2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ha tudnám, hogy mit hagyok hátra és Sophia mennyire szenved Dane karjaiban tuti elmorzsolnék pár könnycseppet meghatódottságomban - tényleg!, nem csak szarkazmusból, az nem az én világom. Hinni szeretnék Ivornak, erőt meríteni a határozottságából, mégha sokkal sérülékenyebbnek és... emberibbnek is tűnik, mint valaha. Leérünk és lassan mindenki befut mögöttünk, én pedig egészen addig, míg a többiek el nem kezdenek ötletelni csak elbűvölten figyelem a fényeket és amikor Dane közelít a megjelenő tenyérlenyomatokat. Nem akarok senkit áltatni azzal, hogy bármi fogalmam is van, hogy mi történik itt, de én felismerem Ivor írását és szájtátva várom a magyarázatot. Kicsit elfehéredek, amikor azt mondja, hogy Leslie-t megöltük, én... képtelen lennék ilyesmire és fejben már mentem is magamat szcenáriókkal, amiben önvédelem volt, vagy éppen nekem semmi közöm nem volt hozzá, mert éppen kirántották belőlem és elájultam és nem tudtam közbelépni... Bár játszottam már a gyerekekkel tenyérrel festőset, azért eltart néhány pillanatig megtalálni a sajátomat, hiszen én is hordok ékszert és lényegében az összes lány kistermetű itt, hasonlóan kicsi kezekkel. - Várj, Sophia! - szólok a lánynak, amikor megindulna a könyv felé, hiszen Dane is ezt tette és akkor jelentek meg a tenyérlenyomatok. Amikor megpróbálna bárki átmenni, a mágikus fal visszalöki, így bár nem én vagyok a nagy problémamegoldó, azért összerakom a képet. - Talán ezt is magunknak állítottuk volna? Hogy csak mi nézhessük meg? Mindenki tegye a kezét a helyére, egyszerre, és kiderül, nem? - mondom, de bizonytalanul visszakérdezgetve. - De miért pont száz évente próbáltuk meg? 1983 biztosan nem jó, ha az évek alatt halmozta az erejét addigra már túl erős, nem? - mondom, bár inkább kérdezem mindegyiket, Ivorhoz fordulva. Ha mindenki felteszi a tenyerét, akkor a kaleidoszkóp által kivetett fal talán feloldódik és Sophia közelebb tud kerülni ahhoz a kötethez, ami egyébként nekem semmit se mond, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok rá kíváncsi, hogy mit talál benne. A familiárisom még mindig Ivor kezében, türelmesen vár, nem kaparássza, hogy tegye le, én pedig magát a varázstárgyat kezdem el nézni. - Mit tudunk a kaleidoszkópról pontosan? Ezzel küldte vissza a nővérét a múltba? De hogyan? Meg kell nyomni valamit valahol? - dőlnek újra a kérdések és a kis kacsómat ugyan felemelem, de persze hozzá nem érek. Nem akarom, hogy egyszer csak életbelépjen és csak úgy eltűnjünk ki tudja hová, ki tudja mikor. És... meghalni se akarok... nagyon nem... A drágakőmágiához valamennyire értek, de ezen túl az ilyen típusú varázstárgyakhoz konkrétan semennyire, viszont a naplónál se akarok lábatlankodni, akármennyire kíváncsi fajta vagyok, szóval marad a kaleidoszkóp zargatása.
Oké, úgy érzem nem minden úgy alakul, ahogy terveztük... Vagyis jobban mondva semmi sem úgy alakul. Pillanatra abban is kételkedni kezdek, hogy volt valaha tervünk. Jade kérdései teljesen jogosak. - Biztosan menni fog. Az megmaradt érzem. - bólintok egy mélyet, de amikor felteszi a kérdést az ikrekről egy pillanatra átfut valami az arcomon és a tekintetemet is megüli. Pár pillanatra csak nézek Jadeébe. Lényegesen kifejezőbb így a mimikám. Élőbb kevésbé szoborszerű, emberi. - Vissza találunk hozzájuk mindenképp. - biztosítom még össze szedve a határozottságomat és biztatóan meg is szorítom a kezét. Érzem, hogy nehezen enged, de örülök, hogy nem erősködik, hanem Dorinával tart. A familiárisa mellettem marad én pedig fel is veszem és úgy tartom meg a karomban, ahogy a kölyköket időnként szoktam. Soha nem ismerném el, de kell a nyugi-támogatás most. Amikor összpontosítok arra, hogy össze szedjem a maradék erőmet és befelé figyeljek, olyan érzésem támad, mintha minimum egy mosógépdobban pörögnék.. Egy intergalaktikus mosógépdobban. És egy kissé talán még én magam is el el mosódom a kis vörös pandával ellentétben. Végül mint aki részben megvilágosodott pattan fel a szemhéjam és az utolsók között érkezek a terembe, ahol a felvillanó kéznyomokra figyelek és oda is lépek hozzájuk. A sajátomat megtalálva és a felvésett évszámokat meglátva pedig határozottan elkezd bennem össze állni valamiféle összkép azzal együtt amit még fent sikerült flashback-ben benyelnem. Emiatt pedig egészen jókedvem kerekedik, még röviden elröhögnöm is sikerül magamat, pedig a helyzethez az ilyesmi kifejezetten abszurd és groteszk reakció most. Peternek és Dorinanak biccentek. - Megtettük. 1782-ben elbuktunk. Nagyrészt miattam. - Itt Jadere nézek komolyan, jelentőségteljesen - Annál az útnál a Leslievel való Eskü nem jött létre. - Nem részletezem, hogy miért, de mivel Jadet figyelem levehető, hogy hozzá van köze. Aztán Danere pillantok és teljesen tényszerűen mondom ki - Megöltük őt. - mármint Lesliet. Elindulok körbe egy kicsit jobban körül nézve, közben pedig a többiek tudtára hozom, a többi lényegi információt. - A vele tett Eskü az egyik kötés amin keresztül vissza tudunk kapaszkodni majd ide úgyhogy... ezt most nem csesztük el. - mondom ki egy fokkal megkönnyebbülten. - Az 1782-es utazás során, odaát elveszítettem a kontrollt az Erőm felett, aminek a totális katasztrófa lett az eredménye. - mondom immár kissé tempósabban szintén nem részletezve, közben egyébként azon vagyok, hogy valamiféle jelet elkapjak, amiből tudom, hogy most kell lépnünk. - De mivel mind itt vagyunk, úgy tűnik, valamiképp sikerült semmissé tennünk azt az utazást.. A csapda pedig amibe bele sétáltam most, magamnak állítottam valószínűleg okulva az első útból. Legalább ennyi... - vonom meg a vállaimat. Amiatt beszélek ezekről, mert ezek a már megtörtént dolgok és egyben semmissé is vált esetek. Ezekből bajunk nem lehet. Sophia kérdésére is bólintok. - Képes vagyok rá igen, de mindenki vésse az eszébe, egyetlen esélyünk lesz csak. - a 360°-ban pörgő szerkezetet figyelve pedig Sophiat biztatva szólalok meg negédes dögvigyorral a képemen, megvillanó tekintettel. Pedig nem szórakoztat a helyzet esküszöm! - Lássuk mit ír a napló! - Ha ez az apró részlet terv szerint alakul, akkor valóban szükség lesz Sophia vérére, egyetlen cseppre, amit a szerkezet magába szippanthat. Ennek kicsikarására pedig egy öreg napló bármelyik lapjának éle alkalmas. Jade mellé orientálódom, karommal a vállának kontaktálok lehelet finoman. A familiárisa végig a kezemben volt,van és békésen vakarászom az állát, vagy épp a hasát. Jelenleg terápiás kisállatnak használom szegényt, más egyébként nem igazán árulkodik arról, hogy amúgy rohadtul ideges vagyok és feszülten a környezetet meg az eseményeket figyelem.
Tudom én, hogy Danenek igaza van és ha nem teszünk most semmit, akkor nem is lehet jövőnk, de mégis annyival egyszerűbb lenne elmenekülni és másoknak meghagyni ezt az egészt. Én nem vagyok harcos, sem pedig hős. A szüleim újságírók, Mardekáros lettem, egyáltalán nem illenek hozzám az efféle küldetések, csak hát most nincs más választásom, mert ha nem teszünk valamit akkor annak az esetleges nyugodt jövőnek is annyi. Persze, ha tudnám, hogy a könyv láttán erre Peter hogyan gondol... hát nagyon nem esne jól. - Tudom, de annyira nehéz. - sóhajtok egy nagyot, de legalább néhány pislogással sikerül elérnem, hogy az az alak eltűnjön a szemem elől, aki Jade megölésére akart buzdítani. Mindenesetre ettől függetlenül, ahogyan belépünk az épületbe mégis próbálom magamat távol tartani a lánytól és inkább a lehető legtávolabb kerülni tőle, ahogyan Petertől is, hiszen a fiú folyton csak felidegesít és azt láttuk odakint is, hogy ez semmi jót nem szül a jelenlegi káoszban. A kéznyomokat nézem hát, és egészen könnyen kiszúrom a sajátomat, ahogyan a naplón is a nevet. Fura, de azon kezdek el gondolkodni, hogy tényleg furcsa lenne, ha túl hosszú lenne a nevem és bizonyára azért döntök majd úgy, hogy a jelenlegi kötőjeleset, ami a szüleim után marad elhagyom. Vagy azért, mert nincs olyan erős kapcsolat közöttünk, hogy okom legyen megtartani. Az utóbbi években teljesen úgy érzem, hogy sokkal több figyelmet szentelnek annak a fiatal újságíró tanoncnak, Hunternek, mint hogy velem foglalkozzanak. Egy pillanatra összeszorítom a szememet, hogy ne kalandozzanak el teljesen a gondolataim, csak aztán lépek a kéznyomhoz, ami az enyém. - Tényleg jó lenne biztosra menni, de ez egyáltalán lehetséges? Ő képes rá... jelenleg? - nem voltam teljesen magamnál, de azt azért nagyjából érzékeltem, hogy a fickó, akinek az se kottyant meg, hogy leszakadt a karja, most nincs épp a legjobb állapotban. Egyáltalán tud minket oda vinni, ahová akar, és ahová kell? Vagy ha már többször megpróbáltuk és elbuktunk, akkor van bármi esélyünk? Érthető, hogy mindenki feszült. Jade fél, hogy nem megy haza egy szülő se a gyerekekhez, én pedig egy buta jövőképbe kapaszkodom, ami lehet, hogy nem is történhet meg, bár a név alapján... Azért megpróbálok közelebb menni ahhoz a naplóhoz, hiszen az én nevem van rajta, hogy vajon ha nagyon óvatosan próbálok hozzáérni, akkor mi történik. Persze, ha bármi kellemetlenséget érzékelek, akkor nem nyúlok hozzá. Nehogy aztán miattam omoljon ránk a barlang, vagy tudom is én.
