2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden diákot, aki levelet kapott, sötét, fekete boritékban vérvörös pecséttel lezárt levelet, ez foglalkoztat. A levél igazán szűkmarkúan bánt az információkkal, ugyanis mindenki csak arról kapott tudomást, hogy egy fényűző, klasszikus álarcos bálra kaptak meghívást, Nezabar birtokán. A gyülekező az udvaron van, este, pontban hatkor, ezen a délutánon.
Néhány jellegzetesség még is csak akad a papíron. A négy sarkában négy tárgy apró, kecses rajza van. Egy varázslógömb, egy diadém, egy pókmedál és egy ősi kard.
A megérkező diákokra furcsa feszültség telepedik, mintha a mai napon az udvar nem is az ő udvaruk lenne, mintha a levegőben az idő ősrégi, kissé poros és kesernyés málló pergamen szaga terjengene...
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-10-25, 18:34-kor.
Hálásan pillantok a háztársamra, amikor segítőkezet nyújt Stella megtartásában, majd, amikor az indák lerántanak, hamar a két lány segítségére sietek a felkelésben, ha pedig a harmadikuk, a szőke hajú sem előz meg, neki is segítőkezet nyújtok. - Hát, én magamtól azért nem feltétlen sétáltam volna el ide... Elvégre, ha indák kellettek hozzá, akkor nem feltétlenül bizalom gerjesztő a hely - sóhajtok fel, és szinte igazat adva nekem, Stella felkiált, hogy ne nyúljon a vízhez. Ami megtörtént, viszont megtörtént, így ismeretlen arcok, ismeretlen helyek néznek vissza ránk a víztükörből.- Újabb hallucinációk? - kérdem, félig tőlük, félig magamtól, majd a felvillanó pontokra nézek. - Ááá, igen, még több baj lesz... - jegyzem meg Stella szavaira kissé hűvösen, de ha megindul, követem. Jobb velük, mint egyedül, meg hát, a kíváncsiság engem is fűt, de azért nem jobban, mint a biztonság érzetem hiánya.
Láttam én Gemma ruháját, hogyne láttam volna, nyilvánvalóan ő a legszebb, de pont a kettőnk védelme érdekében nem tátom el a számat, hiszen jelenleg jobban tudunk együtt dolgozni, mint szövetségesek, mintha bármi is lenne köztünk. Az biztosan elvonná a figyelmünket az érdemi tevékenységtől, tehát azon túl, hogy egy elismerő pillantást kapott tőlem, gyorsan elvonom a pillantásomat, és inkább Amandine-re, meg a táncra koncentrálok, egészen addig amíg meg nem látom a kedves háztárs lánykát amolyan fogas-kiadásban, úgy fest, nem is nagyon érzékel a saját változásából semmit. Én annál inkább, ám Gemmának lesz innentől igazán félnivalója. Jól érzi, felgyorsul a szívem, pedig inkább palástolnom kéne a meglepetésemet, elüldözni a közelből, de úgy fest, más a pókerarc, és a szívműködés. Így egyből megkeresem a lány pillantását, remélve, hogy nem ez lesz utolsó, amit egymásra vetünk. - Ööö.. úgy nézel ki, mint egy vámpír.. Ez persze nem kizáró ok, amíg nem rám pályázol. – Emelgetem a pálcámat sokatmondó pillantással, de nem lesz szükség, mert a háztárs gyorsan le is lép egy másik helyi táncossal. Azért annyira nem vagyok hőslelkű, hogy itt leljem halálomat, mert túlzottan belemegyünk a dolgokba. Ezért inkább remélem, hogy Jacob vigyáz Gemmára, és Isabella mellett toporgok. – Na most nézz nyugodtan gyávának, de herótom van ettől a helytől. Azt hiszem nulla a kalandvágy mutatóm. Le kéne lépnünk innen a.. picsába.. – Messziről azért látom, hogy Jacob valakivel nagyon diskurál, aminek a vége hogy leül zongorázni. Kezdem ezt az egészet nagyon nem érteni. Szívem szerint máris távoznék, de kellett hogy legyen valami indoka, hogy mindannyian meghívót kaptunk. A párok ugyan ismét táncolnak, de hol lehet Amandine? Viszont igaza lehetett Gemmának, most én is érzek valami furcsa szagot, én mindenképpen szagnak mondanám, nem illatnak. Kénszag.. Ha most lobban valami szikra, például a pálcánkból, az egész kóceráj fel fog robbanni.. Elképzelhető, hogy valami mágikus kazán, és az szivárog? Mintha valaki eltervezte volna, hogy további lelkekkel dúsítja a már egyébként is népes bálozósereget. – Én lemegyek a pince irányába, jössz? – Kérdezem Isabellától, és intek Gemmának, hogy kifelé indulok.
Nem, valóban nem ismeri a leányzót, ezért nem is tudja, hogy mennyire paranoid, vagy éppenséggel mennyire óvatos és elővigyázatos. Igazából semmit nem tud róla, de valahol örül annak, hogy nem harapott bele abba a süteménybe. Finoman tartja a kezét, és vár, amíg a lány hezitál. Nincs semmi baj. Tekintetével megkeresi Andrewt, de láthatóan remekül érzi magát Amandine-nel és táncolnak, éppen ezért a mardekáros srác inkább partnerére figyelmez. Amikor az elfogadja a felkérést, és felteszi a kérdés, akkor csak biccent. Határozott bólintásához azonban nem fűz hozzá semmit, egyszerűen felkéri a lányt, és finom, könnyed, de határozott mozdulatokkal vezeti át a táncparketten. Amikor már majdnem a zongoránál vannak, és hirtelen mindenki megáll, még pár lépést tesz Jacob is, majd szinte ösztönösen húzza magához Gemmát, mintha meg akarná védeni, vagy mintha így meg tudná védeni valamitől. - Én is nagyon remélem. - súgja, alig hallhatóan, majd enged a szorításon, ami eddig se volt fájdalmas, csak afféle határozott valami, és enged a lánynak egy kicsivel több teret. Az ő tekintete azonban nem a társaira szegeződik, hanem az előtte álló, és látszólag nagyon is jól szórakozó különös kinézetű, taláros lányra. - Tudod, hogy látlak. Itt az idő, hogy mesélj. Mi folyik itt? - hangja halk, de parancsoló, az izmai is egészen megfeszülnek, főleg, amikor a lány rátámaszkodik a zongora tetejére, haját hegyes fülei mögé tűzi, majd fejével finoman biccent Amandine felé. Jake odakapja tekintetét, és látja, ahogy egy alak akarja elragadni a lányt, éppen ezért kissé erélyesebben lép egyet közelebb a zongorához, és a furcsa, tünde-szerű lányhoz. - Áruld el! - szűri a fogai között, mire a jelenés csak könnyed mozdulatot tesz a zongora felé, mintha azt akarná Jacobtól, hogy játsszon. A srác eléggé értetlenül néz rá, de nem nagyon úgy néz ki, mint aki tágít az ötlete mellől, sőt, még kacsint is. Jake felsóhajt, és leül a zongora elé, és játszani kezd. Furcsa mód a hangulat mintha megint oldódna, és a zongora mintha bűvös lenne, könnyen tud rajta játszani a mardekáros fiú, talán túlságosan is könnyen. A könnyed, rag-time ritmusra ismét megelevenedik az egész bálterem, a fények felizzanak, és a párok kellemes táncba kezdenek, az eddigi ellenszenv és agresszió eltűnik. Jacob pedig, miközben játszik, odasúg Gemmának, remélvén, hogy megbízhat a lányban. - Egy erősnek tűnő szellem áll az egész ünnepség mögött, azt hiszem, de nem akar beszélni. Szed össze Andrew-ékat, amíg én feltartom a hangulatot.
