2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden diákot, aki levelet kapott, sötét, fekete boritékban vérvörös pecséttel lezárt levelet, ez foglalkoztat. A levél igazán szűkmarkúan bánt az információkkal, ugyanis mindenki csak arról kapott tudomást, hogy egy fényűző, klasszikus álarcos bálra kaptak meghívást, Nezabar birtokán. A gyülekező az udvaron van, este, pontban hatkor, ezen a délutánon.
Néhány jellegzetesség még is csak akad a papíron. A négy sarkában négy tárgy apró, kecses rajza van. Egy varázslógömb, egy diadém, egy pókmedál és egy ősi kard.
A megérkező diákokra furcsa feszültség telepedik, mintha a mai napon az udvar nem is az ő udvaruk lenne, mintha a levegőben az idő ősrégi, kissé poros és kesernyés málló pergamen szaga terjengene...
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-10-25, 18:34-kor.
Tökéletesen egyetértek Jacobbal, mi itt döglődünk, mégis, férfiként kéne tűrnünk, hogy a majd’ fél tucat griffendéles lány már pattanna is fel, hogy továbbsiessen a tükörterem felé, ahol a további válaszokat sejtik. Én nem hiszek semmiféle plusz emlékekben, valahogy nem tudom elképzelni, hogy a jelenlegi szörnyűségeken felül, amiket korábban kaptam az élettől, még egyeket is el akarnék viselni. Most kezd sínre kerülni az életem, itt van Gemma, aki újra célt adott az életemnek, és ha ki tudom képezni, egészen jó csapat lehetünk. Ha Emmát is valahogy felvesszük gyógyítanak, akkor egész értelmes kezd lenni a szekciónk. Morgolódva tápászkodom fel, de azért egy hálás hunyorítást villantok még a gyógyítóm felé, majd folytatom az eszmecserét Jacob-bal. - De akkor nem tudsz egy rést nyitni megint ezen a téridő szöveten, hogy haza is jussunk? – Csak egy ötlet, de talán bevállhat. Úgy fest, hogy Amandine is szívesen kimaradna abból, hogy megmentsük a világot, és magunkat. Na jó, titokban azért szeretek hősködni, de nem válallnám fel ezt csak úgy mindenki előtt. - Ahha, jó ötlet, de ez nem csak rád érvényes. – Felelem még a másik fiúnak, és nem árulom be szegény Gemmát, miszerint ő halálosan retteg a vámpíroktól. Valamennyit már használt a roxmorts-i képzés, de úgy igazán gyakorlatban nem próbáltunk. Ez lesz az éles helyzet. Megindulunk, immár elengedem Gemmát, muszáj lesz a saját lábamon jönnöm. Emma jó munkát végzett, a sebszélek egészen könnyedén varosodni kezdtek, már nem kapkodom már olyan gyorsan a levegőt. Megmozgatom magamat, remélve, hogy nem fognak felszakadni. Átértünk a tükörterembe, de ott sehol semmi, és senki. - Gyűlölöm a tükröket. Be kéne törni mind.. – Indulok az egyik felé, és ha csak nem állít meg valaki, akkor szilánkokra fogom robbantani.
A történet elég meredek, de azért közbe érdeklődök, hogy a többiek - főként Minnie - jól vannak-e. Emma biztosít arról, hogy igen, jól vannak, de akkor vajon ők miért nem jöttek fel ide a két lánnyal? Érdekes és elgondolkodtató, de úgy gondolom, hogy biztosan oka van, és majd idővel kiderül és összetalálkozunk velük. Egyelőre nem ez a legégetőbb problémánk. A hopponálásra szinte mindenki leszól és lebiggyesztem az ajkamat. - Azért mondtam, hogy kicsit távolabb a kastélytól... - jegyzem meg, hiszen a Roxfortnál is van egy határ, ahonnan már bárki el tud hopponálni bárhova. Mikor a két lány - Emma és Gemma - beszélgetni kezdenek az angyal-vámpír Lauráról, igyekszem becsukni a fülem. Nekem ez már túl sok. Az ok, hogy léteznek vámpírok, bár nem vállalják fel nyíltan, jól elbújnak a sötétbe és igyekeznek úgy élni, mintha nem is léteznének. Pontosan ugyanúgy, ahogy a vérfarkasok is így elbújnak. Milyen naiv vagyok, hiszen velünk is van egy... Andrew visszakérdezésére kicsit lesütöm a szemem és bocsánatkérően nézek rá. - Hát úgy gondoltam, hogy napestig. Pihenjetek persze, amennyit szeretnétek, csak ez legyen a következő lépés... - próbálom kimagyarázni magam. Valóban kíváncsi vagyok a tükrökre, és a "másik énemre", de azt sem várom el a két fiútól, hogy megszakadva kövessenek minket. Várakozóan dőlök neki a falnak, egy pillanatra el is felejtve az árnyékomat, és kérdőn a lányokra nézek, hogy akkor menjünk, vagy pihengessünk. Jacob megjegyzésére a bátor oroszlánok és csúszó mászó kígyók hasonlatra csak megforgatom a szemem és sóhajtok egyet. Nem igazán ilyesminek szántam a dolgot, de hát ez van. Hogyha megindulunk (akár fél órával később), akkor Emma mellé lépek. - Ne haragudj, hogy... izé... Nem ismertelek fel. Hirtelen berohantál és... - sütöm le a szememet bocsánatkérően. - Nem igazán tudom még felfogni ezt az egészet... - nyögöm a szavakat, végül sóhajtok egyet és előveszem a pálcám. Jobb felkészülni, minthogy váratlanul érjen minket valami. A Tükörteremhez érkezvén egy darab tükröt sem látok, így értetlenül nézek a két lányra. - Hát... Nincsenek. Oké, akkor viszont keressük meg a többieket. - merül fel az újabb ötlet. Én személy szerint nyugodtabb lennék, hogyha teljes lenne a csapat és talán az ő információjukból közösen kitalálhatjuk, hogy mi a fenét csináljunk.
Emma és Jacob szóváltásán kuncogok egy kicsit, de nem állok ki egyikük mellett sem, úgy tűnik, lerendezik maguknak. Isabella kérdésére elhúzom a számat. Már majdnem megszólalnék, hogy azért nem mindenki tud hopponálni, de aztán eszembe jut hogy bár nem tudom pontosan mindenki évfolyamát, a legtöbben alighanem már nagykorúak. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki még nem esett túl ezen. - Egyetértek Emmával. Nagyon valószínű, hogy le van tiltva a hopponálás, mint a Roxfortban... Bár amilyen elhagyatott a hely, simán lehet, hogy már nem érvényes a varázslat. Azért én nem próbálnám meg. - Értem, hogy Isabella nagyon haza akar jutni, de még csak most ültem le, így nem nagyon van kedvem rögtön feltápászkodni. Hogy aztán ne is beszéljünk a fiúkról, akik úgy látom jóval rosszabb állapotban vannak. - Biztos még nem volt ideje megváltoztatni a nevét. Alighanem inkább azzal volt elfoglalva, hogy leigázza a világot. Andrew mégis feltápászkodik, és úgy látszik, mindenki beleegyezik a távozásba, bár nem én vagyok az egyetlen, aki nem örül neki. - Nemár... Olyan jót ültem itt. - De egyedül biztos, hogy nem maradok megint, szóval ha mindenki megy, akkor kelletlenül ugyan, de megyek velük. - Jól vagy? Segítsek valamit? - fordulok azért Jacob felé. Andrewt is kérdezném, de őt Gemma szorgosan támogatja, úgyhogy nem látom szükségesnek. Mivel én is tudom az utat, így Emmával együtt levezetjük a csapatot a folyosóra, ahol... nincsenek tükrök. Szemöldökráncolva nézek körbe. - Hát, ööö... eddig itt voltak. Azt hiszem, mindenki látja, hogy mostmár nincsenek... - Ennyi erővel maradhattunk volna fent is, de ezt a kommentet a béke érdekében egyelőre lenyelem. - Lehet, hogy Shawn és Laura vitték el őket?
