2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden diákot, aki levelet kapott, sötét, fekete boritékban vérvörös pecséttel lezárt levelet, ez foglalkoztat. A levél igazán szűkmarkúan bánt az információkkal, ugyanis mindenki csak arról kapott tudomást, hogy egy fényűző, klasszikus álarcos bálra kaptak meghívást, Nezabar birtokán. A gyülekező az udvaron van, este, pontban hatkor, ezen a délutánon.
Néhány jellegzetesség még is csak akad a papíron. A négy sarkában négy tárgy apró, kecses rajza van. Egy varázslógömb, egy diadém, egy pókmedál és egy ősi kard.
A megérkező diákokra furcsa feszültség telepedik, mintha a mai napon az udvar nem is az ő udvaruk lenne, mintha a levegőben az idő ősrégi, kissé poros és kesernyés málló pergamen szaga terjengene...
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-10-25, 18:34-kor.
Mikor Jacob hirtelen elkapja a kezemet, majdnem reflexből felpofozom, de még épp időben megállítom magam. Nem mintha bántani akarnám, de elég húzós esténk volt, ne nyúlkáljon csak úgy a semmiből, mint valami... nem is tudom, zombi, vagy rémlény. - Nem egyedül megyek, hanem Isabellával. - Mondjuk nem hiszem, hogy ez sokkal jobb, de csak nem fogunk még valami rosszba belefutni... valamikor a kúriának is kell egy kis szünet. Isabella hangneme viszont egyáltalán nem tetszik, mintha ő lenne itt a nagy hős, míg mások csak pihengetnek. Mintha nem érdemelnénk meg. - Oké, oké, elég lesz. Már mondtam, hogy megyek, nem? Azon kicsit meglepődök, hogy Jacob is jelentkezik, de hogyha úgy gondolja, hogy elég jól van, akkor legyen. Csak nehogy nekünk kelljen majd visszacipelni, ha összeesik. - Te megtaláltad az emlékeidet, vagy mit? - kérdezem a háztársamtól, hiszen Isabelláról tudom, hogy a válasz negatív. Ott voltam vele, se ő, se Andrew nem talált semmit... és én sem futottam bele újra a szőke lányba. Készülök, hogy kövessük Isabella patrónusát, de nem egészen úgy sül el a dolog, mint ahogy kellene... - Wow! Azt hittem, a patrónus csak nagyon durva érzelmi behatás után változhat meg... nem szabadna nekik ilyen könnyen alakot váltaniuk. Lehet, hogy... a régi életedre reagál? - A többiekre pillantok, hogy mit gondolnak, de nincs más hátra, akkor kövessük a macskát. - Na gyerünk, a végén még lehagy.
Végtére is mindegy, hogy gondolom, azt úgyis megtartom magamnak. Amandine rábólint a dologra, több időt a kérdésre nem vesztegetek, hanem visszaevickélek Gemmához. Ő itt most a fontos, és azzal a szemponttal próbálok most nem foglalkozni, hogy kiben mennyire marad meg, hogy Gemmával szoros a kapcsolatunk. Nem szerelmi, de attól még szoros. És éppen ezért buzgón remélem, hogy ami itt van, az itt is marad, hiszen nem akarom, hogy bárki is tudja, képes vagyok a kötődésre, mert akkor nyilvánvalóvá válna, hogy ki vagy mi a gyenge pontom. Ha Amandine tudná, hogy valójában milyen segítőkész is vagyok, mennyire szívemen viselem mások sorsát.. De nem, egyszerűen nem adhatom ki magamat, a szüleim elvesztése után mást már nem tudnék elviselni. - A múlt.. de még mindig ilyen lila a hajad. Nem mondom, elég extrém, de mi van, ha tovább változol? – Könyökölök Gemma ágyára, ahogyan próbálunk magunkhoz térni a sebesülésekből. Hiába a sok étel és ital, nem bizhatunk semmiben, ami itt jelenik meg előttünk. Ha mást nem, akkor előkapok valami háztartási bűbájt, amivel lehet valami alap élelmet hívni a levegőből, amolyan terülj asztalka szinten, ám az hosszútávon nem laktató, előbb-utóbb kénytelenek leszünk valódi élelem után nézni. Ha valaki meg akar minket ölni, akkor azt közvetlenül teszi, nem ilyen mérgezéssel. Bár.. ezek a különös tükrök is.. nem tudom, hogy pontosan mi a céljuk, az emlékek honnan jöhetnek? Gemma külsején túl nem látok rajta érdemi változást. - Miben segít? Nincsen gond az emlékeimmel. Sőt, felejteni talán jobb lenne.. – Emelgetem a vállamat, ahol Emma bekötözte, sajog még rendesen, de a griffendéles gyógyító lány egész ügyes fércmunkát végzett. Érzem, hogy Gemma életereje lassan visszatér, a szívdobogása is kezd normalizálódni, már csak regenerálódnunk kell. – Hogy fogunk innen lelépni? – Valamilyen tervre volna szükségünk, de a mardekáros különítmény megindul kifelé a többiek nyomában Isabellával, én viszont maradnék az alvó Emmát őrizve. És nyilván Gemmát sem hagyom többé magára.
Úgy tűnik, hogy én vagyok az egyetlen, akit idegesít, hogy a többiek nincsenek sehol. Amikor a Mardekáros lányhoz fordulok segítségért, ő kelletlenül ugyan, de mégis feláll és velem tart. Értetlenül nézek rá, majd megcsóválom a fejemet. - Nem muszáj jönnöd. Elég, ha elmondod, hol voltatok, de én nem fogok itt pihengetni, miközben ők ki tudja hol vannak. Én jól érzem magam - már amennyire a helyzet megengedi. Természetesen nem várom el senkitől, hogy erején felül teljesítsen. Én csak... - itt elharapom a mondatot, ahogy Gemmáék párosára nézek és vetek egy pillantást Jacobra is. - ... aggódom értük, ennyi. - hangom halk, hogy ne ébresszem fel Emmát, vagy azt, aki már álomba zuhant, de érezhető rajta a magabiztosság és az enyhe harag. Mikor végül Amandine feláll, Jacob is csatlakozik hozzánk, ám a mondatot nem tudom hova tenni. Ne menjen egyedül? Ezek szerint láthatatlan vagyok, vagy mi? Fújok egyet, ahogy hátat fordítok nekik, végül megidézem a patrónusomat, ismét arra kérve, hogy keresse meg a többiek lelkét, amit már valamennyire ismerek. A sas előkúszik a pálcámból, majd ahogy az ajtó felé ér, fényes, ám hangtalan robbanással a földre szegeződik és az alakja formálódni kezd. - Jesszusom, mi történik? - nyögöm talán kicsit hangosabban, mint szerettem volna. Odasietek az ajtóhoz, és látom, hogy valamiféle nagymacska alakját vette fel védő szellemem, és kecses, határozott, puha léptekkel indul el egy folyosó irányába. Csak döbbenten meredek a jelenésre, aminek a fénye lassan elhalványodik, ahogy eltávolodik tőlünk. - Ti láttatok már ilyet? - suttogom a két zöldnek. Ki tudja... Talán.
