2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.]A meghátrálástól őszintén fellélegzek. Azért jöttem ide, hogy többet megtudjak az unokatestvéremről, nem azért, hogy neki meséljek az én életemről. Ami így összefoglalva igencsak egyoldalú, megtévesztő és talán önző is, de nekem egy "kicsit" nagy a tét, ha kiderül, hogy vér szerint Mortimer vagyok és nem Flint. Minden egyes emberrel, aki tudja a titkomat, egyre nagyobb kockázatnak teszem ki magam, ameddig ki nem rántják a lábam alól a talajt és elveszítem a lehetőségét, hogy magamtól valljak színt. Már évek óta tartom magamban, kapaszkodva a "normális" életemhez, a Flint nevemhez, a végül tökéletesen sikerült eljegyzésemhez. Lehet, hogy a szüleim nem tökéletesek, túlságosan karót nyeltek, túlságosan vakon követnek bárkit, aki azt mondja, hogy ők a különlegesek, a felsőbbrendű faj, de... azt hiszem akkor is szeretnek engem. Mindennek ellenére. - Szendvicsbárban? - visszhangzom meghökkenten, mintha még életemben nem ejtettem volna ki a számon ezt a szóösszetételt. Nem mintha külön-külön problémám akadna a szendvics és a bár értelmezésében, de szerintem még életemben nem voltam ilyen helyen. - Hát, mutasd az utat. - folytatom vonakodva, de megkockáztatva, hogy ehető lesz a dolog. A Subway fényes neonfeliratai nem éppen hasonlítanak az éttermek hangulatos fényeihez, inkább a Brighton-i mólón lévő Árkád jut eszembe, ahol a barátaimmal voltam. Végignézek az elképesztően egyszerű műanyag berendezésen, a sok plakáton, ami magyarázza a kenyereket, feltéteket, menüket, és úgy összességében halványan kiül az arcomra, amit szívesen lepleznék: teljességgel el vagyok veszve. Észreveszem Adrien botlását, kicsit felszökken a szemöldököm, hiszen semmi jajjgatásnak nem adja jelét. A tekintetem leszalad a lábára, mintha valami védőfelszereléses cipőt sejtenék rajta, de semmi ilyesmiről nincs szó. - Nem fájt? - kérdezem, aztán valamivel halkabbra veszem a szót, hogy csak ő hallja. - Vagy csak visszatartottad, hogy ne legyen ciki? - kockáztatom meg, mert egyébként valószínűleg én ezt csináltam volna, megtartva a férfiúi büszkeségemet. Figyelem, ahogy összerakja a szendvicset és mivel egyébként abszolút mindenevő vagyok attól eltekintve, hogy a Roxfort lakomáihoz, a házimanók kreálmányaihoz és éttermekhez vagyok szokva, így a lehető legegyszerűbbet választom. - Te ajánlottad, megkockáztatom, hogy már kiismerted magad. - kezdem felé fordulva, aztán a röhejes egyenruhában feszítő eladóhoz fordulok. A tekintetem végig méri az ízléstelen egyenruhát, a szürke sapkát és nem tudom elejét venni annak, hogy ne üljön ki az arcomra egy cseppnyi gőgös furcsállás. - Ugyanazt kérném. Köszönöm. - biccentek, aztán nyugodtan - külsőleg talán cseppnyit fenhéjázón - figyelem, ahogy a kirakott kis fém edényekből összerakják az övét követően az enyémet is. Viszont amikor Adrien fizetne, azonnal megrázom a fejemet, a tekintetem azt sugallja, hogy vagy hagyja, hogy én fizessek, vagy a kiszolgáló és a Subway többi, egyébként nem sok vendége előtt fogunk veszekedni. Flint vagyok, ami azt jelenti, hogy a bőröm alatt is pénz, ez pedig szó szerint aprópénz nekem. Amennyiben veszekedni óhajt, persze benne vagyok, akár a pultnál, akár az asztalnál, ahova letelepedne. - Nem sok utcai ételt ettem még, bevallom, de amit igen, az finom volt. A gyros volt a kedvencem. - mondom mellékesen, mivel ezúttal úgy tűnik, hogy nem akar ő kérdezni többet. Végül beáll néhány perc szünet, ami alatt eszünk és csak némán bámulom a fiút, aki Winifred után a legközelebbi rokonom, míg meg nem szólalok. - Hallottam rólad egy pletykát. - kezdem egészen tárgyilagosan a felvezetést.
- Ah, értem. - Kissé szűkszavú ez a válasz, de valóban nem tartozik rám. Kissé elmerengek, hogy milyen lehet az, ha valakinek jegyese van. Sophia meg már férjezett, én pedig szerető családból származom, így nem idegen tőlem az ilyesmi, mégis, fel kell építenem a saját életemet, hiszen jelenleg egyedül vagyok. Van már körülöttem néhány barát, de Erica tekintetében még semmi komolyat nem vonhatunk le, csoda, ha egyáltalán megmarad, megismer. Nekem sem ártana megkomolyodnom, mert ez az eladói munka nem éppen olyan, mint amire a szüleim büszkék lennének. Valahogy ezen a mardekáros fiún érzem, hogy beszélgetést kezdeményezne, csak valami visszatartja, ezért is kérdezgetem én. A témaválasztás viszont nyilván nem a legszerencsésebb, de hát csak abba tudok kapaszkodni, amit felhozott, így aztán biccentek, és nem faggatózom tovább, majd elmondja, ha olyan kedve lesz, hogy akkor miért csatlakozott hozzám. Semmilyen korábbi közös előéletünk nincs, így feltételezem, hogy nem csak az unalom hajtotta, hogy csatlakozott. - Hát ööö.. egy szendvicsbárra gondoltam itt a sarkon. - Vallom be kissé szemlesütve. Az évek során, amikor nem csináltam semmit, csupán az önpusztítást, barátokat húztam el, valahogy nem alakult ki a megfelelő étrend sem, nem csoda, ha megmaradt a kisfiús stílusom, mert nem férfiasodtam meg úgy igazán. Befordulunk, és egy Subway tűnik fel, nekem erre van pénzem, meg kultúrám is, nem jutott eszembe, hogy egy tényleges étteremre gondolt. Meg hát az nem is biztos, hogy illene hozzánk, randizzon csak a kis jegyesével! - Áh, egy szendviccsel azért nem leszek tele. Különben is, családtag, majd becsomagolja, amit nem tudok megenni. - Már nyitom is az ajtót, belépnék előre, de egy akkorát sikerül belerúgnom a küszöbbe, hogy minimum két lábujjam tört el. Azonban rajtam nem látszik fájdalom, mintha én sem venném, tartom neki az ajtót, hogy belépjen, aztán odalépjünk a pultokhoz, ahol össze lehet rakatni a szendvicseket. Én már el is kezdek egyeztetni az eladóval, hogy miket pakolásszon bele nekem, aztán megvárom, amíg a társam is végez. Természetesen én fizetek, hiszen én dobtam fel az ötletet, így illik. De most nem dobok vissza kérdést, rajta áll, hogy mikor fedi fel végre a lapjait.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
[You must be registered and logged in to see this image.]Arról vagyok híres, hogy átgondoltan cselekszem, célratörő vagyok és nem beszélek feleslegesen, most még is itt állok pontos tervtől mentesen és egyre jobban megbánva, hogy egyáltalán idejöttem. Nem azért, mert Adrien elutasító, hanem azért, mert éppen az ellenkezője, olyan közvetlen, amit csak egy nagyon szűk körnek engedek meg magam mellett. Még mindig nem vállaltam fel, hogy Mortimer vagyok, a lehető legjobban kerülöm Cody-t, nem akarok vele lelkizni, nem akarom meghallgatni az ő oldalát, semmilyen tanácsát, csak magamban fövök már hónapok óta. Viszont ez a srác nem tudja, hogy rokonok vagyunk, azt meg főleg, hogy mennyivel közelebbiek, mint a Cody-val vagy Ginával, én pedig próbálok érezni... valamit, de nem sikerül. - Visszamegyünk a Roxfortba. - válaszolom végül, miután egy kicsit látszik rajtam, hogy húzom a válaszadást. Lehet, hogy aranyvérű vagyok, de nem az a fajta, aki csak magáról tud beszélni, sőt, erősen kellemetlen, hogy ilyen kérdéseket tesz fel. Közel ismeretlenül nem fogom elmondani neki, hogy mit csináltunk a karate verseny előtt és hogy milyen romantikus programot szervezek a menyasszonyomnak, az csak neki szól, senki másnak. - Vacsorázhatunk, én is tudnék enni, csak maradjon negyed óra séta közelben a dojo, ahol összefutottunk. - csillan fel ezen a ponton egy kicsit a szemem. Hordok nálam én is mugli pénzt, bár az az igazság, hogy soha nem számolom át, hogy mi számít soknak, mi számít kevésnek, vélhetően sokkal több papírfecni van a tárcámban, amit egy fiatal felnőtt csak úgy magánál hordana. - Milyen éttermet ismersz a közelben? Francia? Olasz? Vagy egy steakház? - kérdezem, azonnal könnyebben gördülnek le a szavak, ha evésről van szó, bár a tartásomból és a konyhák felvetéséből is sejtheti, hogy eléggé puccos helyekhez vagyok szokva. Könnyű, ruganyos léptekkel sétálok mellette, minden perccel egyre közelebb a teljes sötétség - az utcai lámpák fényétől eltekintve -, ami részben elrejti a bizonytalanságomat a mugli közelben, másrészről pedig sötétnimfaként hirtelen mérföldekkel komfortosabbá válik. Mintha még az árnyékaim is élénkebben pattognának, ahogy a lámpafényekben vetem őket a járdára és a házak falaira. - Biztosan nem lesz illetlenség, ha megjelensz egy vacsorán úgy, hogy már egyszer vacsoráztál előtte? A házigazda lehet, hogy sértésnek veszi. - vetem azért fel, oldalt pillantva a fiúra, hiszen azok szoktak korábban vacsorázni, akik nem bíznak a meghívó szakácsának tehetségében vagy a fogások választásában és nem akarnak éhen maradni.