Ahogy lassan tisztul a feje, beletúr a hajába, és Emma után szól. - Ne haragudj. - nem mond többet, bár tény, hogy komolyan gondolja, amit mondott. És persze egy percig se vitatta, hogy Emma mentette meg, éppen ezért nem is érti, min akadt ki a lány. Ő a varázstárgy mellett szólalt fel, nem a gyógyítót szidta. De nem akar most női hisztériákkal foglalkozni. Amandine kimondja a nevet, és többen is, és Jake agyában olyan ismerős ez a név. Shawn.. Shawn Griffin... Griffin.. Sawn Griffin.. Shanna Griffin.. idegesen pattannak ki a szemei, és áll el a lélegzete és a szívverése egy pillanatra, miközben a medált megszorítja a kezében, majd határozott mozdulattal zsebre vágja. Nem, az lehetetlen. Nem lehetséges. Biztos, csak félreértés,bár tény, hogy nem a leggyakoribb név, de a kettő nem lehet azonos. Hiszen ismeri Shanna apját, és a családját is. Ez pedig egy teljesen más világ. Beletúr a vállsebébe, és idegesen felszisszen a fájdalomtól. De nem álmodik, ez a valóság, bár egyre jobban kezd hasonlítani egy rémálomra, egy igazi lidércnyomásra. Ahogy a vállát fogja, elkezd benne valami pulzálni, valami mély, ősi dolog, és amíg Andrew beszél, és hozzá fordul a kérdésével, egyszerűen, vagy inkább lassan, tápászkodva, de feláll, és már nem támaszkodik. A lábai megremegnek, de látszik, hogy elszánt. Kihúzza magát, és felszegi a fejét, ahogy háztársára pillant. - Én nyitottam meg a rést, de nem tudom, hova vezet. Egy időre elűztem, idő lesz, amíg kijut onnan, ha túlélte a zuhanást. Ki tudja mi várt rá. - aztán Gemmára pillant, és megvillant egy halvány félmosolyt. - Igaz, de jelenleg ez az egyetlen fegyverünk. Amíg nem öl meg, addig nem lesz baj. Ha meg igen.. - egy pillanatra elakad a szava, majd a meginduló Griffendélesek után néz. -Azt hiszem felesleges találgatnunk, a csapatjátékos oroszlánok megindultak, úgyhogy a sebzett kígyóknak nincs más választásuk, mint utánuk csúszni. - hangjában érződik az enyhe él. Igen, a hős, összetartó, csapatjátékos Griffendélesek pattognak, mert a Mardekárosok a halálukon vannak, és kértek 10 perc pihenőt. Nagyon lovagias és hősies tett hátrahagyni a sebesülteket, főleg egy ilyen veszélyes helyen. De nem mond többet, vagy morog, mert ahogy elnézi, lassan magára marad, és egyedül kell megbirkóznia a sebével, meg a fájdalmaival. Nyakkendőjével felköti a kezét, hogy ennyivel is enyhítse a vállseb fájdalmát, majd Andrew és Gemma mellé lép. - Ha vámpírfogam és angyalszárnyam nőne, gondolkodás nélkül lőjetek le. - hangja szikár, egyszerű, érzelemmentes. Lehetetlen kitalálni, hogy komolyan gondolja, vagy sem. Ha a többiek megvannak, akkor elindul azokhoz a bizonyos tükrökhöz, nem gondolva, hogy sosem érnek oda, ahova.
Zidár, másik sík, minden van itt, hirtelen azt sem tudom, hogy mit mondhatnék, hiszen mindenki mond valamit és úgy érzem nem sok értelme van, ha még én is hozzáteszek, Andrew viszont biztosan érzi rajtam és láthatja is, hogy az ujjaim görcsösebben szorulnak ökölbe, mint eddig, már csak a miatt is, hogy Emma újból azt a lányt emlegeti, a vámpírt, aki még a fogait is megvillantotta és még repülni is tud, ha szárnyai vannak. Mégis milyen esélyem lenne egy olyan lány ellen, aki nem elég, hogy vámpír, még angyal is? Arra koncentrálok, hogy összeszedjem magamat és úgy teszek, mintha csak Andrewért aggódnék. Talán tényleg a lenne a jó, ha kiderítenénk kik is vagyunk itt, vagy mi közünk van ehhez az egész helyhez, mint hogy itt tanakodunk. - Én se hiszem, hogy csak úgy el lehet menni innen, ha ezt se tudjuk hol vagyunk és jobb ha utána járunk a dolgoknak, mielőtt az a Shawn visszatér. - akármennyire is nem túl főgonoszos a neve, de ettől még egyértelmű, hogy meg akart minket öletni, szóval a nevétől függetlenül nem vagyok oda érte. Mégis újra Jacobra pillantok, amikor Andrewnak segítek, hogy fel tudjon tápászkodni. - Egyáltalán honnan tudod, hogy bízhatsz benne? Segített, de... kiszívja az erőd. Én vigyáznék vele a helyedben... nincs rád jó hatással. - Emma segíteni akart és majdnem nekiugrott a medál miatt, nem hiszem, hogy okos döntés túl sokat foglalkoznia vele. Jó eséllyel nélküle végünk, de attól még lehet veszélyes és lehet rá rossz hatással is, hátha ezt belátja, akár csak majd idővel is. Egyelőre viszont én magam is elindulok kifelé, egyetértek, tudni akarom én is, hogy mi ez az egész, és kik... az alteregóink, vagy kiknek vagyunk az alteregói.
