2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Végül mindenki átsiet utolsó szikráját belobbantva az átjárón. Utolsónak én magam is átérek és jócskán meglep az ismeretlen terep. Ez azt jelenti, hogy valami változás mégiscsak bekövetkezett. Ki tudja hol és mikor.. mire kihatással. Érzem ahogy minden apránként vissza tér a régibe. Egy pillanatra megérzem azt a régi ismerős érzést, de hamar ólómsúlyként nehezednek rám újra Alaric láncai és a képességeim jó része újra háttérbe szorul. Mellé pedig még ez a rohadt vérzékenység.... Bevallom.. őszintén jó lenne tudni, hogy megérte-e. Hogy hozzá járult-e valóban ez az egész, hogy a gyerekek biztonságban legyenek.. és hogy valóban megérte-e ez az ár. Igen kelletlenül engem lényegében ez a rész nyomaszt jelenleg leginkább. Ami a meztelenséget illeti... Amikor felébredtem nemtelenül tettem. És bár az alap alkatom nem változott, így technikailag ugyanúgy lehet férfinek definiálni, de ennyi. Sosem feszélyezett, mert valójában ez a természetes formám. Minden más akkor nyilvánul csak meg ha úgy hozza az élet... Mindenesetre a fejemből elő húzok egy olyasmit mint ahogyan az itteniek az emlékeket húzzák elő a halántékukból. Egy ezüstösen derengő félig folyékony félig légnemű foszlányt. Rázok rajta egyet... majd felveszem a lényegében elő szedett ruhákat. Nem vittem túlzásba, nagyjából elakadt a dolog a melegítő nadrág, póló kategóriában. Egy kissé rezignáltan pislogok ki a fejemből kismillió gondolattal, meglehetősen szótlanul. A hátam borsódzik egyfajta mélységesen mélyen fortyogó indulattól és a kérdéstől hogy... Mennyit kell még megfizetnem..? és mi lesz vajon a tényleges szabadságom ára..? Mondanám, hogy ha a tekintetemmel ölni lehetne... de ezzel az a baj, hogy nálam még menne is, úgyhogy jótékonyan egyszerűen csak egy semleges pontot nézek a parkettán. Aztán Jade szavai térítenek magamhoz a tehetetlen néma hadjáratomból csak biccentek neki. Besegítek végül is Jadenek, hogy ne mindent egyedül csináljon. Nem állt szándékomban bemenni hozzá a fürdőbe, de amikor megérzem, hogy nincs minden rendben egyszerűen bekopogok hozzá. Függetlenül a választól benyitok, mezítlábas léptekkel a kád mellé sétálok és lényegében a kád mellé telepszem, szemben vele, a kezemet nyújtva neki. Ha hajlandó elfogadni a mozdulatot.. csak az érintése után értem meg, valójában mindannyian megfizettük az árát ennek az útnak.
//Köszönöm én is a játékot, és hogy részt vehettem rajta. Voltak kihagyott részek, de amikben benne voltam annak nagyon örültem. Én mindig átolvasok mindenhol, nem bírom ki. Szuper volt! //
Én egyáltalán nem gondolok bele a következményekbe, még abba se, hogy Ivor milyen esküt tett Leslie-nek. Csak segíteni akarok a zavarodott, szőke lánynak, bár azért a bemutatkozására pislogok kettőt, hiszen fogalmam sincsen, hogy mi történt a másik oldalon, hogy ki-kinek a kicsodája. Csak azt tudom, hogy ő teljesen ártalmatlannak tűnik és hogy Dane és Sophia se kapálózik az ellen, hogy magunkkal vigyük, így hát megfogom a kezét, hogy amíg Ivor tartja az átjárót kövessük a többieket és végre valahára hazatérjünk a saját jelenünkbe és valamilyen mázliból kifolyólag a saját városunkba is, hiszen eredetileg Kansasből kerültünk át a tónál, még is Dane nappalijában bukkanunk ki. - El se hiszem, hogy vége... de mi is történt, ha ő az igazi Laurana? - pislogok nagyokat, de tudom, hogy ez megmarad a levegőben afféle költői kérdésnek, hiszen testileg-lelkileg ki vagyunk purcanva. Én persze főként csak lelkileg, hiszen Ivor gyógyító hulláma pont jókor tett rendbe, és vagyok is annyira fura, hogy egyáltalán nem akarok elmerülni abban, hogy kettészeltem egy vérfarkast. Amikor újra megjelenik a familiárisom végre valahára ő is besegít a gyógyításba a rászorulóknak, de így heten egy kicsit szűkös a lakás. - Ideje mennünk, azt hiszem. - pillantok Ivorra, és fordulok tovább a szőke lányhoz egy kedves mosollyal - Lau, szeretnél nálunk lepihenni? Nem ígérem, hogy minden világos lesz még ma este, de holnap visszajövünk majd esetleg. - fut tovább a tekintetem a házigazdára, aki bár jócskán el van foglalva a sérült Sophiával, de talán annyi ideje van, hogy biccent. A medálomat nem is kérem vissza még, hagyom a nyakában a lánynak, hátha segít a gyógyulásban is. Gondolom Ivor tud magának ruhát machinálni, de ha nem, akkor Dane-től tud valamit kérni, ami nagyjából passzol, de azért a minél gyorsabb hazaút érdekében hoppanálok velük. A vendégünket ráhagyom a nappaliban - ha Dane nem akarja Lauránát szem elől téveszteni, akkor Dorinát fogadom be - és kocogva nyitom fel az ikrek szobáját, hogy leessen, hogy Spencer az iskolába vitte őket. Talán jobb is, ha az éjszakát ott töltik és nem itt, amikor vendégünk van, de azért a mellkasomban a csalódottság kicsit megcsavarja a szívemet, mielőtt visszatérek a nappaliba és mosolyogva kezdem el kiszolgálni, pátyolgatni akárki is került hozzánk és csak aztán megyek el zuhanyozni, hogy a zuhanyban omoljak össze.
// Köszönöm szépen az összes játékot és mesét, aminek a részese lehettem, még ha Jade nem is vágja a sztorit és én is csak nyomokban, mert nem szoktam átolvasni nagyon. xd Szép négy-öt év volt, remélem egy hangyafasznyit a viharmadaras játék is hozzátett az élményhez és a Dane-Gemma-Shanna naplós vonal egyszer a jövőben még előkerül. Majd úgy öt év múlva, ahány mese és közös már is tervben van. //
Olyan nagyon fáradt vagyok, hogy képtelen vagyok most értelmes magyarázatot adni, vagy kifejteni, hogy láttam Joycet és nem hiszem, hogy csak képzeltem, hiszen felhúzott a meredély széléről, hogy ne zuhanjak le. De gőzöm sincs, hogy mégis mit tehetnék most ilyen erőtlenül. Képtelen lennék visszamenni keresni és hát egyértelmű, hogy eltűnt. Az se lenne, hasznos, ha elkezdeném magyarázni Peternek, hogy tényleg ott volt és talán eltűnt végleg és lehet, hogy ha visszatérünk akkor már nem lesz ott. Nem tudom, hogy milyen komoly az ő kettejük... akármilye, hiszen tőle kért segítséget, amikor bajban volt és nem Danetől, aki a féltestvére, vagy tőlem, aki a legjobb barátja voltam évekig. Azt hiszem ezt is el kell fogadnom, még ha nehéz is és nagyon bánt, de legalább most nincs erőm ezzel foglalkozni, ahogyan az újdonsült lánnyal sem, akinek Jade próbál segíteni, vagy a ténnyel, hogy az a fura alak, Ivor elég rendesen lemeztelenedett. Amikor végre visszatérünk csak fáradtan nyúlok el a fotelben, ahová Dane lekapol. Azt hiszem bőven van mit kipihennie mindenkinek és előbb el kell látni a sebeket, mielőbb még megosztanánk egymással, hogy hol mi történt. A lényeg, hogy a testrabló halott. Vajon Leslie, ha tudná, hogy a testvére nem is a testvére volt, mit szólna? - Megsérültél... - rebegem, egy pillanatra elkapva Dane kezét, hiszen látom, hogy vérzik és ideje lenne, hogy őt is ellássa valaki, de akármennyire is szeretnék, egyszerűen képtelen vagyok kikecmeregni a helyemről és megmoccanni. Érzem, hogy a szemgéjam ólom súllyal igyekszik lecsukódni. Egyre nehezebb ébren maradni. Azt hiszem a tény, hogy biztonságban vagyunk épp elég arra, hogy engedjek a kínzó fáradtságnak. A kezem sem fáj már annyira, csak békésen lüktet, olyan tompának tűnik minden, a hangon körülöttem és minden más is. Ha előkerül Dane a bájitalokkal még annyi erőm marad, hogy valamit megigyak, gondolkodás nélkül, hogy épp mi lehet az, de aztán engedek a fáradtásgnak és lehunyom a szemeimet. Egy kiadós alvás, a gyógyitalok hatása biztosan megteszi majd a dolgát, addig pedig valószínűleg a többiek is elrendeződnek, hogy nálunk, vagy hazamennek, arról jó eséllyel csak Dane fog majd beszámolni, amikor magamhoz tértem. Megmentettük a világot, vagy mi, legyőztük a gonoszt és nem utolsó sorban menyasszony lettem!
