2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden diákot, aki levelet kapott, sötét, fekete boritékban vérvörös pecséttel lezárt levelet, ez foglalkoztat. A levél igazán szűkmarkúan bánt az információkkal, ugyanis mindenki csak arról kapott tudomást, hogy egy fényűző, klasszikus álarcos bálra kaptak meghívást, Nezabar birtokán. A gyülekező az udvaron van, este, pontban hatkor, ezen a délutánon.
Néhány jellegzetesség még is csak akad a papíron. A négy sarkában négy tárgy apró, kecses rajza van. Egy varázslógömb, egy diadém, egy pókmedál és egy ősi kard.
A megérkező diákokra furcsa feszültség telepedik, mintha a mai napon az udvar nem is az ő udvaruk lenne, mintha a levegőben az idő ősrégi, kissé poros és kesernyés málló pergamen szaga terjengene...
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-10-25, 18:34-kor.
Nem lassítok, nem is nagyon hallom meg most a többieket, hiszen Andrew életjelei gyengék és arra is lenne esély, hogy már haldoklik, vagy nagyon megsérült. Persze ezt a többiek nem tudhatják, de nem is várom meg, amíg rájönnek, miért sietek ennyire, csak rohanok és akkor eszmélek csak fel, amikor majdnem a fejemre zuhan valami és csak a pajzsbűbáj fogja vissza, amit persze nem én húztam fel. De épp csak egy pillanatra torpanok meg, ezúttal ez most nem érdekel, inkább koncentrálok és még gyorsítok is, jó eséllyel jóval gyorsabbra, mint az átlagos emberi futás, hiszen képes vagyok dolgokra, amikre eddig nem és amiket most nem tudatosan használok nagy riadalmamban. Mégis megtorpanok, amikor végre meglátom Andrewt és láthatóan jól van. - Hol voltál? Jól vagy? Ilyet máskor... - nem fejezem be a mondatot, mert tudom, hogy azt úgy se értékelné, ezért hát bár erős a késztetés egy ölelésre végül csak a kezébe nyomom a labdát, amit a törmelékek között találtam és ami egyértelműen őt illeti. - Ez a tiéd lesz. - bököm ki végül, jó eséllyel mire a többiek is beérnek minket, aztán már csak fel kell fogni mi is ez az ajtó a sok jellel és a többivel. Elég... furcsa annyi biztos és mintha mégis ahogyan ránézek valami motoszkálna bennem, ott van a nyelvem hegyén, csak ki kell mondani... - A... harcos. - csak úgy magától jön a szó, mintha tudnám ezt kell mondanom és ez meglepő annyi fényében, hogy mivé váltam a bátyámnak köszönhetően. Harcos... a harcosok nem rettegnek annyi mindentől, mint én vagy nekik is van gyenge pontjuk, csak képesek legyőzni? Idővel talán én is képes leszek rá? A kezem pedig közben önkéntelenül is vándorol a képre, ami valószínűleg ostort formáz, bár még ebben sem vagyok biztos, csak abban, hogy azt kell választanom.
Amandine szavaira elmosolyodik, és finoman megfogja a lány vállát, majd fejével int, hogy ideje menni. Ő is nagyon szívesen menne, haza, Griffhez, de még itt valamit meg kell vívniuk. Ahogy rohan, nagyon oda kell figyelnie, hogy mi esik vagy éppen nem esik rá, mit ugrik át, és hát nem egy nagy akrobata, de azért sikerül elkerülnie, hogy ne essen rá semmi, illetve ne zakózzon egy nagyot. Követi a patrónust, aki végül ahhoz a titkos kis úthoz vezeti őket. Ahol megjelenik Andrew is. Akkor úgy tűnik minden rendeződik, ám ekkor hallja azt a bizonyos hangot, és azt a mondatot, ami azért egy picit megüti. Aztán hirtelen minden rendeződik benne. Időben és térben mintha máshol lenne, egy szobában, egy sötét alakkal, elbeszélgetésen, aki mintha pont ugyanezt kérdezte volna tőle. Ahogy figyeli az ajtót, szemei végigpásztázzák a jelképeket, és a keze szinte ösztönösen indul meg az egyik jel felé, ahogy gondolatban belenéz az alak szemébe. Ujjai finoman megérintenek egy kígyós botot, amit egy háromszög keretez. - Az alkimista.. - súgja, és mintha nem is ő mondaná, mintha valahonnan nagyon mélyről jönne ez elő belőle, mintha ez lenne az igazi lénye. Akar a fene auror lenni, és jelen helyzetben törődik bárki azzal, hogy a többiek mit fognak mondani, és, hogy az apja, meg a család, meg Griff.. Talán csak a lány számít most, talán még ő se. Haza akar jutni, és ha ehhez az kell, hogy megvívja a végső nagy csatát, amiben megmutatja, ki is ő, akkor tudja, mit kell tennie. Érzi. Valahonnan nagyon mélyről.
Gemma rohan és rohan és rohan... Jacob nem talál tükröt, sajnos nem tudja akaratlanul követni Andrew példáját és tükörből segítséget kérni. A segítségek elfogytak, innentől arra kell támaszkodniuk, amit már megtudtak az elmúlt hetek alatt. És ez nem lesz könnyű. Isabella védelmezi Gemmát, ami nagyon hasznos, mivel az épület megmaradt részei, ahol szaladnak, folyamatosan remegnek. Majdnem lejátszódik az a jelenet, amiből kimenekültek nem rég, a probléma csak az, hogy most befelé futnak. Törmelékek, amiket bár ki tudnak kerülni, nagyon figyelniük kell. Egy nagyobb darab megcélozza a csörtető lányt, de mielőtt a fejének csapódna Isabella varázslata miatt lepattan. Nem lesz belőle baj, de talán kicsit észhez téríti. És végül egymásba találkoznak. A szaladás közben egyre mélyebbre kerültek, egyenesen a kiapadt föld alatti titkos forráshoz, amit az egyik csapat felderített már egyszer, ahol először találkoztak Laurával. Most viszont a patrónus egy titkos járatot mutat még lejjebb, ami egy ajtóba torkol, rajta a felirat. Mondd meg ki vagy, és érintsd meg jeled, ha úgy hiszed, készen állsz a végső küzdelemre. És ezzel a patrónus szertefoszlik, már csak Maurice labdája marad náluk. Az ajtón rengeteg véset van, kisebbek és nagyobbak, de mindenkinek egyet kell megérintenie, és mindenkinek különbözőt. A kérdés, hogy jót választanak-e, szóban és jelképben is.