Mivel a vacsora még messze van, a látogatási időnek pedig már annyi, ezért van időm most a másik sráccal sétálni, akár elkísérni egymást egy darabon. Velem jön az ispotály felé, hátha valahogy mégis be tudok lógni egy késői időponton, ő meg majd visszafordul a jegyeséhez. Úgy látom, alaposan meglepődik, hogy ilyen közvetlen vagyok, hogy így látatatlanban is boldogságot kívánok neki, bizonyára az ő házukban nem ez a divat. Oldalt pillanatva méregetem, nekem nem igazán vannak barátaim, inkább egykori haverok, szobatársak, úgyhogy egész furcsának tűnik, hogy egy srác kezdeményez beszélgetést velem. Mindenesetre örülök, hogy velem tart, valahogy azóta, hogy Ericát megmentettük, nem igazán tudok it kezdeni a helyzettel, hogy valami véget ért. Talán Erica jól lesz, de az biztos, hogy visszatérve az élők közé nem lesz csak az enyém. Mégis, az a fontos, hogy végre visszakapja a családja is. Ebben nem lehetek önző. Ahogyan viszont Corvus méreget, kényszeredetten elmosolyodom. - Fú, jól hangzik, valami randi lesz belőle? De jó nektek! Mit fogtok csinálni? - Tapintatlanság, vagy sem, elszoktam a társas kapcsolatoktól amióta meghalt az egész családom, lényegében én voltam a haverok nyakán a kolonc, a roncs, akire tekintettel kell lenni. Igen, kissé önző lettem, amit nehéz csak úgy levetkőzni. - Ne aggódj, én már nem tévedek el, leszek a kalauzod, ha megnéznél valamit. Kissé éhes vagyok, mert a vacsora úgy fest, talán az én hibámból csak egy órával később kezdődik, jól benéztem. Lehet, hogy így már nem is megyek. Te ennél? - Csacsogom, tekergetve a nyakamat, hogy esetleg be is ülhetnénk valahova. Van nálam mugli pénz is, s van Londonban egy örökké karácsonyi bolt, ott is kapni édességet, de ehetünk valami szendvicset is!
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
[You must be registered and logged in to see this image.]Ha tudom, hogy találkozom vele, akkor sokkal jobban utána nézek, a hátterének, jellemének, hobbijainak, erősségeinek, gyengeségeinek, ez egyértelmű. Nem szeretek felkészületlen lenni, kimondottan megfontoltan próbálok meg cselekedni, amikor van rá lehetőségem, bár mostanában a kalandjaink során jellemzőbb, hogy hirtelen kell dönteni. Most is talán hirtelenség, hogy itt maradtam, hogy latolgatom, beavatom a rokonságunkba. Bár már többen tudják, még így is csak maroknyian, hiszen annyi mindent rúg majd fel az életemben, ha egyszer nyilvánosan felfedem, hogy ki vagyok. A Flint család engem bízott meg, hogy tovább vigyem a nevünket, a vagyonunkat, nem a bátyámat, az én házasságommal törődtek, nem Marcuséval, és most hirtelen minden kicsúszik a kezemből. Minden, Alisonon kívül. Tudom, hogy ő soha nem hagyna el olyan okokból, hogy nem vagyok Flint, hiszen ő sem Fawley és a legkevésbé sem érdekel. Talán az első nap, amikor elmondták nekünk, hogy mától jegyesek vagyunk érdekelt volna, de hogy őszinte legyek, talán még akkor se használtam volna ki az igazságot, hogy kiszabaduljak a kapcsolatból. Alison… ő... Undorítóan hangzik, de ő az a fény az életemben, akiről fogalmam se volt, hogy szükségem van rá, most pedig el se tudnám képzelni az életemet nélküle. - Köszönöm. - bólintok egy aprót biccentve, igazából már két éve jegyesek vagyunk így nagyon régóta nem gratulált nekem senki. Társasági eseményen lettünk bemutatva, így az aranyvérűek és vagyonosabbak nagy része egyben le lett tudva, a barátaim pedig utána nem sokkal tudták meg. - Hm, így már értem. - teszem hozzá, amikor a Szent Mungót kicsit körbejárva említi meg. Az az igazság, hogy még sosem közelítettem megy az ispotályt a mugli útvonalon, de szerencsére tisztában vagyok a Purgall & Mettel cégérrel így is, hogy megértsem. Kissé összevonom a szemöldökeimet végigfuttatva az arcán a tekintetem, egyszerre gondolkozom azon mennyire személyes kérdés, ha rákérdezek kihez tart, és keresek hasonlóságokat. A sötét haj, a sápadt bőr, de még sem érzem azt, amit Winifrednél éreztem. Amikor megtudtam, hogy a húgom azonnal a helyére került valami, viszont Adrient nem ismerem és ha minden igaz "csak" a legközelebbi unokatestvérünk. - Lényegében semmit. Ki kell töltenem egy kis időt, amíg újra visszakanyarodok ide és találkozom Fawley kisaszonnyal. Tehát ilyen alapon végülis teljesen mindegy, hogy hol vagyok. - elakadok, majd egy apró, talán még így is színpadias sóhajjal hozzáteszem. - Csak nem igazán ismerek semmi mást a városban. - vallom be, kelletlenül. Ilyet gyerekkoromban soha, soha nem tettem volna, elkönyveltem volna gyengeségnek, amit mélyen magamban kell tartanom. Talán azért van, mert nyitni próbálok, talán azért, mert ártalmatlannak titulálom a viselkedése és az alapján, hogy az iskolában se haladt előre, ez egyelőre rejtély. - Te viszont úgy tűnsz, mint aki kiismeri magát itt. - állapítom meg, további kommentek nélkül, bár a tekintetem talán már-már zavarba ejtőén árgusan méregeti néha.
Azért vannak komoly különbségek. Sophia ex-háztársa egy művelt, elit család tagja, míg nálam csak a név az, ami ütős, én magam évek óta egy roncs vagyok. Valahogy el kellett felednem azt a tömeggyilkosságot, ami a családommal történt, úgyhogy se nem tanultam, se nem képeztem tovább magamat, csak az eladói munkát láttam el amolyan tessék-lássék módon. Erica jelenléte azért sokat dobott a hangulatomon, főleg amióta vissza tudtuk hozni az életbe, ezért is érzem úgy, hogy kezdenem kéne valamit magammal. Sophia rendezett családi köre jó példát mutat, na itt azért nem tartunk Ericával, örülhetek, ha majd emlékszik rám, de mi azért nagyon fiatalok vagyunk még holmi esküvőhöz, gyerekvállaláshoz. Nem tudom, hogy a nagy Corvus Flint miért szólít meg, hiszen semmi közös nincs bennünk, nem is értem, hogy honnan ismerhet azon túl, hogy egy iskolába járunk. Besorol mellém, én azért még visszatekintek, hátha Sophia mégis ideért, de nem, nyoma sincs, marad tehát az ispotály. - Jegyesed? Oh, gratulálok. - Flint aranyvérű, vélhetően erről lehet szó, hiszen a megnevezés is olyan hivatalos. Ám nem akarok firtatni a dolgot, mert úgy érzem, eléggé feszeng. Az is lehet, hogy ő mindig ilyen, úgyhogy hümmentve bólintok egyet. - A Purgall & Mettel Ltd. felé teszek egy próbát, hátha már nem tart a felújítás. - Utalok rá, hogy a Szent Mungóba tartok, mert mégiscsak mugli övezetben vagyunk, nem akark furcsálkodó tekinteket. Megjegyzem magamban, hogy a másik fiú nagyon idegenül mozog a környéken, egyértelműen a varázsvilágban a helye. Én főleg az elmúlt két évben voltam sokat Londonnak ezen részén, valahogy nem tudott lekötni a varázslat. Vannak, akik egy szörnyűség után még makacsabbul akarják képezni magukat, hát én aztán nem. Engem pont hogy a boldogság ígérete inspirál. - Mindenesetre tehetek egy kitérőt, bár ilyenkor a legtöbb bolt már zárva. Mit szeretnél venni? - Kérdezek vissza, hogy talán csatlakoznék, mert lassan feleslegesnek érzem a Mungó felé menni, már húsz perce vége a látogatási időnek. Holnap ott kezdek!
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
[You must be registered and logged in to see this image.]Ahhoz képest, hogy egyidősek vagyunk és eredendőem még az érdeklődési körünkben is lehetne átfedés - mondjuk nem a bulizásban és az ivásban - szó szerint semmit nem tudok róla az alapokon kívül. Ami lényegében a családi kapcsolatok, a Meyers vonalon és a Mortimer vonalon is, amivel már ő is tisztában van. Csak azzal nem, hogy én ugyanannak a családfának az egyik ágáról származom, és nem a Flint családból, amire olyan lelkesen fent hordtam az orromat néhány évvel ezelőttig. Illetve nyilvánosan, bár leheletnyit tompult a gőgösségem, el nem tűnt, csak a legközelebbi barátaim és Alison tudják, hogy mi az igazság. Tehát közel nulláról közelítem meg őt, hidegen méricskélve, hiszen nem tudom egyelőre hogyan viszonyuljak hozzá. - Igen, Corvus. Évfolyamtársak voltunk. - teszem hozzá, bár azt nem tudom, hogy ő valamivel jobban emlékszik rám, mint én rá. Bólintok neki, hogy csak egy fölös órája van, ameddig találkozója lenne valakivel, ez végül is nekem tökéletesen megfelel. Egy időhatár arra, hogy amennyiben a beszélgetés elviselhetetlen irányba halad, legyen miért viszontlátást mondani. Egyenes háttal, hosszú léptekkel haladok mellette, amennyiben persze nem lepte meg annyira az érkezésem, hogy egy helyben ácsorgunk éppen. - Sportversenyre kísértem a jegyesemet és arra következtettem, hogy dolga végeztével mindenki ugyanoda tér vissza, a varázsvilág legközelebbi területére, az Abszol útra. Én tehát oda tartottam, te nem? - vonom fel a szemöldökömet. Ha elég figyelmes vagy éleseszű, láthatja rajtam, hogy őszintén ezen az útvonalon szoktam haladni, nem érzem magam a legkevésbé se kényelmesen ahogy a szemem sarkából a mugli utcákat, forgalmat, embereket figyelem. Frusztrál, hogy a komfortzónámon kívül esik, hogy nem varázsolhatok, hogy a farkasom nem lehet mellettem. Ahogy az is, hogy egyelőre nem tudom, miféle is a legújabb unokatestvérem, aki a húgomon kívül a legközelebbi rokonom és akinek szintén kiírtották a szüleit, ahogy gyaníthatóan a mieinket is. Máskülönben nem lett volna olyan egyszerű eladni minket és értünk jöttek volna, nem? Nem túl optimista szemlélete a helyzetnek, de soha nem arról voltam híres, hogy derűlátó lennék.
