2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kicsit felvirul az arcom, amikor meglátjuk Ivort, átadom neki az állatkás hordozót, amiben a vöröspandám utazott, de a gitáromat és a felcsicsázott táskámat megtartom magamnál, ezekhez hozzá vagyok szokva. A túrnézások alatt is én cipelem, nem szoktam zsupszkulcsokhoz fordulni nagyon. - Kicsit bebóbiskoltam, hosszú volt a repülés, jól esett. - vallom be egy mosollyal, mintha a Peter-Sophia ellentétet és a nyomasztó feladatunkat is kialudtam volna magamból. Ahogy Peter bunkón szól Ivorhoz azonnal odafordulok és nem mintha a férfinek bármi szüksége lenne a védelmemre, de az ártatlan kisugárzásommal ellentétben paprikásan válaszolok. - Már bocsánat, de mindenkinek így köszönsz, Peter? Először is SENKIÉ, másodszor pedig segíteni van itt, a babáim apukája, szóval örülnék, ha nem bunkóznál, mert felkerülsz az én listámra is! - pattogok kicsit, bár aki már jobban ismer tudhatja, hogy úgy is gyorsan elfelejteném a neheztelést, legalább is a durva stílus még nincs a főbenjáró bűnök között. Elég sok mufurc pasival hozott össze az élet és beléjük még beléjük is zúgtam. Amikor lepakolunk és Sophia közbeszól támogatólag bólogatok, emlékszem még arra a napra, amikor mindketten Dane ágyánál térdeltünk és a lány érezhetően le tudta nyugtatni a vergődő vérfarkast benne. Mondjuk mintha egy egész élettel ezelőtt lett volna még, akkor úgy fújt rám, hogy ha a tekintetével ölni tudott volna... Mondjuk most se sokkal boldogabb, csak ezt az egész világ utálatának ítélem és nem magam ellen. Szívesen mennék oda hozzá, amikor sétálunk, de elég randán lekoptatott és nagyon is olyan kisugárzása van, aki újra el fog küldeni, ha odamegyek. Mivel más utat nem ismerek a feszültség oldására és eszembe se jut, hogy csendben és faarccal kéne megtenni ezt az egész utát, a gitárom rutinosan előkerül a tokjából és minden zökkenő nélkül kezdek el pengetni rajta. Méghozzá nem csak egy egyszerű dalt, hanem egy dalmágiával átitatott szépséget pengetek, ami egyszerre megnyugtató és egyszerre lelkesítő, mert azt hiszem, hogy most erre mindennél nagyobb szükségünk van. Nem kezdek el énekelni, csak dúdolni és néha egy-egy hangot kitartani, de így is egy kellemes dallamot viszek végig, nem túl hangosan harsogva, de szándékosan úgy, hogy a csapatunk minden tagja hallja. A szokásos lelkes mosoly kúszik az arcomra, már akkor az volt a célom, hogy reményt és boldogságot szórjak a zenével, amikor nem is voltam képes a dalmágiára és mióta kijártam az egyetemet csak még jobban helyére került minden. Persze annak, aki nem foglalkozik dalmágiával vagy hangmágiával nem is egyértelmű, hogy mit csinálok, de remélhetőleg a hatást megteszi és mindenki egy-két fokkal jobb kedvre derül. Jó lenne, ha rátalálnánk az összhangra még azelőtt, hogy élesben kockáztatjuk az életünket. Nekünk kisbabáink vannak és várnak minket haza és mindenki másnak is értékes az élete, ne herdáljuk el.
//Dalmágia (mester látványmágus, hangmágus): Érzelmek dala, felébreszteni a reményt és az összhangot a csapatban.//
Szépen lassan elcsendesedem, a repülőn se beszélek sokat. Peter Dane féltestvére, de én most úgy érzem, hogy képtelen vagyok vele zöldárgra vergődni. Annyira fáj ez az egész, ahogyan viselkedik, hogy titkolózott, hogy elítél, mert Dane-nel vagyok, vagy még mindig féltékeny? Nem tudom, már valahol nem is érdekel. Fogalma sincs arról mi történt, amíg azt hittük meghalt, hogy mennyire örültem, hogy újra itt van és hogy mennyire fáj, hogy máshoz fordult a bajban. Máshoz... valakihez, aki szintén megpróbált megölni. Úgy tűnik, hogy Peternek csak olyanokkal sikerül kapcsolatba kerülni, akik ártani akarnak nekem, hiszen Lorelai elásott, hogy ráijesszen a fiúkra, de mégis csak én ittam meg a levét a csatározásuknak. Joyce pedig szó szerin meg akart ölni néhány héttel ezelőtt és erről gondolom nem mesélt Peternek, bár ahogy most a helyzet áll úgy érzem talán nem is érdekelné annyira. Ha nincs ez a kapocs köztem és a vérfarkas lány között, akkor lehet, hogy már nem is élnék. Peter mégis ahhoz a lányhoz fordult segítségért, aki végezni akart velem és úgy viselkedik, mintha én tettem volna bármi rosszat, amiért indokolt, hogy bizalmatlan, hogy hazudni próbált az utolsó pillanatig is. - És rám. - húzom ki magamat kicsit, Ivor szavaira reagálva. Danet is kezelni tudtam, amikor átváltozott, Peter pedig még kezdő. A képességemmel úgy vélem kordában tudnám tartani, ha arra lenne szükség, úgyhogy bár szótlan vagyok és csendes azért mégis úgy érzem ezt muszáj hozzátennem. Koloncnak érzem magamat, aki csak azért van itt, mert éppenséggel az ő életéről van szó. Ha elszúrunk valamit, akkor nekem annyi, de jelenleg legszívesebben hazamennék és bezárkóznék egyedül a szobámba. A szüleim úgyse kérdeznének semmit, amíg nem akarom elmondani magamtól. Nem szoktak faggatni, hiába van a kérdezés a vérükben újságíróként. Csak baktatok hát a többiekkel a torony irányába, látványosan lógatom az orromat és magam alatt vagyok. Meghagyom a feladatot a többieknek, hogy feltörjék, amit fel kell, én inkább csak elmerengve nézem a vizet. Vajon milyenek lehettek ők gyerekként? Bár én is lehetnék még az. Túl sok minden történt mostanában és kezd az egészből nagyon elegem lenni. Megértem Spencert, hogy elment, de mennyire megértem!
Nos, a bűntudat olyasmi, ami csak lassan enyhül. Talán idővel képes leszek felülemelkedni, és túltenni magam ezen az egészen. Meg úgy a romániai utam minden következményén. Most azonban még emésztenem kell, és ez nem könnyű. Ezért csak halkan sóhajtok egyet. - Tudom. - súgom szinte Peter felé, de valahogy kerülve is a tekintetét. Sajnálom az egészet. Főként a Peterrel történteket. De nem tudom visszacsinálni. Elfogadni pedig még nem. Sopiha végül kimérten bólint, és úgy tűnik ennyivel kell beérnem. Mégis ezt határozottan pozitív jelnek veszem a lánytól. Valahogy úgy vagyok a dologgal, mint Jade, aki megjegyzi, hogy azért szerethetnénk is egymást. Vagyis ha konkrétan nem is szeretjük, de jól kijönnénk. Amolyan barátian. Persze ez talán a Sophia és Peter közt szinte tapintható feszültségre nézve nem lesz olyan egyszerű. Szerencsére a repülő út viszonylag gyorsan és kellemesen telik Jade társaságában, aki jó szomszédként igyekszik bevonni a dolgokba, főként a szerelmi sokszögbe, és így már kezdek érteni is pár dolgot. Na meg persze szóval tartani, már amikor ébren van. Persze amikor elalszik, akkor én is igyekszem pihenni egy kicsit, vagy csak úgy olvasgatni. Amikor megérkezünk a reptérre, és találkozunk Ivorral, akkor a férfit egy barátságos mosollyal köszöntöm. Majd csendesen szemlélődve követem a többieket a szálláshoz. Cseppet sem bánom a fiú lány felosztást. A lányokkal igyekszem gyorsan elfoglalni a szobánkat. Kényelmesen öltözök. És hát a biztonság kedvéért a tértágított hátizsákomból egy kisebb oldaltáska is előkerül, amibe a legszükségesebb holmik vannak, mint elsősegély doboz, varázslények elterelésére, befogására szolgáló bájitalok, és egyéb felszerelések, mint álcalepel, mágikus távcső és hasonlók. Ki tudja mire lehet szükség. Szóval csak egy kis oldaltáskával, és a familiárisommal, - aki néha a táskámból dugja ki a fejét körülnézni - indulok a többiekkel. Fogalmam sincs, hogy mennyire lehet itt szokatlan a látványa. - Szép ez a hely. - jegyzem meg csak úgy. Hiszen még sosem jártam itt. De egyenlőre elég passzívan követem a többieket kivárva, hogy hova megyünk, és ott mi fog történni.
Bármennyire is igyekszem, a jelenlegi rossz hangulatomat képtelen vagyok leplezni, amelyek így egyértelműen kiülnek az arcomra is. Sophia szavai az elevenembe tapintottak, noha nem mindenben van igaza, de már mindegy is, úgyse hallgatna meg. Csakis azt a részt ragadja ki, amely rá rossz fényt vethet és - lassan kezdem úgy érezni - ez annyira jellemző a nőkre. Nem erőltetem hát tovább a vitát, magamban csupán abban reménykedem, hogy hamar véget ér ez az egész hiszti és némileg lecsillapodnak a kedélyek. - Dorina, nem tudsz - szögezem le végül egyöntetűen, ezzel esélyesen megbántva a lány lelkiismeretét, de hát jelenleg én se vagyok pont olyan hangulatomban, hogy mások lelki békéjére ennél is jobban odafigyeljek. Elég feszült a légkör, amely leginkább rajtam csapódik le, Sophia pedig egyenesen olyan, mint egy gócpont. Dorina önvádja sem segít sokat a helyzeten. Ő rosszul érzi magát a történtek miatt, én pedig azért, mert őt mardossa a lelkiismeret. A fene ebbe az egész hülye helyzetbe! Amikor eszembe ötlött, hogy jó lenne, ha én is vérfarkas lehetnék, nem gondoltam át egészen a dolog lelki vonulatait. A repülőút sokkal jobb abból a szempontból, hogy valami fazonnal sikerül egyből helyet is cserélnem, így nem kell senki közelében se lennem és végignéznem, amint Dane és Sophia romantikáznak vagy pont azt végighallgatnom, hogy Jade kiselőadást tart a szerelmi életemről Dorinának. Nyilván azért a pletyka miatt kapna némi rideg pillantást részemről, de így csak felteszek egy fülest a fejemre, majd az út nagy részét zenehallgatással és alvással töltöm. Legalább addig se gondolok arra, hogy mi vár rám a landolás után. Azt hiszem, a kiszállás pillanataiban én vagyok a lehető legcsendesebb tag a csoporton belül. Csak haladok, amerre a lábam visz, egyenesen a többiek után, pont annyira lemaradva, amennyire kell. Tisztes távolságban ahhoz, hogy senkit se zavarjak a jelenlétemmel. Amikor az ismeretlen pasas beleáll az aurámba, viszonylag unott képet vágva tekintek fel rá. Úgy tűnik számomra, hogy mostanában semmi se zökkent ki a fapofából. - Te meg ki a franc vagy? - teszem fel a kérdést, noha a kártyát nem is áll szándékomban elvenni tőle. Mivel mástól nem várhatok normális hangnemű választ, ezért egyenesen az ismeretlen alaknak címzem a kérdésemet. - Dane újabb fogdmegje? Na, nem mintha a féltestvérem olyan sok embernek parancsolna, de elképzelhető, hogy időközben leszervezett valakit, aki felügyelőtisztet játszik mellettem. Picit azért örülök neki, hiszen valóban nem áll szándékomban senkit sem megsebesíteni vagy akár megölni. Ez a biztos. Engedelmesen slattyogok hát Dane és Ivor nyomában a fiúk szobája felé, Jade kérdését figyelmen kívül hagyva, hiszen Dane elég hamar választ is ad rá. Gyorsan ruhát váltunk hát, én a magam részéről maradva az ing-farmer kombónál. Davidként szerettem az öltönyöket, de már Peter vagyok. Ismét. - De rém furcsa... - jegyzem meg, amint az ismerős útvonalon haladunk a világítótorony irányába. A régi emlékek még úgy is leperegnek a szemem előtt, hogy nem kell bemennünk a golfpályára. Én, Dane és Lory... Vajon mi lehet mostanában a szőkeséggel? Rég hallottam már róla, habár - a legutóbbi találkozásainkat elnézve - talán ő nem is örülne annak a hírnek, hogy ismét életben vagyok. Dane lemarad ugyan, de én előremegyek, nyilván azzal a különc figurával a nyomomban, hogy némi mágiával megspékelve bontsuk szét a talapzatot. A Bombarda talán bőven meg is felel erre a célra, ami az igazat illeti.