//Kísértetvadász III. A túlvilág jelei alapján könnyebben értelmezik a jeleket, nyomokat, észreveszik a nem odaillő dolgokat //
Nos lassan kézzel tapinthatóvá válik a feszültség. Van ebben a helyben valami sötét. Úgy értem valami olyan, ami az emberek rosszabb oldalát hozza ki. Ettől pedig feláll a szőr a hátamon. Néha nem is értem, hogy miért is vállalkozok önként ilyesmikre. De ez már mindegy is. Itt vagyok, a csapat része vagyok, tehát minden tőlem telhetőt meg kell tennem. Viszont, amikor Jade mellém lép, és ellövöm azt a feltáró varázslatot valami egészen kellemetlen dolog történik. A saját auránakat érzékelem és nem jó módon. Mintha ez egyszer már megtörtént volna. Mintha már mind csináltuk volna egyszer azt, amit éppen csinálunk. Nekem pedig ez egy cseppet sem tetszik. Ez valami durva sötét mágia lesz. Végül más mód nem lévén berobbantom a lejáratot, aminek az alján mintha fény lenne. Oké. Légy bátor, mint egy sárkány. Láttál már rosszabbakat. Minden érzet ellenére, hogy most kéne visszafordulni, és hagyni mindent a picsába, valami mégis arra késztet, hogy a többiekkel együtt induljak a kaleidoszkópért, egy igen veszélyes küldetésre. Mert akárhová, és még inkább akármikorra is visz az a tárgy, már a bevezető is parás volt a farkas lelkekkel, amiket most úgy tűnik Sophia irányít. - Valamiféle durva időmágia. Talán már megtettük ezt egyszer. Vagy meg fogjuk. De akármit is teszünk óvatosnak kell lennünk. Nem szeretnék itt ragadni egy végtelen időhurokban. - összegzem a gondolataim Dane velős felszólalására. Ámbár az időmágiáról nagyjából itt ki is merülnek az ismereteim. Az egy másik rezervátum, egy másik sárkánygömb. - Szóval melyik évszám legyen? - nézek körbe a többieken. Közben pedig igyekszem megtalálni a saját kéznyomatomat, mert úgy fest mindenkinek egyedi van. Az enyémen a mutatóujjam felső ujjpercének közepén látható egy vágás nyom. A részletekbe ne menjünk bele, hogy keletkezett. Kellemetlen emlék. Inkább körülötte a padlót, és a helyet vizsgálom. Hátha felismerek még valami jelet, amit magunknak hagytunk. Akármilyen bizarrul is hangzik ez.
Eddig se voltak túl kellemesek a fejlemények, de ez az átkozott hely csak még inkább rátesz egy lapáttal. Sophia indulatai irántam áttörik a gátat és - ha jól sejtem - ez még csak a jéghegy csúcsa. Sokkal több van ebben a lányban, mint amit mutat a külvilág felé. Ellenben velem, aki sohasem álltam valami jól az érzelmek terén. Mégis, én is érzem a hely hatását és legszívesebben elvágnám a farkasok torkát, puszta túlélési ösztönből. És igen, még abban az esetben is megtenném, ha esetleg Sophiának esne valami baja. És pont ez az oka annak, hogy minél hamarabb el kell tűnnünk innen. Az a valami, amit most felébresztettünk, nem pont az emberek jobbik oldalát hozza elő. Gyilkos ösztönök, kavargó indulatok... Mégis mi a fene folyik itt? - Be kell mennünk! - kiáltok vissza válaszként, mindenféle magyarázatot mellőzve a szavaim mellől. Ivor megsérült és talán pont a levegőben található másik erő miatt nem képes regenerálni magát. Nem ismerem pontosan a tóban lakozó lényt, de igazság szerint nem is áll szándékomban kitapasztalni az igazi erejét. Ha egy Ivorhoz hasonló alakot képes a végletekig gyengíteni, akkor velünk vajon mit művelne? Talán én és Dane is csak azért vagyunk még többé-kevésbé talpon, mert vérfarkasként jobb az ellenállásunk. Bár, én azért lassan már kezdem elveszíteni a fejem, de egyelőre tartom magam. Mindenesetre, odabenn már mérföldekkel jobb a helyzet, mint a tó partján, de ez az idill is csupán addig tart, amíg elő nem bukkan az a titokzatos lépcső, amelyen egyértelműen elindulunk a mélybe. Mert ugyan mi mást tennénk egy ehhez hasonló helyzetben? Szívem szerint mindenkit hazaparancsolnék rajtam és Dane-en kívül, hiszen a napnál is világosabb, miszerint nem móka és kacagás lesz a küldetésünk jutalma. - Ezek szerint mi egyszer már megpróbáltuk ezt? - vetem fel a kérdést, amint megpillantom a falba vésett dátumokat. A Sophia Seoras név láttán majdnem kibuggyan belőlem egy gúnyosabb gratuláció, de sikeresen elfojtom magamban az erre való késztetést. A fenének se hiányzik egy újabb tóparti jelenet, ezúttal a világítótoronyban. - És itt? Most? Mégis hol és mikor vagyunk? - teszem fel zavarodottan a következő kérdésemet, elvégre az agyam lassan kezd túlcsordulni. A múltban már jártunk itt? Ezek szerint, amikor gyerekként jártunk erre, már akkor is itt díszelgett ez a felirat? Igen különös és hátborzongató ilyesmibe belegondolni, de mégis... - Oké, akkor most ezt a két évszámot kell kihagynunk - próbálom meg végül összeszedni magam. - Az 1782 teljes mértékben kiesik és a talán sem elég. Biztosra kell mennünk - húzom végig ujjam a véseteken. Különleges élmény olyasvalamit kitapintani, amit az egyik társunk jövendőbeli énje írt. Egyszerre a múlt és a jövő kicsiny szelete. Vajon mi történt ott velünk? Meghaltunk volna? Azért ilyenkor nem ártana egy olyan varázsige, amely révén néhány jelenetet megismerhetünk a történtekből.
Tökéletesen egyetért Peterrel, ez a valami már évekkel ezelőtt is itt volt, és még mindig éhes. Éhes, olyan utazók lelkére, félelmére, akik előbb-utóbb áldozatul esnek. Ennek ellenére Leslie szabadon mászkál errefelé, rá valamiért nem hat, vagy ő képes uralni a sötétséget. Dane még kissé lemarad Peter és Sophia kettősével, az ő háromszögük olyan állandó mint egykor Loryval. Aki szintén haza akart menni. Dane akkor beleegyezett volna, és mégis továbbmentek. Itt viszont fel sem merülhet, hogy meghátráljanak. – Megértelek Sophie. Ám ha nem teszünk pontot a végére, ha nem szállsz szembe Lauranánal, mindenkit elpuszít. Akkor úgy sincs jövünk. – Magához vonja a lányt, hiszen hallja tőle, hogy nincsen minden rendben, ám mivel ő nem lát senkit, aki ténylegesen megjelenne, csak a hely sötét voltának tudja be a lány remegését. – Itt vagyok, sss.. – Csititgatja a kis barnát, miközben Dorina felfedezi a hely mágikus mivoltát. A varázslat roppant nyugtalanító választ jelez: déja vu. Már voltak ők itt korábban, Dorina a saját hatosuk auráját is érzi a helyen. Lehet, hogy mindez már korábban megtörtént? Talán az Ivorból kiszakadó árnyalak szakadást okozott a tér és idő szövetén? Időspirálva keveredtek volna? Még maga Ivor is érezheti, hogy minden felbolydult körülötte, mintha most is síkok között utazna. Valami szörnyűség történt velük, ami lehet, hogy már jóvátehetetlen. Mindenesetre Dorina robbant, Jade védelme feltart mindent, ami rájuk csapódna. A lefelé vezető lépcső nem teljesen sötét, valami lentről megvilágítja. Egy ablaktalan kis kamra, ami akár sírboltnak is megtenné, ez fogadja a lefelé bandukolókat. Leslie kaleidoszkópja a levegőben lebeg, háromszázhatvan fokos szögben pörögve rajzolja be a falat különböző mintákkal. Alatta egy állványon egy napló, nagyon hasonló mint Gemma vagy Shanna naplója, csak éppen a jobb alsó sarokban egy név áll: Sophia Seoras. Dane rögtön ezért indult, ám amint közelebb lép, a kaliodoszkópos-naplós együttes körül hat tenyér villan fel a padlón, narancsszínben pompázva. Ha jobban megnézik őket, látható az egyiken a forradás, ahol Ivor megvágta magát, de Sophia gyűrűje is kivehető. Az Ivos-os kéznyomat mellett viszont mintha valaki belevésett volna a padlóba. 1782. Halál, teljes kudarc. 1883. Talán. Bár Dane nem ismeri Ivor kézirását, de az utazó felismerheti a sajátját benne. A hibrid nem egy szívbajos alkat, de most már rajta is látszik a kétségbeesés. – Mi a baszott kurvaélet folyik itt? – Önti szavakba nem túl költői stílusban, hogy lehet, hogy Leslie pontosan tudta, hogy csapdába küldi őket?
Lehet, hogy Dane most gyenge láncszemnek látja Ivort, de eddig is segített nekünk és az én hűségem a barátaimhoz - vagy éppen a családomhoz, hiszen gyermekeim apjaként ő a családom része és kész - nem csak addig tart, ameddig hasznosak. Képtelen lennék magára hagyni, a familiárisom meggyógyítja a látható sérüléseit és én sem eresztem el, mit sem tudva arról, hogy közben Sophiának mit suttog az a lény a hátam mögött. Azért amikor néha elpillantok Dane vagy éppen Peter és Sophia felé és meglátom a fiúkból kibuggyanó vért sikkantok még egyet, csak azért nem nagyobbat, mert a következő pillanatban az arcomat már Ivor kezei keretezik, ahogy magafelé fordítja az arcomat. - Igen, persze, hogy kék., - válaszolom csak reflexből, miközben aggódva nézek a szemeibe. Megváltozott, eltűnt belőle valami, a másvilági vonások, a kisugárzás, most sokkal emberibb, esendőbb és... megközelíthetőbbnek tűnik, de ez most nem az a pillanat talán, hogy elemezgessem jobban vagy kevésbé tetszik így, mint pasi. Persze így is belebambulok a szemeibe néhány másodpercig, az arcomba tólul a forrósá, de hát az izgalom a helyzetből is származhat, nem csak az érintéséből az arcomon. - Biztos menni fog? Mi van, ha azt a képességedet is elvette és halálos csapdába sétáltunk? Mi lesz a kicsikkel?! - bukik ki belőlem a pánik, de gyorsan megrázom a fejemet, hogy elhessegessem az egészet. - Nem, sikerülni fog, minden rendben lesz! Megyek már. - indulok meg Dorina felé, de szinte fájdalmas elengednem Ivort és magára hagynom, a familiárisom mellette is marad konokul. Fogalmam sincsen, hogy mit segíthetnék dalnokként egy L feliratnál, de azért odamegyek a lányhoz és a jelhez és ha kiderül, hogy az a betű tényleg csak a lejáratot jelzi és jön a robbantás, egy bűbájjal - mert abban legalább jó vagyok! - szivárványos árnyalatú, de áttetsző buborékot idézek magunk köré, hogy a törmelék ne kapjon el senkit és ha a világítótorony akarja felmondani a szolgálatot felettünk, a plafon darabjai se szakadjanak ránk. Aggódom én már mindenkiért, Sophiáért, Peterért, Dane-ért, magunkért, de úgy tűnik, hogy az egyetlen kiút az, ha minél előbb lejutunk és visszaszaladunk az időben, mert ez a hely teljesen felemészt minket. Ha tudnám, hogy Sophia még milyen sugallatot is kapott... de szerencsére nem tudom. - Miért nem jönnek már a többiek?, - mondom aggodalmasan megszorítva Dorina kezét. Simán kész lennék lemenni elsőnek, ha tudnám, hogy a többiek biztonságban követni tudnak minket, de hátra hagyni senkit nem fogok, a kicsi lelkem az ilyesmire képtelen.