Mivel most van egy felesleges órám, jobb híjján majd belülök valahova, mert kétlem, hogy ilyenkor még látogatási idő van az ispotályban. Nem is akarnám Ericát többször zavarni, Cody talán kézben tartja a dolgot, és úgyis értesít, ha érdemes ismét meglátogatnom a csinos hollóhátast így lábadozás közben. Ezért aztán visszalépek, amikor a családnevemet hallom. Kissé össze is rezzenek, mert ezt már csak én viselem így, illetve Sophia ágán még páran, kötőjelesen. Furcsa érzés így egyedül maradni, de lássuk be, kisarjadhat még ebből valami, hiszen már nem vagyok annyira borúlátó. - Áh, Flint. Corvus, ugye? - Én szinte azonnal átváltok a keresztnévre, nem vagyok egy távolságtartó alkat, sőt, Erica előtt igencsak vad bulizásaim voltam, nem csoda, hogy a végletes depresszió, meg az ivászat végletei miatt nem sokan bírtak elviselni lakótársként. Pláne, hogy két évig nem tanultam semmit. Azért erre a srácra még is emlékszem, ő bezzeg vitte valamire. Na de félre az irigykedést, Sophia ex-háztársa azért figyelmet érdemel. - Még én sem tudom, hogy hova, és merre, a másik féllel elbeszéltünk egymás mellett, van egy órám a nagy semmire.. - Vágom zsebre a kezemet, talán a sors akarta így, hogy Corvus erre járjon, bár nem tudom, hogy most miért ennyire ismerkedős, tapadós, a mardekárosok ritkán keverednek, habár ez előítélet, mert Sophia férje sem mardekáros volt asszem.. - Mi járatban errefelé? És hova is az az egy irány? - Kérdezek vissza barátságosan, mintha minimum ivócimborák lennénk. Akár még meg is valósulhat, csak mert megtaláltam a nagy Ő-t, és visszatértem tanulni, olykor bizony nem árt legurítani valami töményet, pláne az én vasgyomrommal.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
[You must be registered and logged in to see this image.]Ritkán lépek ki a varázsvilágból, éppen ezért nem vagyok különösebben világlátott vagy profi a városi közlekedésben és a muglik kezelésében. Nem is tetszik különösebben a zaj, az autók, a buszok, a tömeg, a lökdösődés, a személyes tér teljes hiánya, viszont megígértem, hogy Alisont elkísérem az edzésére miután találkoztunk, így meg is tettem. Főleg, hogy valamilyen megmérettetés is lesz ma, talán újabb övet is szerez vele, vagy egy új trófeát, bár a menyasszonyom még mindig nem bátorodott fel annyira, hogy ténylegesen bemutassa mire is képes. Egyértelműen látom rajta, hogy nem fűti annyi versenyszellem, mint a barátnőjét, nem mutatja meg a foga fehérjét, a hosszú évek gyakorlásából nyert erejét, pedig ott van, én pontosan tudom. Megfordult a fejemben, hogy maradjak és végig nézzem, hiszen ő is szurkolt már a kviddics csapatnak, viszont nem akarom elvonni a figyelmét és amúgy is a barátnője veszettül féltékeny fajta és ez a kettejük közös élménye, amibe nem akarja, hogy belepofátlankodjak. Ezt pedig nem pontosan így, de már jelezte is nekem, én pedig csak azért nyeltem le fogcsikorgatva, mert nem óhajtom azt a látszatot kelteni, hogy uralkodok a párom felett és eltiltom a barátaitól, márpedig az a csaj tudja úgy csavarni a dolgokat, hogy ez legyen a végeredmény.
Ahogy eltűnik az ismerős sziluettje és a gyönyörű szőke haja a szemem elől azonnal elönt a kellemetlen érzés, hogy nélküle semmi keresnivalóm ebben a világban, attól függetlenül, hogy a szó szoros értelmében ugyanaz a világ a varázsvilág is, csak elszeparáltuk magunkat nagyon régen. Néhány lépést teszek, de egy ismerős arcot veszek észre, aki éppen erre tétlenkedik és éppen ugyanabba az irányba indul, ahova én, a legközelebbi visszaútra az Abszol útra. Így az átlagos emberek között meglepő, ha ismerős egy arc, az meg főleg, hogy éppen ő az... Adrien... Cody legutóbbi leveléből kiderült, hogy bár még mindig igen nagy lyukak vannak a családfánkon, egy újabb unokatestvér bukkant elő, ráadásul olyan, aki vérszerint hozzám és Winifredhez áll közelebb. Először csak követem, anélkül, hogy megszólítanám, miközben latolgatom, hogy pontosan mit is mondhatnék, hiszen az az igazság, hogy Cody-t is minden erőmmel ignorálom, a leveleit is elolvasom, de nemigen válaszolok rá, így nem lenne furcsa, ha egy másik rokonomat pedig felkeresném? - Meyers? - lépek oda mellé, hűvös, nyugodt hangon megszólítva. A tekintetem kicsit méregeti, azt próbálom megállapítani, hogy felismer-e, illetve tudja-e, hogy milyen szál is köt minket egymáshoz. Diszkréciót kértem, hiszen még mindig nem vállaltam fel a nevemet, nem mondtam le a Flint örökségről a bátyám részére, és így tovább, de az az igazság, hogy egyre erősebb bennem az elhatározás. Az elvárásaim pedig alacsonyabbak azzal szemben, hogy a beavatottak mennyire is képesek megtartani a titkomat. Reálisan tekintve a helyzetet, még az is csoda, hogy ennyi ideig sikerült. - Megkockáztatom, hogy egy irányba tartunk. - teszem hozzá, ez afféle jelzés arra, hogy mehetnénk együtt, de valamilyen gőg, valamilyen gát nem engedi, hogy ennyire direkt és egyenes legyek vele. Winifreddel és Ginával már harmadikos korom óta megismerkedtem, megbarátkoztam. Amikor kiderült, hogy rokonok vagyunk, bár furcsa volt, egyben eltöltött egy nagyon, nagyon kellemes, meleg érzéssel, viszont azok felé, akiket nem ismerek nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen megtörténjen.
Egy londoni karate Dojo előtt ácsorgok, mert Sophia be szeretne mutatni a férjének, és hivatalos vagyok a vacsorára. Ide beszéltük meg, hogy majd elém jön, de első körben csak csak egy holló pottyantott levelet az ölembe, hogy esélyesen egy órát késik, addig üssem el valamivel az időt. Kelletlenül vágom zsebre a levelet, azt hittem, hogy hat körül eszünk, aztán még lesz időm meglátogatni az ispotályban Ericát, de ha most mennék, nem is érnék vissza, utána viszont már nem lesz látogatási idő. Üljek be valahova egyet kávézni? Ahhoz már késő van, mindjárt fél hat, akkor biztosan nem tudnék aludni. Bentről heves kiáltások hallatszanak, valami verseny lehet, de őszintén szólva nem izgatnak túlságosan az ilyen mugli sportok. Még várok egy kicsit, aztán ha Sophia nem tűnik fel, akkor elsétálok inkább az Abszol útra, mert itt van Zonko egyik boltja, megnézem, hogy áll az üzlet. Codynak sem ártana üzennem, mert elvileg úgy volt, hogy az ispotályban magyaráz egy kicsit Erica állapotáról. Vagy írjak vissza Sophiának, hogy akkor napoljuk el, mert van más programom is? Össze nem akarok vele veszni, mert az egyetlen élő rokonom, ha leszámítjuk Melindát, akinek hittem is, meg nem is, hogy valami módon vérségi szál köt minket egymáshoz. Úgyhogy előveszem a pálcámat, de most még csak a dzsekim ujjában rejtegetem, hogy ide szólítsak vele egy baglyot, hollót, de sürgősen döntenem kéne, mert nagyon megy az idő.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
A titok tényleg fontos, világot rengető, de az én szememben egyáltalán nem rossz. Soha nem bírtam a szüleit, ha rajtok múlt volna, akkor levakarnak a közeléből a nemlétező családi nevemmel és kusza hátteremmel, hiszen nálunk szedett-vedettebb család kevés akad. Nem mondom, hogy egyáltalán nincs, mert azért amennyit Alba elmesélt az övéké is eléggé kaotikus és követhetetlen, de mi még mindig minimum duplázzuk a testvérek számát akik között ráadásul egyetlen vezetéknév sem ugyanaz, hiszen mindenki más apával rendelkezik. - Ez... durva... tiniterhesség? Akkor te egyenesen fél-véla vagy? - harapok rá a pletykára, ez azért nagyon sokmindent megmagyaráz, például azt is, hogy miért tartom magamnál annyival szebbnek, meg igazából az egész iskolában a legszebbnek. Nekem még apám is valami sokadrangú vélaszármazék, nálam már ciki lenne kimondani, hogy egynyolcad-véla vagy egytizenhatod-véla vagyok, vagy ilyesmi. - Én nem akarok gonosz lenni, ameddig azt hittem Fawley vagy nem is mondtam, de szerintem lassan annyira belterjesek, hogy az összes ki fog halni vagy csak idióták születnek. Vagy csak... nem születnek... - jegyzem meg, egy kicsit köhintve, hiszen a Weasley-k között például Ron a szememben teljesen selejtes, ahogy Marcus, Alison vőlegényének a bátyja is full hülye, de ő nagyon. Crack és Monstro-ról nem is beszélve... a Mardekár fele agresszív és kretén. Mindenesetre a saját nyomoromról jól elterelte a figyelmet, az biztos, mégha nem is azzal, hogy neki is nehéz lenne az élete, hanem... a pletykával! Sajnos túlságosan szeretem és sajnos fogalmam sincsen, hogyan fogok lakatot tenni a számra, meg a kezemre, hogy ne körmöljöm fel az üzifalra vagy az iskolaújságba. Talán... talán valami madárnyelven kiadhatom magamból, hogy VALAKI nem az, akinek gondoljuk, de azt nem írom bele, hogy Alison az? - Köszi, jobb lesz, mint itt a tornazokni szagban. - válaszolom, készen arra, hogy induljunk. A kedvem már sokkal jobb, a hiszti, amivel majdnem faképnél hagytam elpárolgott, de az igazi puding próbája az lesz, amikor tényleg ott leszünk a szurkoló csapattal, vajon megszűnök neki létezni amint ott vannak a Mardekárosok vagy betartja a szavát, hogy mellettem marad?