Úgy fest Sophia és Peter barátsága helyrehozhatatlan. Túl sok idő telt, nagy már a távolság, ezért nem is biztos, hogy van értelme erőltetni. Talán sosem álltak olyan közel egymáshoz, mint hitték, Sophia inkább a rosszfiúkhoz vonzódott, Peter pedig szerette hajtani a lányokat. Nem lett közüttük semmi, és úgy fest, ez inkább vonzalom volt, de mindketten más úton indultak tovább. Mindenesetre a kibékíthetetlen ellentétek ellenére egy család lesznek, hiszen Sophia beházasodik a családba, noha nem kell érdemben tartaniuk a kapcsolatot. Elhúzza a száját Jade értetlenkedő pillogására, valóban nem ilyen körülmények között kellett volna bejelenteni az eljegyzés tényét, ám talán nem is az esküvő a fontos, hanem az, hogy vállalják Sophiával ketten, hogy együtt fogják leélni az életüket. Együtt, szerelemben, összetartozva. A fontos most az, hogy ha nem is túl boldogan, de mindenki a lényegre koncentráljon, hogy Laura így hatszáz év távlatából végre elpusztítható legyen. Nem csitítgatja tovább Dorinát, inkább leül a repülőn Sophia mellé, hogy amikor a lány nem alszik, akkor halkan beszélgessenek semleges témákról, vagy csak összebújjanak. A leszállás után sem lehet tétlenkedni, ott van Jade testőre, akit Dane nem ismer még komolyabban, ám úgy fest, nagyon benne akar lenni mindenben. A férfi még nem tudja, hogy mennyire minőségi a csere Spencer és Hiro árán ezzel az Ivorral, de amit Leslie ellenében művelt, nem egy gyenge alkat, az biztos. És Jade kiáll érte. Dane már csak ezért is húny szemet, hogy egy idegenben megbízzon. Aki viszont már itt is van a reptéren. Gyorsan egyesül ismét a csapat. – Remek. Köszönjük. – Nyújt kezet az idegennek, kezd ismét egykori barátságos önmaga lenni, mint aki volt még akkor mielőtt a szülei végképp össze nem kaptak volna. Még bőven Leslie előtt. Hiszen a szőkeség csupán lökött rajta, kihasználva a sebzett lelkét. Az anyja a hibás, egyértelműen. Ám Dane úgy véli, hogy tisztább, szerető családot tudna alapítani választottjával. Az Ivor foglalta szálláson eleve a két férfivel indul fel. – Igen, kevés időt leszünk fent, remélem ez már ma megoldódik. Lányok és fiúk külön szobában. – Felesleges most nászutas lakosztályt választani Sophiával, itt most azért vannak, hogy ellátogassanak a világítótoronyhoz. A fiúk szobájában átöltözik, lényegesen lazábbra, nyárisabbra véve a figurát, ujjatlan póló, térdnadrág, edzőcipő. A többiek talán még nem is látták így, hiszen a legtöbbször öltönyben vagy dzsekiben van. – Igen, itt nőttünk fel. – Válaszol a kérdésre. Felmerülhetne, hogy valami szerszámokkal bontják meg a talpazatot, de jó eséllyel elég lesz a mágia. A golfklubba most nem kell bemenni, inkább mellette sétálnak el, mint aki csak úgy kirándul. Enyhén déja vu-ja van, hiszen elmondhatjuk; itt kezdődött minden. Már nyitogatja is a szertartáshoz szükséges papírost, a többiek pedig nyugodtan előremehetnek szétszedni a talpazatot, Peter ismeri az utat, és vélhetően ha utánanézett, Ivor is.
Én minden drámáról lemaradok, hála a külön útnak, de őszintén szólva nem bánom. A reptér termináljának az érkező oldalán várok rájuk, az embertömegek áradatában, napszemüvegben ugyan de elég magas és elég kihipózott vagyok ahhoz, hogy messzebbről is kiszúrjanak, meg én is őket. Intek nekik, mikor meglátom őket kifelé jövet és eléjük is megyek. A feszkó arcba vág lényegében, de nem teszem szóvá egyenlőre. Mindenki számára van nálam egy egy palack víz, hogy aki kiszáradt, az ihasson. Nem mintha nem lehetne a repülőn venni mindent is, de gondoltam előzékeny meg jó fej leszek. A beolvadás kedvéért néha teszek ilyen apró cseprő emberi gesztusokat. Dane reményei pedig valóra válhatnak. - Deerfield-ben foglaltam szállást valami golf klub mellett. - tudom, hogy nem fogunk golfozni, de gondoltam, így Dane számára beazonosítható, hogy merre cuccolhatunk le. Oda is adom neki a saját szobájuk kártyáját. Egyet pedig Jadenek adok. - Kipihentebbnek tűnsz. - érintem meg a vállát bátorítóan, amolyan.. "nyugi én is érzem hogy valami van abban a bizonyos levesben" módon. Aztán tovább fordulok Peter felé és elé is lépek akármit is csináljon épp, kissé bele állva az aurájába, hogy szembe kelljen néznie velem. Biccentek egyet a fejemmel, mire a napszemüveg lejebb csúszik az orromon és fölötte nézek rá komoly képpel. Csak felmutatom a kártyát az ujjaim között de nem hagyom, hogy elvegye - Te velem leszel. És ha bármerre farkaskodni támadna kedved én foglak kordában tartani. Rám vagy a lehető legkevésbé veszélyes meg Danere. - mondom neki egyszerűen. Aztán kiállok a képéből és tovább lépek tőle. Jade mellé sorolva átveszek a lánytól pár cuccot ha kell. Tény, hogy Danet biztosan nem túrom ki, hogy segítsen az öccsének, nála teljesen rá bízom mit akar nem akar, vagy inkább csak Sophia mellett lenne. Utóbbi esetben legalább biztosra mehet, hogy Peter nem fog semmi hülyeséget csinálni mert.. nem is fog tudni. De Dorina például ne akarjon egy átalakulóban lévő vérfarkas közelében lenni szívjóságból, még ha felelősséget érez iránta, akkor sem. A reptértől a szállásig egyébként két bérelt autó vár minket sofőrrel. Így egy "röpke" kétfelé osztódás után már helyben is vagyunk. Egy ilyen hosszú út után nem feltétlenül gondolom, hogy rögtön és azonnal tovább fog menni mindenki, ki tudja ki aludt, ki evett, ki ivott, fel akarnak-e tankolni vagy amint megszabadul mindenki a fölös cuccoktól, már irány is a világítótorony minden átmenet nélkül. Így, ha mégis az azonnali tovább állás következik be, valamelyest meglep, de számomra mindegy valójában milyen tempót diktál a társaság, nekem volt időm mindent elintézni mielőtt érkeztek.
Nem mindenki tud olyan könnyedén témát váltani és felvidulni, mint én, és erre Sophia ott is élő példának, mert egyáltalán nem változik meg a tekintete, nem látom meg az örömöt az arcán, hogy Dane megkérte a kezét, sőt, talán még jobban fel is zaklatom az egésszel. Nem is ő válaszol, hanem Dane és kicsit pislogva hallgatom, hogy mit is akar mondani, mert a bevezetése alapján valami beszéd következik. Csalódott vagyok persze, hogy nincsen ujjongás, ölelgetés, gratuláció, ahogy egy eljegyzésnek mennie kéne, de hát nem az enyém - inkább abba bele se gondolok, hogy nekem meg még párom sincs. Csak két kisbabám és egy apukájuk, aki azzal a szörnyű nővel van... - Én azért örülnék, ha szeretnénk is egymást... - mondom egy sóhajjal, de aztán vállat vonok, nem éppen úgy néz ki, mintha a Peter és Sophia között húzódó szakadékot bármivel is át lehetne hidalni. Nekem se tetszik, hogy a srác hazudozik, de én még csak három éve ismerek mindenkit, Dorinát még csak egy, szóval nincsenek olyan régi sérelmek és drámai pálfordulások, amibe bele kéne folynom. Nekem csak egyetlen csendes pofára esés van, hogy csúnyán belezúgtam Dane-be és csúnyán esélyem se volt - mint úgy általában senkinél -, és ennyi. Amikor felülünk a repülőre arra készülök, hogy a szokásomhoz illően végig csacsogjam és mivel Dorina mellém kerül meg is van a hallgatóság és a téma. Nagyvonalakban elmondom a szerelmi sokszöget Lorelei-Peter-Dane-nel és Sophia-Peter-Dane-nel is, azt, hogy nagyon utálták egymást és Dane-t ki is szabadítottam Peter fogságából, hogy igazából azóta kiderült, hogy fél-testvérek, hogy Peterről egy ideig azt hittük, hogy meghalt. Nem jutok ennél tovább vagy ennél mélyebbre, mivel a felszállás után a ringatózás egyre jobban elálmosít, még is csak két kisbabával töltöttem az elmúlt hónapokat, így amikor van lehetőségem aludni, akkor a testem azt mondja MUSZÁJ. Néhányszor még felébredek, aztán minden étkezés után újra rövidesen elalszom, de amíg ébren vagyok igyekszem jó társaság lenni és szóval tartani Dorinát.
***
A leszállásra ébredek konkrétan, majdnem fel is sikkantok az ütközésnél, de végül csak nyögök egyet és felnevetek halkan azon, hogy néhány pillanatig frászt kaptam. - Szóval ti itt nőttetek fel? - fordulok Peter és Dane felé, mintha jégcsákánnyal akarnám megtörni a hangulatot, ami úgy fest kimerül abban, hogy menjünk, oldjuk meg a problémát aztán végeztünk és ennyi. Én nem igazán úgy működöm, hogy rendbe legyek azzal, hogy csak a célra koncentrálunk és átmegyünk terminátorba, igyekszem nézelődni, megismerni a helyet, ahol a fiúk felnőttek. Amerikában voltam már, de Lawrence-ben nem éppen, nem tudok arról, hogy bármiről is túlzottan híres lenne. Átveszem a familiárisomat és ahogy kilépünk a reptérről kiengedem szerencsétlent, hogy mászkálhasson és nyújtóztathassa a tagjait, aztán én is elkezdek ácsingózva Ivort keresni a tekintetemmel.