[Emelet: Gemma, Jake, Amandine, Bella, Andrew, Emma ->úton Tükörfolyosó felé]
Az arcomból először kiszalad a vér, aztán olyan erővel vörösödök el, hogy egy, hogy egy rák is megirigyelné. Vérig sértve mordulok Jacobra, ami egyáltalán nincsen összhangban karcsú, kecses mivoltommal, a kezeim ökölbe szorulnak, és képtelen vagyok megálljt parancsolni a számnak. - A te kis satnya életeden pedig én segítettem az előbb, te hálátlan majom. - vágom oda neki, és olyan lendülettel csörtetek el, hogy még jó darabig ne várjon tőlem semmilyen segítséget. Na jó, öt percig, mert ha baja lenne úgy is segítenék. De az indulat úgy elkapott, ha nem lenne sérült már egy hatalmas pofonnal csaptam volna a falhoz. Nem adom jelét, hogy aggodalommal tölt el, mikor Andrew felszisszen, de azért a szívem eléggé elkezd kalapálni. A pálcámmal tudok néhány gyógyító trükköt és itt van a ritka képességem is a kézrátételes gyógyítással, de nincsenek nálam az eszközeim, a bájitalok, kötszerek, főzetek... Mi van, ha legközelebb nagyobb baj történik? Minden esetre a kétségbeesés nem látszik az arcomon, megtanultam, hogy a beteg előtt nem tanácsos adni bármilyen jelét a bizonytalanságnak. Csak szépen gyógyítgatom, beszámolok mindenről, majd kis biccentéssel ellépek mellőle, mikor megtettem, amit meg tudtam tenni. A sebek összehúzódtak, de mindegyik heg igen érzékeny. Igyekszünk szépen összeegyeztetni az infó morzsákat, ami nem lesz egyszerű. Bella aggódására gyorsan reagálok, így is elég feszült a helyzet, ne higyje azt senki feleslegesen, hogy baj történt. Elég a valós baj is. - Persze, meg van, mármint... fizikailag. Lelkileg nem annyira. Viszont... Egészen biztos vagyok benne, hogy hiába akarnánk hoppanálni, nem lenne hova mennünk. Tudod, másik univerzum. Meg hát, ha ez egy iskola, akkor le van védve, ugyanúgy, mint a Roxfort. Kicsit bólintok Gemmának. - Egészen biztos, hogy az a srác volt az. Shawn Griffin. Milyen név ez egy főgonosznak? - ráncolom össze kicsit a homlokom, aztán elvetem a buta gondolatot, hogy ezzel törődjek. Amandine részét is meghallgatom, még jócskán van mit egyeztetnünk, és ahogy a lány befejezi és felel Gemma kérdésére is, kicsit vonakodva szólalok meg. - Azt hiszem... egy kicsit fel is vágott. Színpadiasan ledobta a gönceit és megvillantotta fogát-szárnyát, hogy mennyire felsőbbrendű hozzánk képest. - fűzöm még hozzá, bár én sem értem pontosan, hogy mi volt az a beszélgetés. Mindenki kicsit várakozóan toporog, egyedül Jacob jelentette ki, hogy ő maradna, ezért én nagyon is biztos vagyok abban, hogy mennék. - Lehet, hogy nem bölcs döntés szétválni, de én meg akarom találni azt a másik felem, vagy mim. Tudom az utat a tükrökhöz, aki akar jönni, mutatom az utat. - ajánlom fel mindenkinek, és ha meg van a csapat, ki marad, ki jön, akkor elindulok a lépcsők felé, egyenesen a tükörfolyosóhoz. Nem sejtve, hogy a tükrök már elvándoroltak onnét és csak hűlt helyüket találjuk...
- Nem, egyik sem esik útba - sóhajt Minnie lemondóan, amikor konstatálja, hogy nem tudja őket lebeszélni a tükrös kalandról. Stella ötletére megrántja a vállát. - Nem hiszem, hogy tudok most aludni... De ha nektek megy, akkor áldásom rá - feleli, látszik, hogy tényleg nincs baja az ötlettel.
Bárcsak lennék olyan állapotban, hogy macsón, szemrebbenés nélkül tűrjem a fájdalmat, de amikor Emma hozzám ér, elkínzott arccal szisszenek fel. Az a jégörvény szó szerint húsbahatoló volt, örülök, hogy egyáltalán nem sérült belső szervem, akkor a griffendéles szépség semmire sem menne velem, hiszen lássuk be, még nem nézem ki belőle, hogy olyan komoly medimágus lenne, aki pusztán az ujjaiból kiáramló energiával a halálból is vissza tud hozni valakit. Viszont hálásan emelem fel az irányába a hüvelykujjamat, hogy köszönet a tettéért, és azt is értékelem, hogy szótlanul hallgat minket, nem csak hogy nem szól közbe, nem is jön zavarba, hogy bútordarabnak tekintjük. Beszéltünk róla Gemmával, hogy egyszer bővítjük a csapatot, hát most felmerült bennem, hogy egy gyógyító nem árthat, ráadásul a lány úgy fest elég kedves is még mellé. Na majd még egyeztetünk a „szívtárssal”. - Akkor ebben sosem fogunk egyetérteni. Nem értem, hogy miért kell játszanod állandóan a hőst. Én sem vagyok az, te meg pláne. – Nem akarom most leszúrni, főleg nem Emma előtt, de miért nem aggódhatok én jobban érte? Már elég régóta veszem fel a harcot a sötét mágusokkal, ő meg lássuk be, egy nyomozó kislány, aki szép kosztümökben, és szolid sminkben kéne, hogy a minisztérium elé tárja a zavaros ügyeket. Na nem mintha lenézném, de azt hittem, így egyeztünk meg. Emma közben belefog a beszámolóba, így fájdalmak közepette alig jön át, hogy miről volt szó, csak a szőke gonoszlelkű fiú, aki megragadt bennem. Amandine mondatára viszont elhúzom a számat, nagyon nem úgy érzem, hogy győztünk volna. Csoda, hogy élünk. A másik három meg rendben van? Akkor ők miért nem tolják ide a képüket? - És akkor most legyőztük ezt a Shawnt, vagy valami éteri síkon kevergeti a matériát, hogy visszatérjen, és elvarrja a szálakat? Te nyitottál rést a téren? – Bámulok hitetlenekve a háztárs Jacobra, nekem ez az egész ügy kezd túlságosan is komollyá válni, ez már nem csak egy szellemkastély, ahol megszüntetjük az átkot, és mindenki boldog, hanem valami világméretű konspiráció kezd el kibontakozni. Hol itt a veszélyességi pótlék? Mondjuk Gemma reklamálhatna a minisztériumnál, ő lesz ott alkalmazott, nem pedig én. Visszateszem a fejemet, egen, a regeneráció nagyon nem ártana.. – Ha csak ücsörgünk? – Kérdezek vissza Bellánál, úgy fest, ő nagyon jól van, ha képes a nevünkben beszélni. Feltápászkodok végül, legyen úgy, ahogyan a hős griffendélesek mondják. Megmozgatom a tagjaimat, szó szerint recseg-ropog mindenem, és ha már a lány ennyire magabiztos, akkor rásandítok, és várom a világmegváltó ötletet, hogy mit csináljunk.
Jól esik a támogatás mind Andrewtól, mind Emmától, és küldök is nekik egy kissé félős, hálás mosolyt. De a hatalmas információ áradat nem szűnik, és hamarosan Emmáék is elmesélik, hogy ők mit is éltek át odalent. úgy tűnik, hogy a Főgonosszal (gonoszokkal?) mi találkoztunk, és mi szívtuk meg jobban. Jacob és Andrew is kezdi összeszedni magát, és az én nyakam sem fáj már annyira kegyetlenül, bár a nyelés és talán a beszéd is nehezen megy. Persze lehet, hogy meg kellene nyugodnom, nyugodtabban venni a levegőt és nem három oktávval magasabban beszélni az ijedtségtől. Gemma és Andrew beszélgetést nem hallom, kicsit távolabb állok tőlük, kb egyedül a faltól távolabb, a hármas és Jacobék között. Amandine kicsit furcsán néz rám, mikor megkérdezem, hogy jól van-e, de végül is válaszol. Nem értem miért olyan meglepő, hiszen velünk volt és egyszer csak eltűnt. Az ilyesmi azért feltűnik nekünk. Nem szólok semmit, csak kipréselek felé egy mosolyt, majd mikor Emma mesélni kezd, figyelek rá, felé fordulok és lassan eltátom a számat. Nem is tudom felfogni a sok információt, amiket közöl velük. Tükrök, és Minnie beszívott egy szőke lányt. Hogy mit csinált? - És jól van? - szúrok közbe Minnire célozva. Aztán persze a Mardekáros lány is hozzáteszi az ő tudását és verzióját a dolgokhoz, valamint Jacon is elmondja, hogy mi is az a varázstárgy. Mentálmágia. Tükrök. Hasonmások. Gyenge lenyomatok. Igyekszem feldolgozni a sok információt, de kezdem ismét szarul érezni magam és érzem, hogy a könnyeim megint kezdenek utat törni. Haza akarok menni. Eljöttünk ide, egy bálra, ahol végül is meg akarnak ölni minket, és ha valamilyen csoda folytán sikerül is megmenekülnünk, meg kell mentenünk az univerzumOKAT. Őrület! Legszívesebben a falba verném a fejemet, de attól is félek, hiszen az árnyékom bármikor újra éledhet. Vagy nem? Fogalmam nincs... - Nem lehetne megpróbálni hoppolnálni valahol a kastély területén kívül? - teszek fel egy kérdést, ami vélhetőleg annyira baromság, mint az Invito medál. Nyilván ha ez a valaki - Shawn? - képes arra, hogy elpusztítja a világot, képes arra is, hogy letiltsa a mozgást a kastély területén. De talán pont a legegyszerűbb dolgokra nem gondol a hatalmas mágus. - A biztonságos hely jónak hangzik, de valamit úgyis kell csinálnunk majd, úgyhogy lehet tényleg jobb lenne megkeresnünk a tükrökben saját magunkat. Vagyis a másik énünket... - húzom el a számat kérdőn. - Akkor nem fogunk hazajutni, ha csak ücsörgünk és várunk, úgyhogy... - megvonom a vállam. Elég bátor döntés tőlem, hiszen az előbb még totál sokkos állapotban hallgattam a történeteket, ezt az őrült horror sztorit. De arra én is rájövök, hogy nem ülhetünk ölbe tett kézzel, hanem valamit tennünk kell. Lehetőleg minél hamarabb. Szóval ha valaki megindul a tükrök felé (akár pár perc múlva), vele tartok.
