2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden diákot, aki levelet kapott, sötét, fekete boritékban vérvörös pecséttel lezárt levelet, ez foglalkoztat. A levél igazán szűkmarkúan bánt az információkkal, ugyanis mindenki csak arról kapott tudomást, hogy egy fényűző, klasszikus álarcos bálra kaptak meghívást, Nezabar birtokán. A gyülekező az udvaron van, este, pontban hatkor, ezen a délutánon.
Néhány jellegzetesség még is csak akad a papíron. A négy sarkában négy tárgy apró, kecses rajza van. Egy varázslógömb, egy diadém, egy pókmedál és egy ősi kard.
A megérkező diákokra furcsa feszültség telepedik, mintha a mai napon az udvar nem is az ő udvaruk lenne, mintha a levegőben az idő ősrégi, kissé poros és kesernyés málló pergamen szaga terjengene...
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-10-25, 18:34-kor.
Andrew viccesre veszi, hogy megragadtam a kezét, amire kicsit hálásan kuncogok fel. Nem veszem észre, hogy a másik oldalon Gemmaból bármilyen reakciót is kiváltottam volna, de egyáltalán nem all szándékomban közeledni a fiúhoz. Egyrészt, mert csöppet sem az esetem, másrészt mert nekik kettőjüknek... Furcsa szaguk van. Biztos, hogy nem testvérek, de mintha összetartoznának, és ebből adódóan Andrew amúgy is tabu lenne, meg ha bejönne is. Bella varázslatának kimondottan ködös hatása van, de valószínűleg a felvillanó ablaknak is közé van a varázslathoz. Talán az mutatta meg, hogy ott rejtőzik valaki. Talán. Próbálok megnyugodni és arra koncentrálni, hogy elméletben mi egy bálra készültünk, nem pedig egy zombi hadsereggel megküzdeni, tehát nem kéne úgy haladnunk, mint egy vizsgázó auror-csapat. De hát... még is ezt tesszük, mert nem vagyunk hülyék, és ez a hely nagyon furcsa. - Azta rohadt! - szalad ki a számon és kicsit köhintek is, nem szoktam ilyen szófordulatokkal élni, de mikor belépek a többiek nyomában és meglátom a kúriát teljes pompájában, tisztán, rendezetten, teljesen elképedek. - Egy valaki biztosan van itt, hiszen volt fény. Keressük meg vagy nézzünk szét más irányba? - kérdezem, de egyszer csak megcsapja a fülemet egy halk muzsika. Nem bírok a kíváncsiságommal - valószínűleg a bevállalós Minnie-vel -, megindulok a hang irányába, ami néhány lépés múltán már egyértelműen... szétválik. Egy keringődallam hallatszik egy hatalmas belső kapu mögött. Valamiféle nagyterem, esetleg Ceremónia terem, bálterem rejtőzhet mögötte a hangok alapján. Viszont közelebb érve hallok valami mást, egy jobbra nyíló folyosóról állatok hangjait. Neszezést, madárcsicsergést... Megtorpanok, hátha a többiek nem hallják. - Hát, bálba jöttük, de mintha valami kert lenne arrafelé. Hallom a madarakat... - teszem hozzá, de az is lehet, hogy senki más nem hallja rajtam kívül. Hiszen valamivel finomabb a hallásom. Minden esetre, attól függetlenül, hogy éppen én vagyok az, aki kicsinosította magát, néhány lépést teszem a vélhető belső kert felé.
Az ajtó nyikorogva kitárul, anélkül, hogy bárki hozzáért volna. Na jó, ezért ezt nem. - Oké! Én kicsi vagyok, ti mentek előre! - mondom hangosan, és már meg is fordulok, hogy besoroljak a csoport végére. Én nem tartom gyávának magam - gyávaság az lenne, ha egyáltalán nem mennék be -, de azért teljesen hülye se vagyok. Úgyis van elég Griffendéles, majd ők belesétálnak elsőnek a csapdákba. Andrew szavaira csak legyintek. - Annyira nem fontos. Nem úgy néz ki, mintha nagy bál lenne itt. - Felnézve szinte biztos vagyok benne, hogy valamit láttam mozogni az egyik toronyban... Talán csak egy zászló, vagy hasonló dolog, de hova tűnt? Követem Andrewt és Gemmát befelé, amíg nem én vagyok elől, addig minden rendben van. Úgy tűnik, a romosság csak álca volt, és bent már valóban kezdem magam alulöltözöttnek érezni... - Lehet, hogy késtünk? Mindenesetre zene van. - És ezzel el is indulok abba az irányba, bár ha a többiek nem jönnek, akkor biztos, hogy nem szakadok le egyedül. Olvastam elég krimit. Csak képzeltem, hogy valaki hirtelen elsuhant mellettem? Amikor körbenézek, nincs senki, csak a társaim...