Megsirattam, amikor azt hittem, hogy meghalt, ahogyan Dane is kellően ki volt bukva miatta. Aztán visszatért és igen boldog voltam, hogy aztán megint elrontsa azzal, hogy ő egyáltalán nem volt az. Nem ismert meg az egy dolog, de amikor már igen akkor csúnyán nézett a gyűrű miatt, aztán titkolózott. Mégis hogyan kellene erre reagálnom? Pont azért bánt ennyire, mert valamikor annyira fontos volt nekem és kezdem úgy érezni, hogy ez neki már az ég világon semmit se számít. De végülis mit vártam? Megölte a lányt, akit szeretett, vagy legalábbis majdnem és erről nekem soha sem beszélt a barátságunk alatt. Aztán láthatóan azt se vette különösebben zokon, amikor ez a Lorelai visszatért, bántott engem, majd megint lelépett. Ebből aztán hogyan ne érezném azt, hogy Peter számára gyakorlatilag semmit sem számított a barátságunk? Állítólag fontos voltam neki, de már lassan kezdek abban is kételkedni, ami volt. Most pedig képes és még meg is emeli a hangomat, gyakorlagilag megpróbál leteremteni, amikor Dorinának válaszolok kellően cinikusan, ami persze elsősorban Peternek szól és nem a szőke lánynak. Persze az érzéseim most is minden logikus döntést felülírnak. Úgy érzem Dane könnyen beszél, ő mindig is valahol a partvonalról figyelte ezeket a dolgokat, és most csitítani próbálja a kedélyeket, de nekem nem megy ez ilyen könnyen. Megtörlöm a szememet, Dorina felé biccentek egyet, valamelyest jelezve ezzel, hogy nem rá haragszom, de annyi büszkeség azért van bennem, hogy bocsánatot nem fogok kérni és jó eséllyel arra se leszek képes, hogy érdemben együttműködjek Peterrel. De lássuk be mindig én rontom el. Világ életemben rossz pasik voltak nekem fontosak, és úgy tűnik, hogy Peter is közéjük tartozik. Nem kellene miatta kiborulnom, de hát az érzéseket nem tudom irányítani. Besorolva hát Dane mellé szó nélkül indulnék, el, ha Jade nem kanpá el a kezemet. A szememben könnyes vad fény csillan, ahogyan reflexből visszahúzom magamhoz. Nem Jade ellen szól, de most mégis mit vár? Örömmel újságoljam a jó hírt, amikor Peter újfent belegázolt a lelkembe, miközben eleve egy finoman szólva is veszélyes küldetés vár ránk, amit ha elszúrunk akkor megszűnhetek létezni? - Csak menjünk már... - pillantok Danere, ő úgyis válaszol helyettem Jadenek, én pedig már inkább a repülőre vágyom, hogy beüljek Dane mellé az ablakhoz, minél inkább elszeparálva mindenkitől és zenét hallgassak, vagy aludjak egyet. Nem akarok most tudomást venni senkiről sem. Meg kell gyászolnom egy barátot, aki mégis él, de közben ugyanolyan, mintha még mindig halott lenne. Az érkezés után is szótlan maradok, csak a többiekkel tartok szépen. Szívem szerint Dane mellett maradnék, de ha azt mondják külön pakoljanak le a lányok, akkor maximum ezt teszem. Úgyis indulunk bizonyára tovább a célhoz és nem fogunk aludni, vagy mást csinálni, nekem pedig nem is lenne hangulatom semmiféle tracspartihoz.
Akárki, akármit is mondjon egyenlőre eléggé felelősnek érzem magam a Peterrel történtek miatt. Nem is szívesen hagynám hát egyenlőre magára a srácot. Valahogy jelenleg úgy érzem, hogy eddig csak több bajt okoztam a csapat számára, mint hasznot. Ez pedig cseppet sem jó érzés. Sőt elég elbizonytalanító. Még akkor is, ha nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt ki is mutassam. - Tényleg csak segíteni szeretnék. Főként, mert hát... felelősnek érzem magam. Talán egyedül kellett volna mennem, hogy megszerezzem azt.- nem mondom ki, hogy Sárkánygömböt, hiszen rengeteg mugli mászkál körülöttünk, ki tudja mit gondolnának. Ugyanakkor igen hálás pillantást vetek Jade felé a békítő szavakért. Azt hiszem ebbe a társaságba kelleni is fog Jade pozitív, nyugtató jellegű személyisége. Elvégre már most is szinte tapintható a feszültség. Peter szavaira, hogy el kéne felejtenem, hogy az én hibám, nos kissé kényszeredett félmosolyra húzom a szám. Talán igaza van, és a folyamatos önváddal nem segítek senkin. De ezt könnyebb mondani, mint nem így érezni ténylegesen. Hisz tudjuk jól, milyen makacs jószág tud lenni a bűntudat. Amin hát Sophia megszólalása sem segít sokat. Nem igazán tudom, hogy ez most nekem szólt, Peter titkolózásának, vagy csak úgy alapból ennyire cinikus jellem. Talán nem is számít igazán. Minden esetre igyekszem nem nagyon magamra venni a haragos, feszült stílusát. - Béke? - igyekszem egy barátságos mosolyt erőltetni magamra, ahogy Sophia felé nézek. Ha mást nem Dane szavai kicsit megnyugtatóak. Legalábbis abban a tekintetben, hogy senkit nem zárnak ki, és ő is az együttműködést szorgalmazza. Bár arról fogalmam sincs, hogy Peter és Sophia közt valaha mi volt, vagy éppen, hogy Dane és Peter hogy viszonyulnak egymáshoz. Talán nem is az én dolgom. Minden esetre nem éppen könnyű feladat újként beilleszkedni egy ennyire összeszokott csapatba, ahol mindenki évek óta ismer mindenkit. Kivéve engem talán. Így az út további részében igyekszem leginkább Jade felé orientálódni, aki minden bizonnyal a csapat legnyitottabb egyénisége. És esetleg ha mód van rá, akkor őt tartom szóval, azaz inkább csak próbálom rávenni, hogy a repülő út alatt meséljen a kis csapatról. Arról a múltról, aminek én nyilván nem voltam részese. Hátha akkor jobban megértem őket.
- Nem a te hibád, ezt talán jobb lenne most elfelejtened - szólalok meg Dorina szavai hallatán szigorú hangon, már amennyire ez jelen pillanatban és helyzetben tőlem telik. Lassan kezdem úgy érezni, hogy - bármit is teszek - úgyis rosszul sül el, legyen annak az alapja bármilyen jó szándék is. Ígéretet tettem számukra, hogy a segítségükre leszek, az állapotom ellenére is megjelentem, bármennyire is voltak fájdalmasak a sérüléseim. Rendben, nem kellett volna eltitkolnom a harapást, de ha emiatt húzom ki magam a feladat alól, annak is veszekedés lett volna a vége. Egyszóval, igen szép kis feszültség kezd felszínre törni bennem Sophia arca láttán, de egyelőre lenyelem a békát. Oké, legyek én a hibás, hiszen tényleg van benne részem. Különben is, Laurana nyomába szegődni nem lenne szerencsés indulatokkal teli társaságban. - Bízom bennetek, de ez most nem erről szólt - csóválom meg a fejem Sophia szavai hallatán. Hogy bánt-e az, hogy ő és Dane együtt vannak? Nyilván böki a csőröm, igen. Határozottan. De eme döntésemben ennek az egésznek egyáltalán nem volt szerepe. Valamiért Joycehoz kellett mennem, ez tény. Szinte késztetést éreztem rá, hogy ő legyen mellettem ebben a nehéz időszakban. Fogalmam sincs arról, mi is van köztünk pontosan, de rá volt szükségem, még abban az esetben is, ha Dane és én rokonok vagyunk, Sophia pedig a legjobb barátom volt egy időben. Még akkor is, ha ez már egyáltalán nem állítható vissza. És biztos vagyok abban, hogy hasonló helyzetben ő is Dane társaságát keresni, mert a féltestvérem valamiféle támasszal tud szolgálni számára. Ugyanez a helyzet köztem és Joyce között is. Kötődöm hozzá, de hiba lenne ezt az egészet pont itt és most kivesézni, hiszen Sophia annyira mérhetetlenül dühös, hogy úgyis csak a hátrányokat látná a döntésemben. - Sophia! - emelem fel a hangom, amikor a lány Dorinát kezdi el bántani, amit határozottan nem érzek jogosnak. A szőkeségnek se mondtam volna el semmit sem, ha nem lett volna akkor és ott helyben, amikor ez történt. Soknak érzem az indulatokat, szóval talán jobb is, ha nem csatlakozom a kis csapathoz. Éhes vagyok ugyan, hiszen a tegnapi nap igencsak megviselte a szervezetemet, de ha rajtam áll, akkor inkább megyek egy másik helyre enni, semmint Sophia szurkálódó megjegyzéseit hallgassam. Főleg úgy nem, hogy közben másokat is belerángat az indulataiba. - Hagyd, úgyis azt hiszi, hogy én csak ártani szeretnék neki - legyintek egyet lemondóan Jade szavai hallatán némi keserű éllel a hangomban. Dane bizonyára Sophia mellett áll, szóval máris két embert tudhatok a haragosomnak. Remek. Mindenesetre, az út hátralévő részében inkább igyekszem meghúzni magam és senkihez se szólni, ha nem kötelező. Bármit is mondok és teszek, rosszul sül el, szóval konok hallgatásba burkolózom a gépen is. Abba persze belemegyek, hogy nincs több titok, hiszen eszem ágában sincs ismét ilyen körülmények között találni magam. Az pedig, hogy összeházasodnak... Semleges képpel fogadom a hírt, azon pedig még én magam is komolyan meglepődöm, hogy mennyire nem érdekel már. Talán csak az az oka, hogy Sophia ilyen indulatokkal viseltet irántam és tisztában vagyok azzal, hogy immár semmi se lesz a régi köztünk. Ideje hát feladnom a reményt arra, hogy valaha is ismét jóban leszünk és letennem a csatabárdot. Ha nem kér belőlem, nem erőltetem rá magam, ennyi. Sokkal, de sokkal boldogabb lesz nélkülem, ez már most láthatóvá válik számomra a viselkedéséből. Más esetben örülnék annak, hogy ismét Kansasben lehetek, hiszen rég jártam már erre, most azonban inkább némán baktatok a kis csapat után. Nincs több beszéd, nincs több veszekedés. Mondhatnám, hogy hurrá, de egyelőre más gondolatok kötnek le.