//Én is köszönöm a játékot, szuper volt! Az egész mesesorozat nagyon kidolgozott volt és szerintem mind nagyon hálásak vagyunk, hogy ennyi karit sikerült beleépíteni és ilyen összeszedett sztorivá alakítani. Király volt a végén a csattanó is. Szívesen részt vettem több karival is, bár tudod, hogy volt idő, amikor kicsit úgy éreztem Sophia csak sodródik az árral, mindenféle plusz extra múltinfókkal, amikről nem is tudtam. De így a végére összeállt az egész és igazad van, végülis Sophia-Dane sztori most kezdődik el ténylegesen, ez volt az előzmény trilógia. És persze a jutit is köszi! //
- Joyce? - vonom fel a szemöldököm értetlenkedve Sophia szavai hallatán. Tényleg a szőkeség nevét mondta volna az imént? Mármint, biztos vagyok abban, hogy őt említette, de valamiért mégis annyira hihetetlen számomra az egész. Elvégre, mit keresne ő itt? - Megsérültél, menjünk... - kapom fel az ölembe egyetlen hirtelen lendülettel, majd szedem lépteim szaporán a kijárat irányába. Joyce neve nem igazán köt le ebben a pillanatban. Elvégre, veszélyben vagyunk, nem tölthetünk itt több időt, ráadásul abban is teljes mértékben biztos vagyok, hogy Sophia szerezhetett olyan sérülést is, melynek "köszönhetően" őt láthatta. Ez a mágikus világ ugyan, de már önmagában a mi kis időutazásunk is elég komoly mágia, szóval nem hiszem, hogy a szőkeség képes lett volna követni a kis csapatunkat, főleg nem egymaga. Szerencsére nem omlik ránk a barlang egész mennyezete és sikerül viszonylag "épségben" megúszni a kis kalandunkat. Sophiát szépen szólva is úgy szorítom magamhoz, mintha az életem múlna rajta és ez valahol így is van, hiszen én se szeretném, ha komolyabb baja esne és esélyesen Dane is kitekerné a nyakam, ha a menyasszonya nélkül térnék vissza. Elvégre, azzal a céllal indultam el, hogy visszahozom őt és együtt térünk vissza az átjárón keresztül, csúnya lenne hát részemről pont ebben kudarcot vallanom. Szóval, ha a sötét hajú szépség meghal, az biztos, hogy én se teszem ki innen a lábam soha többé. Egyébként se lennék képes elviselni azt a hatalmas terhet, amely ennek következtében nehezedne a vállaimra... Végül hagyom Sophia számára, hogy Danehez mehessen, hiszen úgy gondolom, a féltestvérem is sokkal nyugodtabb lenne abban az esetben, ha ő vihetné a lányt a karjaiban. Engedelmesen veszem át Dorinát és igyekszem belé némi életet önteni vagy pofozni, amelyik szükséges, de a hirtelen jött név hallatán még nekem is elkerekedik a tekintetem és azért Ivor "mellékes" információja sem pont olyasvalami, ami felett szemet lennék képes hunyni. Meg is akadok hát egy pillanatra az ájuldozó szőkeség helyrepofozásában, majd meredek némán hol Ivorra, hol Lauranára. Nem most szegezem nekik a kérdéseimet, hiszen kisebb gondunk is nagyobb ennél és hát nem is áll szándékomban az új jövevényt ilyesmivel terhelni, ráadásul Jade már kezelésbe is vette. Egyelőre tehát átügetünk az átjárón, majd kötünk is ki egyből Dane nappalijában, én pedig óvatosan helyezem Dorinát egy kanapéra vagy hasonló fekvőhelyre. Azért a földre csak nem ejtem. Ha pedig szükséges, akkor csatlakozom Danehez és segítek a többiek ellátásában, majd őt magát is kezelésbe veszem és igyekszem elállítani a vérzését. Hosszú éjszakának nézünk elébe...
(Nagyon szépen köszönöm a játékot és a jutalmakat is )
♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •
Dane Seoras
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lawrence, Kansas 2021-12-19, 15:32
//Mivel afféle ikres volt a sztori, a jutalma is ezzel cseng össze.
Válassz ki egy karakteredet, aki nem kötelező, hogy a Lauranás mesében vett részt. Tegyük fel, hogy a karakternek volt egy soha meg nem született ikertestvére, akinek viszont a mágikus tulajdonságai hozzáadódhatnak a karakteréhez. Ez mit jelent?
Olyan karaktert kell választanod, akinek nincsen másodlagos képességhez, második mágikus adottsága, semmi plusz a sima karialkotáson felül. (kitétel: már megvett, kért másodlagos helye lehet)
Dobj neki ismét karakteralkotásra ezúttal más képességgel, mágikus adottsággal, született tehetséggel, stb. (animágiát ismét lehet, így vállhatsz kétféle állattá). Ami sikerül, az onnantól kezdve ugyanúgy a karakter része, tehát fejleszthető, de külön kell tekinteni, erre simán 25 IC hszenként dobsz. Viszont ha nem sikerül az adott dobás, akkor mostantól 25 IC-ként dobhatsz egyre, ami nem sikerült. (fontos, hogy most nem 25 IC-t kell összegyűjtened, hanem a következő, 25-el osztható IC-dnél dobhatsz legközelebb)
Technikai adalék: egyeztetve az admin társakkal, szintezve lesznek a jutalmak. A privát játékokat kevésbé figyelembe véve a közösségi játékokat (álarcosbál, Lory-s játék, naplók, Dane hibridsége, Laurana levadászása) 4 nagy blokkra osztottam a játékot, és annak függvényében mehet a dobós jutalom, hogy ki mennyi részén volt jelen. Sophia és Dane 4 újradobás Jade és Peter 3 újradobás Ivor 2 újradobás Dorina 1 újradobás//
Peter tud adni fájdalomcsillapító főzetet, és el tud lökni néhány sziklát az útból, amik vészesen közel estek a csapathoz. Miközben Sophia felhajtja az italt, és a csontjai egyből regenerálásnak indulnak, Dane egész egyszerűen Peternek nyújtja át az ájuldozó Dorinát, míg ő maga Sophiát kapja fel, egyrészt, hogy siessenek, másrészt pedig túl komoly megpróbáltatás volt ez így most külön. Jade talán tényleg jól gondolhatná, hogy itt most nincsenek erős, független nők, de mindkettő derekasan helyt állt, most már pihenhetnek. Miközben elindulnak, Ivor nagyon is jól teszi, hogy fenntartja az átjárót a különböző síkvándori képességeivel, mert az a végtelenségig nem tart ki, kell némi ráhatás. Bárhányszor is kerültek vissza az időben, itt vélhetően még nem jártak, de akkor honnan tudta a drágakőmágus ennyire bizonyosan, hogy jönnek? Talán ez már sosem fog kiderülni. Nem volt vérfarkas, az biztos, mégis tudott rájuk hatnia, ahogyan Sophia is teszi, ez talán valami másféle mágia. Mindenesetre a szőke lány megfogja Jade kezét, és még röviden bemutatkozik. – Laurana McGregor. Köszönöm! – Nagyon meg van illetődve, és még teljesen kába a ki tudja milyen hosszú mágikus álomtól, de van benne annyi életösztön, hogy ráakaszkodjon valakire, aki magával húzza. Hőseink hát elindulnak a lassan zsugorodó átjáró felé, átsietnek rajta, hogy aztán Dane nappaliban érjenek földet. Ivor ugyan még mindig meztelen, megint férfi, és érzi, hogy némi ragyogás közepette visszatérnek az eredeti képességei, noha tudja, hogy a láncok, eskük semmisek, viszont ez a durva vérzékenység az életét el fogja kísérni. Dane leteszi Sophiát az egyik fotelbe, és gyógyitalokért siet, noha az ő dereka is ömlik már a vértől. Sophia viszont méltán elgondolkozhat rajta, hova tűnt Joyce? Talán meg sem született? A szőke lány pedig marad Jade közelében, még barátkozik a helyzettel, hogy fogalma sincsen, mi történt.