Kissé hátrálok, ahogyan a lény életre kel, és magamban imádkozva sürgetem, hogy ha az ikertestvérem bármilyen módon is elérhető, akkor mielőbb megjelenjen. Úgy fest, hogy az angyalvámpírt teljesen félreismertem, mert megint engem véd a drága, de hát olyan vérben forgó szemei voltak az előbb, minden jó érzésű pszichopata letépte volna a fejét cserébe. Elszakítom pillantásomat az életre ébredő iszonyatról, hogy egy másikhoz forduljak segítségért. S a hangot meghallva fel tudok lélegezni. Egykori sötétebb felem még itt van, hogy ez egyszer, utoljára beszálljon a játszmába. - Hogy kik vagyunk? Arra a furcsa.. egykori lovagrendre gondolsz? – Ráncolom a homlokomat, aztán amikor a patrónus eliramodik, immár nem törődöm a Shawn-entitással, sem a vámpírangyallal, négyesével szedve a lépcsőket, futok utána. A pálca a kezemben, de tudom, hogy akár a saját testemet is használhatom fókuszként, ahogyan korábban Nicolasként megtettem. Kérdés, hogy belepusztulok, vagy sem. És lám, érzem Gemma közelségét, mindjárt itt van ő is. Vagy Bianca? Mindegy, ugyanaz! A kengurus csaj. Üvöltözni azért mégse akarok, elég a közös szív, az amúgy is jelzi nekünk a másik közelségét. Vajon ez az utolsó harcunk lesz együtt?
Kicsit azért megijedek, mikor az alak kiszáll a pálcából, de szerencsére úgy tűnik, a mi oldalunkon van. Ráadásul ő maga Maurice... Megfordul a fejemben, hogy vajon Andrewnak is van-e ikertestvére, és hogy vajon ez hogy működik, de sok idő nincs, hogy ezen töprengjek. - Persze, hogy nem vagyunk Nicolas meg mittudomén. Csak önmagunk vagyunk, nem? - Szeretném ezt hinni, de sajnos nem hiszem, hogy erre gondolt. - Lehet, hogy... lehet, hogy több életünk is volt? De akkor honnan tudhatnánk, hogy melyik a valódi, vagy az eredeti? Haza akarok menni... Nem akarok nagyon nyafogni, de baromira elegem van ebből az egészből. Egy régi életet elég nehéz feldolgozni, de csak a gondolat, hogy talán több is van... nem tudok, és nem is akarok ezzel megbírkózni. Jacobnak lehet igaza, azzal a közös maggal, de az tényleg azt jelentené, hogy több élet is van. Nem sokat tétovázom, természetesen követem a patrónust, ahogyan a többiek.
A furcsa kis labda igen különleges és biztos vagyok benne, hogy oka van annak, hogy pont most került elő és pont most találtunk rá. Megjegyzem, hogy nem ártana egy bűbáj, és mikor a legtöbbet és főként Gemma beleegyezik, elvégzek egy bűbájt. Elmondom az eredményt a többieknek és látom, hogy kicsit elgondolkodnak, ahogy én is. Egy teljes személy lenyomatát tartalmazza a labda, így ha azt használjuk, kétszer olyan erősek lehetünk. De vajon milyen erős volt az a személy? Maurice? Kiderül, hogy ő Nic... Andrew ikertestvére volt. Illetve pontosabban Nicolas ikertestvére, aki most Andrew és.... Kezdek kicsit belezavarodni, minden esetre a labda életre kel. Szinte tátott szájjal, támadásra készen hallgatom, amit a srác mond. Pontosan azok a kérdések jutnak eszembe, amiket Gemma ki is mond, miután a jelenés eltűnik, max nem feltétlen abban a sorrendben. Kik vagyunk mi? Azt már tudjuk, hogy kik voltunk. De hogy kik leszünk, ha egyszer visszatérünk az iskolába... Nagyon nehezen forog az agyam, mintha tömény mézzel lenne bekenve. Egyszerűen nehéz feldolgoznom ezt az egész idő-tér-sík dolgot. Amíg én agyalok, a többiek megindulnak, és nem leszek rest, én is követem őket egy pajzsbűbájt szórva Gemmára, hiszen úgy rohan, bármi baja eshet, ha nem figyel.
