2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden diákot, aki levelet kapott, sötét, fekete boritékban vérvörös pecséttel lezárt levelet, ez foglalkoztat. A levél igazán szűkmarkúan bánt az információkkal, ugyanis mindenki csak arról kapott tudomást, hogy egy fényűző, klasszikus álarcos bálra kaptak meghívást, Nezabar birtokán. A gyülekező az udvaron van, este, pontban hatkor, ezen a délutánon.
Néhány jellegzetesség még is csak akad a papíron. A négy sarkában négy tárgy apró, kecses rajza van. Egy varázslógömb, egy diadém, egy pókmedál és egy ősi kard.
A megérkező diákokra furcsa feszültség telepedik, mintha a mai napon az udvar nem is az ő udvaruk lenne, mintha a levegőben az idő ősrégi, kissé poros és kesernyés málló pergamen szaga terjengene...
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-10-25, 18:34-kor.
Csak áll és mereven figyeli a történéseket. Nem érzi kelletét a megszólalásnak, mígnem a szőke hajú lány meg nem szólal. Sőt, már előtte odasiet hozzá, amikor a pálcája hallhatóan a földön koppan. Gyors mozdulattal kapja fel és nyújtja oda neki. - És ki is az az Emily? Mert, Shawn, gondolom a fiú az illúzióképekről, de lányra semmi nyom nem utal - vonja fel a szemöldökét, miközben mélyebben vizslatni kezdi a képeket. - És miért kell megállítani? Hogyan tudnánk valakit megállítani, aki már megtette... Mármint, ha itt van feljegyezve, már megtörtént, nem? Arról nem is beszélve, hogy vagyunk zárva ide. A falak biztosnak tűnnek, talán a varázslat sem fog rajtuk. - Jó szokásához híven hangosan gondolkodóba esik, szerény személye szerint logikus kérdéseket feltéve a nagyközönségnek, míg igyekszik a helyet is pontosan felmérni, a legkisebb nyom, lehetőség után kutatva, néhol végigsimítva a felületen, erősebben megtaposva a padlót.
A hozzászólást Darren Blackwell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-11-12, 23:28-kor.
Csoda, hogy Jacobot nem kenem a falhoz ezért a mondatért. Na igen, a szüleim idejekorán meghaltak, már az is kiemelkedő, hogy egyáltalán valahogy tudok kommunikálni, nem hogy empatikus vénám is legyen. Gemma azt jól tudja, már ismer annyira, és fogjuk rá, nagyokat nyel, amikor öntörvényűleg határozok. Ez most ez a pillanat, hiszen mindenki csak felvetéseket tett, én meg döntést hoztam, és most ez a kettő úgy néz rám, mintha ők készek lettek volna határozni. Ridegen megrántom végül a vállamat Jacob szavaira, Gemma orr felhúzását pedig egyenesen figyelmen kívül hagyom. Nem szándékozom elvenni Isabellától az ötletgazda szerepet, sőt akár veheti bóknak is, hogy az ő felvetését valósítjuk meg, hiszen én lefelé indultam volna a pincébe, de a tájolóbűbáj őt igazolta, ezek szerint a toronyszoba lesz a kulcs. Elindulunk felfelé, társaim többé kevésbé követik az előírt parancsaimat, akkor hát elértem a célt. A vezetőt nem kell szeretni senkinek, elég ha betartják a szabályait. Felhágunk a grádicson, és a várva várt affér íme előttünk. A négyes cseppet sem tűnik ismerősnek, de az nyilván összeköthető, hogy ők a relikviák tulajdonosai. A tiarás nőre azért nem tudok nem _úgy_ nézni, hiszen mégsem vagyok fából, de gyorsan becsukom a számat, visszaránt a valóságba a háttal ücsörgő valaki, aki még csak meg sem tisztel minket azzal, hogy legalább pofán lőjjön valami csúnyasággal. A társaim nem restek visszavágni, Isabellánál még halkan fel is nevetek, de Gemma mellé lépek, mégiscsak ő a „társam”. - Ha úgy alakulna, feloldom a mágiát, és tiéd a szív teljesen. – Suttogom oda, kész vagyok meghalni, hogy ha csak az egyikünk élhet. Akkor nyilván nem én leszek az, hiszen nálam már nem opció a család sem, neki még ott a bátyja, akit megmenthet. – Mutasd magad kölyök. – Szólalok meg fennhangon, és pusztán a noszogatás kedvéért odacsapok egy kellemesebb lángcsóvát a foteltámla irányába, amolyan figyelemfelkeltés a részemről.
Úgy tűnik, hogy Andrew igen határozottan magához ragadja a vezetést. engem nem zavar, csak az bosszant, hogy immár mindenki jó ötletnek tartja azt, hogy felmenjünk a fenti szobába, holott én is eddig ezt javasoltam. Mindegy, bizonyára a fiúnak határozottabb a kiállása. Mikor kiosztja a parancsokat, döbbenten pislogok rá. Kémbűbáj? Hogy… mi? Megint az a bűbáj jut eszembe, amit odakint is használtam, hogy vannak-e élő emberek a környezetünkben. Hallom Gemma pajzsbűbájait, amitől kicsit nyugodtabban indulok előre, miután bólintok Andrew-nak. Elvégzek egy csapdakereső bűbájt, de úgy tűnik, hogy a csapda nem egy rejtett csapóajtó formájában vár ránk, hanem majd odafent. Az ajtó nyitva, így én is belesek Jacob után, majd be is lépek. Felsorakozunk, ahogy felsorakoznak előttünk a „Négyek” is. Bizonyára a négy név gazdája… Nem mondom hangosan, hiszen bizonyára ez mindenkinek leesett. Ismét elvégzem a bűbájt, hogy vajon élők vannak-e előttünk, de csak halkan, suttogva, várva az eredményt. A szék rejtekéből egy fiatal hang szól hozzánk, és Gemma felcsattanására én is összehúzom a szememet. - Köszönjük a meghívást. Lesz még valami program a tánc és a bál előtt? – teszek fel egy kedves kérdést, tisztelettel.
