2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szerencsére Dorina nem ellenkezik és nem kezdi el a nagylányt játszani ebben a helyzetben. Nyilván akkor is megvédtem volna, ha Dane nem hívja fel rá külön a figyelmem, szóval itt és most nem feltétlenül csak az ő parancsát követem. Sophiát ő védelmezi, Jade mellett ott van Ivor, egyértelmű hát számomra, hogy én Dorinát próbálom óvni az esetleges fenyegetésektől. Talán hamarabb leszek kiütve, mint a szőkeség, ezt sose lehet tudni, de a szándék meg van bennem és ez a lényeg, nem igaz? Ráadásul, Dorinának már sikerült egy-két alkalommal meglepnie engem. Jóformán, a nővérének köszönhetem az életemet, ismét. És az a sárkánygömb sem piskóta, amit nemrég sikerült megszereznünk. Hogy hasznos lesz-e ez Lauranával szemben, még nem tudom, de már maga a tudat, miszerint a birtokunkban van, megnyugtat kissé. Ez nagyjából olyan, mint egy vérfarkas ellen fegyver nélkül szembeszállni. A nyers, emberi erővel lehetetlen leteríteni egy olyan lényt. És igen, maga a hasonlat nem pont a legjobb, hiszen immár én is az vagyok, de hirtelen ez jutott eszembe. - Tehát olyan, mintha steaket sütögetnénk a hátsó kertben? - fintorodom el undorodva, hiszen a gyomrom továbbra is kavarog rendesen. A lányok esetleges reakciójára igyekszem ügyet sem vetni, hiszen jelen helyzetünkben nem pont a finomkodás és az ellenkező nemről szóló sztereotípiák fenntartása a cél. Inkább a túlélés. - Gondolom, mind ártatlanok voltak - teszem azért még hozzá, visszapillantva az iménti események irányába. Lauranának vannak módszerei arra, hogy ezeket könnyűszerrel kikerülje. Habár, aligha hiszem, hogy valaha is szembe kellett volna nézni a boszorkányságát érintő vádakkal. - Mármint, nektek kell óvatosnak lennetek - állapítom meg. - A női nemet kiemelt figyelemmel követik. Nem állítom, hogy férfiak nem estek áldozatul a vádaknak és mentek máglyára, de mi nagyobb biztonságban vagyunk. Remélem - sóhajtok egyet, hiszen mindezek ellenére még így se volt elhanyagolható az erősebbik nem tűzhalála. Bár, a nők esetében már egy rossz helyen elhelyezkedő anyajegy is rengeteget nyomott a latban. - És ha mi is nőnek álcáznánk magunkat? - szólalok meg hirtelen. Százfűlé-főzet nélkül is megoldható lenne, habár kétségtelenül több munkát igényelne. Ráadásul, abban se vagyok teljes mértékben biztos, hogy a lányok közül bárki is hozott volna magával kenceficét. Ruhát pedig végképp nehéz lenne szereznünk ebben a korban. - Nem lenne kockázatos egy kissé? - pillantok enyhén megütközve Dorinára a szavai hallatán. Nem szívesen adom ki a gömböt a kezeim közül és bennem is pont az kavarog, ami a lányban: mi van abban az esetben, ha Laurana megérzi az ereklyét a közelben? Ki tudja, milyen képességekkel rendelkezik még. - Na, ez egy szuper ötlet! - kapok szinte rögtön Jade szavaira. Igen, testőrként valóban kényelmesebb lenne bejutnunk és nem is kellene megjátszanunk magunkat. A szétválás gondolata egyébként sincs az ínyemre különösebben. - Van ennek esetleg valamiféle hasznos képessége azon kívül, amire eredetileg szeretnénk használni? - sandítok fél szemmel Dorina irányába, miközben ujjaim között a gömböt forgatom, enyhén tűnődve. - Talán ezzel képesek lennénk hátráltatni a tömeget... - reagálom le Dane szavait. Fogalmam sincs, Ivor boldogulna-e egyedül, de nyilván ő is hálásabb lenne, ha nem neki kell mindenkit lerendeznie. Ha pedig már az íjászok vagy az apácák felét padlóra küldhetnénk egyetlen csapással... Nos, Laurana védelmi vonala esélyesen meginog. - Egy sima altatás is jó lenne, ahogy Ivor is javasolta, gondolom - vetem fel és igyekszem a sárkánygömbre koncentrálni teljes egészében. Már azzal is bőven megelégednék, ha esetleg csak valamilyen szinten fáradtabbnak, lassabbnak éreznék magukat a kelleténél, nem feltétlenül célom mindenkit álomba kergetni...
- Aligha.. – Ingatja a fejét, és próbálja mérlegelni a hallottakat. Tényleg családként gondol magukra, nem kockáztathatja senki életet, ezen túlmenően viszont mindenképpen a halállal néznek szó szerint farkasszemet. Hiába lett erősebb Sophia, és végülis ott van velük egy dalmágus, egy vérlény vadász, egy sírkvándor és egy sárkánykutató, Dane egykor nagyon sötétlelkű volt ahhoz, hogy nagyon is kétségei legyenek a túlerővel szemben. Leslie sem volt kutya, de Laurana egy több száz éves farkasgazda, és ha itt még nincs is ereje csúcsán, bárkit is veszítenének el, durva vérveszteség lenne. Ha egyáltalán van bármi esély arra, hogy győzhetnek. – Attól félek hogy a trükközés itt most már aligha számít. Esetleg Sophiát lehet Lauranának álcázni, hogy bemenjen a rendházba, de azzal aligha nyerünk pár percnél többet. Feltarthatjuk az embereit, vagy ilyesmi. – Továbbra is ingatja a fejét, nem volt rá eddig jellemző rá a látványos búskormorság, mindig oly magabiztos volt, de eddig kézzelfogható, legyőzhető ellenfelekről volt szó. Laurana jó eséllyel náluk már lényegesebb komolyabb ellenfeleket is simán megölt, talán csak a maradt, hogy a jövőből jött leszármazottjára nem számít. – Nem Dorina. Laurana született vérfarkas. Azt hiszem megérzi, hogy nem ide tartozunk. Itt most már csak az segíthet, ha támadunk. Ivor? Ha a dalmágiát nem nézzük, mivel tudunk tömegre hatni? Kétlem, hogy az apácái, vagy az íjászok békés istenhívők lennének. – Kérdez a síkvándorra, habár Dorina szavaira bólint, itt az ideje a sárkánygömbnek, ha fel akarják használni, akkor itt az ideje. Akárcsak annak, hogy Sophia megkapja a szőke haját, ha Jade, mint látványmágus ezt meg tudja oldani. Közben megrezzen kissé, amikor Ivor furcsa gondolatokat küld fel, ami már csak azért is gonosz dolog, hiszen a tudatalatti viccelődésével az ember mit kezdhetne? – Igen. Azt már nagyjából bemértem, hogy az említett rendház a falu melletti hegyoldalba van vésve. A barlangba. Nem is csodállom, a farkasnak kell az odu. Neked kell lemenned oda. De hogy ismerünk meg? – Fogja át Sophia vállát, és azon tűnődik, hogyan tereljék el a rendfőnök nő embereinek a figyelmét, amíg a lány átjut Lauranához. Szembe kell néznie az ősi gonosszal, és jó eséllyel egyedül. Vagy legalábbis amíg Dane-ék le nem győzik a védelmi erőket, mert később becsatlakozhatnak. Ha addig Sophia kitart. Túl sok itt a ha. Nem is mennek így be a faluba, ahol az égő hulla lengedezik, hanem ahova Dane mutat, onnan indulnak a barlangrendszerek.
Próbálok átlendülni rajta, felejteni, talán még feldolgozás nélkül is, de azért elkapom Ivor tekintetét, aki a sok aggódó között az egyetlen, aki először inkább büszke arra, amit tettem. Már megbeszéltük, hogy egyszerűbb, ha nem vagyunk együtt, hogy nem tudja megadni azt, amire szükségem van, az igazi szerelmet, az igazi kapcsolatot, még is felötlik bennem, hogy talán ha olyan lennék, mint a másik énem, ha képes lennék akármilyen helyzetben így a sarkamra állni és küzdeni és talán még ölni is, akkor jobban kellenék neki? Mindegy. Nem fogom megtagadni magam senkiért és nem is akarok komolyabban belegondolni abba, ami ott történt vagy hogy mennyire voltam én vagy sem. Az egészet elhessegetem még akkor is, amikor a fiúk próbálnak tovább nyugtatni vagy látom a lányok aggódó tekintetét és megindulok úgy, ahogy vagyok. Közel érve az emberekhez már nem igazán opció, hogy dalmágiát alkalmazzak vagy úgy bármilyen mágiát, mert a végén rövid úton én is kikötnék a felakasztottak között, pedig egy látványmágus ért a szagok megváltoztatásához is és ezt az elviselhetetlen bűzt jó lenne elkendőzni. Az arcom elé emelem a kezemet és a ruhám nyakába is belebújok, de így nagyon felületesen veszem a levegőt és szinte visszanyelem az öklendezéseket. Előadó vagyok, látványmágus, csak egy énekesnő, soha az életben nem voltam égetett testek közelében és nem is nagyon szándékoztam. A másik világbeli cselekményeket lehet el tudom temetni afféle "múltbéli emlékként", de azért ez most történik és nem sikerül megjátszanom, hogy rendben vagyok. - Ha Laurana valóban a rendfőnök és csak annyi a dolgunk, hogy szőke hajat bájoljunk rád, akkor lehet, hogy tényleg be tudnánk sétálni veled. Esetleg mi lennénk az új toborzott tagjai, a fiúk meg felhúznák az íjász ruhákat, vagy akármilyen férfi őrök vannak itt vagy barátok, apátok, testvérek, trappisták vagy akármik. Az ametiszt pedig vezet majd minket, hogy merre kell mennünk bent.- próbálok koncentrálni arra, hogy tervet kovácsoljunk, reagálva lényegében mindenkire, hiszen Peter vett volna el csuklyát, Dorina apácának állt volna, Sophia meg először nem akart szétvállni, aztán egyedül akart bemenni. Az egyedült úgy se fogja senki engedni, én se, de hogy mindannyian beöltözzünk és játsszuk el a szerepet azt bizony kirázom a kisujjamból! - A Dalmágia se végtelen, nem tudom, hogy képes lennék-e újra több személyre ható bűbájt dalolni, Ivor. Szívesen megpróbálom, mert békés megoldásnak tűnik, de... nem is tudom... - vallom be, de igazából egészen hálás vagyok neki az ötletért, mert ebből érzem igazán, hogy értékes tagja vagyok a csapatnak. Tervez velem, gondol rám, nem is tudom miért inogtam meg, hogy csak akkor tarthat értékesnek, ha olyan vagyok, mint amivé a "másik énem" vált. Olyan apróságot, mint egy hajszín-váltás viszont biztos el tudnék intézni Sophiának, szóval ha tényleg be akar menni, a saját arcával, amin Lauranával osztozik, akkor már ott is vagyok mellette és segítek neki. Persze csak óvatosan, még mindig nem szeretnék boszorkányság miatt a középkorban elégni, bár mi már tudunk hoppanálni, talán ők még nem tudtak... vagy eleve leütötték őket és úgy dobták máglyára a testüket. A gondolattól megint nyelnem kell egyet kellemetlenül, de nem hozom fel és a csapatra koncentrálok.