Ez a reag megsemmisült, mert voltam olyan ügyes és rászerkesztettem a következőt.
Gyorsan elnyomom magamban az új és ismeretlen érzést (féltékenység) és inkább a helyzetre koncentrálok, hiszen azért vagyunk itt, mert meghívtak, bár elég furcsa az, hogy ez a hely ennyire... És úgy fest ennyire nem is, mert bentről cseppet sem romos. - Talán így rejtik el a nem kívánt látogatók elől. Lehet, hogy a meghívó nélkül nem is látnánk... ezt. - morfondírozom félhangosan, amit maximum a körülöttem állók hallhatnak, hiszen bent minden szép, könnyen lehet, hogy más esetben mondjuk meghívó nélkül romos lenne itt is minden. - A bálteremben is lehetnek, ha már bálba hív és ezek szerint arra is van valami. Talán a varázslatodat is a hely mágiája torzította el, hogy ne lehessen tudni ki van itt. - pillantok Emmára, aki a madárcsicsergést hallgatja, ami az én fülemet is megüti, de ha bálba hívtak akkor bizonyára most az az elsődleges. Csak aztán suhan a tekintetem Isabella felé, hogy végül Andrewnak biccentsek. - Talán előbb nézzük meg, hogy mi van bent és, ha érdemes egyáltalán átöltözni... - őszintén szólva jobban szeretem a kényelmes ruhákat, főleg ha valami nincs itt rendben, ezért első körben egyszerűen benyitok a bálterembe és óvatosan bekukucskálok. Bent is minden szép, sőt még emberek is akadnak, akik bőszen táncolnak a nyitott ajtónál már jobban hallgató zenére. - Hát akkor... - talán tényleg maradni kellene az átöltözésnél? Legalábbis ennek fényében nagyon úgy fest.
Nobody wants to be lonely.
Nobody wants to cry.
A hozzászólást Gemma Carlyle összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-10-29, 16:19-kor.
Minnie kicsit megbillen, amikor berántja őket a térmágia. - Bevallom, ez egy kicsit felkészületlenül ért... - nyögi félhangosan, és amikor stabilizálódik a testtartása, fejét felszegve körbenéz. Közben Isabella elkapja a kezét, ettől egy kicsit azért megijed, nem számít rá, de rámosolyog a lányra. - Minden oké? - húzza fel a szemöldökét kicsit aggódva. A többiek már vagy elindultak, vagy hangot adtak abbéli véleményüknek, hogy maradniuk kellene és várni valakit. - Ühüm, hát... Hát jó - kicsit hezitál, igazából ő is valamiféle fogadóbizottságra számított, de ha nem, hát nem. - Mondjuk én is azt gondoltam, hogy lesz itt valaki, de tulajdonképpen már az is furcsa, hogy ilyen módon hoztak ide minket - néz rá Isabellára, aki felveti, hogy nyugton kellene maradniuk -, de annál azért izgatottabb vagyok, minthogy itt ácsingózzak - fejével pedig az épület felé biccent, jelezvén, hogy tartson vele. A kúria kimondottan elhagyatottnak tűnik, ő észre sem veszi a megrebbenő függönyt. Nem érzi magát igazán biztonságban, szóval kihúzza csizmája szárából a pálcáját, csupán a biztonság kedvéért. Amikor Amandine odaér, az ajtó látszólag magától kinyílik, de egyébként nyilván nem magától, a varázsvilágban semmi nem történik csak úgy. Minnie megvonja a vállát és körbenéz. - Szóval, ki lesz az első? Én? Oké - és már baktat is befelé kivont pálcával. Isabella igéje egyébként kétes eredményeket hoz: olyan, mintha lenne is mozgás, önálló entitás rajtuk kívül a kúria területén, meg nem is.
