2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A szerencse mindig is egy kétélű jelenség volt.. Bevallom amikor a béta kiemelkedik és engem vesz célba azért valahol borzolja a kedélyeimet a harci kedv, hiszen régen volt részem egy ténylegesen kiadós harcban amit meg is éreztem és persze itt azért többről van szó mint némi pöcsméregetésről mégis valahol végig borzong bennem az adrenalin. Még talán Peter szenvedése sem tud meghatni. Amikor azonban gyakorlatilag ő ugrik a bétának, elvéve a prédámat enyhén szólva csalódottan forgatok szemet. Jellemző... cserébe már forgatom is a dárdát, hogy könnyűszerrel terítsek le néhány dögöt akik óvatlanul próbáltak megközelíteni. A mozdulataim pontosak és végzetesek. Viszont.. olyan mintha nem akarnának elfogyni és azért az emberi izmaim, az emberi reflexeim, érzékeim messze nem olyanok mint amit megszoktam és mintha a tüdőmben se lenne soha elég levegőm.. A másik probléma, hogy egyáltalán nincs félelemérzetem még mindig... Félelemérzet nélkül pedig, adrenalintól fűtve, simán bele szaladhatok még valami nagyon kellemetlenbe, hiába zakatol bennem, a neon felkiáltó, hogy figyeljek! A sárkány köpete miatt épp eléggé elkavarodtam Jadetől, szóval... most azon vagyok, hogy időben oda érjek hozzá. Egyre kevésbé tudom távol tartani a farkasokat, épp ezért fel is adom és konkrétan futásnak eredek Jade felé, mint akit íjból lőttek ki. Hiszen hallom, hogy bajban van.. épp elég nagy bajban. - A hangod Jade! Ne veszítsd el a hangod! - kiáltom el magamat és a nem kevésbé lélekszakadt futás közben próbálok összpontosítani és a dárdára egy újabb rúnát idézni. Jadehez már úgy csúszok be lényegében egy két dögöd még félre söpörve a közeléből. Majd egyszerűen földbe vágom magunk között a dárdát. Valami azonban másképp sül el mert a kezem konkrétan hozzá tapad és a gyógyító rúna amit rá próbáltam idézni érzem, hogy belőlem tölti fel magát. Elcsesztem volna a rúnát..? Ennyire régen használtam..? Oh nem. Csak ösztönösen cselekedtem.. Mivel ha meg lenne a halhatatlanságom, lényegében mintegy kifogyhatatlan generátorként működhetne a dolog, most azonban ezzel rendesen rácsesztem. Érzem, hogy kiszipolyoz szó szerint, a hajam szinte fehérbe vált az arcom és az izmaim összébb zuhannak. Cserébe pár pillanat múlva a csapat többi tagja felé a földet nyers életerő töri fel és cikázik végig, mintha csak egy szív próbálná meg utolsó dobbanásaival ellátni és mozgásra bírni a szervezet többi létfontosságú elemét. Beléjük csapódva Danebe, Peterbe, Dorinaba, Jadebe és még Sophiahoz és Joyce-hoz is nyomokban eljut valami belőle és felgyógyulhatnak valamennyire ha volt sérülésük és kapnak még egy energia löketet is... A folyamat viszont nem megy végbe teljes értékűen, mert hogy megszakítja egy vadállati karmos kéz ami valahol a bordakosaram alatt landol bennem és a gyógyító rúna azonnal ki is huny... egy nem létező lélegzetvételnyi csend részemről aztán.. - Ribanc! - szűröm ki a fogaim között némi kibuggyanó vérrel karöltve és dühödten szembe is köpöm vele. Ó én idióta... Most fogok bele dögleni abba, hogy halandóknak próbálok segíteni egy családi drámában...
//Megosztó gyógyító rúna: a megidézője saját életerejéből táplálja és a társaival megoszthatja ezt. Majdnem halálos, súlyos sérüléseket, töréseket is felgyógyít és bizonyos szinten újult erővel látja el a társakat. (a folyamat jelen esetben valahol megszakad)
Nincs időnk megnyugodni, de azért arra a rövid pillanatra Ivorhoz bújok míg megölel. Fogalmam sincsen, hogy Ivor milyen fegyverekhez ért, csak abból indulok ki, hogy én meg se tudnám fogni a dárdát úgy, hogy fel ne dőljek. Lehet csak bugyuta "lőítélet", hogy magasaké a dárda, kicsiké a tőr, de hát nem vagyok harcos, sose voltam, a mesékből pedig eddig terjed az ismeretem. - Peter! - sikoltom szinte, amikor megdermed, ezzel talán a többiek figyelmét is a vadászra terelve, nem mintha lenne ideje bárkinek is sokáig mozizni. Nem attól ijedek meg, hogy milyen szörnyeteg lesz, nem vagyok rasszista, Dane átváltozása se zavar, ahogy Ivoré se zavarna, inkább attól, hogy tudom, hogy ez az első alkalom és hallom, ahogy fájdalmasan üvölt. A kard kissé szerencsétlenül lóg a kezemben, ahelyett, hogy elhátrálnék inkább oda akarnék menni, de az elszabaduló káosz moccanni se enged. Muszáj a támadóink felé fordulnom és egy kardsuhintással megvédenem magam, mert hajszálnyira vagyok attól, hogy letaroljanak, hiába van ott mellettem Ivor. Ha a túlerő túl nagy akkor nincs mit tenni, a saját lábamon kell megállnom. A probléma csak az, hogy míg a tó partján én maradtam egyedül talpon és a többiek terültek el kimerülten, addig ebben a szcenárióban már körülbelül a tizedik másodpercnél átkozottul esélyem sincsen. Az egyik farkas elkezd leválasztani a többiekről és minden lépéssel egyre jobban a támadóink közé hátrálok a kardot feltartva ütve vissza a karmaikat, mintha inkább pajzs lenne, nem is fegyver. Nem szokásom a kétségbeesés, de most a nyögések között jócskán elhomályosodik a tekintetem. A földre kerülök és már azon kívül, amelyik acsarkodva odaküldött még kettő megkörnyékez. Haza akarok jutni a babáimhoz, nem lehet, hogy itt legyen vége... És ebben a pillanatban jön a sárkány savköpete, ami lemarja rólam a legagresszívabbat, de vele együtt sikoltva ejtem ki a kezemből a kardot, ugyanis pusztán néhány csepp a kezemet is éri. Az a néhány csepp is olyan erős, hogy a szemem előtt füstöl a kezem és látom, ahogy a bőröm felhólyagosodik, a húsom kivillan, az inak, sőt, egy-két csont is kirajzolódik. Érthető okokból eltörik a mécses és a fájdalomtól fuldokolva kúszik a földön a kardért, de a könnyfátyolon keresztül már abban se vagyok biztos, hogy a kardot nem érte-e el a sav és még mindig használható. - Ivor... Ivor... - nyögöm halkan, mindig olyan erős a hangom, ha kell, most pedig a fájdalomtól alig vagyok magamnál.
// Hozom a formám, még szerencse amulettel is csak 2. //
Nem vagyok komoly harcos alkat, sosem voltam, ezért is döntök úgy, hogy megpróbálkozom a cseles megoldással. Elhitetni vele, hogy mellé állok, hogy csökkenjen annyit a figyelme, hogy megszerezzem a karkötőt. Persze nem szabad meglepődnöm rajta, hogy Joyce az egészet elszúrja. Amikor megtámadott én akkor is főleg védekeztem, ő pedig olyan, mint egy irányíthatatlan bestia, aki még talán saját maga felett sem képes uralkodni, nem hogy más próbáljon felette. Hiába próbálom felvenni vele a szemkontaktust, hogy maradjon nyugton, semmi esélyem sincs, mert támad, én pedig szinte hallhatóan szisszenek fel, amikor tudatosul bennem, hogy ennyit a cselről, amivel az ük-ük... akármilyenszintű nagymamám bizalmába próbáltam férkőzni. - Joyce... - ennyit sikerül kinyögnöm, de sokáig nincs időm arra, hogy ezen merengjek, mert a vérfarkas repül pár métert, így hát sokat nem ér el a támadás, csak hogy felbőszítse Lauranát. Azon viszont nincs időm merengeni, hogy miért volt megint ennyire kiszámítható, hiszen egy pillanat múlva már az én nyakam köré fonódnak a némber ujjai és hamarosan már a talajt sem érzem a lábaim alatt, csak kalimpálok a levegőben és ösztönösen próbálom lefeszíteni az ujjait a nyakamról, amire persze esélyem sincs. Nem vagyok nagy harcos, szerencsére sosem volt alkalmam kipróbálni mit tennék, ha az életem múlna rajta... Már közel vagyok hozzá, hogy egyszerűen feladom, de felvillan előttem apa és anya arca, Adrien... nem tudom, hogy ez a Laurana pontosan kiknek befolyásolhatja az életét, de ha netán korábban halna meg, ha elszúrunk valamit, akkor nem születik meg vagy apa, vagy anya sem és nem tudom melyik vérvonalhoz van köze, de talán Adrien családja sem. Ha pedig most elbukunk, akkor mindenki veszélyben lesz, ha ez a nő megkeresi a családjainkat, barátainkat, mindenkit. Nincs mit veszítenem alapon megpróbálom hát a karkötőt elérni és egyszerűen puszta kézzel leszakítani a karjáról. Remélhetőleg legalábbis azzal a kezével folytogat, amelyiken a karkötő van és nem azzal, ami távolabb van tőlem, mert akkor nem kicsit nagy a baj.
Peter jól teszi, hogy kihátrál az útból. És igaza van, még tapasztalt sárkányőrök is vesztettek már végtagot, vagy rosszabb esetben az életüket, egy-egy óvatlanabb pillanatban. Nekem is megvannak a magam hegei, amik fájdalmasan emlékeztetnek erre a leckére. Egy sárkánnyal szemben nem sok esély adódik. Második pedig sohasem. Persze apám gondosan ügyelt rá, hogy a neveltetésünkben elég keményen hangsúlyozza, hogyan legyünk erősek, és határozottak. Hogyan használjuk a képességeinket. Ha pedig belépsz egy sárkány fejébe, és összekapcsolódsz vele, ahogy én most vele, akkor vagy te irányítod őt, vagy ő téged. Utóbbi opciót pedig nem engedhetjük meg magunknak. Főleg azért, amiért Peter is aggódik. Egy sárkány veszélyes, és kiszámíthatatlan. Jade felé vetek ugyan egy kósza pillantást a nevem hallattán, de a továbbiakban nem foglalkozom vele. A feladatomra kell koncentrálnom. Persze, ha lenne időm végig gondolni, akkor megérteném, hogy mennyire megdöbbentő lehet számára a szende, akcentusos, elveszettnek és magányosnak látszó lánykát hirtelen egy sárkányháton lovagolva látni. Nem is szeretem különösebben ezt az énemet. Jobb szeretek a kedves és barátságos Dorina lenni, aki fellép a karácsonyi darabban Jade kedvéért, aki az első igazi barátnője. De most a sárkánylovasra, és nem a zongorista lányra van szükség. Engem pedig egész életemben erre neveltek. Így igen. Értek hozzá. Viszonylag könnyen, és gyorsan megtalálom a kellő pozíciót a bestia hátán. Aki hamar el is intéz néhány megjelenő farkast egy farokcsapással. Persze a tény, hogy egy barlangban vagyunk nem a legszerencsésebb, de még így is előnyünk van. Amennyire lehet átreppenünk egy kissé tágasabb részre, és itt már ténylegesen koncentrálhatunk a támadásra. Igyekszem figyelni, hogy a többieknek ne essen baja, ha kell rájuk is kiálltok, hogy "Félre!". Jobb ha nem kerülnek az útba. Mert a sárkányt úgy irányítom, hogy jó néhány farkast köpjön le maró savval. Amelyiket pedig nem találja el elsőre, azt próálja a farkával falhoz vágni, vagy egyszerűen széttépni, és felfalni. Így remélhetőleg nem marad olyan sok példány, akivel a többieknek kell leszámolnia. Jobb lenne előbb, mint később lerendezni a farkas falkát. Akkor talán Sophia segítségére siethetnénk, mert az ellenségünk védtelen marad a farkas testőrei nélkül, akiket segítségül hívhatna.