Seígít Amandine-nak felállni, és amikor a lány azt mondja, hogy jól van, akkor egy picit megnyugszik, és könnyebben hagyja ott, amíg Gemmának segít. Lassan derengenek az emlékek, szerencsére van, aki kisegíti, aki jobban ismerte.. Ő nem irtózik annyira ettől a labdától, és ahogy a jelenés előbukkan, már meg sem lepődik igazából. Furcsa neki az egész helyzet, de nincs mit tenni. Homlokát ráncolja, ahogyan a lény, jelenés, mágia átváltozik a patrónussá. - Talán, ha igaz, hogy a lelkek vándorolnak, van bennük egy ősi mag vagy forma, amit meg kell találnunk. Ami állandó. Ami a lényegünk.. amik mi magunk vagyunk.. vagy amikké válhatunk. - ha nagyon el akarna szaladni, azt is mondhatná, hogy minden bizonnyal istenek, vagy elővenne valami régi mitológiát, de inkább nem kísérletezik ezzel. A patrónus után ered, Gemmával, és valószínűleg a többiekkel, bírja a tempót. - Azért ésszel! - szól Gemmának, ahogy a lány futni kezd, de nem marad le. Szeme sarkából azonban tükröket kutat, hátha rábukkan valahol egyre, ami esetleg különlegesebb, vagy csak érez felőle valam vonzást.. vagy csak egy sima tükör.. mert ha talál, akkor megpróbálkozik valahogyan meglátni benne saját magát, valami mélyebbet.. Ha nem talál tükröt, akkor tervezi magában, hogyan és mit is tehetne. A tükrök mindig is átjárók voltak, és képesek mutatni valami többet. Hátha most is bejöhet.. elvégre, az emlékeik is onnan jöttek vissza, javarészt.
Bólintok Isabellának, nyugodtan varázsoljon, végül is igaza van ki kell deríteni mi ez a labda és nekem most az a fontosabb, hogy Andrew hol van, bár ott motoszkál bennem is, hogy ennek hozzá is köze lehet, igen Maurice-nak Nicolashoz, de valahogy nem ugrik be elsőre, csak amikor Amandine beszélni kezd, akkor ugrik be és kigyullad a kis villanykörte is a fejem felett. Így már értem és hát sokat nem is kell gondolkodnom, mert megjelenik a derengő jelenés és igen milyen ismerős! Egészen más így látni valakit, aki ott él az emlékeidben, mint csak gondolni rá és megpróbálni felidézni az arcát. Annyira furcsa ez az egész, hogy valamiféle előző élet is ott él bennünk, de biztosan nem csak számomra. Csak tartom a labdát a kezemben továbbra is és csendben hallgatom a jelenés szavait. - Ti értettétek? Hogy hogy kik vagyunk? Nem... mi vagyunk, de nem is akik voltunk? Akkor kik? - ráncolom csak a homlokomat, de nem is kérdés, hogy elindulok az elszaladt patrónus után, először csak lépésben, de aztán érzem, ahogy a szívem, mintha csak erősebbeket dobbanna... tudom, hogy jó irányba megyünk, egyszerűen érzem, hogy Andrew is valahol erre lehet. Nem csoda hát ha észre sem veszem, ahogyan gyorsítok a lépteimen, sőt a labdát a tenyerembe szorítom és egy idő után már futólépésben követem a patrónust, hiszen Andrewhoz vezet és ez azt jelenti most már biztosan, hogy életben van, de még mindig nem tudom, hogy jól van-e és nem azért volt olyan gyenge az életereje, mert megsérült.
Ahogy szépen lassan összeszedi magát mindenki, megindul a nyomozás az elveszett társuk iránt - és persze a gumilabda iránt is. Isabella elővigyázatosan rászór egy bűbájt, ami kimutatja, hogy ez a labda egy különleges mágikus fókusz, ami egy teljes személy mágikus hatalmát sűríti egybe, és akinél van, az így már "kétszer olyan erős". Ha lehet ezt számokkal mérni. Gemma és Andrew közötti összhang még annak ellenére is, hogy fogalmuk sincsen hol van a másik, tökéletesen működik. Mikor Gemma a kezébe fogja a labdát és kimondják Maurice nevét, egy alak - leginkább patrónushoz hasonló ragyogással - száll ki a labdából, szikrázó mágikus erőt hozva magával. Nem kell bemutatkoznia, bár egyesek hihetik azt, hogy Nicolas áll előttük, de nem, ez Maurice. - Már nagyon sok ideje várok rátok, hogy eljöjjetek. Egyszer már az életemet adtam ezért az ügyért, és most, amikor eljön az idő, a szellemem maradékát, minden mágikus hatalmamat tudom csak adni. Csak ti tudjátok életre hívni azt, amit ez a labda rejt, mindannyian, de ahhoz rá kell jönnötök arra, hogy kik vagytok. Nem Bianca, nem Nicolas, nem Jack, nem Mila és nem is Ariana (+NJK-k, nem sorolva). Meg kell találnotok a kúria magját és ki kell irtanotok, mielőtt végleg elszabadul. Többet nem segít, átalakul Maurice patrónusává és elszalad egy bizonyos irányba...
[Shawn, Laura, Andrew]
A könyv tehát Shawnt már nem tartja vissza, így mikor egy hatalmas, sötét lény "kel ki" a testéből, mindent elborít a borzalmas pusztító mágia. Laura újra kitárja a szárnyait és pajzsvarázslatot szór magára és Andrew-ea, hogy megmentse a fiút, bár láthatóan nem érti, hogy mit keres a tükörnél. Pedig milyen igaza van... Nagyon is igaza. - Már nagyon sok ideje várok rátok, hogy eljöjjetek. Egyszer már az életemet adtam ezért az ügyért, és most, amikor eljön az idő, a szellemem maradékát, minden mágikus hatalmamat tudom csak adni. Csak ti tudjátok életre hívni azt, amit ez a labda rejt, mindannyian, de ahhoz rá kell jönnötök arra, hogy kik vagytok. Nem Bianca, nem Nicolas, nem Jack, nem Mila és nem is Ariana (+NJK-k, nem sorolva). Meg kell találnotok a kúria magját és ki kell irtanotok, mielőtt végleg elszabadul. Többet nem segít, átalakul Maurice patrónusává és elszalad egy bizonyos irányba... Laura nem tud teljes erejével figyelni, mert hiába minden hatalma, Shawnban nem egy mágus, hanem ezernyi elszívott erő költözött a kúrián keresztül, de annyi kitelik tőle, hogy oldalra kiáltson. - Szaladj és kövesd!