Kicsit váratlanul ér Isabella kérdése, ami alighanem látszik az arcomon, de néhány pillanat meglepetés után válaszolok. - Aha, jól vagyok. Hárman még lent maradtak átbeszélni a dolgokat, de hozzátok képest ők is tökéletes állapotban vannak. Volt valami furcsa srác, aki kivezetett a teremből, le a tükrökhöz... - Itt elhallgatok, és hagyom, hogy Emma átvegye a mesélés fonalát, kényelmesen elhelyezkedve Jacob mellett. Az érintés sem zavar, amilyen sok hülyeség történt ma, jól esik a baráti köszönés. Először mérges voltam, hogy nem jöttek utánam, de úgy látszik, nem igazán van jogom szólni mert én jöttem ki a legjobban ebből az egészből. - Még mindig éltek, úgyhogy szerintem ez győzelemnek számít - válaszolok Andrew kérdésére, pedig nem tudom, pontosan mi történt az ő oldalukon. Ideje hozzátenni Emma meséjéhez azt, amit én tudok. - Szóval, ez a sötéthajú srác kivezetett a bálteremből egy tükrökkel teli folyosóhoz, aztán ott hagyott. Belenéztem az egyik tükörbe, és a tükörképem helyett egy szőke lány volt ott... Nem ugyanaz aki beleolvadt Minnie-be, hanem egy másik. Volt egy macskája is. Mikor közelebb nyúltam, beszívott a tükör, és valami hálószobában voltam, ahol a lány mutatott egy nagy festményt... Ott volt körben a négy alak, azt a medált is láttam, és mögöttük a szirten állt a szőke fiú... Shawn? Könyve is volt, ahogy Gemma mondja. Miért szőke mindenki? - Minél tovább mesélem, annál kevésbé van értelme, de mégis igyekszem jól felidézni a festményt, és hogy mit láttam rajta. - Azt mondta, hogy nekünk kell megállítani ezt a fiút, Shawnt, mert ők már elkéstek. Az angyalszárnyas csaj valami régi nevekről is beszélt, amire állítólag ti majd méltók lesztek. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem tudok róla hogy lenne másik nevem. - Gemma kérdésére megvonom a vállam. - Kicsit úgy érződött, mintha tesztelne bennünket. Mikor visszaértünk a bálterembe, azt kérdezte, mi tartott ilyen sokáig? De a kínzás részénél nem voltam ott, úgyhogy passz. Én nem rohanok most rögtön sehova, de az lenne a legjobb ha minél hamarabb megtalálnátok a tükörképeteket, hogy többet tudjunk meg... Hiszen nekem meg Minnie-nek is mondtak valamit a lányok.
- Az a varázstárgy mentette meg valószínűleg a te kis satnya életedet is.. - leheli oda a lánynak, talán nem annyira kedvesen, majd egyszerűen elteszi, ha még elől van, a kendőbe csavarva, és hagyja, hogy Emma elmenjen. A fiú nem tud sokat, de annyit igen, hogy ez a valami nem kerülhet máshoz. Amandine érkezésére elmosolyodik, és ahogy a lány finoman megböki a cipője orrával, ő ép kezével, vagyis jobbjával végigsimít a lány alsó lábszárán, viszonozva a köszöntést. Emma hosszú története után csak sötét szemekkel pislog fel a társaságra, majd Gemmára, aki felé aprót biccent is. - A medál egy zidár. Egy ősi hangszer, amit valahogy mentálmágiával, okklumenciával, legilimenciával lehet kezelni, és képes megnyitni réseket térben és időben. Nem tudom, hova küldtem Shawnt, mert nem vagyok profi ebben a varázstárgyban. De de Sovalon Úrnő azt mondta, hogy használjam. Ő volt a lány, akivel lent is találkoztunk. - meséli el az ő, apró részét. Igen, végzett Shawnnal, egy időre, és valószínűleg azért tűntek el a többiek is. Aztán hátrahajtja a fejét, és lazán beletúr vörös hajába. - Ha úgyis itt maradunk még egy darabig, akkor nem futnék annyira a tükrökhöz, ha nem bánjátok. - jelzi ezzel, hogy ő is haza akar menni, de ha erősödniük kell, még csak lenyomatok, és itt valami nagy guzmi van, akkor nem roncsként kellene lemenniük, hanem egy kicsit megerősödve. Legalább egy tíz percig Jacob még szívesen ücsörögne itt.
Jacob felcsattanásán azért meglepődöm kissé. Tény, hogy az a medál segített nekünk, hogy még egyáltalán életben lehessünk, de valahogy úgy érzem nincs rá épp a legjobb hatással, Emma csak meg akarta nézni, ahogyan én is tüzetesebben megvizsgálnám ezek után, de egyelőre jobb, ha nem bolygatjuk a dolgot, főleg azok után, amik történtek. Le kellene higgadni mindenkinek, elsősorban persze Isabellának, mert ő finoman szólva is hisztérikus. - Ebben egyetértünk. - motyogom oda még Jacobnak, mielőtt segítenék Andrewt felpakolni az asztalra. Na igen én sem hiszem, hogy itt bármi is biztonságos lehet, csak ha sikerül eltűnni innen, de kétlem, hogy az könnyen menne. Amandine érkezésére azért megnyugszom, legalább ő is rendben van, ez is valami. - Jól sejted, tényleg jobb, és fogalmam sincs Isabella. A srácot Jacob tüntette el, vagy a medál. Tudod, hogy egyáltalán mit csináltál, vagy... csak úgy jött? Bár akárhol is van, jobban járunk, ha nincs itt. - közben a tekintetem Isabelláról Jacobra siklik, vajon ő mennyit ért ebből az egészből? Az biztos, hogy az a szőke srác végezni akart velünk és még azt sem tudjuk miért és jó eséllyel Amandine-nak meg arról nincs fogalma, hogy mi történt itt. Andrew halk szavaira azért elmosolyodom. - Jól vagyok, én pedig mondtam, hogy nem fogadom el, hogy te légy a célkeresztben. - nem érdekel, hogy Emma ebből mit hall vagy sem, inkább arra figyelek, amit mesél, de őszintén szólva csak a homlokomat ráncolom. Tényleg zavaros és kusza, mint valami összezagyvált álom, aminek semmi értelem sincs. Nem csoda, ha kell pár pillanat, amíg megpróbálom értelmezni és felfogni, amiket mondott és persze azt a lényeges szót egyszerűen igyekszem elengedni a fülem mellett, mintha ott se lett volna. Vámpír... nem akarok találkozni vele. - Akkor az a fiú lehetett itt is... az a szőke, Shawn? Volt nála egy könyv és úgy tűnt, hogy azzal a könyvvel irányítja a négy alakot, akik meg akartak ölni minket, de... ha minden áron végezni akart velünk, akkor fél tőlünk igaz? Akkor tehát van esélyünk ellene... valahogy. De az a lenti, Laura miért mesélt nektek, ha előtte kínzott? - nem áll össze még most sem, de próbálom felfogni és valahogy meglátni az összefüggéseket, mert kell lenniük és ha jól sejtem azokhoz a tükrökhöz nekünk is le kell majd mennünk, de előbb Jacob és Andrew szedje össze magát annyira, hogy lábra tudjanak állni.