Jade reakciója nem kerüli el a figyelmemet ha már úgy is ott voltam mellette a keze után nyúlok és az ujjai közé fűzve az ujjaimat a kezére csókolok. Egy kicsit talán meg is akasztva, hogy csak úgy tovább rohanjon, a tekintetét keresem. - Jade, Dane-nek igaza van. Az alternatív valóságok - megcsóválom a fejemet - nem mi vagyunk. Hidd el tudnék róla mesélni. Az alternatívák olyanok mint a rossz álmok sorozata. - mondom ki végül amivel a legkönnyebben tudom jellemezni. De aztán eleresztem, hogy tovább vezessen minket az ametisztet követve. Azért egy pillanatra jelentőségteljes, vagy épp gondterhes arccal Dane irányába nézek majd Jade mellé sorolok és ott is maradok inkább. Mondhattam volna biztató szavakat vagy bármit amire egy halandónak szüksége lehet ilyen helyzetben, de az az igazság, hogy ott a parton is Jade mentette meg a seggünket. Látványosan tehetetlenek voltunk mindannyian kivétel nélkül. Hiába az évek meg a rutin.. semmit nem értem akkor ott. Nem tudtam Jadet megóvni ettől a tehertől és az emlék megkötésével ezt még a tudtára is hoztam. Furcsa érzés kavarog bennem... Azért amikor Dane-ben felmerül hogy Sophia rajtam tesztelgesse az erejét majd a későbbiekben kaphat egy nyálkásan hidegvérű gondolat üzenetet amiben valamiért nagyon mélyen talán több indulat van a témával kapcsolatban mint kellene. Mintha nagyon elegem lenne és ki lennék hegyezve rá. "Ha megpróbáltok még egy láncot a nyakamba akasztani, egyenként tépem ki a fogaidat farkas.. És az csak a kezdet lesz." nem nézek rá, egyértelmű lehet számára, hogy tőlem származik az üzenet. És ennyiben is hagyom a dolgot. Hiszen jelenleg nem tettek semmit. Az élve elégetés szaga voltaképp nem hat meg, legalábbis nem hatna meg ha a saját tüdőm állna rendelkezésemre és nem egy nyamvadt emberi.. Prüszkölök egyet halkan, lefojtva és próbálom kiűzni az orromból a szagot. Megbújunk és az ötletelésre csak felteszem a kérdést. - És ha... mindenkit elaltatnánk? A Csipkerózsika is egy vicces történet volt... Bár ez nem csak néhány őr hanem ki tudja hány lélekszámú tömeg, akiket első körön meg kéne talán találnom mentálisan, aztán Jade álomba dalolhatná őket. - vetem fel. - Így elkerülhetnénk minden felesleges hajcihőt. Az viszont az illetékesnek egyértelmű lesz onnantól, hogy itt vagyunk.
Dane szavaira bár meg nem torpanok, de érezni egy csepp lefagyaszt a mozdulataimban, mintha megakadna a lemez. Tudom, hogy ezért vagyunk itt, hogy végezzünk Lauranával, hogy a jövőben ne árthasson senkinek sem, de az egész tényleg mostanra kezd olyan valóságossá válni, amit eddig könnyű volt elhessegetni és csak menni előre. - De nem... feltétlenül nekem. - bököm ki, amiből azért Dane sejtheti, hogy szívesen átadnám másnak a lehetőséget, hogy ténylegesen végezzen azzal a nővel, mint hogy én magam tegyem meg, hogy leveszem róla azt a karperecet. Persze nem biztos, hogy erre lesz lehetőség. Nem vagyok egy taktikai vezért, hogy eltudjam dönteni, hogy kinek érdemes közel kerülnie hozzá, annak, akiknek semmi köze hozzá, vagy nekem, aki úgy nézek ki, mint ő. Az egész még iszonyú zavaros és bizonytalan, inkább csak eddig is lépkedtem előre és nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy mi lesz majd az út végén. Már az is furcsa, hogy az a fickó azt sugallta, hogy Jade veszélyes lehet, de eleve talán úgy értette hogy rájuk, Lauranára és nem pedig ránk, és pont azért akarta, hogy ártsak neki, mert nélküle már eleve elbuktunk volna a tónál. - Biztos jó ötlet szétválni? - bizonytalanodom el a beépülős ötleteket hallva. Sárkánygömb ide vagy oda, azért elég ijesztő, hogy nem rég égettek itt valakit szénné, mi pedig úgy fest, hogy most be kell, hogy merészkedjünk az oroszlán barlangjába és nem tűnik jó ötletnek, hogy ezt ne együtt tegyük meg. Közben persze az eszem tudja, hogy butaság az egész, hiszen együtt nem tehetjük meg. Túl sokan vagyunk és túlságosan feltűnőek így együtt, főleg hogy én még Lauranára is hasonlítok. - Vagy talán nekem kellene menni. - bököm ki végül, bár hallhatóan nagyon bizonytalan vagyok, meg aztán, ha akadnak itt olyanok, akik jól ismerik és pont belefutok egybe, akkor nagyon hamar lebuknék és a végén még én lennék a következő, akiből lángoló oszlopot csinálnak. Ez a lehetőség pedig nem vonz különösebben.
Nem mondom, hogy életem legjobb pillanatai voltak, amit mint egy diafilmet láttam leperegni a tóparton. De nem is én végeztem valakivel a látomásban. Így azért tényleg aggódva nézek Jade felé. Akármit is mondjon arról, hogy már jól van. Én tudom, hogy milyen megrázó ilyesmivel szembesülni. Talán ezért is csodálom a dalmágus lány lelkierejét, amiért ilyen gyorsan összeszedi magát. Pillanatokon belül pedig már Peter áll mellettem, mintegy testőr szerepbe bújva. Ami valahol kicsit jól esik, és megnyugtat. Már amennyire jelen helyzetünkben ez lehetséges egyáltalán. Mert a helyzet minden csak éppen biztató nem. - Rendben. - bólintok egy kis mosollyal Peter szavaira, és mellette haladva követem a másik két párost. Akik az ametiszt segítségével azt a karkötőt próbálják meg betájolni. Igazából elég csendesen, magamba mélyülve haladok a többiekkel. Aztán megérkezünk egy olyan helyre, amit történelmi érdeklődés ide vagy oda, de szívesen kihagytam volna ebből a kalandtúrából. Az égett emberi hús szagától felkavarodik a gyomrom, és nem túl nőiesen öklendezem néhányat. Pedig az ember azt gondolná, hogy hozzászoktam már az ilyesmihez. De az az igazság, hogy van amihez egyszerűen nem lehet hozzászokni. - Igen. Vélhetően. Mondtam, hogy ebben a korban, itt mindennapos az ilyesmi. Ezért kell fokozottan óvatosnak lennünk. - válaszolok Peternek a boszorkányégetésre. Abba pedig inkább ne is gondoljunk bele, hogy lehet, hogy ez a szerencsétlen csak egy ártalmatlan mugli volt, akit valami haragosa vádolt meg bosszúból ártatlanul. Mert többnyire ez volt a helyzet. Dane kérdésére, és Peter ötletelésére én is elgondolkodom kicsit. - Esetleg Jade, és én jelentkezhetnénk apácának a rendbe. Ha pedig sikeresen bejutottunk, akkor belülről felderíthetjük a terepet észrevétlenül, és ha már mindenki elaludt, akkor az éjszaka leple alatt becsempészhetünk titeket is. Addig esetleg ti itt kint kereshettek alternatív bejáratokat, menekülési útvonalakat. Ilyesmi. - vetem fel én is az ötletem. Amit egyáltalán nem biztos, hogy támogatni fognak. Főleg, mert így két csapatra szakadnánk, és fiúk nem is nagyon tudnának megvédeni minket. Szóval elismerem vannak hiányosságai a tervnek. De jelenleg így hirtelen nem jutott jobb az eszembe. - Esetleg ide adhatnád a Sárkánygömb öt. Hogy ne legyünk teljesen védtelenek. Már, ha tényleg apácaként akarunk beépülni. - nézek Peterre. Ami persze újabb kockázati tényező lehet. Hiszen a gömb egy elég erős mágikus ereklye, ami már úgy tudom évszázadok óta a családom tulajdona. Mi van ha ez a Laurana éppen a gömb mágikus kisugárzását érzi meg, és ezért bukunk le? Ugyanakkor legalább nem lennénk teljesen védtelenek sem. Szóval kíváncsian nézek körbe a többieken, hogy melyik ötletre, mit mondanak, mi a véleményük? De valahogy az a nyugtalan érzésem van, hogy akárhogy is döntünk, az sehogy sem lehet teljesen jó, és kiszámítható. Ez pedig roppant zavaró is. Még az égett hullánál is jobban, hogy őszinte legyek.