// Ruganyos buborék , - BBT 45 pont - Egy buborék jelenik meg, ami rugalmasan veti vissza a fizikai támadásokat, tárgyakat, ez esetben törmelékeket és csak a csapatot engedi ki-be. Zuhanás tompítására is alkalmas, de a zselékocka hatásosabb. //
Még mielőtt döglődni kezdtem volna osztottam meg a gondolatomat Peterrel. Közben nem igazán lett volna rá se energiám se kedvem hogy más földi nyomorával foglalkozzak. De mindent a csapatszellemért ugyebár. Amennyiben sérülésnek minősül, hogy emberré alakított a hely, nos akkor valóban igen súlyos találatot szenvedtem. Mindenki frászt kap amikor az árnyalak kiküzdi belőlem magát és lelép, de nincs erőm magyarázatot adni arra, hogy voltaképp az hozzám tartozik, csak jelenleg jó messze küldtem innen biztos helyre és leginkább amiatt választottam le magamról mert a túlélési ösztönöm közbe szólt. Egy egyszerű emberi test nem igazán bírta volna el azt ami a lényemmel jár. Arról nem is beszélve hogy ha nem szakítom le magamról az "árnyékomat" -nevezzük most így- akkor megeshet, hogy csillivilli anomáliás csapdahalmazba kerülünk, rosszabb esetben nagyjából úgy járunk mintha atomot dobtak volna ránk. Túl sok minden volt odabent már. Szóval az árnyalak csupán a védekezési mechanizmusom része. Dane szavai nagyon távolról beszűrődnek hozzám és őszintén örülök, hogy nem vagyok eléggé magamnál, különben lehet felkenném a falra a ruhájánál fogva és kedvesen megkérdezném tőle, hogy... Ezt nem tudtad volna hamarabb közölni kicsi szívem..?~ A hirtelen indulat, ami egyébként ritkán robban így bennem szerencsére, hamar el is hal, valahol be tudom a helynek főleg, hogy tisztában vagyok vele, hogy a kirohanás még csak nem is Dane-nek szólna ha testet öltene, hanem a helyzetnek. De bőven van jobb dolgom, például hogy össze szedjem magamat újra használható állapotba. Jade közelsége és hangja benyomakodik az agyamba ami jelenleg úgy érzem képes enyhülést hozni. Őrá fókuszálok. Miután a familiárisa össze rakta a kezemet, Jade felé nyúlok és oldalról tenyerembe fogom az arcát ösztönösen. Egyrészt, ha valami újat kellett tanulnom elég volt hozzá érnem valakihez aki már birtokában van annak amit akarok. Jelen esetben például Jade légzésére szerettem volna ráhangolódni, hogy segítsen rendezni a sajátomat általa de... rá kell döbbennem, hogy az emberi érzékelés mérhetetlenül ingerszegény. Még a szám is elnyílik, de nem tudom kimondani, hogy nem érzem őt. De a kezemet ott hagyom, hiszen a másik része a gesztusnak egyszerűen csak Jadenek szólt. Némi fókuszálás meg pislogás után azonban meg kell állapítanom, hogy cserébe viszont látom őt. - Tényleg kék a szemed... - bukik ki belőlem nagyon halkan még egy kissé kábán aztán össze szedem magamat, eleresztem és a saját lábamra állok. Így Dane kívánsága részben teljesülhet. - Aki ért az idő utazgatáshoz, vagy a síkváltáshoz, az sok mindent tudhat. Viszont ez azt jelentheti, hogy valóban előttünk jár és nagyon is számít ránk. De az is megeshet, hogy drága "L"-nek csak simán mázlija volt, kárunkra. - Ami aggasztóbb számomra, hogy mikor befelé figyelek egy kicsit, érzem úgy nagyjából, hogy melyik képességeim maradtak meg, de egyáltalán nem érzem a testem vagy úgy a "rendszerem" felett azt a kontrollt mint amit eddig megszoktam. - Segíts Dorinanak addig össze szedem magamat az időváltáshoz! - mondom végül egyszerűen, bár rögtön tudatosul bennem, hogy bizonyos szempontból valóban nem sok hasznom van, Alaricnek köszönhetően az egyéb világokból össze szedett tudásom felhasználása is zárolva van jelenleg és ez több mint frusztrál. Talán az utazással ez is oldódik valamit, de erre nem építhetek.- Minél hamarabb el kell tűnnünk innen. Abból ítélve, hogy ami itt van, képes volt ezt megtenni velem... Igen rosszul állunk. - összegzem és jelenleg valóban úgy találom, hogy akkor vagyok a leghasznosabb, ha minden erőmmel arra összpontosítok, hogy mire a szerkezet elő kerül és mindenki együtt van, azonnal el tudjunk tűnni innen. Szerencsére a az Utazó képességet nem tudta elvenni ez a rohadék. Ahhoz minden bizonnyal meg kellett volna ölnie teljesen... Nem mintha innentől nem lenne képes rá bárki egy jól irányzott kenőkéssel is akár...
Amit eddig próbáltam puszta duzzogással magamba folytani az most erőteljesen megint kezd a felszínre törni a reptéri jelenet után. Legszívesebben itt se lennék, de nincs választásom és közben segíteni is akarok Danenek. Miért nem ugorhatunk a végére? Arra a bizonyos boldogan éltek, amíg... részre? Észre se veszem igazából, amit teszek, hogy a három farkas lélek kezdi körbevenni Petert, csak azt érzem, hogy dühös vagyok, amiért nem hallgat rám, hiszen azt mondtam menjenek be, főleg hogy még félszemmel látom, hogy Ivor is összeesik és nem épp jó dolgok történnek vele, pedig még a karja elvesztését is elég derekasan viselte. Olyan érzésem van, mintha ez a hely tényleg próbálba belemászni a fejembe és az amúgy is meglévő kellemetlen gondolatokat erősíti és hevíti szüntelen. - Nincs szükségem rá, nem kell megvédened! - kiáltom el magamat hangosan kifújva a levegőt. Meg kell nyugodnom, de nem értem, hogy miért nem megy. Mindig csak védeni akart ezek szerint? Csak pont ezzel sodort bajba, hiszen nem mondtott igazat, nem beszélt a múltjáról sosem, nem említette Lorelait, vagy Danet és persze mindig mindent jobban akart tudni nálam. Nem akarok én már mást, csak hogy vége legyen. - Haza akarok menni. - bököm ki Dane kérdésére kissé megremegő ajkakkal. Nem mondhatnám, hogy jól vagyok, főleg amikor feltűnik Jade mögött az a kalapos alak, akinek cseppet sem megnyerő a kisugrzása és elég csúnya dolgot kér tőlem. Pislogok párat, de úgy tűnik, hogy senki más nem veszi fel, bár mindenki el van foglalva valamivel, ki Ivorral, ki valami jellel, vagy épp velem. Így aztán csak meredten nézem azt a pontot, hogy végül összeszorított ajkakkal rázzam meg a fejemet. - Nem tudom, mi van velem... valami nincs rendben. - képek oda most már Danehez és tudom, hogy mennünk kellene és azt is, hogy rossz ötlet itt időzni, de mégis úgy érzem, hogy szükségem van most rá, hogy megöleljem és hogy lehunyjam a szememet és ne lássam azt a férfit és úgy általában kicsit úgy érezzem, hogy nem is itt vagyok és ez a sok rémség meg se történt. Nem nekem való ez. Nem vagyok én se hős, se harcos, ebben Peternek igaza van, sőt még csak elég eszes sem ahhoz, hogy felfogjam, hogy mi történik. Próbálok Dane válla felett lopva odalesni csak, hogy hátha eltűnik a kalapos fickó, ha nem figyelek rá és legalább erre az időre a farkas lelkek is lenyugszanak és kicsit hátrébb húzódnak Petertől. Talán ő is láthatja, hogy lehet hogy a Dane és köztem lévő kapcsolatot ő ellenzi, de igenis a farkas jó hatással van rám. Képes megnyugtatni és ahogyan én is hatással vagyok rá ez fordítva is igaz. Remélhetőleg az orrvérzés is elmúlik, ha megpróbálok végre lehiggadni. Nem vagyok most túl hasznos, sőt talán én is csak hátráltatom őket, mint Ivor, de ez a hely valószínűleg pont ezt akarja elérni, hogy egyesével iktassa ki a problémát és az ellenfeleket.
//Kísértetvadász III. Képesek erős ártó szellemeket is elűzni, vagy az akaratukat rájuk kényszeíteni. //
Szeretnék segíteni. Minél hasznosabb tagja lenni a társaságnak. Viszont látom azt is, hogy ők már mennyire összeszoktak, és ki mennyire fontos a másik számára. Még abban is biztos vagyok, hogy Peter és Sophia mennyire fontosak egymásnak. Akkor is, ha jelenleg nem épp súrlódásmentes a kapcsolatuk. De valahogy a naiv örök békítő hugrás lényem nagyon is reméli, hogy képesek lesznek megbocsátani egymásnak, és kimutatni egymás felé, hogy minden múltbeli dolog ellenére, is sokat jelent számukra a másik. Talán ezért is értjük meg Jade-el annyira jól egymást. Most szó nélkül állok félre Jade útjából, és hagyom, hogy ő támogassa Ivort. Én pedig a familiárisommal másként próbáljuk hasznossá tenni magunkat. Igyekszem a törmelékeket eltakarítani az útból. Majd a még mindig sérült Ivor felé vetek egy aggódó pillantást. Nem tudom mit tehetnék, a nővérem sokkal tapasztaltabb gyógyító volt. Nekem csak egy-két alap igét tanított meg. Viszont úgy fest, hogy Jade familiárisa megpróbálja a gyógyítást. - Sokféle vizidémon van. Én viszont azért aggódnék. - vetek egy bizonytalan pillantást az Ivorból előtűnő árnyalakra. Még soha életemben nem láttam ilyet, pedig túl vagyok már pár bizarr dolgon elhihetitek. Csak ez után pillantok Peter és Dane felé, akik szintén véreznek. Így ők is kapnak egy-egy aggódó pillantást. De inkább a feladatra igyekszem koncentrálni, hogy mielőbb megszabadulhassunk innen. Ahogy igyekszem törmelékmentesíteni a területet, felfigyelek egy L betűre. A familiárisom pedig további jeleket keres a falakon, és törmelékek közt, alatt. - Srácok! Találtam egy L alakú jelet. Talán itt lesz, amit keresünk.- veszem közelebbről is szemügyre a jelet, miközben a kezemmel intek a többieknek, hogy ők is nézzék meg. Majd a pálcámmal egy egyszerű Demonstrate-val próbálom kideríteni, hogy a betűnek van-e valamilyen mágikus tulajdonsága? Ha igen, akkor mi az, és hogyan működik. Csak ha nincs más megoldás, akkor utolsó lehetőségként próbálnám berobbantani a sziklatalapzatot.
