2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljesen megértem őt, de azt szeretném éreztetni, hogy nem feltétlenül a végcél a fontos, hanem maga az utazás. Az, hogy fel tudott arra készíteni, hogy eljőjjek, szembenézzek azzal, aki bántott. Hogy túl tudjak lenni a fizikai és lelki bántalmazáson. És bár talán már nem ide számítja, de kész vagyok túllépni a szüleim árnyékán is, lemondani az örökségükről, hiszen ha magamra hagytak emlékek nélkül, azzal nem is feltétlenül védeni akartak, inkább lehámozni magukról a felelősséget. Ideje a saját életemet élnem, döntéseket hozni. Nem feltétlenül hajszolni a sikert, hanem boldognak lenni egy olyan lány oldalán, aki nem csak naívnak tart, hisz is bennem, ahogyan én benne. Hiszen Lioneah oly összetett, annyi még a jóság benne, csak el kellett fogadnia, hogy nem egy szörny. Bosszút állt, ez tény, de a tudatalattija már a felszínen dörömböl, kiútra vágyik, és talán ezt együtt érhetjük el. – Sosem vártam el, hogy.. gyorsan változtass. Én már a szándékot is értékelem. – Mosolyodom el, hogy miután eltegye a papírt, megcsókoljon. A meglepettség árnyéka sincsen bennem, ennyire én sem most jöttem le a falvédőről, mert ilyesmit csak akkor tesz az ember, ha hisz a másikban, Lioneah pedig bennem is látta a képességet, hogy nem csak naív tudok lenni, hanem megértő, támogató. Talán most először igaziból látom az arcát, amilyen volt még az erőszak, és a bosszúállás között. Ugyan nagyon gyors, és éppenhogy hozzámér az ajka, de finoman megsimítom az arcát. Én magam nem támadom le, hiszen nem csak a szemeit tekintve őzike, hanem tényleges türelemre, nyugalomra van része, amit csak az idő adhat meg, így szépen lassan haladunk. Attól még tudnia kell, hogy én harcolok érte, a tekintetemből tényleges szerelmi vallomás nélkül is látszik, hogy mit érzek, noha nem mondom ki, az már egy súlyosabb fejezet, amivel nem terhelném most még. – Rendben. Ez tökéletes megoldás. – És tényleg, nem csak azért, amiért ő mondta, de a japánkertes randi is ezt odázta volna el. Én nem leszek gyilkos, sem erőszaktevő. Ő végülis auror családban nőtt fel, végre elfogadja, hogy az igazságszolgáltatás az egyetlen helyes út az önbíráskodás ellenében. Azért annyi még bele kell, hogy férjen, hogy egy óvatos ölelésre átkarolom, hogy aztán megfogjam a kezét, amolyan szépen finoman, jelezve, hogy a világot jelenti ő nekem. Aztán irány a japán rendőrség.
//Szerintem is nagyon cukkerek, köszönöm szépen a játékot //
Azt hiszem értem, hogy mit szeretne, vagy legalábbis kezdem sejteni, csak nehéz felfognom, de valamit már így is elért. Sikerült valami módon kibontania a páncélomból annyira, hogy ne húzzam el a kezemet, amikor megfogja és megpróbáljam ténylegesen átgondolni és átérezni azt, amit mond, hogy mit miért tesz. Élni akarja az életét és nem pedig hajkurászni valakit, akit talál nem talál meg, vagy meghalt. Talán nekem is ezt kellett volna tennem? A testvéreimmel lennem és nem azzal foglalkozni, hogy bosszút forralok? Akkor lehet, hogy Serát nem rabolják el, Nick nem öl meg valakit véletlenül és Sasha... A fenébe is, nem fair, hogy ennyire összezavarja a fejemet! Annyival könnyebb távol tartani magamat mindentől és mindenkitől és most akármit is teszek Zachary mégis egyre inkább lebontja a jól felépített és bombabiztosnak tűnő falaimat. - Értelek azt hiszem, vagy is próbállak megérteni, csak... nem olyan könnyű hirtelen másképp látni dolgokat. Azt hiszem... - elakadok, miközben ő mégis előveszi a papírt, de még az előtt, hogy tényleg kinyitná, hogy megnézze mi áll benne kiveszem a kezéből és a zsebembe süllyesztem. Pár pillanatig hezitálok, várom, mert a hirtelen reakció rendben van, de most hirtelen nem tudom, hogy mi lehetne a következő lépés. Végül lassan előrehajolok és egészen óvatosan, szinte alig érintve, de megcsókolom. Épp csak egy pillanat az egész, alig ér össze a szánk, de tőlem ez is olyan hatalmas lépés, hogy talán nem is fogja fel mennyire. - Elvisszük a rendőrségre. Vallomást teszel, odaadod nekik a papírt és mindent elmondasz, ami történt, amit hallottunk, aztán elmegyünk, rendben? - onnantól már tényleg nem rajta, rajtunk múlik, hogy mi lesz a fickóval. Talán már eleve halott, mert nem akarták, hogy bárki is elkapja, talán adtak egy kis időt, hogy levadásszuk. Nem tudhatjuk, hogy az a fickó, akivel találkoztunk hogyan gondolkodik, de kétlem, hogy túlságosan jó arc lenne, úgyhogy azt hiszem ez a legjobb megoldás. Zachary úgy sem bántaná, és ő tovább akar lépni. Valamilyen szinten én magam is megtettem akkor, amikor végeztem azzal a két fickóval, de mégis bent ragadtam a múltban, ahogyan ő is rávilágított. Nem fogok tudni csak úgy tovább lépni, de neki már sikerült elérni valamilyen induló változást és akármennyire is próbálom letagadni, akkor is ott van. Időbe fog telni és jó eséllyel sosem leszek olyan pozitív, mint akkor lehettem volna, ha nem történik a családommal tragédia, de lehet, hogy még van visszaút?
//Szerintem ez lehet záróakkord is akár. Nekem nagyon tetszett, szép lassú léptékekben alakul a kiccsaj. //
Teljesen igaza van, kár volt eddig eljönnie velem, ha most csak úgy lemondok a bosszúról, vagy legalábbis a számonkérésről. Különben sem lehet erőltetni azt, hogy legyen jó, válassza azt, hogy akár még druida is lehet. Bizonyos szintig bók lehet a részemről, hogy harcolok a lelkéért, de felesleges naívnak, hülyének tűnni, ha értelmetlen köröket futunk. A cetlit még mindig ott szorongatom a kezemben, eddig meg sem néztem, de most felsóhajtok, akkor ez lesz hát az utunk, és képesnek kell lennem szinte bármire, amire Lioneah felkészített, még ha nem is az én utam. Lehajtom a fejemet, hogy aztán mégis felpillantsak a sötét szemekbe. – Tudom, hogy ezt nehéz megérteni, és talán önzőség is, hogy.. ha nem bántom, akkor más megteszi, vagy mindenki hagyja futni, és ő bánt majd megint másokat. – Most előrenyúlok, és megfogom Lioneah kezét, szépen óvatosan, gyengéden, hogy elmerüljek a pillantásában. Kivárok néhány pillanatig, pedig semmi hatásszünetet nem akartam hozzátenni, csak nehéz megfogalmazni a nyilvánvalót. – Elérted, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy mi történt velem, te viszont sokszor a múltban élsz. Szeretném, ha boldog lennél, és én vittelek vele abba, hogy ezzel foglalkozzunk, az én bajommal. Valami, ami erőszakos cselekedetre sarkal engem, és velem együtt téged. Vagy ha én habozok, átveszed a helyemet. Ezt nem akarom. Csak.. segíteni szerettem volna, hogy.. Továbblépj. – Fújtatok egyet, hogy aztán megvonjam a vállamat. Sosem voltam egyszerű lélek, bármennyire is kiismerhetőnek gondol, de valahogy pont a nyilvánvaló dolgokat nem sikerült sosem követnem. Olyan egyszerű lett volna Cosette-nek udvarolni, netán Jade-nek, Norikonak, én pedig hagytam, hadd sodorjon az ár, és most egy olyan lányra keresztek nagy szemeket, aki maga is sebzett, sokszor tán élni sem akar. Oly nehéz ez, de nem erőltethetek valamit a végtelenségig. – Akkor keressük meg, ha ez a logikus. – Kinyitom a papírt, amin az áll, hogy Tokio egyik mazzsázs szalonjában van minden kedden és csütörtökön ebben az időben. És ma történetesen csütörtök van. Odamutatom neki, majd kérdőn nézek fel a szépségre, hogy akkor mehetünk-e.
Igazából abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ez a pasas eleve nem küldet valakit Ivanért, hogy még az előtt lerendezzék, hogy odaérünk, de talán van benne annyi korrektség, hogy ad lehetőséget a kottákért cserébe, hogy Zachary rendezze le az ügyet, ahogyan neki jól esik. Ez persze csak akkor derül majd ki, amikor odaérünk, de úgy fest, hogy Zachary nem siet annyira, ami azért meglep, hiszen azt hittem, hogy ha lehetősége adódik, mint nekem, akkor mielőbb annak az embernek a szemébe akar nézni, hogy az illető legalább érezze, hogy ezúttal fordult a kocka és hogy most az ő kezében van a sorsa. Ezért is képedek el, amikor azt mondja, hogy nem kell sietnünk. Még mindig nem tudom sokszor hová tenni, hogy Zachary mennyivel másképp gondolkodik, mint én. Amikor Rasmus segített kézrekeríteni azokat alakokat, én minél előbb meg akartam tenni, érezni, hogy ezúttal az én kezemben van az erő és nem az övékben. - A növénykertbe? - kérdezek vissza, amikor kifejti, hogy miért is nem akar annyira sietni. Hát ezt tényleg nem tudom hirtelen hová tenni. Úgy fest értek a növényekhez és egyértelmű, hogy ő igyekszik ebbe kapaszkodni, mert mintha megmutatná azt a jó oldalamat, amiről nem is gondoltam, hogy bennem van. - Komolyan gondolod? Nem akarsz szembenézni vele? Nem akarsz fölé kerekedni, hogy érezd, hogy most rajtad múlik az ő sorsa? Miért? - értem én, hogy nem akarná bántani, de a lelki nyomás is elég komoly lehet, no meg ha börtönbe juttatja akkor onnan jó eséllyel úgyse jön ki élve. Ez a maffiafőnök tuti, hogy nem kockáztatná, hogy egy alkuért cserébe bármit kikotyogjon ez az Ivan. Biztos, hogy előbb végeztetné ki a börtönben, vagy még a börtön előtt és jó eséllyel nem túl kellemes módon. Végül is akkor is megkapná a magáét, de nem Zacharynak kellene megtenni. De nem értem, hogy miért ad esélyt neki, hogy akár... - És, ha valaki leadja neki a drótot és elmenekül? - vetem fel, hiszen erre is meg van az esély és akkor már nem tud majd a nyomára bukkani és a szemébe nézni. Mintha neki már nem is lenne ez annyira fontos, amit nem tudok hová tenni, ezért is nem adom be azonnal a derekamat, hogy oké, akkor menjünk és nézzük meg azt a növénykertet.