- Andrew. – Mutatkozom be, bár szerintem a név annyira nem fontos, hiszen a többséggel úgysem fogok közeli ismeretségbe kerülni. Nem lamentálok rajta, hogy miért is kaphattuk a meghívót, együtt vagyunk és kész. Ahogyan Gemma a kezemért nyúl, ösztönösen simítom az ujjaimat a tenyerébe ráfogva a kézfejére. Bár nem vagyunk egy pár, mégis összetartozunk, kimondatlanul is. Ha lenne közös a szívünk, akkor nyilván nem így alakult volna, de nem szokásom eltűnődni, hogy mi lett volna ha.. Meglepetten veszem észre, hogy a másik oldalról kaptam egy potyautast. Nem húzom el a kezemet, csak amikor ő megteszi, ellenben megtartom az egyensúlyát. – Máshol ezért dupla árat kell fizetni.. – Mormolom félmosollyal. Úgy fest mindenkinek más elképzelése volt a ruházatot illetően. Majd ha ott leszünk, átvedlek, az elegáns öltözék számomra alap, talán azért, mert vagyonos, aranyvérű családból származom. Ám addig Gemmával a kényelmes megoldásokat követjük, már ott is baljós árnyakat sejtünk, ahol nincsenek. – Az ne izgasson, pár frappáns bűbáj, és máris átalakítható a ruhád valami elegánsabbra. – Derűs pillantásomból kiderülhet Amandine-nek, hogy a mostanival sincsen semmi gond. A sötét kúria körvonalait vizslatom. Az épülettel nincsen gondom, ám nem úgy tűnik, mintha vigasságtól lenne hangos. Az egyik emeleti ablakban mégis világ gyúl, és mintha megrebbenne a függöny, amely a keretbe van feszítve. – Szétválunk? Egyébként sem csoportos turnusban gondoltam mulatozni..- Kérdezem félhangosan, bár nekem oly mindegy. Elindulunk hát befelé, én mégis maradnék, hátha keresni kell valami bokrot, ahol átvehetem a ruhámat. Kérdőn a griffendéles társnőmre sandítok.
Gyorsan körbenézek, és csak utána kezdem el a többieket is nézegetni. Elég sok háztársat látok, jól eső mosollyal nyugtázom, hogy vélhetőleg a Griffendéles ház egyik tulajdonsága hívta életre ezt a kis terepgyakorlatot. Bármi is ez... A felém szóló hangra Gemma-ra pillantok és kicsit elhúzom a számat. Nyilván nem a rétre gondoltam, ahova érkeztünk, hanem úgy a környezetre. Egyelőre nem sok mindent látok, így próbálnék mozdulni, pálcával felkészülve minden rosszra. Reagálni nem sok időnk marad, ugyanis hirtelen megérzem a furcsa rántást a köldököm felől, ami zsupsz kulcsot jelzi. Vajon a meghívó lehet a kulcs? Fogalmam sincs, hogy hova kerülünk, de csak remélni merem, hogy egy helyre. Ennek érdekében a hozzám legközelebb álló - Minnie - kezét kapom el, hogy együtt maradhassunk. Ahogy megérkezünk, és érzem a talajt a talpam alatt, ismét a pálcám kerül előtérbe. - Bocsi, csak nem akartam, hogy elszakadjunk. -kérek bocsánatot Minnie-től a vélhetően hirtelen megragadás miatt. Ahogy körbenézek, úgy tűnik, hogy mindenki ugyanott kötött ki. Az udvaron, egy romos kastély előtt. - Ez lenne Nezabar? - teszek fel egy költői kérdést és remélem, hogy Gemma nem válaszol megint valami bunkóságot. Ahogy az egyik társunk határozottan megindul a kapu felé, én is kicsit elhúzom a számat. - Nem kellene... várnunk valakit? - nézek körbe, majd a pálcámat lendítem és elsuttogok egy igét, amivel kiderülhet, hogy van-e közel s távol bárki élőlény.
