2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden diákot, aki levelet kapott, sötét, fekete boritékban vérvörös pecséttel lezárt levelet, ez foglalkoztat. A levél igazán szűkmarkúan bánt az információkkal, ugyanis mindenki csak arról kapott tudomást, hogy egy fényűző, klasszikus álarcos bálra kaptak meghívást, Nezabar birtokán. A gyülekező az udvaron van, este, pontban hatkor, ezen a délutánon.
Néhány jellegzetesség még is csak akad a papíron. A négy sarkában négy tárgy apró, kecses rajza van. Egy varázslógömb, egy diadém, egy pókmedál és egy ősi kard.
A megérkező diákokra furcsa feszültség telepedik, mintha a mai napon az udvar nem is az ő udvaruk lenne, mintha a levegőben az idő ősrégi, kissé poros és kesernyés málló pergamen szaga terjengene...
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-10-25, 18:34-kor.
Mielőtt hangosan horkantva nem tetszésemet fejezném ki a lány válaszán, megjelennek a szárnyai és alakad a lélegzetem. Döbbenet, ilyet még sosem láttam élőben. Amandine kérdésére és bólogatok, miszerint én is láttam, de még nem jutok szóhoz. A viszont az idegen utolsó sértésén kicsit felmegy bennem a pumpa. - Oké, hogy mi nem vagyunk ilyen csodalények, de akkor minek vagyunk itt? Ha esélyünk sincs megoldani a problémát, nem hívtak volna minket ide. - Mondom a többiek felé fordulva, mert eddigre Laura már eltűnt. A szavaim kissé bizonytalanok, már én se bízom abban igazán, hogy ilyen lények ellen bármit is tehetünk. Főleg ha Shawn még Lauránál is erősebb. Amandine elsiet a többieket megkeresni, de mielőtt Minnie utána tudna menni, megragadom a karját. - Várj egy kicsit. Meséld el, hogy ki az az Emily pontosabban, és mit tudtál meg? Az előbb elég zavaros volt, nagyon siettünk. Annyit értek, hogy egy hasonló iskoláról van szó, mint a Roxfort, de mégse. Mi ez az egész? - Felvont szemöldökkel nézek a lányra, miközben egy székhez sétálok és leülök, várva hogy Minnie is kövessen.
- Nem, még nem. – Felelem Isabellának, és hagyom, hogy Gemma lefogja a kezemet, az érkező Emmának engedjük át a terepet. Kissé hátrahuppanok, és a sarkamra ülve zihálok, még mindig nehezen szólalok meg, a jégörvény szinte húsba hatolóan metszett rajtam sebeket, az arcomon is pengék nyomai, a makulátlan szmoking rongyokban lóg rajtam, több helyütt átvérezve az anyagot. Mégis erősnek kell lennem, mert mindaz, amit láttam, bőven azt sugallja, hogy még koránt sincsen vége a megpróbáltatásainknak. Odasandítok Jacob ökölbe szorított kezére, ujjai közül kisejlik valami medál, de elvesztettem a fonalat, nem tudom, hogy mi lehet a jelentősége. Az elemi tűzben elhamvadó négy alak hidegen hagy, mára csak egy feladatunk maradt, hazajutni. Úgy fest, Gemma jól van, de Isabella nagyon ki van borulva, ezért az előbbi arrogáns stílust tökéletesen mellőzve átfogom a vállát, és suttogva kezdem el csitítani. - Sss.. most éppen fegyverszünet van. Ki fogunk innen jutni. Amint összekaptuk magunkat. Egyáltalán.. mi a jó francba kerültünk? – Na igen, én az elemi mágiák szakértője vagyok, afféle inkvizítor alkat, de az agymunkát másokra hagyom. Most éppen Gemma csodaszép szempárjával szemezek, hátha neki több ötlete van.
Sajnos még mindig nagyon fáj a nyakam, a tüdőm pedig ég, szinte hálaimát mormog az éltető oxigénért, ami végre bejut a légző szervembe. Köhögcsélek egy kicsit, de úgy vélem, hogy én kaptam a legkevesebbet. Vetek egy pillantást a négyekre, majd a többiekre. Úgy tűnik, hogy Gemma fest a legjobban, Jacob pedig eszméletlen. Egy pillanatot várok, majd ha nem mozdul a felnőttek közül senki, odaslisszanok a társaimhoz. A felcsapó lángokra kicsit megdöbbenek, és figyelem, hova tűnnek a négyek. Evan Darian megjegyzésére felvonom az egyik szemöldököm és csak egy kérdés marad a fejemben: "Miért én?" Én nem vállalkoztam erre, azt hittem ez egy egyszerű bál. Most pedig arról van szó, hogy elpusztul az univerzumunk (ja, hogy több is van?), ha nem nyerünk?! Enyhe pánik-, és hisztiroham fut végig a testemen, a kezemben remeg a pálca, a szemet pedig könnyek lepik el. Igyekszem összeszedni magam, habár tudom, hogy nem én vagyok a legrosszabbul. Pár perc után megjelenik egy lány, Jacobhoz lép és szakszerűen kezdi gyógyítgatni. Kb. semmi időnk beleszólni, hogy mit csinál, vagy hogy lehet-e. - Bocs, de te ki vagy? - hangom néhány oktávval magasabban szól, hallatszik rajta, hogy legszívesebben bőgnék és visítanék egyszerre. Kicsit kiborultam, bocsi.
Már épp tiltakoznék, hogy márpedig elég sokat számít, és nagyon értékelném ha válaszolna, de na, az angyalszárnyas műsor láttán kicsit a torkomon akad a szó. Tátott szájjal nézem, és még azon sem sértődöm meg, hogy gyengének nevez. Majd a lány el is süllyed a mélybe, és ott maradunk egyedül. - Láttátok?! - Fene tudja, hiszen a bálteremben Andrew meg én se ugyanazt láttuk, így muszáj megbizonyosodnom róla, hogy nem csak én hallucináltam. - Láttátok a szárnyait? Mi a franc? - Csak akkor ébredek fel a sokkból, amikor Emma hirtelen elszalad. Veszek egy nagy levegőt, leküzdöm a meglepetést, majd a többiekre pillantok. - Gyerünk, keressük meg a többieket. Lehet, hogy bajban vannak... - És ezzel elindulok felfelé Emma után. Egy kicsit meg vagyok sértődve, hogy egyikük sem jött le utánam mikor eltűntem, de ez van... ilyenek a Mardekárosok, és egyikük sem volt a közeli barátom.