//Sárkány I-II.: Képesek a bőrüket megerősíteni, hasonlóan, mint sárkány alakban. Ez kívülről nem látszik, de erős védelmet nyújt fizikai behatások, támadások ellen. Képesek bárkivel gondolati úton kommunikálni (oda-vissza). Mentális ellenállás van ellene. Maguk köré idézhetnek egy tiszteletet parancsoló aurát, aminek hatására az, akivel beszélnek sokkal könnyebben nyílik meg nekik, ad ki információkat, mintha csak a felettesének gondolná a sárkányt. (Tudom, hogy ez inkább emberre van, mint egy fejlődő sárkányra, de hátha... max. nem jön neki össze.)
Dobás: 9
Tudom, nem az én PB-m, bocsi, de a gif hangulata annyira ide vág... //
Nem igazán kell erőlködnie Dorinának annak érdekében, hogy távolabb kerüljek a sárkánytól. Ösztönösen hátrálok ugyanis a lény közeléből. Vadász vagyok, ismerem a veszélyes lényeket, az úgymond "szakmám" pedig képessé tett arra, hogy a saját határaimat is felismerjem. Egy sárkány ellen nincs esélyünk, ha véletlenül úgy döntene, hogy nem szimpi a képünk számára. Akármekkora tökös és vagány ember is az ellenfele, bárkit elkaszál egyetlen mozdulattal. Hiszen, már olyanok is vesztették az életüket az elmúlt évtizedekben, akik sárkányokat neveltek és minden egyes pillanatukat ezeknek a lényeknek a közelében töltötték. Kiszámíthatatlanok, vadak. A lehető legveszélyesebb mágikus teremtmények véleményem szerint. Amikor a lány felmászik a sárkány hátára, nem tartom vissza, hiszen nekem és Hirónak volt "szerencsénk" testközelből is megtapasztalni, hogy milyen körülmények között is nevelkedett tulajdonképpen. Csak remélni merem, hogy tényleg ért ehhez a bestiához, ha már egy ilyen, a családjához köthető gömbből került elő. Azt pedig, hogy nem vesz egyetlen fegyvert sem magához... Nos, tökéletesen érthető, hiszen az aduász így is az ő kezében van. Egy sárkánnyal képes egyszerre több tucat dögöt is a falhoz csapni, minek kínlódjon hát holmi karddal vagy dárdával? Nagy eséllyel mindkettő csak akadályozná, hiszen a kapaszkodáshoz szüksége lesz a kezeire. Soha életemben nem ültem még sárkányháton, de esélyesen nincs biztonsági öv rajta, amivel Dorina rögzíthetné saját magát. - Igen, azt hiszem, hogy me... - válaszolnék Jade számára és már venném is át tőle a fegyvert, amikor hirtelen fájdalom fut át a gerincem mentén és megdermedek a mozdulatomban. Tágra nyílt tekintettel pillantok a lányra, aki simán hiheti azt, hogy valamiféle sóbálvánnyal átokkal sújtottak éppen, de maga a pillanat pár másodpercig tart csupán, hogy utána fájdalmasan üvöltve roskadjak térdre a porban, karjaimat magam elé nyújtva, a tenyereimmel megtámasztva a testem, hogy ne zuhanjak előre. Hallom, amint szétszakad a ruha a testemen, miközben a látásom torzul valamennyire, de a hallásom és a szaglásom erősödni kezd. A kezeimre pillantva veszem észre csupán, hogy azon karmok nőnek. Hosszú, éles, durva karmok... Telihold lenne? Nem sokáig jut idő azonban számomra ezen agyalni, hiszen egyrészt a fájdalom, másrészt pedig az átalakulásom hamar eltompítja az elmém. Nem sokkal később már egy fenevad emelkedik fel a porból Jade előtt, hacsak a lány azóta el nem hátrált előlem, esetleg Ivor el nem vonta a közelemből. Az elmém egyelőre még a helyén van, szóval automatikusan lendülök a ránk támadó bestiák ellen. Amikor a legnagyobb kiemelkedik a tömegből, hogy Ivort vegye célba, habozás nélkül vetem rá magam és igyekszem megakadályozni a tervében vagy csak pusztán időt nyerni a többiek számára annak érdekében, hogy kitaláljanak valamit. Érzem, amint az elmém kezd tompulni, ahogy ez az átmeneti test előtérbe kerül, hogy nemsokára már a puszta ösztöneim vezessenek. Amint pedig ez megtörténik, sajnos esélyes, hogy a saját társaim ellen fogok fordulni, de egyelőre sikerrel veszem az akadályokat. Csakis a bétára koncentrálok annak érdekében, hogy senkivel se legyen képes végezni és próbálom feltartani. Remélhetőleg, sikerülni is fog. Nagyobb vagyok ugyan, de a gondolataim nagy része már nem a sajátom és ezt a testet se volt még alkalmam megszokni, így elég nagy az esélye annak, hogy talán vele együtt megyek neki Ivornak...
Dobás: 0
♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •
A hozzászólást Peter Greenwood összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2021-11-07, 12:10-kor.
Dane bólint Peternek, már elkezdődött nála az átváltozás, ezért nem nyúl a fegyverek irányába sem. Meg sem várja, hogy a sárkány nekilóduljon, arca elfeketedik, ujjai helyett karmok pattannak ki, s villámgyors sebességre száguldva elrobok, magával vonzva legalább három vérfarkast, akik utána vetődnek, mindenáron fel akarják tartóztatni a betolakodót. Elméletileg Peter sem nyúl a fegyverek után, tehát csak a pálca lesz nála, ha nem húz elő a táskájából egyéb vadász szerelést. Dorina tehát felpattan a sárkány hátára de túl magasra nem tudnak repülni, lévén eleve egy barlangban vannak. Ám a bestia lendít egyet a farkán, amitől több farkas is a falnak csapódik, aztán bereppen a lánnyal a hátán a nyíltabb falakhoz, ahol jobban elfér, Peter, Jade és Ivor pedig jobban teszi, ha elugranak az útból, mert a dög valamit köpni fog. De füttyent egyet, több farkas is rá ugrik, de össze vannak zavarva, ezért még az is elképzelhető, hogy a bestiák pont egymást ütik el a vöröske útjából. A kard mindenesetre a kezében, tud vele védekezni, de akár támadni. A fegyver szinte súlytalan, de nem kiszámíthatatlan. Eközben Ivor megkapja a dárdát, a fagy rúna rákerül. A farkasok közül kiemelkedik egy magasabb, fekete szörű, vélhetően valami béta lehet, noha a drágakőmágus valójában nem igazi alfa, csak uralni tudja a kövek által a vérlényeket. Ebből adódhat hát, hogy Sophia is örökölte annak ellenére, hogy sem ő, sem pedig az őse nem természetfeletti. A béta Ivort veszi célba, a torkának ugrik, kérdés, hogy milyen eredménnyel.
//Dobjatok 10 oldalú kockával a kockadobások fórumában, az alábbi esélyekkel. 1-4ig, balszerencsésen sikerül a körötök, a felmerülő harcban sérülést szenvedtek, 1 esetén igen súlyosat. 5-9-ig szerencsésen sül el, amit akartok. 0 esetén pedig tökéletesen támadtok, vagy védekeztek, ennek leírását mindenki esetén rá bízom. Dorina viszont csak 1-2es dobás esetén jár rosszul, ekkor egy ügyesebb farkas felugrik hozzá, és lesodorja a sárkány hátáról. A sárkány egyébként savat köp.
Joyce tőre ezúttal nem csúszik le a nő oldaláról, mint annak idején Sophiánál, tövig mélyed bele, de a szőke lánynak nincs esélye további támadásra, hiszen a drágakőmágus, aki eddig Sophiával volt elfoglalva, felhördül, és egy visszakezes pofonnal úgy veri le magáról Joyce-t, hogy a vérfarkas métereket repül. – Arcátlan fattyak. Ha én nem lennék, meg sem születtek. Behódolhattatok volna, de így.. – Int nemet már Sophia felé, mert bár megvolt az esélye, hogy a hasonmása afféle tanítvány lehet, ám így, hogy Joyce mindent feltett egy lapra, már csak a direkt támadás merülhet fel. Alieh felkapja Sophiát a torkánál fogva, ekkor a lány észreveheti a csuklóján a drágakövekkel kirakott karkötőt. Az ősi boszorkány hihetetlenül erős lehet, de Joyce szúrása megsebezte, a bőre kékre kezd el váltani, és a mérete is egyre nő, állva elérni a két, majd a három méter magasságot, mintha belülről valami mágia feszítené. Egy mozdulattal ki fogja tudni törni Sophia nyakát, vagy ha a falhoz vágja a lányt, akkor mindennek vége.
Emberként, esélyesen azt is nehéz megemészteni, hogy vannak olyan élőlények, ráadásul megközelítőleg emberi formát viselők, akik még csak nem is születtek. De Jadel sosem mentünk bele az eredetembe, vagy a működésembe. Nem gondoltam, hogy szüksége lenne ezekre az információkra ténylegesen. Hiszen a kicsik sokkal inkább emberek, akármennyire is másképp fejlődtek az elmúlt két évben és akármennyire Amara már most szárpróbálgató metamorf mágus.. Emiatt nem gondolom, hogy Jade olyasmibe ütközne velük kapcsolatban amit nem tud kezelni. A vágy, hogy ő legyen a személy aki mellett végül végleg megállapodom, egyfelől valóban romantikus lovagregénybe illő lenne... Csakhogy én ettől lényegesen ridegebben gondolkozom. Nem véletlen, hogy úgy igazán nem találtunk egymásra Jadel. - Teszt.. Azt hiszem. Remélem. - mondom ki azért még egy nagyon rövid pillanatra magamhoz ölelve. Aztán... valami teljesen elszabadul körülöttünk az arcomon pedig valahol egy elégedett vigyor villan. Hiába a sok tucatnyi vad, hiába a túlerő.. messze nem gondolom, hogy el lennénk veszve. Már csak amiatt is, mert van egy sárkányunk, akinek a köreinkből még lovasa is akadt. Lehetséges volna... hogy Szerencsénk van? Át veszem a dárdát Jadetől és megforgatom, hogy érezzem a súlyát és a balanszát, és hogy pillanatok alatt fel tudjam mérni, mennyire kétkezes, vagy lesz-e lehetőségem felszabadítani az egyik kezemet időnként, ha netán egy egy rúnára lenne szükségem. Noha az én fegyvereim általában mindig a sarló alakú kard és a tőr volt, azt hiszem nem fog gondot okozni, hogy ezúttal más a felhozatal. Volt időm megtanulni a legtöbb fegyvernem használatát... Mindenesetre, így kezdésnek ha van rá még alkalmam és képes vagyok létrehozni, magára a dárdára fagy rúnát idézek. És a lényem egyik szerves részére összpontosítok, amit réges régen képviseltem. A Szerencsére.