Egy furcsa szag csavarja az orromat, mióta csak kiléptem a nagykapun, és teljesen biztos, hogy nem valamelyik fiú kölnije az. Mintha valami ritka, elfelejtett mágia lenne… A zavarom egy csapàsra eltűnik, mikor mindenki mosolyogva köszönt és Darren még meg is dicsér. Kap tőlem egy vidám pukedlit, aztán mire bárki máshoz szólhatnék egy hirtelen rántást érzek és csak annyira van időm, hogy Andrew szabad kezét megfogjam. Nagyon rémisztő tud lenni, ha úgy ragad el tér és idő, hogy fogalmam sincsen hova kerülök, egyedül, vagy a többiekkel és hogy ki irányítja. Mikor kibukkanunk megszédülök és finoman megkapaszkodom a fiúban, de aztán kihúzom magam és a kezemet is persze. - Reflex volt, sajnálom… ehm... - itt következne a neve, de azt nem tudtuk meg. - Fogalmam sincs, hogy mi ez a hely, de most már egészen biztos, hogy én öltöztem túl. Mikor Amandine megindul az omladozva is káprázatos épület felé az ajtó mielőtt bárki is hozzá érne szörnyű nyikorgàssal kitàrul. - Biztosan jó ötlet ez? - kérdezem halkan, nem mintha lenne hova mennünk. Előre engedem a varázsban jártasakat, miközben kissé élesebb látásommal es szaglásommal olyan feszülten figyelek, hogy finom ráncok jelennek meg az arcomon.
A végén akad két háztárs, és egy Hollóhátas lány az évfolyamomból... hogy is hívják? Estella? Egyiküket sem ismerem mélyebben, de mégis jól esnek az ismerős arcok. - Szia Jacob. Hát, legalább valamit kizártunk. - A levél alapján nekem is inkább valami másik iskolának tűnik, de fene tudja. Amikor a következő lány befut, kicsit meglepődve hordozom rajta végig a tekintetem. - Szia. Igazából most aggódok, hogy inkább mi vagyunk alulöltözve. Amandine vagyok. Mielőtt túl sokat gondolkozhatnánk, szó szerint átrántanak minket a téren, és meghökkenve pislogok körbe. - Húha! Durva ez a kastély! - rikkantom egy kicsit hangosan, megszemlélve a tájat. - Vagy inkább olyan kúria, nem? - Rögtön körbepillantok, de sehol nem látok fogadóbizottságot. - Nem úgy tűnik, mintha vártak volna. Kicsit elhagyatott a hely. - De azért megindulok nagy bátran a bejárat felé...
Csak áll és figyeli az érkezőket, mindenkinek biccent egyet. Kissé csendes most. Akaratlanul is észreveszi a madekáros fiú pillantását, bár Andrewt csak látásból ismeri. Majd mikor megáll mellette Minnie a combig érő piros csizmájában, Stellának felszalad a szemöldöke és elismerően bólint, szereti az extravagáns ruházatot. Mindenkiben ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg, vajon mi a Nezabar. Stella is ugyanezt kérdezi magától, ám nincs sok ideje gondolkoni, hirtelen megérzi azt az ismerős rántást a köldöke körül, gyűlöli ezt az érzést, tudja mi következik ezután. Becsukja a szemeit, szinte mindig rosszul van ettől. Viszont azon kimondottan csodálkozik, hogy ez mitől lehet, nem ér hozzá semmihez, csak valami olyasmi lehet a zsupszkulcs, ami nála van. A rántást követően jön a legkellemetlenebb rész, de miután megszűnik és Stella kinyitja szemeit, összes társával együtt egy udvaron találja magát. Körülnézve egyből feltűnik, mintha egy rég elhagyatott kastély udvarán állnának, körös körül romok, de a kastély nagyrész még bejárható, bár ki tudja, mi vár rájuk odabent.