Az izzó semmiben lebeg jó néhány percig, és valahonnan valami hideg, jeges dolog jut el hozzá először, aztán ahogy kinyitja a szemeit, abban sem biztos, hogy tényleg életben van, vagy ez éppen a purgatórium, a pokol, a seol, vagy micsoda.. Abban biztos, hogy nem a Nirvána, nem a semmi. A fájdalomtól megvonaglik a teste, és néma kiáltás hagyja el a száját, és érzi, ahogy puha kezek fogják le. Rebeg az ajka, de hangot nem ad ki. Villámok cikáznak körülötte, vörös lángokat és láncokat lát, és olyan furcsa, tompa még a világ. Lassan hangok szűrődnek el hozzá világok pusztulásáról, reményről, önmaguk megtalálásáról, és mintha bevillanna neki valami, aztán újra csak sötétség, villámok, és a vörös tűz, a láncok csörgése. Összeszorítja a szemeit, aztán a fájdalom újra végigzubog a testén. Megpróbál a többiekre nézni, és valahogy összerakni, mi van körülötte, de csak nagyon lassan tud bármit is kivenni egyelőre. A kezében még szorítja a medált. - Sikerült..? - rebegi, miközben igyekszik erejéhez és eszméletéhez térni, több-kevesebb sikerrel. Hangja is még gyenge, meg ezek a villódzások se bízzák meg a felől, hogy minden oké.
Isabella kérdésre csak a fejemet rázom meg. nem vagyok profi gyógyító, de azért a magam módján igyekszem, hogy legalább valamit elérjek, próbálkozni azért kell, nehogy Jacob itt vérezzen el előttünk. Nem sokat ér még sem, amit teszek, és segítséget sem kapunk, hiszen a négy alak végül eltűnik a szemünk elől. - Önmagunkat? - próbálom értelmezni, amit mondott, de elég nehéz, nem értem az egészet, csak Andrew kezét kapom el még gyorsan, hogy még véletlenül se süsse ki szegény Jacobot, hiszen nem halt meg, nem erre van szüksége. Gyógyítani kell, de nem értünk hozzá eléggé, ekkor toppan be Emma, aki végre hatásosabban is kezdeni tud valamit szegény sráccal, így végre én is kifújhatom magamat, csak szimplán lehuppanok a hátsómra a földre. Sajog mindenem, pedig én nem is sérültem meg... - Nem vagy jól... - lehelem a szavakat, hiszen érzem hogy Andrew ereje se sok, ő is sérült, nem is kicsit. - Segíteni tudsz rajta is? - tudom, hogy ő nem kérne segítséget, épp ezért fordulok én Emmához. A vágások kiveszik az erejét, ő viszont ezen azért csak javíthat.
Gemma megpróbálja összekaparni Jacobot, de a gyógyító varázslata sajnos nem elég hatásos ahhoz, hogy a fiú sebe eléggé összehúzódjon, vagy hogy egyáltalán magához térjen azonnal. A dárda átoksebét nehezebb eltüntetni, de megindul a gyógyulás, nagyon-nagyon vérszegényen. Andrew megpróbálja villámmal kisütni a fiút, és éppen amikor felszikrázik a feszültség Jacob akkor nyitja ki zavartan, fájdalmasan a a pilláit, tehát a szíve nem állt meg, ellenben a szeme előtt villámok cikáznak - szó szerint és a fájdalomtól is. A négy alak csak figyeli a diákokat, nem támadnak, pedig látszik a tekintetükön, hogy a kezdeti megdöbbenés után már... beszédes a szemük. De a fiú hatalma felettük nem szűnt meg, valószínűleg mágiával bebiztosította magát. Mintha a pokol nyílna meg alattuk, egyszer csak vörös, lángoló láncok csapnak fel és ragadják meg őket, és lefelé húzzák őket, nem ellenkeznek, nem tudnak. Most Evan Darian szólal meg, de a fogait csikorgatja a fájdalomtól. - A végső pusztulás fenyeget titeket, és ha ti elbuktok, mindenki elbukik. Nem csak ez a világ, a tiétek is, mert a Nezabar utat nyit és leigáz mindent, amit csak elérhet. Táplálkozik belőletek is. Keressétek meg... önmagatokat... és a forrását... - A végén már alig tudja kimondani a szavakat, és a földön nyílt lángoló örvényeken mind a négyen eltűnnek.
Körülbelül mindenki a pálcáját Laurára emeli, aki pillanatig csak figyeli őket, aztán egy kicsit fel nevet. - Hogy ki vagyok? És én mit akarok? Mit számít az? - kérdezi, költőien, majd kihúzza magát, felszegi a fejét és egy gyors mozdulatot tesz - de most nem támadja meg őket. Helyette egy kecses, földöntúli mozdulattal leveti a köpenyét és maga mellé hajítja, bár ezt a diákok már nem látják, mert a szemük az alakra tapad. Egy lányra, hosszú, szőkés hajjal, fakó bőrrel, sárga szemmel, vámpír fogakkal a keskeny mosolya mögött és... Hatalmas angyal szárnyakkal a hátán, amit most szélesen kitár. - A ti gyenge mágiájú univerzumotokban nincs olyan, mint én. Gyengék vagytok és sebezhetőek, ha azt hiszitek, hogy így ahogy vagytok túl élhetitek ezt az ütközetet. Shawn el fog titeket pusztítani, gyenge lenyomatok. - a hangja ellenséges, utálkozó, a szemében undor villan feléjük. De egy pillanat erejéig megmutatkozik a tekintetében egy furcsa érzelem: szinte vágyakozva tekint rájuk, mint amikor valaki egy rég elvesztett szerettére bámul. Nagyon gyorsan eltűnik, vörös lángok közé süllyed a padlón keresztül, de nyilván nem a pincébe nyílik ez a kapu. Nála nincsenek láncok, amik lehúzzák, önként ereszkedik, szárnycsapásokkal, nem is a "talpán".