- Mert talán nem is szorult segítségre - jelentem ki halkan, habár én magam sem vagyok biztos a saját szavaimban. Igen, lehetett olyasvalaki, akit belerángattak valamibe, de közben esélyes az is, hogy valami elfoglalta és birtokba vette a testét, abban az esetben pedig bármelyik pillanatban ellenünk fordulhat. Láthatóan kényszerítették ugyan, de ki tudja, talán csak ez is egy csapda lett volna vagy hasonló. Egyelőre a lényeg az, hogy az apáca semmivé lesz Úgy tűnik számomra, hogy Jade itt az egyetlen, akire bármilyen módon is hatással lehet az iménti jelenet látványa. Nyilván számunkra sem öröm, hogy saját magunkat kell látnunk holtan, vagy éppen súlyos sérültekként, akiknek már nem is olyan sok van hátra, de Jade... Amennyi rémlik róla, elég érzelmes csajszi, az ilyesmi pedig egy ehhez hasonló helyzetben nem pont a legszerencsésebb leosztás. Érzem, amint erősebben kapaszkodik belém, nagy eséllyel a történtekben betöltött szerepe miatt, de a szorítása egyáltalán nem fáj. Bármennyire erősen is markol, egy pillanatra se jajdulok fel, hiszen nem sok erő szorult belé. Ő inkább a hangok mestere, mint azt volt alkalma már többször is bizonyítani. Engedem számára, hadd menjen oda Ivorhoz, majd Dorina mellé lépek, mintegy testőrként funkcionálva, Dane felszólítása hallatán. Persze, akadhatnak még helyzetek, amikor a lány véd meg engem, szóval semmi sem kizárt, főleg itt nem. Már eddig is annyi nyakatekert helyzethez volt szerencsénk, hogy én már komolyan semmin se csodálkoznék. - Maradj mellettem! - szólítom fel, amint elindulunk Dane nyomában, azért időnként vetve egy-egy röpke pillantást a lány irányába, hogy vajon meg van-e még egyáltalán. Valamiért tartok attól, hogy ez a Laurana már közénk is beférkőzött és felvette valamelyikünk alakját, hogy a lehető legsebezhetőbb pillanatunkban támadjon ránk. Talán valóban van valamiféle riasztóbűbáj arra, ha valaki más időből érkezik ide. Nem kis mágia kell ugyanis az ilyen ugrásokhoz... Hirtelen megtorpanok, majd - amint az orromat teljes mértékben megüti az égett hús szaga - rohanok is távolabb egy kiadós rókázás erejéig. Az égett hús szaga annyira orrfacsaró, hogy még a gyomrom is elég szépen felfordult tőle. Láttam már holtakat, de egyikük sem indult még oszlásnak, amikor beléjük futottam és, amióta vérfarkas lettem, különösen érzékeny vagyok az ilyesmire. - Boszorkányégetés? - térek vissza végül, amint sikerült úrrá lennem kavargó gyomromon és valahogy kitisztítani a számat is. - Hátha Laurana volt az áldozat... - emelem az égre a tekintetem, habár ennek az esélye egyenlő a nullával. - És mi van, ha valaki a védelmezői köreibe férkőzne? - vetem fel a kérdést. - Csak leütjük valamelyiket, majd magunkra vesszük a cuccát. Lehetőleg egy olyanét, akit nem ismer személyesen... Csak akadnak testőrei, nem igaz? Ha ennyire óvatoskodó, akkor nem hiszem, hogy szívesen flangál egyedül fel-alá.
Dane elgondolkozó tekintettel hallgatja Peter és Ivor felvetéseit. Olyan, mintha senki sem tudná eldönteni, hogy mi volt előbb. A sötét tó, vagy maga az apáca, akit Jade belefojtott a tóba, de mivel a fiatal lányban lehetett valamilyen sötét teremtmény, így maga a víztömeg vette át annak lényét, hatását. Hümmentve von vállát, inkább a lányokkal ért egyet. – Teljesen mindegy, hogy hányszor voltunk itt. Ha Ivarn megoldotta, hogy tovább tudjunk menni, akkor tegyük. Az alternatív valóságok nem mi vagyunk. – Ezzel Jade-et is megnyugtatja, hogy nem vált gyilkossá. Láthatóan a vöröske is ilyen véleményen van, mert mint mindig, most is a tettek emberek, a dalmágiáját használja fel, hogy meg tudják keresni Lauranát. Dane pedig azon a véleményen van, hogy túl sok időt elvesztegettek már. Kézen fogja a kis barnát, miközben Jade nyomában indulnak. – Ha leszedjük róla a karperecet, vélhetően meg is hal tőle. Beveszi a gyomrod, hogy ölnöd kell, ugye? Lehet normális életünk szivi, de azt tudnod kell, hogy te sem vagy átlagos ember. A jövőben is el fog az kísérni, hogy képes vagy hatni a természetfelettire. – Azért félmosolyra rándul az ajka, mert Jade pasijáról nem tudja, hogy ténylegesen micsoda, de ha Sophia képes lehet őt irányítani, ha ennek vége, ki kéne próbálni, hogy Ivor éles pincsi hangon ugatja a holdat, vagy ilyesmi. Int Peternek, hogy figyeljen Dorinára is, hiszen a lány is fontos láncszem lehet, nem csak a tanácsaival, egész ügyes volt a fizikai harcok során. Tehát elindulnak az ametisztet követve a falu irányába. Lényegében a civilizáció még nincs annyira kiépítve, nincsenek komoly nagyvárosok, inkább csak telepesek álltak össze a földosztás után, indiánokat kergetnek, a kisvárosok, falvak jellemzőek inkább. Ez utóbbiból tartanak egybe, amely egy rendház tövében áll. Amint közelebb érnek Jade vezetésével, maró, éget hús szag üti meg az orrukat, főleg a farkasokét. Dane is a szája elé kapja a kezét. Valakit élve elégettek. Még füstölögve ott van egy cölöphöz kötözve egy valaha volt alak, miközben a tömeg lassan oszladozik, néhány apáca gyalogosan, mások viszont lovakon indulnak fel a rendházba, míg egy hintó is halad elől. Abban lehet a rendfőnök asszony? Netán éppen Laurana? Dane legugol a bukrok mentén, onnan kandikál ki, eleresztve Sophia kezét, hogy szabadon mozogassanak. – Na de hogy fogunk bejutni? – Neki lennének ötletei, mint hogy Dorina a fiatalos külseje miatt apácának jelentkezik, de közben ott van Sophia is, aki a haját leszámítva kiköpött Laurana. Valahogy ezt ki kéne használni.
Ivor szavaira még a gyerekekről kicsit elmosolyodom, mintha őt szeretném vigasztalni ezzel, de megingatom a fejem. Pontosan tudom, hogy nem teljesen olyanok, mint az emberek, hiszen már kiskorukban sokkal gyorsabban fejlődtek, mint "kellett volna", ott vannak a mintáik, az a mérhetetlen kíváncsiság és tudásvágy. Persze a kíváncsiságban én is bővelkedek, az biztos, de azért engem még soha senki nem vádolt meg mérhetetlen tudásvággyal vagy... akármilyen efféle erénnyel. Valójában egyáltalán nem aggódom, amikor Ivor machinál az ékszereimmel, hiszen tudom, hogy szándékosan nem tenné tönkre, ha pedig az kell, hogy elmorzsolja vagy bármi mást csináljon vele, hát istenem, járulékos veszteség! Majd otthon csinálok újakat, hiszen ezek közül is a legtöbbet én csináltam. Az a lényeg, hogy most Valahol megnyugtat, hogy Dane felteszi Laurana külsejének kérdésére a pontot, hihetőnek tűnik és pláne sok mindent leegyszerűsít, szóval azonnal bólogatok rá és tényként fogadom el az okfejtését. Pillanatokon belül elkönyvelem a lányt bajbajutott hölgynek és már mennék is utána, hogy segítsek, amikor Peter elkapja a kezemet. - De... de... percekkel ezelőtt még bajban volt és segítettünk neki, még is miért ártana nekünk? - válaszolom, először kicsit elbizonytalanodva aztán gyorsan hadarva. Nem kapunk válaszokat, legalább is nem a klasszikus értelemben, ugyanis hirtelen megváltozik minden én pedig nagyra tágult szemekkel nézem végig a jelenetet. Ivor már ellépett mellőlem és Peter volt az, aki utoljára a karom után nyúlt, így hát ő az, akit teljes erőmből, kétségbeesetten megragadok. Persze az én teljes erőm egy picit se fog neki fájni. Amikor vége a jelenetnek úgy érzem, mintha mindenki engem bámulna és lényegében így is van. A biztató szavaik nagyon kedvesek, azt a döbbenetben persze észre se veszem, hogy Sophia azért kicsit kilóg a sorból és furcsán méreget. Ivor visszalép mellém, én elengedem Petert és újra hozzá kapcsolódom. Egész életemet úgy éltem, hogy mindenkinek minden bűnét elfogadtam és megbocsájtottam, csak reménykedtem abban, hogy sikerül őket a jó irányba terelni a kedvességemmel, de magammal szemben képes vagyok erre? A tekintetem néhány pillanatig egészen üres, aztán nyelek egyet és egy mosoly jelenik meg az arcomon, bár túl nagy lelkesedés nincs a szememben. - Ugyan, semmi bajom, ne aggódjatok értem! A lényeg, hogy most nem így fognak menni a dolgok, mindannyian talpon vagyunk, épen, egészségesen. - zárom le gyorsan, azért ismernek már annyira, hogy érezzék, hogy a könnyedség, amit mutatok nem igazán természetes. Még is, ahogy korábban is megesett, hogy komoly témákra furcsán reagáltam, most is van bennem valami kis kattanás, valami, ami akár aggodalomra is adhat okot. - Mutatom az utat, az ametiszt elvezet minket. - teszem még hozzá, ezzel már tényleg elhessegetve a képet, pedig egyértelmű, hogy egy egészséges embernek sokkal több időre lett volna szüksége az emésztgetéshez. Én viszont megindulok és néhány mély levegővétel után már képes vagyok halkan dúdolni is valami megnyugtató, kellemes kis dalt a karkötő keresése közben.
