratárgyalás volt, hogy meddig kéne itt tartani, mert a fogolyejtés nem vágott igazán a profilunkba. Most… forr a vér az ereimben, hogy mivé lett az a jogos szabadságharc, amivel az egész elkezdődött.
- Elmevédelem? - ráncolom össze a szemöldökömet, mert sose voltam túlságosan belemélyedve a meditációba vagy a hasonló elme-dolgokba. Persze, tekintve, hogy pár évet eltöltöttem már varázsló ismerettséggel, sokáig nem tart, hogy felhümmentsek egyet és összekössem mire gondol. - Nem használok az ég világon semmit, néhányan akadunk, akikre nem működik az ilyen összezavaró bájolás és néhány szemfényvesztésen is átlátunk alkalomadtán, de nem éppen egzakt tudomány. - elhallgatok, majd egy sóhaj után folytatom. - Így akarom okoskodva mondani, hogy fogalmam sincsen miért.
- Adtam én már le fegyvert és információt is nekik, ne aggódj, kölyök, meg vannak már a kapcsolataim. - válaszolom, egy kicsit atyaian, de azért egyértelműen nem válaszolva, hogy pontosan kikkel beszéltem. Egyik oldal se csipázza különösebben a szerény személyemet így az, hogy Daphne-val tartom a kapcsolatot és hogy a Black házban húzom meg magamat - egy ideig a kölykökkel, de róluk már lekerült a céltábla -, nem éppen közérdekű közlemény. Még, ha az ellenségem ellensége a barátom is, ki tudja, hogy mennyire van meg a magához való esze és milyen állásponton lenne. A tekintetem követi, ahogy elhaladnak előttünk a bejárathoz és egy kicsit fogcsikorgatva indulnak meg az agytekervényeim, de a hirtelenség miatt túlságosan nagy átgondoltságnak nem tűnik a dolog.
- Hé! Már bocsánat! Nem gáz, hogy a kölyök a szomszédban mindjárt meggebed a fejfájásától? Háborús bűntettről hallottál már? Kurvára senki nem fogadja már el az “én csak parancsot teljesítettem” baromságot, ha meghal valami belsővérzésben nem látsz újra napfényt! Mit számít ilyenkor, hogy csöngetnek az ajtónál és valakinek ajtót kéne nyitnod? - üvöltök rá-utána, ahogy elsuhanna, hirtelen rögtönözve, teljesen tökéletesen halál mindegy, hogy Andrew előtte azt mondta, hogy fáj a feje, vagy sem. Kiabálok, zengő, mély, érdes hangon, olyan erővel, mintha hangerősítőből jönne, amitől valószínűleg a srác agyvérzést fog kapni, de ez most nem számít. Az a fontos, hogy lelassítsam a fazont, aki ajtót nyitna és a hangom áthalladszódjon a szomszédos termekbe.


A visszakérdéssel a megérkezése óta először nyúl Sheska mellé igazán, eddig mindent el tudott csitítani a sárkány aurájával vagy a simulékony és ügyes reakciókkal, de most valami más. A pasi tekintetében ezúttal egyértelműen villan valami, sőt, még a tartása is merevvé válik, mintha készen állna a támadásra.
- Azt hittem, hogy ezért küldenek valakit a fejesek, ezért akarják összegyűjteni a pisztolyokat... - mondja vontatott hangon, hiába kezdi el Sheska mondani, hogy mindegy is, haladjanak. Arra már alig reagál, hogy mit mond Grindelwaldra, a következő pillanatban ahelyett, hogy dobozolna, az egyikből kiemel egy fegyvert és bal kezében pálcával, jobb kezében rúnapisztollyal pördül meg és egyenesen Sheskára szegezi mindkettőt, megkérdőjelezhetetlenül fenyegetően.
- Túl sok volt a kérdés és túl kevés válasszal találtál be, ki vagy igazából és mit akarsz? Merthogy nem a főnök küldött, az biztos! - áll készen arra, hogy lőjjön vagy pajzsot vonjon, akármerre is mozdul a nő. Talán itt a vége, fuss el véle? Kivághatja magát még ebből valahogy az ég világon?  

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Amikor lassan egyértelművé válik, hogy a kiscsákó valamit látott, amit nem kellett volna és újrahúzták a prociját egy kicsit azért elkap a méreg, bár különösebben nem látszik rajtam, mert mindig éppen olyan mogorván tudom ráncolni a homlokom, ha semleges vagyok, ha dühös. - De cefetül gyűlölöm, amikor a gyáva férgek emléktörlésekkel takargatják a bűneiket. - morgom, hiszen ezt elsőkézből ismerem, bár lehet, hogy a fiú esetében nem is erről van szó, még is túlságosan nagy az egybeesés. - Azt hittem a Testvériségnek pont az a lényege, hogy nincsenek titkok, de várható volt, hogy a régi értékekből nem maradt kurvára semmi. - dől ki belőlem, és ezúttal a feszültséget egy ütés is követi, bár nem szándékozom eltörni az öklömet, de azért lendületesen a falba csapok. A boxolás mindig is az életem része lesz, szóval még dühösen is tudom, hogy mekkorát üthetek ahhoz, hogy mondjuk fájjon, de semmi se zúzódjon és legalább egy kicsit kiadjam magamból. Persze az is lehet, hogy tök más van a háttérben, hogy miért hasogat ennyire a feje és miért nem emlékszik, de nyilván azonnal arra gondolok, hogy köze lehet mindehez, ha egyszer ide van bezárva.