//Fagy rúna fegyverre: amibe bele vág, bele szúr, abból a pontból kiindulva 30cm-es körben elfagy a "célpont" Szerencse mint attribútum mesélő által meghatározott százalékkal, hatással képes lenni a környezetében zajló események alakulására kedvező irányba/ személyre fókuszálva át tudja adni számára.
Nehéz felfogni azt, ahogy Ivor működik, elfogadni, hogy mennyire nem ember, de ha valaki el tudja hinni a lélek-test-örök élet dolgot, akkor az bizony én vagyok. Emberként a képességek nem olyan dolgok, amikről kedvünk szerint lemondhatnánk, amivel születtünk azzal éljük le az életünket. Szerencsére nincs idő komolyabban belegondolnom, hogy mennyire romantikus lett volna, ha belémszeret és értem lemond a végtelen életéről, hogy együtt öregedjünk meg a gyerekek felnevelése után... Már éppen túllendülök a sokkon, hogy megindulva Ivor felé belecsimpaszkodjak, mint valami kisgyerek, akit először hagynak magára a szülei, de mielőtt hozzáérnék elutasítja a jelenést és amilyen gyorsan jöttek úgy el is tűnnek. - Hála az égnek...! Mi volt ez az egész? - mondom gyorsan, megkönnyebbülten, de már is kíváncsian, miközben elképesztő káosz alakul ki körülöttünk a sárkánnyal, az előbukkanó fegyverekkel és... A megjelenő farkasokkal. - Dorina! - kerekedik el a szemem, de igazából a nevén kívül semmi mondandóm nem akad, csak a megdöbbenés és a csodálat... A visszafogott lány, aki alighogy töri az angolt és felkaroltam, mert nem úgy tűnt, mintha rengeteg magabiztossága vagy barátja lenne éppen egy sárkány hátát lovagolja! Mintha valami előadásra készülnénk csak és a tárgyak játékszerek lennének olyan könnyedséggel ugrom oda és kapom fel őket, hogy a dárdát picit szerencsétlenkedve, hiszen nagyobb, mint én, a legmagasabbnak nyújtsam - Ivornak. A kardot megforgatom, játékosan, megbámulva aszép megmunkálásál és mivel Dane átalakulóban van kicsit nyelve nyújtom Peter felé. - Akkor... Azt hiszem a trükkök ideje elmúlt.Tudsz vele bánni, ugye? - kérdezek rá, hiszen ha emberi alakban marad és igen a válasz, akkor nekem marad a pálca és a hangom, ami tökéletesen elég, hiszen eddig is képes voltam segédkezni mindenféle különleges fegyver nélkül. Tudom, hogy már a határaimat feszegetem, de nagyon nem akarok támadni így néhány pillanatot nyerve mély levegőt veszek, aztán a két ujjammal a számban füttyentek egy hangosat, a társaim még se hallhatják meg, a farkasokat akarom összezavarni vele csak. Ha végül a kard még is az én kezemben marad valószínűleg képes vagyok kattintani egyet az agyamon és úgy csinálni, mintha ez az egész egy játék lenne, csak egy színdarab, de akkor sem mernék kezdeményezni támadást az tutifix.
// Hangmágus: 1. szint: Képes kiszűrni elméjéből a zavaró zajokat, így koncentrációt növelve. Képes magas frekvenciájú hangon fütyülni, amit csak állatok hallanak meg, pl. kutyát így magához hívni, farkast megzavarni.//
Már éppen kérdeznék vissza, hogy kikkel jött, amikor Sophia átveszi a lendületemet, a karkötőről kezd el beszélni, így már kezdem sejteni, hogy mi lehet Laurana halhatatlanságának, erejének a titka. Bólintok, belassítok kissé, kár, hogy érdemben nem tudtam felkészülni, de tényleg nem tartozok Sophia puszipajtásai közé, hogy egy ilyen küldetésre hívjon. Főleg, ha elmesélte a pasijának, hogy meg akartam ölni. Nem kell ezt a szívemre vennem, ha nagyon távoli rokonok is vagyunk, és netán Sophia belehalt volna ebbe, a farkasgazda úgyis elér hozzám, akkor pedig legkésőbb szembeszállhattam volna vele. Akkor már inkább most, meglepetésből. Amint kilépünk a takarásból, s kiderül, hogy a szőke, burok alatt alvó lány az igazi Laurana, ezen már a homlokomra csapok. – Na ne szórakozzanak már velünk.. – Csak azért nem fogom vissza a hangerőt, mert közeledik a másik Sophia, aki mint kiderül, tényleg az ősünk, csak nem abban a vérvonalban mint hittük. A hatalomvágya ettől még kézzelfogható, amit térdre parancsol, a lábaim megadják magukat, érzem a reccsenést, fel is sikoltok, nem is tudom hirtelen, hogy hová kapja. Fémes ízt érzek a számban, a fájdalom szinte elviselhetetlen. Ám farkas vagyok, született bestia, az egész életem talán ehhez a pillanathoz vezetett. Jó ideje tudom már, hogy a farkasgazda ritkítja a sorainkat, ezért aztán nem tétovázom, miközben őfelsége Sophiával van elfoglalva, az egyik hullámcsathoz nyúlok a hajamban, a szőke tincsek közül kitépve azonnal átváltoztatom azzá a tőrré, amivel Sophia oldala ellen is mentem. A lányról ugyan lepattantam, de mivel eleve a természetfeletti ellen kovácsoltattam, a csaj ellen működnie kell. Mivel térdelek, nehéz lenne feljebb szúrnom, úgyhogy odalendülök, felkészülve rá, hogy ripityára tört lábaimba még nagyobb kín hatol majd, de izomból belevágom a farkasgazda combjába. A karkötőt levágni nekem most esélyem sem lenne, de hátha Sophia valamit kitalál gyorsan. Megtehetném, hogy átmegyek vérengzőbe, amilyen a rémálomban is voltam, de félő, hogy akkor Sophiát sem hagyhatnám életben. Még nem derülhet ki, hogy ki is vagyok igazából.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Joyce megjelenése eléggé meglep, de azt hiszem nincs most időnk arra, hogy komolyabban filozofáljunk azon, hogy vajon miért és hogyan került ide. Az most a legfontosabb, hogy minél előbb megtaláljuk Lauranát és... hát őszintén szólva sejtelmem sincs, hogy utána mi a következő lépés, hiszen nem tudom, hogy képes lennék-e bárkinek is ártani, vagy bárkit bántani még ha tudom is, hogy muszáj, hogy az illető veszélyes mindenkire nézve és igenis ez lenne a legjobb megoldás. - Erre most igazán nincs idő, nem egyedül jöttem, de sietnünk kell... - indulnék meg én ettől függetlenül is óvatosan, de persze Joyce hozza a formáját és egyből nekiindulna nagy lendülettel lerendezni Lauranát, pedig még csak nem is tudja, hogy mi a pontos teendő, vagy hogy mennyire veszélyes. - Várj! Azért átgondoltan. El kell venni tőle a karkötőjét, ez a legfontosabb. - ragadom meg Joyce karját, hogy azért ne menjen fejjel a falnak, mert azt már tudom, hogy nagyon erősnek és ütősnek gondolja magát, de egyáltalán nem biztos, hogy ez tényleg így van, ha egy olyan ellenféllel állunk szemben, mint Laurana, aki azért jó eséllyel kettőnknél is sokkal erősebb. Csak egy esélyünk van, ha elvesszük a karkötőjét valahogy és eleve az idő éri utol, így végülis nem nekünk kell ártani neki. De ez biztos, hogy nem lesz könnyű menet még akkor sem, ha már nem egyedül vagyok rá, hanem itt van velem Joyce is segítségnek. Amikor aztán elérjük a célt újra ott egy tükör, amiből sok mindenre fény derül és kissé dermedten nézem a képeken lejátszódó jelenetet, amiből kiderül, hogy Laurana valójában nem is Laurana, hanem valaki más vette át a helyét. Azért ez elég durva, de egyáltalán mi oka volt rá? - Miért... miért csináltad? - mind tudjuk, hogy nem én vagyok a legokosabb a csapatban és egyelőre még az okot nem értem, még ha azt fel is fogtam, hogy mi történt és persze, amikor Joyce szó szerint térdre rogy a törések miatt felsikkantok számítva, hogy velem is ez történik. Én magam is meglepetten állok a tény előtt, hogy a gyűrű bizony megvéd és, hogy nincs hatással rám az, amit ez a fura nő művel. Az ősünk, de őszintén szólva ez nem érdekel, főleg amit művel az alapján. A karkötőt nézem a kezén, hogy sikerül-e kiszúrni, hiszen az az elsődleges, hogy elvegyem tőle. - Nem akarok meghalni, mit vársz tőlem? - lépek egyet közelebb. Joycera pillantok futólag, de épp csak annyira, hogy talán megértse, hogy egyelőre nincs más ötletem, mint úgy tenni mintha. A közelébe akarok férkőzni, mert úgy látom a legtöbb esélyét annak, hogy megszerezzem azt a karkötőt, ami örök élettel ruházza fel. Nem hiszem, hogy másképp lenne esélyem. Sosem gondoltam magamat erősnek, még a képességemmel együtt sem. Nem hiszem, hogy tudnék valamit kezdeni ezzel a nővel, tehát nincs más út, mint hogy valahogy a közelébe kerüljek anélkül, hogy megakarna máris ölni.