Azon kapom magamat, hogy Lioneah rám mosolyog. Már nem olyan halványan, mint az elején, amikor csak hülyének nézett, vagy naívnak. Volt benne valami átmenet, ahol kezdte felfogni, hogy én igenis jófiú vagyok, szeretnék változtatni a világon, jobb irányba terelni őt is, már ha hagyja, erőltetés nélkül, de mégis harcolva azért, hogy megmentsem a lelkét. Az olyan apróságoknál, mint hogy virágot viszek neki, kihúzom a széket, hogy leülhessen, lesegítem a kabátját, és úgy hogy összességében nem tartom szörnyetegnek, ahogyan ő magát. Talán már a szállodai szobában is, ahol igyekeztem én segíteni, hogy ne essen kétségbe az erőszakos helyzetnél, már ott volt némi érdeklődő pillantás a részéről, most pedig ez egy igazi mosoly, amivel érezteti, hogy igenis van remény. Nem tart már naívnak, vagy sebzettnek, hanem kezdi azt érezni, hogy összeillünk. Visszavillantok egy bátor mosolyt, még az abszúrdan félelmetes helyzet ellenére is ez a mi pillantunk. A kottákat végül átadom, tudván, hogy ezzel kockázatos játékot űzök. Nem teszek ultimátumot, úgy vélem amúgy sem lenne érdemi esélyünk ekkora túlerővel szemben, különösebb zsarolást pedig nem akarok az életem hátralévő életére. Ha nincs miért üldözni minket, az a legtisztább. A szüleim pedig nem jól tették, hogy nálam hagyták a kiadatlan számaikat, hiszen ezzel komoly veszélybe sodortak. Ennyit nem ér az örökségüket. Majd elénekli más ezeket a számokat. És talán nem látom, amit Lio igen, hogy a geng már előttem meg akarja öletni az illetőt, mielőtt bosszút állnék, vagy aurorok elé állítom, de ennyire én sem vagyok hülye. Ellenben teljesen más tervem van. Zsebrevágom a cetlit anélkül, hogy megnézném, aztán szótlanul, köszönés nélkül fogom kézen a lányt, aki talán nem idegenkedik az érintésemtől, és elindulok vele kifelé. Ebben nem feltétlenül van intimitás, inkább csak afféle csapatjáték, hogy lássák, figyelünk egymásra. Csak akkor engedem el, amikor már kiérünk a járókelőkkel teli utcára, és fordulok felé. – Azt hiszem én is így látom. Éppen ezért nem kell sietnünk. – Veszek egy nagy levegőt, ahogyan elmerülök a csokibarna szemek kavargásában. – Ettől függetlenül még elmehetünk megtudni, hogy ki is ez, és átgondolandó, hogy mihez kezdjünk az infóval, de most.. Szeretnék elmenni veled megnézni a Tokio-i japánkertet. Állítólag csodaszép, és ha jól sejtjük, hogy értesz a növényekhez, hát ki tudja, lehet, hogy otthon éreznéd magad. – Dobom be az ötletet, ez lehet afféle randi is, bár tekintve, hogy milyen régóta fonódik össze a sorsunk.. Mégis, ismét annak kinyilvánítása, hogy szeretném, ha jobban érezné magát. A növények egyértelműen rezonálnak rá!
Akaratlanul is újra elmosolyodom, pedig már jó ideje nem szokásom, maximum gúnyosan, vagy cinikusan, ha valami olyat hallok, amire a bántó szavak helyett csak a bántó mosoly a válasz. De Zacharynak az utóbbi hetek, hónapok alatt valahogy sikerült furcsa irányba terelnie, talán pont azzal, hogy annak ellenére is, ami történt vele mégis csak pozitív próbál maradni és bár naivan, de hinni az emberekben. Nekem ez egyelőre nem megy, de azt hiszem benne mégis csak kezdek hinni és bízni. Szokatlan érzés, az biztos. A főnök közben méreget még minket. Láthatóan még mindig nem döntötte el, hogy mit is tegyen, de úgy fest hajlik rá, hogy információkat szolgáltasson. Zacharyé a döntés, hogy odaadja-e a kottákat. Ezt igazán nem az én dolgom eldönteni. Ő tudja, hogy mennyire fontosak neki azok a kották, főleg hogy még az is kérdés mit akar azzal az Ivannal. Ha nem vállalja fel a tettét, akkor ennyi idő távlatából úgy se tudjuk rábizonyítani, ha pedig ennek a maffia főnöknek az embere, egyáltalán nem biztos, hogy megéri a másnapot, ha netán bekerül egy börtönbe... - Hát jól van kölyök. Legalább mindenki megkapja, amit akar. - felmarkolja a kottákat és hátraadja az egyik méretes pacáknak a háta mögött, hogy vigyázzon rá. Ő pedig előszed egy cetlit és felfirkant rá egy nevet. Bár a tekinetében én bizony látom azt, amit talán Zachary nem vesz észre. Ennek az Ivannak már ott a kereszt a homloka közepén... Én már csak biccentek és elindulok kifelé, bár azért még mindig feszülten figyelek, hogy megússzuk-e ennyivel, de úgy fest, hogy gond nélkül elhagyhatjuk a helyet. - Szóval mit kezdesz vele? Azt tudod ugye, hogy ha ennek az alaknak az embere akkor így is úgyis vége, ha börtönbe csukatod? - pillantok oldalra, hiszen innentől már a főnök tudja, hogy az emberének annyi. Láttam a szemében. Gondolom azért itt is képzett rendőrök, aurorok vannak és tisztában vannak azzal, hogy ki kihez tartozik. Ez az Ivan talán már eleve büntetett előéletű, vagy ha nem akkor eddig szépen kihúzták a kulimászból. Ha viszont a rendőrök kezére kerül úgyse magyarázza meg senkinek sem, hogy ő hallgatni fog. Az efféle főnökök nem szokták az ilyesmi elhinni és nem akarnak kockáztatni, hogy egy jó alkuért cserébe kikotyogjon bármit is.
Engem cseppet sem zavar, hogy nem mond azonnal válaszokat, már a sötét szemekben tükröződő bizonytalanság is úgy vélem, hogy megindított valamit. Nem csak tőlem kap ilyen impulzusokat, hiszen az, hogy kedvesen bánok vele, nem ítélem el teljesen, az egy dolog, jelenthet közvetlen vonzalmat is. Tulajdonképpen jelent is. Viszont az, hogy a növények felélednek a közelében, amikor próbál boldog lenni, az egyértelműen a lelkének kivetülése, hogy élni akar, továbblépni, és talán jó is lenni. Nem mondom, hogy Lio igazi angyal lesz majd egyszer, de talán semleges lehet még. Azzal már simán ki lennék békülve, nem kellenek mindig gyilkos hajlamok, az csak felemészti az embert. - Talán mindkettő, remélhetőleg manapság inkább eltökélt. Dolgozom rajta, hogy ne higgyek vakon mindig, mindenkiben. – Ez neki is szól, csak mert kezdek beleesni, még nem lehet olyan őrült, hogy vakon kövessem mindenhova. A tényeknek, motivációknak kell hinnem, a saját lelkierőmnek, amivel hathatok rá. Ez utóbbi még nincs az egykori szinten, hiszen velem is történt erőszak, még mázli, hogy a szégyen az erős, és nem a lelki törés temet maga alá, hiszen nem emlékszem rá. Ha tudatomnál lettem volna, biztosan jóval nehezebb lenne innen kibillenni. Kissé azért meg vagyok szeppenve, hogy a japán maffia előjön, élükön ezzel a nagyon nem bizalomgerjesztő főnökkel, de tekintve, hogy Lio milyen magabiztos, én sem hátrálhatok meg, hiszen ezt akartam, erre vágytam, hogy megtudjak valamit. Egymás mellett állunk, lényegében egymásért is kiállva, a nevetésre karbafonom a kezemet, jelezve, hogy nem félek. Lioneah-ra sandítok, nem szeretném, hogy baja essen, de tudom, hogy nincs vesztenivalója. - Lehet, hogy én csak gitáros vagyok, de Lioneah nem csak egy kiscsaj. Többre képes, mint hinnétek. – Bólintok, a magam részéről már aligha fogok visszamenni a zeneiparba, elegem lett a fellépésekből, magamutogatásból. Másba kéne kezdenem, végülis a banda is feloszlott, de talán még Jade-et megkereshetem, hátha neki van ötlete, hogy mibe is foghatnék. – Nem fűz hozzájuk semmi, ha értek is valamit, én úgysem fogom őket felhasználni. – Bólintok, lehet, hogy a szüleim nagy becsben tartották őket, de nekem annyit nem ér, hogy üldözzenek miatta. Aztán más kérdés, hogy ezt az Ivant mi módon tudom a törvény elé állítani. A gitár most nem kell a hátamról, simán kinyitom a táskámat, közelebb lépek, és a főnök kezébe nyomom a kottákat.
