2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden diákot, aki levelet kapott, sötét, fekete boritékban vérvörös pecséttel lezárt levelet, ez foglalkoztat. A levél igazán szűkmarkúan bánt az információkkal, ugyanis mindenki csak arról kapott tudomást, hogy egy fényűző, klasszikus álarcos bálra kaptak meghívást, Nezabar birtokán. A gyülekező az udvaron van, este, pontban hatkor, ezen a délutánon.
Néhány jellegzetesség még is csak akad a papíron. A négy sarkában négy tárgy apró, kecses rajza van. Egy varázslógömb, egy diadém, egy pókmedál és egy ősi kard.
A megérkező diákokra furcsa feszültség telepedik, mintha a mai napon az udvar nem is az ő udvaruk lenne, mintha a levegőben az idő ősrégi, kissé poros és kesernyés málló pergamen szaga terjengene...
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-10-25, 18:34-kor.
A Mardekáros lassan kezdi úgy érezni magát, mint az a gyerek, akit nem hívtak meg a születésnapi partira, amiről azóta mindenki beszél, és mindenki tud róla mindent, csak ő nem. Halkan ropog a lába alatt az üvegszilánk, és hol Gemmát, hol Emmát nézi. Valahogy semmi kedve ehhez az egészhez, csak haza akar menni Grffhez, hogy alaposan kiröhögje, leordítsa a fejét, csináljon vele bármit. A saját kis életét akarja, ahol nem néznek rá ilyen furcsán. A lány, akivel eddig jóban volt, most irtózik és undorodik tőle, akivel meg eddig folyton egymásba kötöttek lassan puszit meg pacsit vág, és úgy szemléli, mintha valaki teljesen más lenne. Kezét a medálra helyezi, mintha ez lenne az egyetlen dolog, aminek még van itt értelme, amibe még tud kapaszkodni, amit tud irányítani.. Mélységes magány járja át az egész testét, de valahogy ahhoz sincs kedve, hogy vitatkozzon Emmával, hiszen jelenleg alig él. És az előbb lett Jake leszúrva, amiért fáradtan esetleg használni akarta volna a tárgyat, ami esélyesen egész sok erőt kiszívott volna belőle, megint. És Emma most elkéri. Gemma meg helyesel neki, és Jake-nek csak az nem fér a fejébe, hogyan lett mindkettő hirtelen ekkora szakértő. Egyre inkább úgy érzi, hogy mindenki tudja, mi a vicc poénja, csak ő nem érti. Előveszi a pókmedált, megforgatja az ujjai között, mint aki nagyon gondolkodik, majd egyszerűen ledobja a lányok elé, és egy határozott mozdulattal fordít nekik hátat, és indul el az alagúton, aminek a végén mintha ismerős hangokat vélne hallani. Talán ez már a bálterem? Nem néz vissza a lányokra, határozott léptekkel igyekszik az ismerősnek tűnő hangok irányába.
Az ajtó nyitva, mi pedig akár el is indulhatnánk, de Emma nincs a legjobban, amit teljesen megértek és nem is akarom sürgetni őt. Én is így éreztem magamat, amikor kizuhantam a tükörből. Láthatóan nem mindenki ugyanúgy kapja vissza az emlékeit és minden bizonnyal nem is egyforma a hatása, hiszen attól is függ mennyire erős az adott illető, vagy mik történtek vele abban a másik életben. Túl sok emléket kaptam egyszerre, de azt tudom Rosetta sok mindenen ment át, kész csoda, hogy össze nem roppant és Emma most mindezt egyszerre kapta meg. - Pár másodpercig csupán, de nekem is többnek tűnt, amíg a tükörben voltam és talán nem mindenkié egyforma. - ki tudja talán Andrew tükre se volt az ő tükre, talán ha a múltbéli énje ismeri a jellemét, akkor inkább másképp oldotta meg, mert előre sejtette, hogy miket reagálna. Talán Emma is azért kapta a krétát, varázstárgyat, mert az illik hozzá és biztos volt, hogy az lesz rá a legnagyobb hatással. A részleteket valahogy nem is akarom megérteni, talán nem is menne. - Én is pont ezt érzem, hogy képes vagyok dolgokra, amikre... eddig nem, de nem tudom miért vagyunk itt, még most sem. - és ki tudja talán az éles szaglásom a vérfarkas énem miatt, ami nincs is meg bennem az, ami segít, hogy akár fel is ismerjem a többieket, hogy ki kicsoda volt a múltban, persze ha eléggé rá koncentrálok, meg aztán a látnokság, amiről még csak nem is tudok, hiszen nem egy aktív képesség... Emmát azért támogatom még ha kell, de a kérésére megtorpanok. Fogalmam sincs, hogy Jake hogyan fog reagálni, eddig nem ment a legjobban, ha ezzel próbálkozott nála bárki is. - Visszaadja csak megvizsgálja, ő... ért hozzá, tényleg ért. - igyekszem én is hatni rá, de persze közben el is indulhatunk akár kifelé, ha csak Emmának nem jobb úgy, ha megállunk. Én pedig akaratlanul is beleszagolok a levegőbe, ki tudja talán abból be tudom határolni merre kellene indulni, hogy megtaláljuk a többieket.
Nem igazán tudok figyelni a külvilágra, de érzékelem, hogy Gemma elkap, bár arra nem emlékszem, hogy ilyen közel állt volna. A képek amik a fejembe úsznak kínozzák az összes érzékemet, egyszerre vagyok itt és egy másik élet fogja. Mindenkinek eddig kicsit máshogy zajlott le a folyamat, már ha egyáltalán lezárulhat valaha, de nem hittem volna, hogy ennyi... fájdalommal jár. Fizikailag is, persze, de főleg a lelkemet tépázza meg, tekintve, hogy végigszalad rajtam mind az a szeretet, amit ez az apró lány érzett és az a fájdalom, ahogy minden elveszett. Kapaszkodok Gemmába, és lassan elkezd tisztulni a látásom, kezdek visszatérni a jelenbe, a mába. - Nagyon... nagyon sok mindent láttam. Meddig voltam kiütve? - suttogom halkan, nem sejtve, hogy nekik csak egy pillanat volt, aztán az ajtó felé meredek, ahol Jacob lassan halad előre és megjelenik a fáklyás folyosó. A talpa alatt pedig elkezd ropogni és csikorogni a talaj. Üvegszilánkok hevernek ott. - Ahogy a berobbantott tükördarabok lövedékké váltak, úgy ez az ezüst kréta... ez volt a tükröm. Csak ezt szándékosan tette ilyenné Rosetta. - mondom tűnődve, kicsit még elkalandozva, aztán megrázom a fejemet és próbálok mély levegőket venni. - Megtanított mindenre, amit tudnom kell. Csak arra nem, hogy pontosan mit kell tennünk. - folytatom, miközben továbbra és Jacobot nézem, képtelen vagyok levenni róla a tekintetem. Minél tovább nézem, annál jobban változnak a szemem előtt a vonásai, és annál jobban olvad meg a szívemen a jég. Megmagyarázhatatlan szeretetet érzek az irányába, ahogy Gemma törődése, hogy elkapott, sokkal többet jelent nekem, mint kéne. - Jacob, add ide a varázstárgyat, kérlek. - mondom halkan, még ha kimerült is vagyok, a szavaim komolyak.