//Demonstrate: Megállapítja egy tárgyról, hogy milyen mágikus tulajdonsággal rendelkezik, illetve egy bájital komponenseit lehet kideríteni vele. Hatodéves tananyag a Roxfortban. //
Valami meleget érzek végigcsorogni az arcom két oldalán, amikor pedig odanyúlok az ujjaimmal, majd a szemem elé emelem őket, friss vért pillantok meg rajtuk. Ez nagyon nem jó. Nyilván nem valami bölcs dolog friss vérfarkasként Sophia közelébe sertepertélnem, de egyértelműen nem tehetek mást. Kötelességemnek érzem megvédeni őt, még abban az esetben is, ha a lány ebből még csak véletlenül sem kér. Én azonban jelen pillanatban is a képességeim legelején tartok, épp csak elkezdődött az átalakulásom, lehetnék kissé óvatosabb is, habár soha életemben nem erről voltam híres. A családunk amolyan fejjel a falnak-típus, amit leginkább apámtól örököltem annak idején. Sophia képessége pedig erős, méghozzá nagyon is, bennem pedig percről-percre felmerül az a képtelen gondolat is, hogy ez esélyesen rá is hatással lehet. Amikor pedig elszabadul az, ami benne van... Nos, nem hiszem, hogy számítani fog, ki is áll az útjában jelen pillanatban. Még a saját megidézőjét is képes lenne elsöpörni annak érdekében, hogy utat törhessen magának. Dane felcsattanását nem igazán tudom hova tenni, noha itt és most a gondolataim se pont a legtisztábbak. Sophia képessége felébresztett bennem valamit a régmúltból... Régi emlékek ugranak a szemem elé, mintegy egyre élesebben, ahogy az ereimben lévő vér lüktetése is erősödik. Mintha a lány képessége még ezeket is a helyére szeretné tenni, amolyan csakazértis-alapon. A veszekedéseink, Lorelai Sophia ellen irányuló cselekedetei... Mind-mind végigpereg a szemem előtt. Semmi pozitív vagy örömteli emlék sincs köztük, ami nem is csoda, tekintettel a mostani rideg hangulatunkra. De legalább már kezdem érteni valamilyen szinten a barnaság kirohanásait és helyre tenni magamban a kirakóst. Szépen lassan. - És a negatív környezetből táplálkozik - teszem hozzá még halkan, hiszen én is tanulmányoztam a helyet. - Sophia erejét könnyedén a maga előnyére fordíthatja és az érzelmeinket is - egészítem még ki a mondandómat. A környezet szépen felszívja magát ezekkel a kétes érzelmekkel, a vízben lakozó lény pedig pont ettől fog erősebbé válni és képessé válni bármire is. Még az is elképzelhető, hogy ő mélyítette el a bennünk kavargó indulatokat ennyire. Számító jószág. Annak idején voltak ugyan félreértések köztünk, de közel se ennyire komolyak. Azokkal nagy eséllyel nem tudott mit kezdeni, de Sophia ereje felkelthette az érdeklődését. - Csak szeretnélek megvédeni - felelem Sophia kérdése hallatán, miközben a három farkas közelebb somfordál hozzám. - Bízom benned, de nem vehetsz minden terhet egyedül a nyakadba - teszem még hozzá és - Dane kérése ellenére - maradok még. Engem is érdekel a lány lelkiállapota, nem csak őt. De ha én lépnék oda és kérdezném meg tőle, mi a gond, akkor csupán felesleges indulatokat szítanék benne ismét. Hagyom hát, hogy Dane tegye meg ezt a lépést a lány irányába, miközben tekintetemmel a tavat fürkészem. Én sem észlelem a Jade mögött álló jelenést, így minden figyelmemet a víztükörre függesztem. Ha az a valami tényleg Sophiát pécézte ki magának, akkor nem megyek be nélküle a világítótoronyba. Ki tudja, milyen lény lapulhat a víz alatt, én is csupán tippelni merek, de még ez a leírás állt hozzá a legközelebb. Ráadásul, nem hiszem, hogy a farkasok csak úgy elengednének és tartok attól is, hogy az irányított lényeken keresztül Sophia is érzékelné azt a fájdalmat, amit nekik okozok. Az ilyesmi gyakran előfordul, bár nem vagyok pontosan tisztában a lány képességének a mivoltával.
Hátralép, hagyva, hogy Jade átvegye a helyét, miközben a döglődő Ivor szavait hallgatja, aki még mindig Petert okítja ki. Dane régi önmaga szerint most csipkelődve odaszólna, de most inkább arra figyel, hogy a sötétség, amely körbeveszi őket, ne emésszen el senkit. Ezen a ponton veszi észre, hogy vérzik az orra, Peternek pedig a füle. Ha ez is Sophia képessége lehet, akkor nem árt résen lenni, lévén ha a lány elszabadul, akkor itt minden vérlénynek annyi, beleértve a féltestvéreket is. Mindenesetre Dane elmázolja az orra alatti buborékot, de érzi, hogy tompán lüktetve elkezd fájni a feje, a halántékán lévő ér egyre ütemesebben pulzál. Pa-pa.. pa-pa.. Lehetséges, hogy a hely nem csak Sophia képességeit ébreszti fel jobban, kiegészülve Jade dalmágiájával? Peter pajzsvarázsa mit sem ér, mint ahogyan a féltékenykedése sem, ezen már Dane is felcsattan. – Hagyjuk már. Ami történt, megtörtént. Ha nem lesztek barátok, legalább viseljétek el egymást. – Közli metsző jegességgel, bekapcsolnak nála a sosem volt auror ösztönök, ami arra sarkalja, hogy minél hamarabb megtalálják a kaleidoszkópot, hiszen Ivor állapota válságos, és ha a hely ahogyan Jade is látja, ellenük fordul, abból semmi jó nem sülhet ki. Az idegen tényleg nem ember, de most komolyan megsérült, és ha úgy fest, még ha az árnyalak is kirobbant belőle.. Nem túl bíztató a helyzet. – Nem akarok most mágiatörténet órát, de.. állítólag a vízben van itt valami. Valami, ami olykor megszáll embereket, kifacsarja őket, de aztán mindig ide tér vissza. Talán a helyből táplálkozik. – Foglalja össze, nekik annak idején szerencséjük volt, hiszen amikor még Loryval jártak erre hármasban, a vízben élő sötét lélek alhatott, vélhetően csak a másik oldalára fordult álmában, ezért szippanthatta be a csónakot az örvény. Most viszont nagyon is ébernek tűnik. Dorina ha beljebb lép, a törmelékeket eltakarítva a beton alapzatban a sarokban egy L betűt formázó mintát fedez fel. Leslie? Laurana? Lorelai? A szőke lánynak valahogyan meg kéne bontania a sziklát, ha le akarnak menni, ahol a varázseszköz nyugodhat. Dane viszont még visszalép a többiekhez, Peternek csak intve, hogy menjen Dorina után, noha a fiút körbeveszi a három farkas kísértetet. – Próbáljátok valahogy összerakni. – Javasolja Jade-nek szenvetlenül, kimondatlanul hagyott szavak mellett a pillantásában látszik, hogy Ivor jelenleg hátráltatja őket, de a férfi ad egy esélyt arra, hogy az idegen ha eddig segített nekik, most próbálják viszonozni. – Jól vagy? – Kérdezi Sophiát, a kezét nyújtva neki, ezt adva esélyül Peternek, hogy az elhagyja a kört. Ám ez nem csupán színjáték, valóban érdekli a kis barna lelki állapota, hiszen ki tudja, a lányt mennyire rémiszti meg a saját ereje. Sophia pedig egy különös dolgot tapasztal. Jade mögött egy magas, sötét börű, kalapos illetőt lát, rajta kivül ezt senki nem látja. – Ölnöd kell! Öld meg Jade-et, vagy mind meghaltok!
Lehet, hogy valakinek fura lenne, undorító, meghökkentő, hogy Ivor a saját testnedveivel von védőburkot körénk, de engem inkább gyönyörködtet a színek játéka, minthogy más egyebet éreznék ezzel kapcsolatban. Egyáltalán nem értékelem, ahogy Dane megragad, mégha féltésből is teszi, hiszen éppen úgy jön le, hogy Sophia csodálatos erejében bízik, de engem menteni kell, mert életképtelen vagyok. Nem hagyom abba a daljátékot, nem engedem, hogy kiérződjön a hangomból a dac, de hangosabb leszek és még több energiát fektetek minden ütembe, hogy a Dalmágia szabadon szálljon előre, mintha csak bátorító szellő lennék az égen cikázó madarak szárnya alatt. Ahogy felemelkedik egészen megbabonázva figyelem, folyamatosan ellenkezve Dane-nel, aki nyomakodik előre, ajtót robbant, mindenkit terelne be. Csak akkor szakad meg ez a figyelem, amikor eltűnik Ivor pajzsa és nem csak, hogy visszahúzódik az egész, de valami nagyon csúnyán félresikerül. Fogalmam sincsen, hogy mi történik pontosan, de ahelyett, hogy a Peter és Sophia között kialakuló nyomasztó drámára figyelnék, ahogy a farkaslelkek a lány szolgálatában körbeveszik, gyermekeim apjához rohanok, nem hagyva, hogy egyedül Dane forduljon vissza. Jól sejti Dorina, szó se lehet róla, hogy ő fogja meg a másik oldalról és ne én, még akkor is én akarnék lenni a másik, ha erős lenne, de nem az. Eddig is próbáltam Ivor közelében maradni, most sincsen másképpen. Izgága vagyok és rémes parancskövető, valljuk be, ez mindig is így volt. A pengetés is megáll, bár ez valószínűleg már nincs hatással Sophia képességére, ha egyszer igába hajtotta a lényeket remélhetőleg nem válik semmissé az egész miattam. - Ivor? Ivor! - nyelek egy nagyot, mióta tudom, hogy nem ember egészen hozzászoktam a szinte elpusztíthatatlan mivoltához és jobban örülnék, ha ez így is maradna, de ez nem kivánság műsor. A familiárisom segítőkészen indul meg, hiszen a vére hozzánk hasonlóan vörössé válik fokozatosan, de mindketten visszahőkölünk, amikor meglátjuk a sötét árnyat, akit elenged, ki tudja hová. Nem ismerem az anyanyelvét, nem tanultam meg, bár néhányszor már hallottam, hogy a gyerekekhez ezen beszél, felismerni felismerem, ha az értelme nincs is meg. Univerzális támogatóként ahogy eltűnik a sötétség megemberelem magam és végül csak érte kapok, hogy támogassam és a familiáris, hogy a most már emberi, mi mágiánkkal is érthető testét elkezdje gyógyítani. Dorina a berobbantott ajtó után is töri az utat és felderíti a terepet, de én képtelen vagyok levenni az egészen magábazuhant Ivorról a tekintetem. Megváltozott, de nem kívülről, hanem belülről is, sőt, a testével az egész kisugárzása is más lett és bár még mindig hasonlít önmagára... Olyan, mintha egy másik embert támogatnánk Dane-nel a világítótoronyba. Illetve egy embert, a másvilági lény helyett, legyünk pontosak. - Ez is a csapda része volt, mint a farkasok? De kinek a csapdája és honnan tudhatta, hogy lesz közöttünk valaki, aki nem ember? - csacsogom, miközben néha nagyokat nyögök, hiszen nem az erőmről vagyok híres és még a gitáromat is cipelem, pedig valószínűleg Dane tartja Ivort össze és nem is én. Néhány perc erejéig teljesen el is felejtem Petert és Sophiát, remélem, mire újra eszembe jutnak még mindketten élni fognak...