Az a baj, hogy tényleg mindig elgondolkodom azért a szavain, bár nem mondom, hogy egyből hatással vannak rám, de azért mégis érezheti, hogy hosszútávon azért nagyon is. Hogy tényleg lehetne-e változtatni a világon úgy, ahogyan ő képzeli el, abban nem hiszek. Mindig lesznek rossz dolgok és mindig lesznek, akik rossz dolgokat tesznek, aztán me gsimán megússzák azokat a rossz dolgokat. Én úgy gondolom, hogy nem lehet ez ellen törvényesen harcolni, mert mindig lépéshátrányban leszünk. - Néha nem tudom, hogy túlságosan naiv vagy, vagy ennyire... eltökélt. - mosolyodom el halványan, de ezzel lezártnak is tekintem a témát, hiszen Zachary már tudhatja, hogy nem gondolom azt, hogy bután gondolkodik, csak másképp, mint én. És valahol képesnek tűnik hajlani a kompromisszum felé is, bár kérdés, hogy ez éles helyzetben majd hogyan alakul, ha tényleg szembekerülünk azzal, aki mondjuk ártott neki, hiszen amikor az én bántalmazóimmal kerültem szemtől-szembe, akkor bizony megtettem, amit kellett, bár igaz, hogy volt aki a kezembe adja a tőrt és a fülembe suttogjon, hogy jól teszem, amit teszek. Viszont arra legalább választ kapunk, hogy ki volt az, akivel elszállt a ló, amikor meglátogatta Zacharyt, még ha az nem is derül ki, hogy ennek a fickónak benne volt-e a keze a szülei eltűnésében, esetleg már tudja, hogy nem is élnek rég... Azért ezt nem biztos, hogy annyiban kellene hagyni. Az viszont meglep, hogy Zachary maga kérdez rá, hogy hol van az az illető, bár nehezen hiszem el, hogy ártana neki, de... mi van, ha tévedek? - A magatok módján? A gitáros, meg a kiscsaj? - neveti el magát a fickó és mögötte jólnevelt módon a két kigyúrt kétajtós szekrény is alaposan horkantgat röhögés közben. Nem veszem zokon, egyelőre nyugodt igyekszem maradni, bár nem mondhatom, hogy könnyen megy, de megvárom, hogy hajlandóak-e információt adni, aztán majd utána meglátjuk, hogy mi a következő lépés? - Hát jól van, elmondom, hol van Ivan, ha megkapom a kottákat, mert biztos, hogy nálad vannak. - fonja végül karba a kezeit és elég szúrósan néz immár az eddigi nagy hahotázások után mindkettőnkre. Nagyon úgy néz ki, hogy nem tágítana egykönnyen a javaslattól. Kérdés, hogy Zachary mit lép, mennyire fontosak neki azok a kották, vagy megpróbáljuk-e megkeresni másképp a fickót, és ha igen akkor kijutunk-e innen csak úgy könnyedén.
Nem csak arról van szó, hogy vakon hiszek benne. Külsőleg is nagyon tetszik, de azzal, hogy ilyen keményen ki tud állni mellettem, úgy vélem, hogy egy ilyen társ kell nekem. Ettől függetlenül a bájos törékenysége is szíven talál, egymásba tudunk kapaszkodni, ami a múltunkat illeti, s különösképpen érdekel, kiváncsivá tesz, hogy mire képes a növényekkel. Én azt gondolnám, hogy van visszaút, főleg, ha az élet varázslata járja körbe, de nem erőltethetem rá. Eddig teljesen elfogadta, hogy milyen érzéseket kezdek táplálni, remélhetőleg nem jön el az a pont, amikor már ráébred, hogy nincsen erre szüksége, jobb egyedül. A saját démonaimat emlékek híjján egyszerűbben győzöm le, mint ő, aki teljesen megélte, átélte a történteket. Nem is tudom, hogy lesz-e olyan határ, amikor már tud bízni másokban, a férfiakban. Netán bennem. Én szeretném! Az biztos, hogy nem naivitás ez a részemről, inkább a szerelem próbája, mert kár is titkolnom, kezdek beleszeretni. Szó sincsen első látásra érzélmekről, az most nekem sem ment volna ott a fürdőben, viszont minden szava, gesztusa, ahogyan mellettem áll, ezt erősíti. – Talán majd egyszer idővel. Én nem siettetlek. – Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem harcolok érte, mert nagyon is. Bizonyos lelki dolgokhoz viszont nem elég a külső támogatás, magunknak kell döntéseket hozni. Már nem először fordul elő, hogy nem hagyom, hogy csak mentorként gondoljon magára. Ez kétélű fegyver, nekem is megnyílhat majd egyszer. Sosem láttam rosszkedvűnek, sem pedig sírni, holott ez mind természetes, majd átszakadhat a gát. – És ez mindig így fog működni. Aki nem tiszteli a törvényeket, mindig lépéselőnyben lesz. Megértem, hogy miért nem hiszel a jó erejében. Nem akarlak meggyőzni, én csak szeretném, hogy tudd, nem szokásom feladni. Az eszközök megválasztása már más kérdés, de hátha tudunk olyan megoldást, amellyel nem kell ténylegesen vérrel mocskolnunk a kezünket. Igen, akkor tudunk továbblépni, ha nem az üres bosszú hajt, hanem az igazság keresése. – A végét már egészen ellágyultan, szeretteljesen mondom, mert annak ellenére, hogy nem akarom meggyőzni, szeretném, hogy ha ő meg bennem hinne. Elérkezünk viszont ahhoz, hogy szemtől szembe kerüljünk a lehetséges elkövetőkkel, de a főnök nem úgy tűnik, mintha az erőszaktevésben érdekelt lenne közvetlenül. - Ezek után pláne nincs üzlet. Viszont ha találkozhatunk ezzel az Ivannal, elintézzük a magunk módján. – Látom, hogy Lio mennyire feszült, de hátha ebben a főnökben is van annyi becsület, hogy nem áll a bosszú útjába. Azért Lioneah-t féltem, nem akarom, hogy további szörnyűségekre ragadtassa el magát.
Tudom Zachary már a tudtomra adta, hogy kedvel, de még mindig meglep, hogy mit láthat bennem. Kicsit a nővéremre hasonlít, aki minden rossz ellenére a végletekig reménykedik abban, hogy a dolgok majd végül jól alakulnak. Még úgy is, hogy lényegében elrabolták, fogva tartották, erőnek erejével változtatták vámpírrá, amibe nem volt beleszólása. Egy kísérlet eredményeként jött létre és még mindig próbál hinni valami jóban és ezt igenis nehéz megemésztenem. Na persze azt még nem tudom, hogy angyalként ugyanolyan fekete szárnya lesz majd, mint nekem... pedig az talán egy kis elégtétel lenne. - Nem tudom, hogy én tudnék-e így gondolkodni. - bár talán még az is egy előrelépést jelent, hogy azt mondom nem tudom és nem pedig kategórikusan kijelentem, hogy nekem ez nem menne. Próbálkozom valahol, a magam módján és ezt valószínűleg Zachary is érzékeli, még ha nem is tudom, hogy ennek mi az oka. Talán tényleg ott van még mélyen az a kislány, aki annyira akarta, hogy a szülei ne menjenek el dolgozni, aki annyira szerette volna, hogy a családja együtt legyen és aki még nem keseredett meg, mert ez végül nem így történt. Mind hordozzuk a magunk keresztjét, csak van olyan, akié nehezebb, vagy csak nehezebbnek érzékeli, mint más és ezért összeroppan a súlya alatt. - Az igazságszolgáltatás nem működik jól Zachary. A szüleid eltűntek és senki se kutatta fel őket. Rengeteg auror fekszik kómában csak, mert szabályokat követnek, de az ellenfeleik nem. Azok szabályokat követtek, akik engem... vagy téged... Nem hiszek az igazságszoltáltatásban, amíg nem egyformák az esélyek. - rázom meg a fejemet határozottan. Nem lennék auror, mint a bátyám, vagy mint Sera, aki jelentkezett az Akadémiára. Értelmetlen, hiszen csak korlátokat jelent. Valakit börtönbe zársz és kiszabadul, mert nincs ellene bizonyíték, vagy mert végez azzal, aki vallana ellene. Az aurorok erősebb védő varázslatokat dolgoznak ki, a bűnözők erősebb átkokat... rúnapisztolyokat. Sosincs vége és az, aki szabályok szerint játszok sose nyerhet azokkal szemben, akik felülemelkednek rajtuk. - És amikor nem tették, amit mondott nekik, kiiktatta őket? - én bizony nyíltan rákérdezek arra, amira Zachary nem teszi, hiszen lássuk be benne van a pakliban, hogy ez a mocsok tehet arról, hogy a szülei eltűntek. Nem biztos, hogy leléptek, az is lehet, hogy egyszerűen megölték őket. Akkor vajon Zachary továbbra is higgadt tud maradni? - Koncert? Mit érdekelnek engem holmi koncertek? - szökken fel a pasas szemöldöke, mint aki nem tudja, hogy miről beszél, de aztán egy mögötte álló pasas kicsit közelebb hajol hozzá és láthatóan a fülébe súg valamit. - Áh, hogy arról beszélhet a kölyök. Előfordul, hogy Ivan kicsit messzire megy... - vonja meg a vállát, közben a mögötte állók hangosan felöröhögnek, nekem pedig automatikusan ökölbe szorul a kezem, hiszen ki tudja talán ezek alapján ez a pasas küldött rá valakit Zacharyra, csak az illető túllépett a hatáskörén és enyhe fenyegetés helyett...