Jake és a remek megfigyelőképessége, vagy a furcsa hely lenne az oka, nem tudni, vagy esetleg csak a hozzáállás, és az a végtelen nyugalom ami rajta van, mióta itt van és mióta elkezdett vérmágiát használni.. Amit korábban sose tett meg. A lényeg, hogy előkerül a kréta, és ha nem fájna annyira, biztos megvonná a vállát, hogy nem tudja, csak találta. Amikor Emma elveszi tőle, akkor leengedi a kezét, és csak halkan figyeli, hogy mi fog történni. Nem érzi helyét felesleges szavaknak vagy magyarázkodásnak. A szavak, a név, amiket a lány használ, egészen furcsán csengenek a fülébe, és nem nagyon tudja összetenni, csak azt látja, hogy Emma mintha mindjárt sírna. Mik lehetnek ezek a borzalmas emlékek? És mit fognak vele tenni? Megint érzi azt a furcsa hidegséget, a vállából kiindulva.. És ekkor Emma elvágja a ceruzát, ami hatalmasat robban, Jake a szeme elé kapja a kezét, de még látja, ahogy Gemma bemozdul. Gyorsan. Hihetetlen, nem emberi gyorsasággal.. Mondjuk már átment a tükrön, és ki tudja, milyen képességek birtokába jutott, de azért hátratántorodik egy lépést. Ahogy lassan alább hagy a füst, ami a robbanásból keletkezett, Jake szemét az aranyajtó köti le. Pontosabban az aranyos izzás. Ő nem gyógyító, a két lány ott van egymásnak, és Gemma nem úgy tűnik, mint akit félteni kell, úgyhogy ő inkább igyekszik közelebb merészkedni az ajtóhoz. Finoman hozzáér a kezével, és aprót lök rajta, és az enged. Nyikorgás nélkül, némán jelenik meg egy fáklyákkal kivilágított folyosó a túloldalon, kő boltívvel. Jake vesz egy mély levegőt, majd a lányokra sandít, de nem akar megszólalni, hagy egy kis időt, amíg összeszedik magukat.
Jacobra pillantok, de nem válaszolok neki. Igen, talán igaza van, tudni fogja, ha megtudja kicsoda volt, de ez nem feltétlenül biztos, hiszen arról nem tud, hogy rettegek a vámpíroktól. Azt nem tudom, hogy vajon Bianca félt-e tőlük, bár vérfarkas és vámpír között van ellentét, de nem olyan mértékű, mint a filmeken. Majd... akkor kiderül. - Ez az egész... túl zavaros. - sóhajtok csak egyet Emma szavaira, hiszen egyelőre még emésztenem kell ezt az egészet. Sok emléket kaptam egyszerre, amik közül még nem is mind került a felszínre, az is lehet, hogy lesz, ami majd út közben kerül csak elő, akkor ugrik be valaminek a hatására. Nem igazán értjük még ezt az egészet. - Épp ezért légy vele óvatos. - ki tudja mi ez a ceruza, főleg ha azt nézzük, hogy eddig tényleg nem volt itt, bár nem töltöttem sok időt a szobában, de hogy tényleg nem láttam, annyi biztos. Azt viszont fél szemmel észreveszem, mintha az az ajtó keret is halványan felderengene, amikor Emmához kerül a ceruza, amit az előbb Jacob rajzolt fel. A név hallatán azért elkerekedik a szemem, itt az emlék, ami út közben is előbukkanhat, hiszen őt ismerem... a koboldot, aki úgy fest, hogy most Emmában is felbukkan. Azonnal ugrok hozzá, amikor látom, hogy menten össze esik, mintha csak éreztem volna előre, hogy mi fog történni, gyorsabban kapom el mint az reális lenne, de ezzel az aprósággal most nem is foglalkozom, az ajtóra sem figyelek, csak a robbanás hatására rezzenek össze kicsit, főleg a fényjelenség miatt. - Nyugalom, ez... elsőre nagyon sok lehet, főleg így. Láttad ugye? A másik életedet. - azt hiszem a kérdés költői, szerinte biztos, hogy így van, főleg ahogyan ismételget és én már azt is tudom, hogy ki ő, csak azt nem értem, hogy miért nem a tükör adta meg az emlékeit és miért ez a ceruza.
- Persze, én tévedek. De te, te mindent tudsz, pedig mindannyian ugyanannyira el vagyunk itt veszve. A te hibád, hogy még jobban szétszakadtunk, és ki tudja mi van a többiekkel! - Semmi értelme vitatkozni vele, hiszen nem hallgat rám, de akkor is idegesít, hogy láthatóan meg sem hatja, hogy hárman is miatta kerültek még nagyobb bajba... - Tudod mit? Ha ennyire tudod, hogy mit kell csinálni, akkor inkább te menj el. Nem kellenek a varázstárgyak, nem érdekel hogy kit sodorsz bajba, akkor menj és juss haza egyedül. Tudom, hogy nem kellene még jobban szétválnunk, és Isabella is egyet ért ezzel, mégis semmi kedvem Andrew mellett maradni. Addig biztos nem, amíg nem bizonyosodunk meg róla, hogy a többiek jól vannak... hiszen akár halottak is lehetnek, vagy más univerzumba kerülhettek. Ahogy továbbhaladunk, a kastély előttünk változik... - Csapda, az történik - mormolom magam elé, és közelebb lépek Isabellához, megragadva a ruháját, hogy ne szakadjunk el egymástól, de a kezét se foglaljam le. A másik kezemmel a pálcámat tartom, támadásra készen. A baloldali ajtók kilincsei lenyomódnak, majd kinyílnak, és... diákok serege özönlik ki, a ruhájukon kitűzők. Denevérek, madarak... Vidáman beszélgetnek, láthatóan vége a tanóráknak. Talán tíz, húsz másodpercig tart a jelenés, aztán a diáksereglet semmivé foszlik, de az ajtók, amiken kijöttek, még mindig nyitva állnak. - Bemenjünk...?