Szerencsére úgy tűnik, hogy nem most kell elkezdenem Peter koncentrációs gondjai miatt aggódni. Közel lépek hozzá, és minden figyelmemet leköti a gömb, és ami formálódni kezd benne. Egész egyszerűen lenyűgözőnek tartom. Veszélyesnek, kiszámíthatatlannak, gyönyörűnek egyszerre. Mire azonban megérik bennem a gondolat, hogy el kéne vennem Petertől a gömböt, és az ezzel járó felelősséget, addigra azonban az hirtelen felemelkedik. Én pedig ösztönszerűen hátrébb lépek néhányat, teret adva a kifejlődő lénynek. Ha szükséges Petert is magammal vonva az útból. - Ha apámért nem is, de a testvéreim csak gyerekek. Ártatlanok. Miattuk kérlek. - füzöm még hozzá Peternek, a morgására amolyan válaszul. Tudom, hogy sokkal erősebb mentális módon is meggyőzhetném, de remélem, hogy nem kell, és az idő és a hely szó szerint nem is alkalmas efféle elme játékokra. Nem nézek Peter felé, most már hagyom, hogy arra kalandozzon a figyelme, amire akar. Nekem a saját feladatomra kell koncentrálnom. A sárkányra. Érzem, ahogy pulzál a nyers, vad, és zabolázatlan erő a fejlődő lényben, ahogy összekapcsolódik az elménk. Elérem a sárkány tudatát, ahogy felfigyel az enyémre. A határozott parancsra, hogy hódoljon be nekem. Egy pillanatnyi kétség, vagy habozás sincsen bennem. Apám erősnek nevelt. Erősebbnek. Amikor a gömb szétrobban, akkor szinte ösztönszerűen emelem fel a karom a szemem elé, és erősítem meg a bőröm. Így talán nem árthatnak a szilánkok. Bár mivel maga a gömb egy valaha élt sárkány része volt, ki tudja? Amikor feloszlik a füst, akkor egész közel lépek a sárkányhoz. Pusztán néhány pillantást vetek a megjelenő fegyverekre. De nem nyúlok értük. Nekem egy egész sárkányom van, amit ha minden jól megy, akkor fegyverként fogok használni, hála a folytonos mentális kapcsolatnak. Hagyom, hogy azok vegyék el, akik akarják. Esélyesen Jade-é lesz a kard. Azzal könnyebb bánni. A dárda pedig valamelyik fiúé. De találgatás helyett, fellépek a sárkány szárnyára, onnan pedig átvetem a lábam a nyaka és a teste közti ponton. Igyekszem stabil, és biztonságos helyet találni magamnak, két penge éles tüske között. Szerencsére nem először kell megülnöm egy sárkányt. Ha pedig megtaláltam a megfelelő testhelyzetet, ahonnan irányíthatom a hátasom, akkor mentálisan parancsot küldök neki, hogy szálljon fel. Ne túl magasra, de a környéket könnyen belátható, és őrizhető helyzetbe. Ha vérfarkasok, vagy bármi más akarna közelíteni, hogy védjék a drága úrnőjüket, akkor bizony hamarosan csúnya meglepetés várja majd őket.
//Sárkány I-II.: Képesek a bőrüket megerősíteni, hasonlóan, mint sárkány alakban. Ez kívülről nem látszik, de erős védelmet nyújt fizikai behatások, támadások ellen. Képesek bárkivel gondolati úton kommunikálni (oda-vissza). Mentális ellenállás van ellene. Maguk köré idézhetnek egy tiszteletet parancsoló aurát, aminek hatására az, akivel beszélnek sokkal könnyebben nyílik meg nekik, ad ki információkat, mintha csak a felettesének gondolná a sárkányt. (Tudom, hogy ez inkább emberre van, mint egy fejlődő sárkányra, de hátha... max. nem jön neki össze.)
Tudom, nem az én PB-m, bocsi, de a gif hangulata annyira ide vág... //
Aggódom Sophiáért, hogyne tenném, de közben rajta kívül is vagyunk még egy páran, nekem pedig eszem ágában sincs senkit sem holtan visszavinni. Senkit! Egyelőre tehát arra kell koncentrálnom, amit feladatba kaptam, nem hagyhatom, hogy az érzelmeim befolyásoljanak. Vadászként ez volt az első lecke, amelyet annak idején megtanultam apámtól: az érzelmek hasznosak ugyan, de akadnak helyzetek, amikor gyengévé és sebezhetővé tesznek. Nekem pedig fel kell tudnom ismerni azokat az alkalmakat és igyekeznem kell erősebbé válnom. Nem csupán fizikálisan, hanem mentálisan sem hagyhatok magamon gyenge pontokat. - Az apádért nem lenne nagy kár... - szűröm a fogaim között a választ Dorina szavai hallatán, de természetesen megértem és tiszteletben tartom a lány kérését. Nem beszélek róla, hiszen már eleve nagy titkokat kell magával cipelnie és van egy olyan sanda gyanúm is, hogy még a testvérei helyett is a saját nyakába veszi ezeket a terheket. Esélyesen ők se tudnak mindent, ami a családjukban folyik és - szerintem - ez így is van jól. Túl fiatalok még ehhez. Élvezzék ki az életet. - A legtöbb igen, de elővigyázatosságból mindig van nálam gyógyfőzet is - felelem Jade kérdése hallatán. Pár kisebb fiola ugyan, de ha oda kerülne a sor, szinte rögtön képes vagyok érte nyúlni a bajban. - Szakmai ártalom - teszem azért még hozzá, de egyelőre nem fejtem ki bővebben a mondandómat. Nem életmentőek ugyan, de a súlyosabb sebeket például képesek annyira rendbe tenni, hogy elvánszoroghassak a legközelebbi gyógyítóig. Dane tudja jól, mi minden lapulhat meg egy vadász zsebében. Régen használtam rajta az egyik átokzsákomat annak érdekében, hogy emberi szintre emeljem az erejét, ha esetleg eszébe jutna nekem jönni. Csupán avégett, hogy fair legyen a küzdelem. A figyelmem ugyan elterelődik - köszönhetően Ivor haveri körének - de pillanatokon belül ismét fókuszba kerül részemről a gömb, hiszen érzem, amint felemelkedik a tenyeremről és már Dorina sem képes megszerezni. Ezek szerint az én szerepem csupán az aktiválása volt, ami szerencsére végbe is ment. Ezek szerint Laurana ki lesz innen picsázva rendesen. Ivor végül nemet mond, esélyesen Jade legnagyobb megkönnyebbülésére, a további jeleneteket azonban már nincs időm megfigyelni, hiszen szinte rögtön megérzek valamit... Mégpedig az orrommal. Nem állítom, hogy az átváltozásom óta nem intenzívebbek számomra az engem körülvevő szagok és illatok, de ez még teljesen új. Egyelőre tehát szimatolok, igyekszem mindent a helyére tenni vagy elvonni egymástól. Túl sok szag keveredik egyszerre, de határozottan érzem, hogy van valami új is köztük. - Te is érzed? - fordulok kérdőn Dane irányába, de még mielőtt válaszolhatna, már bukkannak is fel a farkasok. Egy pillanatra felszisszenek, hiszen az én erőm emberi alakban még nem ütközik ki, ráadásul csakis főzetek segítségével voltam képes helyrepofozni magam annyira, hogy itt lehessek. Ha azokat nem kaptam volna, akkor nagy az esélye annak, hogy továbbra is az ágyamban hörögnék, várva a teliholdat, ami nem mostanában lesz. Én azért a kezembe kapom a pálcám, hiszen egyelőre nem vagyok képes irányítani a farkaskórt, nagyon kezdő szinten vagyok ezzel kapcsolatban, ami ismét csak azt eredményezi, hogy nem leszek képes olyan elánnal szembeszállni a fenevadakkal, mint azt Dane fogja tenni vélhetően. Nem bízok hát semmit sem a véletlenre, a feladatra koncentrálok, még az se zökkent ki, hogy Dorina hátasa ma egy sárkány lesz...
Peter nem követ el hibát azzal, hogy már nem teljesen a gömbre koncentrál. A folyamat elindult, sőt, a gömb ahelyett, hogy megégetné az ujjait, fellebeg a tenyeréről a levegőbe, ott sűrű, sötét gomolygás veszi körbe, látszik, hogy a belsejében valami életre kel. A vadász már nem okozhat galibát, hiszen elindították a sárkány életre hívását, ezt már aligha lehet bezavarni, de így Dorina sem tudja elvenni tőle. Dane bólint Dorina szavaira, láthatóan már teljes mértékben a közelgő harcra koncentrál. Ellenben Dorina pulzálást érez a gömbből, amikor koncentrál, mintha a benti élőlény felfigyelt volna a gondolataira, össze tudnak kapcsolódni, a lány is érzi az erősödő erőt, ami a gömbből árad. Dane is rendesen meglepődik, amint Ivor síkvándor testvérei megjelennek a semmiből, ám Jade hangmágiája, na meg persze Ivor akaratereje, hogy most még maradni akar, ide kötődik, megszakítja a jelentést, amiről talán sosem fogják megtudni, hogy igazi volt-e, vagy csupán a hely gonosz mágiája afféle csapdaként idézte meg a kísértést, hogy a vándor végül feladja itteni testét, s térjen vissza a csillagok közé. A „szerelmeseknek”, így van idejük egy kicsit visszatérni egymáshoz, netán ölelkezni. Ám az idegen jól sejti a fényjáték másokat is ide csalt, Dane és Peter orra is elég érzékeny ahhoz, hogy már mielőtt megtörténne, tudják, valami, vagy valaki elvállt a faltól. Sőt, nem is egy, hanem vagy tucatnyi, több tucatnyi lény mozdul meg. Farkasok! Rengeteg! Ezekkel vajon hogyan fognak elbánni alig öten? Azért van köztük két vérfarkas, egy síkvándor, egy sárkánylovag, és egy látványmágus, de ez vajon elegendő lesz? Most még szinte félhomály van, ám a gömb immár izzik, hogy aztán egyik pillanatról a másikra szétrobbanjon, hőseinkre minimum az arcuk elé kell kapni a kezüket. Amikor a füst felszáll, a közepén egy közepesebb sárkány emelkedik fel, maga alá húzva a szárnyait, szinte letérdelve Dorina elé, hogy másszon fel a hátára. Nyereg viszont nincs. Ám van helyette két egyéb adalék, egy sárkánymintás kard, és egy közel két méter hosszú dárda. Dane egyelőre nem nyúl egyikért sem, arcán állatias kifejezés jelenik meg, a pálcáját elteszi, vélhetően át fog alakulni valamiféle farkas-vámpír hibriddé. A vérfarkasok körülveszik őket, ezek Laurana belső testőrsége, akiket már olyan szinten ural, hogy már nincs is emberi alakjuk.