Ha elindul Andrew és Gemma a mutatott irányba egyre erősebben kezdik el érzékelni egymást.
Kijutunk a kúriából, de ahogy a talpan puha, és valamilyen szinten biztonságon füvet ér, el is veszítem az eszméletemet, hogy azátn jó pár percig ne is térjek magamhoz. Talán ennyi kell a szervezetemnek, hogy újra készenlétbe legyen, hogy újra tudjak harcolni, ha kell. Amikor kinyitom a szememet, pislogok néhányszor és igyekszem azonosítani a hangokat, az emlékeket, hogy hol is vagyok, mi is történt és gyorsan összerakni a puzzle-t, hogy hol is vagyunk és miért. Lassan felülök. Kicsit lüktet a fejem, a lábam is fáj, de úgy érzem, hogy még harcra képes vagyok. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan erő miatt úgy érzem, hogy több az energia és az erő bennem, mint eddig. Bizonyára a hely teszi... Körbe nézek és csalódottan állapítom meg, hogy Andrew nincs velünk. Sejtem, hogy valami különleges kapcsolat van közöttük Gemmával, ezért nem lepődök meg, hogy a lány a romok között kutat. Amandine kérdéseire sétálok én is oda a romokhoz, pálcával a kezemben. Bármi kijuthatott a romok közül, bár sajnos úgy tűnik, hogy Andrew nem... A kérdésekre kérdőn Gemmára nézek, majd a kezében lévő kis labdára. Egy labda? Hogy mi? - Nem kellene megvizsgálni, hogy nem-e sötét mágia, vagy ilyesmi? - vetek fel egy kérdést, és hogyha engedik és bólintanak rá, akkor elvégzek egy feltáró varázslatot, hogy kell-e tartani a labdától, vagy pont hogy a segítségünkre érkezett ide.
Megkönnyebbülök, amikor Emma és Bella mindketten magukhoz térnek, és nem csak azért, mert Emma így el tudja kezdeni gyógyítani a sebeimet. Elég volt Andrewt elveszteni... persze még nem biztos, hogy halott is, de nem valami bíztató a dolog. Ha pedig ő él, akkor Laura és Shawn is, minden bizonnyal... Jacob hirtelen megjelenik mellettem, és még kicsit erőtlenül felmosolygok rá. Furcsa, hiszen egyébként is kedveltem Jacobot, még ha nem is voltunk annyira közeli barátok, és egy háztárs közelsége megnyugvást adott. De most már emlékszem Jackre is, és tudom, hogy mennyire közel álltunk... álltak, Arianával. - Jól vagyok. Azt hiszem... - Kicsit még nehezen állok fel, de Emma gyógyítása működött, így rá tudok állni a lábamra. Közelebb ballagok Gemmához, így a szavait is elkapom, és Jacob válasza után bólintok. - Nicolas testvére... Ikrek. Jóban voltam... egyikükkel. Vagy mindkettővel. Nem tudom. Mi az a labda? Csinál valamit? Megpróbálod eldobni? Csak ne veszítsd el. - Nem emlékszem tisztán, és zavartan fintorgok, ahogy próbálom felidézni, hogy történt minden. Én is kutatok a romok között, hátha találunk valami mást, valamit, ami elvezet Andrewhoz.
Kezdem nem túlzottan érteni a dolgot, ugyanis a két ellenség most közel sem tűnik ellenségesnek, legalábbis az angyalvámpír megmentett, igaz, be is börtönzött magukkal együtt. Akkor mégiscsak a kúria lenne a gonosz, nem is ez a páros? Ők végülis egykor a barátaim voltak. Megállok a könyv tépkedésével, láthatóan Laura sem tudja, hogy mit kéne tenni. Az emlékképek mint a folyó, elsuhannak mellettem, s a régmúlt homályából egyetlen szó buggyan a számra. - Maurice.. – Az ikertestvérem, akivel olyan életet éltünk, amely egyikünk sem tett teljessé, de legalább tudtuk egymás hátát védeni. Végül a nezabar utolsó évében abban a pillanatban, amikor minden veszni látszott, a sötétebbik felem az életét adta értem. Különös véletlen, hogy ezúttal a szívemen egy lánnyal kell osztoznom. Most én adjam az életemet valaki másért? Egy igazi hős megtenné, végtére is itt maradtam. De nem, a megoldás most nem biztos hogy ez. Körülnézek, hátha van a szobában tükör, mert bár már visszakaptam az emlékeimet többé-kevésbé, de mi van, ha Maurice sötét lelke még mindig itt kóborol a kúria romjai között, amely végül a sírboltja lett? Ha találok tükröt, akkor elé lépek, és kimondom a varázsszót. - Abrakadabra! – Segíts, segítened kell, még egyszer utoljára, hogy a kúria végleg összeomoljon, s a társaink, főleg Gemmával az élen, megmeneküljenek. Hogy az a valami, ami Shawn testét feszíti legbelülről, el tudjon tűnni a homályban.
Amikor látja, hogy felkelnek az ájultak, és nagyjából mindenki ébren van, akkor szinte azonnal Amandine mellett terem, és a lány lábát figyeli, majd annak arcát. - Mi a helyzet, kicsi lány? Megmaradsz? - vizslatja hol az arcát, hol a sérüléseit, miközben érzi a furcsa, kettős, feszítő érzést, amitől nem tudja, hol és hogyan is van jelen Shawn, és mennyire ő az, és mennyire valami energia, de érzi, hogy a tér és idő hálóját lassan kikezdi, de valami azt súgja neki, ne féljen.. Így inkább háztársát figyeli, és próbál rá koncentrálni. - Remélem sejted, hogy nélküled nem megyek tovább. - mosolyog, majd kacsint rá, aztán hallja, meg látja is, hogy Amandine figyelme elkalandozik a kőfejtő griffendéles lányra, így a fiú felkel háztársa mellől, és puszta kézzel mozdít el pár romot. Nem akar mágiát használni, és nem is akarja tulajdonképpen elsietni a dolgokat, hiszen éppen oda akarnak betörni, ahol Shawn és a furcsa erő is van, ha még ott vannak, de azért igyekszik a maga fizikumával segíteni. A labdára és a névre eltöpreng. - Ismerős név.. ha jól emlékszem, Nicolassal kapcsolatos.. azaz Andrew-val, de több nem jut eszembe. Azt hiszem, nem voltunk annyira jóban. - néz sajnálattal a lányra, mert ő maga nem tudja hirtelen hova tenni mindezt. Sajnálja, hogy így nem tud segíteni.