Való igaz, hogy egy kicsit furcsa ez az egész bálosdi. Nem jött elénk senki, de itt a bálterem tömve van diákokkal. Vagyis vélhetőleg diákokkal, mert egy idősnek tűnnek velünk. Néhányan igen furcsán is néznek ki és amúgy is... Valahogy mindannyian furcsán fénylenek és haloványak, mintha tényleg szellemek lennének. De vajon ők látnak minket? A két Mardekáros elmennek táncolni, én pedig Jacob-hoz csatlakozok, éppen hallottam a félig suttogott mondatát. Végül választ nem nagyon kapok, és Gemmával ők is táncra perdülnek. A süteményből én sem kérek, elég bizalmatlan vagyok itt szinte mindennel. A két Mardekárost nem nagyon figyelem, inkább a termet szemlélem, egészen addig, amíg minden szem rájuk nem tapad. - Mi a ... - harapom el a mondatot és döbbenten rántok én is pálcát, majd mikor Andrew felém közelít, odalépek mellé. - Mi történt? Most már látnak minket? - nézek egy mellettem álló furcsa lányra. Az megrezegteti a szárnyait és mérgesen néz a terem közepére, a zongorához, mintha onnan várna utasítást. De ott vajon ki áll? Elmotyogok egy pajzsbűbájt kettőnkre, és igyekszek felkészülni valami harcra.
Ahogy fordulunk, látom, hogy Jacob épp felkéri Gemmát, aminek nagyon örülök, hiszen így legalább mások is jól szórakoznak. Nem is nagyon figyelek a többiekre, amíg Andrew nem tesz megjegyzést a fogaimról. Egy kicsit sértődötten vonom össze a szemöldökömet. Mégis miről beszél? - Mi bajod a fogaimmal? - kérdezem egy kicsit durván és morcosan. Semmi köze a fogaimhoz. Végighúzom rajtuk a nyelvemet, de nem érzek semmi különöset, látni pedig nem látom magamat, így nem tudom, mi rémisztette meg annyira. Mikor hirtelen mindenki megáll és felénk fordul, én látom a mosolygó arcukat, ahogy mindenki táncolni akar hívni, és vidáman mosolygok vissza rájuk. Andrew viszont a pálcáját kapja elő, amit nem értek. - Most szórakozol? Hé, mit csinálsz? - Egyáltalán nem értem mi baja van, hiszen mindenki olyan kedvesnek tűnik, legalábbis az én szemeimmel. Egy mosolygó sötét hajú fiú sötét ruhában megragadja a kezemet, hogy kivezessen a teremből, így megvonom a vállamat, és magára hagyom Andrewt. Akkor sem hagyom, hogy elrontsa a szórakozásomat...
Andrew már ismer annyira, hogy tudja eléggé paranoiás vagyok, Jacob viszont valószínűleg ezzel nincsen tisztában. Ha nem éreznék rosszat, ha nem lenne a furcsa illat és nem látnám úgy messziről, mintha Amandine-na nem lenne minden rendben valószínűleg akkor is megállítom Jacob kezét, hogy ne egyen bele abba a sütibe. Nem jött elénk senki, nem tudjuk pontosan hol vagyunk, ki hívott ide és miért, ez épp elég rá, hogy ne legyek teljesen nyugodt és valami rosszat sejtsek mögötte még akkor is, ha talán tévedek és semmi gond sincs a helyről. Bár úgy lenne! Azért Jacob kérdésére pár pillanatig hezitálok. Nem miatta, nem az ő hibája, de mégis csak tudom nem távolodhatok el túlságosan Andrewtól, de remélhetőleg nem lesz baj. Azért keresem a tekintetét, hogy legalább így jelezzem legyen óvatos, nem megyek messze, aztán végül Jacobra pillantok és biccentek. - Legyen, próbáljuk meg. Az előbb... ugye láttál valamit? - sokat olvastam már és sok mindenről hallottam az iskola falai között is, így nem lepne meg, ha a fiú olyan képességgel rendelkezne, amivel olyasmit is képet látni, amit más nem, de akkor jobb, ha én is tudok róla, főképp mert egyelőre nem tudom, hogy kitől akar válaszokat szeretni. Azért hátra pillantok tánc közben is, hogy Andrew-ék rendben vannak-e és már szinte a zongoránál vagyunk, amikor a parketten mindenki megáll. Nem ránk figyelnek valami miatt, talán azért, mert már szinte kiértünk a tömegből. - Tudod... remélem tudod, hogy mit csinálsz. - tartom a lépést Jacobbal, ha úgy érzi, hogy ez segíthet, mert tudom és érzem, hogy Andrew bajban van. A szívverése gyorsult, de kettőnk közül ő az erősebb, és félő, ha most tennék valamit úgy se sokat érne, főképp, hogy lassan azok, akik a közelünkben állnak felénk emelik a tekintetüket és a zene is elhallgat. Furcsa, mert nem tesznek semmit, csak néznek, de azt finoman szólva is hátborzongatóan... vádló tekintettel.