Minnie végigkocogtatja a tükröket, az a legfurcsább bennük, hogy nem látja saját magát - egyszercsak azonban feltűnik egy magas, porcelánbőrű, kétszer, csíkos ruhás lány, és a következő pillanatban ott találja magát mellette. Emily megragadja őt, Minnie meg mintha kiszakadna a valóságból: a semmiből átfut rajta egy egész élet, úgy érzi, régóta ismeri a lányt, pedig fogalma sincs róla, ki ő. Maga előtt látja a Nezabar falainak fénykorát, emberek, tündék futnak át a szemei előtt, sötét folyosók, és régi családi átok, szerelmek, halálos vagy szinte halálos kalandok, mágikus képességek és tárgyak, amik tizenéves gyerekeket szinte mindenhatóvá tudták tenni, kiválasztottak, felemelkedettek. Szinte sokként éri az a töménytelen mennyiségű információ, ami Emilyből felé áramlik. - Kicsoda? Mit kell megváltoztatni? - nyögi, amikor felocsúdik, es képtelen megmozdulni. A pálcája kicsúszik az ujjai közül és hangosan koppan a földön. Amikor körbepillant, látja, hogy mindannyian átestek a tükrön és egy teljesen elszeparált területen vannak. Illúzióképeket lát, emlékek törnek rá... De nem a saját emlékei. - Tudom ki ő... - mondja félhangosan, kicsit elgondolkodik és bekúszik egy név az agyában. - Shawn Griffin...- állítja magabiztosan. - Emilyt is megkörnyékezte, őt is manipulálta - húzza össze a szemöldökét. - Miatta vagyunk Itt? Őt kellene megállítani? - ezt már kérdezi, inkább magától, költőien.
Van valami Gemma szavaiban, és talán meg is kellene vizsgálni, de Jake úgy érzi, hogy sem az idő, sem a hely nem alkalmas jelenleg rá. Ahogy Andrew magához veszi a kezdeményezést, és amilyen stílusban, arra fölszalad a szemöldöke. - Talán légyszíves, ha már a kulturált kifejezés módot nem sikerült megtanítania neked senkinek.. - sziszegi még a srác felé, indulás előtt, és mivel semmi izgalmasat nem lát, és nem is érez, ami miatt egy sirályt kellene maga mellé rendelnie, ezért előhúzza pálcáját, készenlétbe helyezve, de nem idézi meg. Aztán, amikor Andrew középre kerül, miután akkora vezetőnek ígérkezett, csak cöccög, és a fejét csóválja. - A vezér.. - nem alapvetően azzal van baja, hogy valaki átveszi az irányítást, hanem a stílussal és mentalitással. Ha nem akar vezetni, ne vezessen, senki sem kényszerítette rá. Beles a folyosón, majd amikor betoppannak a szobába, és meglátja a lányt, pontosabban a nőt, akkor keze önkéntelenül is a medálra téved, és próbál valahogy metakommunikálni a nővel, hogy most mi legyen. Ha megegyeznek, hogy adja oda, vagy használja, vagy bármi, akkor szíves örömest megteszi, hiszen nem az övé, és valamire biztos jó lesz. Még meg is emelgeti, főleg, hogy az alak háttal van nekik, aki beszél. Jake-ben pedig ott az a furcsa, maró érzés, mintha ez az egész hely, ezek az emberek, és ez a hang is ismerős lenne neki, de nem hősködik, és nem lép ki feleselni, azt majd a Griffendélesek, főleg Gemma, elintézi.
- Talán megvizsgálhatnánk, hogy mire képes, lehet hogy fontos. - pillantok még Jacobra, mielőtt még tényleg sürgetővé válna a távozás. Az nem tetszik azért, hogy Andrew úgy pattog, mintha ő lenne a vezetőnk. Nem csoda, hogy a "kapcsolatunk" elején nem jöttünk ki jól egymással, azért ez a hangnem számomra is eléggé... zavaró, kissé el is húzom a számat, de úgy, hogy alig-alig lehet látni és ő persze úgy sem veheti észre, hiszen gyorsan elindul előre. Persze tény érdemes körülnézni, na de nem így kell pattogtatnia többieket. Végül csak elindulok és halkan elmormolom a pajzsbűbájt mindannyiunkra, és ha netán Jacob nem tenné, akkor valamiféle tárgyvizsgáló varázst a medálon is kipróbálnék, hátha többet megtudunk róla. A szobába érve azért rendesen elkerekedik a szemem a fura, vegyes társaságot látva, főképp, hogy még külsejükben is olyanok, mintha valami Halloween-i buliból csöppentek volna ide. Elég különös. - Túlzottan magabiztos vagy, de ezt már biztosan mondták neked és persze nem túl udvarias, hogy még csak be sem mutatkozol. - vágok vissza csak úgy csuklóból. Azért bennem is van büszkeség és az a hang, aki még felénk sem fordul úgy beszél, mintha máris győzött volna, pedig ő láthatóan egyedül van, mi pedig többen, sőt még odalent is vannak remélhetőleg sértetlen társaink. Azért azt látom, hogy a körülötte álló fura alakok sincsenek oda érte.