Sophia és Joyce szépen lassan osongál, hogy halkan suttogva próbáljanak együttműködni, kitalálni, hogyan is lehetne becserkészni a főgonoszt. Az egész hely állati sötét, és nyomasztó, tényleg mintha várna rájuk valaki. Aztán ahogyan közelebb lépnek, egy tükröződő felület jelenik meg a semmiből, mint amilyen Sophia Dane alagsorában is látott, ám ami a legmeglepőbb, az a jelenet, ahogyan Leslie és Laurana cívódnak, veszekednek, teljesen máshogyan zajlik. A Sophia külsejű szőke lány helyett egy másik lány van ott Leslie-vel, és bár ő is szőke, lényegesen jobban hasonlít Leslie-re, és nem cívódnak, legalábbis nagyon jó testvérnek tűnnek az elején. Felsejlik a múlt, mintha a tükör valamiféle merengő lenne. A Sophia külsejű idegen egy kristályokkal tűzdelt barlangban áll, ami afféle kripta lehet, úgy fest, hogy ő lehet egy nemzedéknek az utolsó életben maradt tagja. A fején kristályokkal körberakott fejpánt. A kezében egy különös, de nagyon ismerős napló, mintha egy lenne az ötből. Bezárja a barlangot, s a kép vált, egy kansasi tornác melletti bokorban hallgatózik, amint a tornácon Leslie és a valódi Laurana beszélgetnek, egészen jóban vannak, méghozzá arról, hogy találtak egy különös naplót, ami talán valami kincshez vezet. Nem sokkal később az idegen követi Lauranát, hogy átvegye a helyét, immár nem a Sophia arccal, hanem teljes mértékben felvéve az alakját, átvéve a helyét. Innen elindulnak a belső indulatok, Leslie és az új Laurana között. A tükör gomolygása itt megáll, s mögüle Sophia szőke hasonmása lép ki, itt már nem kell tartania azt az álcát, hogy ő lenne Laurana. Tehát igaz, a valódi arca pont olyan, mint Sophiáé, tehát nem az volt az álca, hanem amivel felvette Laurana alakját, aki mint látható, tizennégy éves kora óta egy mágikus, sérthetetlen burok alatt alszik. – Igen, jól sejtitek, ti az én leszármazottaim vagytok, és nem vagytok a vérrokonai a McGregor családnak. Amióta beléptetek ebbe az időbe, figyellek titeket. És most.. térdre.. – Int teátrálisan, Joyce ugyan megpróbál ellentartani, de olyan durva erővel csapódik bele a földbe, hogy az egyik térdre és a másik bokája azonnal eltörik, Sophia ujján viszont felvillan Dane jeggyűrűje, amolyan lilás izzással, amin még a nő is meglepődik. – Lapis Lazuli..? Okos gyermek. Hát legyen, Alieh Darthien vagyok, az utolsó drágakőmágusok egyike. Elfoglalhatod a helyedet, az én oldalmon, vagy elpusztulsz…
Jade az arcomba áll és a figyelmem rávetődik. És hogy őszinte legyek... a mondandója egy kissé szíven üt bár kívülről nem látszik rajtam. Amikor megfogja a kezemet is megszorítom egy kicsit és halkan megjegyzem leginkább csak neki. - Van egy kapocs a testem és a lelkem között. Eddig valahányszor meghaltam, utóbbi újra generálta az előbbit épen és sértetlenül... Csak saját akaratomból tudnék lemondani a halhatatlanságról... de eddig még sohasem volt jött olyasmi, amiért megérte volna ezt választanom. - osztom meg vele halkan. Jade pedig talán sejtheti, hogy mi fordul meg bennem. Ha most meghalok, talán megtörhetem ezt a tehetetlen húsbörtönt és vissza kaphatnám az eredeti formámat az eredeti képességeimmel és teljes lényemmel... Persze... hogy valójában miért mondtam neki? Azt hiszem csak megnyugtatni akartam.. meg magamat is. Valójában elképzelésem sincs hogy mi történne ha tényleg meghalnék itt és most. Lehet tényleg vége lenne a dalnak.. Eleresztem a lányt és hallgatom a felmerülő gondolatokat még, Jade azt mondja gyújtsunk fel valamit vagy idézzünk rájuk sárkányt nekem pedig széles vigyor kerül a képemre - Ez igazából elég jó ötlet. - Dane viszont azt mondja nincs idő trükközni, de ha csak annyi lenne a feladat, hogy elvonjuk a figyelmet... igazából a gyújtogatás is bőven megtenné. Azonban hamarosan történik valami és elsőre megrezzenek, hiszen eddig maximum olyan esetekben "ragyogtam" ha túltengett az erőm és a mintáim "izzottak" fel de azoknak messze nem fehér fényük volt.. vagy egyéb esetben az ősfém izzott az ereimben, utóbbi pedig nem volt túl kellemes szóval ezt most egyáltalán nem tudom hova tenni. Hamarosan azonban hat hasonló fényforrás csapódik hozzám és amikor meghallom a bátyám, a Harag eltéveszthetetlen basszusát enyhén szólva lesokkoltan nézek rájuk és a kezükre teljesen értetlenül. Hiszen... eszem ágában sincs még lépni bárhova is. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen egyszer nevezett ténylegesen testvérnek... nem sokkal az előtt hogy az alkotónk ellen törtünk, persze eredménytelenül.. hiszen az alkotónk pillanatok leforgása alatt bontotta a bátyámat elemeire. Utána pedig.. mindegyiküket módszeresen levadászta és kivégezte. Engem meghagyott.. emlékezni. Az egész átjár de egyáltalán nem azt hozza amit várna bárki is valószínűleg. Brutálisan felszítja bennem azt, hogy emlékezzek honnan jöttem és azt, hogy milyen szinten ragaszkodtam mindig is az életemhez. Túlélő vagyok, voltam és leszek is. A Hatalom lénye vagyok akit megláncoltak.. Megláncoltak régen is, most is.. Elvégre.. a Hatalom ameddig csak suttog.. csak terelget, önmagában nem túl erős.. de ha a Hatalom a fejedbe száll akkor nem menekülhetsz előle.. Ezért tartott mindenki mindig is nagyon rövid pórázon.. Szabadulni akarok. De nem így, hogy elfogadom a felém nyújtott lények kezét akikkel olyan sok sok ezer évvel ezelőtt találkoztam utoljára hogy szinte idegennek hatnak. Bármennyire is szakít szét a vágy hogy haza találjak, hogy újra otthon lehessek... Végül Jade hangja szakít ki és talán a fénytől nem látja de ránézek. És egy nagyon fontos dolog fogalmazódik meg bennem. Itt van ő, itt vannak a gyerekeim és itt van Nox... És a mellkasomban ott az érzés amire a halandók azt mondanák "haza értem".. Vissza nézek a testvéreimre és egyszerűen hátat fordítok nekik. - Bocs srácok... De még elképzelhetetlenül sok dolgom van. - lehunyom a szemeimet és minden erőmmel azon vagyok hogy vissza szorítsam magamba a ragyogást, akárhonnan fakadt is és materializálódott, hús-vér formában maradjak. Remélem sikerül és a tesókák nem csábítgatnak hanem lekopnak még egy időre. Elég kellemetlen lenne velük csatároznom most így minden közepén. Másfelől.. hát az kurvabiztos, hogy ha még a sárkány is elő bukkan meg ez a fényjáték is mindenki szeme láttára zajlott, akkor már nincs valójában dolgunk az eltereléssel.
Sophiával törődök, kicsit átszellemülve felkészítve az útjára, de persze hallom félfüllel, ahogy a gömbről beszélnek és még Peter is idegesen felcsattan. Igyekszem mindennek a jobb oldalát nézni és reményt és fényt pumpálni mindenhova, de azt nem veszem észre, hogy a Peter és Sophia között húzódó érzelmek most is kiütköznek. Vagy éppen az érzelmek hiánya, hogy Peter annyit se mond neki, hogy fapapucs. Na ezzel ellentétben én csinosítgatom, igazgatom a ruháját, amikor elkészül, még a medálomat is a nyakába akasztom. Ahogy megölel ugyan amilyen nehezen indult a kapcsolatunk meg kéne rökönyödnöm, de ehelyett igen is azonnal reagálok rá, még ha rövid is az ölelés. Az ilyen szeretetbombákról vagyok híres, csak kár, hogy ilyen helyzetben derül ki, hogy már tényleg elfelejtette azt az időt, amikor féltékenykedett rám Dane miatt. Furcsa dolog az élet, mert ahogy látom, hogy elindul hirtelen bevillannak a képek a bálról, amin Dane-nel táncoltam, az iszogatásról utána, ahogy elsírta, hogy fogalma sincsen mi az isten van Peterrel, ahogy a tóparton becsiccsentve párban futottunk el pisilni egy fa tövében őrt állva és így tovább... Aztán pislogok kettőt, véletlen se merülök el abban a gondolatban, hogy az ilyen "lepergett az életem - visszatekintés" a filmekben a halál előtt jön, és a megmaradt csapatra nézek. Próbálok akármilyen ötletekkel dobálózni, csak ne Ivor menjen egyedül előre, és amikor egy konkrét sárkányról kezdenek el beszélni azért nyilván izgatottá válok. Látványmágusként én maximum a tüzijátékként idézett tekergő, tűzokádó látványelem-sárkányt tudnám a hatalmam alá hajtani. - Azok a bájitalok nem arra vannak, hogy könnyebben vészeld át a friss vérfarkasságot? - kotyogom közbe Peternek, de aztán amikor Dorina közeledésére a gömb életre kel egy kicsit leesik az állam és vége a beszélgetésnek. Bólintok Dane-nek, hogy értettem és igazán próbálok felkészülni arra, hogy nemsokára valószínűleg elszabadul a pokol, de hát... ez nem ilyen egyszerű. Elbűvölten figyelem a gömböt, mint valami macska a karácsonyfa díszeket, egészen addig, ameddig Ivor nem kezd el... ragyogni? Peterhez hasonlóan az én figyelmem is azonnal elugrik, Dorinán a világ szeme, ugyanis én nem csak hogy végignézem a jelenetet, amennyire tudom, kissé elfedve a szemeimet, hogy a fény ne sértse annyira a szememet, hanem a szavaikat meghallva szó szerint elönt a pánik. - Mi? Ivor? Ugye nem gondolod... NE! - szalad át rajtam minden létező érzelem, hiszen attól függetlenül, hogy tisztáztuk már, hogy ő nem tudja megadni nekem azt, amire szükségem van, hogy tudom, hogy több jövője van Nox-szal és azt is, hogy síkvándor, mindenekelőtt a gyermekeim apja. A pánik olyan erővel szalad végig rajtam, hogy lehet, hogy elveszítem, hogy a 'NE!' kiáltásom inkább sikoltásba fordul, az pedig tudjuk, hogy mit jelent... a Hagmágusi adottságom azonnal rezonál a kétségbeesésemmel és mielőtt lenyugodhatnék annyira, hogy megértsem, hogy egyébként ez Ivor élete és nem szabadna ilyen érzelemdúsan, szinte hisztérikusan beleszólnom. Egyáltalán nem apróság egy ilyen döntést meghoznia, a hangomban még is ott a sugallat, hogy 'Ne... ne... ne... kérlek, ne'! Mindeközben ami a sárkánnyal történik, ami Laurana embereivel történhet, akik vélhetően már közelednek teljesen kiesik. Nem vagyok egy nagy harcos, sosem állítottam, nem sikerül a feladatra koncentrálni egyáltalán. Remélhetőleg nem így lesz vége mindennek, darabokra hullva. A kétségbeesésemben ott van, hogy nem akarom, hogy a gyerekek az apjuk nélkül nőjenek fel, de az a földhözragadtság nem, hogy ha nagyon kapálózok, akkor lehet egyikünk se jut vissza hozzájuk.