Amint lezuhan az ágyra, egy röpke, kómás álomba esik, így nem nagyon fogja fel, hogy mi is történik körülötte. Amikor Amandine mellé ül le az ágyra, halványan érzékeli, de igazán csak akkor riad fel ebből az álomtalan álomból, amikor Amandine fel akar állni, hogy menjen. A keze hirtelen mozdul a lány keze után, majd kinyitja a szemeit. -Hé, kislány.. Ne menj ki egyedül.. - beletúr a hajába, elengedi a lányt, és felül az ágyban. Kicsit pislog, hogy felébredjen, majd Körbeles, merre is van Andrew, Gemma, Emma, meg főleg azért, hogy megnézze, hogy is vannak, de az ellenszenves lány alszik, a többiek is mintha egyben lennének. Lassan fújja ki a levegőt, picit megmozgatja a vállát, de a seb csak picit húzódik, aztán elnéz Amandine-ra és Isabellára. - Én is megyek veletek. - hangja határozott, és nem néz ki annyira nyúzottan, mint aki mindjárt összeesik,a zidár meg úgyis Emmánál van, úgyhogy az se fogja az erejét leszívni.
Nem is nagyon érdekel, hogy Andrew mennyire máshogy viselkedik Gemmával, nem az én dolgom. Na meg mindenkinek kell valaki, aki fontos neki, akkor is ha mindenki mással egy tuskó. Csak akkor nézek fel, amikor Andrew egyenesen elém áll, és összeszűkített szemekkel méregetem néhány másodpercig. Nem számítottam rá, hogy bocsánatot fog kérni, de őszintén szólva úgy érzem, mintha csak illedelmességből tenné, és nem azért, mert valóban úgy is gondolja. - Meg van bocsátva - mondom végül, mert a majdnem a számra jövő 'sajnálhatod is' talán egy kicsit erős lett volna. Ha össze leszünk itt zárva, akkor jobb, ha nem fújunk egymásra, vagy legalábbis nem túlzottan. Gemma kérdésére csak bólintok, Isabella meg én is viszonylag jól vagyunk, inkább azok miatt kellene aggódni, akik még mindig nem jöttek vissza. Talán nem kellett volna csak úgy otthagynom őket, de na... Ők hárman voltak, én egyedül indultam útnak. Inkább nekem kellett volna veszélyben lennem a logika szerint, és különben sem vagyok a bébiszitterük. Isabella hozzám fordul, és kicsit kelletlenül ugyan, de felkelek az ágyról. - Elmehetünk arra, de nem tudom, hogy ott maradtak-e. Azt hiszem, utoljára valami mozsdót akartak keresni. Talán csinálhatnád megint azt a patrónusos dolgot, hátha ezúttal működik?
Örülök, hogy végre visszataláltunk ide, ám súlyos hiányérzetem van, hiszen a csapat másik része még mindig nem került elő. Úgy tűnik, hogy a Gemma-Jacob-Emma hármas eléggé kifáradt, fogalmam sincs, hogy hol voltak, vagy mi történt velük. Talán majd ezt is megbeszéljük, úgy tűnik, most kicsit nyugtunk van. De engem mégis zavar az, hogy a csapat másik feléről nem tudunk semmit. Kicsit hallgatok, és ahogy látom, hogy Emma lefekszik, a többiek pedig belsőséges beszélgetésbe kezdenek, sóhajtok egyet és megcsóválom a fejem. Én még annyira nem vagyok durván fáradt, nem is kaptam olyan erős sebeket, mint a többiek. Enyhe sokkos állapotba kerültem, de kezdem elfogadni a helyzetünket. Talán még nyugodtabb leszek, ha megtaláljuk a többieket. - Elmegyek megkeresni a többieket. Amandine megmutatod, hogy merre voltatok, vagy itt maradsz? - nézek kérdőn a lányra, segítséget kérve tőle. Emma tudja ugye, hogy hol voltak legutóbb, de ő már halkan horkol, úgyhogy őt nem zavarnám. Nem gond, ha a lány nem jön velem, bár örülnék, hogyha nem egyedül kellene mennem...
- Ha már valamivel jobban vagy... vagyunk, talán, ha addig nem tudod meg eleve. - pillantok még Jacobra, mielőtt majdnem szó szerint sikerül beesni a terembe, hiszen Andrew pont ott van, ahol nem kellene neki, de végül padló helyett ágyat fogunk, amíg Emma felvázolja a történteket nagyjából a többi érkezőnek is. Még mindig kevesen vagyunk, de azt hiszem most nem vagyunk abban a helyzetben, hogy elinduljunk megkeresni a többieket, annak csak rossz vége lehet és úgy érzem, ha igazán azt akarták volna, hogy komoly bajunk legyen már megtörtén volna, tehát valószínűleg ha nem keverednek ide akkor sem csak a hullájukat találjuk meg holnap. - Nem igazán én voltam, inkább... a múlt, vagy ez a hely. - tapogatom meg a hajamat újra, mintha nem láttam volna még, de mondjuk tény, hogy igazán még nem volt időm megnézni. Túlságosan gyorsan történt minden a tükröm után. Emma krétája, aztán a medál hatása és a nagy veszekedés... nem pont azok a pillanatok voltak, amikor azzal foglalkozhattam, hogy kissé sikerült belilulnia a hajam egy részének. Pont nem az volt a fontos. - És ti jól vagytok? - pillantok azért újra Amandine-re mielőtt még Andrew-val foglalkoznék. Most az is elég, hogy a kezét fogom, jobban érzem magamat már ettől is, még ha a medál tényleg elég sok erőt ki is szívott belőlem. - A hely nem, inkább... aki miatt itt vagyunk, de a hely segít és az emlékek is majd meglátod. - azt hiszem a fiúknál ez nehezebben megy, de talán csak azért, mert pont így jött ki a lépés, hogy ők nem találták meg az emlékeket, a múltjukat, ahogyan mi és ezért nem is értik, hogy mi történhetett itt, vagy hogy kik voltunk... valaha régen, de ettől még így van és majd megértik és akkor minden mást is megértenek. Azért arra mégis csak elmosolyodom, hogy Andrew bocsánatot kér Amandine-tól, még ha közben el is nyúlok az ágyon kicsit, hogy tényleg pihenjek, de nem hiszem, hogy aludni fogok. Beszélnünk kell, legalább valamennyit az előtt, hogy aludnánk, és talán akinek a legtöbb ereje van Jacob sebét is rendbe teheti még, hogy tényleg jobban lehessen reggelre és érjen is valamit az az alvás.