// Familiáris képesség: Gyógyítás emberIvorra, A familiáris gyógyító erővel bír, reális keretek között képes rá, hogy gyógyítson valakit (nem csak a gazdáját), de ez kiveszi az erejét, utána pihennie kell, nem tudja használnia képességeit. Amennyiben valakit halálos sérüléstől ment meg ő maga pusztul el helyette. //
Amennyiben Leslie valóban tisztában volt azzal ami itt van, igazán nem sértődtem volna meg érte, ha felhomályosít róla. De ezek szerint az alkunak a "hogyan" részét olyan szinten leszarta ami egy kissé aggodalomra ad okot. Nem először húznak csőbe, de őszintén szólva Leslietől többet vártam. Egyébiránt megeshet, hogy mégsem volt olyan mélységes fogalma arról hogy mi a bánat tanyázik itt. Végül is honnan tudhatta volna, hogy milyen hatással van egy nem Földi élőlényre..? Na jó el kell ismernem Jade dala valóban hatással volt rám. Már már felmerült bennem, hogy Leslie "ártatlan" az ügyben, pedig nem szokásom jóhiszeműen annak a javára mentséget össze kotorni aki felelős lehet a jelenleg kialakuló szituáció miatt... A saját részem a dologban, persze ilyenkor nem számít. Az mindenesetre meglep, hogy az ég világon semmit, de semmit nem érzékeltem belőle pedig általában elég érzékeny vagyok az ilyesmire... Na mindegy a legjobbakkal is megesik. Hova lenne az izgalom a váratlan események nélkül?! Egy egyszerű rutincselekedetet akartam össze hozni. A "véremül" szolgáló ősfémet használva, hogy erősítsek a védelmen. Még a tőr is csak egy közönséges tőr minden hókuszpókusz nélkül. Aligha van köze a vérmágiához, ha csak olyasmi miatt nem vonunk párhuzamot, hogy az ereimben folyik a cucc. De ezek szerint a műveletem mindenképpen hatással volt arra ami itt van mert fergeteges "mellékhatás" formájában mutatkozik meg. Sokféle fájdalmat megéltem már, de ez egészen új és egészen más a jellege, mint amiket eddig valaha éreztem ezen még talán felül is tudnék kerekedni, ha nem nyomakodna az agyamba és szorongatná meg a szívemet mire elakad a levegőm és lendületesen minden méltóságtól mentesen vágódok pofára. Nem igazán érzékelem, hogy Dane és Dorina oda jöttek hozzám, vagy hogy Dane méltatlankodik bármin is. A tenyeremen ejtett vágásomból kékes fényű olajszerű anyag csöpög komótosan, földet érve pedig fehér kikristályosodott porrá válik, de hamarosan olyan mintha sima egyszerű emberi vérrel hígulna fel és ez már koránt sem csak úgy pötyörészik.. A fejem szét akar robbanni, aminek következtében a szemeim is fennakadnak. A szívem érzem ahogy zsugorodik, akkorára mint egy embernek. A bordakosaram, a tüdőm, a kapacitása, az izmaim... mindenem változik és hát nos... szenvedek is rendesen tőle. De amint sikerül bejutnunk, sikerül össze szednem magamat annyira, hogy mielőtt a világra szabadulna minden amit valaha is az elmémben tároltam még az átvedlés közben a többiek csak annyit láthatnak, hogy előrefelé kilép, jobban mondva kiszakad belőlem egy árnyékalak aki mintha szintén én lennék, előre nyúlok, megérintem a mellkasát mire egy rúnakör izzik fel rajta majd a saját nyelvemen mondok neki valamit mire az árny fogja magát és gondosan eltűnik. A végeredmény egy hegtetoválásszerű minták nélküli, élénk kék tekintetű világosbarnás hajú harmincas elején járó fickó. Minden túlvilági kisugárzástól mentesen. Ha elengedtek én még pár percre kiköhögöm az átalakulás maradékát. Mivel az életösztönöm hírhedt, így a maradék lélekjelenlétemet arra használom, hogy a vérveszteségtől és minden egyébtől remegő csuklómat elszorítsam a vágott kezemen. Szaporán veszem a levegőt, fogalmam sincs ezzel a tüdővel hogyan kéne mélyet és egyenleteset lélegezni és a szívemet is olyannak érzem mint egy rémült vergődő kismadarat.. Őszintén rám tör a hányinger. És azt hiszem még kell egy kicsi, hogy össze kotorjam magamat. Nem érzékeltem, hogy Daneék hova raktak le, vagy tartanak-e még vagy úgy egyáltalán.
Igen, az most tényleg jót tesz az önbecsülésemnek, hogy Dane hallgat rám és megpróbálja Jadet is magával cincálni, még ha hallom is a lány dalát, amivel próbál segíteni, hogy a képességem még erősebb legyen. Többre viszont nem figyelek abból, ami a hátam mögött történik, csak remélhetem, hogy azt teszik, amit kértem, mert jelenleg úgy érzem, hogy képes lehetek rá, hogy távol tartsam a farkasok lelkeit legalábbis addig, amíg be nem jutunk a világítótoronyba, vagy... be nem jutnak. És meg sem lepődöm, hogy mégis meghallom Peter hangját a hátam mögött, ahogyan a Protegot harsogja és mintha más is történne, de mindenre azért nem tudok figyelni, főleg mert még magamat is meglepem vele, hogy felemelkedek a földről és a szellemek közül több is végül távozik, csak három marad dermedten mintha minimum a parancsomra várnának. Furcsa érzés, mintha hatalmam lenne, pedig én aztán ilyesmire sosem vágytam. Érzem, ahogyan a talpam újra lassan talajt ér. Nagyot szusszanok és a rám váró farkaslelkekre pillantva fordulok meg, hogy jó eséllyel még lássam, ahogyan Dane felnyalábolja az idegent, aki mintha nem lenne a legjobban, pedig nem rég viselte gond nélkül azt is, hogy eltűnt a helyéről a karja. Nincs időm azon gondolkodni, hogy mi történhetett vele, mert egyből a pillantásom kereszttüzébe kerül Peter is, aki pálcát szorongatva még mindig nem tette azt, amit kértem. Miért nem lepődöm meg. Most mégis olyan furcsa és kellemetlen érzésem van, mintha nekem kellene szembenéznem a pálcát szorongató kezével. Már ismerem a hármójuk történetét, azt is, hogy Peter gyakorlatilag azt hitte évekig, hogy végzett Lorelai-jal, mert akkor se tudta helyén kezelni, hogy a lány Daneben lát valamit, habár a történetük alapján úgy tudom végül Petert választotta volna... Pech, hogy ő ezt nem fogta fel, ahogyan most sem értette, hogy én a barátja maradtam volna, ha nem taszít el azzal, hogy folyton csak megpróbálja megkérdőjelezni a döntéseimet, ahogyan most is... - Miért nem tudsz bízni bennem? - vetem oda és észre sem veszem, hogy a három farkaslélek a vöröslő szemeikkel már mögöttem vannak, és lassan mellettem elsuhanva veszik körbe Petert. Tényleg jól gondolja, mérges vagyok rá, csalódott, dühös. Hiányzik is, hiszen a legjobb barátomnak gondoltam sokáig, de folyton azt érzem ő sose tudja mit akar pontosan. Lorelait, engem, Joycet... Mintha saját magával se lenne kibékülve, és ezt folyton másokra vetíti ki. Hogyan lehetnénk újra barátok, ha nem tud őszinte lenni velem? Így az egész alapja ment tönkre, pedig én örültem, amikor kiderült, hogy él és megsirattam, amikor azt hittük, hogy meghalt. Minden normális lehetett volna, ha kicsit megpróbál örülni a boldogságomnak, hogy Dane megkérte a kezemet, ha egy kicsit hisz bennem és ha bízik bennem és nem titkolózik folyton.
//Kísértetvadász III. Képesek erős ártó szellemeket is elűzni, vagy az akaratukat rájuk kényszeíteni. //
Bár mindenre lenne jó megoldásom, ahogy a nővéremnek volt. Ő mindig tudta mit mondjon, vagy tegyen, ha a testvéreimmel éppen egymásnak estünk volna, hogy megőrizze a békét. Bár tudnék olyasmit mondani, amitől a csapat minden tagja megnyugodna. Sophia megbocsátaná Peternek, hogy hallgatott az állapotáról, Peter pedig nem érezne bűntudatot ez miatt, és talán azt, hogy ő a megosztó személyiség. Mert számomra egyáltalán nem az. Azt is megértem miért hallgatott. De minthogy én nem vagyok ennyire a szavak mestere, így jobbára hallgatok. Amúgy sem tudok olyan sokat a csapattagokról, hogy csak úgy fesztelen csacsogni kezdjek velük. Talán kicsit irigylem is Jade-nek ezt a közvetlen, barátságos stílusát. Szóval megpróbálom csak a tájat, és Jade gyönyörű dalát évezni, egészen addig, amíg el nem szabadul a káosz. Az események valószerűtlen gyorsasággal kezdenek bekövetkezni. Mindezek ellenére is még mindig Jade bátorító csatadala, vagy nem is tudom minek nevezhetném, van rám a legnagyobb hatással. Talán ezért döntök a támadás mellett, a szokásos pajzs taktika helyett. Így legalább hátráltatva a szellemalakokat. Magam sem tudva, honnan van bennem ennyi bátorság. Ám nem is töprenghetek ezen, hiszen közben Dane berobbantja a világítótorony ajtaját, a familiárisom pedig előmászva rejtekéből máris fürgén szedi arra a gyík lábait, hogy felderítse biztonságos-e a torony belseje. Ivor varázslata minden bizonnyal visszafele sül el, hiszen ő sérül meg, így hacsak Jade nem előz meg, vagy tol félre az útból, akkor Dane mellett a másik oldalról én is próbálok a sérült férfinek segíteni, hogy mihamarabb a tornyon belülre kerülhessünk. Valamiért azt gondolva nagy naivan, hogy ott nagyobb biztonságban leszünk. Nem vagyok nagy gyógyító, sőt. Pusztán csak azokat az alap varázslatokat ismerem, amiket a nővérem tanított. De talán így is megnézhetném Ivor sebeit, ha már biztonságban leszünk. Amit pedig Sophia tesz. Nem is tudom. Egyszerre futkos tőle a hideg a hátamon, és csodálom a képességét. De nem gondolkodom jelenleg rajta túl sokat. Inkább a többiekkel együtt elérni a tornyot. A berobbantott bejáratnál pedig ha szükséges egy taszító bűbájjal törmelék és akadálymentesíteni az utunkat.
Őszintén szólva, még csak nem is sejtem, hogy Sophiát Joyce meg akarta ölni, habár nem hiszem, hogy bármit is javítana a helyzetemen, ha ezt elárulnám számára. Ráadásul, én és ő nem vagyunk együtt. Egyetlen alkalom volt köztünk, de konkrét kapcsolatról még mindig nem beszélhetünk. Igen, voltak egyéjszakás kapcsolataim és igen, Joyce irányába valami más is megmoccant bennem, de még így se áll szándékomban lépni vagy kezdeményezni nála. Ha pedig csak sejteném, hogy mit tett Sophia ellen... Nyilván lenne néhány nem túl kedves szavam hozzá, még abban az esetben is, ha én és a lány már barátoknak sem nevezhetjük magunkat. Mindketten tettünk azért, hogy ez az egész ripityára törjön, noha Sophia jelenleg nyilván engem hibáztat mindenért. Amiben van némi igazság, de mégse érzem teljesen jogosnak a dolgot részéről. Mintha szántszándékkal szeretne kitörölni engem az életéből, Dane miatt. Már csak kapaszkodók kellenek számára, melyekkel ezt elérheti és igen, én adtam is számára bőven párat. Mégis itt vagyok és próbálok segíteni számára, de mintha ezt itt és most észre se venné egyáltalán. Szeretném jóvátenni a hibáimat, bocsánatot kérni tőle, de úgy érzem, ezzel még várnom kell. - Ezek szerint még mindig ott tartok? - pillantok Ivorra, amikor kielemez engem. Más esetben nagyon nem tetszene számomra, hogy valaki az elmémben nyúlkál, de itt és most egészen hasznosnak tűnik számomra a dolog és talán van is valamennyi igazság mögötte. Sok minden történt velem, amióta visszatértem, de mindezek egyszer sem a Sophia-Dane páros közelében zajlottak le. Ergó, velük kapcsolatban a múltban ragadtam. Nem vagyok képes rendezni a Sophiával való viszonyomat, mert érzelmileg még mindig ott tartok, hogy féltékeny vagyok a kapcsolatukra. Ez így elég furcsa. Hiszen az eszem tudja, hogy együtt vannak és el is fogadja a dolgot, ahogy én is minden mást felfogtam, de ezek szerint a lelkem egy darabja még mindig frissen neheztel, mintha csupán pár napja történt volna ez az egész. Nekik jutott idő feldolgozni az érzelmeiket, továbblépni rajtuk, nekem azonban még kell némi haladék. Nem fogok közéjük állni, nem azért jöttem, ahogy ez a féltékenység se létezik már bennem. Mintha jelen pillanatban is két ember létezne a lelkemben: a régi Peter, akinek az életében felbukkant Dane, aki rátette Sophiára a kezét és az új, aki bizonyítani szeretne, de helyette - a régi énje miatt - folyamatosan elront mindent. Hibát hibára halmoz. Nem sokáig agyalhatok ezen, hiszen időközben zajlanak az események. Sikerül a varázslatommal hatástalanítanom néhány farkast, de korántsem annyit, amennyit kellene. A többségük köszöni, de jól van. Sophia kérését figyelmen kívül hagyom, ami ismét teremthet némi feszültséget köztünk, de én nem vagyok hajlandó magára hagyni őt. Senki se vonszolhat el a közeléből. Ivor mágiája nem sikerül, szóval jóformán védelem nélkül maradtunk. Egyelőre csupán figyelem a helyzet alakulását, de a lány közelében maradok, hogy ha veszélyesre fordulna a dolog, akkor segíthessek neki. Rajta. Itt én vagyok az egyetlen, aki jelenleg is bomlasztja a csapatot, szóval talán nem is ártana, ha történne velem valami. Ha továbbra is velük tartok, akkor Sophia nem fog tudni nyugodtan részt venni ebben az egészben. Itt és most viszont talán nyerhetek némi időt számukra. Még abban az esetben is, ha az áldozatom kell érte. Vagy valami hasonló. Azért némileg döbbenten figyelem, ahogy Sophia felemelkedik a földről, mintha kissé a levegő is bennem rekedne, de nem moccanok a helyemről. Mindenesetre, ujjaim szorosan fonódnak a pálcám köré, hogy bármikor közbe léphessek, ha valami esetleg nem a legjobban sülne el a későbbiek folyamán. Nem vagyok naiv, nem fogok tudni puszta kézzel elbánni a farkasokkal, ha esetleg a torkomnak ugranának. Még eggyel sem, nemhogy többel. De a pálcám... Egy protego azért előkerül, hiszen nyilván ők és Sophia összekapcsolódtak, ami még bármit jelenthet számomra. Bízom abban, hogy a lány nem ártana nekem, de ki tudja, milyen hatással van rá ez az erő. Minden mágia a lelkünkből ered, az érzelmeinkből táplálkozik, a sötét hajú lány jelenleg pedig elég pipa rám...