// Hangmágus: Meggyőzés: Hangja olyan rezonanciákat bocsát ki, amivel beszéde meggyőzőbbé válik, mint az átlagé, kisebb dolgokra képes rávenni bárkit. - nem mintha ez kisebb dolog lenne, de eddig is jobban mentek a képességei és pánikol. //
Felsegítjük egymást, hirtelen nem is tudom, hogy hol vagyok, kivételesen nem elegánsan, vagy vagányul vagyok felöltözve, hanem az otthoni játszós ruhában, bár Peter vélhetően erre is azt mondaná, hogy dögös. A hajam is laza lófarokban, aztán lehet, hogy majd kiengedem, ha úgy hozza a helyzet. A korábbi afférunk Sophiával bennem nyomtalanul múlt el, csak mert nem tudtam megölni, nem tekintem ellenségnek, sőt, más körülmények között még barátnők is lehettünk volna. Amilyen nőies, törékeny és riadt, én viszonylag fiús, határozott, harsány jellem vagyok, jól kiegészítjük egymást. Csak Emma közelében tudok bújósabb, érzékenyebb lenni, de nyilván ő más tészta. Sophia pisszegésére szélesen elmosolyodom, és bólintok. – Jól van na, tudod, hogy nem szokásom csak úgy visszafogni magam. – Ráadásul nem félek senkitől, én farkasként is a nyílt támadás, hajsza híve vagyok, semmint fűben lapuló vadász. Kiugrok, egy gyors futás, aztán vagy összejön, vagy nem. Az más kérdés, hogy ami a bennem rejlő sötétséget illeti, azt szőnyeg alá söpröm, bárki aki fenyegetést gondol rólam, azért teheti, mert nyíltan született vérfarkas vagyok. A baltás Joyce talán csak Emma fejében indított el eddig bizonyos dolgokat, és remélhetőleg ő is elhesegette a gondolatokat, hogy talán nem vagyok normális. – Többiek? Miféle többiek? – Lövésem sincsen, hogy kikkel jött, de egy fokkal elismerősebben mérem végig. Neki sikerült az, ami nekem kétszer sem; falkát építeni maga köré. Sophia ugyan nem vérfarkas, de ezek szerint igen központi személyiség, ha másoknak tud parancsolni. Azt eddig is tudtam, hogy vannak különleges képességei, hiszen felfigyeltem már rá, hogy esetleg veszélyforrás lehet számomra, ha tudja uralni a vérlényeket, mint mondják. Azt tudom, hogy a pasija is farkas, ezt már említette. És Peter legjobb barátja volt egykor, hiszen a férfi említette az átváltozása éjszakáján, hogy másnap Sophiát kíséri el ide. Na de azt nem gondoltam, hogy a múltba. Azt még most sem tudom felmérni, hogyan tudott Sophia engem is ide rántani. Mindenesetre már halkabban beszélek, szépen csendben nézek ki a barlangfolyosó homályából, de nincsen semmilyen mozgás. Gyanus a csend. Túlságosan gyanus. – Időt nyernek? Akkor használjuk ki, gyerünk. – Nem mondom, hogy fejjel a falnak, de lassan kilépek, és bevárom a most szőke Sophiát is. Deremsztően hideg fuvallat van itt, pedig én nem vagyok fázós, de még rajtam is kiütközik a libabőr. Nem úgy készültem ma délután, hogy ezt a Lauranát kell elásni.. Aki vélhetően nekem is a távoli ősöm. Nagy a szám, de vajon tényleg van esélyünk ellene?
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Abban Danenek igaza van, hogy Laurana akár el is veheti tőlem a gyűrűt, de hát tudjuk, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, ilyesmire nem gondolok elsőre. Azt viszont tudom, hogy talán nem látjuk egymást többé, így bár Dane higgadt próbál maradni, én azért még megszorítom a kezét, de igen a higgadtsága segít, hogy én magam is megpróbáljak nyugalmat erőltetni magamra. Jade szerencse medálját egy hálás mosollyal fogadom el miután átalakította a hajamat és kicsit a ruháimat is, hogy könnyebben beolvadjak. - Köszönöm! - azért akaratlanul is Peterre siklik a tekintetem, hiszen régen mennyire közel álltunk egymáshoz, most pedig annyit se mond, hogy fapapucs, pedig meg van rá az esély, hogy nem jövök vissza. Nagyot nyelek, de igyekszem Jade folytonos pozitivitásából erőt meríteni és bár biztosan meglepi majd a szokatlan mozdulat, de bizony, amikor elkészül a nyaklánccal egy gyors ölelés erejéig még közelebb lépek hozzá. Talán ideje sincs igazán viszonozni olyan hirtelen a mozdulat, aztán indulok is elválva a többiektől, hogy megkeressem Lauranát. Sokáig viszont nem jutok, mert egy szintén szőkeség szó szerint letaglóz a lábamról. Joyce érkezik és a tetejében pont rám. Láthatóan őt ugyanúgy meglepi a jelenet, mint ahogyan engem is és hirtelen nem is értem, hogy kerül ide. Feltápászkodom és igyekszem rendbeszedni magam a kis ijedtség után. - Én nem... nem tudom, hogy kerülsz ide, de halkan, mert lebukhatunk. - csitítom. Joyce esetében egyáltalán nem meglepő ez a hangerő és persze, hogy ilyen karakán módon indít. Ennyire már ismerem, meg hát lássuk be a kapcsolatunk úgy indult, hogy meg akart ölni... Néhány pillanatig tanakodom csak magamban hogyan adagoljam az infot, hogy bizony a múltba került, de azt hiszem nem igazán van ennek óvatos módja, mint hogy a közepébe vágunk és kész. Idő sincs most hosszabb magyarázatra.- A múltban vagyunk és azért jöttünk néhányan egy időugró eszközzel, hogy végezzünk Lauranával, aki úgy fest, hogy a felmenőnk... úgy sejtem neked is. Persze úgy időzítünk, hogy nekünk ne essen bajunk. - bár ebben nem vagyok teljesen biztos, de ha fennáll köztünk ez a valami Joyceszal, akkor könnyen lehet, hogy ő is Laurana leszármazottja. Remélem, hogy nem kalkuláltunk rosszul és ő is korábbról induló családfával rendelkezik és nem tűnik el nyom nélkül, ha végzünk a farkasgazdával. - De ehhez csendben kell lennünk és nagyon óvatosnak. A többiek addig megpróbálnak időt nyerni odakint. - teszem még hozzá sietősen, de aztán intek is neki, hogy induljunk tovább, hiszen nem sok időnk van, hogy teketóriázzunk. Nem tudni, hogy Laurana mellett vannak-e testőrök, akikkel el kell bánni és őszintén szólva abban se vagyok teljesen biztos, hogy képes lennék-e végezni valakivel csak úgy. Bár ebben legalább megnyugtató tény, hogy itt van Joyce is, mert valószínűleg neki sokkal kevésbé okozna lelki problémát végezni valakivel. Na nem mondom, hogy egyből arra gondolok, hogy áttudom testálni rá a melót, de kár lenne azt mondani, hogy meg se fordul a fejemben.
Nem igazán segít Peter idegessége. Nem vagyok tisztában az összes képességével, így azzal sem, hogy mennyire erős koncentrációs képességei vannak. Minden esetre apám titkait nem itt, és most fogom kiadni. Bár mondhatnék bármi biztatót most Peternek, amitől össze tudja szedni magát, de az előzőekben kimerítettem a jótanács, és használati utasítás keverékét. Most már rajtunk múlik a dolog. Ahogy Peter koncentrálni kezd, és Dane is odalép, én szintén egész közel lépek, hogy szemmel tarthassam a gömböt, és azt ami formálódni kezd benne. Még innen is érzem, hogy melegedni kezd a gömb. - Azt hiszem, igen. De erről soha senkinek nem beszélhettek. Különben veszélybe kerül a teljes családom élete. - válaszolok Dane kérdésére, bár nem fejtem ki bővebben, és nem óhajtom megmagyarázni. Ez egy olyan titok, amit már évszázadok óta őrzünk az életben maradásunkért. Így nem is most kívánom felfedni a dolgot teljes valójában. Inkább, ahogy érzékelem, hogy Peter koncentrációja alább hagy, sőt inkább Ivor tervére reflektál, és arra felé csaponganak a gondolatai, igyekszem elvenni tőle a gömböt, - rám amúgy is jóval kevésbé van hatással a hő, kevésbé sérülök tőle - már ha engedi, és átvenni az irányítást felette. Mármint a gömb, és a benne növekvő sárkányivadék felett is. Talán képes vagyok mentálisan kapcsolatba lépni vele, és rákényszeríteni az akaratom. Bár ez akár még visszafele is elsülhet, de most kockáztatnunk kell. Én viszont legalább Ivor megjelenő haverjait ki tudom zárni teljesen. Nem tudom pontosan miféle lény a síkvándor, vagy a "testvérei", de jelenleg nem is a jelenet köt le. Sokkal fontosabb feladatom van ennél. Szóval bízom benne, hogy Ivor egyedül is képes megoldani azt a helyzetet. Számomra viszont a bámészkodás, és szájtátás csak a figyelmem vonná el. Sőt tulajdonképpen már Peter viszakozó kérdésére se reagálok. Valahogy úgy érzem ehhez már kicsit késő. Elkezdtünk valamit, amit be is kell fejeznünk. Vagy így, vagy úgy. Persze a gyógyfőzetek jól jöhetnek még, amiket mellékesen emleget, de jelenleg még az is kérdéses, hogy lesz-e alkalmunk használni őket. Tulajdonképpen annyira csak a gömb, és a sárkányivadék foglalkoztat ebben a pillanatban, hogy még az is teljesen kieseik, amikor Jade látványmágiával alakítja Sophia külsejét, és indítja útnak a lányt. Viszont, ha sikerrel járnék, akkor igen nagy előnyre tennénk szert, és Ivornak nem is kéne egyedül mártírosat játszani.