Jacob továbbra is olyan pillantást vet a lányokra, amit nem értek, velem meg egyszerűen nem foglalkozik. Van egy olyan érzésem, hogy mi ketten nem értjük ezt az egészet, ebben ő az egyetlen sorstársam. Odakúszok Gemma ágyához, őszintén szólva először nem is veszem észre a haja másféle színét, csak felülök az ágya szélére, hátha el akar aludni, még el tudjak búcsúzni tőle. Megfogjuk egymás kezét, ami testileg-lelkileg szorosabbra fűzi az egymáshoz való viszonyulásunkat, hátha így könnyebb lesz a gyógyulás, és lássuk be, nem kell mindig játszanom a keményfiút. Azok, akikkel szintén itt vagyunk, talán tartani fogják a szájukat, hogy nekem is van szívem. - Akkor tényleg igaz? De miféle emlékek ezek? Nem tudom, hogy nekem bármilyen emlékekre szükségem van-e. Ez a hely.. gonosz, nem segít nekünk. Különben is, mi ez a haj? – kérdezek most rá, intve a belépő Isabellának, és Amandine-nek. Utóbbi arcát fürkészve muszáj elgondolkoznom, ezért minden erőmet összeszedve megemelkedek, elszakadva pár pillanatra Gemmától, odabicegek Amandine-hez. – Sajnálom. – Bököm ki ezt az egyetlen szót. Nem állítom, hogy neki van igaza, de egy lánnyal nem lehet így bánni. Bármennyire is máshogyan kezeltük le a tükrök létét, rideg voltam, és arrogáns. Többre viszont most nem futja, visszatérek a griffendéleshez, és már csak az ágya mellé rogyok le. Körbenézek, Emma már lassan alszik, úgy nézünk ki, mint egy vert sereg. Ha Gemma halványan pislálkoló életereje pihenésért kiált, akkor maradok mellette virrasztani. Végtére is a Roxfortban napi több órát edzek, pont az ilyen helyzetekre kell felkészülnöm. Ez azért mégis.. több volt, mint amit vártam. Az ujjaim között forgatom a pálcámat, lehorgasztott fejjel, várva azt, hogy a lányok pihenjenek, és megvédjem őket, ha kell. Na és Jacobot is.
Isabellával együtt benézünk a terembe, ahol a diákok özönlése után ott marad egy tanár. Soha életemben nem láttam, hiszen láthatóan nem Roxfortos... miért is lenne, ha nem ott vagyunk? - Uh... Téves szoba! - Azt se tudom, mit tanítanak egyáltalán ebben az iskolában, nemhogy még dolgozatom is legyen. Finoman megrángatom Isabella ruhájának ujját, hogy tűnjünk innen a fenébe. Szerencsére ő is egyetért, és inkább az eltévedést hozza fel indoknak. Andrew szó nélkül otthagy minket, de csak összeszorítom a számat. Ha ő így, akkor én sem fogok vele többet foglalkozni. Isabellával visszaérünk a bálterembe, és rögtön megpillantom az ágyakat. - Akkor már biztos itt éjszakázunk. Bár lehet, hogy már lassan reggel lesz... - Mindenki elég kimerültnek tűnik, én is helyet foglalok a Jacob melletti ágyon. A kaja is vonzó, de a legutóbbi itteni evésem nem végződött valami jól, úgyhogy egyelőre attól távol tartom magam. - Jó a frizurád, Gemma. Mivel kented össze? Isabella kérdésére Emma összefoglalja, hogy mi történt, így csak csendben hallgatom. Elfintorodom. Én voltam az egyetlen, aki olyan ügyesen váltogatott, hogy kimaradt mindenféle kínzásból és komolyabb harcból... Mégsem fűlik hozzá a fogam, hogy valami életszívó varázstárgyat tartogassak. Egyelőre nem szólok semmit, Emma úgyis csak reggel akarja átadni másnak, addig hátha a többiek is előkerülnek, és valaki önként jelentkezik. - Még... hárman hiányoznak, igaz? - Nekidőlök a falnak az ágyon, de nem fekszek el. Azóta nem láttam a hármast, hogy otthagytam őket és felmentem megkeresni a többieket. - Szerintetek idetalálnak? - Emma mintha elaludna, és Jacob is pihen, így viszonylag halkan beszélek, de egyelőre nem hiszem, hogy el tudnék aludni.
Gemma legjobb tudása szerint próbál kettőnk között valamiféle békító bírát játszani, elcsitítani a dolgokat, de sajnos vajmi kevés sikerrel. Akármi is volt előző életünkben, ma már mások vagyunk, a helyzetek is mások, így akármennyire szorítja a szívemet az érzés, el kell nyomnom magamban mindent, ami akkor megrohant mikor kimondtam azt a másik nevet, a varázstárggyal a kezemben. Nincs más választásom, mint befogadni a vibráló életszívó medál erejét és az erőm foszlányaiból fenntartani az időcsapdát, amibe Jacob taszította Shawnt. Amikor leülök - vagy inkább leroskadok az ágyra néhány pillanat erejéig kiesnek a további történések, hogy Andrew-ba botlunk, aki szintén borzalmasan néz ki, hogy belép Isabella és Amandine is, csak bámulok magam elé, miközben a kezemben lilán pulzál a Zidár-Medál. Végül az szakít ki, hogy Isabella megszólít minket, így femelem kicsit kásás tekintetemet. - Én... nem mondanám, hogy jól vagyunk, de élünk. És most már tudom, hogy pontosan hogy működik ez a tárgy. Elküldte Shawn Griffint egy időcsapdába és ott is tartja, de csak addig, ameddig ellátjuk energiával... életenergiával. - mondom, gyengén, de a tőlem telhető legérthetőbben. - Mindenki ki van merülve, és én se bírom sokáig, de talán reggelig még őrizhetem én, amíg kialudjuk magunkat valamennyire... De aztán valakinek muszáj átvennie, a legerősebbnek, aki legjobban érzi magát. És semmi hősködés, aki sebesült, annak nem szabad. - próbálom nyomatékosítani a dolgot, de olyan gyengének érzem magam, hogy elég hamisnak tűnik pont az én számból, aki nem engedi át a tárgyat éjszakára. De hát nem reklámoztam eddig, hogy mi vagyok, még ha Gemma és Jacob előtt már egyértelművé vált. Gemmától megértem, hogy nem verte nagy dobra az akciót, hiszen ő is vérfarkas volt... Biancaként, de Jacob, aki elméletben nincs tisztában semmivel és nem emlékszik semmire, nem nagyon reagált semmit. Ami azért... furcsa, valljuk be. Nem tudok jobban belemélyedni a gondolatba, mert ahogy a kezemre tekerem a medál láncát és eldőlök az ágyon a szemem becsukódik és magával ragad a fájdalmas, ijesztő, cseppet sem pihentető álom.