// Köszi szépen én is a játékot, nagyon izgi a dinamikájuk a sok drámázással. //
Ciki vagy sem, azzal próbálom tompítani a saját tökéletességemet, hogy valami titkot adok ki magamról. Bízom benne, hogy Etta kicsit megenyhül, hogy nálam sincsen minden rendben, mindezzel együtt igaza lehet, hogy el kéne mennie valami lélekdokihoz, medimágushoz, akivel ezeket ki tudja beszélni, mert más dolog a barátnős pletykálkodás, de én nem igazán tudok olyan hasznos tanácsot adni, amiből profitálhat. Mindemellett, hogy sajnálom, és elismerem a saját felszínességemet, nehéz beleképzelnem magamat az ő helyzetébe. Az én szememmel ő egy kedves barát, erős nő, méghozzá nagyon is csinos. Ám mindez valóban csak a jéghegy csúcsa, most már komoly mumusokkal küzd, amit nem lehet csak úgy egy legyintéssel elintézni. Az egész olyan mélyen gyökerező probléma, én viszont tanárnak készülök, s a megértésem nem terjedhet addig, hogy csupán megértően bólogatok. Látom, hogy máris van jótékony előrelépés, amikor lassítok a hebrencs stílusból, megsimogatom a kezét, s úgy tűnik működik a dolog. – Az igazi anyám túl fiatal volt, összeszűrte a levet egy vélával, és a nagyanyám azt hiszem ezt nem tűrte el. A Fawley-k pedig.. mint kiderült, örököst kerestek, mert nekik nem lehetett. Mindenki jól járt, ha mondhatjuk így. Én nem is tudtam a dologról, a közelmúltig. Merő véletlen volt, hogy találkoztunk Eleanorral.. anyával. – Foglalom össze, hogy nekem sem feltétlenül kikövezett az utam, pláne ha visszaemlékszünk arra, amikor Noah az egész Roxfortban azt terjesztette, hogy valami útszéli cafka vagyok. Csak hát Etta hajlamos engem felemelni, magát pedig mindig lehúzni. Ám ahogyan a karate sem fehér vagy fekete, úgy a múltunk sem. – Gyere akkor.. meghívlak. Csak egy kávéra. – Karolok bele, amolyan összebújós, barátnős pillantással, miután legalább a cipőnk rajtunk van, és elindulunk nekivágni a városnak. A következő jó pár órát együtt töltjük, s sokat mesélek anyáról, de még Corvusról is, ami éppen eszembe jut, s őt, Ettát is beszéltetem, hogy érezze, nem csak a terelő körül forog a világ.
//Itt szerintem zárhatunk is, köszönöm szépen, nagyon jó kis játék volt //
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Egyelőre el se tudom képzelni, hogy bármi baja legyen, hiszen jó családból való, pénzes, el van jegyezve, jó tanuló és hát, valószínűleg az iskola legnépszerűbb lánya lehetne, ha a Mardekáros lányok között nem lenne akkora marakodás a pozícióért. Persze, nekem is van egy kis baráti társaságom, jó, nem is olyan kicsi, de azért messze nem vagyok olyan feltűnő, mint ő és talán soha nem is leszek. Ezt pedig még nem igazán sikerült elfogadnom. Az, hogy kicsit nehezen veszi komolyan a bajt biztos a pasiknak csak még inkább bájos, vagy mit tudom én... - Lehet, hogy fel kéne vennem a pszichológiát és megjavítani magam, mindig mindenki azt mondja, hogy egy csomóan csinálják ezt... biztos nekem is amiatt van ez a hülye, ideges kisebbségi érzésem, mert úgy bukkannak fel a testvérek és az apák, mint a gombák, mintha kötelező lenne. - húzom el a számat, nehéz erről beszélni, hiszen alapvető lenne, hogy mindenki szereti a testvérét, de nekem vagy hat van egy olyan anyával, aki ránk se néz és ki tudja, mikor pottyantja ki a következőt egy nyolcadik országból... Azért jól esik, ahogy megsimogatja a vállamat, a hatalmas sértettségem jócskán csitul és remélem, hogy ezzel az ő sírása is, már csak fátyolosan, kicsit vörösen csillog az én tekintetem is. Azonnal összevonom a szemöldököm, amikor azzal kezd, hogy maradjon köztünk, mert nem különösebben vagyok, hm, diszkrét általában, még ha nem is nyilvánosa kürtölök szét dolgokat, hanem inkább névtelenül mondom meg a véleményem, de akkor nagyon. Ettől függetlenül megpróbálom ezúttal beharapni a nyelvem és tényleg csomót kötni rá. Már a "mostohaszüleimnél" koppan egyet az állam, egy kicsit bamba tekintettel emésztem a hallottakat, mielőtt megszólalnék. - Azta, ez... ez jó nagy hír...! Mióta tudod? És az igazi szüleid? Miért adtak el... mármint örökbe? - jönnek a meglepett kérdések, pedig mindeközben egy kicsit az agyamban elkezd motoszkálni, hogy én annyira nem bánnám, ha egy gazdag, befolyásos családban nőhettem volna fel a mi kaotikus katyvaszunk helyett. Viszont ahogy ez egy kicsit is megfogalmazódik újra lecsap a szörnyű bűntudat, hiszen szeretem apát és szeretem a testvéreimet - vagy legalábbis a nagyrészüket -, ez pedig olyan, mintha gondolkodás nélkül elcserélném őket csak a dicsfényért. Pontosan érzem, hogy mennyire helytelen, de így is bevillan a gondolat. - Menjünk úgy, ahogy vagyunk, ki a fenét fog érdekelni Londonban, sokan sétálnak benne haza. - bököm ki végül, nekem már nagyon mehetnékem van, kell a levegőváltozás, és meg is indulok, de ahogy átérünk a folyosókon és az ismerős arcok hallástávolságán kívülre kerülünk azonnal fordulok hozzá afféle "folytasd, mesélj még" kifejezéssel.
Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, és azt szeretném Ettával megértetni, hogy nekem sem fenékig tejfel az életem. Felszínes tudok lenni, nagyon is! Most is ő láthatta, és ebből már rengeteg problémám adódott, hogy nehéz komolyan vennem bármilyen problémát, a mély érzéseket is csak kerülgetem. Az elmúlt időszak azért jócskán változtatott rajtam, már képes vagyok meglátni a hibáimat, és talán tanulni is belőlük. Mintha ő, a barátnőm mindezt észre sem venné, másokhoz hasonlóan tökéletesnek állít be, nem gondol bele, hogy igenis bénázok, hülyeségeket csinálok. Az, hogy dobálgatom a hajamat, vagy hogy élvezem, hogy utánamfordulnak, kicsinyes dolog, viszont nem fogok változtatni rajta, ilyen vagyok. De hogy belegondoljak mások érzéseibe is, azon sürgősen kéne, hogy ne marjak el senkit magamtól! – Gondolod? Nem lehet, hogy csak a rosszat látod? Szerinted én tudom, hogy mit akarok? Azért gondoltam arra, hogy tanári szak, mert úgy érdemben semmihez sem értek, hát maradok az iskolában, és arról beszélek, amit szeretek. Sosem leszek sztár zenész. – Simogatom meg a vállát, csak a külső nem minden, kár lenne magát a földbe döngölnie, csak mert nem tudja, hogy mit akar. Nem akarok mindenre megoldást adni, sem pedig lekicsinyelni az érzéseit. Haragudni.. emberi dolog. Még magunkra is. Viszont Etta és én vélák vagyunk, legalábbis részben, s ránk teljesen más szabályok vonatkoznak. Elgurul a gyógyszer, erőt vesz rajtunk a szeszély, s közel lehetetlen kimászni abból, amibe ástuk magunkat. Esetleg egymás támaszai lehetünk! - Na jó, de ez maradjon köztünk.. Nemrég derült ki, hogy nem vagyok igazi Fawley. – Halkítom le az amúgy csilingelő hangszínemet. Eddig nem érdekelt, hogy ki mit mond, de ez a mostani hétpecsétes titok. Etta kezébe helyezem a titkomat, amit eddig alig tud még bárki is. Hagyok némi hatássszünetet, aztán mintegy magyarázatként fűzöm hozzá. – A mostohaszülimnek nem lehetett gyereke, de nem akartak örökös híjján kiesni az elitből, így.. Konkrétan megvettek, mint valami tevét. Na ehhez mit szólsz? Nem is olyan idilli minden.. Ha kiderül, hogy valójában nem is vagyok aranyvérű.. Biztos mindenki mutogatna a családra. – Felőlem el is indulhatunk kifelé, csak hát így hogy még sportszerelésben vagyunk.. Gyorsan öltözzünk át? Várakozóan meredek rá áfonyaszín pillantásommal.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Ez is egy nagy különbség közöttünk, engem nagyon, nagyon is érdekel, hogy a dojoban hány szem tapad ránk. Alisonnak egyáltalán nem kell semennyi erőt arra fordítania, hogy a folyosókon utána forduljanak, hogy egy csomóan a barátai akarjanak lenni, gyönyörű, szinte ragyog, kedves, nyitott, gyengéd, minden, amit egy lányban keresni szoktak. Már úgy általában. Ehhez képest nekem állandóan koncentrálnom kell, hogy megfeleljek annak a képnek, amit mutatni szeretnék magamból másoknak, azt a vidám könnyedséget és extrovertált magabiztosságot, amivel esélyem lehet magamhoz ragadni a figyelem középpontját a társaságokban. Azt hiszem minden egyes percben küzdök azért, hogy megtaláljam azt a viselkedést, amivel a legtöbbet tudok majd elérni, csak… sose sikerül. Van egy baráti köröm, sose vagyok egyedül, de senkivel nem érzem magam igazán önmagamnak, Alison ehhez a legközelebbi, ezért tudom, hogy hiába vagyok rá féltékeny szörnyen, akkor is fontos, hogy barátok maradjunk. Magától nem vonulna el, de akkor egyszerűen húzom, nem akarom, hogy bárki hallgassa ezt és lássa, hogy mindketten mennyire ki vagyunk bukva nyeldesve a könnyeinket. - Persze, tudom, mindenki ezt mondaná, még előttem az élet, de ehhez képest a fél iskolánk sztár zenész, sportoló, gyógyító, auror, született tehetségek ebből, abból, amabból, vagy éppen olyan különleges erővel szaladgálnak, hogy én csak pislogok. Nagyon szar érzés, hogy ennyire fogalmam sincsen, hogy valaha megtalálom-e a helyem. - ömlik belőlem a panasz, hiszen mindenből rémesen átlagos vagyok. Persze, egy bestiamesterhez képest jobb vagyok a bűbájokból, de úgy a látványmágus szakon belül istenesen középmezőnyhöz tartozom, sőt, talán még lejjebb, mert ott mindenki annyira tökéletesen kiélezetten profi a dolgában. Ahogy átkarol és rámborul már nem csak könnycseppek gördülnek le a szememből, de egy kicsit még taknyosan fel is horkantok, amikor próbálok levegőt venni, csak nem tudok a sírástól. - Még is mi nem jött neked össze, Allie? Egy szempillantás alatt cserélnék veled, akármikor. - suttogom olyan halkan, hogy még ő is alig hallja mellettem, hiszen egyértelműen szégyellem, amit mondok. Szeretnék magabiztos lenni, hogy rám legyenek féltékenyek a lányok, rám figyeljenek fel a fiúk, hogy milyen sugárzó egyéniség vagyok, de az egész csak egy álca, amit már nem tudok fentartani előtte. A dolgok, amiket dühömben a pletykarovatokba írtam másokról, pusztán azért, mert én nem voltam bevonva a történésekbe… még csak tizennyolc vagyok és már is annyi minden van, amire nem kéne büszkének lennem! Talán még fel se tűnt Alisonnak, de amikor vele vagyok még a mimikáim, a hanglejtésem is hasonul hozzá, mintha folyamatosan tanulnék tőle "bájosnak lenni". Persze a veszekedés közben ez megszűnt egy csapásra. - Semmi kedvem edzeni már… valamit még te is mondani akartál, csak beléd fojtottam a szót, ugye? Maradjunk itt, vagy csak… csináljunk valami mást, jó? - vetem fel, készen állva arra, hogy felkapjam a cuccainkat és lelépjünk. Ez nem jelenti azt, hogy már el is hessegetem az ő baját, csak valószínűleg vannak jobb helyek a beszélgetésre, mint egy használt zokniszagú öltöző.
