2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden diákot, aki levelet kapott, sötét, fekete boritékban vérvörös pecséttel lezárt levelet, ez foglalkoztat. A levél igazán szűkmarkúan bánt az információkkal, ugyanis mindenki csak arról kapott tudomást, hogy egy fényűző, klasszikus álarcos bálra kaptak meghívást, Nezabar birtokán. A gyülekező az udvaron van, este, pontban hatkor, ezen a délutánon.
Néhány jellegzetesség még is csak akad a papíron. A négy sarkában négy tárgy apró, kecses rajza van. Egy varázslógömb, egy diadém, egy pókmedál és egy ősi kard.
A megérkező diákokra furcsa feszültség telepedik, mintha a mai napon az udvar nem is az ő udvaruk lenne, mintha a levegőben az idő ősrégi, kissé poros és kesernyés málló pergamen szaga terjengene...
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-10-25, 18:34-kor.
Nincs ideje szaktársával foglalkozni, még oldalra se pillant, hogy a lány meg van-e még, vagy mi a helyzet vele. Érzi, hogy pulzál a levegő, a terem, ahogy leteszi a kezét a padlóra, amire megérkezett, mintha csak úgy lüktetne itt minden. Aztán érzi, hogy mágia távozik belőle, és látja, ahogy valami egyre borzalmasabb dolog kezd elszabadulni.. hiába minden.. ahogy a fiú szemei feketén fénylenek fel, és a bőre is repedezni kezd, saját régi emlék-énje jelenik meg, pontosabban egy álombeli emlék. Mintha ösztönösen reagálna a külső körülményekre. Megveti lábait a talajon, és a Shawn alatti talajra kezd el koncentrálni, megpróbálván megidézni egy olyan pentagrammát csapdát, ami démonok ellen jó, és ami elkapja őket, megkötve és elszívva az erejüket. Talán ezzel sikerülhet picit blokkolni, vagy összezavarni. - Lehet, hogy azért, mert mi is azok vagyunk. - szól vissza a furcsa hang szavaira, s hogy mennyire jogos ez a mondat, az egy másik történet.
Kiegészítés: A diákok az elmúlt hetekben megismerkedtek a régi adottságaikkal DE a faji képességeiket nem nyerték vissza a régi énjeiktől, az az előző testükhöz tartozott és nem a szellemükhöz, nem tehetség volt. Ettől függetlenül furcsa érzéseik támadhatnak, mintha vérszomj kerülgetné őket, vagy a hold furcsa hatással lenne rájuk, de mindez egy halvány emlék csupán és berögződés.
Laura
Amandine és Isabella együttes erővel, sőt, még ugyanazzal a bűbájjal is ostorozzák az angyal-vámpír lányt, akire ugyan hatnak a Roxfortos mágiák, de valamilyen durva mágikus pajzsnak köszönhetően a kaszájával - bocsánat, kasza és nem sarló - lepattintja, mint Jedi a lézert. A falba csapódik mögötte a mágia és robbanásként vetül ki, ami a helyről egy járatot nyit meg. Látszik, hogy azért akármeddig nem tudna így trükközni, és el is kezd hátrálni a járatba, és onnan küld újabb kasza-erőlökéseket a két lányra, menekülés közben. Az ő világában is ugyanúgy létezik ez az iskola és ez a fajta mágia is, éppen csak ez a... legalapvetőbb és erre épülnek a brutálisabb, erősebb varázslatok is. Ők ketten viszont talán képesek lehetnek lefoglalni Shawn védelmezőjét, hogy a többi társuk magával a "főgonosszal" bánjon el. Talán. Hiszen az angyal-vámpír lány behátrált az egyik járatba, már is elvágták valamennyire a társától.
Shawn
Gemma, Andrew és Jacob Shawnra koncentrálnak, és mind a hárman különböző módokon, ami elképesztő erejő mágiát szabadít fel, bizsereg az egész terem a támadásoktól. Jacob magát az anyagot próbálja elpusztítani, Gemma az elméjét, a lelkét akarja leblokkolni és összezavarni, míg Andrew fizikai sebzést és fájdalmat akar okozni a tüzes támadásával. Az összhangot csak az zavarja meg, hogy a könyv, ami a srác kezében lapul elkezd feketén pulzálni, és minden sebződést elnyelni, ahogy Shawn szeme is feketévé válik és a száján egy vékony mosoly jelenik meg. Amúgy is elbizakodott volt és kicsit őrült, de most teljesen olyan, mintha kifordult volna magából, a hangja is megváltozik. - Miért hiszitek azt, hogy győzhettek? Miért hiszitek azt, hogy egy évszázados lényt elpusztíthattok? - morajlik az ősi hang, és a srác bőre mintha kitörő láva lenne, elkezd felszakadozni és feketén pulzálni a hajszálvékony repedésekben. Andrew már korábban is gondolt arra, hogy ebben a helyben nem szabad bízni, ezért is kerülte a tükröket dühödten, de most Gemma az, akinek beugranak olyan régi emlékek, amik eddig még nem kerültek felfedezésre: A kúria gonosz. A kúria mélyén mindig is volt egy sötét lény, egy szellem, vagy maga az építmény, nehéz lenne meghatározni, ami magához vonzotta a hatalmas mágusokat és szipolyozta el az erejüket, koncentrálta, és életben tartotta vagy éppen életre hívta önmagát. És Shawn-ba ez a sötét erő költözött be, maga a Kúria. Hogyan pusztíthatnának el egy ilyen ősi lényt? Ez itt a kérdés. Talán húzni kéne az időt, ugyanis egyelőre nem támad, mintha erőt gyűjtene, mintha átalakulni készülne.