Isabella begyűjtő bűbája természetesen nem működik, túl egyszerű is lenne. Jó pár percig haladnak, megcsodálhatják közben az épületet és bebizonyosodik, hogy igen, ez egy iskola volt. Lépten-nyomon tantermeket látnak, de előfordul olyan különleges, ősi és hatalmas mágia, amiről ők még nem is hallottak. Már nem tűnik minden tisztának és rendezettnek, de nem is olyan lerobbant, mint kívülről volt. Szimplán... elhagyatott. Amennyiben követték Andrew "parancsait", felvértezve közelítenek az ajtóhoz, ami félig nyitva van, be tudnak rajta kommandózni. A pajzsok élnek, de sajnos a patrónus nem űz el senkit, csak egy magabiztos érzést kelt bennük, nem éri el őket a kétségbeesés. Bent egy tipikus nagy háttámlájú karosszék van háttal, nem látni ki ül benne, viszont feléjük fordulva négy alak áll. Egyiküket Jacob és a többiek azonnal felismerik, a hegyes fülű sötétbőrű, tiszteletet parancsoló nő, mellette egy különös, szinte halottnak tűnő alak, szürke bőrrel, vörös tekintettel, árad belőle a sötét hatalom - és kezében egy gömb lebeg. Tőle tovább egy leszegett fejű, gyönyörűen megmunkált fehér-arany tiarát viselő nő áll, a férfiak tekintetét úgy magára vonzza, hogy a fiúk azonnal felismerik, hogy hiába hegyes a füle, véla-szerű lény, mellette pedig egy vérszomjas aurával körüllengett pengét tartó robusztus férfi áll. Mindenki lehajtja a fejét, mikor megszólal az alak a székben, kivéve Cirelin de Sovalon, aki dacosan összeszorítja a száját és Jacobra, a kezében/nyakában lévő medálra mered. - Végre valahára ide értetek a bálomra. - hangzik egy számító, meglepően fiatal férfi hang. De a szék még nem fordul meg. - Jól szórakoztatok? Esetleg szeretnétek egy utolsó vacsorát is? - kérdezi, gúnyosan, olyan hangon, mintha tökéletesen tisztában lenne vele, hogy százszor többet ér a felsorakozottaknál.
[Tükörfolyosó]
Befutnak a többiek Amandine-hoz - vagy inkább vánszorognak, habár a fájdalom már szivárog ki a testükből és lassan el is tűnik. Mikor Minnie elkezd mászkálni a tükrök között valahol közepe tájékán már nem a semmi tekint vissza rá, hanem egy szőke, sminkelt lány, csíkos ruciban és magassarkúval a talpán, de az összkép nem valami vidám. Ahogy megkocogtatja az üveget vele is megesik a szippantás, ami Amandine-nal, a kivétel csak az, hogy most mindenki megy. - Meg kell változtatnotok mindent! Nem hajthat igába minden világot! - ragadja meg azonnal Minnie-t, és az érintésével a lányon átfut minden, Emily egész élete. A többiek miközben Minnie tudatába beúszik minden emlék a Nezabaros életről, a diákok erejéről, a reinkarnációról, mindenről, körbe tudnak nézni. Nem látszik a tükör, amin átjöttek, mind a négy fal zárt, nincsen semmilyen kijárat, börtön, és a falon mozgó illúzió-képek lebegnek. Egy szőke fiúról, aki mindig a háttérben mozgott, egy szőke fiúról, aki alkukkal és szívességekkel üzletelt... Nem ismerős nekik, kivéve Amandine-nak, mert ugyanazt a köpenyt viseli a legtöbb képen, mint amit ő a festményen látott. A képek bemutatják, ahogy a fiú lépésről lépésre behálózza a diákokat, egyre befolyásosabbakat, erősebbeket kihasználva, míg meg nem szerzi az összes ereklyét - a levélen lévő ábrákat. És vele együtt a négy nagyhatalmú személyt is. Kiutat nem látnak innen, erőteljesen klausztrofóbiás érzésük van, nem is érzés, a falak egyre közelednek.
- Nem tudom - néz rá Minnie Stellára -, de valamiért nehezen hiszem el, hogy jót akarhatott ezek után... A poklok poklát zúdította ránk. - A kabátja ujjával letört az arcáról az izzadtságcseppeket, és csendesen bandukol a többiek után. A pálcáját már le sem engedi. A Tükörfolyosóra érnek. - Megmentettük az életünket, azt csináltuk - löki oda Amandine-nak. - Én nem láttam semmi furát - válaszolja neki, és elkezdi végigkocogtatni a tükröket, hátha valamelyik talán furcsán viselkedik. - Lent már megtapasztaltuk a legrosszabbat - fordul mindenki felé - szóval vagy induljunk el kifelé, vagy próbálkozzunk meg a felfelével - kicsit olyan, mintha elvesztette volna a lendületét, amivel indult, de talán ez érthető. Sajognak a csontjai. Haza akar menni. Miért nincs itt Max, hogy együtt kitaláljanak valamit és egyáltalán ők miért vannak itt? Minek?
Úgy fest, hogy valamit a tárgyakkal kell machinálnunk, de gyorsan elvesztem az érdeklődésemet a zongora iránt, a csecsebecsék sosem vonzottak. Amandine-ről jelen állás szerint lemondhatunk. Én magam azon az állásponton vagyunk, hogy mielőbb fel kéne fedni, hogy ki szórakozik velünk. A tájoló varázslat eredménye zavaros, de legalább el lehet indulni a nyomán. Nem foglalkozom azzal, hogy a két lány meg a fiú mit diskurál, határozott bólintással indulok el az emeletre, ahol az a szoba sejthető, ahonnan az az alak bámult minket a függöny takarásában. Nem vagyok éppen csapatjátékos, nekik kell alkalmazkodniuk, és úgy fest, ez működik is, hiszen Gemma engem követ pincsikutyusként, Isabella pedig már korábban is fel akart menni. Boldogító a tudat, hogy a háztárs bétahímet is sikerült magam mögé állítani. - Isabella, előremész, kémbűbáj, csapdák felderítése. Gemma, pajzsbűbáj a csapatra. Jacob, patrónus a seggünkbe. – Bólintok, én magam pedig lángnyelvet idézek a pálcám végére, hogy már csak aktiválni kelljen szótagok nélkül a tűzgolyót. Bárki jőjjön is szembe, biztosan gyúlékony, vagy nem igazán szereti, ha darabokra szakadnak a belső szervei. Elemista lévén meglehet még a lidércekre is jótékony hatással vagyok. Középen foglalok helyet, annak ellenére, hogy megindultam felfelé. De ha már a három bizonytalan ennyire tanácstalan, akkor leosztom a szerepeket.