Ő nem hisz abban, hogy Sophia majd idővel megbocsájt Peternek. Meglátása szerint a lány egyre jobban behergeli magát, ha érdemben nem tudják megbeszélni, akkor nem számítanak majd a tettek sem. A barátság alapja a bizalom, ami most már többszörösen oda, elképzelhető, hogy Peternek annak idején csak kellett valaki, aki jól ismeri a gyengébbik nemet, s csajozásai közepette Sophia csupán egy biztos kikötő volt, akivel egyeztethet az érzéseiről. Ám azóta Peter majdnem meghalt, most már vérfarkas is, egyre kevesebb érzelem mutatkozik rajta, míg Sophia egyre inkább a felnőtt kapcsolatokban hisz, s Dane izgalmas múltja ellenére is már a stabilabb jövőképet kezdi érlelni magában. Míg Dorina és és Peter varázssemlegesít, illetve dermeszt, Dane összenéz hüledezve Sophiával, aki sürgeti őket, hogy menjenek tovább, jussanak be a világítótoronyba. – Hogy itt hagyjunk? – Kérdez vissza, de ez a pont az, ahol el kell döntenie, mennyire hisz szerelmében. Látja, hogy Jade sem éppen a kért megoldást tartja szem előtt, de elengedi Sophiát végül, s a vöröske könyöke alá nyúlva vonja őt tovább, noha a bárdlány közben dalolhat. Fel kell azt mérni, hogy Sophia önbecsülésének csak az tehet jót, ha végre kiteljesedhet a képessége, az ereje, az lehet, akinek született. Ettől még nem hagyják hátra. A varázssemlegesítés hatására két farkas elhalványul, további három dög ledermed, de a többi hét biztos gyanusan köröz már körülöttük, miközben Dane berobbantja simán a világítótorony ajtaját, intve a többieknek. Nem túlzottan hatotta meg eddig sem, hogy Jade már nem először tette szóvá, hogy miért nem nevezi nevén az idegent, neki aztán annyira furcsa az egész lény aurája, hogy nem tudja hova tenni, de végül mégis bólint a lánynak, majd mepróbálja. Ivor a sötét vérmágiát akarja elszabadítani a tőrrel, s a tenyere átvágásával, ám Leslie vélhetően komoly tudója mindannak, ami itt van. Vélhetően azért választotta a világítótornyot főhadiszállásul egykor, mert eleve van egy kisugárzása a helynek. Valami sötét élhet a közelben. Amit Leslie fel tudott erősíteni. Afféle csapdaként is funkcionál. Amikor Ivor a vérmágiát használja, sosem tapasztalt, emberi fájdalom járja át a tenyerét, végigkúszik az alkarján, s az agyát, a szivét támadja. Nem hal ugyan bele, de az biztos, hogy kifordul a lába alól a talaj, Dane viszont morranva siet hozzá vissza, hogy felnyalábolja. – Mi van veled, te szerencsétlen? – Kérdezi morcosan, nem tudván, hogy az idegen bizony éppen ebben a pillanatban válik emberré, rendeződnek át a belső szervei is. Hogy meddig, azt nem tudni.. Sophia nekifog a sötét lények elűzéséhez, de a félúton megtorpanó és daloló bárd dala a lelkében átkapcsol valamit, amit eddig talán nem is tudott tudatosan űzni. Felemelkedik a földről vagy fél méterrel, mintha repülne, hajába sötét szél kap, ahogyan kavarogni kezd körülöttük a levegő. A vérfarkasok szellemei közül több nyüszítve fut el, három viszont marad, tekintetükben vörös fény csillan, a helyükön maradnak, mintha a lány parancsát várnák.
Dane továbbra sem hajlandó a nevemen szólítani, pedig direkt a mozaik-rövidítését használom mindenkor ami nem túl bonyolult és még a Földön is létezőnek számít. Eddig a "Jade testőre" volt a kedvencem. De ha így hát így. Valójában évezredeken keresztül riogatták a neveinkkel odahaza a kölyköket. Olyanok voltunk mint a mumus, vagy egy rossz Omen... Úgyhogy végső soron mindegy hogy nevez. Csak remélem azért a szükséges pillanatban nem a "hét te" lesz a kulcspáros mert elképzelhető hogy nem fogom meghallani. De egyenlőre nem szólok érte. Úgy veszem, hogy a bizalmaskodáshoz tartozik számára az, ha valakit a nevén hajlandó nevezni... Vagy csak ösztönösen simán ezzel érzékelteti, hogy a falkán belüli hierarchiában a legalján vagyok. Ki tudja.. Ha ez is állna a háttérben sem venném magamra. Túl vastag a bőr a pofámon az ilyesmihez és nem gondolom, hogy bármit bizonygatnom kellene bárkinek. Biccentek egyet hogy tudomásul vettem a tényállást, amikor Dane megválaszolja a kérdésemet. Mondhatnám, hogy "izgulok", hiszen kifejezetten irányítottan csak nagyon nagyon ritkán utaztam és mindig volt egy elég brutális fókusz segítségül. Az odafelé úton ezek szerint annyira nem sikerül előre mennünk vagy eltávolodnunk a többiektől, de nem is baj. Peter fejébe nézve az érzésein kívül a totális káoszt neszelem meg és felvillan valami amit ki is mondok neki. - Talán csak annyi a baj, hogy most lettek nemrég vissza hozva az igazi életedről az emlékeid. Emiatt pedig olyan mintha megállt volna számodra az idő. Közben pedig azért elég.. - itt elnézek a Sophia-Dane páros felé - sok minden történt. - vetem fel mintegy lehetőséget arra vonatkozólag, hogy Peter miért is viselkedik úgy ahogy. Egyben persze simán leleplezem ezzel azt a tényt is, hogy bele néztem a fejébe. Hiszen nem voltam ott és nem is kellene tudnom ezekről. De ha segít valamire rámutatni neki, már előrébb vagyunk és talán a többiek sem akarják majd darabokra cincálni. Sophia álláspontja is érthető, hiszen mondhatjuk úgy, hogy épp eléggé betelt a pohár és baromira elárulva érzi magát és Peter valóban jól sejti. Tettekre lesz szüksége mert a szavak már elkoptak de épp emiatt nem gondolom, hogy menthetetlen lenne. Inkább csak... állatira átalakul a viszonyulásuk. Az más kérdés, hogy a jelenlegi helyzet baromira nem kedvez ennek az átalakulásnak... Az pedig valóban komikus, hogy Jadel mindketten tényleg azon vagyunk egymástól függetlenül is, hogy a csapat újra kicsit egységesebb legyen.. Úgy érzem az ikrek jó edzést jelentettek... Viszont a jópofizásnak vége és helyzet elé kerülünk. Ha Sophianak meggyűlne a baja a szellemekkel, akkor megteszem a magam részéről a szükségesnek vélt lépést. Különösen, ha Jade tényleg lemarad és magára vonja a figyelmet. Nem gondolom, hogy nem tudnák a csajok megoldani a helyzetet, de talán jól jön egy kis segítség. Az igazság az, hogy a közhiedelemmel ellentétben, hála annak, hogy Alaric magasról ejt a fejemre, jelen helyzetben legfeljebb védelemmel tudok szolgálni. Meg mert.. nincs kedvem szellemeket vacsorázni. Úgyhogy gyors ütemben átsorolok Sophia és Jade közelébe és az övemből elő húzva egy keskeny pengéjű ősrégi apró tőrt, átvágom a tenyeremet és voltaképp a véremet használva vonok magunk köré egy furcsa fényű burkot olyan két és fél-három méteres körzetbe, úgyhogy aki akar, az még be tud sorolni alá. Közben csendesen fortyog a lelkem mélyén a mantra, miszerint Alaricnek száradjon le minden kiálló része! Pillanatra felötlik bennem, hogy vajon ha eleget molesztálom mentálisan eljönne vajon a pillanat, hogy megunja és inkább elereszt..? Ki kell próbálnom! Kifelé irányba a "vérburok" minden mágiát átenged egy kicsit talán még fel is erősíti őket. Mivel nyomokban legalább áttetsző, a tájékozódást sem fogja le annyira, a külső hatásokkal szemben azonban egész jól szigetel. Nem áthatolhatatlan, de egy darabig biztosan kitart. Így igazából nem kell senkinek lemaradnia és mi is tudunk haladni amerre kell.