Megtehettem volna, hogy hagyom Ettát elviharzani, hiszen ott van nekem Alex és Abbie, de a korábbi mardekáros háztársaimmal ellentétben én nem akarom eszközként kezelni a társaimat, igaz barátokra vágyom. Nem azon múlik, hogy több vasat tartok a tűzben, sokkal inkább arról van szó, hogy be kell ismernem, ha hülyeséget csinálok, ha megbántok valakit. Most egyértelműen erről van szó, figyelmetlen voltam, tapintatlan. Nem elég csak tippelgetni, meg kell hallgatni a másikat, s nem is biztos, hogy kell valami megoldás. Elég csupán az értő hallgatás, pár jó szó, egy ölelés. Azt hiszem korábban is tudtam felszínes lenni, és most ismét ezt villantottam meg. Nem csoda, hogy ha kibukik belőlem a kétségbeesés, hogy mennyire szörnyeteg tudok lenni, ezen dolgoznom kell. Ha most meg is bocsájt, a jövőben nem szabad kockáztatni a barátságát. – Sajnálom. – Nyögöm ki ismét két szipogás között. Engem aztán nem érdekel, hogy mások mit gondolnak. Vélhetően még így fátyolos szemmel is szalonképes vagyok, de különben is, nekem most csak Simonetta válasza számít. Az edzés sem fontos, mert ahogy mondta, már úgyis kinőttük ezt az egészet. – Igen, értelek, de.. még annyira fiatal vagy, oly sok mindent elérhetsz még. Bárcsak segíthetnék, de tudom, hogy mindenben nem lehet. Ezek.. normális érzések, legalább nekem elmondhatod őket, nem fogok ítélkezni. – Borulok most a vállára, átölelve a derekát. Kicsit talán bensőséges, testvéri érzés, de szeretem, ha tudunk egymásba kapaszkodni. Engem mindenki olyan tökéletesnek hisz, holott nekem is megvannak a démonaim. Talán éppen ez a pillanat alkalmas lenne rá, hogy megnyíljak, de azzal csak elterelném róla a fókuszt, holott azt látom, hogy annyira maga alatt van, nem lehetek ismét önző. Végül mégiscsak visszakérdezek. – Ha nem haragszol meg.. Nekem sem jön minden össze, sőt.. Menjünk vissza, vagy maradjunk még? – Kérdezem egyértelműen azzal a szándékkal, hogy ha szeretné, elmondom én is, hogy miben bénázok, így akkor talán nem érzi magát annyira magányosnak, de ha most erre nincs szüksége, akkor talán az is elég, ha itt vagyok neki.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Lehetnék megértőbb, vagy türelmesebb, de alapvetően sajnos fogalmam sincsen miért jutott nekem a családból a sárga címer, mert most nagyon nem érzem magamban a chi-t rá. Frusztrál, hogy kinéztem magamnak a srácot és az orrom előtt megy végbe a nagy románca azzal a francia tyúkkal a csapatból. Az se elég, hogy próbálok közelebb és közelebb kerülni, barátkozással a kis Albával vagy most a szurkolással, mert lehet már teljesen el vagyok késve az egésszel és erre erősít az is rá, hogy Alison kérdezgeti ki más jönne be meg más pasikat ajánl. Az ember azt hinné, ha valaki el van jegyezve akkor már egy fokkal többet tud erről, de igazán számolhattam volna azzal, hogy nem is egymást jegyezték el, hanem a szüleik beszélték le az egészet alapból, aztán, ahogy ki is mondja szerencséjük lett. Az ajkaimba harapok, de nem az erősségem bent tartani a robbanást, szóval ki is tör megállíthatatlanul, aztán hisztisen készen is állok a kihivarzásra. Ahogy belép elém szinte készen állok arra, hogy odébb lökjem vagy levállaljam, de... de ennél azért jóval fontosabb nekem! Az egyetlen igazibb barátnőm, aki nem a vérrokonom, mindenki más inkább csak afféle szórakozós baráti kör, udvartartás, mint aminek ő volt a tagja a régi mardekáros barátnőivel, meg most az újakkal. Valaki, akivel kiadhattam magamból a vadulós pofozkodást a tatamin és pletykálkodhattunk a srácokról - vagy úgy egyáltalán - anélkül, hogy a birkalelkű háztársaim furcsán néznének rám, rosszindulatúnak látnának. Nagyot nyelek, amikor hangosan, szinte kiabálva zokogja el a bocsánatkérést és a szemem sarkából azért látom, hogy jó néhányan felénk fordulnak. Rendben, szeretek a figyelem középpontjában lenni, de nem egészen így! Kicsit leesnek a vállaim és elszáll belőlem az elszántság és a hiszti, de ott marad a megbántottság és a csalódottság, nem csak Alisonban, hanem magamban is, hogy olyanért tepernék, aki elérhetetlen. - Ne sírj... jó, jó, csak ne sírj! - nyögöm, miközben az én szemem is fátyolosodik, de tartom magam és megfogva a kezét húzom magammal, hogy legalább jussunk el az öltözőkig, hiszen ott most már magunk vagyunk, az edzés elkezdődött, mindenki beállt. Az, hogy kis kurvának hívta magát azért rendesen ledöbbentett és ki is zökkentett, nem hittem volna, hogy ilyenre egyáltalán képes akár másra mondani, nem hogy magára. Ahelyett, hogy kint edzenénk, mi itt drámázunk, mintha minimum valami rossz reality sorozat főszereplői lennénk. Azért ahogy beérünk és levágom magam az egyik partra nálam is megindulnak a patakok megállíthatatlanul. - Annyira belefáradtam, hogy mindenkinek olyan könnyen megy minden, a kedvesség, az őszinte nevetgélés, a barátkozás és a pártalálás, mindenki tökéletes vagy legalább is különleges vagy páratlanul tehetséges, vagy eszeveszetten gazdag, vagy... - megállok, most, hogy kimondtam, még rettenetesebben, még féltékenyebben hangzik az egész. Az én koromban már mindenki tudja, hogy merre tart, sőt, egy csomóan már többszörösen megmentették a világot, vagy sikeresek és tehetségesek... valamiben! A karateban meg van a mozgásom, meg van a precizitásom és az ügyességem, hogy oda üssek, ahol legjobban fáj, de ott se lettem soha bajnok, valószínűleg már nem is leszek, ahogy úgy az összes tehetségemben egy tucatnyi ember lepipál, az összes testvérem is fel tud mutatni valamit, még a kicsik is, és még a vérem is valami ezerszer vizezett vélaszármazék, akin senkinek meg se akad a szeme komolyabban. Valahogy minden olyan szerencsétlenül jött ki és most itt ülök és Alison is látni fogja milyen féltékeny, rosszindulatú szörnyeteg vagyok.