//Sárkány I-II.: Képesek bárkivel gondolati úton kommunikálni (oda-vissza). Mentális ellenállás van ellene. Maguk köré idézhetnek egy tiszteletet parancsoló aurát, aminek hatására az, akivel beszélnek sokkal könnyebben nyílik meg nekik, ad ki információkat, mintha csak a felettesének gondolná a sárkányt. (Tudom, hogy ez inkább emberre van, mint egy fejlődő sárkányra, de hátha... max. nem jön neki össze.)//
Hát, a koncentráció soha életemben nem volt az erősségem, ezt be kell látnom magamban. Vadászként mindig is a bummbele-híve voltam, nem másé. Ha úgy láttam jónak, támadtam és nem volt előre kidolgozott taktikám a váratlan helyzetekkel. Dorina tanácsa hallatán viszont igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy ez az ismeretlen erő, amely az ujjaim között igyekszik életre kelni, ne szabaduljon el és ne okozzon a kelleténél nagyobb káoszt. Ha nem tudjuk irányítani, akkor fogalmunk sincs, mit is fogunk a világra szabadítani. És ha ez az egész megtörténik, akkor vajon milyen jövőbe térünk vissza? Ha itt és most romba döntjük a világot, akkor talán nem is lesz hova visszatérnünk. - Ó, ezt igazán jó tudni – vágok vissza némileg idegesen Dorina szavai hallatán. Még kész szerencse, hogy nem teszi hozzá ama apróságot, miszerint az apja sem használta a gömböt. Azért elég ijesztő információ lenne számomra tudni, miszerint egy nagy hatalmú, eleve sárkányokkal foglalkozó mágus sem merte használni ezt a tárgyat. Erre itt és most én készülök használni a tárgyat. Mit ne mondjak, jobb emberre nem is bízhatták volna... Mármint, a világ elpusztítására én lennék a legalkalmasabb, de a megmentésére már aligha. Bármilyen vérlénnyel szembe szállok, tényleg, de vannak falatok, amelyek az én torkomon is hamar megakadnak. - Én szívesen veled tartok – vetem fel Ivor ötlete hallatán. - A gömbben rejlő erőt esélyesen csak Dorina képes irányítani és Jadenek igaza van abban, hogy nem lenne fair egyedül téged küldenünk a halál torkába – jegyzem meg, miközben azért a kezemben elhelyezkedő tárgyról sem feledkezem el egy pillanatra sem. A felülete egyre forróbb, mintha egy élő sárkány készülne kitörni belőle. - Van nálam néhány bájital, gyógyításra alkalmasak, azzal talán több esélyünk lesz.... - vetem fel. A foglalkozásom révén ugyanis mindig hordok pár fiolával magamnál és mit ne mondjak, akadtak helyzetek, amikor a legegyszerűbb löttyök mentették meg az életem. Az ember még csak nem is gondolná, mennyire fontos lehet egy zsebben rejlő kisebb bezoár is. Hát, baromira. A kezemben elhelyezkedő gömbben lévő sárkány ivadék határozottan növekedésnek indul, ami nem igazán tölt el túl sok reménnyel. Nem is tudom, talán meg kellene akadályozni valahogy, hogy elérje a teljes állapotát? Hatalmas előnyre tennénk szert vele, de megér ekkora kockázatot? Azért mégis csak egy sárkányról van szó, egy vadállatról... Nem egyszerű ezeket a lényeket irányítani, még abban az esetben sem, ha az ember évek óta foglalkozik velük. - Nem lenne jobb csak akkor bevetni a gömböt, ha nagyon szükséges? – lépek gyorsan Dorina mellé, hogy bármikor segíthessen, ha esetleg balul sülne el a dolog. A tárgy felülete egyre melegebb, már-már forró, de nem hajítom el, próbálok inkább nem foglalkozni azzal, mennyire megégethetem magam vele. Akkor lennénk csak igazán bajban, ha a fájdalomtól ordítva hajítanám el jó messzire ezt az izét... És még fogalmam sincs arról, mit kellene tennem annak érdekében, hogy megfelelően működjön. Bár, ha Lauranát megdobom vele, talán mi fogunk győzni. Egy próbát megérne... Nem sokkal később azonban már az Ivorhoz érkező idegenek hívják fel magukra a figyelmemet. A kis közjáték teljes mértékben leköti végül a gondolataimat, majd szakítom el az elmémet a gömbről, ezzel esélyesen nagy hibát elkövetve.
Bólint Sophiának, valóban nincsen szükség könnyes búcsúra. Ha elbuknak, akkor úgyis mindegy. A gyűrű tekintetében azért magához képest is nagyot nyel, hiszen az csak egy ékszer, mi van akkor, ha Laurana tér vissza? Simán felveheti Sophia gyűrűjét? Ráadásul ha elég jó szinész, vajon ki tudná megmondani, hogy nem az igazi menyasszonya tért vissza? Dane ugyan vérfarkas, és jó a szaglása, de egy több száz éves farkasgazdával szemben mi esélye lehet? - Szerintem már nincs nagyon idő trükközni. A cél csakis az lehet, hogy elvonjuk a figyelmet, amíg Sophia lefejezi a vezért. – Rázza meg a fejét Peter felvetésére. Közelebb lép, amint öccse előveszi a sárkánygömböt, és igyekszik aktiválni. Ha Laurana meg is érzi, már nincsen választás, cselekedni kell mielőbb. Már csak az a kérdés, hogy a varázsszer eddig milyen mágiát szívott magába. Peter mindenesetre egyre forróbbnak érzi a gömböt, amely mintha valami élőlény lenne, elkezd vadul lüktetni, pulzálni, mintha valami életre kelne a belsejében. Mintha annak a valaminek farka is lenne.. Közben Ivor ajánlkozik, és mivel Dane sem fogja vissza, sőt int is neki, hogy menjen csak le a tágas barlangba, a síkvándor nyugodtan elindulhat. – Azt hiszem eleve ebben van a sárkány. – Bólogat Jade szavaira, és ő maga is a gömb fölé helyezi a kezét. Nyilván benne van, hogy az ereklye a képükbe robban, és Dorina biztosan bánná, hogy a neves családi tárgy megsemmisülne, de Jade szavaira, és Peter fókuszálására mintha a gömb érzékelné, hogy eljött az ő ideje, és ha Dorina is közelebb lép, az áttesztő üveget felváltja a sárgás vibrálás, ahogyan gyíkformát ölt a benti alakzat, határozottan pattannak ki a szárnyak a gerincéből. És egyre nő. Dane közben int, hogy lépjenek hátrébb, és körbenéz. – Dorina.. Tudod irányítani, ha megjelenik? – Közben lábdobogást hallanak onnan, ahova esetlegesen Ivor indulna, de még nem látni, hogy kik jönnek, helyette viszont egy teljesen elképesztő jelenet játszódik le. Ivor teste elkezd világítani, olyan vakítóan, mintha maga is csillag lenne. Fentről szintén hasonló villanások csapódnak hőseink szemébe, lejebb ereszkednek, vagy féltucatnyi alak, akinek nem kivehető az arca, csak az látszik, hogy amolyan vakítóan fényes entitások. – A bolygónk elpusztult ugyan testvér, de várunk haza, egy új otthonba. Lelj végre békére, tarts velünk! – Szólal meg az egyikük, de mindannyian a kezüket nyújtják Ivor felé. Elképzelhető, hogy mindez a szinte emberré vált síkvándor tudatában játszik le, ám ezt felülírja a tény, hogy a többiek is látják az érkezőket.
Sophia eközben a hátsó barlangfolyosón találkozik Joyce-szal, és akár egyedül, akár kettesben, de folytatódhat az út. A hátsó kis folyosó mintha egy barlangtemplomba vezetne, amelynek szélén egy trónus áll, míg a barlang közepén egy láda. A trón túl nagy egy embernek.. Sophia szinte a saját lélegzetét is hallja, olyan nagy csend van. Talán gyanusan nagy csend. Lehet, hogy csapda? Vagy Laurana már eleve készül a végső összecsapásra?
Hiába láttam, amit láttam, egyáltalán nem vagyok hajlandó kilátásba helyezni, hogy rambóként kéne beküzdenünk magunkat átkokkal dobálózva az életünkért küzdve. Persze, ha ránk támadnának és helyt kell állnunk akkor lehet... lehet, hogy előbukkanna belőlem az a túlélő, akit mindannyian láttunk abból a furcsa emlékképből, de ez nem jelenti azt, hogy már úgy is megyek neki a feladatnak, hogy gyerünk, csapjunk szét közöttük! Lehet, hogy az egész bandát nem tudom elaltatni, mert az erőm nem végtelen, még Ivor segítségével sem, de akkor is kattognak a kis fogaskerekeim, miközben a többiek is bedobják a magukét. Egy kicsit elhűlök, amikor Ivor felajánlja, hogy magára vonja a figyelmet, a mellkasom aggodalommal telik meg, pedig az ilyen megmozdulások egy bárdnak, mint nekem, tökéletesen érthetőek, csak... - És mi van, ha átjutnak a pajzson és tényleg ártanak neked? Tudod pontosan, hogy mennyire vagy most sebezhető? - vonom magamra a figyelmét a nagy szervezésben, akkor is, ha most éppen Dane-nel, vagy éppen Dorinával beszélne arról a varázstárgyról, ha kell teljesen az arcába állva, megfogva a kezét. Sophia átalakítása nem nagy feladat, könnyedén felidézem, hogy milyen is volt az a szőke árnyalat, sőt, még a ruháját is meg tudom bájolni, hogy kicsit jobban illeszkedjen a környezetünkhöz, de azért egy sóhaj és egy ajakharapdálás után csak megszólalok. - Azért a rekord kedvéért, nem tetszik, hogy te meg bemenni akarsz egyedül, fogalmunk sincs, hogy mi vár rád a karkötőn és Lauranán kívül. - teszem hozzá, főleg, mert hallom is hogy a hangja azért nem olyan magabiztos. Viszont ha Dane elengedi, ha ő bízik abban, hogy ez lesz az a szcenárió, amiből mindannyian élve jöhetünk ki és békében visszatérhetünk az életeinkhez, akkor... nincs más hátra, mint bízni benne! Mielőtt elindulna a lány sietve leakasztom a nyakamból a Szerencseamulettemet és az ráakasztom, gyors mozdulatokkal a ruhája nyaka alá a dekoltázsába ejtve, hogy ne is látszódjon ki egyáltalán. - Ezt azért vidd magaddal, nekem eddig mindig szerencsét hozott. És vigyázz magadra! - köszönök el végül a lánytól, őt úgy sem tudom visszatartani, már döntöttek. Persze arról fogalmam sincsen, hogy nem is lesz olyan sokáig egyedül. Viszont mindenki más még erőteljesen záporoztatja a lehetőségeket. Peter támogatja a beöltözést, támogatja az altatást is, hogy ne konfrontálódjunk szemtől szemben csak úgy, szóval hiába volt már sokszor seggfej, úgy, ahogy van elfelejtem ebben a pillanatban és mellé szegődöm. Mondjuk annak, hogy nőnek öltöznének nem sok értelme van, nem sokon múlik, hogy meglepetten fel ne nevessek. - Ugye, hogy nem lenne rossz csak beöltözni és bajt kavarni, elvonni a figyelmüket? Ugye? Csak... csak gyújtsunk fel valamit, vagy csináljunk mágikus tűzijátékot, vagy idézzünk egy sárkányt, mindegy, csak ne céltáblát akasszunk a nyakunkba és főleg ne... főleg ne csak Ivor nyakába, ez annyira nem fair csak őt kitenni, hiszen most ő is... ő is... egészen ember. - bököm ki végül, nem találva a szavakat. Alapvetően eléggé meggondolatlan vagyok - még ha az, hogy haza akarok térni a kicsikhez sok erőt is ad - és elképesztően csapatjátékos, ha nevethetjük ezt annak, szóval ha valaki veszélybe kerül, akkor kerüljön mindenki, hátha eloszlik és kezelhetővé válik az a veszély!