Amandine szavait nem igazán hallom meg, jó eséllyel most szinte semmi sem jut el hozzám a külvilágból, csak próbálok a romok között kutatni. Hogy együtt kellene maradnunk... logikus, de most nem igazán érdekel a logika. Próbálok koncentrálni és megtalálni őt, amikor a romok között semmit sem találok, akkor mágiával, a szívemre koncentrálva, pszionikus mágiát használva, szinte mindent, ami csak a tarsolyomban van kipróbálok, hátha valamiféle irányt legalább érzékelek, hiszen túlságosan gyenge a jel, abban sem lehetek biztos, hogy él, vagy ha igen talán már csak alig, hát persze, hogy nem állok le. Azt is alig veszem észre, hogy Jacob megpróbál segíteni nekem, hogy együtt kutat velem a romok között, csak azt veszem észre, hogy előkerül a labda. Értetlenül pillantok rá, hiszen semmi köze sincs Andrewhoz, csak pár pillanat múlva nézek oldalra Jacobra, amikor már meg tudok szólalni. A kezemben tartva a kis labdát állok a romok között. - Maurice... mond neked valamit ez a név? - az emlékeim között kutatok, azaz Bianca emlékei között, de a többiek is hallhatják a szavaimat, már aki egyáltalán magához tért idő közben.
Jacob érzi, hogy a ketrec tart, de Shawn valahogy még is... pislákol. Mintha térben és időben elmozdult volna, de még is ugyanott lenne, eléggé kusza az érzet. Együttes erővel sikerül helyrepofozni a két sérültet, és Emma ahogy magához tér, köszönömöt rebegve azonnal elkezd gyógyítgatni mindenkit, aki nagyon szörnyen néz ki, de persze azért nem két pillanat mindez. Hosszú percek telnek el mire mindenkit felgyógyít, és Gemma kétségbeesetten kutat a törmelékek között. A különleges kapocs, ami közte és Andrew között feszül, most nagyon gyenge, valóban nem lehet biztos abban, hogy a fiú átengedte neki az életét, vagy tényleg itt van valahol a romok között. Még is ahogy kutat ott, oldalra dobálva a hatalmas törmelékeket egyszer csak egy furcsa tárgyra figyel fel. Egy gumilabdára, ami nagyon nem illik ide. Amikor rápillant egyetlen név ugrik be róla neki: Maurice.
[Shawn, Laura, Andrew]
Nem volt nehéz hátramaradnia, hiszen megvárta, míg mindenki távozott, egy igazi hőshöz illően. Most viszont itt áll a két "ellenségével szemben", társak nélkül, és miközben a szőke vámpírangyal regenerálódik, ráveti magát Shawn mágikus könyvére. - Ne, ne csináld! - kiáltja a szőke lány, mikor a könyv kikerül a mágus kezéből és Andrew elkezdi elpusztítani. De miért hallgasson a lányra? - Azt a könyvet én adtam neki, hogy kontrollálja a kúria végtelen őrületét, ahogy a támadásokat is magába nyeli. - magyarázza, elkínzott, elfúló hangon, aztán egy gyógyítás múlva kihúzza magát egészen, jobbára felgyógyulva. A szemében a vívódással a szőke fiúra néz. Hogy eközben mi történik Shawnnal? A szemei, amik eddig le voltak hunyva, az átalakulásra koncentrálva, kipattannak, és egy dühös sziszegés hangzik fel a szájából. Sötét energia fogja körbe, látható és érezhető is, és az alakja egyre csak növekszik és növekszik... A könyvnek van hatalma, de inkább csak hátráltatta az átalakulásban... Eddig.
Még engem is meglep, amikor a bűbájom sikeresen csapdába ejti Laurát, de nem sok időm van ezen gondolkozni, hiszen futni kell. Hiába pillantgatok vissza, hiszen Andrew lemarad, és épp ahogy kiérünk, felrobban a kúria... Valaki sikít, és eltelik néhány másodperc, mielőtt rájövök, hogy én vagyok az. Gyorsan a szám elé kapom a kezem, és megszeppenve meredek a romokra. De mi lesz így Andrew-val...? Több helyen is vérzek, de ez valahogy eltörpül a sokk mellett, és egyelőre alig veszem észre a fájdalmat... Ami nem feltétlenül jó, hiszen így nehezebb megítélni, mennyire komolyak a sebek. Valahogy az eljut az agyamig, hogy Emma a gyógyító, így kicsit remegve roskadok le mellé. Amíg Jacob Bellát keltegeti, addig én egy bűbájt mormolok, vizet fröcskölve Emma arcára, hátha ettől felébred. - Gemma! Ne menj messzire, együtt kell maradnunk! - kiáltok utána amennyire tudok, de egyelőre túl nehéz lenne felkelni a földről.