Dane hagyja, hogy Peter és Sophia megbeszéljék, lényegében lezárják egykori barátságuk utolsó kapuját is. Volt idő, amikor Peter érdekeit előbbre helyezte a sajátjánál először Lorelai majd Sophia esetében. Utóbb úgy vélte, hogy ő csak arra alkalmas, hogy tönkretegye mindenki életét, Sophiát azonban mégsem tudta bántani, sőt, furcsa módon mellé állt, és a lány jó hatással volt rá, együtt felismerték, hogy Dane számára, még lehet visszatérés. Ám akkor Dane is kénytelen elismerni, hogy Peter sem velejéig romlott alkat. Mindennek az alapja a pocsék gyerekkoruk, a szüleik vétke. Ez persze nem magyarázza Laurana tetteit, Sophia őse nyilván valamilyen másfajta indíttatásból lett gonosz. Talán valamit, ami talán elvette az eszét. Ennyi évszázad távlatából már nincsen visszatérés. Kivár tehát pár pillanatig, amíg Peter bocsánatot kér, Dorina magára vállalja a felelősséget, Jade pedig csitítani próbál mindenkit. S Dane meghozza a döntést. Az esély mindenkinek jár. – Igen Jade, össze fogunk házasodni, és ezzel kapcsolatban elmondanék valamit. – Néz körbe, egy pillanatra valóban annak a falkának az alfájának érzi magát, amely talán akkor lehettek volna, ha Loryt nem vadássza le Peter. Ám máshogyan alakultak a dolgok, most már nem kell mindenkinek vérfarkasnak lenni, hogy nagyjából egy családot alkossanak. Ivor ugyan nincsen itt, de beleillik ebbe a körbe Jade révén. – Most össze kell tartanunk. A belső viszályok ideje lejárt. Peter nem titkolózol többet, különben nincs az egésznek értelme. Laurana hosszú távon mindannyiunkat fenyegetni fog. Nem kell szeretnünk egymást ahhoz, hogy összefogjunk. Szerezzük meg a kaleidoszkópot, aztán menjünk utána. – Öleli magához a könnyes szemű Sophiát a derekánál. Nem megy bele abba, hogy a farkasgazda most már tudja-e irányítani Petert, jó eséllyel igen, de ha nem is, akkor egy gyenge, kezdő vérfarkast könnyen eltakaríthat a potenciális ellenfelek listájáról. Fogalma sincsen, hogy ki az az Emma és Joyce, nem bejáratos Peter baráti körébe, a Roxfortban pedig nem járt egy jó ideje. Biccent hát a féltestvérének, s felszállnak a repülőre. Úgy közel tíz órával később Kansasban keresi a tekintetével Ivort, aki remélhetőleg már birtokba is vette a szállást, minimum három szobára lesz szükség, a három férfi és a három nő akár nemenként is fel lehet osztva, úgysem a szobában fogják tölteni idejük nagy részét. A helyzet egyértelműen feszült, de most Laurana a fókusz. Tehát Ivort kell összeszedni, hogy elfoglalják gyorsan a szállásukat. Aztán irány a világítótorony.
Csak bólintok Ivornak, hogy maradjon az elintézni valók listáján, hogy békét kössön a Minisztériummal, hiszen a gyerekek... túl gyorsan nőnek, mások, mint a többiek, képtelenség, hogy óvodába adva őket ezt sokáig leplezzük és amúgy is... nem akarom, hogy bújkálniuk kelljen egész életükbe, barátkozzanak, legyenek szabadok, éljék az életüket büszkén arra, amik. Nem kavar fel túlságosan, vagy éppen semennyire, hogy milyen Ivor állati alakja, akkor sem, ha nem kimondottan cuki, csak egy mosollyal elfordulok a Tiltott rengeteg felől és sietek a találkozópontra.
***
Van az a rossz tulajdonságom, hogy könnyen lehet befolyásolni és ezt használja ki lényegében... mindenki körülöttem. Nem arról van szó, hogy soha nincsen saját véleményem, csak arról, hogy szeretnék bízni abban, hogy az emberek jót akarnak nekem és ha valamit mondanak, hogy így kell lennie, akkor tényleg így kell lennie. Így lehet, hogy hiába az én fejemből rántották ki a vérfarkast, utána percekkel később már képes voltam támogatni a szövetséget, sőt, még egy kis viccelődés is elhangzott közöttünk, bár azt hiszem nem repesett, amikor rámutattam, hogy a félelem vezeti a tetteit. Ha egyszer így van... Viszont elméletben Dane az, aki a legjobban ismeri, és ha nem szabad velünk jönnie, akkor nem fogok kardoskodni mellette, csak hagyom, hogy döntést hozzanak, hiszen én nem éppen ahhoz értek a legjobban, hogy az emberek karakterét megítéljem. Ellenben jól oldom a feszültséget a kellő pillanatokban, két lábon járó energia és szeretet bomba tudok lenni a dalaimmal és táncaimmal és... hűséges vagyok a barátaimhoz, remélem ennyi elég, hogy ne legyek felesleges a csapatban. Kibontakozik a beszélgetés vagy inkább veszekedés, amivel szembesítik Petert, hogy pontosan tudják, hogy mi történhetett, de egy kissé én még mindig azon kattogok, hogy Hiroval mi lehet és hogyan segíthetnénk, hiszen... persze, ha valaki belekeveredik Dane ügyeibe soha nincs garancia semmire, de Peter legalább visszajött, él, még ha innentől másként is, még ha fegyvert is adott Laurana kezébe azzal, hogy így már irányíthatja, ha jól értem. Nem egyszerű követni, de amikor Dorina is odajön, hogy legalább valamennyire kialakítsunk egy privát kört a beszélgetésre egy kis mosollyal fogadom, hogy a kezemért nyúl. Mondjuk a mosoly gyorsan leolvad, ahogy egyre jobban elmérgesedik a beszélgetés és Dorina közbelépéssel akarja enyhíteni a helyzetet, de Sophia erre csak még jobban odaharap. Még emlékszem, hogy milyen volt a Valentin-napi bál, mindenki keresztbe féltékenykedett mindenkire, amikor táncoltunk és Peter elméletben a legjobb barát volt, de belezúgott, de még se, és most Dane és Sophia van együtt Peter meg... hát igazából fogalmam sincs, hogy kivel, de gondolom vagy Joyce-szal, vagy Emmával, ha kettőjükhöz fordult a bajban. - Csak segíteni akar, bűntudata van, Sophia. Mindannyian segíteni akarunk, hogy vége legyen és senkinek ne eshessen baja. - jegyzem meg békítőleg és el is lépek Dorina mellől a lányhoz, habár Dane mindig ott van a közelében és a múltban rengetegszer fújt rám, mert hát... igen közvetlen voltam, mint általában minden helyes fiúval. De Dane-ben soha az életben nem mozdítottam semmit, szóval az egész féltékenykedése felesleges volt, hiszen mint általában, csak én estem bele a rossz emberbe és nem fordítva. - Sophia? - billentem félre a fejemet, amikor a kezéért nyúljak, hogy melléálljak és meglátom a csillogó eljegyzési gyűrűt. - Ez az, amire gondolok? - csillan fel a szemem és azonnal átugrik a tekintetem Dane-re, majd vissza, majd Dane-re. Nem mintha nem lenne fontos Peter leszídása, hogy el akart titkolni valami ilyen volumenűt, de... de na! Veszett nagy romantikus vagyok és lerí azt arcomról, hogy képes lennék a komoly helyzet közepén elkezdeni ujjongani akármelyik pillanatban.
Ivor szavaira bólintok egyet. Na nem mondom, hogy most már mindent értek, de nagyjából azért kezdem felfogni, hogy mit is fogunk csinálni. A pontos működését meg nem kell értenem. A képességemet sem ismerem ilyen behatóan, csak tudom, hogy mire vagyok képes azóta, hogy Danet irányítani tudtam. Lehetséges, hogy ha nem rémülök meg annyira, amikor Joyce meg akart ölni, akkor őt is tudtam volna, vagy a miatt hogy nem tudunk ártani egymásnak ez se működött volna, netán ő túl erős? Nem agyalok most ezen, hiszen Peter az, akire a legjobban figyelek. A legjobb barátom volt és most úgy nézek rá, mint akit nem is ismerek. Hazudik, nem mondja el az igazat, pedig nagyon komoly az, amire készülünk. Értem én, hogy még mindig bántja, hogy Danehez bármi közöm van, de már olyan sok idő telt el, igazán elfogadhatná, ha valaha is fontos voltam számára mindegy is, hogy milyen minőségben. De úgy érzem, hogy csak egyre távolabb kerülök tőle, hiába tért vissza, hogy mégis életben van. - Te... mégis mit Peter? Ennyire nem bízol bennünk? - emelem meg most már dacosan az államat. Kiböki végül azt, ami számomra már nyilvánvaló volt, de önszántából nem mondta volna el és ez már eleve rányomja az egészre a bélyegét. Olyan mélységesen bánt az egész, hogy el se tudom mondani, és amikor még azt is hozzáteszi, hogy másokhoz ment, hogy ellássák és segítsenek neki... Dane a testvére, talán csak félig, de gyerekkora óta ismeri. Vetélytársak voltak, de attól még összeköti őket valami és Dane maga is átment már ilyesmin, miért nem hozzá ment, vagy hozzám, aki... Nagyot nyelek. Próbálok erősnek mutatkozni, de mégis könny gyűlik a szemembe. A csalódottság, a düh, hogy ennyire elszúrta, pedig miatta jöttek ide. Miatta jött Lorelai, miatta ásott el engem, miatta kerültem bajba. Én az egészbe csak belekeveredtem és most, hogy Dane próbál segíteni, hogy auror lett rendesen, hogy talán van esély arra, hogy boldog legyek, Peter ennek képtelen örülni, hanem inkább mindent kockára tesz és titkolózik. Hát ide jutottunk? - Már azt sem tudom, hogy ki vagy... - suttogom szinte csak magamnak, hogy aztán hátrébb lépjek és megfogjam Dane kezét újra dacosan megemelve az államat. Pislogok párat, hogy a felgyűlt könnycseppeket visszakényszerítsem. - Az átok már benned van. Ha én megéreztem, akkor neki se jelent gondot, hogy kihasználja. - válaszolok végül immár egészen hűvösen és kimérten, hogy aztán ezzel a lendülettel hátat is fordítsak neki. Ideje megnézni honnan indul a gépünk és hogy pontosan mikor is kell beszállni és hogy addig mit csinálunk. Nem reggeliztem, úgyhogy ha van időnk talán jól esne valami harapinivaló is, vagy egy kávé, egy újabb, mert azt azért ittam indulás előtt. Aztán még Dorinára pillantok. Igazá nem neki szól a stílus, ahogyan végül megszólalok. Jade ennyire már ismer, hirtelen típus vagyok és szeszélyes, vele is bántam már csúnyán, de amikor segíteni kellett mégis csak jöttem, hogy kiszedjük a fejéből azt a Lesliet. - Végülis téged alig ismer, teljesen logikus, hogy benned bízzon, te légy mellette és segíts neki. - vetem oda szinte csak felvállról és meg sem várom, hogy szegény válaszoljon valamit. Ha egy kis beleérző képessége van, akkor talán nem veszi teljesen magára a dolgot és érzi, hogy ez bántó stílus elsősorban Peternek szól és annak, hogy mennyire pocsékul érzem magamat. Gyakorlatilag ha valami rosszul sül el a következőekben, akkor egy szempillantás alatt eltűnhetek, Peter pedig így viselkedik. Valószínűleg azért titkolózott, mert nem is nagyon érdekelné, ha így történne, legalább nem kellene néznie, hogy Dane és én közös életet kezdünk.