Jól sejtettem, nem én vagyok az egyedül, aki meghívást kapott erre a bálra, vagy mi is lesz ez, viszont én vagyok kezdetben az egyedül, aki mondjuk úgy kissé alul öltözött. Na igen, mivel nem tudtam, hogy miről van szó hasonlóan gondolkodtam, mint Andrew. Nem csoda, hogy egész jól tudunk társulni. Az én ruhám is a táskámban rejtőzik, ha arra lesz szükség egy pálca mozdulattal át tudok öltözni, de amíg sejtelmem sincs, hogy mi ez győz a paranoia és inkább készülök a legrosszabbra, amihez jobban dukál a könnyed öltözet. - Gemma és nagyon kétlem, hogy itt lenne a bál az udvaron. - kétkedőn, kissé értelmetlenül szökik fel a szemöldököm a furcsa kérdésre, ami Isabellától származik, csak aztán pillantok a Mardekáros srácra, aki láthatóan nincs a legjobban és ez főképp nem valami jó jel. Andrew-nak csak bólintok, ha sokan vagyunk az sosem jó jel és nem is lepődöm már meg túlzottan, amikor Isabella megérkezése után néhány pillanattal mind megérkezhetjük a kis rántást a köldökünk tájékán, mintha csak óramű pontossággal hatkor az óra első kongásakor rántana magával minket a térmágia. Akaratlanul is a mellettem álló Andrew kezéért nyúlok, ha bármi történne, legalább ne szakadjunk el egymástól.
Az én asztalomon is várt egy furcsa, fekete levél, vörös pecséttel. Először kicsit féltem kinyitni, nem túl bizalomgerjesztő. Azonban megacéloztam magam, és végül elolvastam a levelet. Egy báli meghívó a Nezabar-ba. Fogalmam nincs, hogy mi az, de csakhamar a Könyvtárba találom magam. Nem leszek okosabb, így a bál napján igencsak izgatottan indulok meg a megadott helyre. A meghívót kis pici táskámba teszem. Egy fehér blézer van rajtam, valamint egy hosszú, tapis fekete maxiruha, és egy fekete topánka. Hosszú, fekete hajamat begöndörítettem, így lágy loknikba hull a vállamra. Arcomon lágy smink, szájfény, szemceruza és füstös szemek. Ahogy megérkezek, körbenézek és lassan köszöntöm a többieket, ám a tekintetemet inkább a környezetünk fogja meg. - Sziasztok! Itt lesz a bál? - teszek fel egy elég furcsa kérdést, hiszen habár mi bálhoz készültünk, kétszer sem biztos, hogy a meghívóink is... Igyekszem megfigyelni a környezetünket és lassú mozdulattal húzom elő a pálcámat felkészülve egy esetleges támadásra, vagy védekezésre.
Minnie nem teljesen biztos benne, hogy a levelet tényleg neki szánták, de a bagolyposta sta általában nem téved, szóval izgatottan felhúzza piros, combig érő csizmájának szárát, beleugrik a kabátjába, és mit az őrült, bolond nő, úgy robog le a lépcsőkön az udvarra, ahol néhányan már várakoznak - szóval, hál' istennek, ez nem valami rossz csíny, ami az ő személye ellen nem irányul. Félhangosan mindenkit üdvözöl egy "sziasztokkal", és végül Stella közelében áll meg, kicsit feléfordulva, kicsit kifelé, felteszi az egyetlen kézenfekvő kérdést, ami eszébe jut: - Szóval nem tudja valaki véletlenül, mi az a Nezabar? Vagyis... Egyáltalán ti is ezért vagytok itt?
Nem hiszem, hogy csak azért mennénk együtt, mert a közös szív összeköt minket. Ha arról lenne szó, csak szimplán elutaznék Gemmával, és megszállnék a közelben, hogy szórakozzon. Én aztán vagyok annyira magányos típus, hogy leszámítva néhány helyi rendezvényt a szüleim miatt, ne kapjak semmi ilyesmit. Ez viszont a távolba vezet. Gemma levelét átfutva máris öltözni kezdek, hozzá hasonlóan először kényelmes, sportos viselet, hogy a tértágított táskában elférjen a vállfára akasztott öltöny, hiszen más elegáns ruhám nincsen. A pénzem folytán vehetnék. Megérkezem, és körbejáratom a tekintetemet, elsőre nem ismerek senkit, csak látásból, direkt kerültem eddig a társaságot. – Sziasztok. – Átsiklik a tekintetem Stella rövid szoknyás lábán, valahova a brigád közepére fókuszálok, besorolva Gemma mellé. – Durva ez a tömeg.. – Mormolom oldalt pillantva, nem ezt szoktuk meg. Én legalábbis nem. Bemutatkozni is elfelejtek.