Hiába oly erős bennem a vágy, hogy megmentsem, ez talán csak a saját griffendéles mentalitásom miatt van. Zenészként, művészként szeretek drámázni, ám mellette empatikus vagyok annyira, hogy kár erőltetni, amit nem akar megváltoztatni magában. Viszont azon igenis el kell gondolkoznom, hogy legbelül talán szeretne normális életet élni, ahol nem húzza le a múlt kínja, csak vágyik arra, hogy valaki harcoljon érte. Ha csak olyanokkal veszi magát körbe, akiket eltaszíthat, akik iszonyodnak tőle, ha megtudják, hogy mit tett, valójában sosem fog előre lépni. Ám felajánlotta, hogy segít, a virágok is csak úgy nyiladoznak a közelében, ez igenis annak a jele, hogy akarja azt, hogy egyszer túlléphessen a történteken. - És ha azt mondom, hogy Te megéred a kockázatot? Nem gondolom, hogy csak úgy állhatunk szembe az élettel, hogy nem éri meg érzelmeket nyilvánítani, mert benne van, hogy pofáraesünk. – Cuki, hogy így vonogatja a vállát, engem akar meggyőzni, közben mégis inkább magával vívódik. Összenézünk egy pillanatra, hogy aztán elfogadjam, hogy mindenhez idő kell. Jól látja, nem erőltetek én semmit, neki kell átlépnie a hídon, átúszni a folyón, bármilyen irodalmi hasonlattal is kelljen segítenem. Viszont itt vagyok, bennem esélyt láthat arra, hogy nem kell, hogy pocsék legyen az élete. Igen, nyilván nekem is vannak veszteségeim, és ha csak arra vagyok jó, hogy én is segítsek neki, hogy majd egyszer egészségesen egy másik pasit válasszon, nekem az is elegendő. Belül mérlegelem a saját érzéseimet, nem, nem így van. Magamnak miért hazudok? A csiklandozó érzés, ami átjár a közelében több annál, mint hogy csak úgy lemondjak róla. Mellettem nem kell, hogy mindig erős legyen, de mégis, ha van benne egy kialakult kép a világról, ahogyan próbálkozik élni, összeszedni magát, nekem ő kell. És talán nem is szívesen látnám más karjaiban. Ám a türelem most a legfontosabb erény, közben pedig segítünk egymásnak. – Ezt nehéz most így bekategórizálni. Felkészítettél, amire lehet, de naivitás nélkül hiszem azt, hogy a világban nem kell mindig erőszakot alkalmazni ahhoz, hogy a végére járjunk. Ott vannak az aurorok, az igazságszolgáltatás. Tudom, hogy a szüleid is aurorok voltak, ők is meghaltak. Neked is komoly az igazságérzeted. Nem akarnál a helyükbe lépni? – Én el tudnám képzelni Lioneah-t, aki ráadásul még a természetettel is ilyen harmónikusan bánik, hogy auror legyen. Lehet, hogy büszkeséggel töltené el, ha ő maga, Lioneah McCaine lenne a család új aurorja. Aztán lehet, hogy ez csak bennem egy ábránd, amit ő naivitásnak hisz, mert én képes vagyok benne látni azt, hogy mire lehet képes. Talán pont azért süllyedt mélyre, mert nem nyílt meg másoknak, akik hihettek volna benne. Nekem viszont a kétségeiről beszél, igaz, most még kiábrándultan, elutasítóan. De nem elvetve az esélyt, hiszen akkor nem is beszélgetnénk. Belépünk, és hamarosan megjelenik a hely tulajdonosa, egy nagyobb darab, tetovált japán, az embereivel. Lioneah szavaira hátraveti a fejét, és nevetni, röhögni kezd, mint aki nem hisz a fülének, én akaratlanul is a lány felé lépek egyet, hogy összeérjen a vállunk, ezzel talán elárulom, hogy érzelmileg is kötődünk. Már éppen visszavágnék, amikor a tulaj megszólal. – Ezzel még nem vagyunk elkésve. A kölyök szülei úgy táncoltak, ahogy én fütyültem. Aztán ki akartak szállni, pedig tudták, hogy nekem tartanak számadással. Mit tudtok felajánlani? – Erre már én is megszólalok, enyhén meglepődve. – Alig ismertem a szüleimet, de.. nem azért jöttünk, hogy beleártsuk magunkat mások ügyeibe. Sokkal inkább azért, hogy megtaláljunk valakit, aki az én koncertjeimre tudott bejárni, és akadály nélkül mozoghatott. – Talán az egyenes, őszinte beszéd segíthet a dolgainkon, mert egyértelmű a túlerő. kérdés, hogy erre vajon mit lép Lio, vagy éppen a tulaj.
Nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék a szavaira. Jobb ennél... de én hogy lehetnék, ha egyszer megtettem? Bennem nem merült fel, hogy nem kellene. Olyan erős volt bennem a düh, hogy képtelen lettem volna másképp csillapítani azt hiszem. Ő viszont lehet, hogy képes lenne rá, hogy tényleg jobb nálam, én ellenben nem érzem úgy, hogy így lennék vele. Az életem nem kecsegtetett eddig túl sok jóval. Talán ez a növény életre keltés azt mutatja, hogy mégis többre vágyom, talán ezért segítek Zacharynak is, de ezt nehéz eldönteni és persze még nehezebb lenne kimondani, beismerni mások előtt, vagy akár magamnak. - Vagy csak ebben reménykesz és csalódni fogsz a végén. - vonom meg a vállamat, visszatérve a jól megszokott önmagamhoz, hiszen most azért elég nehéz lenne arra koncentrálni, hogy változások történhetnek bennem, vagy hasonló, hiszen ki tudja, hogy mi vár ránk pontosan. - És, ha kiderülne, hogy a szüleiddel történt valami és, aki okozta itt van? - pillantok még egyszer oldalra, mielőtt ténylegesen nekiesnénk az ügynek. Értem én, hogy a saját dolga nem olyan, hogy a miatt ártana másnak, na de mivan akkor, ha a szülei leléptek azért, mert valaki fenyegette őket pár dal miatt, de végül meg is haltak? Mi van akkor, ha az, aki megölte őket ugyanaz, aki ártott Zacharynak is, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, vagy egyszerűen csak bónusznak szánta és kész, hogy még másmódon is ártott neki. Az pedig, hogy vajon mennyire kedveltem meg őt... nem tudom. Nekem sokkal könnyebb volt eddig ellökni magamtól mindenkit, de most nehezebb falatnak tűnik, mint eddig. Zachary nem erőltet semmit, de talán pont ezzel éri el, hogy mégis úgy érezzem elkezdtem kötődni hozzá és ez összességében félelmetes. Mi van, ha tényleg rosszul sülnek el a dolgok? Félek belegondolni, hogy kötődni kezdek és a végén mégis csak nagyon fájdalmas lesz majd a pofára esés. De már talán szerencsére is nincs időm válaszolni, ugyanis előkerül egy pasas. Végtére is ezért jöttünk, nem pedig csevegni holmi buta érzésekről. - Ha bárkit felakarna négyeltetni már megtette volna nem igaz? Az üres fenyegetéssel semmit sem érünk, inkább mondja, hogy mit akar, és persze hogy mit tud az apjáról és akkor talán... nem csinálunk bajt. - igen komolyan beszélek, hogy még véletlenül se tűnjön úgy, hogy csak mert egy vékony lány vagyok, máris packázni lehet velem. Nem állok Zachary elé, mint holmi testőr, de nagyon is látszik, hogy elég határozott kiállásom van ahhoz, hogy nem ijedek meg az üres fenyegetőzéstől akkor se, ha az illető a tetoválásával nagyon ijesztőnek akar tűnni.
Valahol meglepő, hogy akiben ennyi keserűség van, hogyan tudja életre varázsolni a növényeket, hiszen ahhoz legjobb tudomásom szerint komoly természetmágus adottság kell. Viszont ha belegondolok, Lioneah családja igen erős, a varázslat utat tör, és talán a lány nagyon is vágyik már rá, hogy ki tudjon mászni a gödörből. Az, hogy engem bántottak, egyre jobban kezd elhalványulni, érvényét veszteni, ahogyan Lionak célt tudok adni, és a visszajelzéseimmel azt erősítem benne, hogy igenis van miért élnie. Nem akarom megváltoztatni, hiszen minden nyomot hagy, de talán elhitetni vele, hogy értékes, és szeretnivaló lány, aki nem kéne, hogy mindig egyedül legyen. Mintegy mellékesen a szüleim örökségét is kutatjuk, de egyre többször figyelek rá, nem csupán a druida dolgok miatt, azok a szemek, ez a bájosan kislányos, szinte félszeg pofi.. Biztosan keserűen kiröhögne, ha tudná, hogy miket gondolok, pedig nekem is egy ilyen lány kell, nem egy energiabomba, mint Jade. – Igen, és nagyon rendes vagy, hogy így támogatsz. Valóban nehezen tudnám átlépni azt a határt, de közben.. Mi van, ha odajutunk, hogy rájövök, hogy jobb vagyok ennél? És hogy te is az vagy. Azért, mert korábban megtetted, még nem viselheted az én keresztemet is. – Azt nem teszem hozzá, mert korai lenne, hogy túllépve a korábbi bűnein, a bosszúálláson, kezdhetne új életet, főleg ezzel a druida varázslattal, ami egyre jobban azt mutatja, hogy van benne valami olyan különleges erő, ami nem mindenkinek adatik meg. – Megszoktad, értem én. Azt nem lehet erőltetni, hogy valaki felé tényleg megnyílj, hogy támaszkodj rá. – Bár ezt mondom, a szemem, és a hangsúlyom teljesen mást sugall. Mégpedig azt, hogy harcolok érted! Megmentelek! Ám nem mondhatom ki, nem tolhatom az arcába, mert akkor az olyan, mintha én döntenék helyette. Én csupán a lehetőséget adhatom meg, hogy olykor jól döntsön, hogy ne érezze magát egyedül, és felismerje lassan egyáltalán nem burkolt célzásaimat, hogy igen, talán beleszerettem. Nem tekintem törött vázának, úgy fogadom el, amilyen, hiszen mindenkinek vannak sebei, nekem nem is feltétlenül kéne a tökéletes. Vagy.. pont a tökéletlensége az, ami miatt úgy érzem, hogy jól megvagyunk együtt. Már az elején is cinikus volt, de viccesen az, és nem bántóan. Legalábbis engem sosem bántott, próbált támogatni, felemelni a földről, és talán neki is kell valaki, aki mellett erős lehet. Az más kérdés, hogy gyengének, törékenynek nem mer lenni. Éppen ezért vagyok vele őszinte, hogy valamilyen szinten elítélem, de nem véglegesen, nem állítom, hogy rossz ember. Döntéseket hozott, amit elfogadok, remélve, hogy legközelebb máshogyan tenné. – Csakis az őszinte igen. És.. gondolod, hogy ha nem csak kedveljük, hanem szeretjük egymást, van értelme egy életen át begubózni, hogy mi van, ha a másiknak baja esik? Megtörténhet, igen. De mekkora az esély? A boldogságra sokkal több! – Az a furcsa érzésem van, hogy Lioneah tényleg tőlem várja a csodát, makacsul vitakozni akar, pedig lényegében lehet, hogy csak tőlem akarja hallani, hogy ne neki kelljen kimondania. Viszont tovább nem jutunk a dologban, mert a susmust tényleges cselekvény követi, többen felállnak az asztaluktól, s hátulról egy tetovált arcú, napszemüveges japán fickó jön elő, a kézfején sárkányos jakuza rajzolatokkal. – Áh, Cross.. Az ifjabbik. Tehát üzletelni akarsz velem, mint az apád? Miből gondolod, hogy ha bejössz a törzshelyemre, nem négyeltetlek fel itt nyomban? – Nyelek egy nagyot, s a lányra sandítok, na erre vajon mit lépünk?