Peter korrigálására csak bólintok. Persze, tudom, hogy gyakran vannak efféle elszólásaim, és nem mindig sikerül megtalálnom az oda illő szavakat, de ez most valahogy a legkevésbé sem érint meg. Sokkal súlyosabb terhek emésztik a kicsiny lelkem. Nem szeretném otthagyni Hirot sem, apám fogságában. Bár azért valahol hálás vagyok Peternek, hogy nem mondja ki hangosan, hogy a nővérem halott, és nincs mit tenni. Talán az idős házimanó aki a nővéremet szolgálta segíthetne. És akadnak még olyanok, akik a nővéremhez húztak, és nem az apámhoz. Apám leginkább félelemmel tartja sakkban az embereket, főként, ha nem elég simán a család név, és a tekintély. A terv további ecsetelésébe sem akarok nagyon belefolyni. Talán kissé alkalmatlannak is érzem magam, hiszen nézzük csak meg mi történt Romániában. Minden az én hibámból. De nem akarok a kétségeim vagy a bűntudatom miatt gondot okozni a többieknek. Így egyszerűen hagyom, hogy az események irányítsanak, lesz, ami lesz. Azért igen is aggódom Peter miatt. Szeretnék segíteni neki, visszacsinálni a dolgot, vagy átsegíteni a nehezén, de tudom, hogy erre sem vagyok igazán képes. Úgy fest az én részem lesz itt az örök aggódás, minden és mindenki iránt. Ezt pedig talán a többiek is képesek leolvasni az arcomról, még ha nem is öntöm szavakba a gondolataim.
Szóval a reptéren csatlakozom a kis csoportosuláshoz. Jade tanácsára a varánuszom egy kicsinyítő bűbáj után a tértágított táskámban utazik. Legalábbis ez a terv. Mert a mugli repülőtereken állítólag szabályozzák az állat szállítást, és nehéz lenne megmagyarázni, hogy ha egzotikusnak nem is számító, de Új-Guineában őshonos 80 cm-es gyíkot mért akarok felvinni az utastérbe, és egyáltalán mit keres nálam. Azt mégsem mondhatom mugli biztonsági őröknek, hogy én teremtettem... Így a néha picit "ficánkoló" hátizsákommal besorolok Jade mellé, amikor Sophia és Dane Petert kezdik faggatni. Talán nem ez a legjobb hely a vallomásokra, ezért is végül megfogom Jade kezét és közelebb húzom a többiekhez, hogy szűk kis zárt kört alkothassunk. Peter vallomása végül eléggé meglep, hogy pont itt és most adta elő. A házban biztonságos környezetben jobb lett volna. De így is elég nagy a bűntudatom, és Dane és Sophia sem hibáztatható, ha tudni akarja az igazat. Elvégre, ha jól értettem mindannyiunk élete múlhat rajta. Nem mintha az enyém jelenleg olyan sokat érne. - Az én hibám. Bár jóvá tehetném valahogy. - fűzöm hozzá csendesen, bűnbánó szemekkel nézve Peterre. - Majd én mellette maradok, és figyelek meg vigyázok rá, hogy ne legyen baj. - nézek végül Dane és Sophia felé, mintegy felelősséget vállalva a történtekért, és Peterért is. Ha velünk akar tartani, akkor nem lenne fair visszaküldeni. Amúgy sem vagyunk elegen. De végül is nem az én kezemben a döntés.
- Dolgával - javítom ki monoton hangon Dorinát, habár tisztában vagyok azzal, hogy ezt szerencsétlen lány aligha fogja megjegyezni. Egyelőre mindkettőnk Hiro hollétén agyal és abban reménykedik, hogy a vámpír valamilyen úton-módon túlélte a csapdát. Még a saját bajom se foglal le annyira, mint a srác helyzete. Talán nem kellett volna ekkora kockázatot vállalnunk. De a sárkánygömb kétségtelenül hasznos fegyver lehet a kezünkben. - Szerintem ez esélytelen - csóválom meg a fejem Dorina szavai hallatán. Diana halott, de ezt nem mondom ki hangosan a lány előtt, elvégre nyilván ő is tisztában van a helyzettel. Mindenesetre, ha később szeretne visszatérni Romániába, hogy a saját szemével győződhessen meg a dologról, vele fogok tartani. Addigra talán én is rendbe jövök annyira, hogy bosszút állhassak azon az idiótán, aki ezt tette velem. És akit Joyce annyira meg szeretne találni... Kíváncsi vagyok, melyikünk akad rá előbb, habár a lány kétségtelenül ügyesebb az ilyesmiben. A pihenés számomra nem sikerült túlságosan, hiszen folyamatosan azon agyaltam, hogy mi lesz így velem a későbbiek folyamán. Az Emma által alkalmazott gyógyítás eddig sikeresnek ígérkezik, elvégre a bájitalok és a gyógynövények, amelyekkel ellátott, hatásosnak bizonyulnak. A fájdalmam határozottan enyhül, a tükörbe pillantva is sokkal emberibb kinézetem van, melynek révén azonban fel-felbukkan a lelki oldala is ennek a traumának. Apám vadásznak nevelt, nem vérfarkasnak, én pedig voltam olyan ostoba, hogy magamtól szerettem volna csatlakozni hozzájuk. Fogalmam sincs afelől, honnan is eredt eme késztetés bennem. Talán Joyce miatt, hogy képes legyek megvédeni őt, talán csak maga a nyers erő csábított? Esetleg a régi triónknak ez a végzet lett volna előre megírva? Mi tagadás, az életnek néha igen torz humorérzéke van. Dane, Lory, majd én... Vajon mit szólnának a golfpályán kalandozó kölykök, ha egy másodperc erejéig bepillantást nyerhetnének a jövőjükbe? - Sophia, én... - szólalok meg, amint régi barátnőm vádló zöld tekintetével találkozik a sajátom. A szívem kihagy egy ütemet, hiszen igencsak biztossá válik számomra, hogy ismét a barátságunkkal játszom. A szemében talán csak most tértem vissza a halálból, de ez még nem mos ki a bűneim alól. - Bocsáss meg, nem kellett volna - ismerem el némi hezitálás múltán a hibámat. Ez azért eléggé váratlan fejlemény lehet számára, hiszen soha életemben nem voltam olyasvalaki, aki ennyire nyíltan beszél bármiről is. - Romániában megharapott egy vérfarkas és jelenleg én is azzá válok - ismerem el végül kelletlenül, Dane szigorú szavai hallatán csupán hümmentve egyet. Látom, amint Jade érdeklődve közelebb araszol felénk, de nem zavarom el, hiszen neki is joga van tudni mindenről. Elvégre, ő is jelen lesz végig a küldetés folyamán. - Ez a Laurana és a képessége... - szólalok meg némileg töprengve. Ha hazafordítanak, vállalom és elmegyek, hiszen tényleg nem áll szándékomban senkit se veszélybe sodorni. - Gondolod, hogy már engem is képes lenne az uralma alá hajtani? - pillantok fel végül. - Még nagyon az út elején járok, az átok még nem teljesedett ki teljesen, talán vannak bizonyos feltételei. Mint a vámpíroknál a vérivás. Lehetséges, hogy az első holdtöltéig nem fog rajtam a képessége? Ez - véleményem szerint - teljesen logikus felvetés. Hiszen a vérfarkas kór is egy átok, amelynek idő kell, mire teljesen a hatalmába kerít valakit. Igaz ugyan, hogy tapasztalatlan vagyok ezen a téren és a farkas formámat se leszek képes irányítani első alkalommal, de ez a kezdő szint valamennyire még a hasznunkra válhat. Talán Laurana ereje is feltételekhez kötött. És így talán én is velük tarthatok. - Emma és Joyce elláttak, csillapították a tüneteket, nem lesz gond - biztosítom a kis csapatot. - Ha pedig oda kerülne a sor, akkor bezártok valahova, ahol nem leszek az utatokban. Dane, te tudod, mit kell tenned - pillantok féltestvérem irányába. Együtt nőttünk fel, rengeteg titkomat osztottam meg vele anno és még évekkel ezelőtt tanítottam is pár rúnát számára, melyeknek segítségével egy igen erős mágikus védőkört idézhet meg maga köré, amikor átalakul. Persze, ez csak addig volt hasznos, amíg nem tanulta meg kezelni az erejét. Onnan nem törhetett ki és nem árthatott másoknak. - Fogalmam sincs, mennyire leszek magamnál, szóval rád bízom a kört, ha nem gond - vonom meg végül a vállam. - De tényleg szeretnék veletek tartani. Kellemetlenül érintene, ha itt és most kellene visszafordulnom, hiszen pont az ígéretem miatt szálltam szembe a fájdalmammal is. Igen, el kellett volna mondanom, de tartottam attól, hogy a hír hallatán nem leszek szívesen látott vendég egy pillanatig sem.
- Megfogadtam annak idején, hogy Leslie-t soha semmilyen körülmények között nem engedem a hátunk mögé. Ha velünk tartana.. nem tudjátok, hogy mire képes. – Dane nem egy félős alkat, de ha valakitől ő is tart, az Leslie. A férfi már számtalan esetben került életveszélybe, megannyi sötét alak akarta már ezüsttálcán látni a fejét. Könnyű ellenfelek voltak. A született vérfarkas csapdába ejtését viszont hosszú időn át tervezte, s csak az aprólékosan kigondolt stratégiának köszönhető, hogy végül nagy szerencsével sikerült. A nő tipikusan bosszúálló jellem, de végülis mindketten elkövettek egymás ellen kemény dolgokat, talán itt az egál, távozzanak hát békével, nem kell ezt többet erőltetni. Spencer tehát lelép a gyerekekkel, Dane még búcsút int, hogy aztán Petert kezdjék méregetni immár a repülőtéren. – Akkor nem fogsz jönni. Nagyjából mindannyian érezzük, hogy megváltoztál. Utolsó esély öcsém, ha nem vallasz, akkor megoldjuk nélküled. Aztán ha nem jössz velünk, és levadász a vénasszony, akkor így jártál. – Ingatja a fejét, pont azt tudták meg Lauránáról, hogy az uralma alá hajtja a vérlényeket, vagy megöli őket. Immár Peter is közénk tartozik, tehát célpont is egyben. Ráadásul Dorina is aggódik Peter iránt, nyilván tud valamit. – A vámpír ott maradt? Nem vállaltunk érte felelősséget, és ez most lényegesen fontosabb. Ha nem tudná más megszöktetni, pár napot csak kibír valahogy. – És bólint Peternek, ez az a világítótorony, amit gyerekkorukban is felkerestek, Leslie valami különös módon vonzódik hozzá. Talán van ott valami, ami egy sötét varázslónak, esetében boszorkánynak a hasznára lehet. – Igen, a te vérvonalad a nyom. Vissza tudjuk fejteni, hogy honnan indult, ám mindez érdekes, hiszen ha nem rólad lenne szó, hanem Laurana egy tőled független ellenfél lenne, megtehetnénk, hogy egy rövid időutazással simán a szüleit öljük meg, ám akkor ártatlanok szenvednének. Így meg kell várni, amíg az a gyermeke, akinek a leszármazottja vagy, megszületik, és utána végzünk Lauranával. – Ráadásul az sem elég, hogy egy csecsemő megszületésére várnak, minimum fel kell már nőnie, hogy ne legyen veszélyben a gyerekkora, ha az anyját idejekorán eltakarítják. Nem lesz mindez egyszerű. Jade párja, ez az Ivor ütőképes szövetségesnek tűnik, de az eskü.. Nem biztos, hogy ennyire bele kellett volna bonyolódni. Mindenesetre a vöröske olyan idegenekkel kavar, aki képes térben és időben is utazni? Hol szedi ez össze a pasijait? A repülőjegyek megvannak, a meleg ruhák csak ami rajtuk, és a nyári a táskákban. Ám a felszállás előtt el kell dönteni, hogy Peter vajon színt vall-e, és jön, vagy hazudozik tovább, és itt hagyják.