Óvó tekintettel figyelem, ahogy Gemma szépen leereszkedik a földre a falnál szusszanni egyet és elkezdi mesélni, hogy mi történt a tükörben. Szépen fokozatosan elsápadok, amikor ő is megerősíti, hogy valami hatalmas dolognak vagyunk a részesei, ha akarjuk ha nem. Megmenteni a világot. - Én... nem tudom. Sosem éreztem azt, hogy lehetett volna korábbi életem, de mióta itt vagyunk valami... változik bennem is és mintha motoszkálna valami az elmém hátuljában. Lehet hogy ez egy hívás a... az előző... vagy következő... vagy nem is tudom milyen lélekpáromtól? - kérdezem halkan, összezavarodva, de inkább költői kérdésként. A következő elképedés akkor jön, amikor Jacob valamit felvesz a földről. Az elmúlt perceket azzal töltöttem, hogy átkutattam a szobát, míg ő egy helyben üldögélt, jó hogy nem el is aludt, és most moccan egyet és talál valami ezüstösen csillogót. Tök normális. - Oké, most kirázott a hideg. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez eddig nem volt itt. - kicsit elhallgatok, mikor Jackob felénk nyújtja a krétát. Felsegítem Gemmát aztán elveszem a fiútól és kicsit megforgatom, tanulmányozgatom, de.... Még is mit találhatnék egy ezüstkrétán? Egészen közel emelem a szememhez, mert az oldalán mintha valami szimbólumok lennének, de krikszkraksznak tűnnek még az én szememnek is. Megdörzsölöm, hátha kitisztul és élénk zöld fénnyel ragyog fel az apró írás. - Rose... Rosetta Vájling... Nem, Waylan. - motyogom, és valami furcsa, nagyon furcsa érzés kerít hatalmába. A neveknek ereje van, ezt mindenki tudja, de valami a szívemben... vagy a lelkemben válaszol erre. A lélegzetem elakad, a szívemhez nyúlok és a szemem könnybe lábad olyan erősen rohamoznak meg a képek. - A Gyógyító. A tolvaj. A pegazus. A koboldkard. A hősök. A barátaim. - transszerűen ismételgetem ezeket a szavakat, miközben képek lebegnek a szemem előtt. A könnyem egyre gyorsabban patakzik és végül kicsit összeomolva vágom a falhoz - jobban mondva Jacob rajzolt ajtajához - az ezüst krétát, ami menten "felrobban" és semmivé lesz. Nem látom, hogy mi történik, minden homályos, szédülök, meg kell kapaszkodnom valakibe vagy valamibe, és közben az ajtó most aranyos fénnyel ragyog fel aztán kinyílik.
- Poén? Te vagy az, aki baromságokat beszél. Teljesen jó indokom volt rá, és ha azt hiszed, hogy a tükrök segítenek, akkor tévedsz. Minden, ami itt van, ellenünk van. Értelmetlen lenne számunkra kapaszkodókat elhelyezni.. Köszönöm, de vannak saját emlékeim, azokra támaszkodom. – Felelem higgadtan, és egy cseppet sem hat meg, hogy a szőke háztárs ennyire ki van akadva. Én is hiányolom Gemmát, mégsem kezdek itt összeomlani. Ez is csak egy olyan helyzet, amit meg kell oldani, vagy ha nem megy, hát belepusztulunk, mindennek ugyanaz a kockázati tényezője. – Kérlek, én aztán nem tartoztatlak, csak parancsolj, menj, ahova jól esik, nem vagyunk összekötve. – Isabellára pillantok, és megrázom a fejemet. – Ti attól várjátok, de én nem. És nem fogok a demokrácia nevében a közjóért cselekedni. Erről nyugodtan lemondhattok. – A két lány úgy fest teljesen kifordult magából az eseményeknek köszönhetően, de hát eddig is tudtuk, hogy a női lélek olyan bonyolult, mint egy útvesztő, aminek szerkezetét sosem értheti meg, aki példának okáért férfi. Nem is szándékozom még legyinteni sem, a mosdót viszont mintha én is kihallottam volna a társaink szavaiból legutóbb. A szirénhang hallatán Amandine bedugja a fülét, de legalább addig sem pattog, így én is követem a példáját, noha kétlem, hogy bármit is számítana, hogy velük tartok. A kastély ellenben tényleg változik. Varázslattal egy kötelelet hurkolok a derekam köré, és a végét Isabella kezébe nyomom, ha akarja, tegye ő is ezt, hogy ne szakadjunk el egymástól. Ezen a folyosón több ajtó is van, a bal oldaliak kilincsei mintha egyszerre kezdenének lenyomódni.. Na most aztán ki jön?
Amikor a lány felhúzza magát, azt igazán nem érti. Kivételesen talált magának pihenőidőt, és eddig valóban pörgött. Most lazíthatna, maíg várnak, de ha nem, hát nem. Legyen úgy. Jake minden esetre pihen, majd amikor Gemma megjelenik, egyből mellette terem. Hol a lányra, hol Emmára néz, és ha tudná, hogy Andrew sem örvend hatalmas szimpátiának, lehet, hogy nyugodtabb lenne. Elengedi Gemma kezét, és lassan kihúzza magát. Van valami hideg, és merev a tartásában. - Ugye tudod, hogy amint megtalálom a tükörképemet, úgyis tudni fogom? - fogalma sincs, ki az a Jack, ki az a furcsa árny, aki itt kísért benne, és miket tett, amiért a lány ennyire furán néz rá. Azt érzi, hogy az egész hely kezd furcsán hatni rá, mintha össze lenne kötve az épülettel.. és nem tudja elhessegetni Cirelin szavait sem. Kérdezd magad! Figyeli a két Griffendéles lányt, végighallgatja a lila hajú leányzó szavait, majd a szekrény fele pillant, és mintha valami furcsa dolgot találna a földön.. valami megcsillan.. Otthagyja a két lányt, és nemes egyszerűséggel felvesz a földről egy ezüstösen megcsillanó krétát, megforgatja az ujjai között, és mintha a szeme sarkából látha egy átsuhanó alakot.. megint.. Csak hümmög, majd, mivel nem tudja, hogyan lehetne kijutni egy üres szobából, ezért nemes egyszerűséggel rajzol egy ajtót a szekrény mellé a falra. Nem egy művészi alkotás, az biztos, de ajtónak csak ajtó. Hátrébb lép, és látja, ahogy a körvonalak felfénylenek. Lenéz a krétára. - Mondd jóbarát, s lépj be.. - súgja maga elé, majd a lányokra sandít. - Vagy csak foszforeszkál, vagy vezet valahova. Ki akarja kipróbálni? - kérdezi, miközben a kezében levő ezüstösen csillogó krétát is a lányok felé nyújtja. Simán lehetséges, hogy tényleg csak egy fénylő krétát talált. Ha nem, esélyük van kijutni innen.