- Sebaj, kölyök. Nem én foglak valami transzba vinni és előhozni az emlékeidet az biztos. - de azért csettintek aztán tapsolok egyet, mintha ezzel felébreszthetnék bármit is benne, mert a bűvészek a tévében meg az ilyen las vegasi show-kban ezt csinálják… azt hiszem. Mivel tényleg eredetileg olyan világot akartunk építeni a titkolózásba taszított társasággal, amiben nincsenek átverések, nyilván nulla tapasztalatom van az ilyesmivel. Csak azt tudom, hogy valamiért rám nem hatnak a tudatmódosítók - mármint a varázsfélék.
- Arra emlékszel miért akartad egyáltalán megtalálni a bejáratot? - kérdezem meg, felvonva sűrű szemöldökömet, miközben azon tanakodok, hogy válaszoljak-e a kérdésén. Végül úgy ítélem, hogy talán, talán szavahihető, ha meg betoppan az a valaki érte, mert nyilván nem Sheska volt az, akkor úgy is a nevemen fog szólítani és talán még a posztomat is felemlegeti, szóval minek hazudni. - Valaha a társasághoz tartoztam, de a hatalomátvételnél dobbantottam egy maroknyi kölyökkel meg taggal, akiknek semmi keresnivalójuk egy ilyen agresszív terrorista csoportban, amivé vált. Gondolom nem kell magyarázni, hogy nem repestek az örömtől és azóta is a bögyükben vagyok, mert még csiviteltem is nem keveset egy-két aurornak az én időm alatt felállított titkos helyekről, amikből el kellett kotródniuk… ilyenekbe. - biccentek csak fejjel a kis cellánkra és erre a néhány termes bunkerszerű helyre.

Sheska valamennyire el tudja terelni a figyelmét a nevéről, hogy másról beszél inkább és kérdéseket tesz fel, de azért valahol elindul egy természetes feszültség közöttük, ami talán majd bizalatlanságba és lelepleződésbe fordul, de ráadásul ki tudja, hogy a másik, akit vártak volna mikor is fog betoppanni.
- Mindenki. - válaszol először ennyit, mintha még a saját köreiben se dobná fel az ismerőseit, majd folytatja, hiszen nem gondolná, hogy Sheska nem tudja ki is az alkotó. - Mióta nem Gwydion csinálja őket csak kontárkodnak és egy csomó vagy nem ejt kómába és sima pisztoly, vagy van amelyik simán... öl, akkor is, ha nem lenne halálos a lövés. Nem tudom, hogy ki vette át és ki csinálja, ezeket velünk nem osztják meg, csak a hatását látjuk testközelből. - vonja meg a vállát végül, ahogy az utolsó tárolókat is lezárja. A nőnek beugorhat ez a név, Gwydion, afféle sötét bajkeverő, aki személyesen nagyon ritkán bukkan fel akárhol is, cserébe már az eredeti Testvériségnél is folyamatosan suttogott a vezető fülébe és az információk alapján ő volt az első, aki a világok hasadásaival foglalkozott és ezzel olyan varázslatokra tett szert, ami itt még teljesen ismeretlen volt. Mint a rúnapisztoly kidolgozása.
A szabadsággal kapcsolatos megjegyzéseire a pasi kihúzza magát, újra felé fordul, mintha tetőtől talpig végigmérné és ténylegesen az járna a fejében, hogy erre még is hogyan kéne reagálnia. - Persze, hogy a szabadságért. Mi másért? Mugli születésű vagyok és a feleségem is varázstalan, elegem van, hogy a családom háromnegyedének hivatalosan vakon kéne élnie a mindennapjaikat megfosztva a varázsvilág csodáitól és vívmányaitól. Hivatalosan... már mindenki tud mindent, csak tudják azt is, hogy a fű alatt terjesszék. - ömlik belőle a szó, egészen megnyílva. Sheska jó úton halad, hogy akármit megtudhasson tőle, amit csak akar, de arra, hogy elvinné a foglyot, azért megrázza a fejét. - Na, nem, nagyon ismerős nekem az a tag, mintha láttam volna már képeken, tuti végre valami nagy fejes jönne begyűjteni, lehet akár... akár maga Grindelwald...? - tágul ki a tekintete, egy kicsit talán arra hajaz, mintha fanatikus lenne, de az nyilván nem, hiszen a pisztolyok értelmét is megkérdőjelezi. Talán csak annyi, hogy nem kis dolog, hogy a varázsló megélt már több, mint száz évet, legyőzte Dumbledore-t és nemrég még azt is pletykálják, hogy valahogy visszaforgatta a természet óráját és visszafiatalította a testét.  