Laura Wyle, a vérmágus a föld alatt, az angyal-vámpír a bálteremben
[Emma, Bálterem -> Emelet]
A kúria üresen, csendesen, romosan fest. És egyedül maradnak. A csönd körbeöleli őket, de Emma szeme egyszer csak kitágul, az orrát még csak most csapja meg Jacob távoli vére, és még valami. A varázstárgy szaga ami itt a zongorából árad, és az emeletre is vezet. Ez a kettő vezeti fel - szalad, rohan, de aki itt van követheti, vagy maradhat, ahogy akarja - és ahogy meglátja Jacobot azonnal átveszi a gyógyítását, igazi profiként. Helyet, kapjon levegőt, kényelmes póz, póló leszakítása, pálcájával gyógyító varázslatok sorozatát küldi majd "kézrátétellel" is gyógyítja, miközben a fiú már magánál van, de nem engedi, hogy bármerre el akarjon menni. Eddig rémesen ideges volt, félt, és persze semmit nem értett, de most elöntötte a tettrekészség, hiszen szükség van rá.
Az árnyalakot hamar felismerem, hiszen saját magam árnyéka támad rám az egyik falról. Döbbenten pislogok, és habár sejtettem, hogy létezik ilyesmi, ilyen közelről érezni a torkomra markoló ujjakat nem egy álom. Hirtelen fogalmam sincs, hogy mit is tehetnék, de végül a pálca a kezemben, így ki tudom nyögni a maximalizált fényvarázs igéjét. Becsukom a szememet, így csak a szemhéjam mögül látom az éles villanást, mire az árnyék lény megszűnik. Lihegve kapkodok és szívom a tüdőmbe az éltető oxigént, pálcámat nem eresztve le. Első pillantásom a falra vetül, ahonnan eltűnt az árnyék, majd a vörös szemű férfire, aki úgy tűnik, hogy csak áll. Fogalmam nincs, mi történt, amíg én fulladoztam, de úgy tűnik, hogy a társaim sincsenek valami jó passzban. Látom, hogy Gemma Jake mellett van a földön, majd Andrew is odamegy, a szőke pedig sehol. - Mi történt? Meghalt? - lépek gyorsan oda Jacobhoz és a kezem a szám elé téve, halk hangon teszem fel a kérdést. - És ők? - nézek a hátam mögé rejtve, a mondatot pedig csak suttogom két eszméleténél lévő társamhoz.
Összpontosítok, szinte már ráncolom a szemöldökömet, ahogy a szőkeség szavait igyekszem felfogni. - Tehát... Megmentjük a múltat. Értem, vagyis nem, nem értem - rázom meg a fejemet. - Ezt még fel kell dolgoznom. Nem teljesen értem, hogy hogyan változtathatjuk meg a múltat úgy, hogy az ne befolyásolja a jövőt. Vagy, az is a célunk, hogy a mi jelenünk megváltozzon? - Örök gondolkodó, igazi filozofikus alkat vagyok. A stressz helyzet előhozta belőlem az elmélkedő énemet. A bálterem üressége meg sem lep, viszont a sötét alakra felvonom a szemöldökömet, a pálcámat pedig egyenesen rá szegezem. Nem bízok benne, sem a véletlenekben. A szőkeség újabb szavai pedig még több kérdést vetnek fel bennem, de rövidre igyekszem fogni a mondandómat, elvégre, előttem sokan megfogalmazták ugyanazt. - Engem is érdekelne, hogy ki is pontosan az a Laura Wylee. Ki tudnád fejteni, vagy, esetleg te? - Először Minnie-re pillantok, de látván, hogy elég rosszul van, a szemben álló sötét alakra pillantok.
Fel-felkiáltok a fájdalomtól, ami átjár, a koncentrációból viszont nem vagyok hajlandó kiesni. Nem látom sem Gemma mozgását, sem pedig a szőke fiú mögött felsejlő kaput, csak az érdekel, hogy a tűznyíl szépen lassan életre keljen, erőt kapjon, hogy majd ki tudja lőni a jégörvényen át. Körülöttem a világ elmosódik, ahogyan zajlik a harc, a ránk támadó négyes szándéka már csak azért is érthetetlen, mert nem ártottunk nekik. Az sejthető, hogy az egész kúria valamiféle eszenciaszívó szörny műve, aki olykor idecsal egy népes vendégsereget, hogy további lelkekkel táplálja a démoni birtokot. A szőke kisfiú nem ismerős, de nem is próbálom beazonosítani. A nyíl végül anyagivá válik, és kipattan a kezemből, átfúrva magát a jeges kavargáson, szinte sisteregve félrelökve az útjából a szilánkokat, mintha holmi meteor lenne. Sajnálatos, hogy a pajzsról csikorogva lecsúszik, de valamire mégiscsak jó volt, a szőkeség eltűnik, én pedig értetlenkedve meredek saját sebmarta testemre, s zihálva mérem fel a veszteségeinket. A közös szívünk dobog, tehát Gemma sem halt meg. Találkozik a tekintetem a barna szempárral, felemelem a hüvelykujjamat: eddig még jó! Odahúzom a lábamat Jacobhoz, és lerogyok mellé. Nem tudom, hogy mennyire van kiütve, de ha Gemma gyógyított rajta, megpróbálom életre csiholni. A mellkasára tapasztom a tenyeremet, és némi elektromosságot vezetve belé kiütöm. Töltés... kisüt! Egy-kettő-három-kisüt!