Megbabonázva és kissé megdöbbenve figyelem az illúzióképeket, amiket Minnie kivetít. Még így is látszik, hogy egykor csodás lehetett az iskola, tele élettel, vágyakkal, keserűséggel és örömmel. Tény, hogy mi csak egy mosdóban vagyunk, de egykori fényében pompázva csodás lehetett ez a hely. És most semmi, pusztaság. A lány felé fordulok, még mindig kissé kábán a látottaktól. - Én megértem, hogy nagyon nehéz elviselni egyszerre a két élet információit. De egyelőre, amit itt láttunk…. arra utal, hogy kell Lennie mindegyikünknek valami köze az iskolához, sőt az is lehetséges, hogy tényleg van mindünknek egy alteregója. És ha így van, akkor meg kell találnunk. Enélkül gyengék vagyunk, egyszerű lenyomatok, ahogy Laura mondta a bálteremben. Ha az olyan képességű félig angyal félig vámpír lényeknek sem volt esélyük legyőzni Shawnt, akkor nekünk egyszerű embereknek a kis szar képességeinkkel végképp nincs. Igaza van mindkettőjüknek, nem valószínű, hogy egy mosdóbeli tükörrel ez menne, de egy próbát megér. Sose lehet tudni, hol találjuk meg a nekünk való tükröt. Először felemelem a kezem és a tükörre teszem. Semmi… Becsukom a szemem, koncentrálok… továbbra se semmi. Utolsó reményem a pálca, a tükörre szegezem, rákoppintok néhányszor, így se történik semmi. Ránézek a többiekre, megvonom a vállam. - Mindent ki kell próbálni - Mondom kissé félszegen mosolyogva, közben leeresztem pálcás kezemet, de az elmúlt órákban átélt dolog miatt nem teszem el. – Igen, ez jó ötlet, keressük meg a tükröket is, amiket láttunk nemrég, illetve a szakvezetők szobájában is körülnézhetünk. Utána pedig nem ártana egy kicsit aludni is. Talán úgy volna a legjobb, ha egy valaki ébren maradna és őrködne, hátha ránk akar törni valaki. Javaslom a többieknek, hiszen pihennünk is kell. Pláne egy ilyen kimerítő délután / este után.
Nagyon nyel, ahogyan az illuziót figyeli. Nincs hozzászokva, hogy pálca nélküli varázslást lásson, pláne nem illuziót... - Kicsit bizarr, ahogy pálca nélkül ez megy... De ez csak még eggyel több ok, hogy megismerjük mi is ezt a helyet és a szokásokat - feleli, miközben igyekszik megjegyezni a megjelent arcokat, elvégre, a későbbiekben még jól jöhetnek. - Stellának igaza van. Látjuk rajtad, hogy pokolian nehéz, de én sem látok más lehetőséget. Ahhoz, hogy felvehessük a versenyt egy olyan valakivel, aki itt tanult, az itteni mágiát használja, ahhoz nekünk is meg kell ismernünk saját magunk megkeresésével. Akármilyen furcsán is hangzik ez... - szólal meg, miután végighallgatta a két lányt. Minnie kérdésére viszont nem reagál, inkább kíváncsian figyeli, hogy történik-e valami és csak pár másodperc elteltével szólal meg. - Lehet ez is jó, de lehet nem a mosdóban található tükör lesz az igazi. Esetleg, megkereshetnénk azokat, ahol te is sikeresen megkaptad Emily emlékeit - dobja fel az ötletet és reménykedik benne, hogy másnak is megtetszik. - Ezek a szakvezetők amúgy mit is csináltak? És, útba esik esetleg a tükrök felé? - fordul Minniehez némi információért, ha már ő rendelkezik emlékekkel.
Igazság szerint örül neki, hogy a többiek leléptek, és csak hárman maradtak, pláne, hogy a morcos Amandine is távozott - ha a kiscsaj még többet kötekszik, Minnie talán óvatlanul nekivágja a falnak a vadonatúj, zabolázatlan képességeinek egyikével. Stella és Darren is segítőkésznek bizonyul és megértőnek tűnnek vele szemben. Jól esik neki most. Keresnek egy mosdót, ahol a csapokból csak nagy nehezen, nyikorogva-zörögve indul meg a jéghideg víz. Minnie először kiöblíti a száját, gargalizál, aztán megmossa az arcát. - Várjatok... Megpróbálom megmutatni, milyen ez a hely, amikor van... Volt... Lesz benne élet - valahonnan, az agya hátsó részéből előkotorja Emily emlékeit az élettel teli folyosókról. Minnie a kezeit felemeli, és kívülről úgy tűnik, céltalanul hadonászik a levegőben, de lassan fényfoszlányok bukkannak fel körülötte és lassan arcok elevenednek meg - nem tudja rendesen használni a képességet, amit Emilytől "kapott" szóval ezek elég haloványak, nem túl élesek, nehezen kivehetőek és gyorsan el is tűnnek. - Na jó, Emilynek jobban ment. Ezt még gyakorolnom kell - rántja meg a vállát. - Értem, mire gondolsz... - feleli Darrennek, majd Stellára pillant. - Nem olyan jó móka ez. Szerintem az agyam meg fog gágyulni, mire hazajutunk innen... Már ha egyáltalán hazajutunk. De tőlem megpróbálhatod. Lehet, hogy tényleg ez az egyetlen kiút, de gondolod, hogy minden tükörrel működik? Kicsit elhallgat, látszik, hogy kutat valami után a fejében. - Szerintem megtalálom a szakvezetők szobáit. Ott is próbálkoztnánk - kicsit újból öklendezni kezd, de úgy tűnik, már minden, ami kijöhetett, korábban ki is jött, szóval a folyó víz alá dugja a fejét.