Nagy levegőt veszek, mintha én sem tudnám eldönteni, hogy mi a jobb; ha támogatom Simit az erőltetésben, akkor pofára eshet, viszont ha azt sugallom, hogy próbálja meg mással, akkor úgy teszek, mintha nem tartanám eléggé végzet asszonyának. Jótól kér tanácsot, amikor én állandóan eltévedek ezekben a szerelmi útvesztőkben, sosem tudtam eldönteni, hogy ki hogyan néz rám, és miért. Lássuk be, ha Corvus nem csókol meg, még belőle sem néztem volna ki, hogy odavan értem. Az otthoni légkör sokáig olyan fojtogató volt, hogy megannyi lelki sebet szereztem, túlságosan is felvettem valami mártír, megalázkodó szerepkört, így az iskolában lényegében mindenkit lekezeltem. - Nem tudom, hidd el, én is csak tippelgetek. Nekem szerencsém volt.. Talán adnod kéne időt magadnak, amikor tényleg olyanok az együttállások, hogy minden klappol. – Ez megintcsak közhely, de mit is mondhatnék? Az érzékesekkel nem lehet csak vitatkozni, s lássuk be, nagyon kicsi az esélye, hogy két ember úgy igazán összepasszol. Ha össze is jönnek, lehet, hogy hamar kijönnek a defektek, aztán mindkettő csak szenved. Vajon velünk is ez lesz majd? – Igen, ez igaz, neki sem ártana egy olyan sport, ahol kezelni tudja az indulatait. – Hümmentek, ebben egyetértek, hogy az öreg igazgatónk olyan, mintha valami menhely vezetője lenne, beveszi a sok kóbor kutyát, aztán nem számít, hogy milyen traumák robbannak így a környezetük arcába. Ám most nem is ez a gond, mert Simonettából kitör a feszültség, amit nem csak irányomban érez, hanem abból fakad, hogy valahogy semmi nem jön neki össze mostanság. Hápogok egy sort, ahogyan megbombáz minden bűnömmel, és lényegében igaza is van. Némán állom a sort, az ajkamba harapok, de a szememből látszik, hogy nem akartam bántani. Így amikor sarkon fordul, akkor cicázva elé vágok, és megfogom a vállát. – Nem, én hibáztam! Sajnálom, egy tapintatlan, figyelmetlen kis kurva voltam. Vagyok! Ne haragudj, bocsáss meg.. ! Túl szép most minden körülöttem, de ez csak illúzió, és átmeneti. Te.. valódi barátnő vagy, és az egyik legrégebbi, nem csak edzőtárs..Veled leszek a szurkolásnál, nem velük! Vagy nyolcvan-húsz a te javadra, rendben? – Törnek ki belőlem itt a könnyek, lehet, hogy túl érzelmes vagyok, de szándékosan nem szeretnék senkit bántani, csak ez az örökös figyelmetlenségem, amivel nem gondolok bele mások helyzetébe.. Éppen ezért nem voltam mérges Noah-ra sem, vagy nézem el Ramsey „patkányságait”, mert felszínes vagyok, mindenben csak a jót akarom látni. Pedig az nem működik, hogy mindenre csak rálegyintek, többé már nem. Fel kell nőnöm arra a szintre, ahol döntéseket hozok, vállalom, amit gondolok, hiszen nem egy homokozóban játszunk a lapáttal. tudom, hogy megbántottam Simi-t, és itt csak az őszinte megbántás segít, hogy ne menjen gallyra a kapcsolatunk. Nem, azt nem engedhetem. Nem azért mert udvartartást építek. Egyszerűen azért nem, mert ami igazi, azt nem dobjuk ki a kukába! Már teljesen fátyolos a szemem a könnyektől, s az sem zavar, ha jópáran megbámulnak, de már ráz a zokogás, elég hangosan ráadásul.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Azért tényleg kicsit őrlődöm a viccelődés és az igazi bosszúság között Robertoval kapcsolatban, viszont ezért is jó, hogy éppen edzésen vagyunk, percek kérdése és jön a püfölés amiben majd jól kiadom magamból a dolgot. A Dojo-n kívül még soha senkit nem vittem a földre, de itt bizony nagyon élvezem, ha megtörténik. És mivel lassan tényleg erőteljesen kilógunk a sorból és mi vagyunk a legidősebbek, legtapasztaltabbak, elég gyakran van is rá lehetőségem. - Na jó, most nem tudom, hogy azt mondjam, hogy gusztustalan az a pasi, aki kifelé tekinget, vagy örüljek annak, hogy akkor könnyebben le lehet csapni a francia tyúk kezéről. Szerinted mindegyik ilyen? Így olyan törékenynek és hazúgnak tűnik ez az egész, mintha nem jelentene semmit az ég világon, ha valaki jár valakivel. - agyalgatok, de valószínűleg teljesen feleslegesen. Ennyi erővel akkor semmit se számít, hogy Corvusszal ők együtt vannak, mindketten kacsintgathatnának kifelé valami másért. Alisonnak nem is lenne problémája minden ujjára találni még egy pasit, viszont a Flint gyerek, hm... Sose tetszett, sose fog. - Ki mindenkinek? - kérdezek vissza, kicsit szemöldökráncolva, de most igazán nem az a lényeg, hanem Sienna előélete. - Én ezt hallottam, de tényleg, azért jött ide, mert ott már eljátszotta az esélyét a Roxfortban meg újra nekimehet a dolognak előítéletek nélkül. Dumbledore mindenkit elfogad, mindenkinek új esélyt ad... adott... - kicsit elhallgatok, egyáltalán nem szoktunk ilyesmiket megemlíteni, a valószínűleg haldokló legendás igazgatónkról beszélni és nem is igazán akarok. Szóval nem is mondok többet, főleg, mert jön a kis nézeteltérés arról, hogy ki is hírdette meg a szurkolócsapatot a nyárra és egy kicsit kezdem magam nagyon felszívni és háttérbe szorítva érezni. - Igen? És honnan is tudod, hogy ki futtatta meg a dolgot hamarabb én, vagy a Mardekárosok? - húzom fel kicsit magamat, mert többedszerre is éreztettem, hogy az én kiírásom került a nyilvántartásba és én indítványoztam azt, hogy szervezzenek egy kísérő csoportot az All-starosok nyári versenysorozatára, de újra és újra felhozza a Mardekárosokat. Egy kicsit még az arcom is kipirul, amikor tiszteletbeli Mardekárosnak is akar felavatni. Kicsit az ajkamba harapok, mintha ezzel akarnám visszatartani a dühömet, de egy nyögés után így is kirobban belőlem. - Nem, nem akarok a mardekáros sleppbe tartozni! Mi az istenért húztad akkor az agyam és értetlenkedtél, ha már olyan régen eldöntötted, hogy VELÜK elmész majd! - akadok ki ezúttal teljesen, nem éppen hugrabugosokhoz illő vérmérséklettel. A pont az i-re viszont az, hogy megkérdezi mi tetszik Robertoban meg úgy a pasikban aztán azt hiszi, hogy csak úgy a semmiből kezdem el ajnározni újra. Alapvetően is kicsit kerekded arcom van, de most úgy felfújom magam, mint egy pocok, hiszen a hápogással és szemforgatással rendesen kihozott a sodromból. Nem akarok temperamentumosan felugrani és elszaladni, főleg anélkül, hogy tényleg megkezdtük volna az edzést, de a feszültség amiket remélhetőleg csak a tudtán kívül ébresztett bennem annyira kiül az arcomra, hogy el kell fordulnom tőle mielőtt kibuggyanna a szememből bármi. - Tudod... tudod mit? Azt hiszem rossz... sushit ettem, kihagyom a mai edzést, mennem kell. - ugrok el mellőle, bár ennél egyértelműbb nem lehetne, hogy nem amiatt megyek el, hanem besokalltam, hogy felváltva támogat és savaz meg figuráz ki. Azonnal az öltözők felé rohanok, hogy felkapjam a cuccaimat, bár apám még másfél óra múlva szedne fel minket kocsival, de nem érdekel, át se öltözök csak fordulok ki azonnal az ajtón. Eléggé durva lenne bevallani magamnak, de talán jobban tetszett, amikor éppen kidobták a baráti köréből, akkor sokkal jámborabb és kedvesebb volt, ráadásul akkor még nem néztem ki magamnak egy foglalt pasit, hogy róla panaszkodjak. Remek, nem csak sírva megfutamodok a barátnőm elől, de igaza van és tényleg szánalmas vagyok!