Hümmentek csak egyet, hiszen mégis mit mondhatnék? Talán tényleg így van, hatásom van a természetre, de eddig ezzel igyekeztem inkább nem foglalokzni, hiszen valójában annyira távol áll tőlem. Attól, aki lettem, akivé váltam azóta, ami történt. Előtte más voltam, de hát erre csak a testvéreim emlékeznek. Igaz előtte is sokszor voltam morcos, nehezen viseltem, hogy a szüleink folyton leléptek és sose voltak otthon. Én kezeltem ezt a legnehezebben, valószínűleg a korom miatt. Pont annyira voltam már idős, hogy értettem, de annyira még nem, hogy kezelni tudjam, vagy szimplán csak Sera mindig is sokkal békésebb is nyugodtabb volt nálam és persze elfogadóbb is. - Nem várom el, hogy viszonozd. Azért vagyok itt, mert... - elakadok egy pillanatra, mert igazából nehéz erre pontos választ adni. Azt hiszem az is benne van, hogy Zachary túlságosan rendes ahhoz, hogy kezelje a saját ügyét Nekem pedig ez nem okoz gondot, tehát logikus, hogy segítsek. - Te nem tudnád megtenni, amit kell. - mondom ki végül, de hogy tényleg csak erről van e szó, vagy valamiféle sajnálat is van bennem, netán együttérzés... Ha igen, hát az biztos, hogy ezt nem mondanám ki nyíltan és még magam előtt is tagadnám a létezését affélének, legalábbis egyelőre biztosan. Mégis megállok, amikor már bent vagyunk, hogy megkérdezzem igazából elítél-e azért, amit tettem. Nem tudom, hogy ez miért fontos, de valahogy mégis fontosnak tűnik. - Értem. Igen, nem bonyolódom bele semmibe, már megszoktam egyedül. - emelem meg az államat és ezzel el is lépek mellette. Tudom, hogy nehéz rajtam kiigazodni, talán én magam sem vagyok rá képes, úgyhogy nehéz lenne mástól várni, hogy neki menjen, de megint furcsa vegyes érzéseket keltenek bennem a szavai. Nehezebben veszi be a gyomra, amit tettem, ki tudja, ha talán látná is, akkor nem tudna mit kezdeni vele, de mégis kedvel és a tetejében nagyon is, ahogyan mondta. A kérdése mégis újfent megakaszt, hiába indulok tovább, hogy körülnézzünk itt és megkeressük azt a zongoristát, hogy kiderüljön végre valami. Nem tudom, hogy mit mondjak neki, hiszen látom a tekintetében, hogy... azt hiszem reménykedik? - Nem tudom... ha az őszinte válasz érdekel. - mondom végül, de azért igenis érezheti a szavaimból, hogy ezúttal nem hűvösen, vagy elutasítóan válaszolok, hanem egyszerűen tényleg nem tudom, hogy hogyan is érezzek ezzel kapcsolatban. Visszatudnék térni erről az útról? Akarnék? Nem válnék ezáltal túlságosan sebezhetővé? Sokkal könnyebb mindenkit távoltartani, akkor biztos, hogy nem fáj, ha valaki lelép. - Mivan, ha megkedvellek és bajod esik? Vagy... - mondom még halkan, de végül megrázom a fejemet és mostmár konokul elindulok előre. Nem ez most az érzelmek megbeszélésének ideje, főleg hogy már egyre többen figyelnek ránk és a pultnál mintha valami susmus is zajlana. Ki tudja, hogy mikor hívnak ki valakit hátulról, aki tisztában van vele, hogy kik vagyunk és hogy nem tudták megszerezni tőlünk azt, amit akartak.
- Akkor neked is feltűnt. És ha ez belőled fakad, ha nem is automatikusan.. Elképzelhető, hogy valami természeti képesség. Hatásod van az éltető erőre. – Csóválom a fejemet, azért egy apróbb mosoly is kicsúszik, hiszen Lioneah bármennyire is sötét alaknak állítja be magát, ez a spontán növény irányítás, növesztés nem arról árulkodik, hogy rossz ember lenne. Kétlem ugyanis, hogy ilyesmi kifejlődhetne valakiben, aki egyébként már úgy rálépett a sötét útra, hogy visszafordíthatatlan róla. Olykor rajta felejtem a tekintemet, ő úgy tesz, mintha nem venné észre, máskor pedig láthatóan jól esik neki a törődés. Vagy csak úgy gondolja, hogy a sorsunk rövid időre fonódik össze, minek is velem bajlódni? Mindenesetre amikor vittem neki virágot, akkor is úgy láttam, hogy ha jó a hangulata, akkor élednek fel körülötte a növények. Ezek szerint talán még van visszaút. Vagy csak reménykedni akarok ebben? – Ha különösen veszélyes, akkor nem akarnám, hogy bajod essen, de azt is tudom, hogy vállalod értem mindezt. Remélem, hogy egyszer még tudom viszonozni valahogyan. – Ingatom a fejemet, bőven elképzelhető, hogy azért vonzódom csak hozzá, mert egyszerre erős, és törékeny, én pedig mintha meg akarnám menteni a lelkét. De lássuk be, lehet, hogy azért is, mert van egy komoly romantikus oldalam, én is szeretek szenvedni, és Lioneah maga a dráma, nem omlik a karomba csak úgy, és valahogy én nem szerettem azokat a lányokat, akik nagy szemmel néznek rám, mint a rajongók, vagy akár maga Jade. Nekem társ kell, egy erős személyiség, de olyan is egyben, akiért talán meghalni is érdemes. Lehet, hogy túlgondolom ezt, de Lioneah is én simán a hallállal nézünk farkasszemet, ha azt kockáztatjuk, hogy valami durvába tenyerelünk bele. Bólogatok, miközben megyünk befelé, egymást győzködjük, ő arról, hogy nem elég csak lesittelni valakit, én pedig arról, hogy nem feltétlenül kell ölni az igazunkért. Aztán Lio nekem szegezi a kérdést, én pedig megtorpanok, és jól megfontolom a választ. Rázom ugyan a fejemet, de ez nem azt jelenti, hogy nem, inkább a válaszadást tompítom vele. – Tisztességes lány vagy, ezért megérdemled, hogy őszintén mondjam el. Kicsit talán igen. Tudom, hogy ez a saját döntésed volt, és nem a körülményekkel sodródtál. Nekem.. talán nehezebben venném be a gyomrom, és mindezekkel együtt, vagy mindenezek ellenére, kedvellek, nagyon is. Többet most feleslegesnek látnám mondani, hiszen te láthatóan a saját utadat járod, nem szokásod érzelmileg belebonyolódni semmibe. – Foglalom össze amit róla gondolok. Nem akartam tárgyilagos lenni, csak azért teszem így, hogy ne hozzam zavarba, mert tudom, hogy bármennyire is igyekszik semleges maradni, valahol legbelül jól esik, hogy odafigyelek rá. Csak éppen egyszerűbbnek tartja, hogy ha nem kell reagálni. Akkor inkább menjünk. Az más kérdés, hogy én sokkal kevésbé tudom visszafogni magamat vele kapcsolatban. - Te hogy érzed? Valaha képes lennél visszatérni erről az útról?
A kérdés meglep és a virág változása is azonnal abbamarad. Én legutóbb se vettem észre. Nem figyelek annyira a növényekre, bár azzal tisztában vagyok, hogy milyen fura képesség alakult ki bennem, csak hát nem igazán foglalkozom vele, hiszen annyira nem illik hozzám. Bár volt, hogy az életemet mentették meg, amikor majdnem kizuhantam a madártoronyból. Ezért visszahúzom a kezemet és vonakodva megvonom a vállamat. - Azt hiszem, de nem szándékos és nem is tudom, hogy ez pontosan micsoda. Eddig igyekeztem figyelmen kívül hagyni. - magyarázom végül, bár hallottam már róla, hogy akadnak diákok, akiknek különféle képességeik vannak, de ez ami a természettel kapcsolatos nagyon nem illik hozzám és pont e miatt nem is igazán tudok vele mit kezdeni, nem is foglalkoztam vele, vagy gyakoroltam. Az pedig valahol ijesztő, hogy ezek szerint Zachary közeledése ilyesféle dolgokat hoz elő belőlem. A növények felélesztetése kifejezetten pozitív tevékenység és tőlem rettentő távol áll bármi, ami pozitív. Legalábbis már jó ideje így gondolom. - Nem tudom, de lehet komolyabb csapat is a háttérben. Sose lehet tudni. - aztán persze az is lehet, hogy csak a zongorista és ő küldette a másik két fickót a szobánkba, akik az egészről tényleg alig tudnak valamit, csak a feladatot próbálták meg teljesíteni, sikertelenül. Viszont, ha összefügg a két eset, akkor talán az akit keresünk önként vezetett el magához minket és nem kell keresgélnünk. - Nem tudom előre megmondani, de ha nem elég a bizonyítás? Tudom, hogy nem szívesen tennéd, de... Majd meglátjuk. Nem tudhatjuk hogyan reagálsz, ha szemtől szembe állsz vele. - azért lássuk be az ember sok esetben kerülhet olyan helyzetbe, amit előre nem tud meghatározni, hogyan viszonyul majd hozzá. Talán Zachary leblokkol, talán a másik felhergeli és nem tudja kezelni majd az indulatait. Azért ezt még ő se tudja előre meghatározni. Tudom, hogy ha rajta múlik, akkor nem ártana annak, aki bántotta őt, de nem biztos, hogy rajta múlik. - Elítélsz, amiért én megtettem, amit úgy éreztem, hogy kell? - állok meg most, amikor már beértünk és még azon gondolkodunk, hogy mi is legyen a következő lépés, helyet keressünk magunknak, vagy eleve kérdezzük a zongorista hollétét. Szerintem egyszerűbb lenne nyíltan kezelni ezt, de mégis valahogy érdekel, hogy mit mond erre, bár nem kellene hogy izgasson, hogy mit gondol rólam, de már annyiszor pedzegette, hogy ő nem akar ártani másnak. Elég egyértelmű, hogy mit gondol arról, hogy én viszont megtettem.