A falak egyre közelednek, szóval nem tétovázok sokat, betöröm én a tükröt simán, ha az kell neki. Törtem már elég üveget gyerekként, akkor is, ha sikeresen megvágom magam az üvegszilánkokkal - de még mindig jobb, mint összenyomódni a falak között. Még belepillantok a saját tükrömbe, de a másik alak véglegesen eltűnt, így végülis a többiekkel együtt felsétálunk a bálterembe. A sötét alak láttán megtorpanok, és kicsit erősebben szorítom a bűbáj után a kezemben maradt pálcát. A számon majdnem kiszalad egy komment a púpos hátáról, de végülis megtartom magamnak, pláne, hogy megszólal. - Mivan? - Nekem ugyan nem ismerős a spiné, de Minnie-nek van néhány okos szava, ami megint csak nem segít semmit. - És most tudnom kéne, ki a franc az a Laura Wylee? Komolyan, én örülök hogy te ennyire toppon vagy, de hiába vagdalózol nevekkel amik nem mondanak semmit. Én miért nem kaptam király emlékeket a szőke csajtól?! - Tudom, hogy nem Minnie hibája, de egyre jobban frusztrál ez a helyzet. Egy részem tudja, hogy semmi közöm ehhez az egészhez, és mégis van valami elnyomott, régi hang ami azt susogja, hogy ide tartozom, jobban, mint ahogy gondolnám... Nem csoda, hogy ennyire ki vagyok akadva. Visszafordulok az alak felé. - Jöttünk volna hamarabb is, csak sajnos Leia hercegnőt kellett játszani a szemétzúzóban. Lennél olyan kedves, légyszíves, és elmagyaráznád hogy miről beszélsz? - A pálca a kezemben van, de amíg beszélni lehet, addig nem fogok varázslatokat dobálni olyan valakire, aki látszólag nagy eséllyel erősebb nálam.
Az események felgyorsulnak, és észre sem veszi, hogy a többieknek talán fogalmuk sincsen arról, mit tesz, mi zajlik itt, vagy pontosan kik is ezek az alakok. Neki sincs sokkal több gondolata, de valahogy mégis ő van itt a középpontban. Nincs ideje arra, hogy mindent, vagy akár egy apró részletet is elmagyarázzon. Ahogy félrevetődik, és a dárda felhasítja a vállát, az egész teste megfeszül a fájdalomtól, de nem ordít fel és nem hagyja, hogy a rémület eluralkodjon rajta. Ahogy a gondolataiba beszüremkedik, mit is kellene tennie, hogy a mágia biztos sikerüljön, rémület gyullad fel az agyában és a szívében is egy kicsit. Hallott már durva dolgokról, és sötét, nagyon sötét mágusokról, és tudja, hogy a vér nem játék.. És most.. életében először vérmágiát kell alkalmaznia.. Nincs ideje töprengeni. Szinte ösztönösen nyúl a sebbe, legyőzve saját félelmeit és aggályait, és a medálra keni a sebéből szivárgó vért. Aztán megszűnik a világ, érzi, ahogy a medál elszívja az erejét, és valami durva mágiává alakítja, de hagyja. A szoba homályossá válik, ő maga pedig tompán puffan a földön, miközben a medál csilingelve esik ki a kezéből, de a lánc még mindig a kezére van tekeredve.
Mikor beszippant magába a tükör, meglepetésemben majdnem elvesztem az egyensúlyom, de a falban megtámaszkodva hamar egyenesbe kerülök. Viszont Minnie szavain felvonom a szemöldököm, engem is épp ugyanaz érdekel, mint a többieket, vajon ki lehet az az Emily. És ki ez a Shawn? Az világos, hogy ez a fiú lehet az illúzióképeken. Amandine szavai kissé homályosak, annyi biztos, hogy a fiút látta egy festményen. Minnie magyarázata kicsit homályos, de kezd körvonalazódni, hogy egy másik varázslóiskolába csöppentünk és valószínűleg az itteni diákokat látjuk. Amandine-t követve visszajutunk a tükörfolyosóra. Nagy kő esik le a szívemről, nem lett volna ínyemre kilapulni egy szobában, időn és téren átutazva. A bálterembe érve újra ott az idegen, aki miatt mélységes kínokat kellett kiállnunk, viszont Minnie egy újabb nevet említ, Laura, fogalmam sincs ki lehet az, de ahogy felemeli a pálcáját, úgy követem én is a példáját. Ránézek az idegen alakra. - Mit akarsz tőlünk? -Kérdezem tőle ridegen, le nem véve a pillantásomat róla. Közben a lehetséges menekülési útvonalakat latolgatom. Még mindig nem értem, mit keresünk mi itt. Világos, hogy mit akarnak tőlünk, hogy megállítsuk azt a Shawn nevű fiút. De miért és hogyan?
Próbálok figyelni arra, ami körülöttem történik, de nem megy különösebben, hiszen az is kész csoda, hogy megúszom a támadást. Sikerül végül elugranom legalább a kard elől és még fél szemmel látom, ahogyan a vörös fénysugár felszántja a padlót. Ha nem moccanok időben, szinte biztos, hogy rajtam is végig söpört volna, de így megúszom és csak az ugrás miatt ütöm meg magamat valamelyest. Szerencsére csak alig, hiszen az Andrew-val való gyakorlásnak hála már ügyesen gurulom ki a támadásokat. A következő pillanatban pedig már indul is a támadásom, szinte összekapcsolódva Andrew-val, vagyis az övével. Talán a közös szív is segít, de már az is bebizonyosodott, hogy hasonlóan gondolkodunk. Az örvény nem tudom, hogy honnan kerül elő, de végül eltűnik a fiú a könyvvel együtt és csak a négy alak marad értetlenkedve és persze mi. Úgy tűnik, hogy én vagyok egyedül, aki nem sérültem meg komolyabban, Jacob ellenben a földön van és Andrew se néz ki valami jól, Isabella talán még nem ájult el, de úgy fest, mint aki majdnem megfulladt, mégis úgy látom Jacob van a legrosszabb állapotban így végül hozzá lépek oda. - Segítsetek! Ha... tudtok... - szólok még hátra az értetlenkedő négyesnek, de nem vagyok benne biztos, hogy képesek bármit is tenni úgy, hogy nem irányítja őket valaki. Mindenesetre halk igét mormolok és megpróbálok Jacobba egy kis erőt plántálni, gyógyítva a sérülést, amit a dárda ejtett és valahogy adni egy kis energiát is neki, mert ha jól sejtem valamiféle komoly mágia lehetett, amivel azt a kaput megnyitotta a medál segítségével, ami sokat ki vett belőle.