Akár kettesével, vagy négyesével is védhetném a lépcsőket, de az angyalvámpír besegít, mivel a dezintegrációs robbanás idő előtt beindul, amit nem értek ugyan, de benne volt a pakliban, hogy ha húznom kell, akkor bizony rövidet fogok húzni. Kikukkantanék a tollak közül, és hitetlenkedve meredek a kettősre, miért akarna ez a Laura megvédeni, ha egyszer az ellenségem? Egykor társak voltunk, vállt vállnak vetve, mindketten vámpírként, de az viszont nincsen meg, hogy miért távolodtunk el egymástól. Talán ő nem tartott velünk, s oly sötét tudásra tett szert, hogy teljesen elfeledte egykori önmagát, és csak most, a vég küszöbén kezdi megérteni, hogy ki is voltam valamikor. Felderenghet számára, ezért is ment meg.. Vagy ha már el kell pusztulnia, akkor engem is magukkal ránt? – Mi a..? – Kérdezem értetlenkedve, feléjük fordítva ismét a pálcát, de valahogy nincs szívem halálos csapást bemérni, még akkor sem, ha a fiúból valami láthatóan kikel. Miért kellett visszamaradnom? Odapattanok, és megpróbálom kiragadni kezéből a könyvet, hogy ha sikerül, egyesével kezdjem kitépkedni a lapjait, bármit is foglaljon magában..
Légmágusi képességeim erősebbek, mint gondoltam, és szinte megdöbbenve pislogok és figyelem, ahogy Laurát csak úgy ráncigálja és dobálja az a hatalmas széllökés, ami felé küldök. Hamarosan már a járatban van, Amandine pedig szerencsére gyorsan reagál és mielőtt az angyal kijutna, falat emel elé. Még halljuk a Nem! üvöltést, de nem foglalkozok vele. Gemmára nézek, miután meghallom fejemben a hangját és hangosan kiabálom a tervemet. Nem nagy dolog, és nem is tudom, hogyan is kivitelezhetnénk, de úgy sejtem, ez a legjobb, ha elpusztítjuk, felrobbantjuk a kastélyt. Andrew is egyet ért, azonban neki még dolga van. Shawn egyelőre nem nagyon reagál a jelenlétünkre, csak változik, Laura bezárva, úgyhogy itt az idő a menekülésre. Nem nagyon figyelem, hogy ki jön utánam, ki marad ott, csak rohanok kifelé, közben erőt gyűjtök a robbantáshoz. A koncentrálás miatt nem nagyon figyelem, hogy merre is van a kijárat, és hogy mi történik körülöttünk, de az rémlik, hogy már omlik össze a kastély. ~Biztosan valaki már elkezdte...~pillantok hátra, és ekkor botlok meg egy lezuhanó kődarabban. Előbb hallom a reccsenést, majd érzem a hihetetlen égető fájdalmat. Felvisítok és a lábamhoz kapok, majd elesek, felsértve végtagjaimat. De egyelőre a lábamra koncentrálok és az omladozó kúriára. ~Itt fogok meghalni.~fészkeli be egy gondolat a fejembe magát, de szerencsére nem vagyok egyedül. A többiek segítenek, valaki talpra ránt, és érzem, ahogy átkarol. Összeszorítom a fogamat, és az utolsó erőfeszítésemmel sietek kifelé, hogy még több kő ne zúzzon szét minket. Nem figyelem, hogy ki van velünk, ki az, aki segít. Amint kijutunk a kúriából és távolabb megyünk az előtte elterülő réten, fáradtan, fekete karikákkal a szemem előtt rogyok össze. Még a távolban érzem a fájdalmat, hallom a robbanást, de végül elnehezülnek a pilláim és ájultan rogyok a puha füvön, a romok között.
Jacob jól teszi, hogy megpróbál odafigyelni rám, mert amikor Andrew az őrült tervvel áll elő és azt várja, hogy hagyjam ott... hát őszintén szólva nem igazán akaródzik. Utolsóként távozom, jó eséllyel csak a noszogatás hatására. Ha rajtam múlna akkor egyszerűen maradnék. Így látom, hogy a többiekkel mi történik előttem, akinek tudok segítek legalább eljutni a kijáratig, de aztán már nem azzal foglalkozom, hogy vajon ki ájult el, hogy ki van a földön, hanem a kijáratot szuggerálom, mint úgy nagyobb lenne az esélye annak, hogy Andrew előkerül és utol ér minket, de nem jelenik meg, hiába várom, hiába reménykedem, hogy végre megjelenik, ha már azt mondta, hogy követni fog minket. Az épület lassan darabjaira hullik és összeomlik mögöttünk, de Andrew sehol. Automatikusan nyúlok a mellkasomhoz, szinte várom, hogy itt a vég, de nem történik semmi. Nem esem össze, nem érzem, hogy elgyengülnék és ennek két oka lehet. A másodiktól valószínűleg itt helyben kiborulnék, ezért arra nem akarok gondolni. Andrew már nem egyszer elmondta, hogy megtenné... feláldozná magát, hogy én éljek, ki tudja, hogy nincs-e valamiféle időzített mágiája, hogy amennyiben itt a vég odaadja a szíve másik felét is és ő vállalja önként a halált. Mi van, ha az előtt, hogy az épület ráomlott meg is tette? Mi van, ha...? De azt éreztem volna nem igaz? Tudnám, ha a szívem egész lenne. Egy pillanatig megpróbálok koncentrálni, hogy vajon érzékelem-e őt, pszionikus mágiával, a közös szív segítségével, az energiáit az épületből, akárhonnan a távolból. Lehunyom a szememet és most mindenki mást kizárok, csak próbálom behatárolni, hogy hol lehet. - Nem jutott ki... de... de valahol... lennie kell. - csak szinte magam előtt motyogom a szavakat, ahogyan elindulok az épület felé. Ha valamit érzékelek, hogy Andrew hol van, ha bármit is sejtek, akkor arra indulok, nem igazán törődve most senkivel, vagy semmivel, mert megsérülhetett, csak ha távol van nem érzékelem, de ha távol van én is gyengülni fogok. Ha viszont közel, akkor gyorsan megtalálom. Ha pedig fogalmam sincs hol van, akkor egyszerűen a épület romjait próbálom meg eltakarítani az útból, bármennyire is képtelen ötletnek tűnik is ez a romok méretét látva.