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Ez az ember még mindig remél. Reméli, hogy az emberek felismerik, hogy bár a Testvériséget beszennyezte Grindelwald, akkor is az igazság a helyes út - elnyomások nélkül. És reméli, hogy kivételesen a nő, akire már egyre nehezebb csak nyomozópartnerként tekinteni és még is továbbra is kész rejtély, kitart majd a tervük mellett és nem hagyja hátra.
- Egyszer szívesen meghallgatnám, hogy mi járt a fejedben és mik a terveid... úgy őszintén, csavaroktól mentesen. - mormogom, eltűnődő tekintettel, de mintha már nem is neki szólna, csak magamnak, főleg, mert beindul a buli, de egy ilyen mondatot végül is egy rab is mondhatna, aki a fogvatartóját akarja kiismerni, még ha én nem is egészen erre gondoltam.
Nem tetszik az elválás, de eltűröm, a keménykedése meg furcsán imponál, az én fizikumom aztán le tud nyelni egy kis lökdösődést minden probléma nélkül. Nem bólintok, csak a "szememmel", hogy aztán elhelyeszkedjek a cellában saját akaratból, csak felületesen ellenkezve, csak úgy mutatóban, hogy mekkora darab vagyok.
Távozik, én pedig elkezdem felmérni a sarkokat, rácsokat, falakat, padlót, milyen állapotban vannak, mennyire mozdítható a pad, van-e bármi használható benne. Lassan, komótosan mozgok, de alaposan, miközben felzörgetem és harákolom a szomszédot.
- Hah, kölyök, ezzel aztán tudok azonosulni. Mi a neved, mit láttál? - válaszolom majd kérdezem, kissé összevont szemöldökkel méregetve. Az, hogy Gerardra hasonlít még mindig necces, hogy jó vagy rossz dolog, de valahogy hiába a hasonló kor, barna haj és világos szem, nem érzem azt az ellenszenvet amit a másik iránt éreztem kapásból. - Ehh, eléggé rondán lecsaptak, hányingered is van? - morranok fel, szembe megy a morózus képemmel, hogy azonnal elkezdek azon gondolkozni vajon úgy elbántak-e vele, hogy agyrázkódása van. Mondjuk az alapvető elsősegélynél és nyomásos kötözésnél többet nem igen tudnék tenni és a vér már amúgy is alvadtnak tűnik. - Mióta vagy itt? Láttál már valakit vinni? - jönnek a keresztkérdések, hiszen ez alapján talán azt is belőhetjük, ha valaki érkezőben van azt hogyan lephetnénk meg a szökésben. Az ellenségem ellensége a barátom alapon, ha már más fogoly is akad, akkor érdemes lenne kiszabadítani, nem? Az, hogy nem ölték meg azt jelenti, hogy még mindig van remény a Testvériségi tagoknál, vagy azt, hogy értékesebb élve, ezt talán még érdemes persze kideríteni.

Kicsit összehúzza a nyakát, amikor a nő odaszúr neki, de aztán bátorságot gyűjt, hogy visszaszóljon. - Igen, mert akkora szavad van? Nem állsz te olyan magasan felettem. Hogy is hívnak? - kérdezi, de ha már egyszer beengedték őket valószínűleg tisztában van vele, vagy csak pont bevágtak egy másik szőke Testvériségis elé, akinek tényleg érkeznie kellett volna? Lehet, hogy csak kekeckedni akar, hogy a neve se fontos, de lehet, hogy ezzel indult meg benne a gyanakodás folyamata. Vagy csak felébredt benne az önérzetesség, ki tudja. Azért így is vonakodva tán, de megindul a fegyverekhez, hogy rájuk csattintsa a doboz fedeleket. - Amúgy is valami olyat mondtak, hogy egyre több a selejt, lehet nem is működik az összes. - teszi hozzá, Sheska pedig gyaníthatja, hogy ennek a fazonnak nagyon is sok kérdése van. Lehet, hogy fejjel előre szalad a vesztébe azzal, hogy tovább beszél, még is megteszi.
- Szerinted van bármi magasztos cél emögött amúgy is? Fel fognak kelni valaha? - kérdezi, mintha képtelen lenne beolvadni az egységes masszába, aminek mindenki a Testvériséget tekinti.

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Első reakcióm az, hogy egy kicsit felmorgok, mert talán egy évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy senki, de most bekúszik a fejembe a kis Katica, a húgom lánya meg Missy és az ikrek, az élet, amiből lényegében teljesen kimaradok azért, mert nem tudom letenni a fegyvert és még mindig igazságharcost játszok. Katherine is különleges, még közöttük is egyedülállóbb, és ezt nem csak az elfogult nagybácsi szememmel látom, hanem így is van. Elképzelni, hogy valaki ártana neki, azért, mert más, mert esetleg fél az erejétől kicsit felperzseli a véremet és idegességgel tölt el.