A többi tükör teljesen üres, ami őszintén szólva csalódottsággal tölt el. Reméltem, hogy lesz valami érdekes, de semmi. Viszont amikor megpróbálom megérinteni a szőke lány ujját, rögtön történik valami furcsa... Olyan gyorsan történik minden, hogy először nem is tudom mi van, és aztán hirtelen meghökkenve állok újra a tükör előtt... Aztán megremeg a kúria, és hirtelen a csapat, aki levált tőlünk a bálterem előtt beesik a folyosóra. - Hát ti meg mi a francot csináltatok? - kérdezem tőlük. - Hé, ti is láttok valami furát a tükrökben? Az előbb volt itt egy szőke lány a tükörképem helyén, aztán magába szívott a tükör, és volt egy fura festmény... Stella kérdésére összevonom a szemöldökömet, hirtelen nem is tudom, hogy válaszoljak... valami furcsa kábulatban lehettem, amikor az a furcsa fiú levezetett ide. - Ööö, a bálteremben. Volt egy csomó táncoló, aztán... megállt mindenki, és... - Többre nem nagyon emlékszem. - Biztos még mindig ott vannak.
Látom nem csak rám hatott ennyire az idegen kínzása, de mikor mind magunkhoz térünk és futni kezdünk, lemarad az árny, lám hatottak a varázslatok. De mikor meghallom azt a hangot, mintha egy nő szólalt volna meg, talán a köpenyes lenne? Egy pillanatra megtorpanok és hátranézek, meglátom a vörös szempárt, de már késő, már mindg eljutottunk a tükröfolyósóra, a többiek lendülete magával ragad, nem tudok elég hosszú idei megállni, hogy szemügyre vegyem az alakot. Az helyszín sem tűnik sokkal bizalomgerjesztőbbnek, viszont összefutunk Amandine-nal. - Az az alak.... Ki lehetett? - Kérdezem a többiektől, majd Amandine-hoz fordulok.- És a többiek hol vannak?
A belső hang eléggé idegesíti, főleg, hogy ő aztán nem hívott ide senkit sem. Egy kis ideig töpreng, még meg is szeppen, de érzi, hogy erre most nincs idő. A zongora felé nyúl, és felemeli a nyakláncot. Érzi a bizsergést, és egy kis ideig elgondolkozik azon, hogy felvegye-e a nyakába, aztán úgy dönt, hogy inkább a zsebébe süllyeszti el. Tény, hogy hozzáért, de azért nem akar ennél jobban a befolyása alá kerülni, bármi is legyen ez. Andrew szavaira a fiúra néz, de nem szól semmit. Miattam. gondolja magában, de egyelőre még ő sem biztos, hogy miatta van ez az egész. De mégis.. az alak nem azt mondta, hogy a többieket, vagy magukat kérdezzék, hanem saját magát. Agya folyton pörög és jár, de nem fog magával elkezdeni beszélgetni. Inkább próbál valami emlék után kutatni, hátha sikerrel jár.. - Semmi különös, de varázstárgy. Többet nem tudok, és nem mondott.. Azt tudja, hogy nem ő hozott minket ide, hanem fogoly, és azt akarja, hogy kiszabadítsam. - mond el majdnem mindent, mert azt az egy dolgot nem akarja. Nem érti, nem tudja a helyét. - Ha Amadine elment, akkor elment. Mi maradjunk együtt, a többiek.. - és ekkor érzi meg a rázkódást, és hallja, hogy egy folyószakasz beomlik. Riadt tekintete a folyosószakasz felé irányul, majd vissza a többiekre. - Mindegy merre, de menjünk. - és ha úgy gondolják, megindul velük a szoba felé.
Kezd egyre ködösebb lenni ez az egész. A furcsa képek, melyek tárgyakat mutatnak és neveket... Mintha ez is valami iskola lenne házakkal. Mintha Griffendél kardja, Hollóháti diadémja, meg a többi Roxfortos alapítótag tárgyait látnánk magunk előtt. Már névvel, és más tárgyba öltöztetve. Vajon ez is valami próba? Talán ez a RAVASZ egyik elő feladata? Kezdek nagyon összezavarodni, és amikor Jacob leül zongorázni, már totálisan nem vágom, hogy mi történik. Aztán elővesz valamit a zongorából, vélhetőleg az utolsó tárgyat, hiszen a kép furcsán rá és a zongorára közelített. Érdekes... - Gondolom össze kell gyűjteni a tárgyakat... Vagy nem? Érzel valamit azzal kapcsolatban? - kérdezem Jacob-ot, és a kezére bökök, jelezve, hogy érez-e valamit, ahogy fogja az utolsó tárgyat. Azt, hogy Andrew mit csinál, nem hallom, csak a pálcáját látom a kezében. Való igaz, nem ártana valami konkrét varázslattal előrukkolni. - Invito Kaen el Jericho varázsgömbje! - szólalok meg, legyintve a pálcámmal. - Egy próbát megér... - nézek a többiekre és megvonom a vállam. Nem fűzök hozzá sok lehetőséget igazából, de hát próba-cseresznye. Arra, hogy foglyok vagyunk mi is, igyekszem nem reagálni és elfojtani azt a halk nyögést. Hát ez remek... - Látta valaki, hogy pontosan merre mentek a többiek? - teszek fel egy kérdést. A helyzet az, hogy engem eléggé lefoglalt a bálterem, így nem igazán figyeltem, hogy a csapat másik része hova ment. Pech. Személy szerint én még mindig az emeletre vagyok kíváncsi, így ha Andrew oda irányít minket, akkor örülni fogok neki. Már amennyiben lehet örülni bárminek is egy ilyen helyzetben. Hogyha amíg tanakodunk, nem érkezik meg a varázsgömb, sikertelennek ítélem meg a bűbájt és természetesen a többiekkel tartok. Vagy le, vagy fel...