Jadenek fogalma sincs arról, hogy hogyan látok valójában. Mármint hogyan látom az élőlényeket az eredeti formámban. Egyszer lehet megmutatom neki. Akkor talán elhiszi és megérti, miért fogott meg anno úgy ahogy volt. És miért szomorú, hogy arra gondol, hogy ha változna, ha elsötétítené a lényét, vonzóbb lenne számomra és őt választanám. Sosem kérném tőle, hogy hasonuljon meg valami alternatívájához. Halandó ember. Kiváló boszorkány. Emberi értékekkel, tele szeretettel és amióta ismerem keresi a kapcsolódási pontokat másokkal. Ha azt várnám tőle, hogy hozzám idomuljon, esélyesen csak azt érném el, hogy folyamatosan azt érezné nem elég és felőrölne benne mindent, ami azzá teszi aki most. Lényegében majdnem mindenki vétózza az altatást amit valahol értek, valahol kidobott lehetőségnek tartom. De Dane ötletel, tervez és kérdez, amit cserébe kifejezetten értékelek. Dorina ötletére gondolkozóba esem. - Az álom átok így ebben a formában elég kockázatos, hiszen minket is ki tud ütni. És ha nincs hozzá kötve semmihez és senkihez, akkor megtörni sem lehet. - osztom meg a gondolataimat de ez nem jelenti, hogy elvetném az ötletet. Sőt valójában szimpatikusabb mint ami ez után eszembe ötlik. Főleg hogy messze soha nem voltam egy önfeláldozó típus.. nem mintha a halhatatlanság mellett létezne az a fogalom, hogy önfeláldozás.. - Ha és amennyiben a békésebb megoldásokat elvetjük a tömeg likvidálására és nem baj, ha páran meghalnak, én gond nélkül besétálhatok a tömeg közepére fennhangon. Hiszen hallottátok az íjászokat az elején. Laurana felhívta a figyelmét nekik rám. Ezek szerint ismer és a követői is. Helyben pedig... kitalálok valamit mielőtt tűpárnát csinálnak belőlem. De ha pajzsvarázzsal a háttérből segítetek, szívesen eljátszom a legyőzhetetlent, aki kihívja Laurana csicskásait. Esetleg magammal hurcolom valamelyikkőtöket mint "túszt" vagy mint "cserealapot" akármire... - vonom meg a vállamat. Dane támadna és nekem is kezd viszketni a tenyerem, bennem buzog a felsőbbrendű önérzet, hogy komolyan itt sunnyogunk egy pár száz éves, önkényeskedő vérpicsi elől, akihez Dane épp most akarja egyedül beküldeni a menyasszonyát, mi meg azon agonizálunk, hogy nehogy észre vegyék bármelyikünket is...? Tudom tudom.. az idővel játszani nem vicces és még mindig a Földnek az emberi középkorában vagyunk... De akkor is.. - Elviszem a balhét, a háttérből használhatjátok a sárkánygömböt, Jade... ha tudsz olyan illúziót kelteni, mintha folyamatosan gyógyulnék.. talán elég lesz arra az egész, hogy minden figyelem elvonódjon rólatok. Ti pedig el tudjatok jutni csendben és épségben segíteni Sophianak. Mit gondoltok? - kérdezek vissza azért még, hogy ez így nekik mennyire fekszik.
Éppen a szokásos tennivalóimat intézem, amikor rántást érzek a gyomromban. Petert végül nem kísértem a repülőútra, és nem is mentem utána, mert a kapcsolatunk még továbbra is elég felszínes. Emmával megmentettük az életét, de a sajátjaimmal kell törődnöm, azokkal a vérfarkasokkal, akik benne vannak a Red Riding Hoodban, az újonnan átváltozott Joanne-t pátyolgatom, elszállásomat. De a zsibbasztó rángató érzés egyre fokozódik, pedig most még csak nem is ettem senkit vacsorára. Mintha valami suttogást hallanék a fülemben, de a szimpla őrületen kívül nem gondolom azt, hogy megbolondultam. Ilyesmit legutóbb Sophia közelségében éreztem, amikor dulakodtunk, amikor néztük magunkat a tükörben. Akkor egyertelműen úgy tűnt, hogy távoli rokonok vagyunk, hogy összetartozunk, és most ismét egy a furcsa érzés. Aztán a következő rántás már nem csak a gyomromban érződik, kiszalad alólam a talaj, és a következő pillanatban egy sötét barlangban találom magamat, átesve a másik lányon, így mindkettőnk tagjai összegabalyodnak. Fájdalmas képpel próbálok róla leszállni, még a hajamat sem tudtam összefogni előre, viszont az övén észreveszem, hogy szőke, mint a tükörben. – Ah.. Mi ez Sophia? Valami önbeteljesítő jóslat? – Fogdosom meg kicsit a tincseit. Feltápászkodok, láthatja rajtam, hogy ezúttal kényelmes, nem elegáns ruházatban vagyok, lehet, hogy indultam volna el estére vadászni, a természetben lenni. – Hallottam a hangodat a fejemben. Meg tudsz idézni, vagy mi? Már dzsinn is vagyok, na szép! Hol az istenben vagyunk? – Pillanatok körbe, azon tűnődve, hogy mire lehet jó ez a kötés kettőnk között. Az egyértelmű, hogy nem tudjuk megölni egymást, még csak ártani sem, de valami logikája lennie kell. Látom rajta, hogy teljesen halálra van vállva, én ennyire nem szoktam magam alá kerülni, de az utóbbi hónapokban igen sokat tanultam Emmától, ezért valami együttérző fintort húzok fel, miközben felsegítem. – Még mindig azt a Lauranát vadászod? – A sötét barlangban nem látok túl jól, inkább a szaglásom éles, úgyhogy meresztem a szemem rendesen.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Sokféle ötlet hangzik el, de nekem már csak az tölti ki a gondolataimat, hogy valószínűleg egyedül kell majd bemennem és szembenéznem valakivel, akit nem ismerek, viszont mégis csak az ősöm, ha nem is épp a kedves fajtából. Dalmágia, sárkánygömb, van itt minden, én ennyire nem vagyok taktikus, azért is vetem fel végül, hogy talán én tudnék bejutni úgy, hogy ne tűnjek fel senkinek, a többieknek még trükkökkel is nehezebb dolguk lenne, meg aztán nem tudjuk, hogy pontosan hányan vannak, hogy csak úgy eltudjuk altatni őket és elég, ha csak néhányan esnek kívül a varázslat hatótávolságán, már akkor is riadóztathatja a többieket és persze idő előtt Lauranát is. - Nem tudni hányan vannak és van-e valami közös jelük, amit nem ismerünk, álca ide-vagy oda. Talán csak Laurana az, akit nem kérnének számon. - motyogom, de szinte csak magamnak, hiszen nagyjából azért lemeccselik a lehetőségeket. A gömbhöz egyébként is Dorina ért, a tömegeket pedig muszáj valahogy kijátszani. Ijesztő lehetőségnek tűnik, hogy én kezdjek valamit egy olyan nővel, aki jó eséllyel sokkal erősebb nálam. Igazából sejtelmem sincs, hogy mit is tennék, ha már ott állnék vele szemben, vagy hogy képes lennék-e megölni, levágni a kezéről egy karkötőt. Amikor Joyce megtámadott volt bennem elég életösztön, hogy védekezzek, de azt hiszem, ha a varázslat, ami nem hagyta, hogy bántsuk egymást, nem állítja meg, akkor úgyis ő győzőtt volna. Nem tudom, hogy képes lennék-e ártani valakinek, még ha tudom is, hogy ő bizony szemrebbenés nélkül végezne velem. - Ez biztos nincs ott az ő ujján is. - emelem fel a kezemet, hiszen a jeggyűrűt nem rég kaptam Danetől és kétlem, hogy ha Laurana tényleg annyira rossz ember, akkor bárki eljegyezte volna, meg aztán gondolom az ilyesmi mindenféle világhódító tervekbe nem igazán fér bele. - Csináljuk! - bóintok végül, bár a hangomban azért érezni némi bizonytalanságot, de közelebb lépek Jadehez, hogy varázsolja szőkére a hajamat újra és hogy mondja el honnan érzékeli a karkötőt, bár Dane szerint nagyjából meg van az irány. Hát persze, hogy a föld alatt, ahol még nehezebb bármiféle módon segítséget hívni, vagy elemenkülni, ha rosszul sülnének el a dolgok. Szóval, ha már a hajam szőke, akkor nagy csókjelenet nincs, csak megszorítom Dane kezét és aztán elindulok az oroszlán barlangjába.
Nem érzem úgy, hogy ellenkeznem kéne Peterrel. Noha nem vagyok az a szende szöszi, akinek első ránézésre tűnök. Ha arról van szó nagyon is jól tudom, hogyan védjem meg magam. Esetlegesen a társaimat. De most csapatban dolgozunk, mindenkinek meg van a maga szerepe. Még az apám is azt tanította, hogy a sárkánymestereknek együtt kell működniük csapatként, különben nem térnek este haza. Számomra pedig ez a helyzet kissé hasonló ahhoz. - Ha nem is mind, de biztosan voltak köztük ártatlanok is. - amennyit tudok erről a korról, itt aztán tényleg senki nincs biztonságban. Talán éppen ezért is ideális, hely és kor, hogy az a Laurana tovább növelje a hatalmát, és erejét. Hiszen a tudatlan, és félelemben élő embereket könnyű irányítani. Igen, ezt a mondatot is az apámtól hallottam. Ahogy sok mást is. Most azonban a jelen eseményeire kell koncentrálnunk. - Akármit is teszünk kockázatos. - sóhajtok fel. De el kell ismernem, hogy a tervemnek van néhány buktatója. Így végül nem is veszem zokon, hogy senki nem kapkod utána. Egyszerűen körbe nézek a többieken, és az ő javaslataikra figyelek. - Tehát marad a nyílt támadás mindennel, amink csak van. - összegzem végül Dane szavait. Cseppet sem megnyugtató, ami abban a rendházban ránk várhat, de azt sem várhatjuk meg, hogy itt találjanak minket, és máglyán égessenek el. - A gömb mindenféle sötét mágiát magába szív. Még a sötét ártó lelkeket, vagy démonokat is, ha úgy tetszik. A tulajdonosa képes kiengedni ezeket, és irányítani, éppen ezért ennyire erős és veszélyes tárgy. Akármit is akarsz tenni, vagy kiengedni belőle nagyon erősen kell koncentrálnod rá, hogy a te akaratod hajtsa végre, és ne ellened forduljon. - elismerem, hatalmas erő van ebben a tárgyban, jóformán legyőzhetetlenné tesz az ellenfeleiddel szemben, de csak ha képes vagy uralni. Ha az akaratod meginog... jobb nem belegondolni. Még az apám, aki a hatalom megszállottja sem használta a gömböt. Legalábbis nem tudok róla. - A gömb biztosan tartalmaz álom átkokat is. Talán a dalmágiával kombinálva sikerrel járhatunk. - jegyzem meg, de azért egy cseppnyi aggódással nézek Peterre, Jade-re, sőt még az Ivor nevű fickóra is, ha tényleg megpróbálják az altatást, akkor vajon mekkora sikerrel járhatnak. Nem lesz-e valami váratlan következménye? Na és Sophia? Neki talán még nehezebb, mint itt bárkinek. Vajon képes lesz szembenézni az ellenséggel? Hiszen ha magamból indulok ki, akkor egyetlen személy van, akinek a jelenlétében jóformán még levegőt venni is képtelen vagyok. Nem hogy tenni ellene bármit is. Azt hiszem senkinek nem kell találgatnia, hogy ki az a személy. Akárhogy is, ha meg is inogna, mi ott leszünk mögötte, hogy segítsünk. Együtt csináljuk végig. Most pedig együtt kell bemerészkednünk a barlangrendszerek mélyére.
//
Aktuális viselet 