Cuki kuncogással csatlakozom a nevetéséhez, mert nagyon örülök, hogy nem temetkezik mélabúba egy foglalt pasi miatt. Nekem ezt nehéz átérezni, hiszen világ életemben utánam fordultak meg a fiúk, Corvus-szal pedig minden olyan természetes volt, hogy egymásra találtunk. Mégsem érzem unalmasnak, sőt, ha egy kicsit romantikus lennék, akkor kimondhatnám, hogy ez így volt megírva. De mivel nem vagyok, szimplán szerencsésnek érzem magamat, hogy a kényszerlejegyzés ellenére egymásba szerettünk. Meg kell ugyan majd dolgoznunk a kapcsolatunkért, hiszen a különbözőségek is érdekesek, de azt hiszem hozzám jobban illik, mint bárkihez, aki korábban érdekelte. Az pedig cseppet sem zavar, hogy a testiség tolódik, Simi bármennyire is célozgat rá, hogy az sok mindent feloldana, ennyire vagyok álmodozó, hogy semmi sem sürgős. – Nem is igaz. Azt hiszem némelyek csak azért kapaszkodnak másokba, hogy legyen valaki, közben pedig nézelődnek rendesen. Egy foglalt fél mindig érdekesebb, mint egy szingli, mert akkor már biztosan tud adni valamit. Ez csak álca..! – Fintorgó mosollyal illesztem a mutatóujjamat az ajkamra, jelezve, hogy mennyire nem értek egyet ezzel a képmutatással, de amit én csinálok sem más, hiszen nem kell erőlködnöm. Lehet, hogy egyszer összefogom a hajamat, és valami hatalmas szöcske szemüveget veszek fel, hátha csökken a külsőm minősége, de arra meg azt mondaná Corvus, hogy jól szituált ügyvédnő! -Komolyan? Mindenkinek ilyen indulatkezelési problémái vannak Corvus körül? – Hökkenek meg beleprüszkölve a tenyerembe, akkorát sikerül kacagnom, ezúttal nyoma sincsen a kuncogásnak. A fejemet csóválva a lelki szemeimmel már látom, hogy nyitok egy saját dojot, csupán fehér övet osztogatva az ilyen méregzsákoknak, mint a bokszológép, meg a seprűtörő. Miért nem tudják levezetni a strresszt értelmes módon, mint mondjuk mi? – Oh, az lehet, de nem tudhattad, hogy mi már megfuttattuk a dolgot a Mardekárban, azért jött össze lassabban az indítvány, mert vagy hatan aláírtuk. Sajnálom, de eskü, felterjesztelek tiszteletbeli kígyósnak, kapsz egy Malazár örökké tetkót, vagy ilyesmi. Mit szólsz? – Húzom az agyát, én aztán imádok kedveskedni, de nem a tapintatomról vagyok híres, amit lehet, könnyedén elengedek, hadd vigye csak tovább a szél. – Semmi sem mindegy. Rendezünk valami nagyon jó táncot. Magadért tedd, hogy mások csodáljanak. – Próbálom vigasztalni, erre megint a terelő után picsog, erre már szemforgatok, és kacsásan tátogón utánzom az ujjaimmal. – Felejtsd már el, vagy megütlek! Legyen már büszkeséged, vagy harcolj érte, nincs más alternatíva. Megcsináljam a horoszkópokat? Tudod, hogy mikor született? – Vonogatom a vállamat, nekem aztán tényleg minden jól áll, a fekete és arany az meg pláne.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Kicsit felnevetek, amikor belegabalyodunk a zöld átokba és hogy a varázslatok örökké kedveltebbek lesznek, mint a fizikai harc a varázsvilágban. Én karatézok, nem is akárhogy, de azért a látványmágus szakra nem csak azért mentem, hogy táncoljak, hanem a bűbájok is érdekelnek, szóval azért nem arról van szó, hogy elzárkóznék a varázsvilágtól a fizikai harccal. Inkább stressz levezetésnek használom az egészet, nem lesz soha életcélom, hogy felnőttként profi sportoló legyek vagy faképnél hagyjam a varázsvilágot. Bár lehet, hogy jobban járnék... valahogy hiába a tucatnyi testvér és hatalmas család, az istenért nem találom a helyemet. - Van, olyan, hogy táncmágia meg mozgásmágia, majd feltaláljuk a karate mágiát. - vonom meg a vállam, de igazából nem olyan sok meggyőződéssel. Szőke vagyok, de nem buta, viszont egyértelműen nem egy kutató alkat se, aki új mágiaformákat kísérletezne ki. Hogy végül mi lesz az életcélom az meg egy hatalmas kérdőjel. Talán én leszek a következő Rita Vitrol, az nem megy olyan rosszul, polgárpukkasztani azt tudok. - Rendben, de annyira gáz, hogy pont abban a korban vagyunk, hogy minden épkézláb pasi már bepárosodott, amelyik nem, annál meg tuti van valami gikszer vagy mondjuk halál unalmas jellemtelen nyálgép. - panaszkodom, ragaszkodva Robertohoz és az erős, olaszos, macsós kisugárzásához. Ami másnak problematikus, az engem vonz, mint molylepkét a fény. Az összes kérdésre önérzetesen felhorkantok és felkapom az államat, mintha a kérdés is sértene, de igazából nincsen rá válaszom. - Fogalmam sincs, mindegyik? Nem igazán ismerem a csajt, csak azt tudom, hogy Franciaországból jött át, mert ott kidobták a csapatából és senki nem ajánlott neki profi szerződést, mert... - kicsit elhallgatok, gondolkodom, hogy megosszam-e vele, amit a francia bátyám összegyűjtött muníciónak Sienna ellen. -... mert olyan dührohamot kapott, amikor vesztettek, hogy valami csapattársa hátán törte el a seprűjét, vagy ilyesmi. - suttogom ezt a részt, hogy csak ő hallja. Nem mintha annyira rengeteg arcot érdekelne körülöttünk, ahogy pletykálkodunk, de azért na, ez a titok az én fegyverem ellene, hogy levakarjam Robertoról. Bezzeg, ha tudnám, hogy már felvállalta a csapat előtt és hogy így már nem is akkora titok... - Ó, fura, amikor beküldtem az indítványt a szurkolócsapatra még én voltam az egyetlen. Azt tudtam, hogy minden csapatnak van egy kis szurkolócsapata, de tőlünk az ég világon senkit sem érdekelt, hogy ennyi időt áldozzon a nyárból. - húzom el a számat, nem is tudom miért, de ahogy így elbagatelizálja és úgy csinál, mintha a Mardekárosok indították volna a szervezést, nem én, egy kicsit elhanyagoltnak és őszintén egy fokkal értéktelenebbnek érzem magam. - Azt tudom, hogy rajtam kívül körülbelül csak Mardekáros jelentkezett. - teszem hozzá, ezért se különösebben repesek, bár látásból ismerek mindenkit, Alison az egyetlen, akivel ténylegesen barátnők lettünk a karate révén. Most kicsit úgy érzem, mintha tényleg nem is velem jönne, hanem ott lenne a Mardekáros slepp és én, aki kilógok a sorból. Már megint. Pedig jobb szeretek a figyelem középpontja lenni a társaságokban, nem a random más házból érkezett az összeszokott csapat mellett. A sok testvér között is nehéz kitűnni, próbálom természetesen kezelni, mintha csak a lényem része lenne a ragyogás, de amúgy elég rendesen küzdök érte, főleg, hogy nem vagyok túlságosan kiemelkedő semmiből az ég egyadta világon. - Mindegy. Robertoért megyek. - mondom ki újra, mintha csak a saját gondolataimra válaszolnék, így Alisonnak lehet egy kicsit fura ez a kijelentés a semmiből. - Sportos, magabiztos, jóképű, vicces, de van komolyság is a tekintetében, nem egyszerű, mint egy faék, olaszos macsó és tudom, hogy nem magas, meg nem is annnyira kigyúrt, de valahogy úgy ömlik belőle az erő még a kviddics ruhákon keresztül is. - sorolgatom, és drámaiam legyezgetni kezdem magam, mintha már a gondolatától is kimelegedtem volna. Hogy mi történne, ha tényleg összejönne, ha elcsakliznám Siennától aztán egy hét alatt tényleg ráunnék, hogy a hajsza után Roberto még sem olyan, mint amilyennek idealizálva elképzeltem... az már egy egészen más kérdés. - Azt hiszem a csapaté már megvan, de a szurkolói még ránk van bízva. Csak a színek adottak, fekete és arany, a szőke hajunkkal brutál jól fog mutatni. - mosolyodom el kicsit ezen a ponton, felemelve a kezem, hogy a lófarokba kötött tincsekkel játszadozni kezdjek, hiszen van olyan hosszú, hogy tudjam dobálni és előrehúzni csavargatni magas-póniba fogva is.
- Jaj nem így értem. Te mindent szó szerint veszel? Arra gondoltam, hogy a varázslók és boszorkányok között még mindig lenézett dolog, ha valaki fizikai fegyverekkel, vagy csupán a testét használva küzd. Mondhatni minek edzeni, amikor mindent gyorsabban meg lehet oldani a varázslattal. – Ezen kissé fintorgok, nálam a karate főleg a szellemi fejlődésről szól; az, hogy még meg is tudom védeni magamat a tahóktól, már csak hab a tortán. Simi hozzám hasonlóan nagyon szeszélyes tud lenni, nem véletlen, hogy jól megértjük egymást, noha kissé azért mindketten tudunk provokatívak lenni. – Szó sincs róla. Csak felvetés a részemről, hogy meg lehetne próbálni valaki olyannal, aki még nem talált pár magának. Ha te küzdeni szeretnél a szívszerelmedért, abban is támogatlak. – Emelek aprót a vállamon, csinos pofimon komoly érzelmek játszanak. Szeretném, ha Simonetta jól érezné magát a bőrében, nem lennének viszonzatlan, romantikus ideái, és valaki tényleg értene küzdene meg. Én nem gondolom magamat nagyszájúnak, s talán soha nem lett volna az egészből semmi, ha Corvus nem kezdeményez. Külső ide, közvetlenség oda, nem vagyok egy végzet asszonya típus, aki csak úgy elcsábít valakit. – Igaz, ezt el is felejtettem, sok itt a látványmágus. akkor.. miben tud többet nálad a nője? Szebb? Viccesebb? Okosabb? – Számolgatom az ujjamon, s közben hevesen rázom a fejemet, magamat meg felesleges lenne összehasonlítani Simi-vel, a véla báj is elég szubjektív, nem úgy működik, mint a szerelmi bájital. Van egy bizonyos fokú erős varázs, de az nem generál tényleges vonzalmat. - Veled? Hát nem tudod? A mardekárosok külön szurkolócsapatot szerveztek már erre, Abigail és Alex mindig az én tanácsomat kéri ki, de még Gillian is kezd egyre jobban beépülni. Naná, hogy elmegyek! Viszont nem akarom rádtukmálni a vadembert, ha nem a te stílusod. Különben is, van zsáner? Ez a Maroni miért is jön be? – Tudom, hogy nehéz megmagyarázni, hiszen nem elég egy csinos, férfias arcél, két hasonló fiú sem ugyanúgy tetszik nekünk. Szívesen játszanám a kerítőt, csak éppen van egy olyan érzésem, hogy Simi csak addig gerjed a terelőre, amíg az rá nem néz. Mintha a lehetetlen küldetés lenne a fontos, utána gyorsan rá is unna. Így azért nehéz átgondolni. – Oh, engem nem kell kérlelni, már régen megvettem az ötletet. Hozzunk össze valami klassz koreográfiát. A mezeket is meg kéne tervezni. Vagy azt kapunk?