Kicsit bosszant Andrew reakciója, és a kicsit flegma válasza. Nem fog behódolni senkinek. Hogy mi? Nem is hiszem, hogy... Vagy mégis? Oh, Istenem! - Oké. Szerintem is hülyeség és ostoba dolog varázstárgyakat robbantgatni. Pláne, ha azoktól várhatjuk a menekülést. De mindegy, keressük meg a többieket.... - igyekszem lecsendesíteni a társaságot és a kedélyeket. Megint három felé szakadtunk, és jó lenne, ha újra együtt lenne a társaság. A patrónust megidézem, hogy keresse meg Minniéket. Fogalmam sincs, hogy Gemmáék hova tűntek és hogyan, de nem kezdem el ecsetelni, hogy valószínű ez Andrew hibája és amúgy nem történt volna meg. Varázstükröket robbantgat. El se hiszem... Sóhajtok egyet, majd megindulok a patrónus után, aki habár elindul, nem tűnik túl bátornak, vagy magabiztosnak. Minden esetre követjük, amíg lehetséges, és igyekszem boldog emlékeket sulykolni belé. - Nem hagy itt senki senkit. Így is eléggé szétváltunk már... - csattanok fel Amandine-re, habár kb pontosan tükrözi az én elfojtott érzéseimet. - Mosdót? Oké, keressünk mosdót... - kicsit fura, de megvonom a vállam és folytatom az utat. Amit Amandine mond, nem hülyeség. Lehet, hogy már több órája itt vagyunk, csak a félelemtől és az adrenalintól nem érezzük, hogy fáradtak vagyunk? Nem akarok erre gondolni. Minél hamarabb hazajutunk, annál hamarabb pihenhetünk. Nem akarok itt aludni, ahol meg akarnak ölni minket! Én is meghallom a női dallamot, és mivel az egyik irányból szól, azonban a sas tovább repül egyenesen, egyet értek. - A patrónust kövessük. - indulok meg határozottan a sas irányába, majd mintha a kastély hirtelen változna, abba a kis folyosóba találjuk magunkat, ahonnan a női hang szólt úgy, hogy le se fordultunk. Megtorpanok, majd a többiekre nézek. - Mi történik?
Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Jacob azonos azzal a Jackkel, de az alapján, amiket a lila hajú lány mesélt... van rá esély és ha van rá esély, akkor érthető, ha már most tartok tőle, mégis a kérdését hallva, inkább feltápászkodom, persze segítséggel és megpróbálok uralkodni magamon. Most még úgy sem érzem rajta, a karkötő jelezné, tehát nincs... semmi... baj. - Nem, dehogy, csak... megviselt ez az egész. - igyekszem még egy halvány mosolyt is mellékelni és inkább Emmára figyelek, koncentrálok, elsősorban a hajamra, ami láthatóan érdekesen fest a lila tincset látva. Kikerekedik a szemem és a kezembe fogom azt, amit ő mutatott meg. - Több is ilyen lett? Lila? Gondolom... miatta. - azt hiszem ideje lenne valami érdemi választ is adnom számukra, de kell pár pillanat, amíg összeszedem magamat és persze miután Emma kicsit rendbe tett leülök szusszanni a fal mellé. - Olyan volt az egész, mint valami álom, de úgy tűnik elég valóságos. A lila hajú lány neve Bianca és... vérfarkas és remek harcos. Sok mindent nem tudott mesélni, csak valamennyit erről az iskoláról, mert megtámadtak minket talán valami élőholtak, akiket a tűz űzött el, csak épp a ruhám se bírta nagyon. De... létezik, tényleg valamiféle reinkarnációik vagyunk és meg kell mentenünk... mindent? - eddig próbáltam ebbe az egészbe nem belegondolni jobban, de most úgy tűnik, hogy mégis csak igaz lehet, vagy úgy bevertem a fejemet, mint a fene és olyan abszurd álmot láttam, amit eddig még sosem, de ebben az esetben irtó nagy képzelőerőm van, amit igazából nem néztem ki magamból.
Mostmár Andrewnak is szívesen behúznék egyet, úgy igazán, de nem teszem meg, mert semmi értelme még magunk között is harcolnunk. Elvégre én jól elkerültem Shawnt, és Laurát is csak a végén láttam, de a csapattársaimat valaki konkrétan meg akarta ölni... Ettől viszont még lehetek dühös Andrew hülyesége miatt, pláne, hogy nem is veszi komolyan az egészet. - Csak ennyit tudsz mondani? Majd megkeressük őket? Fogalmunk sincs, hol vannak! Az is lehet, hogy egy másik univerzumba kerültek, vagy valamelyik tükörbe, mert szerinted olyan jó poén gondolkodás nélkül varázstárgyakat szétrobbantani! És lehet, hogy te leszarod az emlékeket, de pont azok segítenének kijutni, te... te... - Először nem is nagyon látom, hogy Isabella mit működik, mert túlságosan le vagyok foglalva azzal, hogy a fiúval kiabáljak. Aztán elsuhan mellettem egy patrónus, és ez kizökkent annyira, hogy lenyugodjak, vagy legalábbis észrevegyem, hogy mással is kellene foglalkozni. - Legszívesebben itthagynálak - vetem még oda Andrewnak, de annak aztán tényleg semmi értelme, hogy négy csapatra hulljunk szét... már ha a többiek még együtt vannak egyáltalán. Nagy levegőt veszek, és Isabella nyomában elindulok kifelé. - Azt hiszem, emlékszem, hogy valami mosdót akartak keresni... Nem tudom, hogy találtak-e használhatót. Erősen kétlem, hogy ma kijutunk innen. Lehet, hogy ágyakat sem ártana keresni. Ekkor hallom meg az énekszót, és Andrew rögtön mentegetőzik, hogy nem ő volt. Felsóhajtok, és kapásból bedugom két ujjal a fülemet, majd megyek tovább, a patrónus után, hacsak nem foszlott szét. - Na ne... Ez már tényleg túl sok. Ne foglalkozzatok vele.
Igazán igyekszem elfelejteni azt a kis tárgyas affért és úgy nézni a fiúra, hogy csak egy megbolondult beteg, de amikor halál fellengzősen eligazít, hogy már pedig most jött el az ideje, hogy csak egy helyben üldögéljünk, kicsit kiakadok. Nem mondok semmit, csak szikrázó szemekkel nézem végig ahogy hátradől, aztán felpattanok és felhúzott orral megyek vissza a szekrényhez, hogy újra átkutassam. Kidobálom belőle az összes ruhát és már éppen tűnök el benne annyira belemásztam, amikor hangos puffanással Gemma visszaér. Meglepődésemben a zajra egy hangos koppanással felelek, ugyanis szépen a szekrény polcába fejelek. - Auch. - nyögök fel aztán kimászok a szekrényből és azonnal én is oda sietek. Eléggé meg van tépázva, így szépen végig pillantok rajta, hogy vannak e sérülései, szüksége van-e ellátásra, de végül máson akad meg a szemem. - Ge... Gemma. Emlékszel, amikor Jacob beszólt, hogy még is ki festi lilára a haját? - kérdezem, kicsit furcsán pillantva a lány felé, az új tincseit méregetve. Közelebb lépek hozzá és a frizurájából kiszabadítom azokat a bizonyos lila fürtöket, hogy a szeme elé emeljem, kezébe adjam. - Figyu, szerintem nem is olyan rossz. Látom, hogy Gemma és Jacob között valami megváltozott, de mivel a srác eddig is gonosz volt velem, nem nagyon lep meg, hogy másnak se nyerte el a tetszését a stílusa. Inkább a "lényeggel" törődök. - Mit láttál? Mit tudtál meg? - kérdezem, kíváncsian, hallatszik a hangomon, hogy nem tudom palástolni a siettetést, akármennyire akarok türelmes lenni. Hiszen össze van zavarodva, Minnie is össze volt.