A későbbiekben majd megvizsgálhatjuk a kottákat, mert még ha Lio értetlenkedve le is nézik a papírköteget, nekem érzelmi töltete is van, aztán ki tudja, lehet, hogy tényleg csak a tehetségük miatt voltak útban. Oly kicsi voltam, alig emlékszem, még az is lehet, hogy valami dalmágusok voltak, a szólamaik mögött valami mágikus igézés is volt. Bármi lehet, de most csak annyit tudok, hogy ezért támadtak meg most minket, de hogy aki engem bántott, szintén ezt akarta, aztán máshogyan is kedvét lelte bennem? Rossz belegondolni is, de mivel nem emlékszem rá, valahogy mégsem a saját lelkivilágom számít, hanem azon tűnődöm, hogy vajon Lioneah túl tud-e majd lépni a múltján, hiszen bármikor kerül erőszakos helyzetbe, az ösztöei már úgy működnek, mint egy sarokbaszorított állaté. Félelmetes, de egyben szomorú is, nem véletlenül sajnálom annyira, hogy törődni akarok vele. Nyilván nem örülne, ha ráakaszkodnék, de mivel én megértem bizonyos szinten, ezt még talán nem veszi nyomasztónak. Megrezzen, de nem húzza el a kezét, s nem is rivall rám, így úgy veszem a dolgot, hogy vonakodva ugyan, de elfogadja a törődést. Vagy legalábbis van annyira udvarias, hogy ne akarjon ezzel megbántani. Lehet, hogy csak azt hiszi, hogy szeretethiányom van. Valahol az van, de itt inkább gyengéd érzelmek egyre inkább megszilárdulásától van szó. – Ezt te csinálod? – Kérdezem most már meg lényegretörően, a hervadt, de éledő virágokra mutatva. – Láttam már ilyet a közeledben, de akkor azt hittem, hogy csak valami energiamágiát használtál, ami rájuk is kihatott, de.. képes vagy uralni a növényeket? – Próbálom összerakni a képet, de aztán el is indulunk, pár perc alatt átszáguldva a városon. A bár előtt vagyunk, nekem cseppet sem gond, ha nem fogadja el a karomat, végülis némi törődéstől még nem leszünk egy pár. Inkább megindulunk befelé, de megrázom a fejemet. – Ha csak a zongorista az összekötő, más miért ismerne minket? – Nem hiszem, hogy az egész bár afféle japán jakuza maffia lenne, aki minket akar felaprítani szamuráj kardokkal. Aztán meglátjuk. – Igen, szerintem lehet. Valakinek az örökségemre fájt a feje, de közben kihasználta a helyzetet.. Ha megvan az, aki a kottákat akarja, megvan az erőszaktevő. – Látszik rajtam, hogy sokkal jobban vagyunk a fürdőben tapasztaltakhoz képest, amikor először találkoztunk, már tudok beszélni akadozás nélkül minderről, és nagyon céltudatosnak tűnök. – Úgy gondolod, hogy majd nekem is ölnöm kell végül? Ha rá tudnánk bizonyítani, ami történt, nem maradhat tiszta a kezünk ezúttal? – Beljebb lépnük, de semmi gyanus, különös nem történik, a helyi pincér a csekély délelőtti forgalom miatt azonnal tud velünk foglalkozi, készségesen érdeklődik, hogy mit szeretnénk. Vizslatom a többi vendéget, személyzetet, de azon túl, hogy kijár nekünk az európai túristáknak szánt szemmeresztés, semmi érdekes most még.
Talán Uther hatása, vagy a szüleim aurorsága, hogy mindig nagyban gondolkodom és nehezen tudom elképzelni, hogy valaki egy szimpla dalcsomagért képes lett volna ölni, vagy hogy a szülei dalok miatt hagyták volna őt magára, de közben mégis ráhagyták azt, ami veszélybe sodorhatja... Ez mondjuk eléggé faramuci egy helyzet, annyi szent. De nem mutatom teljesen, csak részben, hogy értetlenül állok a helyzet előtt, hiszen tényleg nagyon fura nekem ez az egész, hogy néhány dal valakinek ennyire fontos lenne, főleg ha nincs semmi extra tartalmuk pénz, vagy varázslat által. - Akkor is annyira... furcsa. - ráncolom kissé a homlokomat és valahogy fel sem tűnik az, hogy megfogja a kezemet. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen azt jelenti, hogy nem húzom el automatikusan a kezemet, mert megrezzenek az érintéstől, hanem olyan megszokott dolognak tűnik. Zachary számára biztosan az is lehet, de lássuk be nekem bármiféle érintés idegen, legalábbis ez eddig így volt. A puszi viszont azért már meglep, de épp csak egy pillanatra kerekedik el a szemem, de nem teszem szóvá a dolgot. Sőt, ha egy kicsit figyel újfent hasonló jelenséget láthat, mint legutóbb az étteremben. A szállodába bejelentkezésünkkor néhány szál virágot tettek az éjjeli szekrényre. Bizonyára Zachary nem dobta ki, viszont most akár még észre is veheti, hogy a virágok már kissé elhervadtak, de mintha most felélénkülnének, mintha frissek lennének. - Jól van, aztán nehogy a táskát is vigyék, ha ezek ennyire fontosak. - bár őszintén szólva én simán azt mondanám, hogy pár dal miatt semmi értelme nincs kockáztatni, de hiába van ez a nyelvem hegyén, végül visszafogom magamat és nem mondom ki. Csak gyorsan felöltözöm elsietve a szobámba, hogy hamarosan már a kocsiban üljünk. A karját viszont nem fogadom el, igazából észre sem veszem először, hogy nyújtja, mert a bejáratra és a helyre koncentrálok. Úgy gondolom csak lekorlátozná az egyik kezemet, ha elfogadnám és azt nem különösebben szeretem. - Talán, bár ha esetleg felismernek téged, akkor nem hiszem, hogy a reggeli lesz az első. - hümmentem, mert hát kétlem, hogy most az lenne az elsődleges, hogy enni adjanak nekünk, ha egyébként meg nem rég innen küldtek embereket, hogy levadásszanak. Meg aztán, ha meglátják a gitárt akkor már lehet, hogy eleve felhívjuk magunkra a figyelemet. - Vajon lehet összefüggés azzal, ami veled történt? - mondom ki végül a kérdést, ami már azért jó ideje ott moroszkál bennem, csak mivel ez egy fájó pont számára, nem voltam teljesen biztos benne, hogy mikor kérdezzek rá.
Kedves tőle, hogy megvárja, hogy kinyissam a gitárt, nem akar fizikai erővel, vagy mágiával rögtön nekimenni. Bármiről is van szó, az én örökségem. Igaz, engem is meglep, hogy csupán papírokról van szó, de ha belegondolok, hogy a szüleim is zenészek voltak.. Azért a múltidő, mert jó sok éve nem találkoztam már velük, igazából azt sem tudom, hogy élnek e. Forgatom, lapozgatom a rajzokat, rejtjel kutató nem vagyok, viszont komplett daloknak tűnnek, nem olyannak, amely csak arra szolgál, hogy elfedjen valamit. – Nem tudom, nem hiszem. Nem minden kincs mérhető pénzben, hatalomban. Sikeres zenészek voltak, talán valakinek az útjában voltak, vagy éppen egy készülő lemez kiadását akarta valaki szabotálni. Zenész körökben.. a féltékenység nagy úr lehet. – Nyúlok most Lioneah keze után. Szokatlan tőlem a fizikai gesztus, hiszen mi ketten a bántalmazottak, pont hogy nem igényeljük az ilyen törődést, de úgy érzem, ő pont ezért tud megérteni. Ha nem húzza el, ahelyett, hogy megszorítanám, egy puszit adok rá. Törékeny próbálkozás ez a részemről, de egy kicsit le akarom lassítani, hogy nem kell minden mögé komoly, sötét titkot belelátni. Én lényegesen egyszerűbb lélek vagyok mint ő, még csak nem is aranyvérű. Nem jártam be olyan utakat, mint ő. Csupán gitározni szeretek, eladni a dalaimat érzelmileg, vélhetően a szüleim is ilyenek voltak. Pedig volt idő, amikor túlbonyíltottam, és Cosette-nek is be akartam beszélni, hogy az elhagyatottságom mögött valami komplex történet húzódik. Vélhetően semmi ilyen. Remélem azért, hogy a szüleim élnek még, csak elvonultak, mert nem akarnak rivaldafényben élni, sem pedig fenyegetettségben. Lehet, hogy annyira művészlelkek, hogy nem is állt nekik jól a gyerek, ezért is hagytak magamra. A puszin kívül semmi mást nem teszek, elgondolkozom kissé, aztán elengedjük egymást, én pedig nekilátok, hogy fogat mossak, rendbehozzam magamat az útra, s amikor visszatért, akkor induljunk. – Igen, elhozom, de a kottát a táskámba teszem. Ha megtámadnak minket, akkor inkább a gitárt vigyék, ha még azt hiszik, hogy benne van a csomag. – Viszonzom a hálás pillantást, tudom én, hogy Lioneah sokkal érzelmesebb, mint azt sokan hiszik róla. Egyértelmű, hogy a poklot is megjárta, nálam sokkal többet szenvedett, de örülök, hogy valahogy most leköthetem a figyelmét, és nem gondolkozik máson. Lefelé indulván fogok egy taxit, nyitom neki az ajtót, aztán beülök mellé, hogy hamarosan a bár előtt szálljunk ki. A japán forgalom villámgyors, lényegében negyed óra alatt átérünk. Lehet, hogy most még korán van, a bárzongoristák késődélután szoktak kezdeni, de most feltérképezhetjük magunknak a helyet. A karomat nyújtom, de aztán ki tudja, lehet, hogy el sem fogadja. – Körbe kéne néznünk délutánig, feltérképezni a helyet. Lehet, hogy kapunk itt reggelit is?