Ahogy belépünk a terembe, ahonnan a diákok sereglettek kifelé, egy férfi szólít meg minket, lágy, csibészes mosollyal. Nem igazán tudom, hogy mit tehetnénk, vagy mondanánk. Andrew egyszerűen levágja magáról a kötelet, megfordul és kisétál. - Hé! Te most... ? - nem igazán tudom befejezni a mondatomat, mert a srác már ott sincs. Értetlenül meredek utána, majd Amandine-re pillantok, végül a tanárra. - Mi csak... Elévedtünk, bocsánat... - nyöszörgöm félénken, és kicsit rántok a lányon, hogy menjünk innen. A férfi értetlenül néz, felvonja egyik szemöldökét, végül csak bólint és folytatja tovább a dolgát. Alakja, amint belemerül az előtte lévő papírokba, lágyan elfoszlik, mint ahogy a diákoké is. Kisietünk a teremből, és becsukom az ajtót. - Hát ez pompás... Azt hiszem az lenne a legjobb, ha visszamennénk a bálterembe, hátha a többiek is oda mentek... - teszek egy javaslatot, és hogyha a lány is egyet ért velem és elfogadja, akkor megindulunk a terem felé... A kezem kicsit remeg, a pálcám készenlétben és remélem, hogy nem kell használunk a teremig. Fogalmam sincs, hogy mi vár még itt ránk, de semmi jó, ebben biztos vagyok. Annál nagyobb a csodálkozásom, amikor a bálterembe lépve meglátom a többieket, köztük Andrew-t is, valamint ágyakat és élelmet. Mindenki elég megviseltnek tűnik, Gemma egy ágyon fetreng, a két fiú szinte térden, kimerültem pislog. Azonban Stelláék még mindig nincsenek itt, ami kicsit zavar. - Mi történt? Jól vagytok? - lépek közelebb a többiekhez, majd körbenézek. - Vajon mérgezettek? - kordul meg lágyan a gyomrom az egyik fánkra pillantva...
Nincs semmi hiszti a hangjában, akárhonnan is nézzük, ezek a hideg tények. Először semmit nem mondtak el neki, aztán amikor ő maga kérdezett rá, akkor hazudtak neki, hogy nincs semmi, majd számon kérik a viselkedését,ami teljesen emberi reakció arra, hogy itt mindenki tud mindent, neki nem mondanak el semmit, de vágjon ehhez jó pofát és szó nélkül csináljon meg mindent. Úgy, hogy egyik delikvenssel sincsen sem bizalmas, sem baráti viszonyban, és azon kívül, hogy együtt kell ezt a szörnyű helyet túlélniük, semmi közük egymáshoz. Emma szavaira ezért nem is reagál, Gemma felé megereszt egy halvány félmosolyt. - Ez csak akkor tudható, ha valaki megpróbálja. - aztán nem szól, de érezhetően sokkal kedvesebben néz a lányra, majd egy határozott mozdulattal megemeli, és meglepően biztos léptekkel viszi végig a folyosón, ahol, miután Emma belökte az ajtót, kis híján megbotlik Andrewban, de csak a falnak támaszkodik egy kicsit. - Te is a legjobb helyen.. - morog, majd ahogy körbeles, és meglátja az ágyakat, az elsőig elviszi Gemmát, és egész finoman teszi le az ágyra, majd egy kis ideig megtámaszkodik, a tekintete már-már homályosodik, de kihúzza magát, és a terem legtávolabbi ágyát szemeli ki magának, közvetlenül a fal mellett. Lerúgja a cipőjét, és hátát a falnak vetve lehuppan az ágyra, ép kezével magára húzza a takarót, tekintetét a plafonra szegezi, és halkan, egyenletesen próbálja venni a levegőt. Érzi, ahogy szakad fel a vállsebe, és lassan, ütemesen kezdi el ismét átvérezni a kötését. De a vér még csak szivárog, esélyesen nemsokára megalvad, ha nem izeg-mozog. Amire egyelőre se kedve, se ereje. Tekintetét lassan hordozza körbe a termen, bár nem sok mindent lát, vagy fog fel az eseményekből, csak azt, hogy kellő távolságra van Emmától, és ez most neki bőven elég.
Épp, hogy magamhoz tértem, de úgy látom még mindig marják egymást. Valahol megértem mindkettejüket és ebben az állapotban még csak igazán ellenkezni, vagy beleszólni se tudok nagyon az egészbe, csak egész halk megjegyzést az, amire futja tőlem. - Elég nehéz ezt az egészet... elmagyarázni. - Jacobra pillantok, bár kétlem, hogy ettől megenyhülne, de tény és való Emma se kezeli a legjobban a helyzetet, de ő pedig amiket látott, átélt, amilyen emlékeket kapott és ha Jacob az, akinek én is gondolom akkor megértem, hogy így kiborult a viselkedése miatt. Talán ha megtaláljuk a tükrét... vagy valamijét majd egy fokkal könnyebb lesz, reméljük legalábbis. - Ez biztos, hogy jó ötlet? - nem ellenkezem, csak kissé bizonytalan vagyok, hiszen ő sincs még a legjobban és hogy még engem is cipeljen... Kész csoda, hogy végül sikerül eljutni a célig, azaz a Nagyteremig, ahol félszemmel meglátom a közeledő Andrewt is. Az ágyak még inkább meglepnek, de legalább talán lesz, ahol össze tudjuk szedni magunkat, bár hogy mi értelme? - Azt hiszem így is úgyis szükségünk van rá. - a pihenésre és persze, hogy együnk, de egyelőre nem fogok elrohanni az ételért, annyi biztos, örülök, ha sikerül majd feltápászkodnom, ha valamennyit pihentem. - Hosszú, de tartalmas. Megtaláltuk a tükrömet és Emma... emlékeit is. - megfogom Andrew kezét, úgy érzem, hogy ez most segít, minél inkább a közelség, hogy összeszedjem magamat, hogy együtt új erőt merítsünk és egy kicsit össze is szedhessem magamat. Azt minden bizonnyal ő is jól láthatja, hogy a hajam elég sokat változott, a néhány lila csík benne elég látványos és jó eséllyel nem a fodrászhoz ugrottam be pár percre az elválásunk után.