A megszeghetetlenről és ami a hozadéka volt elmondtam mindent a társaságnak. Feleslegesnek tartottam ezzel kapcsolatban sunnyogni. Az elejétől nyílt lapokat kértem Dane-től is. Én sem fogok akkor másképp hozzá állni a társasághoz. Spencert kifejezetten bizalmatlannak érzem irányomba, de ez őszintén szólva teljesen érthető és nem lep meg. Ennek ellenére nincs ellenérzésem azzal kapcsolatban, hogy a gyerekekre ő vigyázzon. Sőt. Peter állapotát inkább nem kommentálom, úgy vélem, a társaságból is bőven van aki megérezze és számon kérje a hülyeségéért. Ez nem az én tisztem. Nem is ismerem a srácot. - Nem is vagyok hajlandó mindenkivel alkudozni, de úgy gondoltam, mindenki érdeke, és könnyebben le lehet zárni az ügyet, ha valamit valamiért elven szóra van bírva.. - vonok vállat Dane szavaira. Arra pedig, hogy mikor találkozzunk csak bólintok. - A reptéren foglak titeket várni. Majd szerzek valami táblát a kedvetekért. - nem mintha nem lennék egyébként épp elég feltűnő, de jóaz. Sophia kérdésére felé fordulok egy biccentéssel. - Bocsáss meg, néha elkavarodok, ki mennyire tájékozott az ilyesmiben. - ami egyébként igaz is. - Tér-idő síkvándor vagyok, de nem tudom irányítani, de a tárgy amit kerestek..keresünk, lehet a fókusz odafelé. A vérvonaladat visszamenőleg végig követve pedig be tudjuk mérni a pontos időt. Vagyis meghatározhatjátok, hogy mikorra menjünk vissza, kisiklás és egyéb "balesetek" nélkül. - igyekszem röviden össze foglalni, de azért érthetően mindenki számára. Ha valami nem tiszta, úgy is kérdeznek, de ennél mélyebben nem látom egyenlőre értelmét bele menni, főleg, hogy sietünk. Jade megjegyzésére csak köhintek egyet. És főként neki címezve mondom csak - Az első találkozásom velük nem igazán volt baráti, ami után ilyesmiért lobbizhatnék csak úgy. De... Nemrég én is gondoltam rá, hogy hamarosan vissza térhetnék tisztázni a történteket. Már csak miattuk is. - simítom meg Amy üstökét.
***
A kastélyba felérve, miután mindent elrendeztünk már, a sellő kap tőlem egy kézfogást "búcsú" gyanánt. Jade puszija pedig meglep, ami igazából ki is ül az arcomra és ki is csal belőlem egy szolid mosolyt. Könnyeden, laza ölelésre vonom és ha a kastélyból kiérve velem tartana a Tiltott Rengeteg felé akkor még az állatlény alakomat is láthatja. Amit egyébként előtte esélyesen sosem látott. Nem túl bizalomgerjesztő, vagy cuki, nem is csak egy nagyra nőtt sakál, valóban egy "szörnyet" tükröz inkább, csak nyomokban sakál vonásokkal. Hamar eltűnök a fák között és irányba állok a célállomás felé, vagyis a tengeren túlra.
Ha nem Spencerre bíznám a gyerekeket, akkor talán Dorinára, de hát Dorina is jön velünk, tehát igazán nagy segítség, hogy elvállalja. Én még mindig elhivatottan állítanám, hogy igen is helytállna, akármit is mond, de hát most mit csináljak, nem rághatom a fülét addig, míg megtalálja a szíve mélyén rejtőző hőst! Egy kicsit átsuhan az arcomon az aggodalom, amikor Hiro története még jobban kibontakozik és még az se tűnik megoldásnak, hogy Dane auroroknak adja le a fülest. Dorina mesélte korábban, hogy az apja milyen befolyásos, de azért akárhányszor bukkan fel és még többet tudok meg róla még jobban elképedek. Nem fogadom el, hogy esély sincs ellene, azt már nem, de azért néhány percig elpislogok, míg feldolgozom a dolgot és Ivor mellé kerülök, hogy a beszélgetés közben a gyerekekkel is foglalkozzunk felváltva, vagy éppen egyszerre. Az biztos, hogy nem én leszek az, aki tovább magyarázza Ivor elméletét a vérvonalról, de még az se, aki tudja, hogy hol a fenében lehet az a világítotorony. De legalább szép vagyok és tudok énekelni! Hm... - Ó, hát akkor... hát akkor nem. - válaszolom egy kis mosollyal, amikor több frontról is megkapom, hogy Leslie úgy sem menne bele. Pedig tagadhatatlanul erős, ő se szereti a nővérét és hát ki más lehetne a hetedik? Nem rugózok rajta sokat, mert Dane szerint kevesebben is megoldhatjuk én pedig bízom abban, hogy igaza lesz, bár azért ott van egy kis büszke mosoly az arcomon, hogy megleptük azzal, hogy legalább valamennyi információt elárult Leslie, nem csak lelépett. Peter nem valami okés, de én nem vagyok olyan ügyes varázslényekben vagy átkokban, hogy leessen, hogy miért akart odakapni a familiárisom és mit érzékelt, a beszéd képességét nem birtokolja, hogy eljárhasson a szája. Dane kiadja az ukázt a repülőútra és egészen fellelkesülök, hiszen a turnékhoz is repülővel jártunk és szeretem végigcsacsogni az utat megtörve a monotonitást, bár a Black Birdsnél tény és való, hogy ezt nem mindenki értékelte a Tokyo-ba vezető úton. - Mondtam, hogy állampolgárságot kellett volna kérned a Minisztériumban minél előbb, akkor adtak volna mugli papírokat! - mondom, ezzel legalább kicsit lobbizva azért, hogy eljussunk odáig, hogy a gyerekeknél se kelljen annyira trükközni a jövőben. Én egész életemben járkáltam a világok között, hiszen a repülőjegy még mindig olcsóbban ki tud jönni, mintha mindenhová zsupszkulccsal utaznék, nem olyan gyakori dolog az.
***
Mindenki szétszéled a főhadiszállásnak használt házból, kivéve Spencer és mi Ivorral, elrendezzük a gyerekek dolgait, felvisszük őket az iskolába, aztán elköszönök mindenkitől, a gyerekektől nagy cuppanóssal és széles mosollyal, mintha csak egy ártatlan kirándulásra hagynánk el őket, Spencertől hálásan, Ivortól pedig, ha nem tud velünk jönni, akkor lábujjhegyre pipiskedve egy puszival.
***
Egy vászonzsák stílusú hátizsákkal érkezem, ami inkább tűnik tornazsáknak, egyszerű terepszínű, mint egy szimatszatyor néhány szegeccsel, de teli van tűzdelve vagy ötven színes kitűzővel és felvarróval. Nem tértágított, tényleg kevés cuccot hoztam, ami a ruhákat illeti, de a kezemben ott van egy tokban a gitárom is. Nekem alapvető, hogy magammal hozom, hiszen dalmágus vagyok, ahogy rengeteg ékszer is csörög a csuklómon, nyakamban, fülemben és nem csak azért, mert szépek. Na jó, a felük azért. Rutinosan és teljesen fesztelenül viselkedek, nem zavar se a technológia, se a muglik, se az ellenőrzés, ezerszer csináltam már és úgy is minden rendben lesz... ugye? Megtorpanok, amikor Sophia a sarkára áll és csak ekkor esik le, hogy Peter esetében nem sérülés, nem fáradtság, hanem harapásról van szó. Vámpír harapásról? Vérfarkas harapásról? Egészen közel húzódom hozzájuk és várom a végkifejletet, bár azért ott nem tartok, hogy bontsak egy chipset, mert ez egy elég komoly témának tűnik, nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni. Mondjuk... azért Peter megpróbálta.
Spencer még kap tőlem egy ölelést, mielőtt távozik, de egyáltalán nem érzem, hogy okom lenne haragudni rá e miatt. Mi rángattuk bele, én már az elején is mondtam neki, hogy nem várom tőle, hogy velünk tartson, hiszen csak a testvére miatt vittem Danehez, még azt is félve, hogy valami balhé lesz a vége. - Semmi baj, igazán hálás vagyok minden eddigiért is! - még egy gyors futó puszit is kap az arcára, mielőtt elengedném. Fura érzés. Bár Peter olyan hosszú ideig volt a legjobb barátom, Spencert pedig olyan rövid ideje ismerem, de a sellő kedves, nyílt jelleme, ez a lovagias beállítottság valahogy sokkal közelebb hozta hozzám ez alatt a rövidebb idő alatt is, mint Petert, aki Dane felbukkanása óta, csak féltékenységgel, hazugságokkal és parancsolgatással mérgezte a kapcsolatunkat.
Én egyáltalán nem úgy látom, hogy a másik csapat rendben lenne ,hiszen Dorina is elég nyúzott, Hiro elő se került, Peter pedig rettenetesen fest és miután elég régi barátok vagyunk, csak ha egyáltalán nem érdekelne, akkor nem lennék vele tisztában, hogy valamit elhallgat, a képességeimnek hála pedig a kezdeti izgatottság miatt most már kezd az is egyértelművé válni, hogy pontosan mit, de mégis adok esélyt neki, hogy elmondja ő maga. - Az én vérvonalamat? - nem, én már megint nem tudok pontosan minden részletet, vagy csak még mindig nem vagyok annyira eszes, hogy mindent tökéletesen összerakjak azokból, amiket Dane időnként csepegtetett. Jade felvetése is teljesen abszurdnak tűnik, hogy pont azt a Lesliet próbáljuk megkérni, hogy segítsen, hiszen legutóbb eléggé a tudtunkra adta, hogy neki aztán esze ágában sincs semmiféle módon belefolyni ebbe az egészbe. Az is kész csoda, hogy sikerült rávenni, hogy adjon információkat, hiszen amikor én eljöttem a házból, akkor még hajthatatlannak tűnt. - Szerintem erre semmi esély. - rázom meg a fejemet végül Jade felvetésére, de még mindig Petert fixírozom, hogy aztán végül mindenki pakolni induljon és már csak Danenel beszélem meg az aggodalmamat azzal kapcsolatban, hogy Peter nem mond igazat és hogy vajon ez mennyire teszi veszélyessé, vagy a jelenlétét labilissá ebben a helyzetben.
Így aztán, amikor a repülőtéren találkozunk még az előtt, hogy sorbaállnánk, muglik között, határozottan állok oda egykori legjobb barátom elé. Sok mindenben változtam és fejlődtem az utóbbi időben annak hála, amiken keresztül mentem és bár még mindig nem én vagyok a legokosabb a csapatban, de... - Mégis hogyan bízzunk benned, ha nem vagy őszinte? Ez az egész, amire készülünk... felfogtad, hogy az életembe kerülhet? Te pedig titkolod azt, hogy mi harapott meg és hogy mivé váltál mindannyiunk elől. - most már nyíltan neki szegezem a nem is kérdést, még ha kicsit meg is remeg a hangom, hiszen ez ténymegállapítás. A képességem miatt érzem, hogy mivé vált, hogy vérfarkas lett, hogy nem azért fest pocsékul még mindig, vagy nézett ki úgy tegnap, ahogy mert nem volt jó napja, hanem azért, mert dolgozik benne az átok. És mi van akkor, ha belefutunk egy teliholdas éjszakába? Mi van, ha ő maga lesz az, aki megöli az egyik felmenőmet és soha nem születek meg? Felfogta, hogy mennyire kockázatos titkolóznia egy olyan küldetésben, amin az életem múlik? Vagy már ennyire nem is érdekli, hogy velem mi lesz?