Gyógyítgatom a társaságot, módszeresen, és amikor Jacob rám pirít, hogy elloptam a drágaságát összezavarodva meredek rá. - Amikor megtalálok valakit félholtan a földön egy varázstárgyat szorongatva, igen, az az első, hogy kivegyem a kezéből. Tudom, hogy gyenge vagy, de gondolkozz, mielőtt vádolsz. - felelem neki kicsit önérzetesen elhúzva a számat. Aztán persze megyek is tovább Andrew-ékhoz. A fiú hagyja, hogy gyógyítsam, hála az égnek, és először néhány varázslathoz folyamodok, majd a képességemet használva gyógyítom kézrátétellel a sebeit. Kézzel simogatom. Kézzel. Igyekszem jó gyógyító lenni, és úgy csinálni, mintha ott se lennék, amikor bensőségesebben beszélgetnek Gemmával. Persze becsukni a füleimet nem tudom, de tökéletesen rezzenéstelenül tudok a dolgomra figyelni, hogy ne zavarjam meg őket. - Mindenki rendben van lent, megtaláltuk Amandine-t egy furcsa tükrös folyosón, most a bálteremben vannak... Szóval... hát, mi is jó sok furcsa dolgot tudtunk meg. - éppen, mikor kimondom ezeket Gemmának címezve, be is fut az említett lány. Kicsit hallgatok, próbálom összeszedni a gondolataimat, de persze én se tudok mindent, Amandine és Minnie is eléggé... kuszán adta elő a látottakat. Mindenki össze van zavarodva, de valahogy össze kell foglalnunk és egyeztetnünk kell ki mit tud, mert nagyon úgy tűnik, hogy az életünk múlik rajta. - Jól van akkor. Megpróbálok elmondani mindent, amit én tudok. Szétváltunk, bementünk az amfiteátrumba, ahol elkábított minket egy növény és rémképeket vetített elénk, aztán lerángatott minket egy járatba, ahol egy föld alatti titkos forrás volt. De igazából nem volt, csak mi azt láttuk, és képeket erről az iskoláról, még a fénykorában. Aztán megjelent egy alak, aki eddig is ott volt, de csak Minnie látta, mert őt nem kábította el a növény, és valahogy... elkezdett minket kínozni. Nem Crutiatusszal, hanem pálca nélkül, egy kézintéssel, mintha bennsőnket égette volna fel... aztán feloszlott a köd és láttuk valóban hol vagyunk, az alakra robbantottuk a folyosót és kimenekültünk, ahol megtaláltuk Amandinet. Ahogy kilépett egy tükörből. Aztán Minnie odament egy másikhoz, és mindannyian bekerültünk abba. Ott Minnie.... magába szívott egy szőke, körülbelül velünk egykorú lányt... és vele együtt az emlékeit... teljesen kikészült... a falakon pedig körben egy szőke fiú illúzióképei voltak, lépésről lépésre ahogy behálózta az embereket, ahogy megszerezte a hatalmas tárgyakat, azt a négyet, amik a kártyákon is vannak, és az egész iskolát, az egész mágusvilágot... Én... Nem tudom mi történt. A tükör-falak közeledtek aztán Amandine - itt biccentek felé egy kicsit - kitörte és mindannyian kijutottunk, aztán visszamentünk a bálterembe, mert azt mondta, hogy ott voltatok utoljára együtt. Ott pedig... ugyanaz a sötét alak várt minket, aki lent megkínzott bennünket... De most nem támadott. Hanem... megmutatkozott. Laura a neve és ahogy levettem Shawnnak a társa lehet, és... jó, ez most egy kicsit meredek lesz... az a lány nem csak, hogy olyan mágiákat ismer, amikről én még nem is hallottam, de ő egy... vámpír angyal volt. Komolyan. Angyalszárnyakkal. Sötét aurával. Halhatatlanul... - elhallgatok, eddig is elég kusza volt, amit mondtam, de ezután is jön egy jó kis földhöz vágós információ. - És azt mondta, hogy mi gyenge lenyomatok vagyunk és erősebbé kell válnunk. Bella elképzelhetetlenül zavarodottnak tűnik és kicsit félek, hogy ezek a szavak mit fognak kiváltani belőle, de muszáj elmondanom azt, ami a szívemet nyomja. - Sajnálom de... Azt hiszem még egy jó darabig nem jutunk haza.
Kicsit még megölelgetem Isabellát, de csak minimálisan, hiszen alaposan ránk fér, hogy ne legyünk egymással ellenségesek, aztán hagyom magamat elvonszolni Emma által. Felfekszem az asztalra, amit most lesöpört, de nem heveredek el teljesen, felkönyökölve maradok, hogy lássam a többieket. Elkínzott arcomra minden rá van írva. Nem köszönöm meg, hogy a griffendéles foglalkozik velem, a pillantásom viszont magában hordozza, hogy nem vagyok teljesen hálátlan. - Egyáltalán.. ki ellen harcoltunk, és miért? – Most mégis leteszem a fejemet, hogy pihenjek egy sort, amíg Emma végighúzza a fejét a sérült, szabdalt testrészeken, és csak hallom, hogy Amandine megérkezik. Nem feltétlenül neki szól a kérdésem, hanem amúgy mindenkinek. – Győztünk legalább? – Fogalmam sincsen, hogy a háztársam milyen emlékekről beszél, és hogy Jacobbal egyáltalán mi van, mert ő még nálam is döglődösebb állapotban van. A szívemre koncentrálok, úgy vélem, hogy Gemmának nincsenek fájdalmai. Picit felemelem a fejemet, és odaintem magunkhoz. Bár úgy fest, ő is segít támogatni engemet, nem is tudom, mire mennék nélküle... Tudom, hogy most Emma is fogja látni, és hallani, hogy mi folyik köztünk, de hát most mindegy, nem adjuk ki a legfőbb titkot előtte. – Jól vagy? Én mondtam, hogy nem kéne kockáztatni, azért vagyok én. – Nem vagyok megrovó, de mintha megbeszéltük volna, hogy én vagyok az erő, ő pedig az ész, a reklámarc, erre ahelyett hogy felvette volna a nyúlcipőt, hős griffendélesként harcba bocsátkozott. – Mit akarsz mondani.. miről maradtunk le?
Mikor látom, hogy Minnie rosszul van, gyorsan elengedem a karját és a hátára teszem a kezem. Sok minde kavaroghat a fejében, amit nehezen bír megemészteni. Bólintok a kérésén és Darrennek is. - Oké, keressünk egy mosdót, majd utána megbeszéljük a dolgokat. - Adok igazat a többieknek és elindulok kifelé a bálteremből, Minniet támogatva, ha szüksége van rá. Közben hallgatom, amiket mesél. El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet most neki. Két ember összes emléke és érzései mind benne kavarognak. Idő kell, míg valaki szét tudja ezeket választani. Nézem a lány arcát és egy pillanatra megsajnálom, úgy tűnik még mindig maradt egy szikrányi jóság bennem, bár jó úton haladok, hogy ez is eltűnjön. Nálam itt a meghívó a zsebemben, előveszem és rápillantok az ereklyékre. Mindegyiken elidőzöm egy kicsit, majd a többiekhez fordulva megszólalok. - Akkor ha minden igaz, meg kell találnunk ezeket az ereklyéket, mielőtt ennek a Shawn-nak a kezébe kerülnek. Persze gőzöm sincs, hogy hogy álljunk neki, hol keressük őket, de talán Darren annak van értelme, amit mondasz. Mi van, ha mindegyikünknek van egy megfelelője itt? Mi van, ha mind rá kell lelnünk arra, aki előttünk élt? Vagy utánunk, mert már ezek az idősíkok is összekavarodtak. - Hangosan elmélkedem, de közben többiek véleményére is kíváncsi vagyok. - Látom Minnie, hogy ezzel a két élettel nehéz megbírkózni, de talán csak akkor van esélyünk, ha mind tudomást szerzünk az iskoláról és történtekről. És csak így tudjuk megállítani Shawnt. Közben odaérünk a mosdóhoz, most pont nem számít, hogy női vagy férfi, inkább menjünk be mind. Minnie-t előre engedem, mégis ő van rosszul, majd belépek utána ha bement. A mosdókagylóhoz lépve megengedem a csapot, kezet mosok és jó hideg vízzel bevizezem a tarkómat is. Felnézve észreveszem a tükröket a falon. Mi lenne, ha megpróbálnánk itt? Felemelem a kezem, de mielőtt a tükörhöz érnék, ránézek a többiekre. - Mit szóltok? Megér egy próbát, hátha mi is megtaláljuk a másik énünket Darrennel?