- Találtunk egy horgonypontot. Emlékeztetőül... - azért a látottakat nekem is fel kellett fognom. És azon amit a múltbeli Jade csinált ott egy kissé elbambultam. - A tó elnyelte azt ami az apácában volt. Olyanná vált tőle mint egy féreglyuk. Aminek az egyik vége itt van, a másik.. Cansasben. - azért egy pillanatra elgondolkozom ha én meghalnék.. Utánam mi maradna..? Jade keze után nyúlok lassú mozdulattal szavak nélkül, hiszen a többiek mind nyugtatják már szóban és igazuk van. Az a Jade.. Nem az aki most velünk van. Hogy őszinte legyek.. Vegyes érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban. Persze borzasztó, hogy ilyen helyzetbe kényszerült és vélhetőleg már a mágia sem működött ezért folyamodott a puszta kezes megoldáshoz.. Kellően eluralkodhatott ott a tehetetlen kétségbe esés ami bár trgikus... És ezt nyilván nem fogom Jade vagy úgy bárki orrára kötni de... Én igazából büszke vagyok rá. Akárki akármit mond is, ő az egyetlen aki talpon maradt, cselekvőképesen abban a helyzetben. Abban viszont mindenkinek igaza van, hogy miután Jade össze szedte magát, ha kell neki egyáltalán, vagy el tud vonatkoztatni, valóban haladnunk kell. Ha a többiek megindulnak Jade mellett maradva haladok én is.
Jade visszatart, és így utólag már én is belátom, hogy jól tette. Nem haragszom a dalmágus lányra. Igaza volt. Ezt egy rövid megnyugató mosollyal igyekszem is közölni felé, már amennyire a gyorsan változó helyzet ezt engedi. Az apácaruhás, aki maga után akart csalni már nem ad érdemi választ egyik kérdésre sem. Pedig nagyon is tudni szeretném, hogy mi a pokol folyik itt. Azonban úgy tűnik, hogy minderre egészen más módon kapunk választ. A következő pillanatban már megint egy átokverte Dejavu látomásban találjuk magunkat. Méghozzá nem éppen szívderítő formában. Tehát legutóbb itt bukhattunk el. Mondtam már, hogy utálom az időspirálokat, és mindenféle időmágiát? Hát mostantól tuti fekete listás nálam az összes kapcsolódó mágiaág. Ahogy figyelem az eseményeket, és ahogy egyre több mindenre derül fény, valahogy úgy leszek egyre feszültebb. De az utolsó képeknél akaratlan is Jade-re nézek. A tekintetemben van némi aggódás a mindig vidám, és pozitív dalmágus lány iránt. - Ugye tudod, hogy az nem te voltál? Vagyis nem ez az éned. Csak egy üzenet, amit magunknak hagyhattunk. - lépek mellé. Mert sejtem, hogy ezt a képet önmagáról nem lesz egyszerű feldolgoznia. Vélhetően nem is két perc lesz. Én megértem. Tényleg. Nekem sem volt egyszerű feldolgozni, hogy a családom közel sem olyan szent, mint amilyennek az újságok címoldala fest le minket, és én sem vagyok már az a szende, naiv szöszi, akinek még mindig gyakorta tűnők. - Nem maradhatunk itt. Meg kéne keresni azt az átokverte karkötőt. Talán már nincs sok időnk. - nézek végül körbe sürgetőleg. Mert akármennyire is szeretnék még maradni Jade-t vígasztalni, de nem tudhatjuk, hogy ezzel a visszajátszással, amit láttunk mi változott meg. Remélhetőleg Ivor menet közben is képes lesz válaszolni Peter kérdésére. Na meg valahogy egyáltalán nem akaródzik már ennek a tónak a közelében sem lenni. Na meg ahogy Sophia mondta ki talán pont a fickó figyelmeztette azt a Lauranát vagy kit, akit meg kéne találnunk, és ártalmatlanítani. Akkor pedig máris lépéselőnyben vannak velünk szemben. Nem azt mondom, hogy kapkodjunk összevissza, de itt sem várhatunk egy helyben a biztos bukásra. Bármit is teszünk, meg kell próbálnunk megtalálni a karkötőt, és legyőzni a gazdáját. Különben sosem szabadulunk ebből az átokverte időhurokból.
Mind bizonytalanok vagyunk, hogy mi is lenne a következő lépés, de azt egyértelműen érzem, hogy ebben a lányban bizony nem szabad megbíznunk, mert veszélyes. Ivor meg elindulna, de valahogy nekem a zongorista se tetszik, hiszen azt sugallta végezzek Jade-del, ami eszembe sem jutna normál esetben. Ezek után furcsa villámcsapásként ér a látomásszerű jelenés, ahol elbuktunk itt a tó partján, legalábbis nagyon úgy festett, hogy alig maradtunk életben és kérdés, hogy aztán vert hadként mégis hogyan lehetne szembe szállni Lauranával. Jó eséllyel sehogyan, azért nem sikerült végül véghez vinni a feladatot, mert már eleve úgy mentünk oda, hogy Jade megroppant lelkileg a gyilkossá terhe alatt, mi pedig kb. négykézláb kúszva jutottunk el bármeddig is. Én is kissé aggódva pillantok Jadere először, hogy hogyan reagál a jelenésre, aztán Peter kérdései rántanak vissza a valóságba, aki láthatóan nem rakta össze a képet. - Többször próbálkoztunk és itt épp sikerült éppenhogy, de gondolom ilyen állapotban nem volt esélyünk Laurana ellen, vagy a fickó szólt neki, hogy jövünk. - tippelgetek, mert hát a zongorista lelépett és ki tudja, hogy nem azért-e, hogy felkészítse Lauranát az érkező veszélyre, azaz ránk. Vagy hát ki tudja, hogy még mi mindenen csúszhatott el a dolog, amiért végül nem sikerült. Talán majd ha odaérünk akkor is lesz egy hasonló villanás, hogy legalább azt tudjuk, hogy mi az, amit ne csináljunk? - Végülis nem szó szerint ő volt, csak egy... másik ő. - magyarázom kissé még számomra is zavarosan a dolgot, ha esetleg úgy látszódna, hogy Jadet megviseli az, ami történt. Végülis tényleg nem szó szerint ő ölt meg valakit, hanem csak egy másik énje. Kérdés, hogy ő ezt hogyan értelmezi és persze az, hogy ha Jade ilyesmire képes, akkor ez mit jelent ránk nézve... Mi van, ha van benne valami, ami veszélyes és pont azért bukunk el, mert nem tudja kontrollálni? Lehet, hogy a fickó azért mondta a tónál, hogy öljem meg? Nem mintha képes lennék rá, de elcsendesedem és kattog az agyam szüntelen akkor is, ha összeszedjük magunkat és végül elindulunk megkeresni most már ténylegesen Lauranát, bemérve a karkötőt.