Én már kezdem elveszteni a türelmemet, hiszen egyébként sem vagyok egy megfontolt típus, előbb ütök, azután kérdezek. Most is ez történik, nem igazán zavartatom magamat Emma beszámolójától, bőven vannak nekem rossz emlékeim, nem akarok még pluszban kapni. Abban pedig egyáltalán nem hiszek, hogy bármilyen magasztosabb célból vagyunk itt. Sokkal inkább az az elképzelésem, hogy nem szándékozom sötét erők játékszerévé válni. Akkor inkább meghalok. Na nem úgy, hogy Gemmát magammal rántsam, de az a szőke fiú, meg a négy csatlósa.. Nos nem, ha már idecsaltak, akkor minden létező módon pusztítani fogom ezt a helyet, és kezdem a tükrökkel. Legnagyobb meglepetésemre a két Griffendéles lány, és Jacob eltűnik. Érdeklődve hallgatom a két hisztiző maradék társat. - Aha. Abból, hogy nem fogok behódolni semminek, amit itt találunk. Megkeressük őket, aztán kijutunk. Őszintén leszarom az emlékeket, amiket kaphatnánk.. – Vonom meg a vállamat, én ilyen vagyok, nem őket mint lányokat nézem le. Biztosan azt gondolják, hogy bárcsak én tűntem volna el. Viszont jobban nem lettünk attól, mert összetört a tükör, és még csak haza sem jutottunk, úgyhogy ez nem lesz megoldás a jövőben. Bella tanácsára hallgatja elindulunk a bálterem felé, de ha közben találunk valami leágazást, titkos szobát, hátha arra lesznek a többiek is. Ahogyan megindulunk, mintha valahonnan furcsa dallam szállingózna a fülünkbe. Női ének, nagyjából olyan lehet, mint a szirének éneke.. - Ez most nem én voltam.. – Emelem fel a kezemet védekezőleg a két lány felé. Akkor oldják meg ők, ha én logikátlan vagyok..
Amikor Gemma eltűnik, és úgy fest, hogy Emma teljesen tanácstalan, és nem tudnak mit csinálni, akkor a fiú arcán széles, nyugodt mosoly jelenik meg, teljes hátát nekitámasztja a falnak, és hosszasan engedi ki azt a mély levegőt, amit az előbb vett. - Most Miss Marshall valami nagyon egzotikus és különleges dolgot fogunk tenni. Nyugodtan, és semmit téve várakozunk, amíg Gemma vissza nem jön. Tudom, hogy ez számodra nagyon furcsa és szokatlan, de itt az ideje kipróbálnod. Csodákra képes egy kis szieszta. - szemeit lehunyja, és vár. Nem akar beszólni a csajnak, vagy pimasz lenni, de mivel Emma nem talált semmit, és Jake fáradt, nyúzott, Gemma pedig ki tudja, merre jár, a tükre azonban itt van, így a legjobb ötlet, ha egy picit mindenki lenyugszik a fenébe, összeszedi magát meg a gondolatait. És ha eközben visszatér a lány, akkor az kész főnyeremény. Úgyhogy Jake a maga részéről a kényelmes várakozó pozícióba helyezkedik. Nem sokkal később pedig valami kizuhan a tükörből. Jake csak finoman int Emma felé. - Mondtam. - súgja oda neki, persze közben ellöki magát a faltól, hogy lendületesebben érjen oda a tükörből kiájult lányból, és ahogy látja, hogy mögötte megfeketedik a tükör, valamint a ruhája is mintha izzana, kiveszi fájó kezét a tartó kötésből, és a kötéssel igyekszik elfojtani a tüzet a lány ruhája szélén, jó kezével pedig tartja Gemmát, hogyha esetleg fel akarna állni, ami esélyes, akkor segítsen. És akarva akaratlanul érzi azt a furcsa hidegséget, ami a lányból jön. Értetlenkedve néz rá. - Oké.. az előző életedben én öltem meg a kedvenc kiskutyád, vagy van valami, amit el szeretnél mondani? - pillant vesébe látóan a lányra, bár tény, hogy nem képes addig ellátni, de mivel itt minden fura, és Gemma eddig sokkal pozitívabb volt vele, kezd egy picit tartani, nos.. A helytől, az univerzumtól, talán még saját magától is. Azt meg se kérdezi, megsérült-e a lány, arra itt van Emma, ő a gyógyító.
Számomra ugyan telik az idő, de a többiek számára talán csak pár perc, ha eltelik, amikor a tükör szinte kidob magából. Nem vagyok ugyan ájult, de elég kellemetlen állapotban fogok padlót, szó szerint arccal előre, épp hogy sikerül megtámaszkodnom a kacsóimon, hogy ne legyen belőle valami csúnyább. Enyhén szólva is csapzott a külsőm, zihálok úgy istenesen és mintha még enyhén füstölnék is, sőt én nem veszem észre, de még egy egész leheletnyit az úgy fest teljesen értelmetlenül felvett báli ruhám alja parázslik is, a végén még megint lángra kap. - Ti... ti jól vagytok? - nem voltak ugyan odabent, de a jó ég tudja, hogy pár perc alatt itt kint történt-e bármi is, vagy végre Jacobnak volt egy kis ideje pihenni, ha már eddig is erre lett volna szüksége. Megpróbálok feltápászkodni, persze ha segítséget is kapok, akkor úgy könnyebb dolgom van. Azt persze én nem látom, mivel a tükrömnek annyi, ahogy kidobott magából az egész feketére váltott, még csak nem is igen tükröződik, viszont a hajamban elvétve egy-egy lila csíkot is látni, szóval volt egy gyors hajfestésem is? - Azt hiszem meg van, azok... azok az emlékek. Ez az egész annyira abszurd és... - itt most Jacobra pillantok újra, ha segített netán feltápászkodni, akkor érezheti, hogy valamiféle eddig nem érzékelt tartás is van bennem irányába. Megkaptam a régi emlékeket, de meg vannak a mostaniak is és azok alapján rettegek a vámpíroktól és már tudom, hogy Jacob... több, mint valószínű, de a másik énjeként az, és ki tudja, hogy ebből mennyit kap majd meg, ha megtalálja a saját tükrét.