Valahonnan egy kérdést intéznek hozzá, ami szinte becsapódik a tudatába és visszarántja a valóságba. - Emily... - kezdi halkan, majd határozottabbam folytatja - Emily egy lány, itt tanult a Nezabarban, ugyanolyan varázslóiskola, mint a Rox - mély levegőt vesz, szinte hadar -, volt négy ház... szakvezető, vagyis lesz, vagy van, nem tudom, nem értem... - ráncolja a homlokát és felsorolja a vezetőket és a tárgyakat, amik a meghívójuk 4 sarkát is díszítették. Túl sok az információ, ami szinte fojtogatja belülről. Csak képzeld el, milyen, ha hirtelen a nyakadba szakad még egy élet a sajátodon kívül, az összes emlékével, érzelmével, örömével, fájdalmával, és... És képességével együtt. Bágyadtan folytatja. - Még nem tette meg, de meg fogja tenni, valami beakadt az időben, azért tudunk itt lenni, meg egyszerre jelen a múltban és a jövőben - tart tőle, hogy nem teljesen értik, amit mond, de nem tudja rendesen megfogalmazni, nem egy időszakértő. Hablatyol még valamit egy másik lányról is, de kezd egy kicsit besokalni a helyzettől.
[mostani kör] Valahogy a bálterembe keverednek, nem tudja, hogy, csak sodródik az árral. Nincs már itt senki, a Roxosok sem - Laura. A lány szavai után Minnie a többiek felé pillant. - Na. Hát ő meg Laura Wylee - susogja, és felemeli a pálcáját. Bőre sápadtabb, mint általában, félő, hogy talán el fog ájulni, de legalább a tekintete elszánt és... Najó, egy kicsit azért zavarodott is. Nincs ereje támadni, nem is biztos, hogy az lenne a megfelelő lépés.
Gemma bölcsen teszi, hogy nyúlcipőt húz és menekülés közben próbál már csak hátra lőni, mert Evan pengéje ahogy lecsap még egy vörösen izzó sugarat is előreküld a fegyverből, ami felszántja a padlót és éppen, hogy ki tud térni előle. Jacobnak nem is kell legilimentornak lennie, ugyanis aki előtte áll, az minden idők - mármint a Nezabari univerzum - legnagyobb elme-mágusa. A fiú bevetődne egy tereptárgy mögé, de a dárda így is eltalálja a vállán, még ha csak kicsit is, a vére serken. A helyzetéhez képest mélyen koncentrál a varázstárgyra, és valami belső erő arra sarkallja, hogy nyomja bele a kezét a vállsebébe és kenje rá a medálra... ahogy ezt megtette, a szőke fiú mögött egy örvénylő kapu nyílik, ki tuja, hogy hová. Isabella a fojtogatással küszködik, és éppen sikerül kinyögnie a varázslatot, mikor már majdnem úgy érzi, hogy az oxigén hiánytól homályosan lát, kezd elgyengülni, és elveszti az eszméletét. A hirelen erős fény eloszlatja az árnyékát, így megszűnik a bűbáj, de ki tudja, hogy hány pillanat van fellélegezni a fojtásból. Sajnos Andrew képtelen felismerni a srácot, aki pár évvel fiatalabb náluk, akárhogy nézi. Képtelennek tűnik, hogy egy idegen ennyire akarja a halálukat, hogy elráncigálta őket ide és hatalmas mágusoknak parancsolva zúzza össze őket. És még is így van. És okkal. A srácnak először a ruhája kezd el leszakadni, jó pár darab hullik a földre vagy kerül éppen a penge hurrikán áramlatába, aztán a húsát kezdi el marcangolni... egészen addig, míg ki nem törik belőle a tűz. Nem tudja megvédeni a támadásoktól, a karcolások egyre mélyebbek lesznek, de a tűznyíl áthatol és... Gemma és Andrew két teljesen más úton indult el, még is tökéletes összhangban lövik el támadásaikat, és azok szinte összefonódva csapódnak a fiúba. Illetve csapódnának, ha a könyvből nem szikrázna fel egy pajzs, így nem tudnak magának a srácnak kárt okozni, vagy a könyvet kiverni a kezéből... DE! A kapun áttaszítják és ahogy átlendül mögöttük egy puffanást hallanak - Jacob összeesik és egy pillanatra eszméletét veszti a véres kezével a medált szorítva -, és a kapu bezárul.
A négy alak megtorpan és mintha bábok lennének, megállnak minden cselekvéssel és csak bámulnak meglepődötten, a támadásaik abbamaradnak.
[Lent -> Bálterem - Amandine, Darren (Minnie, Stella, Emma)]
Amandine nem tudja csak úgy vállal betolni a tükröt, egyenesen be kell törnie, és abban a pillanatban, hogy ez megtörténik az egész szobán végigfut egy repedés és minden szilánkokra hasad, ők pedig pörögnek a szilánkok között, mígnem egy rántást éreznek és talpon találják magukat a tükörfolyosón. Ahol az Emily-s tükör betört, már nem látni benne semmit. A többi tükör még mindig ott van, de üresnek tűnnek, senki nem lát benne senkit.