[Lugas- Földalatti titkos forrás – Darren, Minnie, Emma, Stella]
Darren és Emma megpróbálnak megmenteni, de úgy tűnik sikertelenül. Csak húznak tovább az indák, le egészen a járaton. Még mindig nem világos számomra, hogy csak képzelem-e, bár abból kiindulva, amit Minnie mond és tesz, valószínű, hogy csak mi hallucinálunk. Mégis, az érzés valós és egyszercsak nagyo puffanok a földre, mellém érkeznek a többiek is. Az első megrázkódtatásból magamhoz térve felkelek és figyelem Emmát, amint a gyönyörű tiszta vízű patakhoz lép. - Ne érj hozzá!! -Kiáltok rá, de már túl késő. Amint a keze hozzáér a vízfelszínhez, elkezd a víz világítani és a felszínén régmúlt események képei jelennek meg. Mintha egy iskola lenne, annak termei, tele padokkal és diákokkal. Csak figyelek és nézem, hogy ezek nem is különböznek tőlünk annyira, csak ők egy eltérő korban éltek. Hirtelen megáll az emlékkép, a karakterek kifordulnak felénk, ránk néznek és egyszercsak felemelt karral egy irányba mutatnak, a kis patak mentén tovább lefelé, mintha azt akarnák, hogy kövessük a vízfolyást. Ezzel egyidőben a patak mindkét partján kis sárga fénypontok villannak fel, mint a szentjánosbogarak, bár ez biztosan valami varázslat. Rápillantok a pontokra, majd a többiekre. - Szerintem nézzük meg, hová vezetnek. - Mondom és elindulok a patakparton.
[Lugas - > Földalatti Titkos Forrás, Darren, Minnie, Emma, Stella]
Mindenki hallgat a szavamra és eltakarja az arcát, de egyértelműen elkéstünk vele. - Az éjbíborkának... nincsen ellenszere. Ki kell mennie a szervezetből. - mondom gyorsan, kicsit talán kétségbeesett hangot ütök meg, hiszen én biztos vagyok benne, hogy belélegeztem, és pontosan látom, amikor megragadja Stella lábát az inda, és elkezdi mellettem lehúzni a járatba. Darren elkapja az egyik karját és megtartja, én megfogom a másikat és meglepően nagy erővel tartom, de egy pillanat múlva az indák még jobban megindulnak. Én is az ajtó felé nézek, amit elkezdenek lezárni a növények, de nincsen időm rontást küldeni rá és küzdeni ellenük. Minnie úgy csinál, mint aki teljesen bárgyú, mintha nem látna semmit, és ezzel jól ki is hoz a sodromból. - Igen, persze, indulj csak le abba az irányba, amibe amúgy is egy gyilkos inda akar lerántani minket! Biztosan okos döntés! - kiáltok felé, vagy inkább rá, elfeledve, hogy lehet, hogy azért megy ilyen felvállról és felelőtlenül, mert amúgy se lát semmi veszélyt. Mire újra megszólalhatnék a növények úgy megindulnak, hogy beszövik Darrent és engem is, és mindhármunkat lerántanak a mélybe. Mindeközben... Minnie látja, hogy láthatatlan erőnek próbálunk mindhárman ellentartani, de az leránt minket a mélybe. És ő még is tud sétálni könnyedén, nem lát semmit, csak a lassan szertefoszló illúzióképet. Valóban minden sötét, halott, csendes. Ahogy lesétál nem lát mást, csak egy kiszáradt medret, de az alján mintha sötétség mozogna. Én még is sikoltva huppanok le összegabalyodva a többiekkel, és ahogy talpra tudok állni meredt szemmel bámulok egy előttem csordogáló, szikrázó fényű Földalatti Titkos Forrásra. - Mindenki rendben van? Nem tudom, hogy mi ez a hely, de egészen szép, ehhez igazán nem kellettek volna az indák. - mosolyodom el kicsit, az indák felszívódtak, már magamtól megyek előre, a patak széléhez, hogy megvizsgálgassam. Nem látom a sötétséget, csak a szikrázó, megnyugtatóan csobogó vizet. Talán az Éjbíborka hatása, hogy lassan elfeledem, hogy amit látok az illúzió, így fölé akarok hajolni és merni a vízből a kezembe...
Emma lép be először a lugasba, Minnie és a többiek utána. Amikor a lány felkiált, Minnie kicsit lassan, de észbe kap, és a ruhája szegélyét a szája elé kapja. Nem igazán ért a növényekhez, szóval nem is érti, mi van, de hál’ Istennek, Emma nem hagyja őket kétségek között, és hamar elárulja, mi adott okot a pánikra. Közben Stella segítségért kiált és Darren már meg is menti valami nemlétező helyzettől, Minnie nem teljesen érti, mi történt. - Ühüm, Éjbíborka! – ráncolja a homlokát a szőke ciklon, mintha teljesen tisztában lenne vele, miről is van szó, Darren pedig felteszi a jogos kérdést, miszerint nincs-e véletlenül a közelben valami, ami a növény pollenjeit ellensúlyozandóan hathatna. - Mit keressünk, Emma? Lehet itt valami, ami kitakarítja a ködöt a szemünkből? – aztán a fejéhez kap. – Bár ha ez csak valamii aljas illúzió, és körülöttünk igazából minden halott… - kicsit mintha félvállról beszélne, olyan bárgyú lett hirtelen - …akkor inkább induljunk is el lefelé! – bök pálcájával a föld felé, és megindul az Emma által felfedezett lejárat felé.
Engem nem zavar olyan tekintetben, hogy levállnak tőlünk Stelláék, csak azt a rövid szoknyát kár mellőzni így, de sebaj. Gemma komolyabb lány, mint hogy ilyet húzzon fel, és nincsen ezzel semmi baj, csak valahogy olyan férfiszemnek tetszetős volt a hollóhátas lány ruházata. Ám legalább így nem kell a tömegre figyelnünk, hogy ha valami gyanussá válna. Gemma még nem ura a félelmeinek, jobb, ha még kicsiben gyakorlunk, ha a sötét kúria árnyképei megelevenednek. - Ez rád is vonatkozik. – Súgom oda a társamnak. Na igen, köztünk már megvan az összhang annyira, hogy tudjunk egymásnak „szólni” ha balul ütnek ki a dolgok. Ideje akkor kicsit elvegyülni, szórakozni, ha már ezért is vagyunk itt. Én eddig sem piszkáltam Bellát, és nem ez a perc, hogy elkezdjem. Mogorva vagyok amikor arról van szó, hogy másokat kell bántani, ám a hivatalos verzió szerint szórnom kell a pénzt, nagyvilági életet élni, ezért is gondolom úgy, hogy fel kell kérnem a kislányt. Meg hát ha ez egy bál, akkor azért jöttünk, hogy táncoljunk. Vetek még egy sajnálkozó pillantást Isabellára, hogy talán ő páratlanul marad, ha Jacob felkéri Gemmát, de táncba viszem Amandine-t. A vidám igenlésre halványt mosolyt villantok, a mardekár már csak tartson is össze. Erőteljes, ám nem bántó durvasággal vezetek, felvéve a zene ritmusát, hagyom, hogy olykor kiforduljon, és követem, ennek a számnak ez a menete. Az előbbi keringőről lemaradtunk, most rumba megy. Ám nem várható el tőlünk a versenytáncos múlt hiányában, hogy olyan latinosan billentsük a csípőnket, mint ahogyan a többi táncolóból ez kinézhető. Meglepetten veszem észre, hogy a lány taposása nem jár sikerrel, viszont másvalami is feltűnik. – A fogaid.. ez valami halloween-i tréfa? – Hoppá, csak Gemma meg ne lássa, hiszen iszonyodik a vámpíroktól, a kislány pedig kezd határozottan olyan jelleget önteni, már a szeme fehérje is vérben forog. Na jó, hol egy karó? És ekkor mintha a táncolók varázsütésre megállnának, és a kettősünk felé fordulnának.. – Na baszki... És most? – Engedem el a lányt, és a halálos nyugalmat mellőzve előhúzom a pálcát. Bármennyire is epikus, nem itt szándékozom kinyúlni. Vajon riasszam Gemmát, ha már sikerült lelépniük? És Amandine velem van, vagy ellenem? Inkább Isabella felé kezdek sasszézni, hátha ő még látótávolságon belül van, és mondjuk egymásnak vethetjük a hátunkat, vagy ilyesmi.