- Nem a tömegek élére termettem, nem én fogom kitalálni a tökéletes tervet a politikai lépésekre, de… hitem az van. - vallom be, bár valószínűleg az olyan túlélők szemében, mint Sheska, a hit olyan luxus, amit már nagyon régen eldobott magától. Lehet, hogy nekem is ezt kellett volna tennem, de olyan mélyen a részem az igazságérzetem és a szebb jövő teremtésének álma, hogy valószínűleg ez volt a sírba vinni egyszer. Most, hogy így rámutatott, azért tényleg kéne lennie bennem félsznek, ha nem is magamért, de a kicsi Katica miatt és a család varázsos oldala miatt. Nem vagyok naiv, sokat láttam már életemben és nagyobb része volt elcseszett, mint idilli, de feladni akkor sem fogom.
Az, hogy mi a gyorsabb, a pisztolygolyó vagy egy varázsló, aki nem számít rá egy olyan kérdéskör, amit csak azzal lehet bizonyítani, ha megpróbálok valakit tényleg lelőni, szóval amennyiben kiderül melyikünk “nyer”, akkor már régen rossz. Felhümmentek és biccentek arra, hogy szerez nekem valamit, a szememben ott van a latolgató érdeklődés, de már túl sok válasz nem fér bele, mert beindul a buli.
A fényrobbanás egy kicsit felidegel, ez látszik is rajtam, de az ösztönös védelmezésem valóban kissé árulkodó lehetne, ha Sheska nem reagálna gyorsan és taszítana rajtam egyet. - Csak meglepődtem, de megy a járás, eh. - válaszolom neki elégedetlenül, bár nem vagyok különösebben nagy színész, ennyi még kitellik. Magamban kicsit azért megmosolygom a sok tudtommalt, de gyorsan elmossa a vidámságot a komolyságban, amikor meglátom, hogy a nőnek kissé változik a szeme és úgy az egész lénye. Nem érzem úgy, mintha konkrétan megfélemlítettek volna, de valami akkor is ott motoszkál bennem, amikor a fickó viselkedése hajszálnyit megváltozik. - Ugh, látom a szervezettség nem a régi, ha még az utánpótlást se tudjátok normálisan intézni, kíváncsi vagyok hány hibát találok a biztonsági rendszeretekben. - hergelem őket, arra utalva, hogy bár egyikük se ismerős, valaha én találtam volna ki a fényrobbanás hasznosságát, én néztem volna, hogy mennyire biztonságos a bázis és győződtem meg arról, hogy az esetleges zárkáinkból tényleg nincsen kiút. Persze semmit az ég világon nem én kiviteleztem a hókuszpókuszból, de utána ellenőriztem mindent, főleg, ha Gwydion dolgozott a rúnákon… Az a rohadt kígyó… Biztos vagyok benne, hogy ő engedte be közénk Grindelwald embereit és folyamatosan suttogta Fionn fülébe, hogy ideje agresszióval fellépnünk, hiába szándékosan nem azt az utat választottuk. Őt biztosan jól megfojtogatnám, ha a kezeim közé kerülne, bár valószínűleg nem kéne egyetlen szemétládát kipécéznem és őt a legjobban utálnom - ha meg így teszek, valószínűleg Grindelwaldot kéne - még is az én szememben minden romlást ő indított el. Kényszerítenem kell magam, hogy amikor egy kis köpcös pacákhoz vezetnek ne nézzek össze Sheskával és ne biccentsek, de azért halkan morgok egyet. Mintha ez lenne a közös nyelvünk.
- Egy öröm volt szöszi, ha ez számít, nem repesek a helyettesedért. - biccentek az új fogvatartóm felé, de ezzel igazából valahol azt üzenem, hogy a szétválasztásunkért nem rajongok. Kicsit megrántom a karomat és visszataszítok, amikor a másik akar vezetni, a miheztartás képest, hogy vagy huszonöt centivel és ugyanennyi kiló izommal nagyobb vagyok nála. Összevonom a sűrű, cakkos szemöldökömet, amikor meglátok egy fazont a másik padon, de ha Sheska tényleg jelét adja annak, hogy rendben van az elválás, hagyom, hogy bevezessenek és rámzárják a cellát. Az ideg azért elkezd belémállni, mert egy dolog, hogy bízok abban, hogy a boszorkány nem fog átcseszni, egy másik, hogy a körülmények azért hozhatják úgy, hogy ne legyen lehetősége kivinni, ez is egy eshetőség. Ha választania kell köztem és maga között, magát fogja választani. Hibáztathatnám érte? Jogosan talán éppen annyira nem, mint Gwydiont minden rosszért a Testvériségben, de attól még megtenném.
- KHHRHRHMMM. - köszörülöm a torkomat egyértelműen hangosabban és hosszabban, mint kéne, hogy felkeltsem a szomszédomat, ha meg nem reagál, akkor ahogy elindulok az én padomhoz leülni, végig zörgetem a rácsokat. - Na. Te miért? - kérdezem röviden, már ha sikerült felkeltenem a figyelmét végre. Sheska és az, aki köszöntött minket teljesen ki is veszik a látóteremből így maradok annál, hogy a másik fogollyal, a köpcössel, és az egész helynek az alaprajzával és gyengepontjaival szórakoztassam magam tehetetlenségemben.