Isabella kérdésre csak a vállamat vonom meg és Jacob felé pillantok, bár azt hiszem azzal ő sincs tisztában, hogy kivel beszélt. Egyelőre még minden ködös, maximum sejtéseink lehetnek. - És miért fogoly? Nem mondott neked többet? Egyáltalán mit...? - keresel lenne a kérdésem, de ezt már nem kell kimondanom, mert esélyes, hogy ha ott állok a zongora mellett, akkor meglátom a derengést és valószínűleg Jacob sem úgy vesz ki onnan a medált, hogy azt mi ne lássuk, bár persze semmi sem biztos. - Azt hiszem igaza van, persze megpróbálhatunk elmenni, de... - rázom meg a fejemet, hiszen ezúttal egyetértek Jacobbal és hiszek is neki, én is úgy sejtem, hogy ez az egész nem csak valami véletlen, és nem fogunk tudni csak úgy elmenni, csak mert netán el akarunk. Abban viszont nem vagyok teljesen biztos, hogy meg akarom keresni Amandine-t, főleg azok után, amit Andrew mondott róla. Ha jobb, ha nem láttam... talán jobb, ha nem is látom. - Úgy láttam, hogy kiment a tánc után. - válaszolok még azért Jacobnak, aztán pillantok Isabellára. Nem tudom, hogy érdemes-e megnézni azt a szobát, ha valaki volt ott könnyen lehet, hogy már úgyis elment. - Talán tényleg jobb lenne, ha nem lennénk külön egymástól, megkereshetnénk a többieket. - bár valószínűleg, ha Andrew azt mondja, hogy a szobát nézzük meg, akkor úgyis vele tartok. Számunkra különösen veszélyes elválni egymástól, főleg ha ez a hely nagy, vagy bármi történik annak komoly következményei lehetnek kettőnkre nézve.
Jacob kérdésére már nem válaszol szóban, a fejében hangzik el egyetlen szó, mentálisan, abban a pillanatban, hogy az alak eltűnik. Magadat! Mikor a srác kinyitja a zongorát egy halvány lilás derengés azonnal feltűnik neki és egy pillanat múltán meg is találja a nyakéket. Ahogy a kezébe veszi, először egy furcsa bizsergés járja át, majd úgy tűnik, hogy nem történik semmi egyéb. Andrew tájoló bűbája, amivel gócpontot keres teljesen megőrül, minden irányból veszélyt jelez, de erős koncentrálással valóban a érzi, hogy az emeleten a fellibbenő függönyös szoba felé mutat. Persze, nehéz összekötni, hogy most hogy is állnak és az merre is lehet, de érzi és kész. Pontosan tudja az utat a varázslatnak hála, de elég távol van, tíz perc.
[Tükörfolyosó - Amandine]
A többi - összesen az övével együtt kilenc - tükörben nem lát semmit, még magát sem. Ahogy az ujja közelít a sajátjához furcsa szikrázást érez, mintha a két ujj között elektromos energia lenne. Majd egy pillanat múlva, mintha mágnes rántaná meg a kezét, hozzáér. Hirtelen örvénylés ragadja el, először Ariana szemét látja, majd mintha minden elúszna, húzza-vonja az erő. Egy pillanat múlva már a talpán áll és előtte a szőke lány és a macska, nincs közöttük az üveg. - Mutatnom kell valamit, és nagyon sietnünk kell. - mondja a lány gyorsan és azonnal elindul a szoba - úgy tűnik, hogy egy hálószoba, több ággyal - sarka felé, ahol egy lefedett valami van. Egy rántással leleplezi a festményt és nem is szól többet.
De vannak különbségek. A négy alak körben viseli valamilyen módon azokat a tárgyakat, amiket a levélen látott, és a háttérben, ahogy tüzetesen megnézi, a jobb szirten a távolban áll egy alak. Egy bíbor, aranyszegélyes köpenyes, sötét alak, egy varázskönyvvel a kezében. - Túl későn vettük észre kicsoda ő... Senki se menekülhet előle... Azzal újra rántás és Amandine újra a tükör előtt áll, de már az övé is üres.
A fájdalom egyszerre azzal, hogy Stella ellövi a Bombardáját, enyhülni kezd. Az alakot a robbanás hátralöki, a köpenye és csuklyája alól szőke hosszú fürt csillan meg és egy vöröses szempár. Mindenki "józan", látja a lepusztult tájat, nem olyan romos, mint ahogy kintről látták, de nagyon is elhagyatott és... halott. Menekülni kezdenek, és a lény nem is veti utánuk magát, főleg, amikor a talpa előtt egy miliméterrel Darren lyukat robbant a földbe. Aztán Minnie még a fejére is rászakítja a plafont. - Csak ennyit tudtam tenni... - mondja halkan egy vékony, földöntúli női hang a hátuk mögül, amibe beleborzonganak, ugyanis valószínűleg a sötét köpenyes alak hangja ez. Fájdalmakkal, kimerülten esnek be a Tükörfolyosóhoz, mikor Amadine már visszaért a másik oldalról.