Egy röpke pillantást engedek csak a bálterem irányába. Igaz, hogy táncolni és mulatozni jöttünk, de a jelenlegi helyzet nem engedi, hogy ilyen könnyen elkalandozzak a szórakozás irányába. Sőt, túlságosan is szokatlannak találom azt, a majdhogynem ragyogó légkört, ami ott van. - Biztosan, túlságosan is olyanok, mint egy káprázat... - megrázom a fejemet, hátha kitisztul a kép, de Emma kérdése után már inkább vissza sem pillantok oda. - Természetesen - és már a nyomukban is haladok, továbbra sem elől, inkább hátul meghúzva magam. Belépve a lugasba, kissé elcsodálkozom a növények sokaságán, sokkalta inkább egy ültetvényesre emlékeztet, mintsem kertre. Le is ragadok az egyik nagyobb levelű, virágtalan, majdhogynem velem egy magasságú növénynél, mikor is hallom Emma kiáltását. Meghökkenek, de hallgatva rá, a zakóm zsebemből egy zsebkendőt húzok elő, és a szám elé emelve indulok meg a lányok felé, amikor hallom Stella kiáltását. - Nyugalom, nem hinném, hogy bármi baj lenne... - kapom el a lányt a karjánál és méregetem először a földet, ahová ő is figyelt, majd emelem fel a tekintetemet, ahol is sikerül megpillantanom az ide-odaringatózó növényeket. - Mintha életre kelt volna a hely - nagyot nyelve csak ennyit bírok kinyögni, és szépen lassan hátrálni kezdek. - Nem kéne innét lelépnünk? Vagy van valahol ellenszer erre a... mi is volt a neve? - érdeklődöm, miközben az ajtó felé fordulok, amit az én látomásomban egyenesen elkezdtek behálózni a levelek és a földből előtört, felfelé kúszó gyökerek.
Nagyon kíváncsi Amandine válaszára, és csak szugerlja a lányt a zongora mellett, de sajnos Andrew megjelenik. Nem, persze, hogy nem zavarja, hogy lekéri a lányt, főleg, hogy nincs i igazán lekérésről szó. Pusztán elvitte előle. Isabella szavai azonban egy cseppet sem nyugtatják meg, sőt. Ijedt pillantást vet a távolodó Amandine felé, majd visszanéz Isabellára, és a légzése egy cseppet felgyorsul. Pontosan tudja, mit jelent az, ha egy ilyen furcsa helyen ő lát valakit, és a többiek nem. Nem lényeges.. - súgja vissza Isabell-nek, és amikor Gemma kezét érzi a saját kezén, akkor önkéntelenül is a lányra néz, majd követi annak tekintetét, de nem látja sajnos azt az apró jelenetet, ami miatt ő ennyire megijed. Így visszanéz Gemmára, és a sütit visszateszi a többi közé a tálba. - Köszönöm. - biccent a leányzó felé. Tulajdonképpen Gemma érintése térítette egy cseppet magához ebből az egész rémálomból, meg abból, ami a fejében kezdett el kavarogni. Tekintetével ismételten megkeresi a zongora mellett álló alakot, aki ismét felé néz, egészen kihívóan, majd megpördül, szoknyája és köpenye meglibben, aztán halk nevetéssel kacsint Jacobra, és a fiú mintha valami furcsa hangot hallana a fejében. - Mondd csak Gemma.. Neked is van itt valami, ami furcsa, ugye? Azt hiszem, van egy ötletem, ki segíthet megoldani ezt az abszurd mesét. Segítesz nekem? Szabad? - kéri fel táncolni egy rövid meghajlással a lányt, mert valahogy azt érzi, követnie kellene a furcsa alakot, de reménytelen, hogy egyszerűen átvágjon a termen, egyszerűen sétálva. A párok mozgása miatt az egyetlen lehetséges út, hogyha áttáncolnak rajtuk. Úgyhogy, ha Gemma beleegyezik, akkor a fiú halvány mosollyal kéri fel táncolni, és magabiztos léptekkel kezdi el átvezetni a táncparketten, a zongora felé.
Jacob bíztatására mosolyogva bólintok - talán ő van itt hozzám a legközelebb, hiszen a háztársam, és csak egy év van köztünk, mégsem lettünk soha igazán közeli barátok. Andrew társnője láthatóan annyira el van merülve, hogy észre sem veszi a nénizést, így mikor hirtelen visszakérdez, nem tudom megállni a kuncogást. - Andrew lenénizett téged - mondom végül, mert hát persze, hogy csakazértis beárulom. Aztán kicsit eltávolodom a párostól amíg ők átöltöznek, én pedig Jacob kíséretében megtámadom a sütis asztalt. - Van elég sok minden. A csokit szereted, vagy a gyümölcsöt? - Tényleg jó széles a választék, így először egy csokis muffint kóstolok meg, aminek málna van a tetején. A kedvenc kombinációm. Megfordulok, hogy megkeressem az alakot akiről Jacob beszélt, de a visszatérő Andrew elállja az utamat, és rögtön fel is kér táncolni. Normál körülmények között rögtön el is küldeném, de valami furcsa, lebegő érzés kerít a hatalmába. Miért is ne szórakozhatnék egy kicsit? Igaz, hogy nem tudok táncolni, de annyira csak nem lehet nehéz. Olyan jó a hangulat a bálteremben, nem sietünk sehova... Még mindig érzem a muffin édes ízét a számban. (Lehet, hogy volt benne valami más...?) - Persze! - felelem Andrewnak vidáman, és elfogadom a kezét. - Mindjárt jövök! Addig táncolj azzal a zongorás lánnyal! - szólok vissza Jacobnak, aztán követem az idősebb fiút. Ugyan valóban nem vagyok gyakorlott, de úgy tűnik ő igen, szóval igyekszem letükrözni a mozdulatait, és hagyni, hogy vezessen. Persze így is sikerül beleütköznöm valakibe, amitől elvesztem a ritmust, és kapásból rátaposok Andrew lábára... vagyis... rátaposnék, de ő nagy eséllyel nem érez semmit, mert a lábam átmegy az övén. Furcsa, hiszen a kezeink még mindig gond nélkül érintkeznek, talán fokozatosan történik valami, de a tánc közben alig fordítok rá figyelmet...