Annak kifejezetten örülök, hogy Jade visszatartja Dorinát. Az energiabomba lány mestere a dalmágiának, vagy legalábbis elég jól ismeri ezt a mágiaágat ahhoz, hogy tudhasson róla egy s mást. Én sajnos csak a bestiákhoz értek, másban nem igazán jeleskedem. A jóslástanban példának okáért kifejezetten béna voltam annak idején, a dalmágia pedig... Hát, nagyjából olyan számomra, mint egy kínai leves receptje. Kínaiul. Azért Sophia következő felvetésén eléggé gondolkodóba esem, hiszen tényleg mond valamit. Talán nem a tóban élő lényekre kellene koncentrálnunk, hanem magára a tóra. A víztömegre. Sok hely rendelkezik mágikus tulajdonságokkal, rengeteg mugli babona tárgya egy-egy hely varázsereje és ezeknek többsége valamilyen úton-módon, de kapcsolódik a vízhez is. A fiatalság forrása például... Ez nem lehet véletlen, nem igaz? - Gondolod, hogy Laurana is ezt használja fel a saját céljaira? - teszem fel azt a kérdést, ami nekem is eszembe ötlik, Sophiával egyetemben. - De mégis... - harapom el a mondatot, hiszen pillanatok alatt rájövök, miszerint erre senki se lesz képes választ adni. Mindez csupán egy elmélet, semmi több. Valós bizonyítékok egyáltalán nem állnak a rendelkezésünkre. Azért, amint észreveszem, hogy Jade az apáca után tartana, finoman megfogom a karját, majd igyekszem visszatartani őt. Úgy tűnik, ennek a lánynak van valamiféle mindenkibenmegbízok-oldala és ez nagyon nem jó pont egy ehhez hasonló helyzetben. - Talán nem ártana kissé jobban résen lenned - jegyzem meg, magamban abban reménykedve, hogy nem áll neki élénken tiltakozni. Mire azonban kettőt pisloghatnék, a kép megtörik és valami olyasmivel találom szembe magam, amivel nagyon nem szerettem volna. Furán ijesztő látni a saját testemet, még abban az esetben is, ha egyértelműen nem haltam meg. - Ez meg mi a fene? - teszem fel döbbenten a kérdést, hiszen nekem egy pillanatra se ötlik eszembe, hogy esetleg Ivor egyik képessége állhat a háttérben a visszajátszást illetően. Mármint, arra rájövök, hogy valamiféle emlékről lehet szó, vagy talán magáról a jövőről? Annyira kusza minden, hogy az még számomra is hihetetlen. Dane kérdése hallatán kíváncsian pillantok Jade irányába, habár - véleményem szerint - nem nevezhető gyilkosnak. Nem ő ölte meg azt a nőt. Vagyis, nem a mi Jade-ünk. Bár... Na jó, ez az idővonal felettébb bosszantó. Most akkor mi voltunk ezek vagy a múltbéli énjeink? Mert mi már nem jutottunk el addig, hogy megtegyük ezt a lépést, de ők igen... Fenébe! - Mégis mi folyik itt? - pillantok azért kérdőn Ivorra, hiszen azt azért sejtem, hogy az ő keze állhat a háttérben.
Többen, Dane, Sophia és Peter is a viztükröt vizsgálják, miközben beszélgetnek, noha az apáca nagyon menne már, de Sophiának egyértelműen feltűnik, hogy mintha el akarná csalni őket onnan. Az ártatlan, hamvas fiatal külső mintha több lenne, mint amit látni, elképzelhető, hogy Sophia kisértetvadász képessége rezonál be ennyire. Viszont közben beszélgetnek, Dane is bólint, és csupán megvonja a vállát. – Igen, ha őt láttad, akkor jó eséllyel úgy néz ki, mint te, és csak túlkombináltuk. Azért lett mindenki olyan, mint ő, mert csak úgy lehetett kikeveredni élve a temetőből. – Eközben viszont Jade faggatná az apácát, Ivor pedig állat alakban indulna a fickó után, aki vélhetően a zongorista volt, ám a káprázat megtörik, és teljesen mást látnak, mint eddig. Saját magukat látják, sebekből vérezve, kifulladva a parton, és vagy egy tucat fekete ruhás alakot lemészárolva, beleértve a zongoristát. A zongorista elképzelhető, hogy valami dalmágus lehetett, követőkkel, de odavesztek a harcban, Peter, Ivor, Sophia, Dorina és Dane szinte a földön fekszenek, de élnek, alig tudnak mozdulni, egyedül Jade van talpon, aki még egy utolsót nyom az apáca gigáján, aki végre elcsendesedik a vízben. Vélhetően Ivor az utolsó ittjártukkor tett horgonyt erre a képre, hogy többet ne bukhassanak el, mert jó eséllyel az apáca testében élő démon miatt buktak el mindannyiszor, és Lauranáig el sem jutottak. Viszont az utolsó alkalommal legalább a démont legyőzték, aki megfertőzte valahogy a fiatal apáca lelkét. Hogy mi volt a célja? Talán már sosem derül ki, de végül legyőzték. A sors iróniája, hogy Jade pont egy ilyen mágikus eredetű szent tóba tudta belefojtani, ami így a sötétség birodalma lett. És mivel a tó átjáróként szolgál más világokba, idősíkokba, nem véletlen, hogy több száz évvel később, Joyce, Emma, Sidney, és Tim is ennek a partján érzi a sötétséget, s egy másik térben a világítótorony mellett az a kavargó örvény, amely végül Ivorra is kihat a jövőben, ez mind ennek a sötét démonikus lénynek a kisugárzása. És hogy a démonnal ezek után mi van? Nem tudni, talán elhagyva az apáca testét ismét várakozik, prédára éhesen. Mindenesetre azon Sophia elgondolkozhat, hogy akkor a zongorista szelleme miért sugallta neki, hogy ölje meg Jade-et…? A látomás immár végleg elenyészik, azt már nem fogják megtudni, hogy ha odaértek Lauranához a rendházba, miért buktak el. Mert elbuktak, ez biztos. Dane sóhajt egyet, a tó a gyerekorához köthető, de így legalább a sok zavaros információ közül azt tudják, hogy mi történt a vízben. Most Jade-et szólítja meg. – Bár nyilván nem emlékszünk rá, de jól vagy? Más dolog, ha mi együttélünk egy ilyen tettel, de te? – Mutat magára, Peterre, vagy Ivorra, de a lány eddig nagyon pozitív volt, most egy gyilkosság szárad a lelkén, még ha az amúgy egy démon is volt. Mindenesetre a kis csapatnak indulnia kéne a faluba.
A tó sötét jellege engem személy szerint nem aggaszt. Tekintve ki és mi vagyok és mennyi ideje szívok magamba mindent, már úgy... a levegőn kívül... számomra pár száz évnyi szenvedést és sötétséget őrző tavacska még kiskacsának számít... Cserébe a kíváncsiságomat annál inkább felkelti. Jade spekulációjára azért halkan mellé csapódva megjegyzem - Ne aggódj miattuk. Valószínűleg, tőled örököltek mindent. - hogy csalódott vagyok-e emiatt? Hogy őszinte legyek valahol igen, de tudom, hogy ez leginkább a "felsőbbrendű egom" miatt van. A másik oldalról ugyanis nagyon örülök, hogy minden ellenére tőlem alig örököltek valamit a kölykök.. Pont amiatt aki és ami vagyok. De ezt nem kezdem el fejtegetni hiszen.. rohadtul nincs időnk ilyesmire. Jade játékossága a karkötők kapcsán megmosolyogtat. - Jó kezekben van. Ígérem. - Jade lényegében egy fókuszt kap vissza. Aminek segítségével ha nem rendelkezne a látó képességgel akkor is ébredhetnének benne megérzések, de Alistairból és Jade anyjából kiindulva... esélyesen neki is meg van hozzá a tehetsége. Szóval a karkötője ezt szépen fel is erősítheti most. Jade kérdésére bólintok egyet aztán csak gyengéden, biztatva megsimítom az arcát. - Most te leszel a szemem. - eleresztem és a tavon kezdek gondolkozni. Amikor viszont kiszúrom a fickót aki a másik irányba iszkol el valami bennem is kattan és - Menjetek tovább! Megtalállak titeket. - magamra is öltöm a jókora, különös, szinte démoni de sakál jelleget viselő állatlény alakomat és nemes egyszerűséggel a fickó után eredek. Nem érdekel az apáca ebben a pillanatban. Lehet nagyon mellé lövök, de az a sanda gyanúm ez a valaki baromira át akar jutni. Csak nem tudja hogyan.. De mi van ha tudja mi a tó titka? A dallammal együtt...? Igazán nem kellene hagyni hogy elússzon a lehetőség...
Peter kicsit le van maradva, már megbeszéltük Sophiával, hogy elenyésző a dolog és nem is számít valószínűleg. Pislogok kettőt a megszólalására Sophia felé fordulva, aztán egy kis kuncogás szakad ki belőlem, pedig a helyzet egésze nagyon nem mulatságos, de ennyi év alatt tudhatják már, hogy valami halványan rosszul van bekötve bennem. - Persze, hogy megkaphatod, de ha nem kapom őket vissza épségben, akkor jössz nekem egy újjal. - mosolyodom el Ivorral és átadom a kövecskéket. Drágakőmágiát is tanultam, azért is van rajtam ennyi ékszer, szóval tudom, hogy melyik milyen alapvető képességgel rendelkezik, ám ahhoz valószínűleg szimbolisztikára kellett volna mennem, hogy széleskörűbben tudjam használni. Aztán az is lehet, hogy nem is tudnám megtanulni azt, ahogy Ivor csinálja. Amikor visszaadja felcsatolom és rákoncentrálok az ékszerre, hogy lehunyva a szemem ráhangolódja. A szám már csukott szemmel elkerekedik, mielőtt kimondanám a szavakat. - Csak negyed órányira van és tudom, hogy merre. - osztom meg mindenkivel, aztán Laurana külsejével foglalkozó aggályokat hallgatom. - Ha minden képességed meglenne és úgy látnál, ahogy szoktál te felismernéd őt, ugye? Leslie alapján megismerhetnéd az ikrét, akárhogy is néz ki. - sóhajtom újra Ivor felé pislogva. Ugyan nagyon érdekel, hogy Sophia pontosan mikor és hogyan látta a vérfarkast, akinek a nyomában vagyunk, nem nagyon van időm több kérdést feltenni, hiszen jönnek a tavas történések. Igyekszem elnémítani a sötét dalmágiát, ami fogva tarthatja a lányt talán még fájdalmat is okozva neki, legalább is távolról nagyon úgy tűnt. Remélem Dorina nem veszi rossz néven, hogy visszafogtam, bár süt rólam, hogy csak aggódtam érte és jóindulattal tettem, szóval bízom benne, hogy megérti. - A tó lenne gonosz? Vagy legalább is mágikus? - kapok el csak ennyit a beszélgetésből, se a sötét teremtményekhez se az ilyen szintű tér-ido mágiákhoz nem értek semennyire, szóval a sikerszériám, hogy hasznos legyek talán itt el is apadt. A következő jellemhibám pedig... Míg a többiek válaszokat követelnek éd távolságtartóak addig én azonnal bízom a bajba jutott hölgyben és már moccanok is, hogy vele tartsak, sőt az is megfordul a fejemben, hogy rázendítek egy gyógyító dalra, de hát futás közben talán nem kéne és azt sem tudjuk, hogy ő is boszorkány-e vagy azonnal beköpne az inkvizíciónak vagy minek. Mondjuk, lehet, hogy a segítőkészség képes annyira elvakítani, hogy le se esik, hogy egyelőre nem tudjuk szabad-e előtte varázsolnunk. Az én egyetlen kérdésem annyi lett volna, hogy mi volt az a szél szivárványos por, amit szórt, de azt hiszem most ráér a kérdés.