A bálterembe érve senkit nem találnak ott a csapatból. Ellenben ott találják a sötét alakot, akit Amandine-on kívül lent láttak. Hosszú köpeny és kámzsa fedi, de a háta részén valahogy groteszkül nagy a dudor, s kilóg kissé szőke haja és vörös szem villódzik a sötét árnyék mögül. Karbafont kézzel vár, nem tűnik úgy, mintha támadni akarna, de még is valami veszélyes, riasztó aura lebegi körül. Egyértelmű, hogy rájuk várt. - A társaitok talán egyszer méltók lesznek a régi neveikre. És ti? Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezi halkan a már ismerős női hang - legalább is Emmának, Minnie-nek, Stellának és Darrennek-, számonkérőn, ahogy egy tanár kérdez, aki többet vár el diákjától. De ő nem tanár. Velük egy idős lehet. Még is olyan sötét hatalma van, amit négyen már meg is tapasztaltak.
Shawn Griffin, a fiú az emeleten és a fiú a tükörtermi képeken
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-11-13, 10:30-kor.
A falak közeledtét illúziónak vélem. Szerencsére, mire feleszmélek, az újonnan hozzánk csapódott lány meg is találja a kiutat. Egy elismerő biccentést kap, amint kijutottunk, és heves bólogatást a felvetésére. - Támogatom. Lehet, szét sem kellett volna válnunk... - Utólagosan könnyű okoskodni, de most már alapvetően sokkal óvatosabb vagyok. A pálcámat sem engedem le egy apró pillanatra sem, hátha valamerről támadás érne minket.
Bárhogy is legyen, ha úgy alakulna, hogy csak az egyikünk élhet tovább, akkor Gemmának kell annak lennie, ez nem is kérdés. Számára más utat jelölt ki a sors, mint nekem. Tudja, hogy ez nem csak pillanatnyi fellángolás volt a részemről, hogy őt menteném meg. Vélhetően mindig így fogom gondolni. Mint ahogyan az is teljesen hidegen hagy, hogy talán mások megvetnek, gyűlölnek, elkényeztett ficsúrnak tartanak. Végülis ez volt a szándékom, itt most kissé kibukott, hogy a társaim döntésképtelenségét arroganciával írom felül, és ez nem baj, jól van így, ha tudunk együtt boldogulni. A varázslataink viszont nem túl hatásosak, a kölyökre odavágott lánglabdámat pont az a nő hatástalanítja, akiből inkább azt néztem ki, hogy mellettünk állhat majd abban, hogy kijussunk innen, vagy feloldjuk a rejtélyt, ami itt tart minket. Ahogyan a fiatal fickó szembekerül velünk, erőltetem az elmémet, hogy ki lehet ő, mert nagyon nem rémlik. - Ez rossz döntés volt. – Közlöm hidegen, ám belül vad viharok dúlnak. Észlelem, hogy a szőkeség tartja a markában a felénk támadó négyest, tehát valahogyan őt kéne hatástalanítani. A felém áramló jégvihar ellen nem teszek semmit. Nem védekezek, zordan tűröm a vágásokat, a jég ejtette sebeket, és belülre nézve koncentrálok. A legforróbb tűznyilat formálom a bűbájtan és a sötét varázslatok kivédése tanulmányaimból. Elemista vagyok, úgy intézem, hogy a varázstűz áthatoljon az engem körbeölelő jégörvényen, és egy jól irányzott mozdulattal a fiatal szőke fiút terítse le. Akár az életem árán is.
Hirtelen magamat látom a falban a képek helyett, mint egy tükörben, és van mögöttem valaki... de mikor megfordulok, csak a többieket látom. Lenne itt valami szellem, vagy hasonló alak? Mi a franc ez a hely? Mikor visszafordulok a fal felé, látom, ahogy megremegnek, és megtalálom a tükörfolyosót ahonnan indultunk. - Hé, mindenki! Erre! - Nekifeszülök annak a falnak, ahol az üveget tapintottam, és remélem, hogy vissza tudunk menni a tükrön keresztül ugyanúgy, ahogy idekerültünk. Ezután egyre jobban haza akarok menni... Nem tudom ez miféle csapda volt, de nagyon úgy tűnik, hogy nincs semmiféle bál amire meghívtak volna bennünket. Ha sikerül visszajutni a folyosóra, kicsit kiráz a hideg, de legalább megvagyunk. - Szerintem keressük meg a többieket, és gyerünk innen - Indítványozom, majd rögtön el is indulok a bálterem felé, hiszen utoljára ott hagytam a csoport másik felét.
Az emeleti szobába érkezve megtaláljuk a négy, vélhetőleg már említett vezetőt (iskolaigazgatót?) és egy háttámlás székben ott ücsörög az a gyerek?!, aki őket irányítja. A hangja nagyon fiatalos, és hamarosan már teljes testében láthatjuk, ahogy dühösen felugrik. Fogalmam nincs, hogy mi történt, csupán ahogy Jacobra nézek látom meg, hogy tekintetük összekapcsolódik a már ismert és odalent látott nőével. Eszembe jut, hogy talán gondolati úton kommunikáltak,és elborzaszt a tudat, hogy erre kapta fel a fejét a szőke srác. Olvas a gondolatainkban? Döbbenten és félve pillantok rá és mérem végig. Nem túl erős, nyegle fiú, de hát megtanultuk már, hogy a varázslóknál nem feltétlen számít a testi erő... Úgy tűnik, hogy nem nagyon érti senki sem a dolgokat, ám mikor a szőke srác kiadja a parancsot, hogy öljenek meg minket, megdöbbenek. - Várj, hogy mi? Nenenene.... - hátrálok kicsit az ajtóig, és bele is ütközök. Gemma megjegyzésére, miszerint el is megyünk, hevesen bólogatok. Valószínű ez a négy illető ezerszer nagyobb mágus, mint mi, és ők tudják, hogy mi roxforti tanulók vagyunk, de mi semmit nem tudunk róluk. Kb. 3 másodpercet jósolok magunknak. Ahogy a többiek támadásba lendülnek, tekintetem találkozik a vörös szempárral és ijedten szorulok az ajtóhoz. A többiek támadnak, ám a vörös szemű férfitől nem látok semmit magam felé röppenni. Egy másodpercire kérdőn összehúzom a szemem, majd megérzem a kezeket a nyakamon. A szemem kicsit kidülled, ahogy meglátom, hogy bizony éppen az árnyékom fojtogat, ami rávetül az egyik falra. A pálcámat igyekszem felé fordítani. Az agyam gyorsan pörög. Árnyék, az árnyékot elűzi a fény. - Lumo...sso..lem! -próbálom kinyögni a fényvarázs legerősebb formáját, és az árnyék felé fordítani. És persze az sem baj, ha egy pillanatra elvakít mindenkit...