Hallja a fejében Gemma szavait, amik még jobban inspirálják arra, hogy összegyűjtse az erőit,és ahogy repedezik Shawn bőre.. mintha a régi emlékkép súgna neki, mit is kell tennie, és úgy néz ki, hogy sikerül magából egy jó adag mágiát kirobbantania. Aztán hallja Andrew kiabálását, és először fogalma sincs, hogy a fiú mit tervez éppen, vagy mire készül, de ráhagyja, nagy munkának tűnik, nem vitatkozik. Megindul a csapattal, ha szükséges, akkor Gemmát ösztönzi,hogy jöjjön, most nem maradhat idebent. Aztán hallja a robbanást, és csak jobban fut, meg sem áll, amíg ki nem ér a veszélyes zónán kívülre. Az ájultan összezuhanó lányokhoz ugrik, hogy elkapja a fejüket, illetve valami kényelmes pózba tegye őket, ha elájultak, akkor úgyis mindjárt ébrednek. Közben szemeivel a két ébren lévő lányt nézi, Gemmán hosszabb ideig időzik a pillantása. - Shawnt még tartja a ketrec, egy darabig.. de már alig érzem. - igen, ez az egyetlen biztató dolog, amivel szolgálhat. Mivel azonban kvázi biztonságban érzi magukat, inkább a két lánnyal foglalkozik, hátha fel tudja őket ébresztegetni, hogy mielőbb elinduljanak innen.
Jacob nagyon ügyesen logikázik, ha a személyre nem lehet hatni, akkor a környezetére kell, így Shawn "átalakulása" jócskán lelassul, még ha tudja is a fiú, hogy bebörtönözni nem tudná sokáig, csak kicsit lelassítani. Bella erőteljes széllökésekkel csapkodja Laurát egyre mélyebben a járatba, és az angyalvámpír a számításaiknak megfelelően hátrál, de amikor Amandine egy falat emel, akkor az utolsó pillanatban még látják, hogy előre lendül és megdöbbenve próbál kicsusszanni a bűbáj előtt... Nem sikerül, már csak rácsapnia a falra és egy hangos NEM szűrődik át a túloldalról. Tudhatják, hogy nagyon nem így tervezte. Gemma továbbítja az üzenetet mindenkinek és Andrew egy hihetetlen nagy lépést határoz el, és csinál is meg néhány pillanat leforgása alatt. Jacob démonketrece valamennyire tart és Shawn az átalakulására koncentrál, így képtelen akadályozni a fiú tetteit, de ahogy mindenki elkezd rohanni és Andrew hátramarad... Valami elromlik. A mágia olyan mértékben szakítja ki az életerejét, hogy hiába érzi, hogy indulnia kéne, nem elég gyors és a robbanás amit elő akart idézni idő előtt indul be.
Jacob, Gemma, Bella, Amandine, NJK Emma
Mindenki más kijut, Jacob még nagy távból is képes Shawnt bent tartani, még akkor is érzi, hogy Shawn még bent van, amikor mindenkivel együtt rohan kifelé. Menet közben Bellát és Emmát nagyon csúnyán elkapja egy zuhanó oszlop, és Bellának a lábát, Emmának a vállát töri el, de nagy nehezen kijutnak ők is - hála Bella légmágusi képességeinek és Emma gyógyító és vérfarkas mivoltának, de mind a ketten ahogy kiérnek, elájulnak a kimerültségtől -, míg Gemma és Amandine épp hogy néhány vérző sebet szerez. Kint konstatálhatják, hogy a kúria összeomlik, hogy két lány elájult, kettő sérült, Jacobnak kutya baja... és Andrew nincs sehol. De korai a pánik, Gemma még él, és ez azt jelenti, hogy Andrew is, ugye?
Andrew, Laura, Shawn
Éppen a robbanás előtt töri át Laura Amandine falát és hatalmas, most éppen aranyosan szikrázó szárnyait kiterjeszti és Andrewt Shawn mellé rántva mindkettőjüket befedi és oltalmazza a lehulló törmelékek és a hatalmas elszabadult mágikus energiák elől. Percekig csak annyit érzékelnek, hogy minden irányból taszítja őket az ártó erő, de Laura kitart és öt perc múlva, teljesen elvágva a többiektől, egy ismeretlen helyen találja a fiú magát, még mindig Laura és Shawn társaságában. Előbbi vérzik, rengeteg helyen, szárnya és több csontja is törött, de továbbra is öleli Shawnt, aki még mindig egy furcsa, átváltozás alatti állapotban van, éppen nem tudva a környezetéről. A teste dagad és feszül és szétrobbanni készül a sötét energiáktól, a kezében fénylik a sötét könyv... és sértetlen.
Laura könnyedén eltéríti a varázslatokat, így nem tudjuk meg, hogy egyáltalán hatottak-e volna rá. Nem néznek ki túl jól a dolgok... Majd pedig elkezd behátrálni a járatba, mintha menekülne, és igazából nem is bánom. Menjen is, vissza se jöjjön. Hirtelen Gemma hangját hallom a fejemben, ami elég, hogy lesokkoljon, de ahogy ijedten körbepillantok, úgy látszik, a többiek is megkapták a furcsa üzenetet. Bezzeg Isabella hangját alig hallom, csak az utolsó kiáltás éri el a fülemet. Visszabólintok neki, és a pálcámat felemelve, ahogy Isabella belöki Laurát a lyukba, megpróbálok egy bűbájjal falat vonni a járat szájához. Ekkor veszem észre, hogy Nicolas... Nem, nem Nicolas, Andrew... Andrew miféle sötét mágiához nyúl. Emlékszem, ebben a régi életben több barátom is volt vérmágus, olyanok is, akik most nincsenek itt... Nem taszít annyira a dolog, mint amennyire kellene, de tudom, hogy veszélyes. Mégis, Nicolast nem féltem. (Nem, ő Andrew... ugye?) Kifelé veszem az utat, sietősen, de mégsem rohanok ki esztelenül - valami mégis visszahúz, és folyton magam mögé pillantok, hogy lássam, Andrew követ-e minket... na meg persze hogy mindenki más kijut-e.