Cikáznak a tippek, a zongoraszó viszont mintha mindent próbálna kitakarítani a fejünkből, de legalább sikerül meghatározni merre a karkötő, legalábbis Jade bizonyára tovább adja ezt az infot mindenkinek. Az viszont biztos, hogy nem lesz könnyű megszerezni, főleg ha eleve Laurana kezén pihen most is. Nem fogja csak úgy odaadni nekünk puszta jószándéka jeléül, vagy ilyesmi. - Én láttam őt... legalábbis azt hiszem. - villan be, amikor Joyce meg akart ölni és megtaláltuk odalent a pince bejáratnál azt a tükröt. - A tükörben... meséltem neked, tudod. Ha az ő volt, és nem volt akkor is más a kinézete. - Leslievel harcolt és ahogyan mi is Joyceszal, ők sem voltak képesek semmi módon ártani egymásnak. Tehát, ha ott tényleg Lauranát láttam a tükörben és most is úgy néz ki, akkor én bizony akár még fel is ismerhetném, de persze semmi sem garantálja, hogy nem változtatott azóta már a külsején, vagy ahogyan ideérkezéskor mi is másképp néztünk ki, nem történt hasonló vele is. Peter szavaira viszont megrázom a fejemet. - És, ha maga a tó olyan, mint valami varázstárgy? - nem tudom, hogy lakik-e benne valami, de valahogy nem úgy tűnik nekem. Inkább talán a hely lehet valami erős sötét mágia koncentrációja. Talán Laurana is pont ezt használja ki és azért nem megy el a közeléből. A hangok viszont tompulnak, a ficó, aki olyan ismerős a fák közé távozik, én pedig csak nézek utána néhány percig, amíg a szőke lány elénk nem toppan. - Ki volt a házban és hová ment? Miért mennénk veled? - érzem, hogy egyáltalán nincs rendben valami ezzel a lánnyal, szivárvány por ide, vagy oda. Nem tudom, hogy a hang hatott rá, a zongoraszó, vagy másról van szó, de valami sötét erőt érzek felőle, úgyhogy a kezem automatikusan a pálcámra fonodók. Bárki láthatja, hogy nagyon rossz érzéseim vannak a szőke lánnyal kapcsolatban, habár ezt nem mondom ki nyíltan csak úgy a szemébe egyelőre, de nem is vagyok kifejezetten szívéjes vele.
Nem örülök a helyzetnek, vagy a kaland alakulásának. Túl sok a bizonytalan tényező. De egy biztos. Itt hagyni sem fogok senkit. Éppen elég nekem a bűntudat, hogy Hirot az apám karjaiba löktem, és otthagytam. Peter miattam lett vérfarkas, és és... az egész nem ér annyit, hogy mindenki miattam kerüljön veszélybe. Szóval nem. Nem veszítek el még egy embert küldetés közben. Sophiát se, annak ellenére se, hogy alig ismerem. A vérfarkas örökélsmenetbe nem megyek bele. Vélhetően Peternek igaza van, és ennyi generáció után már úgysem számít. Ha mégis, akkor Sophián már jelentkeztek volna a tűnetek. Észlelt volna valamit. A karkötő kereséshez túl sokat nem tudok hozzátenni. A drágakő mágia nem igazán az én szakterületem. Még akkor sem, ha egy rakás drága ékszer közt nőtem fel. Az nem ugyanaz, mintha használnád is a kövek erejét. Úgy tűnik azonban, hogy a hírtelen felfedezni vágyásom nem a legjobb ötlet. Talán ezúttal tényleg elhamarkodottan döntök, józan gondolkodás helyett. Azonban Jade-nek sikerül visszatartania. Végül is igaza lehet. Ki tudja milyen hatása lehet a dalmágiának. Bár a varánuszoknak inkább a szaglásuk fejlett, mint a hallásuk, attól függetlenük ki tudja milyen hatása lehet a dolognak. Csapdába esni tényleg nem lenne túl szerencsés. Azonban a dolgok elég gyorsan változnak. Mire ismét emberré változom, addigra Jade már elmondta a varázslatát, minek következtében nehezebben hallgathatnak ki minket. Viszont ez mintha a tóparton lévő történésekre is kihatna. Szívesen megvitatnám Peterrel a sötét szirén felvetést. Én is olvastam már efféle lényekről, noha találkozni még eggyel sem találkoztam. Bár nem kérdés, apám szívesen hajtana uralma alá egyet, ki tudja miféle sötét célokból. Ám figyelmem jobban leköti az apáca ruhás nő, aki menekülőre fogja. - Ki vagy te, és mi történt a tóparton? - szegezem neki a kérdést. Annyira azért nem bízok benne, hogy csak úgy kövessem akárhova. Bár tulajdonképpen arra tart, amerre a karkötőt sejtjük. Ez pedig nem lehet véletlen. Valami azt súgja itt minden összefügg mindennel. Akkor is, ha egyenlőre roppant keveset értünk ebből az egészből.
Ez az egész helyzet annyira abszurd... Itt vagyunk a múltban, ahol az Ivor nevű alak állítása szerint jártunk már, mégsem emlékszik egyikünk sem semmire. Vagyis, de... Ivor. Akit - emlékeim szerint - alig ismerek. Tehát nem bízom meg benne teljesen. Azt sem értem, Dane miért teszi, amikor ő is hozzám hasonlóan nevelkedett. Vagyis nem, de szépen lassan váltunk ugyanolyanokká. Még abban az esetben is, ha én szerettem magamról azt hinni, hogy a helyes oldalon állok. Most mégis vele van együtt Sophia és mégis én vagyok az, aki kilóg valamilyen szinten a sorból. Vajon hol siklott ki az életem? Jó lenne minél hamarabb összeraknom azt a bizonyos kirakóst, hogy minden a helyére kerüljön, én pedig valami újat építhessek azokból a földön heverő üvegszilánkokból. Mert feladni nem szeretném, ehhez pedig az első lépés az, ha segítek Sophiának. Bármennyire is gyűlöl, mégse áll szándékomban magára hagyni őt vagy Danet. Vagy akár a többieket. - Egyszázadrészt? - pillantok kérdőn Jade irányába, a Sophiához intézett kérdése hallatán. Egy kicsit azért nekem is szöget üt a fejembe a gondolat, de végül elhessegetem magam elől. Évekig voltam Sophia barátja, méghozzá vadászként, csak felismertem volna, ha van valami ehhez hasonló benne. Bár, ha ennyire elhanyagolható mennyiségben, akkor az én szakmai tudásom is kérdéses. Messze nem vagyok még kellően tapasztalt. - Számít ez valamit? Mármint, ha tényleg van is alapja ennek, akkor ennyi generáció elteltével is működik ez az átok? Kissé nehezen fogalmazom meg a kérdésem, de valami olyasmi a lényege, hogy a született vérfarkas-gén már annyira felhígulhatott, hogy Sophia szerencsésen kikerülte a dolgot. Persze, csak abban az esetben, ha azóta nem került a családba újabb vérfarkas. Egy-két fel nem fedezett képesség talán lappang a lányban, de nem hiszem, hogy annyira számottevő lenne. Mindenesetre, Sophia közben megválaszolja a kérdést, amivel én is egyetértek. Ha eddig nem ütközött ki rajta, akkor már aligha fog. Dane szavai hallatán kissé jobban odafigyelek a dallamra és kezdek is valamit kapisgálni, habár ezen nem sokat segít Jade időközben elmormolt bűbája. A fülemben való zúgás elég idegesítő, noha tudom jól, hogy a mi érdekünkben tette, de mégis... Így miként koncentráljak? - Talán van valami a tóban, aminek nem kellene ott lennie? - teszem fel végül a kérdést, tekintetemmel a vízfelszínt pásztázva. - Ez elűző varázslat? - veszi át arcomon a tanakodás helyett a felismerésé. - De mégis, mi ellen? - morfondírozom, hiszen a vízben lakó lények többsége a mai napig ismeretlen a mágusok előtt. A víz alatti közösség egy olyan zárt hely, amelyet mi még elképzelni sem vagyunk képesek. Nem árulják el egymást és csak azokról tudhatunk, akik felfediik magukat előttünk. - Esetleg egy sötét szirén? - vetem fel a következő gondolatomat. Gyönyörű, női teremtmények, elég nagy mágikus erővel és néha az emberek közé vegyülve élik mindennapjaikat. Nem mindegyikük gonosz, a nevük csupán abból ered, hogy a vizek legsötétebb pontjain élik életüket, ahonnan ritkán merészkednek fel csupán. A hangjuk a dalmágiához hasonlóan varázslatos erővel bír, képesek bárkit az uralmuk alá hajtani pillanatok alatt. Van azonban egy-két olyan példánya ennek a fajnak, amelyik hatalmas erőre tesz szert és eggyé válva egy elemmel igazán veszélyes ellenféllé válhat. Életemben nem találkoztam még eggyel sem, hiszen elég ritkák, de a lexikális tudásom ezt pörgeti a szemem elé. Időközben azért pörögnek az események, én pedig már csak arra kapok észbe, hogy a nő felénk rohan, majd int számunkra. Fogalmam sincs, mit kellene tennünk ebben a helyzetben, szóval nem mozdulok a helyemről. Helyette bizonytalanul pillantok körbe a többieken. Megbízhatunk egyáltalán ebben a nőben?