Kicsit talán büszke vagyok, hogy Ivor a lehető legjobb arcát mutatja, mindenkivel simulékonyan beszél, támogat engem is és próbálja nyugtatni a kedélyeket Peter körül. Számomra persze nem idegen és nekem semmit sem kell bizonyítania így csak naívan reménykedem, hogy mindenki más is meglátja benne a jót, nem csak azt, hogy milyen erős és mennyire hasznukra lehet. Én már eléggé beletenyereltem az eljegyzés dologba is, így egyelőre maradok a dalnál, bár igazából az, hogy Dane még mindig nem a nevén hívja picit piszkálja a csőrömet. A gyermekeim apja... nem "az idegen". Egészen biztos vagyok benne, hogy nem a memóriájával van probléma, csak nem hajlandó a nevén nevezni és ez eléggé taplóság, de igazából Dane-nek mindig is furcsa stílusa volt, csak átlendültem rajta, mert abban reménykedtem, hogy a szíve mélyén jó és megbízható barát. És ez így is van, amikor a babákkal teherbe estem és rosszul lettem azonnal ott volt segíteni, erre tisztán emlékszem. Csak... miért nem tudja mindig ezt az arcát mutatni? Belefeledkezem a játékba, kicsit összemosolygok Dane-nel és Dorinával, hiszen utóbbi dúdolni kezd és persze mindenkivel, aki végre felemeli a fejét és egy kicsit pozitívabban áll hozzá az egész helyzethez. Persze azt nem láthatom, hogy Sophia ahelyett, hogy felderülne sírni kezd, de azt már annál inkább, hogy valami kezd összeállni az eddig idilli környezetben. Picit megtorpanok, de az évek és a rutin ott van a kezemben és a pengetést nem hagyom abba. Egyáltalán nem kötöm össze, hogy az én mágikus dallamaim vonták fel a figyelmet ránk. Éppen ezért eszembe se jut, hogy abba kéne hagyni, sőt, ahogy valamilyen szellemformák rajzolódnak ki csak úgy érzem, hogy még inkább szükségünk van az egészre. - Jól sejtem, hogy... nem egy barátságos fogadó bizottság érkezik? - kérdezem kicsit elpislogva elsősorban Dane felé, hiszen ő és Peter vannak hazai pályán, de a friss farkasunk éppen olyan zavarodottnak látszik, mint bárki más. Lehet, hogy én nem vagyok komoly harci mágiákkal megáldva, bár a dalmágia igencsak sokoldalúbb, mint ahogy hinnék, de amikor Sophia kiadja az ukászt, hogy induljunk meg és láthatóan maradni akar ahelyett, hogy elsietnék mellőle inkább lemaradok. Biztosan van olyan mágia, amivel Dane is hősködhetne, hogy átadja az erejét a szerelmének, de én vagyok az, aki a bárdok dalával ezt könnyedén megteszi. Már ha Sophia nem zárja ki a segítséget minden erejével, ahogy a kedvjavító dalom nagy részével is tette. - Engedd meg, hogy segítsek, kérlek! - mondom gyorsan, és ugyan a kezét nem foghatom meg, hiszen pengetek, de csak egy-két lépéssel mögötte állapodom meg és a dal egészen megváltozik. Ehhez nem elég, hogy csak pengessek, énekelni is kezdek, kristálytiszta hangom úgy duruzsol Sophia fülébe, mintha egészen egyszerűen a fejében szólna.
- Melletted leszek, mindig és örökké, így válok erőt adó üstökössé, hallgasd dalom, lehessek én a forrás, engedd, hogy elvigyen a féktelen sodrás...
- énekelem, ezzel nyilvánvalóan felhívva magamra a figyelmet, de képtelen vagyok csak úgy elszaladni, míg Sophia a képességét használva kockáztatja az életét. Talán butaság, de engem mindig is az érzelmeim vezéreltek és ez már sosem fog megváltozni, még úgy se, hogy két aprócska élet vár haza. Persze, hogy nem feledkezem meg róluk és nem is szándékozom az öngyilkosságba szaladni, de hátra hagyni sem a barátnőmet, még ha nagyon is nehezen indult is a kapcsolatunk.
// Dalmágia (mester látványmágus, hangmágus): Manafolyam, a látványmágus egy vagy több társának tud erőt átadni, felerősíteni a varázslataikat, képességeiket, részben a dalmágiának köszönhetően, részben a saját mágikus energiáiból, ha túlságosan sokáig játssza a dalt. //
Tényleg úgy érzem, hogy a legjobb az lenne, ha visszafordulnék, csak hát már nem tehetem meg. Mindig is szeszélyes voltam, de most rettenetően megbántva érzem magamat. Szomorú vagyok és elkeseredett és kezdem úgy érezni, hogy a mi barátságunk képzeletbeli tányérjából nem csak lepattant néhány darab, hanem most már egyenesen ripityára tört, amit ember legyen a talpán, aki képes lenne megjavítani és talán Peter jól sejti, itt már nem elég egy szimpla bocsánatkérés, hiszen én már így is olyan sok mindent nyeltem le neki. Miatta indult a hullámvasút, miatta bukkant fel az a Lorelai és ásott el és kerültem bajba. Mindig rosszallóan vette a kapcsolatomat Danenel, amit valahol értettem is az elején, de most meg előrukkol azzal, hogy Joyce-szal van, aki meg akart ölni? Dane lehet, hogy nem a legjobb ember, de sosem akart bántani engem, sőt Petert se és persze mindezek mellett még az igazat se mondta el. Nem tudom, hogy ezt hogyan lehet helyrehozni, főleg hogy még mindig ő fúj ránk, amiért Dane megkérte a kezemet. Mintha még mindig féltékeny lenne, mert úgy tűnt már egy ideje, hogy a barátságunk olyannyira nem is jelent neki sokat. Ezért maradok le inkább és nem foglalkozom a világítótoronnyal sem, és még Jade kellemes dala sem képes áthatolni igazán a pocsék kedvemen. Csak annyit ér el, hogy kicsit felszakad a feszültség és legördül néhány könnycsepp, amire a partra érünk, ahol aztán úgy fest nem lesz annyira könnyű dolgunk, hiszen hirtelen még többen leszünk, mint voltunk és ebből a még több-ből egy jó része nem éppen élő. Én nem gondolom, hogy ez varázslat lenne, amit egy finitével meg lehet akadályozni és azt se tudom, hogy ennyi szellemmel én vajon kezdhetek-e bármit, de megpróbálom. - Próbáljatok meg bejutni... - pillantok Danere elsőként, hiszen ő áll mellettem és a fene tudja, hogy mire megyek a képességemmel, hiszen még nem gyakoroltam olyan sokszor. Arról nem is beszélve, hogy a magabiztosságom most valahol a béka hátsója alatt van két méterrel, pedig eddig se erről voltam híres. Megpróbálom hát elzavarni őket, egyszerűen csak arra koncentrálva, hogy eltűnjenek. Sokan vannak, és talán esélytelen, hogy ennyi szellemre tudja egyszere hatással lenni, de azért megpróbálom. Csak akkor állok le, ha már nem bírom, de ha kell akkor egyesével tűntetem el őket, amíg el nem érik a partot. Hátha azért valamennyit Dorina hátrátatása is hat és persze még mindig nem tudjuk, hogy Ivor mire képes pontosan. Lehet, hogy neki csenttintésre megy, ami nekem küzdelmes feladat és akár még az orrom vére is eleredhet a koncentrálástól.
//Kísértetvadász III. Képesek erős ártó szellemeket is elűzni, vagy az akaratukat rájuk kényszeíteni. //
Valóban csak véletlen keveredtem a csapathoz. Nem is feltétlen a legerősebb, és legjobb képességű tagnak tartom magam. Hiszen eddig jóformán burokban éltem. Mégis szeretnék egyszerre hasznos tagja lenni a kis csoportnak, és mindenkivel jóban lenni. Elvégre mindenkinek szüksége van barátokra. Mégsem tudom teljes bizonyossággal hogyan közeledhetnék a többiek felé. Talán Jade az, akivel a legkönnyebben, és leggyorsabban megtaláltam a hangot. Hiszen ő olyan nyílt, és kedves mindenkivel. Ami Petert illeti, nos talán csak a bűntudat miatt érzem kissé kellemetlenül magam mellette. Hiszen bár felnőtt férfi önálló döntésekkel, mégis úgy érzem, hogy én sodortam bajba, ami miatt most még nehezebb lett a kapcsolata a többiekkel. Ami pedig a Dane, Sophia, Ivor hármast illeti, alig tudok róluk valamit. Leginkább csak, amit Jade elárult a repülőn, már amikor nem aludt. Szóval jelenleg leginkább csak olyan passzív szemlélőnek érzem magam, talán picit még a saját hasznosságom is kérdéses. Minden esetre igyekszem lépést tartani, gyorsan átöltözni, és ahogy elindulunk a Golf-klub mellett, leginkább Jade mellett haladni. Ahogy előkerül a gitár, és az a különös dallam, valahogy mintha egy fokkal jobban érezném magam. Ténylég buzdítóan, és bátorítóan hat, noha ezt nem nagyon tudnám szavakba önteni. Talán csak fogékony vagyok a zenére. Noha még soha életemben foglalkoztam dalmágiával. Legfeljebb csak hallottam róla, hogy létezhetnek bizonyos hangmágiák. Valahogy késztetést érzek, hogy halkan dúdolni kezdjek a gitár dallamával együtt. Igazán szívesen csodálnám a partot, és a környezetet. Sajnos azonban az idill hamar tovaszáll. Sok mindent láttam már, vámpírokat, vérfarkasokat, sárkányokat, és még azoknál is veszedelmesebb lényeket, ilyen-olyan alakokban megnyilvánulni. Ám támadásra kész szellemlényeket, vagy miket aligha. Nyilván védelmeznek valamit, tehát jó nyomon járhatunk. Bestiamesterként az első gondolatom az általános felállás lenne, miszerint valaki pajzsbűbájt alakít, míg a többiek ártalmatlanná teszik a lényeket. Ám bár sokféle pajzsbűbájt ismerek, olyat nem, ami biztosan védene a szellemek támadásaitól is. Így ha Peter taktikája a Finite-vel nem válna be, akkor más taktikához folyamodok. - Immobilus! - húzok pálcát én is. Noha nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez a varázslat hatni fog az áttetsző jelenésekre is, vagy pusztán a valódi testtel rendelkező lényekre hat. Minden esetre csak remélem valamelyikünknek sikerül valami hatásossal előállni, és nem csak felhergeljük azokat a nos, nem tudom pontosan miket.
//Immobilus: Mozdulatlanná dermesztő ige. Hermione ezzel teszi ártalmatlanná a 2. részben a kelta Tündérmanókat. //
Bármit is teszek, csinálok vagy mondok, szinte állandóan rosszul sül el, még abban az esetben is, ha mindebben a lehető legjobb szándékok vezéreltek. Eltitkoltam, hogy megharaptak? Igen. Mindezt pedig azért tettem, mert segíteni szerettem volna. Ha most fülem-farkam behúzva elkullogok, annak se lett volna semmi jó vége. Tényleg bíztam benne, hogy nem derül ki a titkom, hogy leszek olyan állapotban, hogy a csapat hasznára válhassak, de ezek szerint ismét csak negatív irányba visz mindenkit a jelenlétem. Pedig komolyan jót akartam, egyszerűen csupán rosszul alkalmaztam egy-két dolgot. Az életemet kockáztatva jöttem úgy ide, hogy még nem fejeződött be az átalakulásom és lassan kezdem úgy érezni, hogy csak könnyebb lenne a csapatnak a hiányom. Egyelőre viszont nem adom fel, hiszen részt szeretnék venni ebben az egészben, habár a kérdés, hogy Sophia és én ezek után képesek leszünk-e összedolgozni, továbbra is nyitott. A lány jelenlegi hangulatát elnézve egész szívesen használna élő pajzsként, hát úgy mindennel szemben. Jade hangneme hallatán szó szerint kirobban a szemöldököm a világűrbe, majd csupán felsóhajtok. Oké, talán rossz volt a hangnem, de a repülőút után már az is kész csodának számít, hogy nem repültem vissza egyenesen Anglia. Sophia jelenleg elég szótlan, ami kissé enyhít a légkörön, de továbbra is ott lebeg a levegőben részéről a NYírjukkiPetertésmindenkinekjobblesz-megoldás. Jó, nem hiszem, hogy ezek után is ártana számomra, ahogy én se tenném vele, hiszen az ő élete érdekében vagyunk itt és tényleg csak segíteni szeretnék, még akkor is, ha ezt jelenleg senki se képes elhinni. Egyelőre tehát nem tehetek semmi mást, csupán várni a megfelelő alkalomra, hogy bizonyíthassam számukra, miszerint tényleg nem a kis csapatot áll szándékomban belülről bomlasztani. Az odaúton Jade játszani kezd a gitárján, a zene pedig furamód megnyugtatónak hat számomra. Kedvem lenne odamenni Sophiához és elsimítani ezt a nézeteltérést kettőnk között, de amint az arcára pillantok, szinte egyből realizálom magamban, hogy ez még a dallam hatása alatt se lenne valami egyszerű falat számomra. Nem, tényleg sokkal jobb lenne megvárnom, amíg legalább oszlik valamennyire a vihar és bizonyítani tudok majd. Bármiben. - Ha most odamegyek és bocsánatot kérek tőle, akkor halott ember vagyok, hidd el - csóválom meg a fejem. Ha Sophia ölni lenne képes a tekintetével, akkor nyilván már a kövezeten hevernék, kibelezve. - Idő kell. Neki is és nekem is - fejezem be a mondandómat. A lány és én sose voltunk valami egyszerű viszonyban, de azért ennyire feszült légkört még nem sikerült egymás közt teremtenünk. Érzelmileg túlléptem rajta és noha még mindig bánt a tudat, miszerint Dane és ő egy párt alkotnak, már sikeresen beláttam magamban, hogy nekünk a féltestvérem nélkül se lenne közös jövőnk. Két külön személyiség vagyunk, ami az igazat illeti. Dane nemrég elhangzott mondatain - őszintén szólva - meg se lepődtem. Ebben a pillanatban csap meg egy fura érzés, majd automatikusan nyúlok én is a pálcám után. - Mi a fene ez? - morgom inkább csupán az orrom alatt, hiszen nem várok választ senkitől sem. Ha a varázslat időközben teljessé állna össze, abban az esetben igyekszem egy Finite Incantatemmel megszüntetni. Remélhetőleg sikerrel járok és abban az esetben folytathatjuk az utunkat. Bár, amennyire Lesliet volt szerencsém megismerni annak idején Lor és Dane beszámolóiból, nem lesz ennyire könnyű dolgunk.