// Következő határidő: március 8, szerda, 16:00 //
Shawn és Laura egyszerre érkeznek meg, ami egyáltalán nem szerencsés... egy is éppen elég lenne belőlük, de neeem. - Hé, mi nem kértünk ebből a játékból! - Persze nem hiszem, hogy meghatódik a szavaimtól, pláne, hogy Laura sarlója kapásból leveszi a pajzsomat, ráadásul Jacobot és Gemmát hátra is repíti. Én még mindig csak a saját, Roxfortban tanult hatodikus varázslataimra támaszkodhatok, és valahogy úgy érzem, hogy azok nem lesznek túl hasznosak... Így hát az egyik kedvenc átkomhoz, a sóbálvány átokhoz nyúlok, Laurára irányítva. - Petrificus Totalus! - Fene tudja, hogy egyáltalán hatni fog-e egy ilyen átok egy angyal-vámpírra, de ha nem, akkor legalább mostmár ezt is tudni fogjuk.
Attól, hogy jó csapat vagyunk, nem szabad elrontani a hatékonyságot semmivel, példának okáért, hogy beleugrunk valami hirtelenbe. A homályos emlékek nem sokat segítenek a dolgon, csak összezavarnak, egykor Nicolas lehettem, ő pedig Bianca. Találkoznunk kellett ismét, ebben biztos vagyok, de most mások a céljaink. De vissza kellett térnünk ide, hogy végleg lezárhassuk a múltat. Talán ha megtettük, akkor elgondolkozhatunk, ami történt velünk, átértékelhetjük, de most nem is tudom, mit mondhatnék, lévén Gemma azon kívül, hogy határozott, és kemény lány, eddig még magamtól is távol tartottam, lévén vonzom a veszélyt. A szüleim halottak, és nem szándékozom tovább növelni a koporsók számát körülöttem. A páros megjelenik, ösztönösen engedjük el egymás kezét, Gemma pedig majdnem a falhoz préselődik. Hallom amit mond, de nem nézhetek hátra, a közös szívünk olyan gyorsan kalapál, hogy félő hogy egyszerre robban fel mindkettőnk mellkasában. Az ő adrenalinlökete rám is hatással van, a lávagólem védelme alatt előrerontok mint a vadbarom, s míg Isabella Laurára támad, én Shawnt veszem célba. Nem úgy mint Jacob, nem a könyvre megyek, a sötét hatalommal a kezemben a már megidézett tűzlényt ostorként formálva ráhúzok egyet a fickó hülye fejére, hogy minimum kitépjem a nyelvét a nyakán keresztül.
A támadás igencsak hirtelen jön, habár szerencsére Jacob jelzi nekünk előre. Még szerencse, hogy éppen visszaértem a terembe, bár lehet, hogy jól jött volna a többieknek egy hátulról érkező plusz ember. Minden esetre gyors pajzs és patrónus idézés. Még mindig furcsa a már négy lábon álló patrónusom, de kezdem megszokni, ahogy azt a furcsa új erőt is a csontjaimban, a gyorsaságot. Azonban a vérszomjas éhséggel még nem barátkoztam meg és még rá sem jöttem, hogy mi is a gond... Minden esetre most nem maradt időm ezekkel a dolgokkal foglalkozni, hiszen itt vannak a fő ellenségek, akik miatt vélhetőlg itt vagyunk, és amíg ők élnek nem tudunk hazajutni. Így hát összeszedem minden erőmet és gondolatomat és éppen csak elsuttogva egy kőbálvány átkot küldök Laura felé. A fiút meghagyom a többieknek, akiknek dolguk van vele, akik birtokolták a láncot és akik nagyjából értik, hogy mire is való az a könyv. Így hát egyelőre én Laurát támadom és próbálom hatástalanítani.
Azért elmosolyodom, amikor Andrew megfogja a kezemet. Nem vettem zokon különösebben azt, hogy így állt a dolgokhoz, elfogadtam, amit mondott, hogy az a múlt, egy másik élet, ez pedig a jelen, egy új élet és nem kell a kettőt feltétlenül összekevernünk, sőt értelme sincsen. Ezért is nem mentem bele jobban a dologba, hanem csak annyiban hagytam és kész és most itt vagyunk. Egyébként is fel kellett készülnünk. Sokáig még sem foghatom Andrew kezét, mert egy pillanattal később, hogy a két ellenfél megjelenik máris úgy kenődöm a falnak, mint egy rongybaba. Nyekkenek egyet, de érzem, hogy több erő van bennem, mint eddig, talpra tudok állni és amíg nem villantja meg Laura az igazi vámpír arcát... addig még lelkileg sem fogok teljesen összeomlani. - Jól vagyok... - magamnak, talán Andrewnak motyogom, ha aggódna értem, de elsősorban remélem, hogy a dolgával törődik és támad, ha már a tűzlény megmaradt. Én magam is úgy fest Jacobbal karöltve Shawnt támadom. Elsősorban a fiút, igyekszem a gondolatait összezavarni, a fejét megkavarni, hogy képtelen legyen a könyvre koncentrálni, vagy épp arra, hogy védekezzen Jacob támadása ellen.