//Kísértetvadász III: Egyértelműen érzékelik egy sötét teremtményről, legyen az szellem, vérfarkas, vámpír stb. hogy micsoda és kicsoda és hol van pontosan. Képesek ezeket a lényeket az uralmuk alá hajtani, persze ez függ a lény szintjétől, korától és a kísértetvadász korától és gyakorlatától is.//
Jade ölelős üdvözlése meg is lephetne, de igazából kezdem megszokni az impulzív személyiségét. Noha én egész más körülmények közt nőttem fel. Nálunk nem volt divat az ölelés, vagy bármilyen más szeretet nyilvánítás. Sokkal inkább a vas szigor, és a fegyelem. Gyakran tényleg olyan volt az életem, mintha állandóan törött üvegszilánkok között kellene mezítláb sétálnom. Itt és most viszont nagyon is jól esik Jade ölelése. Talán a szükségesnél egy picit tovább is időzöm el benne. Tálán csak nekem is szükségem van némi bátorításra, és vigaszra a Romániában történtek után. Noha erről a vörös barátnőmnek fogalma sem lehet. De amikor Hirot keresi, akkor csak szomorúan rázom meg a fejem. - Én.. nagyon sajnálóm... de ő Romániában maradt... - mondom ki végül a kellemetlen igazságot. Sőt Dane és Peter szavaira csak egy keserű sóhaj jut. - Nincsen értelme. Az összes auror dolgozik az apámnak. Csak tanácsolnák, hogy felejted el a vámpírt, és törődj a magad... őő... tárgyával. - mintha egy pillanatra annak is megörülnék, hogy megtaláltam a megfelelő szót, egy ilyen szörnyű helyzetben. Noha fogalmam sincs, hogy valójában megint nem sikerült eltalálni azt a fránya szólást. - Diana a nővérem mondta, hogy elintézi később, hogy Hiro megszökhessen. De ő... Nos később visszamegyünk érte, ha elcsitultak a dolgok. Most lenne öngyilkosság. - nem. Képtelen vagyok kimondani, hogy a nővérem halott. Az életét adta, hogy Peter, a testvéreim, és én megszökhessünk. Ez pedig... felfoghatatlan, és túl közeli. Nem vagyok még képes elfogadni. Pusztán a tekintetem akad össze Peterével egy röpke pillanatig, ahogy a Romániai út kerül szóba. - Biztosan? - én tényleg aggódva nézek Peterre, és valahogy nem nyugtat meg a válasza. Hiszen tudom, hogy nem csak az út, hanem az amivé ott vált, az viseli meg. Mégsem szólalok meg egy darabig újra. Nem mesélem el, hogy mi történt Peterrel. Ezt talán neki kell majd megtennie, ha feldolgozta, és képes lesz szembe nézni vele. Szóval igen, szívesen vele tartanék, már csak a mardosó bűntudat miatt is, amikor arra kerül a sor, de ő nem akarja, és nekem is a testvéreimhez kell mennem. Darrenre bízom a két kicsit. Tudom, hogy ő lassan példaképként tekint Peterre, és szívesebben jönne velünk, de még fiatal. Csak 17. És a testvéreinknek van szüksége rá. Rám pedig a csapatnak. Ivor fürkésző tekintete szinte már fel sem tűnik, bár fogalmam sincs, hogy mikor és hogy keveredett a csapathoz. Az egész Leslie-s és esküs dologhoz nem szólok hozzá. Mert hát lássuk be nem is tudnék mit mondani, és hozzátenni, ami érdemben hasznos volna. Szóval az információt is csak csendesen tudomásul veszem, hogy találkozunk a repülőtéren. Még sosem utaztam így, ezért ez érdekes lesz. Szóval, miután itt véget ért a találkozó, én a testvéreimhez térek vissza. A reptérre sikerül kissé korán érkeznem, de addig is, amíg meg nem pillantom a többieket, úgy nézelődök, mint kisgyerek az édességboltban. Nincs nálam, csak egy válltáska, de hát az tértágított, és benne van minden szükséges holmim. Viszont azon teljesen elképedek, hogy mekkora méretű bőröndöket, képesek ezek a muglik maguk után cipelni. Meg hát nekem nagyjából minden új, ami repülés, így leginkább Dane-t keresem a tekintetemmel, és mindenben őt próbálom majd utánozni, hogy ne csináljak biztos semmi bajt. Nem kell, hogy már a reptéren elakadjunk néhány túlbuzgó mugli biztonsági emberen.
- Nem, nincs semmi bajom - felelem Dorina kérdése hallatán, habár az állapotom láttán eléggé kételkedhet a szavaimban, de most tényleg nem én vagyok a fontos. A fájdalom nehéz, ezért egyelőre nem foglalkoztatnak a lelki oldalai, azon ráérek akkor agyalni, ha a testem kínjainak vége. Elvileg a főzetek hamarosan hatnak és mintha már kezdeném is magam jobban érezni, de még idő kell és egy kis pihenés. Öt perc talán, esetleg másfél óra, nem tudom. Jade részéről számítottam egy hasonló üdvözlégyre, de szerencsére nem csontropogtató az ölelése, úgyhogy sikerül kibírnom anélkül, hogy felordítanék fájdalmamban. A testem egyes pontjai igen érzékenyek, de a sebemet sikeresen elrejtettem. Aligha hiszem, hogy részt vehetnék ebben az egészben, ha pontosan tudnák, mi is történik velem jelen pillanatban. Így sincs elég emberünk, márpedig mindenkire szükségünk lehet. A Spencer nevű tag nem csatlakozik végül hozzánk, de őszintén szólva ez itt és most nem különösebben hat meg. Valahogy lehetetlen számomra koncentrálni. - Megviselt a romániai út - felelem Sophia megjegyzése hallatán. Azt csak nem szeretném pont itt és most közölni velük, hogy éppen vérfarkassá válok. El se merem képzelni, miféle reakciókkal járna a kijelentésem. Észreveszem Dane gyanakvó és Ivor méregető pillantását, de egyelőre lerázom magamról a kellemetlen érzést. Semmit se tudhatnak. Semmit. Dorina nyilván nem mondhatta el nekik. Majd én közlöm velük, amint vége ennek az egész ügynek. Jade famíliárisának képességei semmit se hatnak. A fájdalmam mintha enyhülne egy kissé, de az is alig észrevehetően. Mindenesetre, remélem, nem lesz valami feltűnő, ahogy a kis jószág körülöttem sündörög. - Leslie? - kapom fel a fejem a név hallatán. - Én nem bíznék benne - csóválom meg a fejem, de végül annyiban hagyom a dolgot. Bárhogy is állunk a nővel, akkor se tetszik az ötlet, miszerint ő is jelen legyen. Veszélyes, én legalábbis továbbra is annak tartom. - Ez az a világítótorony? - sandítok Dane irányába, hiszen még igen élénken emlékszem még a kamaszkoromban felbukkanó helyszínre és a mesebeli viharmadárra, amely után még trióként kajtattunk. Kissé fura és rossz érzés lesz számomra Lorelai nélkül visszatérni oda. Soha életemben nem hittem volna, hogy ez történik majd egyszer velünk a jövőben. A dráma, a majdnem halál, a visszatérés... Rengeteg fordulat, viszonylag rövid idő alatt. - Ez Dorina feladata, de talán nem árt, ha visznek a véréből is egy keveset - teszem azért még hozzá, hiszen a szőkeség vére nyitotta meg a lejáratot, talán most is kelleni fog. - Szerinted boldogulnak az apád embereivel? - pillantok a lány irányába. Felesleges bárkit is odaküldeni, ha Dorina apja élet-halál ura abban a sárkányrezervátumban. - Nekem oké - biccentek egyet engedelmesen Dane szavai hallatán. Nem áll szándékomban Sophiát veszélybe sodorni és Dorina számára se engedem, hogy velem tartson, ha esetleg szándékában állna a dolog. - Egyébként sincs sok holmim, de egy kis időre legalább lefekhetek pihenni - állok fel engedelmesen a helyemről. Tényleg reménykedem abban, hogy addigra sokkal jobban fogom érezni magam. A találkozó után hát felállok, majd elindulok a kastély irányába, végül sikerül időben a repülőtérre érkeznem. Szerencsére immár sokkal jobban vagyok, mondhatni nagyszerűen érzem magam, ami egyelőre határozott örömmel tölt el. A lehető legkisebb mértékben se tölt el aggodalommal.
Jade minden esetre félreértette, hogy nem reggel indulnak, hanem még most este, az éjszakai járattal, hiszen nincsen vesztegetnivaló idejük, ezért Dane pár szóban sürgetőleg ezt összefoglalja, miközben gyanakodva méregeti Peter és Dorina kettősét, akaratlanul is belevonja az ölelésébe Sophiát. – Érzek valamit. Olyan furcsa, mintha.. – Suttogja a lány fülébe, noha most nem önti még inkább szavakba a kétségeit. Nem tudja biztosan, hogy Petert megharapták, ám a vér csalhatatlan illata ott van a levegőben is. – Nem tehetünk most a vámpírért semmit. Ez halaszthatatlan. Habár.. Ha leírod, hogy pontosan hol voltatok, szólhatok az ottani auroroknak, hogy szálljanak ki. – Jut eszébe a gondolat, most már hivatalosan is állományban van. A legális élet előnyei na igen. – Nem tudom, nagyon remélem. Nincsen más esélyünk, mint megpróbálni. – Vonja meg a vállát suta, kényszeredett kínnal Jade kérdésére. Laurana még Leslie-nél is hatalmasabb, holott a szőke lány jó ideig a mentora volt, nagyon nehezen sikerült elkapnia, és ha valaki már hatszáz éve él, épitgeti a hatalmát, közel lehetetlennek tűnik. Ám ki tudja, hogy ez a Laurana mire készül, jó eséllyel el akarja törölni a föld színéről azokat, akik árthatnak neki. Aki pedig meghunyászkodik, azt maga mellé állítani. Spence-rel tehát kezet fog, ez hát a barátok dolga, néha nem lehet a veszélybe együtt menni, vigyázni kell inkább arra, ami a másiknak fontos. – Te inkább a Roxfortban pakolássz, vagy ahol akarsz. – Veti oda Peternek, mert ő aztán nem hajlandó beengedni a közös házukba, ha nem hajlandó elmondani, hogy mi történt vele. Ha valóban vérfarkas, s most változik át bestiává, Sophia ellen fordulhat, azt pedig Dane nem hagyná. – Sosem gondoltam volna, hogy bármilyen segítséget ki lehet belőle csikarni. – Vélekedik Ivor szavaira, Jade-ére viszont csak megrázza a fejét, nincs az az isten, hogy többé bármelyik McGregor lánnyal társközösséget vállaljon. Akkor már inkább százszor a féltestvére, még ha az idióta most éppen titkolózik pont a barátai előtt. Ennek még meg lesz a böjtje. – Nos rendben, akkor holnap, ottani idő szerint délután kettőkor találkozunk. – Mutatja oda a telefonját az idegennek, amin láthatóak a koordináták. Akkor hát öt főre veszi meg a repülőjegyet. Három nő, és a tesvérpár. – Nyári cuccokat pakoljatok, ott még árnyék sincs. – Szól körbe, aztán kézenfogja Sophiáját, hogy el is induljanak vissza a saját házába, noha Sophiának nem sok holmija van nála, főleg nem kis rucik, de ha szükséges, el tudnak még szaladni vásárolni, legrosszabb esetben majd a kansasi reptéren. A repülőjegyek visszaigazolóját mindenkinek a kezébe nyomja, az éjféli géppel mennek a Heathtrow-ról. Úgy két óra lehet, amíg oda nem kell érni a terminálra, szépen jönnek a vizsgálatok, aztán a beszállás. Olyan nyolc óra lehet most.