[Darren, Minnie, Stella – Kaen el Jericho szobája] Kimerült vagyok és összezavarodott. Ez a sok új információ és emlék, ami megrohamozott, nehezen emészthető. Most már értem, Minnie mit érezhetett. Ki ez az Estella? Még a nevünk is hasonló. Vajon van valami közünk egymáshoz? Egy rideg szívtelen lány volt… egy gyilkos. Úgy érzem, hogy mostanában egyre közelebb jutok ehhez az állapothoz én is. Mi lehet az oka, hogy épp most találtam meg az alteregomat ebben a világban, mikor egy gyilkosságot tervezek? A többiek felé fordulok miközben nekitámaszkodok az asztalnak, kicsit szédülök. - Darren, keressük meg a te alteregódat is? Lehet az lenne a legjobb, legalább neked is meglennének azok az infók, amik nekünk. Hogy hol vagyunk, mi történt itt. Ahhoz, hogy le tudjuk győzni Shawnt, fel kell legyünk készülve. De közben itt se ártana körülnézni, hátha találunk valami érdekeset. Persze nyitva hagyom a lehetőséget a többiek előtt, hogy válasszanak. Most amúgy sem lenne elég erőm vitatkozni. Ahogy állok és nézem őket, egyre jobban eltölt ennek az idegen lánynak az énje. Nem tudom már szétválasztani magamtól. Mintha uralkodni akarna rajtam, elnyomni az érzéseimet és gondolataimat. Erősen lehunyom a szemem, már már fáj, annyira szorítom. Ki akarom őt űzni, csak emlék legyen, ne én… Hirtelen kinyitom a szemem, Minniere és Darrenre nézek és örömmel konstatálom, hogy elmúlt az előbbi harag és ridegség. Bár tartok tőle, nem hosszú időre.
Természetesen én is elgyengültem, teljesen olyan az érzés, mintha az egy szem, közös szívet a markában satuként préselné valaki. Valaki komolyabb sötét hatalom. Érzem, hogy meg-megdobban, mintha ki is hagyna párat, majd felgyorsul, és oly szapora lenne, mintha ki akarna ugrani mindkettőnk mellkasából. A többiek nem tudják, nem tudhatják, hogy mennyire össze vagyunk kötve, viszont ha elhullunk, mindkettőnkkel megtörténik, dupla lesz a veszteség. Megmondtam Gemmának, hogy megpróbálhatom feláldozni magamat, hogy csak az ő testében létezzen tovább, dobogjon amin most ketten osztozunk. Ám akkor ő kategórikusan visszautasította a felajánlásomat. Ostoba griffendéles. Most viszont ha megtalálom, és úgy látom, hogy meg kell tennem, már nem fogom kikérni a véleményét. Botladozva keresem az utam, mint Ákos, és érzem, hogy Gemma gyengén pulzáló aurája a közelben lehet, szerencsére neki, vagy a társainak volt annyi esze, hogy visszatántorognak a bálterembe. Ahol ugyan nem látom Isabelláékat, és a kinti társakat sem (azért Stella hátsója már kezd hiányozni), de látom, hogy Emma lép be a túloldalon, és Jacob, karijaban Gemmával. Egy utolsó adrenalinfröccsel még odasietnék, de pont előttük két lépéssel rogyok térdre, és nem csupán a korábbi sérülésektől, amiket a griffes medimágus lány nagyjából megpróbált ellátni, hanem a gyengülő szívünk miatt. Úgy nyúlok fel Jacob felé, mintha valami áldást kérnék, de csak Gemma felé nyögök fel. - Mi történt.. ? – Hangom szinte hörgő, mégis felemelem a hüvelykujjamat, hogy még bírom, csak valahogy tegyék le Gemmát az egyik ágyra, majd odakúszom hozzá. A könyökömön és a térdeimen evezve. És nem igazán értem, hogy Emma miért néz Jacobra olyan pillantással, mintha fel akarna nyársalni egy hurkapálcával. Amikor megjöttünk, még egészen jóban volt. Kiéleződött ismét a griff-mardi ellentét, vagy ők is a tükrök csapdáiba estek, és történt valami elmére ható szörnyűség?