Amandine közelségének kifejezetten örül, és amikor Gemma terem mellette,hogy elkapja, akkor picit megszorítja a lány kezét, és ahogy tisztul a látása, hálásan néz a leányzóra, afféle biztató pillantásokkal is egyben. Amint a látomás elvonult, meg tud állni ő is a lábán, így már nem kell a vérfarkas segítsége, aki kifejezetten gyorsan ugrott. Hogy ő hogyan van az emlékeivel és az előző életével? Abba ne menjünk bele.. Nem tud ennyi mindent egyszerre csinálni, megidézni meg látomást is figyelni, ezért nem csoda, hogy kissé váratlanul érik az események. Shawn és Laura megjelenése nem váratlan számára, de mégis, az alakok ahogy megelevenednek és hússá-vérré válnak, ahogy letépik a medált a nyakából, amitől azért többet várt, nem egy teljesen biztató kezdet. Amikor pedig megsuhogtatják felé a fekete kaszát, és a falnak tántorodik, úgy megijed, hogy az eddig készített mágia sikeresen elszabadul, és arra eszmél, hogy Laura mögött csücsül egy pentagrammában. Igen, ő nem gyakorolta ki eléggé a képességeit, csak nagyjából vannak róla fogalmai. Viszont, ha sikerül összeszednie magát, és be tudja mérni Shawnt, meg a kezében levő könyvet, akkor megpróbál rá nagyon erősen koncentrálni, hátha valami kárt tud benne tenni (az anyagmanipulálós képességével).
Emma mindenkinek nagyon szívesen segített, nyújtott lelki és testi támaszt is, ha kellett és kicsit akkor is, ha nem. De azért sosem tolakodóan, megtanulta a leckét, hogy Jacob nem Jack, példának okáért, és akármit érez a fiú iránt, nem kereste a társaságát. De vissza a mai nap eseményeihez. Jacob jelent mindenkinek, Amandine pajzsot emel, Isabella beront és patrónust és pajzsbűbájt használ, míg Gemma aktiválja az összes pszionikus és mentálmágia fókuszát. Andrew egy látványos tűzlényt idéz, ami ahogy megjelenik a falban az eddig egyáltalán nem is sejtett - persze Jacobon kívül - lángoló portálkapu, a lény erőre kap és kétszer akkora lesz. A kapu kivágódik, és Shawn Griffin ott áll előttük, sértetlenül, mintha az elmúlt hetekben - sőt, lehet, neki éppen máshogy telt az idő - nem a poklok poklát járta volna meg. Ahogy betoppan megjelenik Laura is, a föld alól egy hasonló lángoló járaton emelkedve fel, és most már nem döbbennek talán meg annyira a vámpír-angyal-vérmágus-boszorkány láttán sem. Az arcán rengeteg érzelem fut át, de annyit láthatnak csak tisztán, hogy megnyugodott, hogy a "mestere" visszatért. - Vége a játszadozásnak, most és mindörökké! - dördül az előző kaland óta kissé férfiasodott hangja, és az egyik kezében biztosan tartja mágikus könyvét, míg a másikkal kinyúl Jacob felé és telekinézissel vagy ehhez hasonlatos mágiával szakítja le a medált és rántja a földre a lába elé. Abban a percben rá is tapos, és a mágia lilásan szikrázó fénye tölti be a termet, a lángoló portál eltűnő fényét felváltva. A fiú szemében fekete fény gyúl, és int Laurának, hogy essen nekik. Egyedül, mindannyiuknak, és a lány úgy biccent, mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog. A kezében egy pillanaton belül éjfekete sarló jelenik meg és hosszan lendít vele, amiből kiszalad a sötét energia és azokat, akik nem idéztek semmi pajzsot - Jacob, Gemma - a mögöttük lévő falhoz taszítja. A pajzsok megszűnnek, de a tűzlény talpon marad és bevetésre kész.
// Titokzatos információ következő körben:
1. Jacob 2. Andrew 3. Gemma 4. Amandine 5. Isabella 6. NJK - Emma
Kalandmester carried out 1 launched of one (6 oldalú dobókocka.) :
Több, mint elég felfedeznivaló akadt a birtokon, rengeteg olyan elhagyott épület, amire a Roxfortban nem is gondoltak. És éjszakánként elkezdődtek az álmok... A szőke lánnyal álmodtam, pontosabban én voltam a szőke lány az álomban, ahogy átéltem az érzéseit, az emlékeit. Ők mind a barátaim lettek volna? Emlékeztem Jackre, Biancára, Nicolasra, Rosettára... De ahogy körülnéztem, nem az ő arcukat láttam. Csak Jacobot, Gemmát, Andrewt és Emmát. Néha belefájdult a fejem az egészbe, és sokszor inkább egyedül jártam a kúriát. Emma hiába mondta, hogy győzni fogunk, egyáltalán nem éreztem felkészültnek magam. A többiek az új képességeiket próbálgatták, de hiába az álmok, még mindig nem éreztem, hogy bármi újat is tudnék... Talán valami félrement, csak nálam? Pedig emlékszem, hogy Ariana látta a jövőt, és olyan könnyedén manipulálta az anyagokat... Jacob közelében ültem, amikor hirtelen kiabálni kezdett, és automatikusan a pálcámért nyúltam. Most? Máris? Ugyan mesélt a látomásairól, de mégis reméltem, hogy több időnk lesz... Elmormolok egy igét, és egy egyszerű, de remélhetőleg viszonylag erős pajzsot vonok fel magam köré első körben, de a biztonság kedvéért igyekszem elbújni is - fedezéket keresni, hogy rejtve tudjak támadni. Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell...