Szomorú a másik srác története, és tény, hogy Jake sem az a született vezető, aki egyből előre rontana, nem is azzal volt baja, hogy más vette az irányítást. Csak a stílusra érzékeny, de ez van, nincs mit tenni, a vörös szívtipró ilyen alkat. Amikor Gemma elmondja neki, mi is az, amit a kezében tart, akkor egy kicsit összeszorul a szíve, valóban nagy mágikus tárgy ez. Egyből Griff jelenik meg a lelki szemei előtt, és az, hogy ő biztos tudná, mit kellene csinálni. De nincs itt, ő pedig most nagyon vissza akar hozzá kerülni, úgyhogy megembereli magát, és felsiet a helyre.. Ahol érzi, hogy nem kellene nagyon hősködni. Érzi. Ez itt négy nagy mágus, akit ez a valaki, akinek ilyen lazán beszólnak, irányít és a hatalmában tart. Fogalma sincs, honnan lett ekkora mindenkinek az egoja hogy halál lazán beszólnak a főgonosznak. Igyekszik nem ezzel foglalkozni, de érezhetően nem egy nagy legilimentor, éppen ezért nem sikerül teljesen rákapcsolódnia Cirelinre. De ő próbálkozik. Aztán, amikor meghallja a parancsoló, már-már kétségbeesett szavakat, akkor egy fél lépést hátrál, főleg, amikor a szöszke srác felugrik székéből. Keze azonnal a medálra téved, és igyekszik megnyugodni, és teljességgel összehangolni saját gondolatait a zidárral. Tény és való, hogy nem túl gyakorlott a hangszer használatában, de ennek most kifejezetten örül. Hiszen, ha nem gyakorlott, akkor teljesen véletlenszerű helyre tudja lökni vagy küldeni a főellenséget. Cirelin fénydárdáját látja és lebukik valami tárgy mögé, miközben erősen mantrázza a hangszert, és gondolatainak hullámain próbál rajta játszani. Azt igyekszik elérni, hogy egy rés nyíljon időben és térben a srác alatt/mögött. Főleg, miután Gemma küld felé valami robbantót. Jake nem igen védekezik, tulajdonképpen semmi másra nem koncentrál, csak arra, hogy ez a hangszer élete keljen, és lehetőleg valami elfuserált helyre küldje a fickót. Azon se lepődik meg, ha esetleg elcseppen az orr vére.
Én azért jobban viselem Andrew pattogó stílusát, valószínűleg pont azért, mert én láttam már a jó oldalát is, azt amikor önfeláldozó volt, vagy amikor képes volt enyhültebben is, megértőbben viselkedni. Most persze ez nem látszik rajta, érthető ha én is zokon veszem, Jacob pedig még inkább. Azért nagyon remélem, hogy ebből nem lesz komolyabb baj később. - Úgy tűnik többet ér, mint gondoltam. - súgom még oda Jacobnak, miután elmondtam a többi is, hogy mire képes a nyaklánc, ami nála van. Őszintén szólva csecsebecsének hittem, ami esetleg bír valamiféle minimális erővel, de hogy valami mást is rejt... Jobb lesz óvatosnak lenni vele, az már biztos. - Akkor ne tedd, csak elmegyünk, nekünk úgy is jó. - vágok vissza azonnal a kis pattogós hangra. Van egy olyan érzésem, akármilyen tisztelettudóak is lennénk - hiába, hogy én nem vagyok az - akkor se lenne jobb a helyzetünk, akkor se akarna mást, mint... Naná, hogy a pálcámat azonnal szorosabban fogom, amikor kiadja az utasítást, bár van egy olyan rossz érzésem, hogy kb. semmi esélyünk sincs a négy alak ellen, hiába vagyunk mi is négyen. Csak Andrew halk szavaira kapom oldalra a fejemet. - Nem! Ilyet ne is mondj! - én se hangosan válaszolok, de a fejemet jól láthatóan rázom meg. Úgy se fogom hagyni neki, ez nem erről szól. Sokat segített már, de szükségem van rá, hogy segítsen a bátyám esetében, hogy képes legyek egyáltalán beszélni vele a nélkül, hogy páni félelem törne rám. Sokáig viszont nem gondolkodhatunk, a pajzs ugyan meg van még, de a kard ellen nem sokat ér, hiszen a mágia ellen véd, ahogyan a pálca sem, ezért nincs mit tenni félreugrani próbálok, amikor a méretes fickó karddal támad rám. Kigurulni az esést, de nem Evant támadom, előle maximum menekülök, hátha ért valamit a sok edzés Andrew-val. A fiút támadom varázslattal, történetesen a könyvet a kezében, hiszen látszott talán azzal irányítja a négyest. Robbantani igyekszem, kilökni a kezéből.