Szinte pont ugyanazt akartam volna mondani, mint a háztársam, így csak egy vigyorra futja tőlem. Így, hogy szembenállunk a két főgonosz ellen, akik egykor tönkretették az életünket, s most ismét ez a sorsunk próbája, végignézek a társaimon, mintha egy ostoba mugli szuperhősös film akciócsapata lennénk. Már csak valami csúf egyenhacuka hiányzik rólunk. A sors iróniája, hogy a szüleim halála miatt éppen ilyen végzetet szántam magamnak, hogy névtelenül segítek másoknak. Most megtehetem az arcomat felvállalva, kiállva a társaimért. – Esetleg szólíthatunk papának? – Replikázok, ha már ilyen ősöreg lénynek gondolja magát. Elhatol a tudatomig Gemma látomása, s Isabella verbális megerősítése is. Igaz, ha a kúria mint önálló entitás kel most életre a fiú testében, akkor az egész épületet elpusztíthatnánk. A pálcámmal sebet ejtek a kezemen (Gemma is érzi a fájdalmat), s magam körül vérkört rajzolok, felhasználva az egykori sötét mágiát, amivel Nicolasként éltem. - Menjetek, futás, kintről kezdjétek bombázni a kúriát! Te is! – Szólok Gemmának, felhasználva az ötletüket tovább is fejlesztem azt. Én sem szándékozom itt pusztulni, de a varázslat időzített, és még be kell fejeznem. Remélem, hogy a többiek átlátják, hogy most menekülniük kell. Nem tudom őket fedezni, tehát nekik kell saját magukat. Ha mindenki kint van, akkor kilépek a vérkörből, és a belsejébe minden eddiginél puszítóbb dezintegrációs robbanást idézek. Aztán futok utánuk, már ha eltűntek előlem. A vért csorgatom magam után futóléptekben. Amint kiérek, meggyújtom „kanócot”, azaz a vérfolyamot.
Az átok valamilyen szinten használ és furcsán oldalra pillantok, mikor ugyan az az átok harsan mellettem és csapódik Laurának. Illetve csak csapódna, ha nem lenne a kezében az a fene nagy fegyver, amivel úgy tűnik, hogy kivéd minden támadásunkat, lyukat robbantva ezzel a falba. Furcsa járat nyílik meg mögötte, és Amandine-re nézek. - Intézzük el! - tátogom, remélem, hogy a nagy robajban a lány érti is, hogy mire gondolok. Vetek egy oldalpillantást Shawn-ra és a többiekre és én is meglátom, hogy mennyire furcsán néz ki a srác. - De gyorsan... - motyogom ezt már csak magamnak, nem tudom, hogy a Mardekáros lány mennyire hallja a hangomat. Laura után indulunk, és ahogy támad, igyekszem a furcsa elementalista erőmet végre felhasználni, és egy széllökéssel belökni őt a járatba. - Zárd be! - kiáltom oda Amandine-nek, hogy emeljen falat, vagy valami hasonlót, és had ragadjon be Laura a lyukba. Közben lágyan és nem túl erősen, de hallom Gemma hangját a fejemben. A fejemben?! Kicsit megtorpanok és a lányt keresem a tekintetemmel. Meg is látom egy kicsit hátrébb húzódva. Lassan felfogom az üzenetét és körbe nézek a teremben. A Kúria maga gonosz? - Kintről kell felrobbantani! - kiáltok Gemmának, nem gondolom, hogy én tudnék ilyen elme üzenetet küldeni.
Hiába próbálkozunk úgy tűnik a fiú, vagy a könyv erősebb nálunk. Ám én is meglepődöm, amikor a bőre repedezni kezd, mintha tényleg nagyon nem lenne rendben valami vele és igen kezd motoszkálni bennem az a kellemetlen gondolat, hogy így is van. Talán Shawn, akire emlékszem már nem is létezik, talán csak a testét foglalta el a lény... De ezt még sem kiabálhatom csak úgy bele az éterbe, ezért megpróbálok gondolatban üzenni a többieknek. Hátrébb húzódom és ezúttal nem támadólag varázsolok, még ha tudom is, hogy ezzel talán bajba kerülök majd, hiszen ha nem támadok és nem is védekezek... de most mégis másra fordítom az erőmet. Szépen igyekszem mindenkihez intézni a szavaimat gondolatban szigorúan. Ha mindenkinek nem tudok üzenni, akkor elsősorban a két sráchoz szólok, hiszen ők támadják Shanwt, mint én, de ha megy akkor mindenkihez. ~A kúria gonosz, eszembe jutott... valamiféle régi emlék. Egy sötét lény uralja a helyet és Shawn testét is. Talán el se tudjuk pusztítani, de... ha nem hát bezárhatjuk és elpusztíthatjuk az egész helyet.~ Persze ezzel ha jól sejtem össze kell hangolnunk a támadást, mert ha most elkezdjük a kúriát bombázni az nem biztos, hogy elég és egyébként sem túl hatékony. Valamilyen pusztító erejű varázslat kell, akkor amikor bezártuk a lényt, hogy lehetőleg együtt pusztuljon az épülettel.