Most, hogy kezdenek derengeni a régi emlékek, valahol kicsit lelkiismeretfurdalásom van. Gemma végig elkísért mindenhova, egy csapat vagyunk, és mint kiderült, régen egy pár voltunk. Sorsszerű lehet, hogy ismét találkoztunk. Nem mondom, hogy durva voltam vele, de kissé talán lekezelő, nem biztos, hogy ezt érdemelte. Mégis, nekem ez így furcsa. Az régen, egy másik élet volt, most pontosan tudja, hogy a szüleim halála miatt megtört bennem valami, ami miatt már nem lehetek önmagam, inkább másoknak segítenék. Már így is kedvelem, de nem aggódhatok azon, hogy mi történik vele, hiszen akkor az egész hitvallásom az értelmét veszti. Ő erős lány, ahhoz, hogy együtt boldoguljunk, valójában nem lehetünk együtt, bármi is történt egykor. Emmát azért még meglátom, hogy úgy-ahogy megköszönjem, amit értem tett, remélhetőleg már ő is kipihente magát. Bízom benne, hogy Amandine sem haragszik már, ha meg kell halnunk, kár lenne bárkivel is ellenségként elválni. A varázslataim jóval kiteljesedettek lettek, de tudom, hogy az vagyok, aki egykor is, kérlelhetetlen auror. Csak míg régen Nicolasként felvállaltam, manapság az árnyékok között maradok. Kiváncsi vagyok, hogy ha kilépünk a nezabar területéről, vajon otthon is fognak működni egykori vámpír képességeim? Vélhetően nem, és ez így is van jól, Gemma pont a vámpíroktól retteg. Irónikus. Mellé lépek, és megfogom a kezét, jelezve, hogy továbbra is hatékony csapat vagyunk. Egyenlőre nem tudok mit mondani, itt túlságosan sok a figyelő szem, de később majd beszélhetünk. A sötét hatalmak elűzését s az elemi harci mágiát kombinálva egy tűzlényt formálok meg, amolyan védőszellemet, amely akár támadásra is alkalmas lehet. Bár nem valószinű, hogy értelme van védekezni, minél gyorsabban el kell intézni a fickót.
Mivel Jacob mesélt a látomásokról az utóbbi napokban jobban odafigyelek rá, mint ahogyan eddig, bár persze Emma is épp elege sürög-forog körülötte, de mégis tisztában vagyok, hogy milyen bepillantást nyerni a jövőbe, főleg akkor, ha az a jövő cseppet sem békés és kellemes. Ezért persze akkor is szemmel tartom épp, amikor majdnem elesik. Azonnal moccanok és egy szemvillanás alatt már ott is vagyok mellette, hogy segítsek. Igen, tényleg szó szerint egy szemvillanás alatt termek ott. A képességeimet kigyakoroltam az elmúlt időszak alatt, épp eléggé ahhoz, hogy már gond nélkül tudjam kezelni, de hogy képesek leszünk-e legyőzni a fiút... főleg, ha nála van a könyv. Nem is gondolok rá, ha jön hát most kell megvívni a csatát. Erőnk van, már csak az a kérdés, hogy mire elég. Amikor már láthatóan Jacob összeszedte magát, akkor újra Andrew mellett termek. Tudom, hogy furcsa neki ez a helyzet, nem is igen erőltettem semmit a múlttal... előző élettel kapcsolatban. Végül is igaza van, ez most a jelen, a mi életünk, hiába voltunk valaha mások, ez nem számít, most mi vagyunk. Ettől még társak vagyunk, közös a szívünk és sok mindenre ő készített fel, nem kérdés, hogy mellette leszek, együtt jobb csapat vagyunk. - Akkor... kezdjük el. - szinte csak magamnak suttogom a szavakat. A pálcám nincs a kezemben. Emlékszem sok mindenre a régi időkből és sikeresen (ha a mesélő is úgy akarja) elkészítettem magamnak a szükséges fókuszokat, olyan mágiákhoz, amiket még csak nem is ismertük régen, mint a pszionikus mágia is. Furcsa olyasmiben jónak lenni, aminek a létezéséről nem tudtál soha, de már tudom, hogy régen aki voltam harcos volt, nem a pálcámra van hát szükségem, hanem másra, másféle varázslatokra és képességekre, amik talán elegendőek lesznek majd, hogy győzzünk és hazajussunk.
A napok nem eseménytelenül, de mindenképpen telnek és mindenki érzi, hogy egyre hosszabb ideje vagyunk már bezárva ebbe a furcsa terembe, ebbe a furcsa kúriába, ebbe a furcsa világba. Fogalmunk nincs, hogy hol vagyunk, vagy miért, bár az emlékek, amiket kaptunk egyre jobban élesednek, kirajzolódnak a fejünkben. Sokat beszélgetünk, én legalábbis igyekszem, mert szinte biztos vagyok, hogy néha egy-egy beszélgetés nélkül elveszíteném a józan eszemet. Ezért nem csoda, hogy sok időt töltök Emma közelében, illetve lassan átveszem az ő pozitivizmusát és lelkesedését. A "múltkori" Isabella, aki sokkot kapott eltűnik. Ennek oka az is, hogy gyakran jártam vissza abba a szép kertbe, és ott próbáltam rájönni, hogy kik is vagyunk - voltunk - és mi is a feladatunk. A változásokat a testemben és fejemben igyekszem elviselni és nem foglalkozni velük, habár tény, hogy valami furcsa módon egyre többször gyakorlok elemi mágiát és mintha jobban is menne, mint eddig. Bár a tűztől félek, ahogy azelőtt is, talán kicsit jobban is. Most is a kertből térek vissza, hogy kicsit pihenjek, mikor a folyosóról hallom meg Jacob kiáltását. Berontok a terembe, és gyorsan körbe nézek, hogy mindenki megvan-e. - Mi történt? - teszek fel egy gyors kérdést, de Jacobra nézve egyértelmű: Shawn érkezik. A többiekhez sietek, pálcát rántok és megidézem újfajta társamat, a párducot patrónusként, valamint felkészülök egy gyors pajzs létrehozására, ha szükség lenne rá...