A hely nagyobb, mint elsőre tűnt, szobákkal odébb vezeti a nyurga Sheskát egy olyan zárat felnyitva, ami valami biztonsági lehet és a beavatottakra reagál, mert halványan izzó mágia bizsereg fel, mielőtt kinyithatnák. Belépve az asztalokon összesen hat doboz pihen, ötben rúnapisztollyal és egy hatodikban kis dobozok sorakoznak a hozzátartozó golyókkal. A pasi kicsit elhúzza a száját, ahogy ellép a nő elől és nézelődni hagyja és kicsit szűkölve szólal meg.
- Nem értem minek nekünk még mindig ez az egész, rendben, hogy a szó szoros értelmével nem öltük halomra az aurorokat, de na, mikor lesz már az egésznek értelme? - mormogja, nyilván követi a parancsokat és azért dolgozik, hogy Grindelwaldnak sikerüljön bemérnie az utolsó csapást és felfedni a varázsvilágot visszafordíthatatlanul, de annyira az alsó munkás körökben mozog, hogy az ég világon semmi részletbe se avatták be és a kóma gondolata neki is annyira taszító, mint mindenkinek.

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

- Hm. - gondolkozom el, hogyan is fogalmazzam meg a válaszom. - Nem vagyok egy nagy történész, de minden forradalom, minden fejlődés nehézségekkel, sőt, ha bizonytalanság félelemmel jár. Az iparosodás a saját érdekünk volt, a saját életünket könnyítette meg hosszútávon, de így is lázadtak és gyújtogattak az emberek. - válaszolom, biztosan lenne több példa is, csak más itt most nem jut eszembe. Nem arról van szó, hogy hülye lennék, meg van a magamhoz való eszem, különben már nem lennék életben, de az életem főleg tettekkel telt és nem olvasással. Fionn volt az, aki mindent olyan jól össze tudott szedni, amikor ő volt a Testvériség élén azért gyarapodtunk, mert mindannyian egyet akartunk, nem azért, mert félelem Grindelwaldtól arra kényszerít, hogy megkockáztasd, hogy az lesz a győztes oldal és ezért ragadj benne...
- Ez a banda pont fel van készülve rá, de meglepődnél, hogy hány esetben gyorsabb vagy erősebb a pisztolygolyó egy varázslatnál, ha nem számítanak rá. - válaszolom neki röviden, miközben azért elgondolkozom a szavain. Olyan veszettül el voltak választva egymástól az oldalak, hogy van a pisztolypárbaj… van a hadonászós párbaj… de úgy ötvözni őket azért nem olyan rég kezdték el. Aztán ott van a rúnapisztoly, ami szó szerint az ötvözete a világainknak és nem halált hoz, hanem ki tudja milyen hosszú gyászt, keserűséget és elvarratlan szálakat hoz magával. Egy lőtt seb egyértelmű - általában -, vagy meghalsz, vagy meggyógyul idővel. Ez egy kegyetlen förtelem, az együttműködésünk lehető legrosszabb eredménye.
- Mindig úgy képzeltem, hogy használhatatlan vacak lenne a kezemben minden. Jobbára elutasítottam a lehetőségeket is, de asszem itt az ideje felírnom a dolgok listájára, amit megbántam. - mormogom halkan, miközben felrakja rám a bilincset. A válaszára a kitűzött céljainkkal végül is egyetértően bólintok, értem, mire gondol. Bennem azért még ott dobog az a gyermeteg hős szív, ami egy eléggé rossz környéken arra sarkallt, hogy zsarunak álljak és megpróbáljam megjavítani a rendszert. Aztán ez kibővült a varázstalan és varázsvilág egyesítésének álmával, amit hamuvá hullott, amikor egy sötét varázsló és a bandája átvette a kezdeményezést. És most itt vagyunk. Ketten a világ ellen. Ezzel a szőke valkűrrel, akinek már másodszorra helyezem a kezébe az életem, legalább az ellen sikeresen lázadva, hogy mindig a férfi az úr a háznál és az erősebb.
Nem tudom meg, hogy mi kéne még, ami erőteljesen kellemetlen, de legalább a zavarodottságomból igen hamar bosszúságba tudom vágni magam, hogy a megjelenő nyurga csávóra morogjak a szavai után.
- Király. - mutatom fel a mágikus bilincset megrázva, a lehető legrondább vicsorral, amit csak elő tudod villantani. Ami az én arcberendezésemmel nem különösebben nehéz, mert attól eltekintve, amikor tényleg nevetek, eléggé marcona képpel áldott meg az ég. Elindulok lefelé, kicsit fújtatva nézve a környezetünket, de az az igazság, hogy a bejárat, ami nyílt olyan kuka sötét, hogy még Sheska platina haját is alig látom, amikor fél szemmel vissza pillantok rá. Vissza fordulok előre, a fickót méregetve, azon gondolkozva, hogy tényleg a Testvériség tagja-e, vajon ismertem-e valaha, vagy az újhullámos gonosztevőkkel érkezett, esetleg egy teljesen független csoport része, akik “bedolgoznak” csak a pisztoly terjesztéséből hasznot húzva.