Fogalmam nincs, hogy mi történik, és úgy tűnik, hogy pont a legrosszabb infókat sikerült felfognom: hogy nem csak egy univerzum van, és hogy nekünk kell megmentenünk az összeset. Hogy mi? Remeg a kezemben a pálca, és egyelőre a társam miatt is aggódok, de szerencsére Jacob hamarosan magához tér. Aztán megszólítom a lányt, aki berohant a szobába, és kiderül, hogy Emma az, a háztársam, akivel jöttünk. - Emma? - vonom össze a szemöldökömet, majd a tenyerembe temetem az arcom. Hát persze, Emma... - Úristen, úristen, hol vagyunk? - motyorászom. Közben megérkezik a Mardekáros leányzó is, akit már felismerek és lassan felfogom, hogy a többiek kezdenek ide visszaszállingózni. Igyekszem mély levegőket venni, és mikor Andrew kezét érzem a vállamon, majd Emma is megsimítja a karomat, érzem, hogy kezdek megnyugodni. - Most épp... - reagálok kicsit ismét emeltebb, hisztérikus hangon Andrew megjegyzésére, miszerint most épp tűzszünet van. Hát ez pompás. - Ki volt ez a négy alak, és hova küldtétek a srácot? És hogy jutunk haza? - teszek fel nyomban egy csomó kérdés egyre magasabb hangon. Gemma mesélni kezdi, hogy mi is történt velünk, amit csak szótlanul, előre meredve hallgatok. Veszek még néhány mély levegőt és megrázom a fejem. - Oké Bells... Szedd össze magad... - suttogom saját magamnak a fal felé fordulva, ahol azonban ott van az árnyékom. Ijedten hátrálok pár lépést, bele botolva Emmába, így a karja után kapok, hogy ne essünk el. - Sa... Sajnálom, csak... - elfordulok és a lányra nézek. - Hol vannak a többiek? És mi történt? - nézek a lányokra pontosan olyan tanácstalanul, mint ahogy Gemma, hiszen ő is erre kíváncsi. - Te jól vagy? - szegezem a kérdést Amandine felé. - Egyszer csak eltűntél a bálteremből és... - nem akarom folytatni a dolgot, hiszen az lenne, hogy és mi feljöttünk ide, nem is foglalkozva vele. Ez persze nem igaz, mert mindenkinek feltűnt, hogy hova tűnt a lány, de mivel egyikünk sem tudta, úgy gondoltuk, hogy az emelet lesz a nyerő választás. Tévedtünk. Minden esetre a tükröktől kiráz a hideg, így elhatározom, hogyha nem muszáj, baromira nem fogok oda menni...
Minnie válaszára elég csúnyán nézek rá, és legszívesebben behúznék neki, de kicsit mással vagyok elfoglalva. Talán nem az ő hibája, de az apró, kontextus nélküli kommentjei inkább csak idegesítenek, mint segítenek - és különben is, én miért nem kaptam extra infót? Én találtam meg legelőször a tükröket, a fenébe is! Végül nem is válaszolok neki, csak felhúzott orral hátat fordítok, és követem Emmát az emeletre. Semmi okom hülye Griffendélesekkel foglalkozni, inkább térek vissza a saját házamhoz, még akkor is ha egyikük sem jött utánam. Készülök is rá, hogy jól kiosszam őket, de amikor végre megtalálom fent a csapatot, akkor pont a két srác van a legrosszabb állapotban. - Nem tudom, mi történt veletek, de úgy látom jobb, hogy nem maradtam. - Szépen le is telepedek Jacob közelébe, és a cipőm orrával finoman megbököm, nem ellenségesen, inkább csak amolyan köszönésnek. Egyelőre nem kérdezősködök, csak belehallgatok a beszélgetésükbe, abból is kiderül valami. - Majd ha kicsit összeszedtétek magatokat, van lent egy sornyi tükör, benne fura alakokkal. Lehet nem árt nektek is belenézni, hátha kaptok fura emlékeket. - Még mindig meg vagyok sértődve, hogy én nem kaptam? Hát naná. Én értem oda előbb! De azért kíváncsi vagyok, a többiek mit látnának, hátha az nekem is segít.
A hozzászólást Amandine Earhart összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-11-19, 09:51-kor.
Jacob lassan kezd magához térni, ahogy a vérzés eláll, de nem próbál meg hirtelen felülni, vagy felállni, egyszerűen csak igyekszik szépen, lassan, fokozatosan venni a levegőt a mellkasába. Gyenge, de már eszméleténél van. Ahogy megmozgatja a kezét, valamint Emma kipiszkálja tőle a medált, kissé idegesen néz a lányra. - Nem tanította meg anyukád, hogy lopni bűn? - tekintete kellőképpen vádló, bár tény, hogy nem most fog nekiállni szkanderozni vagy verekedni. Inkább igyekszik egy picit feljebb tornászni magát, olyan félülő pozícióba, majd felszisszenve a vállához kap, így főleg nagyon örül Gemma segítségének, akire vet pár hálás pillantást, miközben a segítségével félig-meddig felül, és nekitámaszkodik valami tereptárgynak. A lány szavaira azért megnyugszik, akkor tehát sikerült, bármit is tett. Egyelőre biztonságban vannak, talán. Körbehordozza a tekintetét a társaságon, aztán megereszt egy mélyebb sóhajt. - Találjunk valami helyet, ami biztonságos? Egy élő rémálomba kerültünk. Kötve hiszem, hogy itt bármi is biztonságos.
Igyekszem segíteni Jacobnak, ha netán fel akarna kelni, de ha még maradna azt is megértem, erőltetni nem fogom, hogy felpattanjon, hiszen Andrew sincs jól, sőt Isabella is lelkileg úgy fest eléggé pocsék állapotban van. - Igen, legalábbis... egyelőre. - válaszolok a srácnak, hiszen azt nem mondanám, hogy sikerült mindent megoldani, de legalább túléltük és végül is ha azt vesszük ez mindenképpen fél sikernek számít. Rosszabb is lehetne a helyzet. Isabella kérdésére kissé értetlenkedve szökik fel a szemöldököm, inkább az érkező Emmára pillantok és ezt a kérdést inkább a kiborulásának tudok be. - Ki akartak végezni minket, valami szőke kölyök parancsára erős... varázslók és boszorkányok, vagy a szellemeik? Magam sem tudom, de csoda, hogy élünk, vagyis annyira nem csoda. - a medálra pillantok és Jacobra, hiszen egyértelműen neki köszönhetjük, hogy életben vagyunk egyáltalán. Isabella nyugtatgatásával nem foglalkozom egyelőre, de Emma szavaira bólogatásba kezdek. - Igen, neked is segíteni kell. - ha kell akkor segítek Andrewt felfektetni, ha netán ellenkezne és nem akarja akkor is, mert tényleg az erőnkre szükségünk van ahhoz, hogy ezt az egészet végig csináljuk és körül tudjunk nézni, hiszen a többieket is meg kellene keresni. - Odalent nem láttad a többieket? Szétváltunk és... fogalmam sincs, hogy ki merre ment, egyáltalán velük mi történt. - hátha többet tudnak, mint mi, hiszen azt sem tudom Emmával mi történt, nem tudjuk, hogy hol volt eddig. A bálteremben nem láttam, de elég nagy volt a felfordulás, úgyhogy ki tudja, hogy nem csak nem vettük esetleg észre, de mégis csak ott volt, vagy utánunk érkezett, de mintha elment volna a többiekkel, akkor viszont tudja, hogy hol vannak és mi történt velük, vagy nem?