//Mivel részetekről amúgy is záró kör volt, erre már nem kell írni. Nagyon köszönöm a részvételt, remélem, hogy tetszett. A jutalmak megfogalmazása már úton van, 1-2 napon belül érkeznek.//
Van egy olyan sejtésem, hogy a mai nap után.. mindneki látott már furcsábbat mint, hogy egy "csillagvándornak" az "ujjá születését" követően frissen, épp nincs semmi a lába között.. Valószínűleg sok kérdés felmerülhetne, főleg az ikreket tekintve, de hála égnek mindenkit hidegen hagy a dolog és ennek elképzelhetetlenül örülök. Nem sok kedvem lenne ilyesmi miatt magyarázkodni, továbbá meg.. amúgy is kissé másképp értelmezem a test mint olyan fogalmát. Nincs belém rögzülve a meztelenséggel kapcsolatban.. leginkább semmi. Aztán Jade lepattan a karjaimból én pedig egy pillanatnyi meglepett pislogás után egy mosollyal nézek a vöröske után. Az arckifejezésemben büszkeség bujkál. A kardot a kezembe nyomja, markolatnál fogva ahogy kell át is veszem.. Azért.. megszállott gyűjtögetőként megakad a tekintetem a kardon, de tartom magamat és a kard tüzetes elemzése helyett az idegen lányra hangolódom mentálisan és egy rövid időre mindenhogyan. Az energiáira, arra, hogy ki is ő tulajdonképpen. Már csak hogy felmérjem ártalmas-e vagy sem.. Amennyiben nem találom ártalmasnak, Jadet nem akadályozom meg abban, hogy oda menjen hozzá és onnantól az átjáróra fókuszálok. Főleg ha esetleg elkezdene záródni, akkor megpróbálok egy fenntartó rúnát létrehozni még így utoljára... Odaát már.. úgysem fogom tudni használni ezeket újra.. Remélhetőleg a társaság valóban a saját idejébe és mindenébe fog vissza térni velem együtt és nem lesznek a későbbiekben drasztikus időhurkok és alternatív verziók... Nem mintha nem egész életemben ezeket a tereket és síkokat jártam volna az eredetbolygóm pusztulása után de most úgy... azt hiszem maradnék még egy kicsit egy helyben, hiába vetítettem előre azt amit Jadenek is mondtam.. Nem mintha a lány magunkkal vitele nem szülne már kapásból egy alternatívát.. De azt hiszem erről nem most fogok leállni párbeszédet folytatni a jelenlévőkkel, noha Danere vetek egy jelentőségteljes pillantást. - Még jó, hogy a Leslienek tett Esküm semmissé foszlott. Másképp itt kéne hagynunk az igazi testvérét. - mondom ki végül mintegy "mellékesen", hiszen az Eskü arról szólt, hogy a testvérét, Lauranat tartsam távol tőle mindenáron...
//Fenntartó rúna - amennyiben létre jön egyáltalán - : amire rá idézik az körülményektől, megidézőjének állapotától függően x ideig még biztos, hogy fennmarad.
Talán másoknak furcsa lehet, hogy nem igazán koncentrálok Ivor meztelen nemtelenségére, mindenesetre így van. Ahogy magához ölel a szavaira először elmosolyodom, aztán a szemeim hatalmasra tágulnak, de a hirtelen ijedtséget mintha csak egy fuvallat fújná el tovaszáll és talán soha nem is fog felszínre kerülni... talán... Nem ellenkezem, ahogy felemel, csak óvatosan tartom a kardot, hogy nehogy az legyen belőle, hogy felnyársalom magam, vagy őt. Végül Peter és Sophia tér vissza "csak" szóval Joyce-t nem is látom. Mondjuk ha a sérült lány esetleg motyogja még párszor a nevét, akkor tuti, hogy nagyokat pislogok, de egyelőre csak örülök az érkezésüknek, ráadásul még egy ismeretlen lány is megjelenik. Mivel mi nem voltunk a közelben egyáltalán fogalmam sincs a szövevényes történetről, Sophiának meg ereje nincsen ecsetelni. Dorinát Dane vitte a karjaiban, engem Ivor kapott fel, hogy gyorsabbak legyünk, Sophiát pedig Peter hozza... szép... micsoda erős független nők! Lehet, hogy nagyon megijedtem, de Ivor gyógyító hullámának köszönhetően még én vagyok a legjobb bőrben a kezdeti sokktól eltekintve. Tehát ugyan más nem igazán törődik vele, én azonnal mint valami macska, akinek elege lett abból, hogy ölbe vették leugrok Ivor kezéből és amennyire az erőm engedi odasietek az ébredező szöszihez, a kardot Ivor kezébe nyomva utolsó pillanatban. Csúnya lenne, ha azzal együtt szaladnék egy teljesen összezavarodott lány felé! - Biztosan nem én leszek az, aki elmagyarázza, mert fogalmam sincsen, de a lényeg az, hogy ez a kóceráj mindjárt ránkomlik és a kapu az egyetlen kiút. Gyere velünk, gyorsan! - siettetem, és minden gondolkodás nélkül nyújtom felé a kezem, hogy megfogjam az övét és magammal húzzam egészen barátiasan ösztökélve, de hát ez vagyok én. Most nem igazán van arra idő, hogy lovaginásan rátegyek egy réteg ruhát, de majd a mozgás felmelegíti. Meg se kérdezem a nevét, eszembe se jut, csak biztosra megyek, hogy hallgat rám - mondjuk sok más esélye nincs, ha kidörgölte a szeméből az álmot és körbenéz - és remélhetőleg mindannyian elindulunk át a kapun. Az életem során rengeteg magára maradt állatot hoztam már haza, de álomból ébredt Csipkerózsíkát nem igen. Mindig kell egy első, hogy izgalmas legyen az élet!
Joyce végül meghallja a hangomat, ami jó, mert nem hiszem, hogy sokáig képes lennék megtartani magamat, hogy ne hulljak alá a mélybe. Végre a lábamon állok stabilan és megpróbálunk kiborotkálni Joyceszal a barlangból. A következő sokk viszont, amikor a lány nyomtalanul eltűnik és köddé válik ugyanúgy, ahogyan megjelent. Ijedten torpanok meg, pedig tudom, hogy mennem kellene, hiszen a barlang lassan tényleg a nyakamba zuhan úgy, ahogy van. - Joyce... Joyceee! - kiabálom újfent kétségbeesetten, mintha attól egyszerűen felbukkanna, hogy szólongatom, pedig tudom jól, hogy erre semmi esély sincs, csak hát már kezd sok lenni ez az egész. Szóval, amikor Peter megtalál nem pont azzal foglalkozom, hogy mielőbb kijussak. Mázli, hogy értem jön, mert képes lennék túl sokáig forgolódni és kiabálni a lány nevét, a helyett, hogy magamat menteném. Persze a pocsék állapotom miatt Peter akár azt is hiheti, hogy kissé kikészültem és Joycet csak képzeltem. - Peter.... Joyce... - ennyit sikerül kinyögni. Amikor felkap lassacskán kezdi megadni magát a szervezetem, meg úgy minden. A törött csuklómat magamhoz szorítve engedek utat a könnyeimnek. Azt hiszem elfáradtam, vagy inkább totál kikészültem, így Dane már csak egy bólintást kap, afféle rendbent, hogy megoldódott a probléma, de azt nem tudnám mondani, hogy minden rendben, mert biztos, hogy kell egy egész napos alvás és pár nap, amíg ezt az egészet sikerül majd helyre tennem magamban, vagy inkább pár hét... év? Látom, hogy a többiek is hasonlóan pocsék állapotban vannak, de most nem igazán van erőm kérdezni, vagy bárkinek is elmondani, hogy mi történt. Csak a lányra pillantok, aki most ébredezik, de hogy én legyek az, aki segítek neki, az kétlem hogy menne. Végső soron, ha Peter letesz, akkor Dane mellé sorolok be, hogy elinduljunk végre és akkor esetleg ő tud segíteni annak a lánynak. Én most úgyse sokmindenre érzem alkalmasnak magamat,hiszen még az se ment, hogy érdemi válaszokat adjak Peter kérdéseire, pedig bizony jót tenne valami gyógyító, vagy fájdalomcsillapító főzet, hiszen a csuklóm el van törve és elég rendesen le vagyok harcolva.
Valahol félig ájultan fekszem Dane karjai közt. Az utolsó erőmmel kapaszkodok bele a nyakába. Mintha az életem múlna ezen. Bizonyos mértékig talán így is van. Most csak annyit tehetek, hogy bízom benne. Dane valahogy kijuttat és megment minket. A történéseket és azok súlyát egy ideje már nem fogom fel igazán. Valószínűleg ezek a dolgok csak utólag fognak lecsengeni bennem. Talán éppen a Szt. Mungoban. És bár ott lennénk már. A fájdalom a lábaimban lassan kezd az elviselhetetlen szintre nőni, és nekem még arra sincs erőm, hogy ordítsak a fájdalomtól. Egyszerűen halk nyöszörgéssel folynak a könnyeim, ami szintén nem tudatosodik bennem. Túl sok minden nem, ami azt illeti. De talán majd a többiek lesznek olyan kedvesek, és szépen lassan mindent elmagyaráznak attól a ponttól fogva, hogy elvesztettem a sárkányom. Mert ez az utolsó tiszta pontom, és emlékem. Lássuk be, nem voltam a csapat túl hasznos tagja. Elvesztettem Hirot, a gömböt, a sárkányt... A találgatásaim sem jelentettek túl sokat, azt hiszem. Más szóval meg kell tanulnom hasznosabbnak lenni. Jobban megvédeni a testvéreim. Hiszen hogyan is akarok szembe szállni az apámmal, ha még Dane, és a csapat sem veszi semmiben a hasznom. Talán mégis kapnom kellene Nicolas múltkori ajánlatán és jelentkezni az Auror Akadémiára. Akár hogy is, mindez nem most fog eldőlni bennem. A hangok, és képek kavarognak előttem, én pedig meg sem próbálok az egésznek értelmet adni. Végül egy utolsó pillantást vetek Dane arcára, erőtlen suttognám a nevét, de ez is elhal valahol, és végleg elnyeli a tudatos énem a jótékony sötétség...