Mikor a lenti csapat robbantgat mindenki érzi, hogy az egész kúria megremeg, és hallják az összeomló folyosórész robaját...
Túl későn ocsúdott fel, túl későn küldte a bűbájt, és most úgy esik térdre, mint egy rongybaba. Minnie a fejéhez kap, összeszorítja a fogait, pupillái kitágulnak - agya eltompul, de az adrenalin arra készteti, hogy pálcáját felemelje, és szinte sikoltva próbál felemelkedni a földről. - Expulso! - nyögi, de az utolsó pillanatban felrántja a pálcáját és a sötét alak feletti plafonra céloz - ki tudja, hatásos lenne-e, ha a lényre küldené az átkot és menekülni tudnak.
Az illúzió egyszeriben megszűnik, talán pont a zsigeri fájdalom hatására, ami néma, artikulálatlan ordítást eredményez. A pupilláim kitágulnak, a szemem sarkában könnycseppek jelennek meg. Nem tűröm jól a fájdalmat, egyszerűen térdre zuhanok, nem is észlelve a környezetemet. Maximum a bombarda után, Stella unszolására kezd újra kitisztulni a kép. - A-aha... Kösz. - majdhogynem lehelem a hálás szavakat, miközben feltápászkodom, segítséget nyújtva Emmának is. - Tehát, azt mondod, hogy a fénypontok? Most már kellő motivációt érzek az indulásra... - kezdek el Stellához beszélni, majd még gyorsan hátrafordulok, és a pálcámmal egyenesen a humanoid alak elé célzok, hátha megzavarom ezzel. - Deprimo! - Majd haladok tovább a többiekkel.
- Le vagy fel, nekem oly mindegy. Ha úgy gondolod, hogy inkább felfelé, akkor menjünk oda. – Suttogom vissza Isabellának, végtére is bárhol jobb lehet, mint itt. Van bennem egy komoly lelkiismeretfurdalás, mert magára hagytuk Amandine-t, pedig a kora folytán én ajánlkoztam neki, hogy tartson velünk, és most sehol nem látom, elnyelte a homály. Gemma végül beér minket, magára hagyván Jacobot, aki egy különös lánnyal beszélget. Úgy érzem magamat, mint a muglik mozihőse, James Bond, hogy itt szökdécselek valami szmokingban, ami lássuk be, piszok jól áll, és közben meg kell mentenem a világot. Érdekes feladat, de valahogy most nincsen ínyemre. Gemma beér minket, legalább ez örömteli. - Nem tudom, rohadtul furcsa volt. Jó, hogy nem láttad. – Hunyorgok rá úgy, hogy ebből talán megérti, Amandine egészen vámpíros kinézet produkált, Gemma még a kiképzés hiányában vélhetően lefagyott volna, annak pedig mindkettőnk szempontjából végzetes kimenetele lett volna. A sötétség végül mindent elnyel, és miután megláttuk a tárgyakat, én is a zongorát rohamoznám meg, igaz nem olyan kulturáltan mint Jacob, én szétlőném egy tűzgolyóval, de ha már kutat benne, ezt hanyagolom. – Mint mi? Ezt már el is könyveltük? – kérdezem kissé ingerült éllel a hangomban. Nem szokásom veszíteni. Igaz, a helyzetért nem Troops a felelős. Egy egyszerű tájoló bűbájjal negatív energiát keresek. Felőlem aztán mindegy, hogy élőholtak, de olyan kisugárzásra gondolok, amely a gócpontja lehet a kúriának. A csecsebecsék, amik felvillantak, most nem különösebben érdekelnek.
Lepreg rólam Darren hűvös megjegyzése. Úgysincs visszaút, akkor miért ne követném a fénypontokat? De sokat nem haladok előre, mert hirtelen hatalmas fájdalom jár át. Lerogyok a földre, izmaim görcsbe rándulnak, összegömbölyödöm és minden erőmmel arra koncetrálok, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. Megpróbálom a kínok közepette kinyitni szemem, de amit látok, kicsit sem bizalomgerjesztő. Eltűnt a gyönyörű patak, csak a kiszáradt medret látni. Abban pedig egy rémség áll, aki fájdalmat okoz. Egy-egy pillanatra még felrémlik a hely régi szépsége, mintha még néha hallanám a patak csobogását, de végül a fájdalomtól torkomból feltörő sikoly elnyom minden mást. Észreveszem, hogy pálcám a földön van, de nincs messze. Biztos leejtettem, amikor jött a fájdalom, megpróbálom valahogy elérni és amint ujjaim elérik, a lehető leggyorsabban próbálok egy védőbűbájt magunkra szórni. Látszólag a többiek is ugyanezt élik át, hátha ezzel abbamarad a kín. Majd egyből utána megpróbálkozom még egy varázzsal, bár az eddigi hallucinációk és a mostani kínzás legyengített. - Bombarda! Gyertek, meneküljünk!! -Kiáltom, remélve, hogy ezzel le tudom lassítani az alakot. Odaugrom a többiekhez és amilyen gyorsan csak tudom, próbálom őket talpra állítani.