Bólint, valahogy a karkötőt kéne betájolni. Miután Ivor talál ametisztet Jade ékszerei között, a dalmágus lány meghatározhatja, hogy a varázsszer alig negyedóra sétára van innen, még talán valami ösvény is vezethet oda. Közben viszont ahogyan Ivor is egyre több időt tölt a tó közelében, mint síkvándor, érzi, hogy nem is feltétlenül a kaleiodoszkóp volt az időeszköz, az csupán aktivált valamit, ami maga a tó. A tó az, amely mintegy féreglyukként működik, és a jelenkori Kansasból a múltbéli Salembe dobta őket. Viszont a tavat jó eséllyel olyan sötét mágia lengi körbe, amely nem csupán a varázslatos képességeket erősíti fel, hanem magába foglal évszázadnyi szenvedést, kínt. Mintha.. a víznek önálló lelke, jelleme lenne. Nem tudni, hogy az apáca miért is szórja a port a vízbe, de láthatóan komoly harcban áll a zongoristával. Dorina közben nyugtatgatja Sophiát, ahogyan Dane is igyekszik a lány mellett állni. – A legnagyobb gond az szivi, hogy senkit nem ismerünk, aki valaha kapcsolatban állt volna Lauranával. Kivéve Leslie-t, de ő meg nem árult el szinte semmit. Védené az ikertestvérét még a történtek után is? – Teljesen olyan, mintha Leslie konkrétan vállat vonna, hogy mi fog történni, nem túlzottan segített a csapatnak semmit. – Jobb lenne igen, de mindig a víz közelébe lyukadunk ki. Már Kansasnál is úgy kavargott, és gyerekkorunkban is látszott, hogy valami nem stimmel vele. – Csóválja a fejét, és nem szól bele, hogy Jade végül visszatartja Dorinát, inkább Peter mellé lép, féltestvérének azért már van némi tapasztalata a sötét lények levadászásában. – Olyan ismerős nekem ez. a zongoraszó. – Csóválja a fejét, nagyon hasonlít ez a dallam arra, amely Leslie gyengéje is, mintha ez valami elűző varázs lenne. Mindenesetre Ivor pajzsot húz fel, Jade pedig igyekszik lehalkítani a csapat számára a zongoraszót, ami viszont így az apácára is valahogy hat, láthatóan fellélegzik, és elkezd szaladni a tó partjáról, valahogy a dallam tartotta fogva. Ekkor a házból kilép valaki, akiben Sophia felismeri azt az illetőt, aki afféle szellemként úszitotta még Kansasban Jade megölésére. A férfi viszont inkább hátat fordít nekik, besiet a fák közé, az apáca viszont egyenesen feléjük siet. – Gyorsan, el innen! – Int nekik, és azon az ösvényen indul el szinte futólépésben, ahova a már beazonosított karkötőt is lehet találni. Sophia kísértetmágiája viszont bekapcsol, egyértelműen érzi, hogy az apácából árad valami.. sötét!
Jade drágaköves karkötőire eltűnődve nézek egy pillanatra. - Ha jól látom van közte ametiszt. Elkérhetem? Az ametiszt a tisztán látás köve. Talán ki tudok sajtolni valami eredményt. - Ha Jade bele megy és átadja, egyik kezembe fogom az ékszert, a másikban pedig, a mutató ujjam hegyén egy apró rúna izzik fel, mint egy picike láng. Amikor a követ és a rúnát össze érintem, az ametiszt egyszerűen beszippantja és egy pillanatnyi lilás izzás után kész is. A manővert annyiszor ismételem meg ahány ametiszt a karkötőbe van foglalva. Vissza nyújtom Jadenek. - Vagy a karkötőjére, vagy magára Lauranára koncentrálj majd. Elvileg.. valamelyiküket fel kell fednie. Vagy legalább valamit, velük kapcsolatban. Próbálj felismerhető jellegzetesseget keresni majd. - pontosítok még hátha ezúttal sikerült valamit elcsípni és nem csak bolyongani. Hiro csapdába került a Postolache birtokon és esélyes hogy már nem is fog soha többé elő kerülni. Mondhatni a küldetés járulékos veszteségét képezte a srác. Spencer pedig.. Legalább a kicsik nincsenek egyedül. Jadenek sok barátja van, de őszintén szólva jobban örülök a sellőnek mint másnak. Én meg.. Dane annak ellenére hogy nem osztja a bizalmat egy könnyen és olyannyira idegenként kezel hogy az elején a nevemet se volt hajlandó használni most hirtelen csapatépítésbe kezd és a kedélyek csitítása végett családnak nevezi a kis kompániát. Ami egészen addig nem érint meg, ameddig Jade keze a kezembe nem siklik. Halványan megrezzenek amit ő biztos hogy érzékelhet és rá is nézek. Az ujjaimat az övéi köré kulcsolom és a számhoz emelve néma csókkal illetem. Van benne valami kimondatlan, mégsem nevezhető annak a szerelmetes megmozdulásnak, inkább... Bizakodó. Mélyen bizakodó. A zongoraszó, a lány a mólónál.. Hát azért örülök, hogy ember vagyok. Ez most minden bizonnyal az én idegrendszeremet is megvágta volna. Megprobálok egy mentális védelmet kiterjeszteni a társaság minden tagjára, még ha ezzel a saját vedelmem esetleg meg is csappan.
Úgy se fogunk hátat fordítani, egyszer már elhatároztuk magunkat - azaz abból kiindulva, hogy már több kimenete volt ennek az egésznek, többször is - és főleg nem fogjuk Sophiát csak úgy itt hagyni, hogy oldja meg maga. Egy kicsit elmosolyodom, mikor Peter igazat ad nekem és jól esik, hogy kiszabadultam a skatulyámból, hogy csak egy vidám, csacska énekesnő vagyok, semmi több. Azzal, hogy Ivornak tulajdonítom a képességem erősödését talán jobban a csapat tagjának érezheti magát, vagy éppen a többiek fogadják el jobban, nem is tudom, de igazából mindkettőt szeretném. Sophia válaszára csak bólintok picit az ajkamba harapva, hiszen illene a jelenre koncentrálnunk, de azért még is csak valamilyen szinten elvonja a figyelmem, hogy ismét a gyerekekre gondolok és arra, hogy vajon tőlünk mit örökölnek, milyen arányban... Hiszen annyira lutri! Vadul bólogatok az ékszer betájolására, de Sophia kérdésére kicsit gondolkodóba esek. Felemelem a kezemet, amin csak úgy csörögnek a karkötők és a gyűrűk, szinte minden ujjamra jut egy - van, amelyikre kettő - és egy dolog közös bennük. Mindegyikbe kisebb-nagyobb drágakő van ékelve. - Talán, ha drágakőmágiával készült, de hát erről gondolom fogalmunk sincsen, ilyen mázlisták nem lehetünk. Vagy igen? - kérdezek végül vissza, de mielőtt bármi mást tehetnék Dane belekezd egy kis monológba, amire nagyot dobban a szívem és még ki is nyúlik a kezem, hogy Ivor mellé kerülve belecsúsztassam a kezemet az övébe. Család... Igen, talán én vagyok az egyetlen, aki tényleg mindenkire így tekint, még Peterre is, akivel a legkevésbé tartottam a kapcsolatot az évekkel ezelőtti Valentin-nap óta. Csak Elijah szívódott fel, mindenki mással a mai napig tartom a kapcsolatot, Cody még a legjobb barátom is lett és a kicsik tündérkeresztapja. Mikor lepereg rólunk a kaleidoszkóp Laurana álarca azért egy megkönnyebbül sóhajjal szemügyre veszem a kezeimet és megtapogatom magam, de tényleg nagyon hasonlít az alkatunk, szóval túl sok minden ismét nem változik, viszont határozottan jobb a többiekre nézni. - Dorina, ne! Ez dalmágia, lehet, hogy besétálsz a hatókörébe, nem indulhatsz el csak úgy! - kapok utána, lényegében akkor, amikor már varánuszbőrbe bújik, nem sokon múlik, hogy rávessem magam és átöleljem, de nyilván ha megáll magától, akkor nincs ilyenre szükség. - Mondjuk nagyranőtt gyíkként talán még feltűnőbb is vagy, mint amúgy. - teszem hozzá, de inkább pálcát ragadok, hogy megcélozzam a lányt és igazából az egész területet tőlünk a házig, ahonnan a zongoraszó kihallattszódik. - Disaudio! - szórom ki a bűbájt a bokrok mögül, ahonnan kiszúrta Dane az egészet és ezzel mindenkinek a fülébe - a parton lévő lánnyal együtt - egy duruzsoló, zúgó hangot idézek, ami nem csak hogy elnyomja a zongoraszót, hanem ténylegesen kizárja. Már több, mint öt éve foglalkozom mesteri szinten dalmágiával, volt időm trükközni a bűbájokkal és kitanulni a titkaikat. Mivel a hallásunk így nem a legjobb ezért csak biccentek és integet a kezemmel, hogy na, most már meg lehet indulni mindenkinek, aki akar, hiszen nagyon is fúrja a kíváncsiság az oldalamat, hogy ki használ sötét dalmágiát és... és a por is olyan szép szivárványszínű!