Jó hát valószínűleg nekem se az lenne az első gondolatom, ha örököltem volna valami hasonlót a szüleimtől, hogy széttöröm hátha van benne valami érdekesség úgyhogy esetében sem meglepő, de azzal, hogy elakarták vinni a gitárt nyilvánvalóvá vált, hogy biztosan van valami oka a dolognak. Azt viszont nem akarom én kimondani, hogy jó lenne megnézni, és nem feltétlenül jut eszembe elsőre, hogy lehet rajta netán valami titkos gomb is, ami segít az ügyben. Ő viszont kitapintja úgyhogy kíváncsian figyelek, hogy mit találunk. Kezd ez az ügy egyre érdekesebb lenni, hiszen nem e miatt jöttünk elsősorban és mégis talán még a múltja ügyében is jutunk valamire akaratlanul? - Kották? - ráncolom értetlenkedve a homlokomat, amikor előkerül a kötegnyi papír. Bevallom sose vonzott a dalmágia és a szimpla zene sem épp az erősségem, ezért teljesen értetlenül állok a dolog előtt. Mégis kinek és miért érne annyit néhány kotta, hogy betörnek miatt és akár még bántanak is másokat érte? Nem akarom én elsőre leszólni a zenét, amit Zachary űz, de azért látszik rajtam, hogy egyáltalán nem tudom hová tenni a dolgot. - Egy lemez miatt? Nem lehet ezekben valami más? Kódolt üzenet? Néhány dal ennyire fontos lenne valakinek? - öntöm végül szavakba, még ha végül nem is kifejezetten finoman, a gondolataimat. Tényleg nem értem a dolgot. Nagyon fura és sejtelmem sincs, hogy mégis mit lehetne ezzel kezdeni. Valami jelentőségük csak van, de ha csak pénz, akkor nem ér annyit. És vajon mi köze van ahhoz, amiért itt vagyunk? - Önként vállaltam úgyhogy e miatt ne fájjon a fejed, de akkor is furcsa az egész. Mi köze ahhoz, amiért itt vagyunk? Nézzük meg, most már kezd érdekelni kinek lehet ennyire fontos pár kotta. - rázom meg kétkedőn a fejemet, aztán szépen fel is tápászkodom. Legalább a gitárt nem kellett széttörni, ez azért mindenképpen jó hír. Nem lett volna szívem tönkretenni, hiszen Zacharynak mégis csak fontos, hiába gondolom úgy, hogy nem túl okos dolog egy tárgyhoz komolyabban ragaszkodni. Mindenesetre visszatérek a saját szobámba, behajtom az ajtót azért és gyorsan rendbe szedem magamat. Nem kell sok idő, fogmosás, öltözés, cicamosdás, aztán már vissza is térek frissen, bár ezúttal azért előtte kopogok, mert ki tudja, hogy ő nem készül-e el lassabban mint én. A köntöst végül az ágyára teszem vissza egy hálás pillantás kíséretében, aztán a gitárra pillantok. - Azt hozod? Vagy elrejted valahol? - főleg a kottákra célzok, bár talán az a biztos, hogy nálunk vannak, mint hogy a szobában hagyjuk őrizetlenül. Viszont, ha tényleg fontosak és magunkkal visszük és netán komoly túlerőbe futunk bele, akkor meg annyi az egésznek. Igazán nem tudom, hogy milyen értékük van, ha csak pár dal és pénzt érnek, akkor én mondjuk nem tudok annyira aggódni miattuk, de lehet, hogy nem csak ennyiről van szó.
Én is magamra kapok legalább egy pólót, hogy ne hozzam zavarba. A fiúknál ugyan kevésbé számít nemi jellegnek, hogy ha felül nincsen semmi, de ki tudja, Lioneah erős jelleme mellett igyekszem tapintatos maradni. Látott már a fürdőben is fedetlen mellkassal, ráadásul akkor csupa zúzódás voltam, most viszont, pont neki hála, magamra szedtem pár kiló izmot is, és alapból is volt egy kiállásom. Semmi szükség sincsen rá, hogy úgy érezze, büszkélkedni akarok a külsőmmel, hiszen ez részben neki is köszönhető. Lio jól látja, fel sem merül bennem, hogy széttörjem a családi darabot, ami ráadásul a híres zenész kezei között is megfordult. Kerülöm a lány pillantását, ezúttal tényleg, hiszen messzemenőkig udvarias vagyok vele, tudja, hogy valamit érzek, megmozdított bennem, de hogy kihasználjam a helyzetet, hogy mindketten sérültek vagyunk.. Ez tényleg olyan, mintha mi csak egymáséi lehetnénk, mert egy egészséges ember már nem viselne el minket. – Nos nem, egészen eddig nem. Valahogy ki kéne nyitni, ha ennyire fontos. Kétlem, hogy az eszmei értéke miatt. Még ha sokat is ér, annyit nem, hogy ölni kelljen érte. – Rázom meg a fejemet, hogy aztán kitapintsam az apró gombot, ami talán nem is gyárilag van rászerelve, inkább valami dalmágiához értő szakember szerelhette oda fel. Történetesen az apám. Nyomkodom, de ekkor még semmi, viszont amikor úgy tekergetem, mint egy elektromos hangszer beállító gombját, akkor a fedele felpattan, csoda, hogy nem verem bele a könyököm. A tartalma viszont egy nejlonba csomagolt papírköteg, már ránézésre is megannyi kottát tartalmaz. Megbüvölt fejet vágva hajtogatom ki őket. – Ez.. a szüleim kézírása. Sosem láttam még ezeket a dalokat. Az utolsó kiadatlan lemezük? Ezért hagytak magamra? Valaki.. bántani akarta őket, ezért inkább elbújtak, vagy ilyesmi? – Aztán Lioneah is megszólal, itt most összenézünk, a sötét szemek pillantása mindig oly zavarbajejtő, olyan, mint egy szigorú tanár, de közben ott van a tekintetében az is, hogy örül, hogy végre anyáskodhat valaki felett. A saját nézésemmel szinte simogatom az arcát, noha fogalmam sincsen, hogy mennyire van rá igénye. [b][color=#998899]– Mindig mardos a tudat, hogy magammal ránthatlak valami veszélyesbe. Nem célom, hogy te is kockáztass, hogy valami bajod essen. Akkor.. elmegyünk ebbe a bárba? Kifaggatni a zongoristát? Ezek után rohadtul érdekel, hogy honnan tudta, hogy mi van a gitárban..
Megoldjuk a dolgot végül közös erővel, de hogy mit akartak a fickók az még mindig jó kérdés. Nem értem, hogy miért van szüksége bárkinek is Zachary gitárjára, hogy van-e tényleg valami komoly különlegessége, ami esetleg indokolná, hogy elakarták lopni lényegében bármi áron. A két fickó végül szó szerint kilökésre kerül a folyosóra, én pedig csak tanakodva figyelem a gitárt, ahogyan előkerül és Zachary vizsgálni kezdi. Nem vagyok annyira azért érzéketlen, hogy azt javasoljam törjük darabokra, hátha benne van valami fontos, mert ha jól tudom a zenészek ragaszkodnak a hangszerükhöz. Hasonló lehet, mint a varázsló pálcája. Lehet venni másikat, de sose lesz olyan, mint az első, amit már kiismert az ember és pontosan tudja, hogyan működik, ismeri minden apró rezdülését. Azon viszont határozottan meglepődöm, hogy visszafelé nem a gitár az első, hanem a köntös, amit megkapok és Zachary a vállamra terít. Gyorsan ugrott, hogy segítsen, és azok alapján, amit tud rólam sejtem, hogy miért kapom a köntöst. Nem azért, mert nincs gusztusa a látványomhoz, vagy ilyesmi. Egy pillanatra mégis lefagyok a kedvessége miatt. Már jó ideje távol tartok magamtól mindenkit és hát nem szoktam meg azt, hogy valaki rendes legyen velem... vagy úgy általában. Nem vagyok jó véleménnyel az emberekről na. - A szüleidtől, akik eltűntek. Sosem gondoltál rá, hogy lehet jelentősége? Hogy rejthet valamit? - na jó, most már talán finoman célzok rá, hogy esetleg mégis csak ripityára kellene törni, mert ha tényleg van benne valami fontos info, akkor azt másképp elég nehéz lenne kiszedni, de nem akarom, hogy úgy tűnjön egyértelműen hangszert akarok kivégezni itt helyben. Biztosan zokon venné. Kis tétovázás után, miután összehúztam magamon a köntöst azért mégis csak leülök a földre. Eszembe sem jut, hogy Zachary azt a néhány rúnát is láthatta akár, amiket még Uthertől kaptam az eltűnése előtte. Én már megszoktam őket, a részemmé váltak lényegében. Várakozón nézek rá, mert mintha megakadna a gitár tapogatásában, de mégsem ez most úgy fest az első, hanem a hogy létem felől érdeklődik. - Bármikor visszajöhetnek akár többen is, ha a gitár fontos. Nem ez most az elsődleges. És nincs semmi baj, rendben vagyok. - mondom ki végül. Rendben vagyok, ez egy olyan általános megfogalmazás. Hogy jól vagyok-e. Azt hiszem ő tisztában van azzal, hogy évek óta nem vagyok jól, amit még én magam sem ismertem be soha, hanem csak szépen eltemettem magamban jó mélyen mindent, ami rossz érzés, hogy az egész szépen lassan felzabáljon. - Mit találtál? - kérdezek rá inkább nyíltan a dologra, mert hát úgy sejtem azért mégis csak talált valamit és akkor azt jó lenne mielőbb megnézni, mert tényleg nem biztos, hogy sok időnk van most teketóriázni.