Hófehér ing, fekete nyakkendő, illően a fekete szmokinghoz. A zsebkendő helyén ott lapul a meghívó, és egy kisebb maszk a mellzsebemben. Hiába volt meglepően gyanús maga a meghívó, kutatólélek révén igencsak érdekel, hogy milyen bálról és helyről van is szó. Még sohasem hallottam ezelőtt semmilyen Nezabarról, így éppen csak pár perccel az időpont előtt érkezem meg. Az itt lévők közül két arc ismerős, a házamból valóak, így őket egy kellemes mosollyal köszöntem, míg a többiek egy visszafogottabb, de még így is barátságosnak mondható mosolyt kapnak. A kérdés elhangzása alatt futok be, így még akad időm felelni is rá. - Nem hiszem, hogy valami ismert hely lenne, akkor már biztosan hallottunk volna róla. Amúgy Darren Blackwell, szintén az oroszlánok házából. És engedd meg, hogy megjegyezzem, szerintem nem öltöztél túl, nagyon jól nézel ki. - Kedélyes a hangom, kiérezhető belőle, hogy jól szórakozom, pontosabban szólva, élvezem a társaságot, szimpátiámat pedig könnyedén fejezem ki Emma felé.
Azt hiszem... Talán butaság volt... Ó, nem tudom. Egy csinos, szinte estélyinek mondható ruhában vagyok, egy ezüstszínű prémes kabát van fölötte, de félig szétnyílva, így látszik az öltözetem alatta is. Hófehér, csipkével díszített ruha, a hajam feltűzve, olyan vagyok, mint egy első áldozó, de ahogy betoppanok - azaz kitoppanok az udvarra -, kicsit megbánom, hogy ennyire kiöltöztem. - Sziasztok! - köszönök kedvesen, kicsit megszeppenve, hiszen még a Mardekáros srác van legjobban kiöltözve, rajta kívül a többiek nem igazán. Persze, Stellán rövid szoknya van, de rajta legtöbbször az van. Az én ruhám néhány centivel combközépig ér és olyan elegáns, hogyha abroncsos lenne és a földig érne, mehetnék esküdni. Fogalmam sincs, hogy mi alapján lettek meghívva a többiek, de vegyes a társaság, szóval kicsit összébb húzva magamon a prémgallért, bemutatkozom. - Emma Marshall, Griffendél, gyógyító, és határozottan túlöltözött. - mondom, kicsit elmosolyodva, aztán mélyen beszívom a levegőt és kicsit bólintok a Mardekáros fiú felé. Én is érzek valamit. - Olyan ismerősen hangzik, de még sem. Nem tudom mi lehet az a hely. - felelem Amandine-nak elgondolkozva, kicsit fáziskéséssel, mert eddig a ruhámmal voltam elfoglalva.
Fekete boríték, vérvörös tinta, és egy meghívás. Könnyed, elegáns öltözet, pálca a keze ügyében, majd lassan, de magabiztosan az udvar felé tart, ahol végighordozza tekintetét a jelenlevőkön. Háztársának külön fejet hajt,köszönés képpen. - Jó estét Amandine, nem tudom. A neve alapján talán valami intézet, vagy iskola, de többet sajnos nem tudok mondani. Biztos nem követség vagy Mágiaügyi Központ. - na igen, azokat ismeri. Aztán, ahogy megérzi a furcsa illatot, azonnal pálcát ránt a keze ügyébe, kicsit meggörnyed, védekező, figyeli testtartást vesz fel. - Ti is érzitek? - szíve is felpörög, és nagyon néz, mert attól tart, olyat fog látni, amit senki más, és amit nem biztos, hogy látni akar. Nincs ideje megbánni, hogy eljött, és egyelőre nem tudja, rossz vagy jó fog-e vele történni, de amikor a mágia szövete így megremeg, az sose bíztató.