(Finite Incantatem: Megszünteti egy korábban elvégzett varázslat hatását (pl. rontásét, átokét)
Meghökken, ahogyan Sophia enyhén szólva is magára veszi Ivor mondatát. Valóban, a lány bírja Laurana egykori képességét, holott ő maga nem vérfarkas, sem nem hibrid. A vérében mégis ott van a tudás, ami akár egyre jobban felszínre is törhet, Peter pedig mindezek ellenére konokul ragaszkodik a saját lelkivilágához, és ezt még Dane is átlátja, hogy a féltestvére sokkal kevesebb empatikus ösztönnel rendelkezik, mint ő. Hiszen Peter volt a kicsi gyerek, akit a szülei sem akartak terhelni, nem érthette, hogy miért keseredett meg a két család, míg Dane ezt már kiskamaszként nézte végig. A barátkozáshoz sem volt túl sok köze, hiszen nem volt neki elég, hogy Lorelai-t elvesztette, Sophiával egyre mostohábban bánt, s bár Dane nem állt volna közéjük, Peterben nem volt túl sok affinitás, hogy ne úgy kezelje Sophiát, mint egyet a sok névtelen lány közül. Talán ez lehetett az oka, hogy Dane-ben feltámadt az a védő ösztön, hogy kiállt a lány mellett. Azt kár is volt tagadnia, hogy idejekorán beleszeretett a barna szépségbe, ám a saját sötét titkai, a gyilkosságok egy ideig még éket vertek közéjük. Ám az, hogy a lány képes volt mindenféle manipuláció nélkül visszatéríteni arról az útról, amelyen lépkedett, azt jelentte, hogy Sophiának sem egy újabb rosszfiú kell, hanem valaki, akire támaszkodhat. Na nem úgy, mint Spencere, akivel csak barátok. Sokkal inkább a szív dolgaiban kereste Sophia azt a választ, amit Peter esetében sosem fog megtalálni. Van hogy az ellentétek vonzzák egymást, ám ebben az esetben nagyon is taszítják. Így hát amikor Jade különös módon felcsattan, ezúttal Dane is odaáll mellé. – Öcskös.. magad ellen vívod ki a sorsot. Ahogy az idegen is mondja, a csapat tagja lehetsz a hazugságaid ellenére is, ám ha továbbra is beszólogatsz, és úgy kezelsz mindenkit, beleértve Sophiát, mint egy darab szart, istenemre mondom, nem veszekedni fogok veled, eláslak élve.. – Él azzal a hasonlattal, ahogyan Lorelai tette Sophiával, ám míg a kis barnának megvolt az esélye, hogy kijusson onnan, Peternek már nem lesz. Dane összenéz Jade-del, amolyan fejcsóválva. Érthető, ha Peter pocsékul van, de teljesen szétrombolja a csapat egyébként is oly törékeny egyensúlyát. Ha Sophia, akinek az erejére építeni kell, ennyire maga alatt van miatta, akkor lehet, hogy bebukják az egészet, mielőtt még elkezdenék. Azért nem tudja megállni, hogy ne nevessen fel Ivor viccelődésére, más körülmények között ő maga is szarkasztikus lenne, ám a minisztériumban tett látogatás hittel tölti el, hogy a múltja ellenére kaphat még amnesztiát, s igenis olyan életet adhat Sophiának, amilyet a lány megérdemel. – Szép álom lenne. Mégis, ha a múltba kell utaznunk, akkor erre az időpontra jövünk majd vissza, és nem számít, hogy ki melyik szobában aludt volna.. – Bólogat az idegen kérdésére, aki a nyílt kártyákat ajánlgatja Peternek. Ezúttal Dane is amellett van, hogy titkok helyett csakis az összetartás lehet a megoldás. Szerencsétlen Dorina is csupán belekeveredett ebbe az egészbe, ám a sárkánygömb, amit szerzett, még jó szolgálatot tehet. Visszalép Sophiá-ja mellé, hogy miután mindenki gyorsan átöltözött, a golfklub mellett induljanak is el a világítótorony mellé. Egykor csónakkal kellett megközelíteni a félszigetet, ám azóta felnőtt varázslók és boszorkányok lettek. Visszamosolyog a dúdoló Jade-re, ám beleszimatolva a levegőbe, érzi, hogy valami nincsen rendben a parton, ahonnan indulhatnának. Mintha valami áttetsző állna össze a parton. Sőt több is. Lehet, hogy Jade mágiája hívta életre Leslie védővarázslatait? Egykori vérfarkasok szellemei lehetnek azok? A férfi máris húzza elő a pálcáját, a lelkek lehetnek vagy tucatnyian.. Más körülmények között hátraparancsolná Sophiát, ám a lány ha képes lehet ellenük hatni, mikor máskor, ha nem most?
Nem csak Dane az akinek nehezére esik bíznia az idegenekben. Számomra lényegében mindenki idegen. Jade számára mégis mindenki fontos a maga módján és szintjén, nekem pedig Jade bír jelentőséggel. És még csak azt sem tudom mondani, hogy kizárólagosan a kölykök miatt. Mégis próbálok lavírozni és ha tudom, úgy kivenni a részemet az eseményekből, hogy az a társaság javára váljon. Az idegrendszerem miatt nem szokásom kezet fogni senkivel amikor legelőször találkoztunk is vissza utasítottam, de ezúttal eltekintek ettől. Meg attól hogy többek között egy teljes repülő lenyomata van Dane kezén és túllendülve az ifósokkon viszonzom a gesztusát. Ha már ő vette a fáradtságot, nekem sem eshet nehezemre. Nem várom, hogy ne idegenként kezeljen. A bajtársiasságot nem lehet kierőszakolni, ahogy mást sem. - Úgy érted hogy az egész ügy megoldódik ma? Vagy a tárgy elő kerítése csak? - teszem fel a kérdést, azt pedig már nem teszem hozzá, hogy voltaképp ha odaát napokat is töltünk el, attól még megeshet, hogy tényleg még mára sikerül vissza időzítenünk magunkat. A lányok fiúk külön dologra csak vállat vonok. Ez esetben van egy tartalék szobánk és a harmadiknak mindkét szobában a pótágy jut. Nem mintha pihengetni vagy bármi ilyesmit terveznénk. Felteszem egy raktárt is bérelhettem volna a cuccainknak az sem változtatna semmin. De segond, ha így akkor így. Bele állok Peterbe egy kicsit, de igazából nem állt szándékomban ledominálni, csak közöltem vele a számomra tényeket. Mire nyitnám a számat, Jade vázolja a helyzetet és nem is óhajtom félbe szakítani így csak tartom a szemkontaktust Peterrel amolyan "ugye hallottad a hölgyet? Ne kelljen elismételnem" fejjel, de közben a szám sarkában egy büszke mosoly bujkál. Örülök, hogy Jade a sarkára állt és innentől nem nyel le mindent. Peternek meg valójában egy kicsit bele nézek a fejébe csak úgy suttyomban feltűnés nélkül. Amikor Sophia közbe szól, biccentek a lány felé egy kicsit mélyebbet. - Bocsáss meg. Ahogy mondod, rád sem jelent veszélyt. -ismerem el, hiszen a lány nem gyenge képességgel van megáldva. Aztán vissza fordulok Peterhez. - Látod, minden ellenére egy egész kompánia áll melletted valójában, hogy túl juss az első holdadon, szóval mi lenne ha nem vágnál olyan arcot, mint akinek megdöglött a kutyája? - teszem fel neki a költői kérdést. De ezzel igazából békén is hagyom. Nem áll szándékomban bosszantani. Legalábbis a szükségesnél jobban. Én mindent elintéztem amikor ide értem, ami annyira egyébként nem volt túl régen. Mivel én különösebben nem érzékelem a hőmérsékletet, így jelenleg megmaradtam egy fehér, nyaknál lazán fűzött, feltűrt ujjú vászon ingnél meg egy földszínű némileg erősebb anyagú nadrágnál a szokásos széles övvel meg egy régebbi bakanccsal. Peterrel karöltve előre megyek ha pedig megbontotta a talapzatot, segítek leszedni a maradékot a keresett tárgyról. Már ha ráakadtunk. Remélhetőleg nem sérül meg az a cucc. Bár gondolom valamiféle tárolóban van benne, nem csak úgy bebetonozva. Közben megüti a fülemet Jade hangja. Amúgy is állati érzékeny vagyok a dal vagy hangmágiára, úgyhogy az én hangulatomat például sikerül barátságosabbra billentenie. Ennek köszönhetően úgy döntök Peterrel érdemes lehet szót váltani. - Nézd, tudom hogy ez most neked nehéz lehet. Eddig vadász voltál, most pedig egy leszel azok közül akiket mindig is üldöztél... - mondom ki a nyilvánvalót. Persze a féltékenységes-ellenérzetes témát inkább szóba sem hozom. - De talán előnyödre is lehet hosszútávon. Viszont.. Dae-től azt kértem, hogy nyílt kártyákkal játszunk egymás előtt. És én is leterítettem a lapjaimat, mert így tudok leghatékonyabban segíteni. - hagyok egy lélegzetnyi szünetet. - Hidd el, te sem leszel kevesebb ha megteszed. Sosincs késő... -a levegőben ott marad a mondat folytatása: "..bocsánatot kérni." Persze lehet nem veszi a lapot és az egészet lepasszolja vagy csak jobban felszívja magát rajta. De remélem Jade hangja nála is azért kioldja kissé a feszkót. A törmelékeltávolítás után kíváncsi vagyok mit találunk. Netán egy lejárót valami pincébe, vagy tényleg csak egy elásott tárolót, benne azzal ami nekünk kell?