Aggódva nézem Gemmát, az ő szervezetét sokkal jobban megviselhette az a fél pillanat is, mint az enyémet az, hogy átvettem a medált. Persze, rosszullét, kimerültség, a fejemben szinte lüktet az érzés, hogy kiszivárog belőlem az életerő, de nem ájulok el és talpont tudok maradni. Jacob lekezelő szavaira elhúzom a számat, és a legnyugodtabb hangomon felelek. - Nyilvánvalóan megmutatkozik öröme a sértegető szavai mögött, Troops. - semmi Mr, úr, vagy bármi, azt sem érdemli meg. Lehet úgy hisztizni, ahogy egy lány szokott, kiabálni és csapkodni, de ez a jéghideg képmutatás sokkal rosszabb jégből-vagyok-pasi-hiszti. Minden esetre amikor felajánlja, hogy átveszi Gemma terhét kicsit gyanakodva nézek végig rajta, egyértelműen azt fontolgatva, hogy vajon melyikünk az erősebb, ő a sérülésével, vagy én a zidár-medállal. És mivel abban a pillanatban, hogy átveszi Gemmát én úgy istenesen megremegek és meg kell kapaszkodnom a falban, nos, nem követelem magaménak a feladatot. - Rendben. Eljutunk odáig, Gemma, ne aggódj. Ott pedig kipihened magad, és visszanyered az erőd, amit a medál elszipolyozott. Nem lesz baj. - próbálok bátorítóan rámosolyogni, de a homlokomon láthatóan gyöngyödzik az izzadtságcsepp a megerőltetéstől, hogy együtt a nagyteremig botorkáljunk. Nem szólalok már meg, és ezt a csendet elképesztően kínosnak érzem ahhoz képest, ahogy az emlékeimben záporoznak a képek azokról a reggelekről, amikor Rosetta és Jack a közös házukban, nyugalomban a reggelijüket eszegették és az újságjukat olvasgatták... Milyen értékes pillanatok voltak azok, abban a nyomorúságos életben! Na, nem mintha most nem lennénk nyomorúságos helyzetben. A folyosó kiszélesedik, és ahogy végre elérjük a nagyterem ajtaját úgy körülbelül az utolsó erőmmel lököm be az ajtót - hiszen Jacob keze teli van Gemmával -, és először nem is törődök azzal, hogy mit találok bent, csak bebotorkálok. Néhány lépés után realizálódik bennem, hogy a terem egyik feléből eltűntek az asztalok, padsorok, és néhány egyszemélyes, puritán ágy sorakozik - annyi ahányan vagyunk -, míg a másik oldalon élelem és italok. - Na jó én... én már nem tudom, hogy mit tegyünk. Ki hozta ezt ide? Fogadjuk el őket, vagy ártó szándékúak? - suttogom halkan, mintha attól félnék, hogy akárki is hozta ide ezeket, itt van és még hall minket. De olyan kimerült vagyok, hogy akármit kérdezek, leroskadok az egyik ágyra. Tudom, hogy az ételeket meg kéne vizsgálnom, hogy van e bármiféle méreg vagy ártó varázs rajtuk, de először... ülnöm kell egy kicsit. A szívem szaporán ver, de mély levegővételekkel próbálom lecsendesíteni.
Emma szavait hallgatva erősen elgondolkozik azon a tényen, hogy miért is nem szabad lányokat megütni, de inkább úgy dönt, hogy azért ennyi becsület még van benne, ezért csak finoman megköszörüli a torkát, miközben Gemma nyugodtan fekszik az ölében. - Már megbocsásson, Miss Marshall, de úgy érzem, önök sokkal többet tudnak bármiről, mint én, és mivel egy kérdésemre sem voltak hajlandóak felvilágosító választ adni, úgy érzem el kell utasítanom a szavait. De örülök, hogy most már kommunikálunk. - ereszt meg azért egy mosolyt, majd finoman végigsimít a vállsebén, eltekint a folyosó felé, és végez magában néhány apróbb számítást. Végignéz Gemmán, próbálja megsaccolni mennyit nyomhat a lány, no nem gonoszkodásból, sokkal inkább vannak más tervei. - Ha megengedtek egy javaslatot, Emma, te foglalkozz a zidárral, és ha nem bírod, cserélünk.. Gemma, remélem nem veszed tolakodásnak.. - néz előbb az egyik, majd a másik griffendéles lányra. Tény, hogy nem egy vasgyúró, és nincs a legjobban, de a nagyterem nincs messze, és mégiscsak férfiból van. A sebe elkezdett begyógyulni, egy kis fájdalom meg talán jót is fog neki tenni, éppen ezért feltápászkodik, közben Gemmát a karjaiba veszi, még sem egy kövér valakiről van szó, megveti a lábait, és határozottan elindul a folyosón, és csak remélni tudja, hogy az nem olyan hosszú. - Lehet, hogy félúton megkérlek, hogy mássz át a hátamra, de addig is kapaszkodj. - súgja még oda Gemmának, és igyekszik a lehető legtöbb adrenalint termelni magában. Valószínleg ezután az akció után közepes mély kómába fog esni egy fél napra, de nincs más választás, vissza kell érniük. Bármi áron. És ahogy erre gondol, a szervezete lassan el is kezdi termelni a megfelelő mennyiségű adrenalint.
Olyan hirtelen jön az ájulás, hogy még csak nem is sejtem a közeledtét. Egyszerűen minden kikapcsol, mintha csak lekapcsoltak volna, mint egy gépet. Nem tudhatom, hogy miféle érzelmi viharok dúlnak odakint, mert bár Jacob láthatóan higgadt legbelül biztosan ő is sokkal több mindent érez, mint amit a hűvös szavak láttatni engednek. Lassan nyitom ki a szemeimet és ezúttal nem rettenek meg azonnal, amikor felfogom a tényt, hogy pont Jake az, aki az ölében tartja a fejemet. Sőt még halványan el is mosolyodom, amikor felpillantok rá és értelmezem a kialakult helyzetet. Talán így félig eszméletemen erősebb az az oldalam, amelyik nem retteg a vámpíroktól olyan mértékben, mint Gemma... azaz én a történtek miatt, aki tudja, hogy Jack nem veszélyes, mint amilyen a bátyám és a barátai. - Mi... történt? Úgy érzem magam mintha... átment volna rajtam valami nagy és nehéz, vagy körbefutottam volna a kúriát vagy tízszer. - nem kastélyt mondok, ami a Roxfortra jellemző, valahogy a kúria jön a számra most még, hogy talán kevésbé vagyok önmagam, vagy... pont hogy most vagyok az igazán? Nem nagyon akaródzik megmoccanni, de végül mégis csak rászánom magamat. Tudom, hogy muszáj lesz és tudom, hogy meg kell keresnünk a többieket, főleg mert ha én kidőltem és ez ilyen rossz hatással van rám, akkor ezt Andrew is megérezhette, talán ő is elgyengült és azt sem tudja, hogy miért. - Eljutunk a nagyteremig? - látom én, hogy Emma sincs a legjobban és hogy pulzál a kezében a medál, ami miatt elájultam és amitől Jake azt a méretes sebet kapta, de tényleg meg kellene találnunk a többieket és végre pihenni egy nagyot.