Jacob most már jóval nyugodtabbnak tűnik, bár az is igaz, hogy most nem akarta senki elvenni tőle azt az átkozott tárgyat. Fogalmam sincs, hogy ki volt az én előző "énem", milyen lehetett, de ha tényleg nagyobb hatalmat kapunk, amikor találkozunk velük, akkor lehet, hogy utána majd meg tudom gyógyítani az átoksebét. Igyekszem inkább megtartani a lélekjelenlétem és bátorítóan pillantok Gemma felé, itt vagyok, hogy fedezzem. A pálcával a kezemben készülök rá, hogy amikor Gemma hozzáér a tükörhöz, amiben a lilahajú, lila szemű lány van, beszippantson minket, de a lány csak egyedül tűnik el. - Hogy micsoda? Ne! - kiáltok fel kicsit kétségbeesetten és azonnal odasietek a tükörhöz és reflexszerűen hozzáérek és elkezdem tapogatni, hátha átenged, de semmit nem reagál, hiszen nem az enyém. Kétségbeesetten pillantok vissza a vállam fölött Jacobra, aki próbálja összegyűjteni az erejét. - Egyáltalán nem volt a terv része, azt hittem együtt kerülünk be. A legutóbb a falak majdnem összeroppantottak minket, mi van, ha bajba kerül? - kérdezem, aggodalommal a hangomban aztán halkan piszmogva teszem hozzá. - És mi van, ha mi kerülünk bajba? - suttogom, aztán visszafordulok a tükörhöz és próbálok átlátni rajta, de semmi. És eszembe se jut semmilyen varázslat, ami segíthetne. Körbesétálok a helyen, de lényegében egy ablaktalan kriptában érzem magam, nem találok semmi használhatót, csak egy ősrégi molyrágta ruhákkal teli gardróbot. Ha ismerném Narniát, akkor talán megtapogatnám a hátoldalát, de jelen esetben csak csüggedten vágom be az ajtaját, mikor felmértem hogy első pillantásra csak ócska, régi ruhák. - Most mit csináljunk? - sétálok vissza Jacob mellé, tanácstalanul.
Amikor a lányok felsegítik, akkor annak kifejezetten örül,és így ülő helyett álló helyzetbe kerül, de azért még támasztja a falat. Emma szavaira egészen barátságosan néz rá. - Engedd el, lassan kezdek hozzászokni. Nem a te hibád. - bártény, hogy azzal Jake is tisztában van, hogy nem azon múlik, hányszor verik neki a falnak, hogy jobban lesz-e, hanem, hogy hagyják-e pihenni. És ennek elmulasztása akkor se jó, ha nem jön egy újabb valami ami nekivágja a falhoz. Annak persze örül, hogy kap egy újabb fájdalomcsillapítót. Aztán hagyja a két lányt, hogy tegyék, amit tenniük kell, és ahogy Gemma eltűnik a tükör mögött, Jacob idegesen morran fel. - Remélem, hogy ez is a terv része volt.. Éreztem, hogy ebből nem lehet semmi jó. Egyébként is, ki festi lilára a haját? - morog még egy picit, majd Emmára pillant, hogy most akkor mi is legyen, mert Gemma eltűnt, a többiek eltűntek, és ebben a szobában se ablak, se ajtó, de egyelőre levegő azért még van. Jelenleg azonban túl gyenge ahhoz, hogy nagyon varázsoljon, vagy keresgéljen, csússzon és titkos ajtókat keressen, úgyhogy az érdemi munkát rábízza a lányra. Egy körig biztos.
Nem haragszom Andrewra, tudom, hogy hirtelen jellem, nem csoda, ha besokallt már és szétrobbantotta a tükröt, bár hogy nem fogom-e majd a szemére vetni, hogy mindig azt mondta legyek nyugodt és megfontolt, erre ő csinál ilyen egyértelmű őrültséget... na ez még nem biztos. Egyelőre viszont össze kell szedni magunkat. A szívem nem sajog fájdalmasan és egyelőre még túlságosan rosszul sem vagyok, ami azt jelenti, hogy nem kerültünk túlságosan távol a többiektől, valószínűleg még ugyanaz az épület. Általában azzal se szokott komoly baj lenni, hogy külön hálókörletünk van és azok sincsenek közel, ha itt se nagy a távolság, akkor egy ideig nem lesz gond... egy ideig. - Egy lányt, egyenesen rám néz. Elég furcsa, mert a haja... az egész lila, sőt a szeme is lilás, abszurd a kinézete. Szóval hozzá kellene érnem igaz? - Jacobnak azért segítek felállni, ha szükség van rá, csak aztán pillantok még Emmára, erőt próbálok meríteni belőle, mert valahogy olyan pozitív az egész kisugárzása. Csak aztán lépek oda a tükörhöz. Pár pillanatig még nézem az engem néző lányt, csak aztán teszem a tenyeremet a tükörre és egy villanás múlva már ott sem vagyok, legalábbis Jacob és Emma ezt láthatják, ott maradnak ketten, én pedig köddé válok.
Megérkezünk arra a bizonyos folyosóra, de úgy tűnik, hogy a tükrök tova vándoroltak. Hát igen, ilyen megesik a varázsvilágban. De pont most? És pont itt? Kicsit kétségbe esek, bár elgondolkozok, hogy lehet, hogy nem is lenne olyan jó ötlet megtalálni a tükrömet. Amíg ezen gondolkozom, Andrew-t elönti a pulykaméreg, és már hallom is, hogyan robban be a tükör. Reflex szerűen a fejem elé kapom a kezeimet, és a fal felé fordulok. Amandine kikelésével teljesen egyet értek, és mikor nem érzem az üvegszilánkok vágását a karomon, vagy a testem egyéb részén, visszafordulok. És valóban, hárommal kevesebben vagyunk. - Jesszusom, mi történt? Hol vannak a többiek? - nézek kérdőn és döbbenten a megmaradt társaimra.Kicsit dühösen nézek Andrew-ra, nem tudom, hogy mi ütött belé. Tükröket széttörni? Meg is sérülhettünk volna, azért nem olyan nagy ez a folyosó. - Na jó... Most már két csapatot kellene megkeresnünk... - csóválom a fejem. Megidézem a patrónusomat, ami csak a második próbálkozásra sikerül. Hát igen, eléggé kétségbe vagyok esve, nem olyan könnyű a szép és jó emlékeket összehozni. Azonban a második próbálkozásra a sas ott pihen a kezemen. - Keresd meg Minnie-éket, és mond nekik, hogy találkozzunk a bálteremben, vagy vezesd őket hozzám! - utasítom lágy hangon a patrónust, amely néhány pillanat múlva kitárja nagy szárnyait, felszáll és eltűnik a folyosó egyik végén. Kérdés, hogy célba ér-e, vagy szétoszlik valami gonosz varázslat mellett...