- Hahó, a gyengébbek kedvéért nem lehetne felkapcsolni azt a rohadt villanyt? - dobbantok egyet agresszívan menet közben, hogy ráhozzam a frászt, de sajnos attól még, hogy alkatra nyurga, egyáltalán nem húzza be a nyakát, sőt, szó szerint kiröhög. Valószínűleg nem a kedvemért, de látom, ahogy hármat élesen, fémesen csettint valamilyen kesztyűben, és a nagy sötétség után most hirtelen támadt fény süti ki a szememet olyan erővel, hogy nem csak hátrahőkölök, de még Sheska elé is lépek, mint aki valami nukleáris robbanást vár, csak semmi meleg vagy fájdalom nem érkezik. Csak fény. Kurvasok fény, szépen mondva.

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Az az igazság, hogy a marcona kinézetem ellenére nem kezelem én olyan rosszul a piszkálódást, sőt, élvezem is, így kicsit felhorkantok. A hang egyértelműen félúton van a meglepettség és a nevetés között, semmiképpen se leszek morcosabb. Habár vannak alapvető gondjaim azzal, hogy teljesen elkülönítsem azokat a mágusokat, akik tényleg tettek ellenem, és úgy az összeset, egyértelműen örülök, hogy végre nem abban a sötét, dohos kúriában rohadok, hanem itt vagyok Sheskával. Dübörög bennem a tettrekészség, mindig is így volt, egész életemben igazságosztóként munkálkodtam a jó ügy érdekében. Legalább is, azt hittem.
- Aoife-nél, zárt közösségben tökéletesen működött a dolog, de ott mindenki már úgy került be, hogy előreválogatott bizalmasokból állt az egész. Mindannyian egyet akartunk, egy közös jövőt, fejlődést, összeolvadást. - mondom, igen hosszan. Lényegében én már évek óta dolgoztam varázslókkal, szóval néhány lépéssel előtte vagyok, de az egy titkos jólműködő társaság volt, ez pedig egy kétszemélyes szövetség ki tudja hány személlyel szemben. Sheska ismeri azt az aspektust, hogy Aoife Testvérisége volt a teljes neve, hogy mindannyiunknak a kelta mitológiából volt neve, a vezetőnk pedig Fionn volt. Aztán megjelent Alaric... majd Annabelle... Jed... és végül megjelent Grindelwald, hogy birkaként arassa le Fionn minden igyekezetetét a csoport megalkotására. Még mindig dühít, szinte érezni, ahogy megfeszül az egész testem és ökölbe szorul a kezem a gondolatra, hogy elárultak minket és a vezetőnket könyörtelenül megölték, a nevünket bemocskolták.
Azért arra, hogy legyek elnézőbb Siriussal megértően bólintok, még a rendes börtönök is összetörik az ember lelkét és hallottam a rémhíreket a varázslóékról. Ahhoz képest, hogy én mondjuk 6-7 éve az árnyak között járok, a tényleges fogda valami sötét mumussal úgy 15 évre egészen más.
- Gondoltam. - morranok fel azért, mert besétálni a fegyverkészítők rejtekére úgy, hogy nem ismerjük az alaprajzot, kijáratokat, pontosan hányan, milyen felszereltséggel fogadnak minket, nem éppen ideális. Nem mintha nem állnék készen meghalni bármilyen jó ügyért. Elegem van az árnyakból, készen állok bármilyen harcra annak érdekében, hogy eltöröljük azokat az átkozott pisztolyokat a föld színéről.
- Át fognak kutatni. Az első adandó alkalommal szerezz nekem fegyvert, ha tudsz. Csak ne olyat. - teszem hozzá, a tekintetem egyértelműen elsötétül. Egyáltalán nem akarok megölni senkit, de hosszú átkozott álomba se szenderíteni, viszont fegyveresekkel szemben a puszta izmom nem feltétlenül elég.
Alig kell a szememet erőltetnem, hogy kirajzolódjon a bejárat, de azért rendesen megbámulom, hogy mit és hogyan kell csinálnia, nem mintha le tudnám utánozni. Soha nem is próbáltam meg pálcát venni a kezembe, varázstalan vagyok egy cseppnyi fűszerrel, de gondolom az ég világon semmi nem történne, ha én kopogtatnék a gallyal.
- Elől. Könnyebben tudok majd mozogni és használni a kezemet, de még is látszatra fent a bilincs. - ingatom meg a fejemet, amikor észreveszem a fejbillentésén és a helyezkedésén, hogy mögém lépne. Kétlem, hogy az akármilyen bilincsvarázslathoz szükség lenne a közelségére, még is közel lépek, odatartva a kezemet, mintha igazit csattintana a kezemre és ahogy kissé fölé magasodom - bár igen magas teremtés ő is. Kissé lebillentem a fejemet, figyelve, ahogy vélhetően valamilyen fényeffekttel felcsillan a játékszere, de valójában inkább őt figyelem. A hosszú, szinte hófehér haját, a karcsú kezeit, a szinte viking harcosnő jellegű keménységet az egyébként mindenhogy csinos arcán. Megengedek magamnak egy kis szolid bámulást, amíg lefelé néz ő is, aztán kapnám a kezeimet a szakállamhoz, hogy hümmentve elforduljak, mintha elgondolkoztam volna, de addigra már vélhetően mágikus bilincs csilingel (?) rajta és megakad a mozdulat.