Hullámokként csapnak össze az érzelmeim a fejem felett, miközben Sophia segítségére sietek... Az, hogy Dane menyasszonya lett, kissé vegyes érzelmeket generált nemrég bennem, amelyeket még most sem sikerült teljes mértékben helyretennem magamban. Elméletileg már van valaki más, akihez vonzódom, hiszen Joyce és én egymásba gabalyodtunk, habár a komoly kapcsolattól elég messze állunk. Mindketten független életet élünk, megszoktuk már, hogy a magunk urai vagyunk, nem hiszem tehát, hogy bármelyikünk is röghöz kötné önmagát. És hát egyébként sem tartunk még ott, hogy ilyesmit tervezzünk... Miért is jutott ez pont most az eszembe? Sophia azonban ismét más. Őt már évek óta ismerem, mindig is jóban voltunk egymással és noha az emlékeim még nem tértek vissza róla teljes mértékben, az érzelmeim vele kapcsolatban elég kuszák. Mármint, ránézek emberekre és - hála Hirónak - érzem, milyen kapcsolatban álltunk egymással. Dane menyasszonya pedig elég szép kis lavinát indított el bennem, amikor újfent szembetaláltam magam vele. Tisztában vagyok azzal, hogy fel kell dolgoznom ezt a veszteséget is, hiszen nem volt még időm lezárni magamban az érzelmi kapcsolatot a lánnyal, erre pedig a jegyességük híre... Nos, enyhén szólva is kisebb sokként ért, amikor szembesültem vele. Itt és most tehát igyekszem a barátomként gondolni rá és nem hagyni, hogy mindenféle hülye érzelmi hullámvasutak veszélyeztessék azt a küldetést, amelyet Dane bízott rám, noha megtettem volna egyedül is. Eszem ágában sem állt ugyanis csak állni egy helyben és arra várni, hogy a sötét hajú szépség felbukkanjon. Az ugyanis biztos, hogy nélküle nem indultam volna vissza oda, ahonnan jöttünk. - Sophia! - kiáltok fel, amint észreveszem, hogy a lány tántorog felém, mit sem sejtve arról, hogy nemrég még Joyce is vele volt. Elé sietek és ha hagyja számomra, segítek neki, akár még a karomba is kapom, hogy ne neki kelljen ilyen állapotban sétálnia, miközben alaposan szemrevételezem minden egyes porcikáját, sérüléseket keresve rajta. - Hazamegyünk... - jelentem ki, irányba véve a barlang kijáratát. Nem kérdezek rá, hogy sikerült-e, amiért idejött, hiszen nem ez a fontos, de ha életben van, akkor valószínűleg igenlő lesz a válasza. - A többiek már várnak ránk, megnyílt a portál, de... - sandítok az arcára bizonytalanul. Eléggé megviselt szerencsétlen, hatalmas fájdalmai lehetnek, ráadásul látom, hogy a keze sincs pont a lehető legjobb állapotban. - Nem kell addig valamiféle fájdalomcsillapító főzet? - teszem fel végül a kérdést, hiszen másként nem tudok rajta segíteni, de egy-két fiólával mindig akad nálam ezekből a löttyökből. Nem vagyok medimágus, ellátni nem fogom tudni, csupán így segíthetek rajta és természetesen azzal, hogy igyekszem a lehető legbiztonságosabb helyre vinni, miközben a telekinézis segítségével hajigálom félre az útból az esetlegesen minket akadályozó vagy veszélyeztető sziklákat. Pár perccel később már ki is érünk a barlangból, ahol Dane már vár ránk, akinek a karjaiban Dorina hever. Fogalmam sincs, miről maradtam le, de nem is állok neki faggatózni, hiszen a figyelmemet a lassan ébredező lány köti le. Ha Sophia szeretné, azért elengedem, hadd menjen Danehez, de nem hiszem, hogy ilyen állapotban bármerre is sántikálni támadna kedve.
Joyce tehát Sophiára támaszkodik, és elindulnak kifelé, amikor minden különösebb átmenet nélkül köddé válik. Nem tudni, hogy csak ahogyan Sophia meg tudta idézni őt, véget ért a küldetése, ezért tűnt el, vagy pedig Alieh tényleg az őse volt, és a halálával Joyce sem született meg. Ez most itt nem fog kiderülni. Peter viszont félúton tud találkozni Sophiával, és el tudnak indulni a kijárat felé, utolérve a többieket. Dane azért bevárja őket, Dorina a karjában van, a kapu még mindig vibrál, kitart. A férfi most nem tud odaugrani Sophiához, hiszen a szőkeség már az ájulás határán, talán el is alélt, de azért láthatóan megkönnyebbülten sóhajt fel, hogy Sophia él. – Mi történt? – Kérdezi, de azért nyilvánvaló lehet, hogy ha a lány itt van, akkor kenyértörésre került a sor, Sophia előnyére. Azért elismerően bólogat, de most nehéz szavakba önteni, hogy mennyire elégedett, hogy választottja egy ilyen komoly próbát meg tudott ugrani. A szőke fiatal lány, Laurana, akit elvileg régóta üldöznek, de mint kiderült, nem hibás semmiben, lassan ébredezik, a buborék, ami alatt aludt, szépen eloszlik, és ez tartotta Lauranát a végtelen álomban. A lány ugyan nem kezd el gyorsan öregedni, mint a drágakőmágus, szimplán a varázslat nem tartja most már itt. Törölgeti a szemét, ásít is egy nagyot, és nyújtózkodás közben körbe is néz, enyhén szólva is a szája elé kapja a kezét, amikor meglátja, hogy hol van, és omlik össze a barlang. Próbál feltápászkodni, de még nagyon meg vannak macskásodva a tagjai, ezért ez nehéz, de azért próbálkozik a nyomorult, egyedüli kiútként az időkaput látva. – Kik vagytok? Mi ez egész? – Talán a kérdés kissé buta, de valahogy kibukik belőle. Fázósan öleli át magát, pedig Ivor van ruhátlanul.
//Határidő: dec 20, én írok dec 21 Ez az utolsó teljes kör, ami határidős, már csak egy zárót fogok írni határidő nélkül//
Annyi idő után, annyi mindennel magam mögött, annyi halállal, annyi újra éledéssel nehéz elhinni, hogy tényleg vége lehet. Hogy a folyamat nem fog egyszerűen megismétlődni. A robbanás után se mozogni se mást nem tudok már, hiszen darabok hiányoznak belőlem, a szívem ugyan még küzd de a vérem már nem ér körbe újra... Számtalan kép robog végig bennem és hirtelen töréseket érzek. Olyan töréseket, mintha néhány lánc lekerülne rólam, de érzem azt is hogy ennek ára van. Nem is akármilyen. A kapocs, az az elemi erő, amivel az alkotóm életet adott, és a lelkemet a testemhez lancolta az örökkévalóság jegyében... Épp úgy megrepedni erződik mint a többi. Noha a többi lánccal ellentétben nem roppan el, de így is érzem hogy mit vesztettem.. Meztelenül ébredem, épp úgy ahogy legelőször. Ami azt is jelenti, hogy nemtelenül. Érzem, hogy vissza térnek a mintáim, velük a megszokott érzékelésem. Mintha rémálomból ébrednék, két lábbal a talajon. És most is ott van Jade hangja. Szólongat, megölel. Egy pillanatra vissza ölelem, szorosabban megtartva. És a füléhez hajolva csak annyit mondok. - Hálás vagyok érted. Egyszer majd mégis tovább kell mennem. De ezt akkor megerted. - a homlokára csókolok és a szavaim gondolattá, emlékké, távolivá válnak azzal az érzéssel együtt, hogy súlyos fogságban vagyok még mindig. A tovább lépésem pedig.. A szabadulást jelenti majd valamilyen formában. Húzni kezd, a másik kezében a kardot, látom én is az átjárót. Bár gyengének érzem magamat, sebezhetőnek, mégis úgy vagyok vele őt elbírom, úgyhogy felveszem Jadet a karomba és vele együtt haladok az átjáró irányába. Közben magához szorítva hozhatja a kardot is. Fogalmam sincs, hogy sikerült-e bármi abból amiért ide jöttünk és mindent kockára tettünk, fogalmam sincs még, hogy megérte-e. Amikor kimondja a nevet, vele együtt fordulok meg. Ha már megfizettem az árát.. Senkit nem hagyunk hátra.