Könnyedén játszik, tanulta de ennyire sohasem volt jó, ezért picit megretten. Aztán felnéz, és látja, ahogy a fények lassan rájuk fókuszálnak, rá, és a furcsa jelenésre, aki végre megszólal. Jaob arcán furcsa félmosoly suhan át. - Nem gondoltam volna, hogy beszélsz is.. De kit keressek? - értetlenkedik, majd ahogy az alak nyúlik, és parancsoló lesz, nem tudja levenni róla a tekintetét. A keze is megáll a zongorán, és már éppen kérdezne valamit, amikor a jelenés szertefoszlik. - Várj! - nyúl utána, de késő. A bevillanó tárgyakra siklik a tekintete, majd arra a nyakláncra, és látja, ahogy megáll a zongora felett, majd eltűnik. - Cirelin de Sovalon.. - súgja maga elé, majd furcsa ötlettől vezérelve felnyitja a zongora fedelét, és kutatni kezd benne, végignézi, hátha lel benne valamit, mondjuk a medált, amit látott. Aztán Gemma felé fordul, ha visszajönnek, vagy ha megy, akkor esetleg megy vele, vagy utána. Isabelle kérdésére összeráncolja a szemöldökét. - Egy egész erős szellemmel, aki szintén itt fogoly. Mint mi. - az utolsó két szót egészen drámain mondja, végignézve a kis kompánián. - Amandine hova lett?
Kezd igen furcsa lenni ez az este. No nem mintha már eddig nem lett volna furcsa. A meghívók, a zsupszkulcs, a lerobbant kúria, ami belülről csodaszép, a furcsa táncolók... Nem igazán tudom, hova is kapjam a fejem, és mikor a másik páros - Gemma és Jacob - is elmennek táncolni, kicsit magányosan érzem magam s a félelem is egész gyorsan átjár. Hamarosan azonban Andrew mellém érkezik, amikor partnere igen furcsa átváltozáson esik át. Nem igazán látom, de nem is őt figyelem, hanem Jacobékat a zongoránál. A srác beszélget valakivel, majd leül játszani. - Mi... Mi történik? - bukik ki a számon a kétségbe esett mondat. Most már bízunk mindenkiben, és Jacob adja a talp alá valót? - Azt hiszem, lemaradtunk valamiről... - szólalok meg halkan, amikor a fátyolos diákok ismét táncolni kezdenek. Majd jön a sötétség, ami az egész teremre rátelepszik, és csupán néhány képet látunk felvillanni. Igyekszem én is megjegyezni a neveket. - Olyan, mint a roxforti házak. Ez is egy varázsló iskola lenne, és ők lennének a házvezetők? - súgom Andrew-nak az ötletet, ami megfogalmazódott a fejemben. Majd ismét világos lesz, de a "kicsi" sehol. Csupán a zongora és a felénk tartó Gemma-Jacob páros. - Kivel beszélgettetek? - szegezek egy gyors kérdést a párosnak, remélve, hogy kapunk valami konkrét választ. A válasz elég ijesztő, és egyelőre csak tátott szájjal tudok pislogni. Andrew ötletére, miszerint menjünk a pincébe, kiráz a hideg. - Nem lenne jobb... Nem is tudom. Megkeresni a többieket? Vagy... Felmenni abba a szobába, ahol libbent a függöny? - engem még mindig az az alak foglalkoztat, aki érkezésünkkor felfigyelt ránk. Úgy gondolom a fő kérdéseinkre tőle kaphatjuk meg a legvilágosabb választ.
Mintha valamiféle kábulatban lennék, fel sem tűnik mennyire furcsa, hogy csak úgy követem az idegent kifelé a teremből. Nem ismerem a kúriát, így fogalmam sincs, hova vezet, de a rengeteg tükör elég furcsa, aztán hirtelen odafordít az egyik elé, és... nem a saját tükörképemet látom. Egy ijedt, kétségbeesett szőke lány, korombeli, de még soha életemben nem láttam. És mikor megmozdulok, követi a mozdulataimat... - Mi van? - Ezzel elszórakozok egy kicsit, integetek neki, majd kicsit gyerekesen be is mutatok a jobb kezemmel. Valamiféle varázstükör lehet, de ki ez? - Ki vagy te? - kérdezem tőle, bár esélyes hogy nem tud válaszolni, de egy próbát megér. Aztán eszembe jut a többi tükör. Vajon azokban más emberek vannak? Mennyire durva lenne, ha mondjuk be lennének zárva a tükörbe... Teszek néhány lépést oldalra, hogy a következő tükörbe is belenézzek, és ha nem a szőke lányt találom ott, akkor az összesbe belepillantok, hogy van-e bárhol olyan, akit felismerek. Ha viszont csak ugyanaz a lány, vagy esetleg a saját tükörképem jelenik meg, akkor óvatosan a tükör felé nyúlok. Nem akarok hozzáérni, de kíváncsi vagyok, hogy érzek-e valamiféle... varázslatot? Vagy talán ha közelebb nyúlok, a lány csinál valami érdekeset?
Meglep maga az ösztönös mozdulat Jacob részéről, pedig a Mardekárosoknak gyakorta van rossz hírük és mégis úgy tűnik, hogy Griffendéles létemre nekem nem kell folyton rosszat tapasztalnom irányukból, hiszen Andrew megmentett nem is egyszer, most pedig Jacob akar megvédeni, amikor a táncolók megállnak. Persze az még furcsább, hogy láthatóan beszél valakihez, sőt leül a zongorához és játszani kezd rajta. Nem szólok közbe, valahogy sejtem, hogy jó okkal teszi és igen újra táncba kezdenek a ledermedt alakok, amikor a billentyűk is mozgásba fognak. - Rendben van, szólok nekik. - bólintok a fiúnak, bár nem tudom, hogy ki a szellem, nem is látom egyelőre, de én sem tartom jó ötletnek, hogy egy idegen helyen még inkább szétváljunk egymástól, hiszen a brigád egy része már így is másfelé indult. Andrewék után indulok hát, amikor a táncolók újra ropni kezdik, remélhetőleg át tudok jutni a tömegen, hogy megállítsam őket. Megtorpanok, amikor lehull a sötét, már talán Andrewék közelében vagyok és itt egy pillanatra azt is látom, akivel Jacob beszélhetett. Igyekszem megjegyezni a tárgyakat és a rajtuk olvasott feliratokat is, amíg aztán el nem tűnnek és a sötéttel együtt a táncolók is. - Nem kellene szétválnunk. Hol van... a kicsi? - Amandine nincs itt, de nem figyeltem annyira, hogy lássam mikor ment ki a teremből, de legalább Andrewékat még sikerült talán utolérnem. - Jacob szerint egy erős szellem áll az egész hátterében, de hogy ez mit jelent... Az egész hely kísérteties. - remélem egyetértenek velem és veszik az adást, hogy visszatérhessünk együtt Jacobhoz és kitaláljuk, hogy mi legyen.