Erősen kapaszkodik meg az asztal sarkában, amikor a látomások újra megrohamozzák, és kis híja van, hogy el nem esik. Az álom beli furcsa srác mesélt neki erről, és próbálta felkészíteni mindarra, ami rá vár.. próbálta felkészíteni magát.. még mindig furcsa és nehezen tudja elhinni, és persze viselni sem sokkal könnyebb. Tekintete a semmibe réved, majd az ajkai szavakat kezdenek rebegni. - Most.. most.. MOST! - először csak súgja, aztán egyre hangosabban mondja, a végén oly hangosan kiáltja, hogy mindenki meghallja, aki a közelében, pontosabban aki a teremben van. Szemei szürkén fénylenek, ahogy félig a semmibe réved, félig pedig a többieket próbálja beazonosítani maga körül. - Jön. Percek kérdése és itt lesz, készüljetek! - hangja magabiztosan zengi be a termet, miközben lassan kihúzza magát, és a tekintete is tisztulni kezd, és visszakapja azt a megszokott zöldes színt, ami egyébként jellemzi. A keze szinte izzik a körülötte kavargó mágiától, de nem tesz semmi, egyelőre, inkább csak fejben pörgeti, mire is képes, és igyekszik összeszedni magát, és a fejében levő képeket letisztázni. A medál még mindig nála van, de most már annyira nem szívja az erejét. A többieknek mesélt korábban látomásairól, így elvileg mindenki tudja, mire utal a srác, és nagyjából mire kell felkészülniük. Szemeivel Amandine-t keresi, mintha védeni akarná, vagy biztonságban tudni, aztán visszanéz a kapura, pontosabban oda, ahol a kapu meg fog jelenni.
Hosszú napok telnek el eseménytelenül jobbára - a fiatalok feltérképezik a helyet, és nincs más teendőjük, minthogy minden pillanatban készen álljanak a végső összecsapásra, Shawn visszatérésére. A sebeik begyógyultak, Emma mindenkit a lehető legjobb fizikumra hozta fel, ami a gyógyítást illeti, de az, hogy az emlékeket és a bezártságot, a szeretteik hiányát és a harc közeledtét hogyan kezelik mentálisan, már más kérdés. Emma minden esetre mindenkinek ott volt, ha egy barát kellett, és nem vesztette el a pozitivitását egy pillanatra sem. Készen állunk, menni fog, győzni fogunk és hazajutunk! Végig volt friss ételük és italuk, de a határokat semmilyen módon nem hagyhatták el, és voltak a mélyben olyan termek, amik "átrendezték magukat", és akárhányszor követni akarták volna a mágia erőteljes kisugárzását, "megszökött" előlük. A képességeiket kiismerték idővel, és olyan jól tudták alkalmazni, mint hajdanán elődeik... és érezhették is, hogy mekkora hatalom mindez, ahhoz képest a mágiához képest, amit a saját világukban gyakorolnak. A mai napon a medál viselője különös látomásokat lát, villanásokat egy pokol-szerű földről, lángokat és kapukat, amiken a szőke, sértetlen fiatal, de annál hatalmasabb mágus, könyvével a kezében siet át, egészen addig, míg a megfelelő kaput meg nem találja és ide nem ér... Egész nap jönnek a látomások, de most pontosan érzi, hogy csak öt perc van hátra addig, ameddig az alak vissza nem tér és meg nem próbálja őket elpusztítani. Öt perc! Itt az ideje, hogy az elmúlt hetek felkészülését a gyakorlatba ültessék át. De mit tesznek, hogy megmentsék magukat, és legyőzzék a Világok Pusztítójának megszületését?
// Kié a medál:
1. Jacob 2. Andrew 3. Gemma 4. Amandine 5. Isabella 6. NJK - Emma
Kalandmester carried out 1 launched of one (6 oldalú dobókocka.) :
- Tudod, hogy mennyire nem szeretem, amikor ilyeneket mondasz ugye? - húzom el egy pillanatra a számat. Hát na nem vagyok oda érte kimondottan, amikor azzal jön, hogy legalább én éljem túl, legalább az én életem legyen jó, mintha ő már elkönyvelte volna, hogy az övé úgy sem lesz, de egyébként se számít különösebben. Elég idegesítő hozzáállás, hogy mit ne mondjak és nagyon remélem, hogy idővel abbahagyja, ár valahogy kétlem. - Mindenki akkor kezdi el így érezni, amikor már közel van ahhoz, hogy megértse... önmagát, azt hiszem. - én se vagyok biztos magamban, de valahogy mégis úgy érzem, hogy talán a legegyszerűbb módja, ha tényleg bennem vannak az emlékei... a legközelebb úgy kerülhetünk egymáshoz, ha megtörténik az a csók. Furcsa, még a hajam is meglibben, mint valami béna filmben, csak a lábam nem emelkedik fel, mintha ez valami mesés szerelmes csók lenne, főleg hogy Andrew elég hirtelen hátra is húzódik, megszakítva a csókot, majd még hátra is lép, mintha ez az egész olyan rémes lenne. Bennem pedig csak most tudatosul igazán, hogy miért lehetett, hogy amikor Emmával beszélt olyan... kellemetlenül éreztem magamat. De ez most nem sokat számít, mert úgy rebben hátra, mintha minimum valami rettenetes történt volna. - Igen... tudom, hogy elég fura. - bököm ki végül én is. Nem fogom játszani a sértettet, főleg mert ha jól sejtem butaság is lenne. Az csak a múlt volt, mint egy másik élet, ez pedig a mostani, nem sok értelme lenne összekeverni a kettőt. Csak mert a múltban egy pár voltunk, azaz igazából az elődeink, ez még semmit sem jelent és főleg nem teszi kötelezővé, hogy most is ugyanígy legyen, főleg mert láthatóan Andrewt eléggé megijeszti már csak a lehetőség is. - Persze, menjünk vissza, végülis az volt a lényeg, hogy meglegyenek az emlékeid. - nem láthatja rajtam azt, hogy megbántott volna. Talán valahol mélyen rosszul érzem magamat e miatt, de ő tudja a legjobban, hogy miken mentem keresztül és azt is, hogy megtanultam már hogyan nyomjam el magamban az érzéseimet. Ezzel most se lesz gond, ha neki ez ennyire zavaró... végül is igaza is van, talán tényleg furcsa és most arra kell koncentrálni, hogy hazajussunk, nem másra.