Mivel látja, hogy felesleges lenne erőltetni, nem kényszeríti a lányt válaszra, helyette Laurára szegezi a tekintetét. A szárnyak láttán majdhogynem meg is feledkezik a kérdéséről, de az az egy szó, lenyomatok, valahogy megragad benne. - Igen, tökéletesen... - Még Amandine kérdésére helyesel halkan, és csak pár pillanat erejéig figyeli, ahogy elszalad. Nem érzi a késztetést, hogy utána menjen, sokkal inkább megfogja Stella kérdése. No meg, némi aggodalom is keletkezik benne, amint látja, hogy Minnie kidobja a taccsot. Kikerülve a gyomortartalmat, Minnie-hez lép, hogy segítőkezet nyújtson. - Ez nem lenne rossz ötlet, talán a folyosón. Stella, te pedig kérlek, légy türelemmel - fordul a másik lányhoz, de cseppet sem parancsoló szándékkal. - Az alapján, amit elmondtál, és az a szó, amit Laura használt, a lenyomat, lehet sejtem, hogy miről is van szó. Vagyis, nem, fogalmam sincs, hogy miről van szó, de sejtem, hogy milyen irányba kellene elindulnunk. Azt mondod, hogy ott a tükröknél beléd szállt egy másik lány élete. Ez cseppet sem normális, tiltott az olyan mágia használata, ami irányíthatná a lelkeket, és szerintem itt nem is erről van szó. A lenyomatok valamilyen reinkarnációk, ha jól tudom. Apám pszichiáter, sokszor volt dolga olyan betegekkel, akik azt állították, hogy volt már pár előző életük. Ők lehet, hogy csak kattantak voltak, de mi van, ha most is valami ilyesmiről van szó? Ha vannak angyalok, képességszintű illuzionisták, akkor ez sem lehetetlen... - pillant a két lányra, kíváncsian, hogy mennyi realitást látnak a mondandójában. Személy szerint még ő magam is kételkedik egy kicsit benne, de ezt találja a legreálisabbnak.
- Talán nem az _én_ hibám, hogy nem te kaptál extra infókat – néz Amandine-ra összehúzott szemöldökkel, a pálcáját még mindig Laurára szegezve, enyhén remegő kézzel. Darren kérdésére képtelen válaszolni, egy kicsit olyan az arca, mintha attól tartana, hogyha véletlenül kinyitná a száját, lerókázná a mellette álló cipőjét. Amikor Laura végrevalahára magukra hagyja őket, Minnie felsóhajt, jobban mondva olyan lendülettel vesz levegőt, mintha eddig valaki a víz alá szorította volna, majd vállat von. - Hogyhogy mi? Angyal. Nem is sirály… - böki, és lassan leereszti a pálcáját, de a kezei még mindig remegnek. Emma pedig rohanni kezd, mint egy őrült - ő pedig utána indulna, kicsit rémülten, hiszen ki tudja, hová tart, de Stella megragadja a karját és kérdéseket szegez neki. Mielőtt bármit is válaszolhatna, derékból elfordul és öklendezni kezd. Miután gyomortartalmát kiürítette a bálterem padlójára, egy zsebkendőt húz elő kabátja zsebéből, megtörli a száját, és visszafordul Stella felé. - Bocsi... mi lenne, ha keresnénk egy mosdót? - teszi fel a kérdést szinte könyörögve. Bár itt lenne Max... - NEm tudom, Stella, én se értem, sokat segítene, ha konkrétabb dolgokat kérdeznél, mert jelen pillanatban két tizenéves lány teljes élettörténete párhuzamosan létezik a fejemben, és ha egyszer innen kijutunk, abban sem vagyok biztos, hogy skizofrénia nélkül megúszom ezt az egészet - fakad ki. - Egy olyan emberbe vagyok szerelmes, akit sosem láttam, és olyanokat gyűlölök, akik soha sem adtak erre okot, sőt, mégcsak soha nem is találkoztunk, de ha ez nem lenne elég, olyan varázslatok és képességek birtokában vagyok, amiket soha nem tanultam, soha nem szereztem meg, és soha nem volt alkalmam megtanulni ezeket kezelni - lerogy egy székre és az arcát a tenyerébe temeti. - Emily ide járt, vagyis ide fog járni, ezek közé a falak közé, vagyis nem is értem már, melyikünk van előrébb az időben... Egy k_rva tehetsges lány, illuzionista-trükkmester, de ha ez nem lenne még, magas szintű hangmágus és telekinetista is, sőt, nem elég, hogy csak úgy amúgy tanulva trükkmester, de ez így mint mágikus képesség van meg neki. Volt egy fél városnyi unokatesója, meg valami családi átok, amit aztán sikerült valahogy semlegesíteni... A sulit meg Kaen el Jericho igazgatta, volt még itt Cirelin de Sovalon, meg Aurora Mediocritas, meg Elendil (user nem emlékszik a teljes nevére), nekik voltak ezek a nagy erejű ereklyéik, amik a meghívónkon vannak... Nem tudom megmutatni, otthon hagytam. Na, ez a Shawn csávó ezekkel fogja lerombolni a világot. *hosszú és válogatott káromkodások*
Ott térdelek a félig holt fiú mellett és amikor észreveszem a kezében a medált összeráncolom az orromat - kissé gyerekesnek tűnhet ez a mimika - aztán ha akarja, ha nem, kipiszkálom a kezéből és becsomagolom egy, a ruhámról frissen letépett rongydarabba. Sajnos nincsenek rá eszközeim, hogy egy ilyen átoksebet meggyógyítsak, de a vérzést elállítottam és Jacob meg fog maradni. - Mi történt itt? Minek kellett sikerülnie? - kérdezem halkan, döbbenten, és végighordozom a tekintetem Gemmán, Isabellán és Andrew-n. Gemma úgy tűnik rendben van, Isabella viszont egészen hisztérikus, és kicsit döbbenten bámulom meg, ahogy hátra lépek Jacobtól és felegyenesedem. Amit tudtam, megtettem. Elképesztően erőtlen, de már nem vérzik. - Tessék? Én... Emma. Emma Marshall. Találkoztunk néhány órája. - válaszolom Isabellának, aztán kicsit megrázom magam, mintha kábulatból ébrednék - de jelen esetben döbbenetből teszem. Gemma felszólítására azonnal biccentek, elképesztően össze vagyok zavarodva én is, nem tudom mi folyik itt, de azt igen, hogy szükség van rám. Sietős léptekkel termek Andrew mellett, a ruhája cafatokban, a vére számos helyen serken, és még is a hisztérikus lányt nyugtatja. - Most már elmúlt a veszély... - kockáztatom meg én is a megnyugtató, kedves hangot, és megsimítom Isabella karját bátorítóan. Majd a kezem Andrew kezére téved és a pillantásom kicsit megkeményedik. - Neked is segítségre van szükséged. Ellentmondást szinte nem tűrve fejtem le a kezét, ha nem akarja ott hagyni Isabellát akkor is. Ha igaz, amiket mondtak... akkor mindennél fontosabb, hogy erősek maradjunk. És még erősebbek legyünk. - Lehet, hogy keresnünk kéne egy helyet, ahol leülhet mindenki és megbeszélhetünk mindent. És persze pihenni. - vetem fel, miközben végigmérem a fiút minden porcikáját, szigorúan gyógyító tekintettel. Végig van kaszabolva, nem két perc ezeket elállítani, és nem ártana, ha közben feküdne. Az asztalhoz lépek, ami a szobában van és egy mozdulattal lökök le mindent róla, hogy Andrew fel tudjon ülni vagy feküdni, hogy elkezdhessem a gyógyítgatását.