- Egy, megtudjuk, hogy kitől származnak a fegyverek. Kettő, a lehető legnagyobb kárt okozzuk ezen a bázison. Három, életben kijutunk. Nincsenek nagy elvárásaim.

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Érdeklődve figyelem még mindig a mágiát, néha bizalmatlanul, ez igaz, viszont ez a nő már jócskán bizonyított, hogy vele szemben a pozitív irányba billenjen a mérleg. Még mindig vannak fentartásaim, de nem rosszallva bámulom arra számítva, hogy engem fog mindjárt leátkozni. Valamilyen szinten ez az átokpisztoly ügy társakká formált minket, persze aztán lehet, hogy leolvadna a szakállam, ha egy húzós helyzetben hátrahagyna és mentené az életét. Korábban nem tette, és bár nagyra nőttem, jó néhányszor pofonvágott a rohadt élet, de azért ez reményt ad arra, hogy továbbra se fog.  
- Jogos. Ha valaki el is halászta az üzenetet mielőtt elért hozzám, kétlem, hogy bármit is kifejtett belőle. - válaszolom, miközben már hosszú, nyújtott léptekkel tartom vele a lépést, figyelve a környezetünket és hogy merre haladunk. Mondjuk odáig még mindig nem jutottam el, hogy mondjuk bármilyen mágikus szerrel éljek, ami felerősíthetne, de ezúttal jóval alaposabban felkészültem, ami a fegyvereimet és a ruházatomat a kabát alatt illeti. Mivel lassabban lépdel, mint ahogy megszoktam volna kicsit összevont szemöldökkel figyelem és követem a tekintetét, hogy miket is néz, de tekintve, hogy egyértelműen koncentrál valamire, nem akarom elvonni a figyelmét a kérdéseimmel, akármennyire a nyelvem hegyén az egész. Addig csak hümmögök is, amíg nem válaszol a jelenlegi menedékemre.
- Magamfajtát, pft, nanekem meg a magukfajtával van a legnagyobb bajom. - válaszolom, nem indulatosan, de azért látszik, hogy hiába hagytam el a Testvériséget, hiába nem vagyok hajlandó követni Grindelwald útját, azért egyáltalán nem hagytam el annak az ideológiáját, hogy egy világban, ahol mindenki legalább nagyjából egyenlő, nem kellenek világmegváltó titkok meg határok varázslók és varázstalanok között. - Mondjuk őt se mondanám akkora szószátyár haverkának, csak akkor vidul fel a feje, ha a vérfarkas bukkan fel vagy az unokaöccse, de ennyi. - teszem hozzá. Mivel pontosan tudja, hogy a Black családnál vagyok, név szerint tudja Siriust, benne van a “körben”, így nem fogom madárnyelven kerülni a forró kását. Amúgy is rühellem a titokzatoskodást, kivéve, ha tényleg valakinek az élete a tét, akkor nyilván nem osztanék meg senkivel belső információkat. A Testvériségben az én dolgom volt a találkozóhelyek és megmozdulásák biztonságát biztosítani, menekülőutakkal, izomerővel, szóval lehet, hogy nem különösebben nézné ki belőlem senki, de hülye azért nem vagyok.
-  Nálam, persze, elég kevés kapaszkodónk van, de ez legalább adott. Viszont múltkor a végére nagyon elharapódzott a helyzet, ráadásul lehet, hogy összetalálkozok egy régi ismerőssel, annyira nem felejthető ez a csodálatos arc. - mutatok végig az arcomon egy körkörös mozdulattal és egy ártatlan mosollyal, ami nevetségesen elüt a marcona külsőtől a hosszú hajjal, szakállal, a vágással a szemöldökömben. Összefonom a karjaimat, néhány pillanat erejéig nem a követ nézve, ahol megállapodtunk, hanem a mellettem álló magas, karcsú nőt, aki persze hozzám képest nem tűnik olyan magasnak. Az elszánt tekintet, a sütnivalója, ahogy lavírozik az életben maradásért arra ösztökél, hogy bízzak benne.
- Tegyük fel, hogy leadták a forró drótot, hogy valaki azt állította fegyvert akar venni, de csak bajt kevert helyette. Tegyük fel, hogy én nyilvánvaló jelölt vagyok erre, talán még át is láttak az álcán, felismertek néhányan, ki tudja. Téged felismerhetett bárki? Mert, ha nem, akkor érdekünkben állhat téged még jobb színben feltüntetni. Engem meg még szarabban. - mormogom agyalva, várva az ő álláspontját, hiszen lehet, hogy nem fognak rajtam ki a varázstalanokat megtévesztő dolgok, de ettől még gondolatolvasó nem lettem. Sajnos. Minden esetre, ahogy múltkor bíztam benne, hogy átalakítja a fizimiskámat, most is nyitott vagyok az ötleteire, ez látszik rajtam egyértelműen. Nem kijelentem, hogy mit akarok, hanem kérdezek, tanulok, mert muszáj. Egyszerűen muszáj megismernünk egymást és megértenünk egymást, különben minden hiábavaló volt. Ha még ilyen kis léptékben, mint egy varázsló és egy varázstalan se tudunk összejátszani, akkor még is milyen alapon akarnám az idilli együttélést?