// Disaudio (Muffliato) - Hangtalanító védőbűbáj - A célszemély fülét állandó duruzsolással tölti meg, így az nem hallja a közelben folyó beszélgetést. Területre is lehet szórni. - egy kis modifikációval mester Látványmágusként és Hangmágusként. : ) //
Jade kérdése azt hiszem teljesen jogos, de először csak bizonytalanul hümmentek rá. Nem mutatkozott meg rajtam soha annak a jele, hogy bármennyire is részben vérfarkas lennék, úgyhogy nem hiszem, hogy ez még valaha valamilyen módon megmutatkozhat rajtam, ha eddig ez nem történt meg. - Végülis, de azt hiszem ez nem számít. Én nem vagyok az és már nem is hiszem, hogy lennék. - csak nincs bennem elnyomva valami, amiáltal aztán majd kiderül, hogy született vérfarkas vagyok, főleg, mert akkor az esetleges gyerekeinknek se sok esélye lenne a normális életre, ha az egyik szülő vérfarkas-vámpír, a másik meg vérfarkas. Akkor aztán tuti, hogy örökölnének legalább egyféle átkot és azt őszintén szólva nem akarom. Azért jól esik, hogy Dorina végül is felcsattan, hogy nem hagynak itt. Igazán nem akarom, hogy miattam essen bárkinek baja, pedig jelenleg olyan tanácstalan az egész csapat, hogy sejtelmem sincs hogyan oldjuk majd meg ezt. A karkötőt kellene betájolni, de ahhoz kellene abból is valami, hogy ezt megtehessük, legalább egy kép, vagy egy tárgymágus, aki ért az ilyesmihez. - Ki tud ráhangolódni valahogy arra a karkötőre? - Dane tud róla a legjobbat, kérdés, hogy ő betudja-e tájolni valami módon. Peter közben próbálkozik, de hogy mennyire ért a dologhoz azt nem tudom. Aztán viszont a látványtól újfent kicsit lefagyok. Jadere pillantok kérdőn, hiszen az a legesélyesebb, hogy neki van halvány fogalma, hogy mi lehet az a mágia, ami miatt a lány füléből vér folyik és lelkesen dobál valamit a vízbe. - Gondolom a vizet jó lesz elkerülni. - morfondírozok én is, de Dorinának meghagyom a felfedezés lehetőségét. Egyébként is jó lenne megvárni, hogy Peter jut-e valamivel a karkötő helyének felkutatásával, vagy Dane tud-e tenni valamit ezügyben, mielőtt még bemegyünk valami vadidegen házba, ahol ki tudja mi folyik és lehet, hogy az ég világon semmi köze a mi ügyünkhöz, de legalább nagyon veszélyes.
Azt hiszem kezdek egyetérteni Sophiával abban, hogy túl keveset tudunk, és kezd túlnőni rajtunk ez az egész katyvasz. Ráadásul találgatni nem a legjobb megoldás. Legszívesebben tényleg visszafordulnék, ahogy a lány javasolja, de ehhez már késő. Ahogy Dane is mondta egy csapat vagyunk. Egy család a ha tetszik. A családot pedig nem hagyjuk cserben. Rendben. Tudom, hogy hangzott ez most pont tőlem, aki szembe fordultam, és elárultam a saját apámat. De vajon milyen életet élhetnénk a testvéreimmel, milyen példát mutatnék, ha most is csak úgy megfutamodnék. Így jobb híján csak megrázom a fejem, ahogy Sophiára nézek. - Ne butáskodj. Nem megyünk sehova nélküled. Együtt keveredtünk bele ebbe, együtt csináljuk végig. - nézek egy biztatónak szánt mosollyal a lányra. Peter karkötő kereső bűbája nem tűnik a legbiztosabb dolognak. Pláne a leírás alapján. Talán ő sem gondolta teljesen végig, amikor felvetette a javaslatot. Mindegy. Most minden rendelkezésünkre álló morzsát meg kell ragadnunk, akármilyen kockázatos lehet a dolog, akkor is. Mert hát gondolom az én felvetésem se veszélytelenebb. Megtalálni, és körülnézni egy mugli vallási rendházban ebben az időben... Dane nagyjából ekkor kezd fülelni, és csendre int mindenkit. Ami pedig a bokor félre tolásával a szemünk elé kerül... meg az a fura zongora dallam. Apám engem is taníttatott gyerekkoromban zongorázni, még abban az esetben is, ha sosem voltam kimagasló őstehetség. Ez viszont semmire sem hasonlít, amit korábban hallottam. Mégis furcsa rossz érzésem van. Jadere nézek egy kérdő pillantással, hogy vajon ő mit gondol erről. Elvégre ő a dalmágia szakértő. Én csak olvastam róla, hogy létezik ilyesmi, de alkalmazni sosem voltam képes, még csak felismerni se. Amikor Peter felveti, hogy a lány talán az Imperio hatása alatt van, akkor észrevehetően megborzongok, és megfeszül a gerincem. Peter talán azt is tudja miért ez a hatás, a legutóbbi kalandunk fényében. De végül nem reagálom le a felvetést. - Meg kell tudnunk, hogy mi folyik ott. - súgom halkan a többeknek, és már raknám le a földre a familiárisomat, hogy szedje a kis gyík lábait, és legyen a fülünk, és szemünk, amikor észbe kapok, hogy ez most nem fog menni. Még mindig olyan különös érzés ez. - Megpróbálom kideríteni. - teszem még hozzá. Majd én magam veszem fel az animágusi alakomat, már ha itt még képes vagyok ilyesmire. Amennyiben sikerül, akkor óvatosan én próbálok meg közelebb surranni a házhoz, és a lányhoz, hogy közelebbről is megnézhessem, hogy mi is történik, de lehetőleg engem ne vegyenek észre.
//Bejegyzett animágus - Tarka varánusz I. Képes felvenni egy általa választott állat alakját, ami nem lehet mágikus lény és később nem változhat az alak, amit egyszer elsajátított. Az állat fajtájának kiemelkedő példánya lesz. //
- Nagyon úgy néz ki, hogy ezen már nem fogunk összevitatkozni - állapítom meg, amint végre megszűnik az álca, én pedig ismét a saját testemben találom magam. Azért örülök ennek a fejleménynek, hiszen egyrészt rengeteg felesleges bonyodalomtól szabadított meg minket, másrészt pedig nem kell női alakban lófrálnom ebben a korban. Hurrá! Azért a gondolat, miszerint erősebbek lettünk, eléggé szimpatikus számomra, habár azt nem itt és most fogom kipróbálni. Van képességem, amelynek talán nem is árt, ha felerősítjük. Mindenesetre, nem fogom használni a telekinézist. Ha bárki meglát minket, akkor nagy eséllyel hatalmas bajba ránthatjuk magunkat. Olyan hely kell, ahol biztonságosan tesztelhetnénk a dolgot és nem lincselnének meg minket. Bár, talán ráérünk, amíg nem élesben kell szembenéznünk a szőkeséggel. Ott lenne ám csak az igazi meglepetés! - Ez eléggé esélyes - pillantok elismerően Jade irányába a szavai hallatán. - Ebben viszont az a legjobb, hogy én és Dane már összefutottunk Leslievel annak idején. Mindez még gyerekkorunkban történt, eltelt azóta pár év, egyszóval változhatott Leslie is, de vannak vonások, amelyek nem szűnnek meg az idő múlásával. A hangját és az arcát legalábbis ezer közül felismerném, főleg abban az esetben, hogy Lorelai nővére, ennek révén pedig valamilyen szinten hasonlít is a régi barátnőmre. Lorral ugyan már rég nem találkoztam, de a vonásai még továbbra is igen élénken élnek az emlékezetemben. - Talán tényleg a karkötőt kellene betájolni - biccentek egyet végül Ivor ötlete hallatán. - Az általam javasolt mágia hasznos ugyan, de olyan varázslat, amit könnyűszerrel ki lehet cselezni. Egyszóval, azt látatja velünk, amit Laurana láttatni szeretne, főleg abban az esetben, ha ekkora ereje van. Hétköznapi ellenfelekkel szemben tényleg praktikus és hasznos, de ez a Laurana annyira el szeretné titkolni a valódi külsejét, hogy aligha hiszem, hogy pont ez a kósza bűbáj nem jutott volna eszébe. - Ráadásul, szükségünk lenne tőle valamiféle személyes tárgyra is, ami nincs mágiával átitatva - tárom szét a karjaimat tanácstalan képet vágva a szavaim mellé. - A karkötő azonban tényleg egy biztos pont lehetne. Ahol az van, ott van Laurana is. Pont. Nem hiszem, hogy anélkül lófrálna, ha már annyi mindent köszönhet annak az egy holminak. Időközben azért az én fülemet is megüti a kántálás, majd Daneel tartva lesek ki a bokor mögül. Egy kissé eltátom a számat a jelenet láttán, hiszen még soha életemben nem láttam ilyesmit. - Talán az Imperio hatása alatt áll? - teszem fel csendesen a kérdést, tűnődve figyelve az eseményeket. Nem vagyok jártas a dalmágiákban, de a mi időnkben használnak ilyesmit szellemek idézésére is. Jó, ezt csak hallomásból tudom, hiszen ez nem az én asztalom.