Pattogós, gyors reakciókat szokott meg tőlem mindenki, de nem éppen ilyen helyzetekben! Alig látok át a könnyeimen, a kétségbeesés ad erőt az amúgy nagyon is satnya karjaimnak, hogy lecsapjak a karddal. Nem akarok belegondolni abba, hogy egy életet oltok ki, abba se, hogy lehet, hogy már túl késő és a társaim között van, aki menthetetlen, nem akarok gondolkodni, csak tenni... valamit... és ezúttal érzem, hogy ennek a valaminek nem lehet köze a hangmágusi képességeimhez, a dalmágiám, mindennemű varázserőmet szörnyen kimerítettem. Az undor gurgulázva törne fel a nyomromból, de a robbanás és a barlang rezgése ezúttal jótékonyan tereli el a figyelmemet. A lábaim a rezgéstől úgy, ahogy vannak, összecsuklanak, néhány pillanatra térdre esem a kardot a földbe szúrva, de valahogy nem olyan hősies a póz, ahogy a filmekben látni. Megdörgölöm a szememet és félig kábán nézek újra körbe, Dorina Dane karjaiban, Ivor pedig... Mesztelen és sértetlen? Rendben, érdekes fejlemény, hogy oda vannak a ruhái, de nem igazán foglalkozom vele, főleg nem állít meg abban, hogy botorkálva ugyan, de odakerüljek mellé, sőt, azonnal meg is öleljem. - Jól vagy? Tényleg jól vagy? - nézek fel rá, hiszen a magasságkülönbség szinte komikus közöttünk. Azt hittem, hogy vége mindennek, hogy a képességei nagy része le vannak kötve és ha most... ha most meghal, akkor... Újra elerednek a könnyeim, pedig egyáltalán nincsen időnk erre. Dorináék mellé kocognék, visszafordulva Sophiáék irányába, de a lábam nem igazán akar engedelmeskedni és éppen csak vánszorgok a sárkánypengét cipelve a kezemben. Eszembe jut, hogy lehet egyszerűbb lenne csak úgy otthagyni a kardot, de nem véletlen vagyok teli gyűrűkkel, karkötőkkel, nyakláncokkal, nagyon könnyen kötődöm tárgyakhoz és ez a kard úgy tűnik, hogy megmentette az életünket. Még ha annak az árán is, hogy gyilkossá tett. Ahogy a tónál, most is elhessegetem hirtelen az egész gondolatkört, mintha még a tekintetem is megváltozna egy rémálomból ébredve és ugyan igen esetlenül, de megragadom Ivor kezét, hogy a biztonság felé szaladjunk. Ha lenne akármim, amit Peternek adhatnék, vagy a familiárisom itt lenne, hogy vele küldhessem megtenném, de reménykednem kell abban, hogy a szerencsemedálom tényleg szerencsét hoz Sophiának és minden rendben lesz. Még csak bűbájt se tudok szórni rá, olyan kimerült vagyok, egyik kezemmel Ivort húzom, másikban szó szerint a földön húzom a kardot, mintha valami gyermek lennék, aki a túlméretezett maciját húzza. Amikor meglátom a barlang szájánál a kaput persze azonnal megtorpanok és várakozóan fordulok vissza. - Gyerünk... gyertek már... Sophia... - nyögöm halkan, szinte szűkölve, hiszen fogalmam sincsen hogy működnek ezek a kapuk, ha itt csukódik be a szemem előtt, mert haboztam, akkor ki tudja, hogy mi lesz a kicsikkel... a szüleim biztosan magukhoz vennék őket, de hogyan védenének meg őket a minisztériumtól, hogyan kezelnék az előbukkanó képességeiket, hogyan tudnák, hogy mire van szükségük? Hiszen mi vagyunk a szüleik, mellettünk a helyük! A karcsú testem remeg a megpróbáltatásoktól és újra meg újra megfeszül a kaput figyelve, hiszen mindennél jobban menni akarok, de... de nem lehetek olyan önző, hogy azelőtt belevetem magam, mielőtt tudnám, hogy mindannyian át fogunk jutni. Az meg aztán derült égből villámcsapás lesz, ha nem csak Peter és Sophia jelenik meg, hanem Joyce is!
Szegény Sophia nem tudja, nem tudhatja, hogy mennyire rühelleném, ha valaki rabigába akarna hajtani. Már mondtam Wyattnek és Peternek is, bárki is legyen a farkasgazda, én inkább meghalok, mint hogy bárki szolgája legyek. Nekem ugyan nem ment, hogy alfa legyek, de az, ahogyan a sötétben hatalmaskodó vérfarkas elbánt a fajtársaimmal, nos ezt nem vette be a gyomrom. Itt most már nincsenek trükkök, a nyers erő dominálhat csak, még ha ezzel tönkre is teszem Sophia tervét. És úgy vagyok vele, hogy ha esélyem van meglepetésből megsebezni ezt a mi ősünket, aki drágakőmágusnak képzeli magát, hát annál több esélyünk van ellene a végjátékban. Nálam egyébként is számítani kell arra, hogy önfejű vagyok, és nehezen lehet tervezni velem. Néhány pillanatos ájulás is bekövetkezik, de mire feleszmélek, már azt látom, hogy Sophia a banyával harcol, aki folyamatosan öregszik, hát mondtam én, hogy van itt keresnivalónk! A lány nem csak a karpeceret tépte le róla, de el is tudja pusztítani, ezért talpra küzdöm magamat, hogy végül elismerő pillantások közepette elinduljak kifelé, bár fogalmam sincsen, hogyan jutunk haza. A nagy robajok közepette támolygok, remélhetőleg a barlang nem omlik a fejünkre. Kissé homályosan is látok a fejsérülés miatt, szőke tincseim a tarkómon véresen gubancolódnak össze. A nevemet hallom, kétszer is, másodjára már kissé elnyújtva. Visszatekintek a vállam felett, látom, hogy Sophia éppenhogy tud csak már kapaszkodni a szakadék szélén. Habozás nélkül ugrom vissza, még ha ezzel fájdalmasan rá is nehezedek a sérült lábaimra. Nem az én életterem a gáncsoskodás, ha el akarok pusztítani valakit, azt direktben teszem, lehetőség szerint előre eltervezve, nem pedig csak kapva az alkalmon. Bár.. Junipert megölni igazán élvezetes volt. Lehasalok a szakadékhoz, hogy minél erősebben meg tudjam tartani, az egyik kezemmel én magam is ráfogok a szélére, hogy ne csússzak be, hogy aztán úgy előre nyúlva, hogy Sophia könyökét húzzam magam felé stabilan kihúzom a mélyből. – Na gyerünk. – Szólok neki, amikor már fent van, és ki tudott általam kapaszkodni. A barlang ki tudja, hogy mikor omlik a fejemre, de jelenleg járni is alig tudok, ő is sérült, egymásra támaszkodva bicegünk hát kifelé.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Most az egyszer tényleg mindent bele kell adnom és nagyon igyekszem is. Mégis csak nem rég kérték meg a kezemet, és illendő lenne ott lennem az esküvőn, no meg új életet kezdeni Danenel és végre minden normális lehetne, vagy legalábbis közelebb a normálishoz, már amennyire ez lehetséges annak fényében, hogy miken mentünk keresztül és milyen a világ jelenlegi helyzete. Kitartok, amíg végül sikerül a nőbe mártanom a tőrt. Automatikusan elfordítom a fejemet, vagy ha más nem hát a szememet csukom be, amikor elkezd eloszlani. Életemben nem végeztem még senkivel sem, Joyce is jó eséllyel előbb végzett volna velem, mint hogy nekem sikerült volna, de most egyszerűen nincs más választásom a barátaim miatt sem. Alig térek magamhoz, amikor újfent a lábamon állok. A sérült kezemet magamhoz ölelve indulok el Joyce után egészen addig, amíg be nem omlik alattam a föld és szó szerint el nem tűnik a talpam alól a talaj. Éppenhogy sikerül megkapaszkodnom az ép kezemmel valahol a szélén. - Joyce.... Joyceeee! - kiabálom el magamat, de félő, hogy túl nagy a zaj, a vérfarkas pedig már túlságosan elől jár ahhoz, hogy akár a képességemmel, akár a hangommal visszatudjam hívni, de atól még megpróbálom. De, ha nem jön vissza, akkor nem tudom, hogy mi lesz. Túlságosan fáradtnak érzem már magamat ahhoz, hogy néhány percnél tovább tartani tudjam magamat, főleg fél képzzel, hiszen a másik csuklómnak már eleve annyi. Lehet, hogy mégis csak itt a vége? Bár a barátaim megmenekültek, az a rémes nő nem fogja őket terrorizálni soha többet, de úgy tűnik, hogy nem lesz esküvő, nekünk nem jut boldog befejezés.