- Hogy mi? - túlságosan belemerülök a gondolataimba ahhoz, hogy felfogjam Andrew épp hozzám szólt, sőt még néninek is titulált így nem jutok el addig, hogy ezt rossz néven vegyem. Egyébként sem vagyok egy sértődős alkat, főleg ha valami rejtély van előttünk, az sokkal jobban leköt. Páran leválnak tőlünk, amit azért vegyes érzelmekkel fogadok. - Azért csak óvatosan! - szólok még az utolsóként mellettünk elhaladó Minnie-hez, mielőtt még a többiekhez csatlakozva belépnék a bálterembe. Előtte azért mozdul a pálcám és a táskámban szépen elhelyezett báli ruha is felkerül rám, mert talán ide már mégis csak az illik, ha más nem azért, hogy ne lógjunk ki nagyon a tömegből, mert tömeg az meglepő módon van bent, bár tényleg úgy fest, mintha nem igazán figyelnének ránk. - Egyből kiderül, ha netán majdnem nekiütköznének valakinek tánc közben... - jegyzem meg Isabella szavait hallva, amikor Jacobhoz szól. Az ő szavait már pont nem hallottam, de tény és való, elég különös alakok vannak itt, van akinek a füle hegyes, más a többiekhez képest törpe méretű, sőt mintha szárnyakat is láttam volna. - Mint valami abszurd mese... - motyogom szinte csak az orrom alatt figyelve Andrew és Amandine párosát. Valami miatt ezúttal féltékeny nem vagyok, ám aggódom, hogy így beléptek a tömeg közé. A szellemektől viszont legalább nem tartok, a vámpíroktól fog el a teljes pánik, de a szellemek... könnyebb falat. A táncoló párost figyelve nem nehéz kiszúrni azt, ami nekik is furcsa lehet, mert tényleg ütköznek, legalábbis Amandine, mert egy táncoló páros egyik tagjának koccan a válla, egy maga, sármos fiatalembernek, akinek különös hosszú szinte hófehér haja van, ám Andrewn előtte ugyanaz a váll gond nélkül átsiklott, na itt fogom meg Jacob kezét, ha netán még mindig nem harapott bele a muffinba. - Én... nem tenném. - főleg, hogy a különös illat is az orromba szökök... nem vagyok benne biztos, hogy ez jó jel.
A varázslatom igen furcsa eredményt hozott, a Mardekáros lány megjegyzésére pedig csak furcsán összehúzom a szememet (-.-). -Aha, biztos... - motyogom az orrom alatt kicsit sértődötten. "Piszkáljuk Bellát" - nap van, vagy mi a franc? Az emeleti ötletemre senki nem vevő, én pedig nem vagyok olyan hülye, hogy egyedül meginduljak felfelé, úgyhogy inkább a báltermet választom. Való igaz, hogyha bálozni hívtak minket, akkor illik először a báltermet megnézni, nem pedig a meghívó fenti szobáját. Követem hát a többieket, bár kicsit aggaszt, hogy szétválunk. Engem is érdekel a kastély többi része, de egyelőre szeretnék rájönni, szeretném megtudni, hogy ki is hívott minket ide. Ahogy belépünk a bálterembe, meglátom a táncoló embereket, de úgy tűnik, mintha ők nem látnának minket. Alakjuk is kicsit lágy, elmosódott. Mintha... - Szellemek. - bukik ki a számon egy szó, és ijedten pislogok körbe. Persze kétszer sem biztos, hogy szellemekkel van dolgunk és hát.. A Roxfortban is vannak, nemde? Követem a többieket, és megállok a két Mardekáros mögött.Még éppen hallom Jake halk megjegyzését, mielőtt elviszik a "párját" egy táncra. Odanézek, de nem látok senkit a sarokban. - Bocs, de kire gondolsz? - lépek mellé. Lehet kicsit bunkónak tűnik, de hát végül is együtt szeretnénk megtudni, miért is vagyunk itt, nemde? - Mit gondolsz, ők látnak minket?
Amikor Isabella felveti, hogy talán szellemek, felmordulok. Ez nem jó hír. Az élők ellen tökéletesen jó vagyok, a sötét varázslók életem ellenfelei, na de a szellemek? Ellenük nem vagyok éppen felvértezve. Gemma testvére vámpír, de hús vér teremtmény, akit el lehet kapni, cafatokra lehet lőni, de az igazi holtakkal szemben azért vannak fenntartásaim. Egy tűzgolyó lazán átmegy rajtuk, kivéve a lidércekre hat úgy igazán jól. Na meg az infernusokra, de kétlem, hogy olyan szerencsénk van, ráadásul azok nem sóhajtoznak, hanem húsra éhesen hörögnek. Emma ellép mellőlem, mielőtt észrevenném Gemma esetleges féltékeny szemvillanását, én magam a helyzetre koncentrálok. Mintha még nem tudnánk eldönteni, hogy átöltözünk, vagy sem. - Úgy nézek ki mint egy néni? Ő! – Bólintok Gemma felé. Engem nem zavar, ha szmokingban kell lennem, az is egy pillanat alatt ledobható, ha úgy hozza a helyzet, ráadásul a szüleim kapcsolatai révén voltam is fényűző bálokban, azt mondják jól áll rajtam az elegáns öltözék. Elengedem a lány kezét, és egy félreeső folyosón pár pillanat alatt átöltözöm, gyakorlott mozdulattal kötöm meg a csokornyakkendőt, még véletlenül sem csálé, de ha Gemma nem akar átvedleni, nekem nem gond, ha táncolunk egy lányon nekem mindegy a külső. – Azért csak óvatosan. Jobb szeretnék inkább az otthoni dolgokkal foglalkozni. – Gemma akár átöltözik, akár nem, belépünk a bálterembe, ahol Amandine már rögtön eszik. Na de ha valami holt társasággal van dolgunk, az étek sem biztos, hogy valódi. Akár rontást is hozhat ránk. De a kicsinek igaza van, miért kéne állandóan gyanakodni? Végülis én nem vagyok auror, más végéről közelítem meg a nyomozást. Emma, Minnie már biztosan lemarad tőlünk, így marad a szétválás. Négyen maradunk, megvárom, míg Amandine lenyeli a bonbont, aztán a kezéért nyúlok. – Szabad? – Hiába hogy egyértelmű lenne inkább Gemmát felkérni, párosunk akkor működik leginkább helyzetkihasználósan, ha többfelé koncentrálunk, nem egymásra. – Na eddig milyen? – Nem veszem észre, hogy Jake súgott valamit a háztársamnak, lazán elvonom a lányt tőle, már ha hagyja. Gyakorlott táncosként indulok el vele ritmusra. Csak valami furcsa illatra leszek figyelmes. Édeskés, mintha valami parfüm lenne, de nem a két lányból árad. Valaki jön felénk?