- Nem tudom, kinek a feje is lenne mindaz.. - sóhajt fel, bár tény, hogy szerinte is kifejezetten furcsa lenne, sőt. Groteszk. Annyira beleréved a gondolatba, hogy nem is veszi észre - meg amúgy is fiú -, hogy Amandine keze megindul felé. Csak fekszik az ágyon, féloldalasan, és onnan pislog hol maga elé, hol a vörösre. - Jó is, meg rossz is.. De talán felébredünk, hogy ez egy rossz álom. És ha mind itt voltunk, miért nem tudják a többiek a válaszokat? Vagy a jó kérdéseket? Mindegy.. aludj, rád fér. - mosolyodik el a végén, majd átfordul a hátára, hogy ne fájjon annyira a válla, amin azért a seb még nem az igazi, aztán lassan fújja ki a levegőt. - Álmodjuk magunkat haza Amandine.. remélem te is megtalálod a válaszaidat.. Ahogy mindannyian.. - súgja még egész halkan a légbe, és mielőtt a páros visszaérne, mély, furcsa, különös álomba zuhan egy szürke szemű, fekete hajú fiúval...
- Én azért örülnék neki, ha legalább neked sikerülne. – Ha majd egyszer megoldjuk, hogy ketté legyen választva a szívünk, még azt is el tudom képzelni, hogy valami durva felejtésátkot szórok rá, hogy végleg kipucoljak mindent az elméjéből. Minden rosszat, szörnyűséget, ami vele történt. Ahogyan a bátyja meg a kompániája ettek belőle. Nem is tudom, hogy képes együttélni a tudattal. Én nem látok semmi esélyt, hogy a vámpír még visszatérjen. Gemmára ráfér, hogy új életet kezdjen, távol mindentől, békében. Még tőlem is, hiszen nekem más sors jut majd, ahogy nézem. - Benned, tisztára furcsák a körvonalaid. Lassan én is kezdek hinni benne, hogy ennek a helynek.. van valamilyen sajátos varázsa. Minket szólított, és terve van velünk. – Ösztönösen simítok végig a karján, de ez csak érdeklődés, nem tudom, hogy mit is akarok kihozni ebből a helyzetből. Talán a vérmágia, ami bennünk él, hasznosítható ilyen emlékátvitelre is. Például ha megvágjuk a kezünket, és összeérintjük.. Ezen tűnődöm, amikor az ajkát érzem az enyémen, na hát pont nem erre számítottam. Visszacsókolok a rend kedvéért, mert érzem, hogy ezt a módját gondolja helyesnek, és valóban, mintha valami különös szél söpörne végig rajtunk, ahogyan villanások bombázzák az elmémet, a régi énemmel kapcsolatban, Biancán túl ott vannak a többiek, Ariana, Christopher, és még sokan mások, de nem tudok foglalkozni a dologgal, mert annyira.. – Baszki.. Én valami húgként kezeltelek, és most.. Együtt voltunk? – Na nem, tisztára olyan, mintha a testvérem csókolt volna meg. Éppen olyan lehetetlenül béna. Vagy én legalábbis annak érzem. Dereng, hogy egykor jobban is ment ez nekünk.. De a mostani szövetségünkbe ez hogy is férhetne bele? Enyhén zavarbaejtő, holott én nem szoktam zavarbajönni, sőt, elutasítok minden bénázást.. Na nem mondom, Gemma szép lány, és mint kiderült, Biancaként is szép volt, de megvédeni akartam őt, nem pedig bármi mást.. Ösztönösen lépek hátra, még ha ez sértő is. - Menjünk inkább vissza. – Nézek rá kérdőn, hiszen megbántani nem akartam, csak erre végképp nem számítottam. Ő vajon hogy kezeli mindezt?
- Talán már egyikünknek sem lesz az a jövőben. - nem tudhatom, persze az én életem így is épp eléggé zaklatott már, de nem tudhatom, hogy ez milyen irányba fog változni e miatt, ami most történik velünk. Ez az egész hely különös és időbe telik azt hiszem, amíg mind megértjük, hogy mi történik itt, de az biztos, hogy előbb kell megértenünk és csak utána van esélyünk, hogy kijussunk innen. Ehhez pedig neki is nyitottabbnak kell lennie és persze Jacobnak is, bár azt hiszem utóbbira ráfér egy nagy alvás is és akkor talán már eleve jobban lesz majd és könnyebben kezeli a helyzetet. - Én sem tudom Andrew, azt hiszem jelenleg Emma a legmagabiztosabb valami miatt, talán idővel mindegyikünk az lesz, neki gyorsabban ment, de addig is... csak azt hiszem érzem, hogy mit kell tennünk, fura igaz? - nem vagyok egy olyan típus, aki hisz a megérzésekben, vagy épp abban, hogy az ember életében vannak mondjuk sors szerű dolgok. Sosem hittem benne, hogy van, aminek úgy kellett lennie, ahogyan lett, de most mégis úgy érzem, hogy az itteni dolgok valahogy okkal történnek és hogy jó úton haladunk, csak tudom, hogy elég nehéz lesz ez az út. - Hogy... bennem? - azért rendesen meglepődöm és azt sem értem, hogy mit néz rajtam annyira. Nem, én tényleg nem érzékelem azt, hogy valami változott volna rajtam. A hajam igen, de úgy látom rajta, hogy ő mintha valami mást is látna még ezen kívül. Én viszont hiába nézek végig magamon ezeket nem igazán látom, csak amikor végigsimít a karomon, akkor villan be valami... fura. - Lehetséges lenne...? A végén még el kell kezdenem hinni a sorsban, vagy miben... - hirtelen nem igazán tudom, hogy mennyire őrültség, ami felmerült bennem. Persze megkaptam Bianca emlékeit, de nem mindent egyszerre, mintha adagolódnának, de ez az érintés. Ezért bár bizonytalan a mozdulat, de végül mégis jön magától, mintha annyira nem is lenne az csak az első pár centi, aztán már maga a csók olyan, mintha nem is ez lenne... az első.