Sosem tartottam magam kifejezetten szerencsés alkatnak. Kivételesnek talán. Szerencsésnek nem. Ma sem túl sokáig pártol Fortuna nagyasszony. Hiszen elvesztettem a sárkánygömböt, amit fogalmam sincsen hogyan magyarázok meg apámnak, és a sárkány akit kiszabadítottunk, és akit irányítottam szintén elpusztult, mintha sose hívtuk volna életre. Nyilván mert rossz lovasa voltam, és rosszul irányítottam. Ami pedig a következményeket illeti, azokat igencsak megszenvedem. Bár felfogni nagyon sokat nem fogok fel. Csak hogy mennyire fáj mind a két bokám. A könnyek eláztatják az arcomat, miközben a fejemben még nincs rend. Nem igazán fogom fel a történéseket. Kívülről, csak egy sérült földön fetrengő lány vagyok. Vagyis ideális préda a farkasok számára. Aztán valahol fél állapotban a tudatosság, és az eszméletlenség között pislogok fel, amikor is vérfarkasok verekszenek felettem... Igazából nem jutok oda, hogy végig gondoljam ezt a helyzetet, hogy egyikük vélhetően Peter vagy Dane. Nem értem, és nem is megy, hogy megpróbáljam megérteni. Egyszerűen csak sokkos állapotban szemlélem a földön fekve a történéseket, amiket képtelen vagyok helyre pakolni. Aztán valamiféle robbanás rázza meg a barlangot, ami fogalmam sincs honnan jön. Egyszerűen csak a hang, és a rázkódás, a lezuhanó kövek azok, amik valamelyest kizökkentenek a sokkos állapotból. De eddigre már Dane áll mellettem emberként, és hogy őszinte legyek fogalmam sincs, hogy került ide, és mikor. - Dan... - a hangom erőtlenül csuklik el. Ahogy felvesz a karjába, még egy utolsó reflex mozdulattal átkarolom a nyakát, de akármit is akartam még mondani neki, azt már elnyeli az eszméletlenség. Mégis, ha mind túléljük ezt, és talán visszajutunk a saját időnkbe, akkor utólag igen csak hálás lehetek a csapatnak. Akik közt nem biztos, hogy én voltam a leghasznosabb tag... hiszen most is, immár másodjára kötök ki eszméletlenül Dane karjai közt.
Sikerül még pont időben lekaszálnom Ivorról az egyik farkast, így némileg könnyítve a helyzetén, habár már így is elég súlyosan sérült, köszönhetően a hatalmas állkapcsoknak. Itt-ott darabokat téptek ki belőle, gyógyítóra lenne szüksége, valakire, aki rendbe teszi, de jelen helyzetünkben aligha lehetne lehetséges számunkra, hogy még időben segítséget keríthessünk számára. Egyelőre tehát marad a nyers, fizikai erő és az, hogy imádkozunk, noha én baromira nem vagyok vallásos, de itt és most nem tudok mit tenni. Hallom, amint az ellenfelemnek roppan a gerince, amelyet egy elégedett morranással veszek tudomásul, majd engedem el, hogy segíthessek Ivor számára, amikor engem is telibe kap az általa előidézett robbanás és vág neki a falnak. Felnyikkanok, majd a földre zuhanok és ismét visszatérek emberi alakomba. Úgy tűnik számomra, hogy ennyi volt a tűrőképességem határa, kifogyott belőlem a szufla és ez esélyesen az átalakulásomra is hatással lehet. Még soha életemben nem találkoztam ilyesmivel, habár az időutazás se szokásom, ki tudja hát, mi mindent befolyásol az ilyesmi az ember mágikus erejében és fizikai testében. Feltápászkodom hát a földről, majd körbetapogatom magam, nem-e sérültem meg véletlenül. Már pont rohannék segíteni mások számára is, de a barlang megrázkódik és mindenfelől hullani kezdenek a kisebb kövek és nagyobb sziklák. Riadtan villan egyet a tekintetem, amint sikerül észrevennem, hogy a karperec megnyitja az időkaput, de Sophia még sehol... Mindenki vissza tudna menni, kivéve a lányt, aki azonban talán segítségre szorul vagy a fene se tudja, mi is a jelenlegi helyzete. A nagy felfordulásban ugyanis senkinek se maradt bővebb ideje feltérképezni, miként boldogulnak mások, mindenki a saját életéért küzdött, amelyet hívhatnánk akár önzőségnek is, de csupán szimpla túlélési ösztön vezérelte a tetteinket. Még azelőtt felpattanok, hogy Dane kiadhatná az utasítást és kezdek el rohanni abba az irányba, amerre a lányt sejtem. Mert bármennyire is semmis a barátságunk, nem fogom hagyni, hogy baja essen. Ezzel esélyesen semmit sem fogok eltörölni a kettőnk között történt dolgokból, de nem is a bűnbocsánatért teszem mindezt. Fontos számomra, még abban az esetben is, ha ő ezt nem hiszi el és igenis képes vagyok akár az életemet is kockára tenni érte. Mert ő is a barátom, a fenébe is! Nem hagyom itt, nem hagyhatom itt! És igazság szerint, bármennyire is rossz a kapcsolatunk jelen pillanatban, még csak eszembe se jutna egy pillanatig sem, hogy hagyjam, hogy baja essen.
Ivor bármennyire is úgy gondolja, hogy túl epikus ez a helyzet, és nem itt fog meghalni, a két farkas szó szerint darabokat tépnek ki belőle. Peter érkezik, ő többé-kevésbé jól van, lesodorja a csillagvándorról az egyik farkast, még lendületből törve el a bestia gerincét. A másik viszont éppen azon van, hogy átharapja Jade kedvesének a torkát. A férfi a tizenkilencre lapot húz, és belerobbant a szörnyeteg álkapcsába egy rúnát. Iszonyat robbanás rázza meg a barlangot, még szerencse, hogy Jade nem látja, mert biztosan összeomlana. Ivor „lelki szemei” lepereg több száz világ, amit megjárt, a végtelen csillagok, és amikor ismét a tudatanál van, akkor anyaszült meztelen, és sértetlen, viszont egyszerre szabadnak érzi magát. Nem érzi a Noxnak tett ígéretet, Alaric láncát, de még a Leslie-vel kötött alku is semmis. Meghalt volna, de mint valami haldokló csillag átlényegült egy új életbe? Meglehet? Ám egyszerre törékenynek érzi magát, és tudja, valamit ezzel el is vesztett. [Végleges hátrány: vérzékenység. Ha Ivor sebet kap mostantól, ha nem állítja el nagyon gyorsan a vérzést, nem szorítja el a végtagot, akkor belehalhat]. Dane Dorina elé pattan, a sebesült lányra rohanó két vérfarkasnak visszakézből ad pofonokat, amikor hárulról egy harmadik letarolja, akkorát karmolva hősünkbe, hogy Dane komolyan meg fogja gondolni, hogy mennyire lesz nagyszájú a jövőben. Jade még Ivor robbanásának pillanatában sújt le a karddal, a gerinc mellett tolva le a pengét, amely áthatol a bőrön, húson, gyakorlatilag kettévágva a bétát.
Sophia szintén az életéért küzd, akárcsak a testére pályázó drágakőmágus, aki el akarja foglalni a lány testét, hogy így nyerjen új életet. Sophia úgy érzi, hogy mindent vagy semmit, már annyi mindent megtapasztalt Dane és Peter mellett, mégsem egy új Lorelai, neki a saját képességeire kell támaszkodnia, és ha ez most sikerül, azt magának köszönheti. Lehet, hogy sosem volt nagy harcos, de oda tudott figyelni, és talán az önbecsülésének is segít, ha ezúttal nem mások védik meg. Az ép kezébe fogja a tört, és miközben az öregedő banya megpróbál ráfogni a lány koponyájára Sophia tövig mártja a tőrt Alieh mellkasában, szinte kipukkasztva a mindannyiuk életét megkeserítő dög szívét. Az öregasszony felsikoltva rogy le Sophia elé, és nyomban porrá válik. Sophia meghallja a válla mögött Joyce nyögését. – Ez kurva meredek volt. Szép szúrás volt barátném. Tanítani kéne. – Próbál talpra keckeregni, de törött lábakkal ez nagyon nehéz. Elindul visszafelé a barlangfolyosón, néha hátranézve, hogy Sophia jön-e.
Mindenki: A banya és a béta halálának következtében a még talpon lévő farkasok azonnal elszelelnek, így Dane is fel tud tápászkodni. Viszont Ivor robbantásának köszönhetően a barlangrendszer elkezd összeomlani. A szétszakított karperec még egy utolsót villan, s a barlang bejárata közelében megnyilik még utoljára az időkapu, ami az eredeti idejükbe viszi őket. Jade-ék csapata bevárhatja Sophiát, Dane most még Dorinát veszi karba, de nagyon gyorsan omlik össze a barlang, ezért Peterhez szól. – Menj utána, siess vissza.– Küldi immár teljesen emberré visszaalakulva a féltestvérét Sophiáért. Tudja, hogy egykor barátok voltak, ami immár semmis, de ha tehet még egy erre utaló gesztust, hát él az eséllyel. Ezalatt Sophia alatt szó szerint megnyílik a föld, talán Ivor robbanásának köszönhetően, talán mert a banya lelke tartotta össze a helyet. A lány hatalmasat esik hátra a lendülettől, éppenhogy el tudja kapni a hasadék szélét, hogy ne zuhanjon be. viszont ha lenéz, lent tengernyi senyvedő lélek éhezik rá. Jó eséllyel a banya által elvett vérfarkasok, természetfeletti lények kísértetei. Ezekre aligha lehet hatással, bármennyire is ért hozzájuk. Ki tud vajon mászni? Sajnos Joyce pont nem néz vissza, de ha Sophia utána szól, talán?