Jacob játszik a zongoránál, a bálozó tömeg elcsendesedik, aztán lassan mintha a fények egyre jobban csak rájuk fókuszálnának, rá és a sötét lilás bőrű lányra. Néhány pillanat múltán minden más a feledésbe merül, minden más vaksötétté válik. A lány nem hagyja magára, hallgatja a muzsikát, majd halkan megszólal. - Miért tőlem kérdezed? Magadtól kellene. Nem én hoztalak ide benneteket. Én is csak rab vagyok. Szabadíts ki! - ahogy beszél, alakja egyre változik, nyúlik, fenséges lesz és szinte parancsoló hangot üt meg. A következő pillanatban elnyeli a sötétség.
Ez a sötét vakság ereszkedik Andrew-Isabella-Gemma hármasra, amikor előbbiek távozni akarnak, utóbbi pedig nyomukba szegődik, hogy megállítsa őket. A sötétségben látják az éjtündét - már amíg el nem tűnik - és Jacobot is, de mást is látnak, amit a másik két "szereplő" nem. Négy fényes kép jelenik meg előttük, mintha diákat vetítenének és felismerik bennük a levélen látott tárgyakat. Persze most "élőben", nem stilizált képen, és mindegyik tárgyon lángnyelvek fénylenek fel, amik kirajzolnak néhány szót. Egy ezer színben szikrázó gömb, Kaen el Jericho varázsgömbje Egy karcsú diadém, halvány levendula színű kővel, Aurora Valanthe Mediaris diadémja Egy ezernyi háborút megélt, obszidián gombos, rúnákkal vésett kard, Evan Darian démonpengéje ... és a negyedik, amelyik kép lassan Jacob felé úszik, egyenesen a zongorához, majd fel is szívódik... Egy bíbor köves pókot ábrázoló ékszer, Cirelin de Sovalon medálja Egy csapásra fényesség gyúl, de már csak ők vannak a teremben és a zongora.
Amandine követi a sötéthajú fiút, egyenesen a pincék felé, akinek nem csak a mosolya jellegzetes, hanem a metsző vérvörös szemei. Nem kíséri sokáig a lányt, ahogy kiérnek a folyosóra rengeteg hatalmas tükört lát meg és a legközelebbi elé penderíti, amibe ha belenéz nem magát látja. Egy szintén szőke lány áll előtte, a tükör túloldalán, aki nem vámpír jegyeket mutat, hanem inkább vérfarkasét, tündöklő kék szemekkel, a lábánál pedig vadmacska üldögél. Utánozza a mozdulatait, tökéletesen, meg sem szólal, bár a tekintetén kétségbeesetten látszik, hogy szólni akar.
[Minnie, Darren, Stella]
Minnie már túl későn küldi el a hátráltatást, sajnos Emma már megérintette a vizet, de azért hátrahőköl és nem hajol jobban fölé, amikor megjelenik az emlékkép és a diákok irányt mutatnak nekik. Viszont ahogy erős fényt gyújt, a mederben lesben álló, sötét köpenyes, humanoidnak tűnő alak halkan felhördül, kihúzza magát, majd hirtelen mindenkit elönt a fájdalom, olyan mélyről, mintha az alak a szívüket, a vérüket zúzná össze. A kín összerántja, elernyeszti, újra összerántja a testüket, de talán a fájdalom miatt Stella, Darren és Emma is magához tér, és látják a kiszáradt medert, a szikrázó víznek nyoma sincs, csak egy sötét alaknak, aki felemeli a kezét és feléjük nyúl. És fájdalmat okoz. Pokoli kínt.
Míg a szőke ciklon vígan bandukol lefelé, 3 társát gyilkos és láthatatlan indák rántják le - de ugyanoda lyukadnak ki. Minnie szemei előtt még fel-felvillanak az illúzióképek, de egyre jobban be tudja azonosítani a valóságot, megtalálja a mezsgyét a két különböző jelenet között. A Földalatti titkos forrásnál kötnek ki (bár ezt ők nem tudják) és nyilván az is megnehezíti a dolgukat, hogy tök más dolgokat látnak... Amikor a többiek felé néz, és már nyitná a száját, hogy a hogylétük felől érdeklődjön, Emma a kiszáradt mederhez nyúl, és mintha a többiek látnának valamit, amit ő nem és viszont: sötétség gomolyog a meder alján. - Obstructo! - bök pálcájával a hármas felé, legalábbis Emma felé mindenképp a hátráltatóvarázzsal, hisz ő van a legközelebb. - Én nem tudom, te mit láttok vagy mit nem láttok, de van valami ott, ami nekem a legkevésbé sem szimpatikus, és nem vagyok benne biztos, hogy akarunk vele olyan közelről találkozni - majd egy Lumos maximával bevilágítja a teret, és óvatosan közelebb lép, hogy jobban lássa, mi az. Közben Stella valami olyasmiről beszél, amit el kellene küzdeniük követni, Minnie viszont persze nem lát semmit.