Jacob egyre jobban kezd hasonlítani Jackre, csak az a baj, hogy csak a rossz jellemvonásait veszi át. Vagy mindig is ilyen volt az a fiú is? Összekuszálódnak a gondolataim és a jeges válaszára és hogy ennyire elutasító a szemem, ami már visszavált az igazi, megnyugtató kékre, vészesen szúrni kezd. Most... most sírni fogok? Kérdezem magamtól, mert az arcomon szép lassan megindulnak a cseppek. Ahogy hallom Gemma puffanását elfordulok Jacobtól, odaszaladok hozzá és kiveszem a kezéből a medált. - Miért fogtad meg, te buta? - kérdezem halkan, miközben nyelek egy hatalmasat, ugyanis a kezemhez érve a tárgy az én erőmet is elkezdi szipolyozni. Kicsit megszédülök, de az Ereklyevadász képességemnek hála - és persze annak, hogy vérfarkas vagyok, voltam, és ki tudja, lehet egy másik életemben még leszek -, nem vesztem el az öntudatomat. Gemmára pillantok és jobb híján csak várok, hiszen varázslat ezen az ájuláson nem segít. A varázstárgy finoman pulzál a kezemben, jelezve, hogy működésben van, de kontroll alatt. - Gemma, gyere vissza. Szükségünk van rád. - suttogom halkan, a lány fölé hajolva, majd ha nem ébred magától, elsuttogok egy stimulát, vagy hatásában azonos ébresztő bűbájt. A hangom gyengéd, óvó, majd ha magához tért, akkor kezdődhet a történetünk... - Ha meghallgattál volna az első perctől, akkor nem Gemma kárán kéne ezt elmondanom... Képes vagyok megérteni a varázstárgyakat. Most, hogy a kezemben van, tudom, hogy a kapu, amit nyitottál nem fog kitartani örökké, mert az a fiú folyamatosan töri a tér-idő szövetét és vissza akar kerülni a mostba. Ide, hozzánk, hogy megöljön minket. A varázstárgy azért szívja folyamatosan valaki erejét, hogy fent tartsa a ketrecet, és a srác ne jusson most azonnal vissza... És folyamatosan szívnia kell az erőt, míg készen nem állunk. - a hangom újra kicsit visszafogott, az a néhány könnycsepp letörlés nélkül szárad szépen az arcomra. Nem tudom, nem értem pontosan, hogy hogyan tudok így kommunikálni a tárggyal, és hogy én miért csak enyhe rosszul létet érzek egyelőre. Egyelőre. De Jacob sebének javulnia kell és Gemma erejének is vissza kell térnie. Így kell lennie, hogy megtalálhassuk a többieket. Egyelőre nem mozdulok, csak figyelem a két társam, bár kissé elsápadtam, szóval lehet nem kéne felajánlanom a támogatásom most Gemmának, vagy ketten részeg matróz módra fogunk haladni.
A lányok a medált akarják, ami lassan már egyáltalán nem érdekli a fiút. Ha ezen Emma ennyire felhúzza magát, az szomorú tény, lehet, hogy nem is Jacob az, aki nagyon a szívére vesz dolgokat. Határozottan indul meg a folyosón, majd amikor Emma elkapja a kezét és megfordítja, meg rávicsorog, Jake halálos nyugalommal hagyja, hogy végigmondja, amit akar, szemei nyugodtan, és hidegen nézik a lányt, mindvégig. Amikor az befejezte, Jake lepillant a lány kezére, majd vissza a szemeibe. - Most elmondok neked valamit, de figyelj, mert csak egyszer fogom. A nevem Jacob Troops. Semmi közöm hozzád, és rohadtul nem érdekel, hogy mi volt az előző életemben, már ha egyáltalán volt olyan. A jelenben élek, ez a mostani életem, és haza akarok menni, úgyhogy leszel szíves ehhez tartani magad. Ha nagyon akarod, segítek, de semmi több. - aztán érzékeli a lila villanást, majd látja, ahogy Gemma összeesik. - Tedd magad hasznossá, a medált meg tedd el, ha ennyire akartad. - hangja mindvégig higgadt, és nyugodt. Talán túlságosan is hideg, és nyugodt, ami egyébként teljesen érthető. A srác alig 18, a napja kellő képpen hosszú, és ahelyett, hogy bárki is megköszönte volna neki, hogy a főgonoszt egy párhuzamos világba küldte, miközben bezsebelt egy maradandó átoksebet, mindenki azzal szivatja, miért nem bízik meg egy torz világban vakon emberekben, akiket amúgy nem ismer, neki nem mondanak el semmit, miközben ők kvázi mindent tudnak. Éppen ezért nem csoda, hogy alaposan behúzta a kéziféket. Ha Emma engedi, akkor odalép Gemmához, és a fejét az ölébe teszi, ezzel olyan félülő helyzetbe téve, közben meg figyel, hogy mit is tudna esetleg Emmának segíteni, vagy mit akar éppen tenni. Ennél többet amúgy sem tud tenni.
[Stella, Darren, Minnie - kimaradt ki nem játszott körök összefoglalása]
Sikerült végre dűlőre jutniuk. Egy rapid szundi után tehát Darren, Stella és Minnie – utóbbi vezetésével – elindultak felkutatni a szakvezetők szobáit. Nehezen, de megtalálják el Jerico szobáját, ahol az egyik tükör átrántja mindhármukat egy kriptaszerű, sötét, nyirkos helyre, ahol Stella párját (/másik énjét/alteregóját) találják, Estella Grimaldit – ő pedig ugyanazt teszi a lánnyal, mint Emily Minnie-vel: beleolvasztja magát az összes emlékével és képességével együtt. Mielőtt a Kripta darabokra esne, egy apró tükördarabon keresztül visszajutnak az igazgató romos és poros szobájába. Míg kifújják magukat – vagyis leginkább míg Stella kifújja magát, hiszen most épp neki a legnehezebb, noha még Minnie sincs teljesen a toppon ezzel a kettő személyiséggel - , körülnézhetnek a szobában. El kell dönteniük, hogy elinduljanak, hogy egy újabb tükröt keressenek, hátha Darren is rálel a Nezabaros alteregójára, esetleg megpróbálják felkutatni a meghívó sarkain lévő tárgyakat, vagy megkeresik a társaikat, hogy megtudják, a többiek mire jutottak.
[úton Tükörfolyosó felé: Bella, Amandine --> Majd a pince]
- Nem mondtam, hogy mindent tudok, de hogy miért ragaszkodsz annyira ahhoz, hogy ez a kastély csakis jót hozhat ránk, azt nem tudom. Megtámadtak minket, így már semmiben, senkiben nem bízok, amit vagy akit itt találok. – Felelem higgadtan, már nekem is elegem van a veszekedésből. Lehet, hogy nekem köszönhető, hogy szétszakadtunk, de alakulhatott volna rosszabbul is. A tükrök számomra továbbra sem jelentik azt, hogy bármiféle jót kihozhatunk belőlük, de úgy fest, Amandine fejébe ezt már úgysem tudom beleverni. Vállat rántok, nem ragaszkodom sem hozzá, sem Isabellához, inkább szó nélkül sarkon fordulok, levágva magamról a kötelet, boldoguljon a két lány ahogy csak tud, én meg visszaindulok a bálterem felé, vagy hátha közben összefutok Gemmával. Nem mondom, hogy bárkinek is igaza van, de nem szokásom senkivel ennyire csapatban dolgozni, pedig ha egyszer Gemmával nekilátunk a bűnüldözésnek, akkor lehet, hogy muszáj lesz egy néhány fős társaságot bevonni, hogy ne mindig csak egymásra legyünk utalva. Már éppen a bálteremben vagyok, amikor összeszorul a szívem, a másikkal történt valami. Mivel fent nem lehet a toronyban, a folyosókon pedig éppen most szlalomoztam végig, valami lefelé induló lépcsőt keresek. Hátha?