Isabella szavaira megint elhúzom a számat, bár nem az ő hibája, hogy nem tetszik a felvetése. Az után, ahogy elváltunk Minnie-vel, nem nagyon van kedvem visszatérni hozzájuk, de előbb vagy utóbb úgyis össze kell majd szednünk egymást. A tér-idő mágiás dolgot amiről Jacob meg a többiek beszélnek nem is akarom felfogni, elég nekem, hogy itt vagyunk, majd... majd később feldolgozom, hogy nagy eséllyel nem tudunk hazajutni, mert nem is a saját univerzumonkban sétálunk. Majd. Alighanem ágyban fekve és a plafonra bámulva, már ha találunk itt használható ágyakat. A tükrök valóban eltűntek, és Emma kérdésére megrázom a fejemet. - Nem, itt kell lennie... Biztos, hogy ez a folyosó volt, emlékszem. Nézd, az egyik még ott van! - teszem hozzá hirtelen ahogy meglátom az utolsó, ottmaradt kósza tükröt. Andrew szavaira bólintok, de túl későn veszem észre, hogy ő velem ellentétben nem csak úgy mondta, hanem valóban össze akarja törni a tükröt. - Hé, mit csinálsz? Még a muglik is tudják, hogy - Tükröt törni rossz ötlet, rossz szerencse, ez pedig ráadásul még mágikus tükör is... De Andrew persze nem hallgat a jó szóra, és mielőtt bármit is tehetnénk, berobbantja a tükröt. Az arcom elé kapom a kezeimet, hogy védjem magam a robbanástól és a szilánkoktól, de úgy látszik, erre nincs szükség. A varázstárgyban lévő mágia aktiválódik, és mire elveszem a tenyerem a szemeim elől, hárommal kevesebben vagyunk. Nem tudom megállni, az első reakcióm, hogy hangosan elkáromkodom magam. - Basszus! Normális vagy?! Mi a fenét csináltál? - fordulok elég dühösen Andrew felé. - Jacob már ígyis félholt volt! Miből gondoltad, hogy csak úgy robbantgatni jó ötlet lesz? - Alighanem kiabálni vele szintén nem jó ötlet, de valahogy most nem tud érdekelni. Három csapattársunk eltűnt a semmibe, és csak remélhetjük, hogy valahol ebben a világban, a közelben vannak.
A furcsa, hideg érzés elképesztően megrémít, és az is, hogy tehetetlenül vágódok hátra, és úgy érzem soha nem fogunk megállni. A sikolyaim lassan elfogynak, és a falnak csapódunk, ha nem is teljes erővel, de elég keményen. Felnyögök, aztán kihúzom magam és megmozgatom az izmaim a kezemet a szívemhez kapva. Nagyon is rémisztő tud lenni, ha egy ezüst-üveg-valami csak úgy beleszáll az emberbe. Akármennyire is megfogadtam magamban, hogy nem törődök a sráccal, ahogy leesik és felüvölt azonnal mozdulok és Gemmával együtt odalépek hozzá. A szememben ott villog az aggodalom, és azonnal nyúlok is érte, hogy finoman hátratoljam a vállait, csak annyira, hogy ne húzódjon túlságosan a sebe, de meg tudjam vizsgálni. Már, ha hagyja. Elképesztő bűntudat ereszkedik rám és a számat is erősen össze kell szorítanom, hogy ne biggyedjen le az ajkam. - Sajnálom, hogy nem hagytunk pihenni, nem tudtam, hogy azonnal ez lesz... - mondom, miközben csekkolom a sebét, ami szerencsére nem szakadt fel. Egy fájdalom-csillapító varázslatot küldök a sebre, ami tompítja a fájdalmat, de ennél többet nem tudok tenni, akárki vagy akármi is küldte azt a mágikus fénydárda varázslatot, én nem érek fel hozzá. - A tükröt látom, de... mit vagy kit látsz benne? - kérdezek vissza, kicsit ráncolva az orrocskámat, méregetve a tükröt. Jacobot csak akkor segítem fel, ha ő is fel akar állni, de valószínűleg ha nem akar, akkor sem maradhat itt. Igyekszem eligazítani Gemmát a tapasztalataimból, de az azért nem túl sok. - Eddig mindig úgy volt, hogy ha hozzáért a "gazdája", akkor beszippantott a tükörbe minket és ott... történt valami. Információkat vagy emlékeket kapsz vagy kapunk. De... azért azt nem mondanám, hogy tükör szakértő vagyok. - pillantok vissza Jacobra, aztán megint vissza nézek a háztársamra. Úgy tűntünk el, hogy egy ezüst golyó hátrarepített minket falakon keresztül és ki tudja ebből mire következtetnek a többiek... Mi van, ha azt hiszik, hogy ez a dolog halálos volt, és már nem is fognak minket keresni? Mindegy, elvetem ezeket a gondolatokat és Gemmát figyelem, a pálcámat a kezemben tartva, tuti ami tuti.
Ha Emma nem válaszol, hát nem válaszol, így járt, Jake nem foglakozik tovább az üggyel. Bella hiába magyarázkodik, amit mondott, megmondta, így nincs más, minthogy Jake is felálljon. Cinkosan pillant Andrewra, majd Amandine felé nemet int a fejével. - Minden rendben, menjünk. - toldja hozzá, aztán ahogy megáll a griffendél-mardekár páros mellett, halk sóhajjal ad igazat Gemmának. - Túl veszélyes lenne megpróbálnom is. Nem tudok elég biztos kézzel játszani rajta, most is csak azért használtam, mert ha nem tudom használni, a legdurvább helyeket is megnyithatja. És sikerült. De nem jöhet be mindig a blöff. Sajnálom, ezt végig kell játszani. - küld egy biztató pillantást Andrew felé, majd amikor mondja, hogy őt is lője le, vagy mást, ha ilyesmi történne, szélesen elmosolyodik, és egy pillanatra nem is fáj a válla. - Nem biztos, hogy lesz más megoldás. - leheli a légbe, miközben elindulnak. Lassan, megfontoltan lépdel, és amikor beérnek a tükör mentes tükörterembe, és látja a két lány zavarát, akkor csak sunyin villantja meg szemeit, afféle "ezért rohantunk annyira" tekintettel, és már éppen kényelmesen nyújtózna, amikor meghallja a robajt. Nem figyelte Andrewt, nem látta a mozdulatot, a zajt azonban annál inkább. És látja, ahogy a golyó egyenesen neki repül..a tükörszilánkból lett higanygolyó.. és érzi, hogy nem fáj.. hallja a sikolyt, de valahogy egész testét lebénítja ez a furcsa, jeges, hideg érzés, és mintha olyan ismerős lenne ez a jeges, hideg, belső érzés.. mintha élvezné.. Csak akkor tér magához, amikor nem repül tovább és a földön köt ki, megint. Lassan jut el agyáig a fájdalom, és ahogy előreesik, a kezeire, a földre, egy hatalmas ordítás keretében szakad fel tüdejéből a levegő és a fájdalom, aztán megrázza magát, és leül a fal tövébe, hátát a falnak vetve. - Nyugi, meg vagyok. Csak a szokásos. - körbenéz, és ahogy nem lát semmit, csak a tükröt, nagyon rossz emlékek jutnak eszébe egy titkos szobáról a Minisztériumban, ahol az apja megmutatta neki a függönyt.. és a tükröt, amin keresztül látni lehet a halottakat.. Gemma újabb kérdésére idegesen villannak meg szemei. - Én nem, de csak óvatosan..bár Emma a tükör szakértő. - sandít a lányra.