Szent meggyőződésem, hogy ha valaha meghalok, az elképzelhetetlenül nevetséges és jelentéktelen módon fog elkövetkezni. És jelenleg mivel túlságosan epikus minden tizedmásodperc... épp ilyen szent meggyőződésem, hogy nem most jött el az idő. Eleve elég korlátozott volt az érzelmi palettám a halhatatlan formámban. Volt amit egészen egyszerűen képtelen voltam érezni. És nem amiatt, mert elfojtottam volna. Ebből fakadóan meg tudtam őrizni szinte minden helyzetben a hideg véremet és fel tudtam találni magamat és jó esetben ez a pár tucatnyi ellenfél sem kellett volna, hogy gondot okozzon, főleg a többiekkel karöltve. Most mégis emberi fájdalom jár át, emberi kétségbeesés, emberi korlátok és emberi érzések, emberi tehetetlenség... Valahol elképesztően tragikus, mindaz ahogyan Jade érez irántam. És az, hogy mindezt mennyire képtelen vagyok viszonozni... Annyi minden lenne, amit mondanék számára. Mégis tudom, hogy minddel csak bántanám és mindegyik végén ott lenne az a fájdalmas kérdés, hogy de akkor miért nem ő? És közben egyértelmű, hogy Jade soha többé nem vágyik arra, hogy második legyen... és nem is érdemli meg, hogy bárki számára csak második legyen. Hatalmába kerít a veszteségnek a gondolata. A gyerekek gondolata, az elszakadás gondolata.. Aztán lépten-nyomon össze mosódnak az emlékeim és mindaz is bele folyik, ami ennek az utazásnak az eleje körül végig szaladt rajtam. Amikor a ketten is rám vetik magukat, nem sok esélyem van a dárdával már távol tartani sem őket, főleg hogy a többiek között szét küldött varázslat épp eleget kivett belőlem. Vér áztatta hörgés szakad fel belőlem és próbálok úgy hadakozni, hogy ha netán valamelyik finom falatnak tartaná a kezemet, annak a pofájába robbantsak egy rúnát.. Ha kell a karom árán... Megülte az agyamat a haláltusa generálta vörös köd, persze ez egyáltalán nem biztos, hogy tényleg elég a túléléshez.
Sosem volt az erősségem felismerni az elutasítást, szóval ha Peter azért hessegetne el a közeléből, mert fél engem, biztosan nem tennék egy tapodtat sem. Csak hát, nem ezért szóródunk szét, hanem azért, mert elszabadul a farkasokkal tűzdelt földi pokol. Egészen biztos, hogy mások másként reagálnának, de amikor meghallom Ivor hangját, hogy ne veszítsem el a hangomat, még jobban eltörik a mécses. Az életünkért küzdünk és még is nekem a hangom volt mindenem és az, hogy cserben hagy, miután az elmúlt időszakban olyan aktívan támaszkodtam rá teljesen megráz. Pedig valószínűleg csak a fájdalomtól csuklott el, valószínűleg esélye sincs annak, hogy tényleg elveszítsem, csak néhány pillanat kellene, hogy talpra álljak, de csak kétségbeesetten kúszok Ivor mellé és már nyúlnék ki érte az ép kezemmel, a másikat a mellkasomhoz szorítva, amikor ledöfi a dárdát. Egy pillanat alatt rendbejövök, de mielőtt döbbenten fordulnék a kardért nyilvánvalóan megpillantom Ivor sérülését és azt, hogy két további ellenfél akarja rávetni magát. Már nem jön ki egy hang se a számon, főleg nem hangmágia, mint a kocsonya úgy remegek újra a kezembe véve a sértetlen kardot. Talán sárkányok fegyvere immunins a sárkányok képességeire, vagy ennyire szerencsés lennék? Nehéz szerencsére gondolni, amikor látom összecsuklani tőlem csupán néhány lépésre a gyermekeim apját és talán... talán az életem szerelmét. Ahogy ráeszmélek, hogy pont a legerősebb ellenfelünk mögé kerültem és a forgatagban észre se vett nem igazán van időm tépelődni. Minden egyes idegszálam azt üvölti, hogy rohanjak Ivorhoz, akkor is, ha nem tudok segíteni rajta, még sem teszem. Felsejlik a képsorozat a tóról, arról, hogy igen is képes vagyok talpon maradni, küzdeni, nem csak egy buta szőke vagyok - festett vörös -, akit csak azért cibálnak magukkal, mert kellemes társaság és végletekig hűséges barát. Némán, vízesésként peregnek a könnyeim, ahogy ráfogok a kardra mind a két kezemmel. Lévén, hogy a színpadi küzdelem koreografált és teljesen más, a lehető legegyszerűbb módon emelem fel és minden erőmmel csapok le a béta felsőtestére - bár én nem tudom, hogy mi az a béta - miközben nem túl jó harcos lévén a becsapódás pillanatában szorosan behunyom a szememet és csak imádkozom, hogy legyen már vége, jussunk haza épségben, mindannyian. Az nem lehet hogy már től késő... hogy mondhatnám el nekik?...
// 1. szint, részlet: "Képes kiszűrni elméjéből a zavaró zajokat, így koncentrációt növelve." //
Nem gondoltam úgy sosem, hogy erős lennék, vagy harcos alkat, így hát talán nem csoda, hogy nehezen viselem ezt az egészet. Amikor Joyce megtámadott akkor is leginkább a pánik kerített hatalmába. Ő sokkal határozottabb nálam és most is segít, még ha nem is pont úgy cselekszik, ahogyan én azt logikusnak gondolom. A csel nekm sokkal szimpatikusabb megoldás lenne, mint ez a fajta nekimegyünk a másiknak támadás, de nincs mit tenni, hiszen nem én irányítom a vérfarkas lányt. Egyelőre örülök, hogy még élek, főleg miután sikerül lekapnom a karkötőt és elszakítani akkor úgy törik a csuklóm, hogy sikítva hullok a földre. Tudom-tudom lehetnék erősebb, de csak térdelve ölelem magamhoz a sérült karomat, miközben a nő öregszik, Joyce kidőlt, én pedig érzem, hogy majd széthasad a fejem. Egyelőre fel sem fogom, hogy mi történik, de iszonyatos a fájdalom. Nem is tudom, hogy mire koncentráljak jobban, a csuklómra, vagy a fejemre. A testem se nagyon tudja eldönteni mi a rosszabb jelenleg. - Dane... - suttogom enyhén szólva is sírós hangon, pedig tudom jól, hogy nem igazán tud hirtelen itt teremni, hogy segítsen nekem, vagy megodja helyettem. Ezt most nekem kellene megtenni, csak még nem tudom, hogy mit és hogyan is pontosan. Próbálom összeszedni magamat, ellenállni, szép emlékekre gondolni a családomról, azokra akik miatt túl kellene élni ezt, főleg ha most itt elbukom, akkor mindennek vége azoknak is, akik odakint harcolnak, hogy segítsenek, és ki tudja, hogy egyáltalán élnek-e még. Megpróbálok hát talpra kecmeregni és elérni a tőrt, hogy valami utolsó utáni erőmmel a nőre vessem magamat és lehetőség szerint úgy a mellkasába vágjam az éles tárgyat, ahogy csak az ép kezem erejétől telik. Talán, ha öregszik akkor nem tud ellenállni és remélhetőleg nem tud elmenekülni sem. Az más kérdés, hogy még az előtt bejut-e a fejembe, hogy végzek vele, vagy az idő végez vele, hiszen neki már mindenképpen annyi, csak az a kérdés, hogy vajon átveszi-e az irányítást felettem és akkor én halok meg. Jó eséllyel, ha ez történik akkor senki se jön rá, hogy mi történt és a többiekkel hazatérhet majd az én alakomban. Belegondolni is rémisztő, hogy milyen rémtetteket vihet véghez, vagy mit tehet a barátaimmal, azokkal akik fontosak nekem, miközben azt hiszik, hogy én vagyok az.