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Elég sokáig voltam kiütve azon a kanapén, de Tibi összefércelt, amivel talán egy jópontot szerzett a varázshasználóknak. Nem mondom, hogy ennyi elég ahhoz, hogy elfelejtsem a korábbi sérelmeket, azt, hogy egy varázsló bűbája miatt lőttem le egy kisfiút, azt, hogy az aurorok emléktörléssel akarták bevédeni a világukat, azt, hogy Grindelwald mint valami métely itta be magát a Testvériségbe, ami azt hittem az út ahhoz, hogy előbb utóbb egybeforrjon a világunk és a törvény mindenkire ugyanúgy éljen. Hát nem ez lett. Azóta is a Grimmauld téren élek, habár a fiatalság kirepült, ők nem voltak annyira mélyen beágyazódva a Testvériségbe, hogy ne kezdhessenek új életet. Én viszont a titkos társaság biztonsági főnökeként, aki rengeteg információval szolgálhat a működésükkel, főhadiszállásaikkal kapcsolatban... az már más tészta. Habár ők is tudatában vannak annak, hogy mennyi mindent tudok, így vélhetően rohamléptekkel költöztették el a találkákat a megszokott helyekről, mielőtt kiadtam volna a Minisztériumnak. Nem mintha bennük jobban bíznék... Daphne olyan ritka kivétel, mint a fehér holló, ahogy mondani szokták. Senki másban soha nem bíznék ott, még a tejfelesszájú férjében sem. Azóta nyilvánvalóvá vált, hogy a véla mivoltja miatt fújok olyan nagyon arra a kölyökre, persze amellett, hogy el tudtam volna képzelni egy-két dolgot az aurornővel, amit most már hiába idézgetnék fel magamnak, késő bánat eb gondolat. Nem mintha olyan sokáig gyászoltam volna a semmit, már hosszú évek óta senki nem volt a láthatáron, aki meg is ragadt volna. Ex-zsaruként, lényegében nappali munka nélkül csak a titokban ügyködve egy titkos társaságban ritkán épít az ember mélyremenő kapcsolatokat. Sheskával a közös cél hozott össze, az, hogy kigáncsoljam azt a rohadvány rúnapisztoly terjesztést, habár nem mondom, hogy nem keltette fel az érdeklődésem. Ő is, a családja is, és az is, hogy mi köze lehet a Testvériséghez, mert a csontjaimban érzem, hogy valami van a háttérben, amit nem mond el. A szakállamat tenném rá.
- Mehetünk. Nem voltál valami valami bőbeszédű, de felkészültem mindenre is. - vonom meg a vállam, megszólalva a megszokott mély, de egyébként egészen megnyugtató hangomon, habár látszik rajtam, hogy kicsit már kezd az idegeimre menni, hogy hány éve élek számüzetésben - mióta letettem a jelvényt valaki mindig üldöz. Vagy éppen mindenki. Szinte olyan természetességgel sétálok mellette, mintha mindig is ott lettem volna, az üteméből se kellett kiesnie. A termetemmel ellentétben tudom, hogy merre mozogjak ahhoz, hogy ha nem is láthatatlan, de kevésbé feltűnő legyek, és a ruhámban sincsen semmi kirívó. Nem arról van szó, hogy a majdnem két méteres termetemmel, széles vállammal, vastag izmaimmal túlságosan lopakodnék, de azért amikor figyelek rá, nem járok úgy, mint egy döngő léptű öles medve.
- A háziúr nem különösebben repes, hogy nem adtam fel ezeket a próbálkozásokat, de lassan az idegeimre megy valami szipirtyó festményének a sipákolása. Le van takarva és még így is akárhányszor meghall egyszerűen tudja, hogy én vagyok és úgy visít, mintha kínoznám. - mondom, kicsit talán szokatlanul sokat beszélve, miközben a szemem sarkából a nő gondterhelt vonásait figyelem. Talán éppen ezt akarom ellensúlyozni, egy kicsit könnyíteni a hangulaton, nem mintha a szavaimat nem morogva, panaszkodva adnám elő. Lehet, hogy az eddigi nyomozásaink gallyra mentek, de még mindig ez az, ami tartja bennem a lelket, meg persze a remény, hogy előbb-utóbb szabad emberként folytathatom az igazságharcot egy kevésbé radikális pártban, bár ugyanúgy a varázsvilág felfedése mellett és igazi nagybátyja leszek az unokahúgomnak, nem csak egy fél-idegen, aki maroknyiszor bukkan fel csak az életében.