- Nem igazán hiszem, hogy tudja irányítani. - pillantok Andrewra. Azért annak örülök, hogy Jacob elnézést kér. Az a nyaklánc nincs rá jó hatással, de ha ennyire kiakad, ha valaki elveszi tőle, akkor nem érdemes kockáztatni, de azért mégis jó lenne, ha nem fújna mindenki a másikra, mert annak jó vége biztosan nem lehet. Meg akarnak ölni minket, akkor legalább mi ne akarjunk ártani egymásnak. - Azért vigyázz vele és ilyeneket ne mondj, akkor inkább találunk más megoldást. - azért abba még belegondolni is rossz, hogy bármelyikünk tényleg meghalhat itt, pedig közel voltunk hozzá még pár perccel ezelőtt. Meg értem én, hogy a fiúk inkább pihennének, de engem is érdekel, hogy mi lehet vajon a tükrökben, mert amiket Emma elmesélt képtelenségnek tűnnek. A vámpírok emlegetésére egy szót sem szólok inkább továbbra sem, és ha már Andrew nem kéri, hát nem támogatom, amikor viszont láthatóan törni-zúzni akar a karja után nyúlok, de már későn. Hiába nem kellene szerintem sem, szétrobbantja, amit találunk és csak remélhetjük, hogy ez nem az övé volt. A robbanás szétkapja a tükröt, én pedig csak azt veszem észre, hogy valami ezüstös gömb talál mellkason. Olyan érzés, mintha szétszakítana, jó eséllyel ezt Andrew is érezheti, aztán csak tol hátra, ahol még a fal sem állít meg. Sikítok és mintha percek telnének el, de jó eséllyel csak pár másodperc mire megállunk, azaz egy újabb fal már felfog hármunkat. Jó erővel kenődünk neki, a mellkasom fáj, az egész testem zsibong, még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy egyben vagyok, azért is tapogatom magamat végig és próbálok meg feltápászkodni. Egy újabb terem, szinte teljesen üres, ablaktalan, itt viszont áll egy tükör a szoba közepén. Semmi más, csak ez az egy. - Egyben vagytok? - Jacobra pillantok, sőt ha sikerül végre felállni, őt nézem meg először, hogy hogy van, hiszen eredetileg is ő volt rosszabbul, aztán pillantok Emmára és akkor látom meg a szemem sarkából a tükörben... hát nem magamat, hanem egy furcsa lányt, lila hajjal. - Ti is látjátok? - a tükrön ragad a tekintetem, persze ha a többiek is épségben vannak, legalább nagyjából.
Mikor Jacob utánam szól, hogy bocsánatot kérjen, egy kicsi elhúzom a számat, de már nem reagálok rá és nem is törődök vele. Igen, bevágtam a durcit. Azt sem veszem észre, hogy milyen lelki hullámvasútra ül fel, amikor tudatosul benne a főgonoszkánk neve. Igazolva érzem magam, amikor körülbelül mindenki furcsán néz Jacobra, és Gemma rá is szól, hogy a tárgy nem feltétlen megbízható. Pontosan ezért akartam elvenni a fiútól, de az leugatott. Minden esetre elindulunk a folyosók felé, óvatosan haladok, minden sarkon veszélyt sejtve, egyáltalán nem akarok belefutni semmilyen olyan szörnybe, mint az a lány. Mert egy halhatatlan vámpír-angyal nekem már csak szörnyeteg. Ha mélyebbre hatolnék, persze lehet rátalálnék, hogy az ellentét a véremből is adódik, az ősi ellentét mindig kiütközik farkas és vámpír között, de anélkül is meg van az okom, hogy utáljam. Az egész helyet és helyzetet is utálom. Ahogy Bella mellém kerül kicsit elvonja a figyelmemet az osongatásról, de természetesen nem küldöm el, látom, hogy össze van zavarodva. - Semmi baj, Bella, ne is törődj ezzel. Nekünk még mindig... egyszerűbb volt lent, titeket viszont tényleg megtámadtak és ez a sok minden, ami a nyakunkba szakadt... Megértem. - kedvesen, bátorítóan rámosolygok és futva megfogom a kezét és megszorítom, hogy a testiséggel is biztosítsam, hogy egy csapat vagyunk, valós amit éppen lát, és minden rendben lesz. Hát... vagy nem. A folyosóra érve én is totál ledöbbenve bámulom a falakat, ahol hatalmas, teljes alakos tükröknek kéne sorakoznia. Teljesen tanácstalanul pillantok Amandine felé. - Lehet, hogy elvétettünk egy kanyart? - kérdezem, bár a hangom minden meggyőződéstől mentes, aztán Andrew még is csak kiszúr egyet, ami elkerülte a figyelmem. Mikor meglátom, hogy a fiú emeli a pálcáját és be akarja robbantani a tükröt szinte nem is nyögök, hanem nyikkanok egyet megrökönyödésemben. - Ne...! - a szemem tágra nyílik, hiszen mindenki azt mondta, hogy ezekkel erőt, emlékeket, képességeket kapunk, ami kell a küzdelemhez, erre Andrew berobbantja, mielőtt bármi történhetne. Rengeteg minden fut át az agyamon, de leginkább azt, hogy ezt jól megszívtuk, mert tuti, hogy megpurcanunk. A robbanástól az üvegszilánkok ezernyi irányba indulnak meg, de nem úgy, mint Andrew körül a jég, senkit nem óhajtanak felkaszabolni. Három irányba osztódnak, nem rántja őket le a gravitáció, hanem a három adag üvegszilánk egyszer csak három higanyszerű golyóvá áll össze és hihetetlen gyorsasággal mellkason találja Gemmát, Jacobot... és engem. A lökés ereje mindhármunkat a falhoz vágna, ha nem siklanánk át rajta, és siklanánk át sorjázva egy csomó termen, ráadásul hol le, hol fel, hol balra, hol jobbra, de végig háttal repülve. Nem tudok semmit tenni ez ellen a nyomás ellen, ami a mellkasomnak feszül. Csak sikoltok.