Erősebb annak a késztetése, hogy neki segítsek, hiszen mindig is lovagias voltam, hiszen Cosette-nek még a saját házam felét is felajánlottam, más kérdés, hogy végül nem került sor a hivatalos átiratásra. A saját lelki törésem az egy dolog, de mivel nem emlékszem rá, csak a fájdalomra és a szégyenre, kevésbé bukkan most felszínre, mint az a kép, hogy a mindig oly kemény Lioneah most a földön dulakodik valakivel, aki bántani akarja. Még ha nem is szexuálisan, de bennem igenis ez nyílik meg, dühösen kapom le róla a fickót, hogy Lio ne törjön össze ismét, hiszen egyszer már össze tudta kalapálni magát, de hogy még egyszer sikerülne-e? Lehet, hogy már gyilkos, túl van az érzelgősségen, de az ember a tudatalattijával nem számol le egykönnyen. Esélyesen legbelül még mindig emészti ami történt. Én pedig nem hagyom, hogy ez az érzés fokozódjon! Ezért sem rezdül meg a tekintetem, ahogyan a pasi torkának szegezi a pálcát. Azt talán nem hagynám, hogy ismét öljön, mert még számára remény, de a fenyegetés simán belefér, végülis azért vagyunk itt, hogy a törvényt kikerülve megtudjuk, hogy mi történt. – Lövésem sincsen. Nézzük meg. – Tanakodok bizonytalanul, egy szál boxerben ténfergek még mindig, de szégyenlős nem vagyok, főleg nem az előtt, aki rá szánt vagy két hónapot, hogy egy kicsit megerősítsen lelkileg, de főleg testileg, vélhetően neki nem volt ilyen mentora, magától hozta állapotba a fizikumát, hogy nehezen tudják legyűrni. Ő mégis inkább boszorkány, varázslatokkal, mérgekkel operál. Nem is tudnám elképzelni, hogy komoly izmokat pakoljon magára. Elengedem az illetőt, a másikat pedig feltaszigálom a földről, s kinyitva az ajtót kilököm őket a folyosóra. – Vissza ne gyertek! – Csapom össze a kezemet, mint aki jól végzett munka után elégedett magába. Bevágom az ajtót, hogy a fürdőszoba ajtóra akasztott köntösömet Lioneah vállára terítsem. Nem akarom tárgyként kezelni a testét, de az erőszak ellenére mégiscsak férfi vagyok, már nem ott tartok, mint hónapokkal ezelőtt, amikor emberekre sem tudtam nézni. A lány pedig nyilván nem venné jó néven, hogy csak úgy mustrálnám. – A szüleimtől. Alig van bármilyen érdemi emlékem róluk, csupán jellegtelen tárgyak, bútorok. Ez viszont személyes, ezzel búcsúztak el, hogy az enyém. Azóta ezen játszom kizárólag. – Ülök le a földre, magam elé húzva a tokot, amit kizippzározok. Kiemelem belőle a borostyánbarna akkusztikus hangszert, pengetek rajta párat olyan szeretteljesen, aztán megfordítom, végigsimítva a testen. Ekkor akad bele az ujjam valamibe, amit eddig nem vettem részre. Egy gomb.. Ám közben Lioneah is kérdez. – Én is ezt akartam kérdezni. Nem esett bajod? Lelkileg se, ugye? – Pillantok most bele talán kicsit mélyebben a szemébe, aggodó-rajongó nézésem biztosan sok lehet számára, de ez most őszintén szólva mit sem érdekel. A bár igen, meg kéne nézni, mielőtt még ezek a szemetek leadják a drótot, hogy sikertelen volt az akció, de mindez akkor is másodlagos, ha Lio rosszul érzi magát.
Azért engem is meglep, hogy nem blokkol le, vagy sokkolódik a támadástól és még ő segít nekem, nem pedig fordítva. Végülis tényleg ketten voltak kettőnk ellen, nem nekem kellett egyedül megoldani, de igenis benne volt a pakliban, hogy azok miatt, amik történtek vele, képtelen lesz majd cselekedni és egyszerűen leblokkol majd. Ez viszont most nem fontos, nem hagyok magamnak időt csodálkozni, felpattanok és visszaszerezve a pálcámat a pasas torkának nyomva igyekszem rávenni, hogy mondjon végre bármi használhatót, mert nem leszünk jóban, ha nem derül ki záros határidőn belül, hogy mégis mi a fene volt ez a betörés. A véletlenekben pedig nem hiszek, hogy pont két piti tolvaj próbálkozott volna be nálunk. - Miért kellene nekik egy gitár? - ezen a ponton azért Zacharyra pillantok, mert nem tudom, hogy milyen értéke lehet a gitárjának, hogy van-e valami extrája, netán drága volt-e. Nem vagyok szakértő hangszer téren és nem tudom, hogy megdobja-e az árat, ha játszott vele azon a versenyen, vagy tudom is én. - Ha nem mondasz igazat, és valamikor be meritek ide még egyszer tenni a lábatokat... - nyomom azért még egyszer jól neki a torkának a pálcámat csak úgy, hogy érezze a törődést, aztán hátrébb lépek és biccentek Zacharynak, hogy elengedheti. Azért a pálcámat nem engedem le, de hagyom, hogy a jómadár megpróbálja felnyalábolni a társát és távozzanak, mint vert sereg. Én pedig lázasan gondolkodni kezdek, miután végre becsukódott mögöttük az ajtó, még mindig nem törődve a ténnyel, hogy egyikünk sincs komolyabban felöltözve. - Van valami különlegessége a gitárodnak? Honnan van? - esetleg mágikus tárgy, netán belerejtettek valamit? Kérdés, hogy kitől vette és mióta van meg neki. Bár egyelőre nagyon úgy látom, hogy Zachary is épp eléggé meg van lepve, tehát jó eséllyel nem nagyon tudja, hogy mit akarnak a gitárjától. A pálcámat mindenesetre most már leengedem, de ha nincs komolyabb ötlet, akkor jó lenne megnézni azt a gitárt, hogy találunk-e rajta bármit, ami fontos. Azért összetörni nem fogom, hogy megnézzem tényleg nem rejtettek-e bele esetleg valamit. Gondolom annál azért jobban kötődik hozzá, mint sem darabokban lássa. - Azt hiszem meg kellene nézni azt a bárt. Te... rendben vagy? - kérdezem meg végül, mert közben azért eszembe jut, hogy bár elég ügyesen helytállt, de ez nem jelenti azt, hogy nem ijedt meg esetleg a miatt, ami történt. Tudom én jól, hogy abban, akit már egyszer megtámadtak az ilyesmi azért mégis csak nyomot hagy és ki tudja, hogy csapódik-e le rajta utólag az esetleges sokk a mostani helyzet miatt. Bár láthatóan a két arc nem bántani akart minket, hanem a gitárt elvinni, de ez nem jelenti, hogy ha nem vagyunk náluk jobbak, akkor ne lett volna bajunk a csetepatéból.
Nem tudom, hogy honnan bennem ekkora erő, előtte ugyanis nem voltam egy akciósztár. Lioneah ugyan valamennyire felkészített, hogy edzés szempontjából kissé formába kerüljek, s mi várhat rám, de hogy csak így le tudjam kapni róla valakit, az még engem is meglep. Talán az, hogy így egymásra vagyunk utalva, és én is féltem őt, felfokozza bennem az adrenalint, utólag visszagondolva bizonyára magam is meg fogok rettenni, hogy ennyire jól sikerült. Griffendéles vagyok, vakmerőnek kéne lennem, mégis inkább a következmények hiánya, ami nálam domináns, egyszerűen nem hittem korábban, hogy bárki ártani akarna nekem. Éppen ezért amikor átláttam, hogy Lioneah-t is bántották korábban, akkor ébredtem rá, hogy a világ nem olyan szép, mint azt hittem volna. Az emlékek ködös volta, amiben felnőttem, szintén nem ad sok biztonságot, de eddig úgy voltam vele, majd olyan családom lesz, amilyen választok magamnak, példának okáért Norikoék. Mégis dobtam őket a szóló karrierért. Ezúttal viszont nem hagyhatom figyelmen kívül aki mellettem áll. Letépem róla a fickót, csoda, hogy nem töröm el a karját, a Lioneah villámló tekintetéből áramló sötétség viszont hatalmas nyelésekre késztet. Eddig is tudtam, hogy nem szokott teketóriázni, nekem viszont rossz így látni őt, még akkor is, ha ő húz ki a gödörből. Mi lesz az ő lelkével, ha ennyire emészti a sötétség? Tűnődésemből csak az ránt ki, hogy ráripakodik a karjaimban leszorított fickóra, aki mégiscsak kinyög valamit, de Lionak ez nem elég, tovább faggatja az illetőt. - A Ginza 300 Bar.. zongoristája adott egy nagy csomó yent, hogy támadjunk le titeket, de az indokot nem mondta. A kölyök gitárját kellett volna elvinni.. – Dadogja a másik, akit falhoz vágtam, de látszólag a tarkója is vérzik, nagyon nincsen magánál. Ezek csak afféle zsoldosok, nem is tudom, hogy mit kéne tennünk, mert az illető már tápászkodik fel, de cseppet sem úgy tűnik, mintha támadni akarna, sokkal inkább amolyan kérlelő fejet vágnak, hogy engedjük el őket. Nagyjából korunk beliek, vagy talán még fiatalabbak is. – Mi van a gitárommal? – Lepődök meg, hiszen bár számomra eszmei értéke van, és egyszer még McCartney is játszott rajta, de semmi több, egyszerű akkusztikus hangszer. Mégsem eresztek a szorításon, amíg Lio nem dönt, hogy akkor mi legyen. Mindentől függetlenül, hogy milyen sötétség árad belőle, páratlan az ereje, ez pedig csodálattal tölt el, ráadásul nincsen túlöltözve, még a meztelen vállán is megakad a tekintetem, holott pont nekem nem kéne őt zavarba hozni azok után, ami történt velünk.
//
//