- Akkor már sosem lesz nyugodt életed, igaz? – Kérdezek vissza együttérzőn, vele ezt meg tudom tenni, még ha mások felé nem is vagyok nyíltan felvállalva empatikus. Gemma más, ő úgyis belém lát, ismeri a titkaimat, így kár lenne úgy tennem, mintha kőszívű volnék. Nem vagyok, mert tudja, hogy másokért áldozom be a saját életemet, hiszen csak így lehetséges. Ám míg én az árnyékok között mozogva akár meg is halhatok, azt semmiképpen nem vállalnám fel, hogy neki baja essen. Ha a bátyját le kell állítani, akkor én leszek az, aki mindezt megteszi, nem pedig ő. Ki kell találnom valamit, hogy Gemma lelke ne vesszen oda. - És honnan tudjuk, hogy mi a jó, és mi nem? Idejöttünk, majdnem belehaltunk, de mellesleg a hely segíteni akar nekünk, hiszen emlékeket kínál, van hol pihenni, van mit enni.. – Rázom a fejemet, ahogyan kézenfogva nézelődünk. Megtehetnénk, hogy szétválunk, hogy jobban bejárjuk a szobát, de miután külön-külön majdnem meghaltunk, nekem most valahogy nem akaródzik még csak el is engedni őt. Ha már csapat vagyunk, akkor legyünk minél közelebb, az a biztos, akkor menekülni is együtt tudunk. Érdekes módon nem valami fiókban lelek választ, hanem éppen Gemmán. - Én jól, bár tényleg meg kellett volna rágni azt a szendvicset. Viszont most nem csak a hajad lilás, hanem valami.. Furcsa.. – Simítok végig a vállán, na nem valami hódítási szándékkal, hanem nem értem, hogy mitől ez a fénylő aura. Lehet, hogy ő nem is látja? Benne lennének az emlékeim? Na de azt hogy szedjem ki belőle? Áldozótőrrel? – Azt hiszem nálad lehetnek ezek a bizonyos.. emlékek. – Mondom ki végül, de még nem jöttem rá a megoldásra, hátha ő gyakorlatiasabb, és már a saját emlékei birtokában beugrik neki valami.
- Talán ha te is megtalálod az emlékeidet... De ki tudja. Hiszen eddig nem kedveltétek egymást. Elég ijesztő lenne, ha hirtelen imádnád, csak azért, mert valaki más a fejedben úgy viszonyul hozzá. - Majdhogynem kiráz a hideg a gondolattól. Felülök az ágyon, és ösztönösen Jacob irányába nyúlok, de nem érem el, és nem is nyújtózkodom nagyon. A kezem a saját ágyamon pihen. - Talán jobb is, hogy kimaradtunk belőle. Az igazság az, hogy nagyon nem hiányzik egy csomó fura emlék, de... mi van, ha tényleg ez az egyetlen módja a hazajutásnak? Mi van, ha egyikünk emlékezne valamire, ami az egésznek a kulcsa... Hallgatom Jacob szavait, és egy rövid időre behunyom a szemem. Jó is lenne, ha tényleg álom lenne az egész, de egyáltalán nem úgy érződik. Még nem sokat láttunk ebből a kúriából, de mégis annyi dolgon estünk át, hogy talán sosem fognak elfogyni a meglepetések. - Hát, akkor aludjunk. Ki tudja? Talán tényleg otthon ébredünk fel. - Ebben magam sem hiszek, de alvás nélkül még egyszer úgysem hagyom el ezt a termet. - Jó éjt, Jacob.
Halvány, nyugodt mosoly kúszik fel az arcára, ahogy Amandine-t hallgatja, mert azt hallja benne, hogy végre valaki megérti. Van valaki, aki ugyanúgy látja a világot, mint ő. Nem hiába háztársak. - Minden barátság elkezdődik valahol.. de talán ezzel egy kicsit már el vagyunk késve. Túl erőltetett. - ráncolja a homlokát, és ő sem veszi észre, hogy a két delikvens távozik. - Ez az egész helyzet túl direkt. Azt sem tudom, létezett-e ez az előző élet, én szeretnék az lenni, aki most vagyok, nem egy távoli, régi emlékkép fakó másolata. - sóhajt fel, majd, amint megkrédezi, mit is gondol a másik, felpillant rá, így, féloldalasan fekve az ágyban. Fáradt, azt meg kell hagyni. - Nem tudom Amandine.. néha azt érzem, hogy ez az egész csak egy rossz álom, és ha kinyitom a szemem felébredünk. De mégis olyan valóságos.. Nagyon szeretném, hogy igazad legyen. - szinte csak súgja, sóhajtja ezeket a szavakat, mert tény és való, hogy nagyon szeretne hazajutni, és az is tény és való, hogy nem kifejezetten hiszi el, hogy ez olyan könnyen lehetséges lenne. Mintha sose jutnának ki. Főleg, mert még az sem teljesen tiszti, hol és miért is vannak. De az tuti, hogy többet nem fogad el random meghívókat.