Gemma gyors varázstárgy vizsgálata nagyon is érdekes dolgokat mond, amit meg is tud osztani menet közben Jacobbal. A varázstárgyban két erő lakozik, egy, az eredeti varázstárgy ereje, és egy másik, még különlegesebb. Ez az erő ahogy megérintik elő nyomakodik és megmutatkozik, szinte beszél hozzá. Egy zidárt, különleges hangszert lát a szemei előtt, ami téren és időn tud lyukat ütni és elrepíteni az embert, már ha valaki tudja használni. Ha nem, akkor lehet, hogy kiköt az őskorban egy vulkán közepén. Lehet. Elképesztő hatalom üti a markát annak, aki birtokolja. És ez éppen Jacob. Beérnek. Gemma hevességére csak halk cöcö-t kap, mintha bármi is kötelezné őt, hogy betartsa az etikettet, ugyan. Isabella kérdésére viszont lemondó sóhaj is hallatszik. - Bizonyára azért fogok megmutatkozni és bemutatkozni, mert Ti felszólítottatok. Kölykök. - sziszegi az alak, még mindig háttal, és ahogy elröppen a tűzcsóva, a gyönyörű, hegyes fülű nő hihetetlen gyorsasággal kilép és olyan mágiával szünteti meg, amilyet még sose láttak. Nincsen se pálca a kezében, se varázsigét nem ejtett ki, egyszerűen valami félig tánc, félig harci mozdulatot tett és a tűz elpárolgott. - Öljétek meg őket. Mindörökre. - szólítja fel a négy, rémisztő alakot, akik egy pillanatig haboznak, ahogy felemelik fáradt, elgyötört tekintetüket, a homlokaikon izzadságcseppek gyöngyöznek. Jacob próbálja mentálisan felvenni a kapcsolatot az éjtünde nővel, de az először teljesen elfedi az elméjét, majd egyetlen szót üzen neki. Használjátok! - Mi?! - ugrik fel az alak és szembe fordul velük - hallotta a gondolatot. Egy szőke, magas, jellegtelennek tűnő fiú az, a kezében egy varázskönyvvel. - Hogy került hozzá a medál? - a hangja nem vesztette el a fölényes élét, csak dühösebb lett, és egy pillanat múltán kihúzza magát, a tenyerét a könyve borítójára teszi, ami felfénylik és a szakvezetők kénytelenek mozgásba lendülni. Ami igen csak megnehezíti a feladatot, hogy olyan dolgokhoz is nyúlnak, amikről ők még életükben nem hallottak. Cirelin egy fénydárdát küld Jacob felé. Kaen egy pillanat alatt életre kelti Bella árnyékát, ami a lány torka után kap. Evan a rúnakardjával szökken előre, hogy Gemmára sújtson. Aurora pedig penge éles jégszilánkos vihart kelt Andrew körül, ami nem csak elszakítja a többiektől, de egyre jobban szűkül és vágott sebeket ejt.
[Zárt szoba, Minnie, Darren, Amandine, Stella]
Emily nem csak úgy eltűnik, mint korábban Ariana, amikor Amandine-t kidobta a tükör. Emily, ahogy Minnie-be szállnak az emlékek, szépen lassan... beleivódik a lányba. Beleszáll a szelleme. Minden tudása, ami valaha a lánynak volt, emlékei, felelevenednek benne. A képességei is. A falak TÉNYLEG közelednek. Viszont nem csak közelednek, kicsit meg is remegnek, mintha zavar lenne az erőben. Mikor Amandine megcsinálja a varázslatot, először úgy tűnik, mintha nem tudná megérinteni mágiájával a helyet, de végül tapogatás közben az egyik fal hideg, üveges felületű lesz. A tükör. Ha kinyitja a szemét egy tenyérnyi helyen látja a tükörfolyosót, ahonnan idekerültek. A falak egyre közelednek. De már meg van a kiút, csak át kell jutni rajta.
Ahogyan Amandine közelebb hajol a falhoz, az egy pillanatra tükröződni kezd, és azon túl, hogy saját magát is látja, mintha egy sötét ruhás férfi állna mögötte, mintha valamit suttogni akarna, de mégsem teszi, csak elmosolyodik. Ha a lány hátrakapja a fejét, akkor nincsen ott senki, és a fal ismét olyan, mint volt.
Minnie megkocogtatja az üveget mielőtt meg tudnám állítani, és lám, be is szippantódik... ezúttal viszont mint a négyen azon a furcsa helyen kötünk ki, ami ráadásul látszólag nem ugyanaz a furcsa hely, ahol én voltam. Semmi más, csak az üres szoba, és illúziók a falon... Figyelem a képeket, de hiába, mert a fiú egyáltalán nem ismerős - legalábbis maga az alak nem, de az a köpeny... - Hé! Azt hiszem, ez a srác volt rajta a festményen. Volt egy festmény... Középen valaki, körülötte pedig az a négy másik, fura, nem teljesen emberi alak, mind kivont kardokkal... És ez a srác állt a háttérben a hegyen. Vagy legalábbis valaki egy nagyon hasonló köpenyben, az arcát nem tudtam jól kivenni - közlöm gyorsan a többiekkel, bár nem tudom, ez mennyit segít. Minnie látszólag többet tud, de mikor megszólal, a szavai nem tesznek sokkal okosabbá. Shawn neve nem mond sokat, ha még mindig gőzöm sincs, ki az. - Ahogy a srác mondja. Ki a franc az az Emily? - A tippem szerint alighanem Minnie tükörképe, de azért mégsem egyértelmű, felőlem akár Minnie testvére vagy legjobb barátja is lehet, abból amennyit elmondott róla. - Ez nekem nagyon fura. Semmi közünk az egészhez... - És mégis, ahogy kimondom a szavakat, hamisnak hangzanak a számban. Soha életemben nem láttam ezeket az alakokat, és valahol mégis úgy érzem, mintha ismerősek lennének. Persze hamar akad komolyabb gondunk is, hiszen nagyon úgy tűnik, mintha a falak közelednének. - Na ne... Elegem van az illúziókból! - Szerencsére a pálcámat hoztam, így a megfelelő pálcamozdulattal megkísérlek egy bűbájt, amivel el tudom őket oszlatni. Persze van esélye hogy nem sikerül, hiszen bárki is teremtette az illúziót, alighanem erősebb nálam... Közelebb lépek a falhoz, bár nem elég közel hogy összenyomjon, és csukott szemmel kezdem el körbetapogatni ha nem sikerült a varázslat, hátha találok kiutat. Ha nem látom, akkor nem hathat rám az illúzió, ugye...?