Emma szavaira csak még idegesebb lesz. Ha valamit mások is éreznek, és mások is látnak, az vagy azt jelenti, hogy a dolog tényleg durva, vagy azt, hogy valaki annak akarja láttatni velük. Aztán megszólal az óra, érzi a rántást, és ahogy körbenéz, csak megrázza a fejét, és leengedi a pálcáját. Nem akar sem kitűnni innen, sem hősködni, úgyhogy inkább a keze ügyében tartja a pálcáját, de nem a kezében. Nagyon furcsa számára a kastély. Főleg az, hogy ez egy kastély, amiről ő maga még nem hallott, és így első ránézésre nem is olyan nagy meglepetés, hogy nem hallott róla, mégis valahol felpiszkálja a kíváncsiságát, hogy akkor meg minek vannak ők itt egyáltalán? Az meg még jobban foglalkoztatja, hogy vajon ki írhatta a levelet? De sok ideje nincs agyalni, mert Amandine elindul, akit azonnal követ, mégiscsak a háztársa. - Fedezlek, menj csak. - engedi előre a lányt, illetve a többieket is. Az első meg az utolsó hely szokott a legveszélyesebb lenni, de mivel nem az a hős alkat, inkább hátul marad, és amíg a többiek bemennek, körbenéz a helyen. Kint azonban semmi, csak a romok. Egy ideig nem is figyel a többiek szavaira, hagyja a beszélgetést elsuhanni a füle mellett, főleg, mikor meglát valakit elfutni az egyik lány mellett, aki láthatóan nem látta őt. Rosszat sejt, de megy tovább. A belső pompa kifejezetten meglepi, és nehezen illeszti össze a kettőt így hirtelen. Egyik fele mulatna, a másik fele óvatosságra készteti. Követi a hármast, és belép a táncterembe, ahol egy picit kezd feloldódni, a zene is jó hatással van rá, aztán amikor Amandine eszegetni kezd a sütiből, akkor mellé szegődik. - Mi a mai választék? - kérdezi kedvesen, és felkap egy muffint az egyik asztalról, amikor megpillantja ugyanazt az alakot, aki az előbb elfutott az egyik lány mellett. És éppen őt nézi. Pókszerű ujjak, sötét-lilás bőr, ezüst szemek, és mindehhez egy kislány termete, hosszú ruhában és köpenyben. Jake keze megáll a levegőben, és félhangosan Amadine-hoz súg. - Figyelj, látod ott azt a lényt.. vagyis lányt a zongora mellett a túloldalon? - és fel van készülve arra, hogy sikeresen elkapott a tekintetével egy olyan szellemet, amit mások nem látnak, csak ő, de azért valahol reméli, hogy Amadine is kiszúrja az alakot.
Követem a többieket a kúria felé, gyanús és baljóslatú az egész hely. Inkább pálcával a kezemben közelítek. A kapu magától kinyílik, bent mintha tökéletes állapotban lenne a kúria, majd a zene. Figyelek és a zene felé pillantok, egy hatalmas bálterem táncoló alakokkal. Isabella varázslatának eredménye kényelmetlen érzést kelt bennem, nincs összhangban azzal, amit látunk. Vagy talán a táncolók nem is élő emberek? Inkább követem Emmáékat a madárcsicsergés felé, jobban szeretem a természetet, táncolni amúgy sem akarok. A lány kérdésére bólintok és utánuk sietek. - Menjünk persze. Talán a madarak bizalomgerjesztőbbek lesznek, mint ezek a furcsa táncolók. – Mondom, de ennél nagyobbat nem is tévedhetnék. A kis kertbe érve megcsap egy furcsa érzés, mintha már belépéskor is hallucinálnék. Egyszercsak rothadt minden, a másik pillanatban pedig újra ép, de a szag…. Igen, mint a temető ősszel, a rothadás, elmúlás, mégis a természet friss illata, ez a keverék mindig megnyugtat, kivéve ebben a helyzetben. Elkerekedik a szemem látva a föld alatti járatot, így Emma figyelmeztetése csak későn jut el az agyamig. Mire a kabátom ujjával eltakarnám arcomat, már teljesen belélegeztem a furcsa növényből áradó pollent. Lehunyom szemeimet és mire újra kinyitom, mintha a lábaimon tekeredne valami. Lepillantok és látom, hogy a növények indái kúsznak fel lábaimon, nem fognak túl szorosan, de elkezdenek húzni a föld alatt járat felé. Nagy megerőltetés, hogy a pálcámat el ne hagyjam miközben kezeimmel próbálok valami kapaszkodót találni, ami megakadályozna a tehetetlen földöcsúszásban. - Segítsetek!! - Kiáltok a többieknek, bár lehet, hogy legközelebb már csak a sötét folyosóban találkozom velük, ha követnek.