Eddig sem voltunk épp a helyzet magaslatán, de egyértelműen ezek az új információk csak még jobban megzavartak minket és akkor ki tudja, hogy mi történik a többiekkel, hiszen azt sem tudjuk hol vannak. Remélem, hogy Andrew azóta nem csinált valami marhaságot. Tudom, hogy milyen a jelleme, hiszen én sem kezdtem épp a legjobban vele az ismeretségünket, majdnem szó szerint egymásnak estünk, csak egy kevés választott el tőle, de most itt vagyunk mind és valahogy meg kell ezt oldani. Jacob viszont nem úgy fest, mint aki próbálkozik, dühös, ami valahol érthető, ő még nem érti úgy a dolgokat, ahogyan mi. A nyaklánc a lábaink elé kerül és nekem feleszmélni sincs időm, Emma már nincs is mellettem és olyan szinten kikel magából, ahogyan még soha ez előtt. Elképedve figyelem a jelenetet, és csak tétován állok a medált bámulva, amíg végül úgy nem döntök, hogy felveszem és legalább utánuk viszem, amíg lerendezik ezt a... vitát, vagy mit és talán Jake egy kicsit jobb belátásra jut, bár valahogy úgy érzem még rosszabb is lehet a viselkedése, ha nagyon erőltetjük. - Talán adhatnánk neki egy kis... időt, majd ha megtalálja a saját tükrét... vagy mijét... - kezdek bele, hiába érzem, hogy a medál szó szerint bizsereg az ujjaim alatt, de kizárom és ezúttal nem foglalkozom vele. Egészen addig, amíg erős lila fénnyel fel nem villan először még csak talán egy méterre világít el, aztán az egész folyosót bevilágítja. A szemem elé kapnám a kezemet, de a helyett, hogy eddig eljutnék ájultan zuhanok a földre. Ki tudja... talán legalább a vita abbamarad.
Gemmának fogalma sincsen, hogy a gondolatmenete a végén mennyire megbukik. Csoda, hogy össze nem roppant? Összeroppant. Öngyilkosságot fontolgatott... A gondolataim cikáznak balra-jobbra, de igyekszem fókuszálni Gemma hangjára, aki utat mutat nekem a jelenbe és a valóságba. Muszáj fókuszálnom és egy időre félreraknom mindent, különben itt fogunk állni egy következő életen keresztül, hogy feldolgozzam ezt. Megköszönöm halkan a segítséget és a támogatást, de most már kicsit kihúzom magam, és fókuszálva pillantok Jacobra. Eszemben sincsen azonnal használni a tárgyat, de érzem, tudom , hogy amint a kezembe fogom képes leszek átlátni a működését, ami nagyon is segíthet. Például megtudhatom azt is, hogy valóban ez van e rossz hatással a fiúra, vagy mitől viselkedik így. Mikor nagy kegyesen ledobja a lábunk elé a földre a képem teljesen elfehéredik, aztán ténylegesen vicsorogni kezdek. Érzem, ahogy a farkas előbújuk belőlem, de egészen máshogy, mint ahogy eddig. Sokkal jobban tudom... kontrollálni. - Jack! - kiáltom utána, és a hangom bezengi a folyosót. Persze, ideges vagyok, de most tudom, hogy senkinek se fogok ártani azzal, ha ezt csinálom. Meghökkentő gyorsasággal vetődöm a fiú után és elkapva a kezét - azt, amelyiknek a válla nem sérült - megfordítom és magamfelé rántom. A fogaim kibukkantak, a szemem természetellenes sárga fénnyel szikrázik és az egész lényemből sugárzik a... farkas. - Nem érdekel, hogy mennyire szerettelek ezelőtt, ha most egy agyatlan hülye vagy. Nem tudnál egy kicsit bízni bennünk, ahelyett, hogy játszod a kirekesztettet? - a hangom sokkal, sokkal lágyabban szól, mint ahogy először gondoltam volna, sokkal több benne az aggódás és a szeretet, ami engem is megrémiszt. Inkább kérlelem, hogy térjen észhez, pedig először inkább a falhoz akartam kenni. Ahogy elengedem néhány lépéssel eltávolodok, a szemeim visszaváltanak a megszokott kékre. Talán ez túlzás volt...?
Való igaz, hogy kicsit kiakadtunk Andrew-ra. De a nők pontosan annyira érthetetlenek, mint a férfiak, úgyhogy kár ezen agyalgatni. Andrew tette is indokolatlan volt, pontosan úgy, ahogy a mi kiakadásunk. Én szeretnék hamar túllépni a dolgon, így inkább a patrónust követem. Mikor meghalljuk a szirén hangot, a kastély változni kezd, és habár nem a keskenyebbik folyosó felé fordultunk, úgy tűnik a kastély azt akarja, hogy mégis arra menjünk. Andrew egy kötelet idéz meg, amit a kezembe ad. Biccentek, hogy értem, mit akar, a derekam köré hurkolom és tovább adom Amandine-nek, aki a ruhámat kapja el. A diákok kiözönlenek az ajtókon, majd el is tűnnek. - Mi volt ez? - suttogom. Amandine kérdésére biccentek. - Nézzünk be az egyikbe... - ajánlom, és hogyha a többiek követnek, lévén össze vagyunk "kötözve", akkor bekukkantok az egyik terembe. Üres padok, egy tábla, néhány dísz és könyvespolc. És egy nekünk háttal álló férfi, aki papírokat rendezget. Majd megfordul, és egy szakállas, fiatal, igen jó vágású férfi néz ránk kérdőn. - Ha szigorú lennék, azt mondanám, hogy a ti dolgozatotokat már nem fogadom el, mert kicsúsztatok a határidőből... - szólal meg komor, határozott hangon, de a szemében gyermeki csíny és játékosság villan. Csak pislogok a férfire, majd félőn a többiekre. Vajon ő is eltűnik?