Úgy érzem, hogy cserben hagyom Sophiát, de ahogy Dane mondja, ez nem olyan harc, ami nekem való volna. Nagy valószínűséggel csak hátráltatnám őket azzal, hogyha nem vagyok ott száz százalékosan, márpedig a leégett ház, az egész gyászfeldolgozás és összességében az, hogy ügyetlen fajankónak érzem magam a sok leleményes egyed között egyértelműsíti számomra, hogy jobb mindenkinek, ha hátra maradok. - Ez csak természetes! - bólintok Dane szavaira Jade ikreit illetőn, majd miközben búcsúzóul magamhoz ölelem Sophiát, halkan elmondom neki az aggályaimat. - Leslie és Ivor megszeghetetlen esküt közöttek egymással, információért cserébe az ikrek apja megvédi Lesliet Lauranától. Nem tudom, hogy ez mennyiben módosítja a számításaitokat, de talán hasznos, hogyha tudsz róla. Kérlek nagyon légy óvatos! És kérlek.. ne haragudj rám. - sütöm le bocsánatkérően a szemeimet egy pillanatra. Szegény Sophia, nem egy ilyen gyáva frátert érdemelt volna barátnak, mint amilyen én vagyok. Amennyiben Jade is áment mond, úgy valószínűleg én kísérem haza az ikreket, de mivel imposztornak érezném magam más otthonában, így azért előtte engedélyt kérek arra, hogy roxforti szállásomon lássam vendégül őket. A faluba nem merném hazavinni kettejüket így, hogy ott a leégett ház, meg minden efféle. De a Kastélyban nyilván nem eshet bajuk. Majd összeszedem minden tudásomat és mókázunk velük, amíg a szüleik távol vannak. Eszemben sincs hagyni, hogy aggódjanak, hiszen.. apa és anya csak "kirándulni megy haverokkal".. nem igaz?
//Nagyon köszönöm a lehetőséget! Szerettem a játékot még akkor is, ha szegény Spencet nem kapta el a harci hév
Friendship is unnecessary, like philosophy, like art.... It has no survival value; rather it is one of those things which give value to survival.
Ivarn-vo Inor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lawrence, Kansas 2021-02-08, 04:06
Miután újra magamra találtam, és Dane-ék is vissza jöttek, a tudtukra hozom, hogy sikerült Leslievel egyezséget kötni. Nem titkolom, hogy egy Megszeghetetlen Eskü képében, így az én jelenlétem már biztos. Elmondtam nekik amit a farkas megosztott velünk. De utána segítek Jadenek a kicsikkel meg igyekszem kivenni a részem abból, hogy ne csak másokat akarjon megnyugtatni, de ő is meg tudjon nyugodni. Megkérem, hogy had maradjak mellettük estére. A nap folyamán regenerálódik a karom is, bár estig kissé merev marad de ez nem akadályoz, hogy segítsek neki amiben tudok. Mielőtt mi is nyugovóra térnénk, beszélek vele a történtekről, ha nem utasítja el kapásból az egészet és felajánlom, hogy kigondolok valami megoldást, hogy az elméje ne lehessen többé átjáróház. Miután mindenki elaludt, azért még volt egy kitérő utam, ahol... lényegében a láncaim megalkotóját próbáltam mentálisan elérni. Egyetlen üzenettel, mégpedig, hogy lazítson ha tud a béklyóimon mert szükségem lesz az erőmre... Különösen kellemetlen érzés.. mintha valami kicseszett istenségtől kérnék engedélyt vagy kegyet... Sosem értettem, hogy az az átkozott sárkány évszázadokkal ezelőtt, hogy volt képes minden csata előtt ezt szertartásszerűen csinálni.. és soha nem gondoltam, hogy egyszer nekem is lesz valaki, akivel ezt el kell játszanom... Akárhogy is sül el... végül vissza térek Jadehez és a gyerekeimhez.
Másnap ahogy Jade is, én is a kölykök közelében vagyok és ha épp nem rajta lóg valamelyik, akkor rajtam. Közben mindenki megérkezik és amikor teljes a létszám, Dane szavaira amiben Spencert ajánlja fel az ikrek mellé csak biccentek egyet Dane-nek meg a sellőnek is. - Úgy is megkedveltek. - Legalább nem egy totálisan vadidegennel lesznek. Másfelől Jade amúgy is felkérte már, hogy Spencer legyen a keresztapjuk. Ideje volt, hogy elengedje Codyt ezzel kapcsolatban. - Leslie azt mondta, a kaleidoszkóp a félszigeten van, a világító torony talapzata alatt. És hogy te érteni fogod. - toldom hozzá egyszerűen. Közben Petert mérem végig Dorina is körülötte sürgölődik és Jadenek is feltűnik, hogy nem fest valami jól a fickó. De egyenlőre nem kommentálom a helyzetét. Egyszer sikerült vissza változtatnom egy Emma nevű vérfarkast az üregben ahova kijárt átalakulni... de nem tudom, hogy Alarichez eljutott-e bármi a kérvényemből és az erőm nélkül ez egyáltalán nem ennyire egyszerű. De valamit így is sikerül megneszelnem. - A vámpírt elfogták. - mondom ki Dorinat fürkészve. Aztán tovább siklik a tekintetem Peterre a kétkedése miatt végül pedig Sophian állapodik meg. - Tegnap említettem Jade-éknek, hogy az időpont bemérésében esetleg tudok segíteni... Helyesebben mondva a te vérvonaladat vissza követve és a tárgy segítségével. - aztán körbe nézek az egybegyűlteken - És mivel.. sok minden köt ide, így biztos, hogy a vissza útra is meg lesz a jegyetek velem. - közben megsimítom mindkét kölyök üstökét és egy kissé el is bambulok úgy feléjük nézve. Bár elég merev a kifejezésem, Jade ismerheti ezt az arcomat és ebből fakadóan tudhatja, hogy nagyon mélyen belül aggódom. Aztán egyszer csak felocsúdok és felnézve Danere szórakozottan megjegyzem - Amennyiben hagyományos repülőúton mennétek lehet, hogy jobb, ha én egy alternatív módot választok. Persze ha csak nem tudtok olyan iratokat kreálni, amivel hirtelen úgy tűnhet, hogy szerepelek bármilyen Földi rendszerben... - hagyatkozhatnék az elragadó kisugárzásomra is, ami egy leheletnyi elmemanipulációs trükkel biztos kombináció volt mindig, de az erőm nélkül ehhez, hozzá kéne érnem az illetékesekhez, egy teljes reptérnyi embert meg nem fogok össze taperolni.. Fúj... Nem igazán kell tesztelgetnem, tudni, érezni fogom elég határozottan, ha az üzenetem átment Alaricnek és eleget is tett neki. Jó lenne egy kis szeletet legalább vissza kapni önmagamból. Ha megkaptuk a válaszokat és mindenki nagyon indulásra kész, Jadel együtt elköszönök a kicsiktől első sorban hagyva, hogy ő érvényesüljön inkább.
Nem mondom, hogy nem aggódtam egy kicsit, amikor tegnap Dane és Sophia visszaért a hirtelen eltűnésük után, de nem történt velük semmi baj. Körülbelül fél percig voltam nyugodt, utána megtudtam, hogy egyébként van egy másik delegáció Hiro (akit a zenélés miatt ismerek), Dorina (akit felkaroltam, mikor az iskolába került és beszerveztem még előadásba is és azóta barátnők vagyunk) és Peter személyében (őt igazán nem kell magyarázni, hiszen egyszerre ismertem meg Sophiával és Dane-nel). Szóval most lehet értük aggódni, hogy mi a fene történt és miért nem értek még vissza, de Hiro eléggé keménynek tűnik, Peter pedig vadász, szóval... Biztosan valamilyen hősies kalandon győzedelmeskednek éppen és majd befutnak és kutya bajuk se lesz. Nagy kaland áll előttünk, szóval a tegnapi nap hátralevő részében mindenki a saját tudása szerint készült fel, én leginkább azzal, hogy mindenkibe tojásrántottát tömtem és ha mondjuk feszültség alakult ki amiatt, mert Ivor és Leslie esküt kötött és bíztunk benne, míg Dane távol volt, akkor mindenféle módon próbáltam enyhíteni az egészet, legyen az sütemény, alkohol, zene, vagy bíztató szavak. Végül ahogy a nap előrehaladt mindenki elhagyta a házat, hogy a saját otthonában szedelőzködjen és töltse az éjszakát, hogy minél kipihentebben kelljenek.
A Szivárványház marad a főhadiszállás a másnap reggeli indulásra és amikor kezdenek szállingózni az emberek mindenkit puszival köszöntök, kivéve Petert és Dorinát, akiket azonnal megszorongatok, szerencsére nem fájdalmasan, hiszen nem vagyok egy vasgyúró. - Hála az égnek, hogy egyben vagytok! Mert ugye egyben vagytok...? És Hiro? - kérdezek rá, hiszen az volt az utolsó információm, hogy hárman mentek el, délután-este már csak a gyerekekkel voltam és ezt mindenki tiszteletben is tartotta, nem zavartak meg. Azért a szorongatás után kiszúrom, hogy Peter nincs jó bőrben és Dorina is arra utal, hogy pihennie kéne, ezért elkezdem méregetni és a familiárisom pedig azonnal megszaglássza, elsőre mondjuk ahogy megérzi a szagában a változást ellenségesen felborzolja a bundáját. - Hé, nehogy megkarmold, barát! - pislogok el ámulva nézve az amúgy jámbor familiárist, bár ezzel Sophia is tudna vitatkozni. Aztán a mágikus lény továbblépve azon, hogy friss vérfarkassal van dolga elkezdi gyógyítgatni a fiút, de hát hiába, ha a vérfarkas marás már az egész testébe beitta magát. Fogalmam sincsen, hogy ez pontosan mit jelent, mikor alakulnak át és hogyan a farkasok, de egyetértek, hogy legyengülve eléggé veszélyesnek tűnik ez az egész. Mikor Dane helyettem kéri fel Spencert a gyerekvigyázásra ahelyett, hogy megsértődnék egészen ellágyulok, hogy gondolt erre is és egy kis mosollyal bólintok. - Ha Spencer nem jön és heten kéne lennünk, akkor... Leslie vajon esélytelen lenne? Csak ameddig kell ez a bűvös szám, semmi mást nem kéne csinálnia, elbujdokolhat ahova akar, ha annyira nem akar konfrontálódni, vagy ilyesmi. - vetem fel naivan, de van egy olyan sejtésem, hogy nem fogok nagy sikert aratni. Felveszem a karomba Amy-t, láthatják, hogy míg el nem indulunk folymaatosan van egy gyerek a kezemben, az utolsó percekig fogom őket ölelgetni, míg el nem indulunk, az tuti.