Rengeteg ötlet van, rengeteg irány, és Bella szorgalmazza, hogy induljunk el a fenti ablakhoz, de mikor látom, hogy néhány elindulnak a bálterem felé és minden okénak tűnik, akkor megvonom a vállam és a lány felé nézek. - Ha itt vannak emberek, akkor lehet, hogy amit éreztél, és a fenti fény sem olyan különös. Mert hát, miért ne lehetne itt élet, hiszen látjuk hogy van. - mondom, miközben én is belesek a terembe és megnézem az embereket. Fiatalabbak nálunk néhány évvel, de elképesztően... Vegyesek. Észreveszek olyan lányt, hullámzó, göndör vörös fürtökkel, aki a derekamig érne és nevetve táncol egy magas, szikár kiállású barna hajú fiúval, aki ha nem is olyan fesztelen mellette, még is látszik, hogy jól elvannak. Egykorúnak tűnnek, még is van közöttük egy méter, úgy táncol a fiú a lánnyal, mintha az egy gyerek lenne, éppen csak a cipőjére nem áll rá. Emma megrázza a fejét, mintha káprázna a szeme és nem hinne neki, aztán otthagyja az ajtót és Minnie után szalad, mert a lány olyan lelkesnek tűnik, hogy már ennyi nézelődés miatt is faképnél hagyta. - Darren? Stella? Jötök? - fordulok a srác felé egy gyors mosolyvillantással, majd az extravagáns rucijú hollóhoz, aztán besorolok Minnie-hez. - Nyugi, én is szeretnék táncolni, nézz rám. - Mutatok végig a hófehér ruhámon, amiben úgy nézek ki, mint valami... angyal. Vagy hattyú. Ezt a hasonlítást szeretem a legjobban, hiszen a patrónusom is az. Mikor belépünk a helyre ismét jön az a furcsa szemkáprázás, de most Tényleg olyan, mintha láttam volna valamit, aztán eltűnt. Beleszimatolok a levegőbe, ami teli van növények szagával, de mintha valami lapulna alatta, és szinte megszédülök tőle. A föld nyers szagával telik meg az orrom, de mintha ez a föld már... halott lenne. - Igazából, elég szép ez a hely. Csak valami sántít még is. - Sétálok be és kezdek el mindent megérinteni, megsimítani, tanulmányozni. Gyógyító vagyok, így a növények között ha van mágikus képességgel bíró, akkor felismerem. És van is. Ahogy beljebb sétálok találok egy lejáratot, valami utat a föld alá, ami keretezve van sötétvöröses-lilás, szinte fekete nagy bimbójú virágokkal. Hirtelen megdermedek, a szemeim kitágulnak és azonnal felkiáltok. - Mindenki takarja el az arcát egy kendővel! Azonnal! - szinte parancsolom, és én is így cselekszem, de tudom, hogy valószínűleg késő. - Éjbíborka. Olyan pollent terjeszt, ami hallucinogén hatású, és olyan képet fest, amilyet az ültetője, gondozója akar. - darálom halkan, és közben próbálom néhány rázással kitisztítani a szemem. De már túl mélyen beszívtam, többször is. - Csak szűrve vegyétek a levegőt, ez nagyon fontos. És... mit láttok? - Kérdezem, mert valószínűleg az én szervezetem már makacsul ragaszkodni fog a pompás, de néptelen lugas képéhez. Lehet, hogy használták a pollenből készített permetet és végig ezt szívtuk? Vagy csak itt van?
Szépen lassan nagyjából mindenki beljebb somfordál a nem túl bizalomgerjesztő épületbe, de ha valaki kint is marad, Minnie túl izgatott ahhoz, hogy ezzel törődjön. - Ez valami nagyon extra dolog lesz, srácok, tuti, hogy ez valami nagyon extra dolog lesz... - kicsit talán baljóslatúnak tűnik a hangja, talán a többiek egyetértenek vele. User nem emlékszik, kitől kapja Minnie a védőbűbájt, de a lány hálásan megrebegteti a szempilláját az illető felé. Az ő fülét is megcsapja a keringőzene, de amikor Emma azt állítja, hogy valamiféle belső kert neszeit is hallja, azért koncentrálnia kell... na még, egy hangmágusnak, nehéz ezt elképzelni, de egy kicsit szeleburdira izgulta magát. - Akkor megnézzük? - pillog Emmára. - Talán nem lesz belőle nagy baj, ha kicsit elkóválygunk - a többiek közben felfedezik a báltermet, Minnie is odapillant, hogy vajon mit találnak. - De én táncolni is akarok ám - susogja oda Emmának, aztán elindul, remélve, hogy a lány követi, elvégre is ő fedezte fel, hogy valamiféle kert is lehet erre. És valóban: a következő folyosón egy balkanyar után nagy ablakok nyílnak, amelyeken beszűrődik még némi természetesen fény, bár nincs már sok. Megáll az egyik ablaknál és kifelé sasol. Élettel teli kert tárul eléjük: indák, fák, virágok, madarak, talám még egy kis tavacska is van valahol, néhány pad. Egy pillanatra azonban mintha az egész rothadna: a fák alig egy-két másodpercre korhadtnak tűnnek, az indák, a virágok elhaltak, állatokról szó sincs, és még az ablak is, mintha csak egy hatalmas ágyugolyó törte volna át, aztán hirtelen minden normális, mintha csak a szemük káprázott volna. A szőke Griffes csak köhhinteni tud egyet meglepettségében.
Annyira el vagyok foglalva a furcsa helyzettel, hogy nem nagyon figyelek a többiek csipkelődésére, vagy akármit is csinálnak. Isabella felfedezése elég aggasztó, hiszen mi az, hogy vannak is élő emberek, meg nem is? A szellemek nem élők, így nem hiszem, hogy őket kimutatná a varázslat. - Lehet, hogy csak elrontottad. Vagy esetleg zombik. - A másodikat viccnek szánom, nem hiszem, hogy tényleg zombik lennének. Ekkor Andrew susog hátra, és rögtön vissza is vágok. - Milyen néni? Te? - Ettől függetlenül követem őket. Őt legalább ismerem a klubhelyiségből, és azt is tudom, hogy már egyetemista, így biztos elég jártas a mágiában. Én nem hoztam semmit, amibe átöltözhetnék, mégse feszélyezem magam, csak körbepillantgatva sétálok az Andrew-Gemma páros után. Gemma válla fölött bepillantok a bálterembe, de ott úgy látszik, mindenki bőszen táncol. - Na remek. Úgy látszik, a kinti furcsaság csak álca volt, itt minden okésnak tűnik. Szerintetek kaja van? - Rögtön meg is célzom a sütis asztalt, hogy bekapjak valamit... vagyis első körben fogok egy tányért, és elkezdek rá pakolgatni mindent, ami jól néz ki, és az egyik bonbont be is tömöm a számba.