Igazából nem számítottam rá, hogy valóban beszélni kezd. Nem vagyok túl jó a tanácsadásban meg az együttérzésben, de érdekel, hogy mi történik ezzel az egész reinkarnáció dologgal, szóval hátradőlök és hallgatom. Alig figyelek rá, hogy Gemma és Andrew kisétálnak, pedig talán nem kellene megint elszakadni és kint mászkálni... - Ennek semmi értelme. Hogyha segíteni akar, akkor válaszolnia kellene a kérdéseidre, és elmondani, hogy mit látott. Szóval szerinted barátok voltatok ebben az előző életben? - Az arcomon látszik, hogy nem nagyon tetszik az ötlet. - Tök fura lehet, emlékezni, hogy valaki a barátod volt, pedig most alig ismered... Ááh, bele sem akarok gondolni. Miért bíznál benne, ha egyszer nem is ismered? Gyakran mondom, hogy nehezen bízom az emberekben, pedig az igazság az, hogy néha túlságosan is könnyen megy. De ez így eléggé egyenlőtlennek hangzik. - Nem tudom, mit kellene hinnem. Én nem emlékszem semmire. Láttam a festményt, láttam azt a szőke lányt, de fogalmam sincs, mi történt itt... Hé! Ne mondj ilyeneket. Persze, hogy hazajutunk. Szépen kialudjuk magunkat, aztán körülnézünk rendesen, és találunk egy utat haza.
Halkan sóhajt fel Amandine kérdésére és csak nézi a plafont, miközben feje alatt összekulcsolja a kezeit. Néhány pillanatig csendben, némán fekszik, majd megszólal egészen halk hangon, miután Andrew és Gemma elmentek. - Nem tudom, mi ez az egész. Úgy viselkedik, mintha jót akarna nekem, de nem is ismerem. Nem tudok róla semmit, és bármit kérdezek, elutasít, és veszekedünk. A fejemhez vágta, hogy nem bízom benne.. - lassan beszél,tekintetét a vörös lányra fordítja. - Azt érzem, én vagyok őrült, amiért nem ugrok fejest minden ostobaságba és ismeretlenbe.. És mégis.. hiszem, hogy nem velem van a baj. Tudod.. - oldalra fordul, és úgy beszél tovább. - Amikor a zidár a kezemben volt, tudtam, hogyan kell használni, éreztem, hogy mi az. Egészen különös érzés volt, hogy nekem adták. Most mégis én vagyok az egyik, aki semmit nem tud az állítólagos múltjáról. Te elhiszed mindezt? - egy pillanatra megáll, majd hozzátoldja. - Szerinted hazajutunk valaha?
- Hidd el én sem, de régen azt sem hittem volna, hogy a bátyám képes arra, amit tett. - igen az ember sok mindent nem tud elképzelni, ami aztán végül mégis megtörténik. Én sem hittem, hogy a bátyám vadállattá válik, hogy csak úgy lemészárolja a szüleinket és végez velük. Nem hittem, hogy összeáll olyan alakokkal, akikkel sikerült neki, hogy vámpírhorda tagja lesz és másoknak próbál majd ártani, vagy is nem is csak próbál, hogy engem is áldozattá tesz gondolkodás és aggodalom nélkül, de mégis megtette és ez már nem fog változni. Tehát ki tudja, talán tényleg valami történik itt, aminek szerves részei vagyunk, hiába próbálunk ellenkezni. - Talán ilyesmi tényleg csak itt létezik, a mi világunkban nem és remélhetőleg, ha ezt itt megoldjuk, akkor nem is szökhet ki innen... semmi sem. - nem akarok azon gondolkodni mi van, ha mégis, mert az biztos, hogy csak még több bajt hozna a fejünkre. Mi lenne, ha a mindenféle itteni furcsaságok kijutnának a kinti világba is? Mi lenne, ha szárnyas lények, meg persze hegyes fülű lila bőrű alakok szaladgálnának a világunkban? Eléggé abszurd lenne és jó eséllyel senki se tudná kezelni a helyzetet, ezért meg kell akadályoznunk, hogy ilyesmi megtörténhessen, most ez a fő lényeg. - Öhm... Andrew jól vagy? - úgy néz rám, mint aki minimum szellemet lát, pedig én őszintén szólva semmi különöset nem látok a szobában. Körül nézek azért, elengedem a kezét, hogy felmérjem a helyet, hátha van itt valami, ami érdekes lehet, vagy ami miatt furán viselkedik.
Valóban idegesítő, hogy nem tudok semmit, de megértem hogy Isabella elfáradt, így nem nagyon faggatom. Majd később megkérdezem Emmát, vagy talán Gemmát... Valamelyiküket, bár néha nem is tudom hogy melyik melyik. Ahogy visszaérünk a bálterembe, Jacob megbök, és kicsit meglepve nézek arra, amerre mutat. Ketten a háromból visszaértek, ami jó, de miért csak ketten...? Úgy látszik, már mélyen alszanak, így nem tudjuk kifaggatni őket, de ez talán még aggasztóbb, mintha egyikük se tért volna vissza. Ha elszakadtak egymástól, akkor biztos, hogy valami baj van... Szépen letelepszem a saját ágyamra, és kicsit meghökkenve nézem ahogy Jacob Emma ágyához sétál, nézi egy darabig, majd lefekszik a saját ágyára, a mellettem lévőre. - Uh... akarsz róla beszélni? - Ez azért elég fura volt, de nem tudhatom, miféle furcsa kapcsolat van közöttük.
(6 oldalú dobókocka.) :