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
- Jól van, de miért kapnék zöld átkot? Az még mindig tiltott, én meg nem szándékozom aurornak menni, hogy valami sötét varázsló tarkón lőjön vele. - vetem fel, engem aztán senki se akar halálra átkozni, miért akarnának? Rendben, van néhány zsiványság a tarsolyomban és szeretek pofonokat osztani az edzéseken, de igazán ennyi. Nem származom aranyvérű családból, nincsen semmilyen irigylésreméltó, amiért el akarnának távolítani, a vélaszármazékságom is csak egy halvány csipetnyi fűszer, közel sem olyan erős, mint ami Alisonból előbukkant, őt előtte is istenítették rengetegen a szépsége miatt. - De gondolom igazad van, egyensúly, meg minden. - teszem hozzá, megengedően, de látszik, hogy egy kicsit végletesen működök ahhoz, hogy tényleg komolyan gondoljam. Látványmágusként a vonzódásom a trükkökhöz, látványos dolgokhoz erős kontrasztban van azzal, hogy mennyire csapkodós vagyok, amikor elengedem magamat. Fogós kérdés ez az egész terelő ügy, de még eszemben sincsen feladni, így furán esik, hogy ilyen gyorsan elkezd lebeszélni róla. - Csak azért, mert van vetélytársam már egyértelmű, hogy nem nyerhetek? - kérdezek vissza, leplezetlen önérzetességgel és csalódottsággal, hogy egyre kevésbé szavaz nekem esélyt. Persze, tisztában vagyok vele, hogyan néznek egymásra azzal a Siennával és azzal is, hogy attól még, hogy a kis Albát a szárnyaim alá vettem nem garantált, hogy felfigyel rám, de... - Egyetemista gitárral? Akkor gondolom felsőbb éves szaktársam lehet, a látványmágus pasik háromnegyede valami hangszerrel nyomul. - reagálok, kicsit azért rezignáltan, gyorsan megrázva a fejem. - Nem, nekem nem egy olyan átlagos pasi kell, nem mondok le Robertoról ilyen gyorsan. - makacsolom meg magamat, mintha szóba se jöhetne egy olyan lágy művészlélek. Talán pont azért, mert a tehetségem megvan a szakomhoz, de nem vagyok különösebben kiemelkedő és talán éppen féltékeny lennék, ha a pasim jobban tolja. Oké, láttam és meghallgattam az üzenőfalon azt a dalt, ami még csak nem is nekem szólt, de Roby azért nem egy szelídlelkű unalmas művészfiú, meg nem olyan tehetséges, hogy emiatt válna belőle világsztár. A kviddicsben viszont... csodálatos mozdulatai és jövője lehet! És én ott akarok lenni, amikor annak a tyúknak elborul az agya és a srácom kiábrándulva belőle végre valaháva felém fordítja a figyelmét. - Kérlek, Ally, csak gyere el velem az all-star csapattal szurkolni a nyáron, esküszöm, ha a végére se haladok semerre, elfelejtem a srácot! És megkeresem azt az akárkicsodát a hosszú hajjal és a gitárral a hóna alatt. Áll az alku? - kérlelem újra, mint aki addig nem hajlandó még edzeni se, ameddig erre nem teszünk pontot. Nem mondom, hogy nem gondoltam bele, hogy milyen lenne... gyakorolni, de valahogy akkor is olyan erőltetettnek és szánalmasnak hangzik odavetni magam valakinek csak azért, mert más elutasított. Sőt! Még nem is utasított el, mert ahhoz először számba kell vennie és ténylegesen bepróbálkoznom. Szóval várakozóan tekintek rá, nem is igazán nyújtok vagy csinálok semmit rá, csak a kezéért nyúlok, hogy magamhoz húzva azokat rászorítva tovább kérleljem. - Tudom, hogy hosszú, de nem kell végig velük lennünk vagy próbálnunk a fellépésekre, minden héten csak egy meccs van és annál kell tényleg ott lennünk meg fellépnünk és bejárjuk az Egyesült Királyságokat és... kereshetünk Dojo-kat is. Csak gyere velem, szükségem van rád! - sorolom, de minél többet beszélek annál jobban kezdem magam rosszul érezni, hogy kérlelnem kell, mint akkor, amikor azt éreztette kicsit, hogy a francia tyúkkal szemben már el is vesztettem a harcot.
- Ezen már én is gondolkoztam, de mi van akkor, ha bármilyen ügyes az a bizonyos test, és kapsz egy zöld átkot? Valahol a kettő között van az igazság. Ügyesen kell használni a varázslatot, s olyan reflexekkel kell kirúgni a másik alól a lábat, amire nem is számít. – Vélekedek, én amolyan csillag együttállásokban hiszek, amikor minden tökéletes. Na jó, ez alól komoly kivétel volt, amikor a véla bájom beaktiválódott, és már rángattam volna be Corvust a mosdóba. Számára az nem volt tökéletes, én pedig megértettem, hogy ne egy ékszer miatt aktiválódott vágy miatt legyünk egymáséi. Azóta nem is volt ez téma, kissé mintha meg is rettent volna a szentem. Van egy karótnyelt oldala, de rém következetes, talán pont azt vezetett oda, hogy egymásba szerettünk. Ettől még nem kevésbé darkos, de ezzel meg sosem volt bajom. – Hát ez nehéz ügy, nem tudok erre mit mondani, mert én tényleg melletted vagyok, de nagyon ritka az, amikor pont minden passzol. Ha rád se néz, akkor van értelme erőltetni? Vagy pont ezért kell, mert elérhetetlen? Válassz valaki más nehéz falatot, ahol nincsen képben vetélytárs.. Valamelyik nap láttam egy faszit a nagyteremben, tuti egyetemista, kicsit talán hosszú volt a haja az én izlésemnek, de gitár lógott a nyakában. Nem nézte meg a lányokat, lehet, hogy szüzességet fogadott, vagy mi. – Nevetgélek pletykálkodva, remélhetőleg az illető nem a fiúkhoz vonzódik, mert akkor Siminek én lövök véletlenül gólt, akkor pedig annyi a barátságunknak. Drukkolok én, hogy végre ő is ki tudja élni magát, mert nekem annyi elvesztegetett év után van valaki, aki úgy néz rám, mint talán még senkire, s lássuk be, ha nem is vagyok romantikus alkat, ez igencsak boldogító gondolat. – Igaz, csak a gyakorlás miatt nem kell. Szerintem sem vagy szánalmas. Én elvonulnék a gitáros előtt, ha még rád sem kapja fel a fejét, akkor őt is kihúzzuk a listáról. Felmegyünk edzés után a nagyterembe? Hátha ott van? Sajna azt nem néztem, hogy melyik házba jár. Nem hozzánk, az biztos, akkor már láttam volna. Nem lehet, hogy hozzátok? – Csóválom a fejemet, igazgatva az övemet, s körzöm a nyakamat, már egészen bemelegedtem, ideje lenne az ütésváltásnak, kezd felgyülemleni a le nem vezetett energia, főleg, mivel Corvus említése, és hogy nem csináljuk, eszembe juttatta, hogy na igen, lenne mit pótolnunk.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Azt hiszem én csak remélem, hogy Alison örökre jámbor marad és én lehetek magabiztos csépelő mellette. Kicsit olyan ő nekem, mint egy követendő példa, akire nézve én is megengedhetem magamnak, hogy önmagam legyek. Ő a farkasok közt bárány, én a bárányok közt farkas, ha a házainkat és az azzal gyakran szembemenő jellemeinket nézzük. Ő kivált a piszkálódós, gúnyolódós csapatból, én pedig nem tartozom a halkszavú nyájas állatszerető vagy gyógyító falkába, ami a házam nagy része. Persze a Látványmágus is még beleillik a sztereotípiába, de a karate stílusom, meg a harsányságom kevésbé. - Ja, ami amúgy tök hülyeség, mert a pálcát elvehetik, a mágia csődöt mondhat, a testünk viszont megmarad, hogy kiosszunk néhány pofont. Néhányan annyira puhányok, ha egy percig kéne futniuk az életükért akkor már három lépés után orrabuknának és várnák a véget. - kuncogok, egyértelmű, hogy nekem is sokat jelent a karate és nem szeretem, hogy a varázsló suliban nem tartozik a menő dolgok közé. Én se vagyok amúgy annyira izmos, inkább szálkásan erős, de Alisonnál lényegesen erősebb fizikailag. Persze ki nem mondom, hiszen hasonlítgatni határozottan egészségtelen és akkor azt is hasonlítgathatnánk, hogy vélavérűként ő mennyi szépséget örökölt, meg én mennyit. Nem vagyok hülye, tudom, hogy ő az iskola legszebb lánya, túlzás nélkül, de vagyok annyira kényelmes a barátságunkban, meg úgy a külsőmben, hogy ez ne érdekeljen. - Hm, ennek sose néztem utána, és közel vagyunk hozzá? Nem mintha azt tervezném, hogy átmegyek valami ninjába és nyakakat török ki, csak kíváncsiságból. - pislogok egy nagyot, egyértelműen tényleg fogalmam se volt róla. Ebből is látszik, hogy Alison jóval olvasottabb, mint én, én csak dobálózok a japán szavakkal meg menőzök a mozdulatokkal, élvezem a dicsfényt, ha nyerek egy párharcban, nem igazán a lelki béka és a kiegyensúlyozottság meg a fegyelem, meg a bölcsesség lebeg a szemem előtt. - Még egy párt se alkotnak... elméletben... de annyira utálom, ahogy egymásra néznek. Az a hülye liba! - puffogok még egy sort, de amikor rátérünk arra, hogy Alison hogyan adhatná ki magából az elnyomott véla-varázst és elpirul, aztán elkezd rámszólni már veszett fejsze nyele, mert kitör belőlem egy visongós visszafojthatatlan kacagás. Szó szerint az ellentetjét teszem annak, amire kér, de egyszerűen nem tudok nem nevetni a képét látva és azt, hogy milyen zseni tanácsot adtam a szabad energiáinak felhasználására. Persze most, hogy már átöltözve visszaértünk a tatamik mellé, várva, hogy kezdődjön elkezdődjön a tényleges óra, jó pár arc meglepetten felénk fordul. Nagyot nyelek, az ajkamba harapok, és azért én is kipirulok, nem csak a kérdésétől, a témától, de a nevetéstől is. Addig nem is válaszolok, míg a többi karatés abba nem hagyja a bámulást, konokul hallgatok és állom a tekintetüket, aztán tényleg suttogva felelek, mert az fix, hogy ha eddig nem füleltek, hogy miről beszélünk, most már igen. - Nem tudom, lehet? Talán akkor én se lennék olyan ideges, ha több tapasztalatom lenne, nem tudom. Sok jó pasi van a suliban, de olyan gyorsan bepárosodik mindenki és senki máson nem akadt meg úgy a tekintetem, mint rajta. Annyira szánalmas meg nem vagyok, hogy hírdetést adjak fel, hogy elvegyék a... tudod.
// 
Ruci 