Gyorsan elnyomom magamban az új és ismeretlen érzést (féltékenység) és inkább a helyzetre koncentrálok, hiszen azért vagyunk itt, mert meghívtak, bár elég furcsa az, hogy ez a hely ennyire... És úgy fest ennyire nem is, mert bentről cseppet sem romos. - Talán így rejtik el a nem kívánt látogatók elől. Lehet, hogy a meghívó nélkül nem is látnánk... ezt. - morfondírozom félhangosan, amit maximum a körülöttem állók hallhatnak, hiszen bent minden szép, könnyen lehet, hogy más esetben mondjuk meghívó nélkül romos lenne itt is minden. - A bálteremben is lehetnek, ha már bálba hív és ezek szerint arra is van valami. Talán a varázslatodat is a hely mágiája torzította el, hogy ne lehessen tudni ki van itt. - pillantok Emmára, aki a madárcsicsergést hallgatja, ami az én fülemet is megüti, de ha bálba hívtak akkor bizonyára most az az elsődleges. Csak aztán suhan a tekintetem Isabella felé, hogy végül Andrewnak biccentsek. - Talán előbb nézzük meg, hogy mi van bent és, ha érdemes egyáltalán átöltözni... - őszintén szólva jobban szeretem a kényelmes ruhákat, főleg ha valami nincs itt rendben, ezért első körben egyszerűen benyitok a bálterembe és óvatosan bekukucskálok. Bent is minden szép, sőt még emberek is akadnak, akik bőszen táncolnak a nyitott ajtónál már jobban hallgató zenére. - Hát akkor... - talán tényleg maradni kellene az átöltözésnél? Legalábbis ennek fényében nagyon úgy fest.
Ahogy mindenki észleli az apróbb jeleket, úgy jómagam is felfigyelek a hátamon végigfutó hidegre a hely láttán. Olyan érzésem van, mintha figyelnének, aztán a fény, a zene, és már bent is vagyunk... Úgy tűnik, vannak, akik cseppet sem féltik az életüket, én mindenesetre, udvariasan előre engedek mindenkit, aki haladni szeretne, majd az utolsók között lépek be a bálterembe. Emma szavaira felkapom a fejemet. Madárcsicsergés, bár nem hallottam, de sokkal szimpatikusabb, mint a folyosóról hallatszó gyengéd sóhajtozás... - A madárcsicsergés valahogyan az eddigi legbiztatóbb dolog, amit érzékeltem, engem érdekelne, hogy honnan is jön. - Kedélyes a hangom, bár, már némi feszültség is ott lapul benne. Még a pálcámmal is csak a figyelmem lekötéséért játszok az ujjaim között pörgetve, miközben besorolok Emma mellé. Isabella kérdésére viszont felvonom a szemöldökömet. - Úgy vélem, nem lenne a legbiztonságosabb felfelé indulni. Egy kicsit akár várhatnánk is, hátha felbukkan valaki... Ha valami vagy valaki mégis van fenn, biztos, hogy le fog jönni. - fordulok a lány felé, egyelőre egy tapodtat sem mozdulva az eddigi helyemről.
A zsupszkulcs mindenkit váratlanul ért, ezért nem csoda, hogy páran megijedtek. A mellettem álló lány, Minnie, is kicsit megrezzen, mikor kezét a kezembe temetem, de egyelőre nem foglalkozok ezzel. Mikor talpunk talajt ér, gyorsan bocsánatot kérek tőle és úgy tűnik, hogy nem fogja leharapni a fejemet. Amint talajt érünk, gyorsan körbenézek, és egy varázslatot indítok útjára, hogy megtudjam: van-e itt rajtunk kívül valaki. Az eredmény igen meglepő, ugyanis valahogy nem egyértelmű a dolog. Érzem, hogy van itt valaki… De mégse… - Öhm figyeljetek. Kerestem élő embert a birtokon, és elég furcsa eredményt kaptam. Mármint… Érzem, hogy van itt valaki, de… mégse. Vajon szellemek lennének? – szólok a többiekhez. Nem tudom, hogy éppen ki figyel, de kérdőn nézelődök, hátha valaki érzett már hasonlót, és hozzá tudja fűzni a saját tapasztalatait. Nem tudom, hogy a szellem jó lenne-e, de legalább meglenne a magyarázat, és nem kellene azon paráznom, hogy mikor kerül elénk egy se nem élő, se nem holt illető. A kastélyhoz érve az ajtó kitárul, Minnie pedig elég határozottan masírozik befelé. Fél füllel hallom Gemma varázsát és igyekszem elnyomni az iránta érzett unszimpatikusságot. Belépünk hát, követem a többieket, semmi kedvem odakint maradni egyedül. A bálterem is igen gyönyörű és valahonnan zeneszó is csendül, Emma azonban valamiféle kert jelenlétét vizslatja. - Nem kellene megnézni, hogy ki kukucskált ránk odafentről? – nézek a lépcsők felé, majd a többiekre kérdőn. Vajon lesz, aki velem tart? Ha jelentkezik 2-3 ember, akkor mindenképpen megindulok felfelé, ha nem, akkor inkább a zene forrását követem Amandine-nel.
Nem túlságosan izgat a Gemma és Isabella közötti adok-kapok, társnőm úgy vélem, hogy kellően meg tudja védeni magát. Nekem viszont muszáj olykor a mogorva álarcon túl néha playboyt is játszanom, hogy kellően megtévesztő legyek. Gemma tudja, hogy milyen vagyok valójában, de mások előtt mégsem tehetem meg, hogy felvállalom, hogy mennyire segítőkész, hősies alkat vagyok, hiszen másokat sodornék veszélybe. Emmára éppen ezért egy pillantáson túl nem vetek többet, észre sem véve Gemma meglepődését. Emma számomra amúgy is csöpög a sziruptól, na nem mintha valaha is párt akarnék választani. Stella hátsójának vizslatára is csupán kódolt génhiba volt, semmi több. Ám miután végére értünk ennek a cseppet sem ideillő romantikus drámasorozatnak, ideje körülnéznünk. A fellibbenő függönyre úgy fest többen is felkapták a fejüket, és ha már meghívót kaptunk, felesleges a küszöbön meghátrálni. Nem vagyok annyira paranoid, hogy máris védőbűbájt szórjak magamra, de a tömeg rémesen nyomaszt. Sokkal egyszerűbb lenne, ha én leszakadnék a csapattól, ám Gemma most az orgiára szavaz. Legyen. – Látom hát. Fel tudnék kapaszkodni némi mágiával, de kicsit se lenne feltűnő, ha néznek minket.. Akkor fáradjunk be. – Bólintok, és már elengedve Gemma kezét külön koncentrálunk. A külső romokat felváltja a benti rendezettség. Érdekes. Ám mintha a folyosókról némi sóhajtozás szűrődne be a fogadóterembe. Nem tűnik éppen elviláginak. – Gyere velünk akkor kicsi. A néni vigyáz rád. – Susogom hátra Amandine-nek. – Átöltözzünk? – Kérdezem Gemmától, hiszen ez is kérdés, na meg az, hogy Emma mit próbál sugallni, hogy merre menjünk.