Fogalmam sincs, mi a rák az a Nezabar, soha nem hallottam róla, és különben is muglik között nőttem fel. Az viszont biztos, hogy a vérvörös pecsét és a fekete boríték nagyon drámai, így végül mégiscsak felöltözök egy csinosabb fekete ruhába, és úgy sétálok le a találkozóhelyre, a hajam könnyedén feltűzve. Nem vittem nagyon túlzásba, de azért mégis viszonylag kicsíptem magam. Egyetlen apró válltáska, inkább tarisznya van rajtam, amiben pálcán és néhány zsebkendőn kívül nem sok akad, maximum valamennyi pergamen és egy mugli toll. Még nem vagyok benne biztos, hogy valóban el akarok menni, hiszen elég sok a gyanús pont... De legalább megnézem, ki más kapott meghívót. - Sziasztok! - Köszönök a kettőnek, akik már megérkeztek. - Ti tudjátok, hogy mégis mi a franc az a Nezabar?
Újfent egy levél, mikor megpillantottam, megint egy miniszívrohamot kerülgetett, bár lassan már hozzászokom. Minden levél valami különös hírt hozott, ez az újabb sem volt kivétel. Nezabar és bál... Ennek megfelelően valami elegáns, mégis kényelmes ruhát kerestem. Egy bálba mégse kéne a legegyszerűbb ruhában menni, de az egész levél, a megfogalmazás annyira furcsa volt, hogy egy halvány gyanú ébredt bennem. A kedvenc csipkés fekete miniszoknyámat és hozzá egy elegáns hosszú ujjú V kivágású fekete felsőt vettem fel, pentagrammás fülbevalóval és egy hollót formáló nyaklánccal. Egyszerű bakancsot húztam, az elegáns cipő a kabátom zsebében lapul, ha netán szükségem lenne rá. Minden fontos tárgyat a kabátzsebembe pakoltam, már megszokás, hogy mindig tértágítva vannak a zsebeim. A táskák csak akadályoznának. Gyors léptekkel tartok az udvar felé, ahol már ott várakozik egy lány. Felsőbb éves, csak látásból ismerem. Biccentek neki és körülnézek, várva a többiek megjelenését.
Halvány sejtésem sincs róla, hogy mi lehet a levél, amit kézhez kaptam és még csak arra sem volt időm, hogy Andrew-t megkérdezzem róla vajon ő kapott-e hasonlót, de az nem kérdés, hogy nélküle nem mehetek sehová sem. Na nem azért, mert nem enged, szimplán ha túl messzire kerülünk egymástól annak beláthatatlan következményei lehetnek a közös szív miatt. Épp ezért az első dolgom az volt, hogy baglyot küldjek neki, ha netán ő nem kapott volna levelet, akkor tudja hol vagyok és velem tartson. Nem kérdés, hogy így lesz. Elsők között érkezem az udvarra, a levelem már a táskámban. Mások is lesznek talán, ha már gyülekezőről van szó a levélben is. A ruhám egyszerű, farmer és egy fekete póló a kabát alatt, ami nem túl vastag, de a mágiának hála elég meleg. A hajam lófarokban összefogva, a vállamon átvetve egy kisebb táska, tér tágított, mindent belepakoltam, amiről úgy vélem, hogy fontos lehet, szóval... úgy istenesen meg van rakva.
Nobody wants to be lonely.
Nobody wants to cry.
Kalandmester
Reveal your secrets
Tárgy: Régmúlt hősök nyomában 2016-10-23, 18:17
Hogy mi is volt az a Nezabar?
Minden diákot, aki levelet kapott, sötét, fekete boritékban vérvörös pecséttel lezárt levelet, ez foglalkoztat. A levél igazán szűkmarkúan bánt az információkkal, ugyanis mindenki csak arról kapott tudomást, hogy egy fényűző, klasszikus álarcos bálra kaptak meghívást, Nezabar birtokán. A gyülekező az udvaron van, este, pontban hatkor, ezen a délutánon.
Néhány jellegzetesség még is csak akad a papíron. A négy sarkában négy tárgy apró, kecses rajza van. Egy varázslógömb, egy diadém, egy pókmedál és egy ősi kard.
A megérkező diákokra furcsa feszültség telepedik, mintha a mai napon az udvar nem is az ő udvaruk lenne, mintha a levegőben az idő ősrégi, kissé poros és kesernyés málló pergamen szaga terjengene...
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-10-25, 18:34-kor.