Úgy tűnik, én és a sárkányom úgy tűnik elég jól egymásra hangolódunk. Legalábbis jó pár farkast sikerül kiütni a képből. Ami furcsa módon még csak el sem tölt semmiféle bűntudattal. Vagy az talán később jön, ha rájövök, hogy mit is tettem ebben a barlangban? Esélyesen. Hiszen mindig szentül győzködtem magam, hogy sosem lennék képes ártani senkinek sem. De egy ideje ez már nem igaz. Kár is áltatni vele bárkit is. Főleg önmagam. Így egyszerűen a mentális kapcsolatra, és támadásra koncentrálok. Igyekszem úgy irányítani a sárkányt, hogy a többieknek ne legyen baja, de minél több ellenséges farkast elkaszáljunk. Valahonnan még hallom, ahogy Jane felkiált, miközben a sárkányom, éppen savval borít be minél több ellenséges vadállatot. Aztán már nem sokáig sikerül uralni a sárkányt, és teljesen elveszítem a kapcsolatot, és a fonalat is, amikor a béta támadása sikerrel jár, és eltűnik alólam a megidézett lény. Mintha az elmémet szakították volna ketté, amikor ez megtörténik. Azt sem tudom mi történik körülöttem, egészen addig, amíg meg nem érzem mindkét bokámban a brutális fájdalmat, amitől önként üvöltök fel, és terülök el a barlang hideg talaján. A fejem nem tiszta, még nem vagyok képes gondolkodni, csak az egyre erősödő fájdalmat érzem a lábaimban, de a környezetet, és a történéseket már nem nagyon fogom fel. Vélhetően gyógyító mágia nélkül képtelen leszek lábra állni. És a tudatomnak is percek kellenek majd, mire helyére teszi a történéseket. Hacsak nem támadnak meg addig újabb farkasok... Ami Ivor gyógyító hullámát illeti, már nem fogom fel honnan jön, kitől, és hogyan. Csak utólag, ha túléljük mindezt, és valaki elmeséli ezt a részletet, fog ez a helyére kerülni bennem. De jelenleg még önmagammal se igen vagyok tisztában, így minden bizonnyal védtelen prédát nyújthatok jelen pillanatban...
Az átváltozás valóban hatalmas kínnal jár és komolyan eszembe ötlik egy pillanatra, hogy mégis mi van abban az esetben, ha a saját társaim torkának ugrom neki? Joyce és Emma ugyan helyrepofoztak valamennyire a sérülésemből, de még egyszer sem állt alkalmamban megtapasztalni a telihold rám gyakorolt hatásait és valamennyire uralmam alá hajtani ezt az énemet. Ehhez évekre, ha nem évtizedekre lenne szükségem, hiszen esélyesen még a született vérfarkasok sem képesek már rögtön, az első átalakulásnál irányítani személyiségük ezen felét. Esélyesen tisztább a tudatuk, ezt aláírom, mivel ők már eleve ezzel az egésszel jöttek a világra, de én... Mit ne mondjak, meggondolatlan voltam, amikor arra kértem a szőkeséget, hogy harapjon meg, de hát mindig is erősebb szerettem volna lenni. Azt hiszem, a legnagyobb hibám talán az, hogy nem ismerem a saját határaimat. Még éppen hallom Jade sikolyát, ahogy a nevemet kiáltja és legszívesebben odavakkantanám neki, hogy még csak eszébe se jusson a közelembe jönni, de erre már nem marad időm... Az átváltozás addigra teljesen végbemegy, én pedig immár egy fújtató, agresszív szörnyetegként állok a helyemen. Olyasmivé váltam, amire mindig is vadásztam, a tudatom pedig... Nos, ha nem is teljesen emberi, attól függetlenül még tiszta valamennyire. Nem ugrom neki a társaimnak, de egyelőre nem is fogok tudni leállni sakkozni senkivel sem, abban bárki biztos lehet. Ösztönlény lett belőlem, amely azért küzd, hogy túléljen, így hát egy pillanatra se ötlik fel bennem összekapcsolni azt, hogy esetleg Sophia képességének köze lenne ehhez az egészhez. Hiszen egyelőre még örülni se vagyok képes ennek, ami az igazat illeti! Csak teszem, amit ebben a testben jónak látok és nagyjából ennyi a tudomány. Miközben én a bétát támadom a társai engem vesznek célba, védelmezve a főmuftit. Egyelőre tehát hagyom a dögöt és igyekszem inkább magamat védeni. A fogaim élesen és vészjóslóan csattognak, pár alkalommal sikerül is megmarnom egyiket-másikat, de eközben én is szerzek ám sérüléseket, nem is kicsiket. Szinte dől belőlem a vér, a bundám itt-ott össze is ragad, ha van annyi ideje, hogy rám alvadjon, de egyelőre a szépséges, makulátlan szőröltöny az, ami a legkevésbé aggaszt. A túlélésem sokkal, de sokkal fontosabb. Nem érzek hálát ezzel az elmével, amikor felbukkan Dane, habár a sajátommal esélyesen azt tenném, de így... Pusztán érdekből megyek bele a csapatmunkába és farolok vissza, miközben elkap Ivor varázslata is. A testemen lévő kisebb sebek teljes mértékben eltűnnek, a nagyobbak pedig rendbe jönnek annyira, hogy ne akadályozzanak túlságosan a további támadásokban. Az energialöket pedig kifejezetten használ, hiszen érzem, amint a testemben pulzál az erő és az eddigi kimerültségem is visszavesz pár fokot. A tekintetemmel a bétát keresem, pásztázva a környéket, habár sehol se találom. Túl nagy a felfordulás, de azt még sikerül kiszúrnom, hogy Ivorra két másik farkas veti rá magát... Mivel azonban még előttünk is van akadály, egyelőre arra koncentrálok és hirtelen lendülettel ugrom fel a földről, hogy az egyikük nyakát telibe kapva teríthessem le egy csapásra, persze csak abban az esetben, ha a próbálkozásom sikerrel jár. Utána viszont azonnal a két lány segítségére sietek, ha bármelyikük is igényelné azt és igyekszem farkas alakban leszedni a feléjük tartó ellenfeleket.
Peter elsietne a béta felé, csak ezzel azt kockáztatja, hogy a többi vérfarkas (lehetnek vagy öten), azonnal őt veszi célba. Ez meg is történik, már ugranak is rá, marcangolják, és csak a sűrű bunda védi valamennyire, no meg az, hogy Ivor gyógyító varázslata végigsöpör a barlangon. Ekkora túlerő ellen nem lenne esélye, de ekkor szélvészként érkezik Dane, a sötét alakban, aki már pusztán lendületből lesodor róla kettőt, az egyiknek már menet közben kitörve a nyakát. Peter most számtalan sebből vérzik, de Dane mellett kénytelen maradni, a nagy forgatagban nem is látja, hogy hol van a béta, viszont talán éppen Sophia közelségének betudhatóan (aki tudja irányítani a vérlényeket), valamennyire a tudatánál van. Dorina a sárkány hátán rendesen aprítja a népet, ám a béta egyértelműen emberi tudattal rendelkezik most is, egy fogas élű kardot ránt elő, s egész egyszerűen feldobja a levegőbe, végigszántva ezzel a mágikusan megidézett sárkány lágy hasát, ahol nem védik a pikkelyek. Dorina alól egy pukkanás hallatszik, a szőke lány pedig egész egyszerűen lezuhan a magasból. Csak Ivor gyógyító viharának köszönheti, hogy nem töri ki a nyakát, de mindkét bokáját igen, csoda, hogy nem ájul be. Jade alig lát a fájdalomtól, ám őt találja telibe a gyógyító orkán, a keze pedig egy langyos fuvallattal meg is gyógyul, a fájdalom teljesen eltűnik, még a bőre is a helyén van. Rátalál a kardra, amit nem ért a sav, és még a sárkány eltűnésével is ott van. Rá tud fogni, és azt veszi észre, hogy pont a béta mögött találja magát, aki a sárkányt dobta le az előbb. Ivor viszont egyre rosszabbul áll, mert a társainak ugyan tudott segíteni, de a saját életereje egyre csak apad. A béta a közelében van, mögötte ott áll Jade, ám Dorina ramaty állapotban, Petert is tépik, bár mellette ott van Dane, ám maradt a kiírottakkal együtt vagy öt farkas még a közelben, plusz a béta. Az ötösből egy laza kettő veti rá magát Ivorra, nem csak kóstolgatják, tépik, marják, már a földre is viszik.
Joyce egy utolsó erőlöketből (talán éppen Ivor vihara miatt) előrelendül, elvonva ezzel a drágakőmágus figyelmét, megforgatja még a nőben a tőrt, ezalatt Sophia le tudja tépni a karperecet. Alieh felsikolt, oda is kap, ami ebben az esetben iszonyatos erejű ütés, Sophia bal csuklója ezzel el is törik. A szörnyeteg ledobja magáról Joyce-t, aki most már biztosan elveszti az eszméletét, nem fog tudni többet segíteni. Alieh iszonyatos sebességgel öregedni kezd, a tőr a földre hullott, Sophián áll a választás, hogy azt kapja fel, vagy máshogyan támad, netán védekezik. Az elméjében viszont iszonyatos fájdalmat érez, ha nem lenne elég a törött csuklója, van olyan érzése, hogy a hirtelen megöregedő őse egész egyszerűen megpróbálja elfoglalni az ő testét, hogy így élje tovább az életét, Sophiaként.
//
//
)
Aktuális viselet 