2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden diákot, aki levelet kapott, sötét, fekete boritékban vérvörös pecséttel lezárt levelet, ez foglalkoztat. A levél igazán szűkmarkúan bánt az információkkal, ugyanis mindenki csak arról kapott tudomást, hogy egy fényűző, klasszikus álarcos bálra kaptak meghívást, Nezabar birtokán. A gyülekező az udvaron van, este, pontban hatkor, ezen a délutánon.
Néhány jellegzetesség még is csak akad a papíron. A négy sarkában négy tárgy apró, kecses rajza van. Egy varázslógömb, egy diadém, egy pókmedál és egy ősi kard.
A megérkező diákokra furcsa feszültség telepedik, mintha a mai napon az udvar nem is az ő udvaruk lenne, mintha a levegőben az idő ősrégi, kissé poros és kesernyés málló pergamen szaga terjengene...
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-10-25, 18:34-kor.
- Előző élete? Jó, a mágia sok mindent elbír, de eddig nem hittem a reinkarnációban.. – Vonom meg a vállamat, de ha nála ez már bizonyított, akkor teljesen felesleges ellenkeznem. Főleg mivel a többiek is lassan visszaszálingóznak, furcsa emlékekről sutyorognak, akkor kénytelen vagyok belenyugodni, hogy a hely bár sötét, és gonosznak tűnik, jártunk már itt korábban. S valahol meg vannak őrizve ezen előző életek lenyomatai. Az emlékeink belekerültek.. tárgyakba? Ebbe azért nem vagyok biztos. Az már kiderült, hogy nem is mindenkié tükrökbe.. De akkor hol keressük az enyémet? Ez tű a szénakazalban. - Ez egyre kuszább és kuszább, hiába is akarnám kibogozni. Azt hittem, hogy a varázsvilág egyébként is különleges, de hogy angyalszárnyak.. meg különféle fajok.. Ebben már nem sok emberi van. – Bólintok végül, miatta kész vagyok elfogadni a tényeket, mert nem kalapál a szíve, nem hazudik. Ha egy csapat vagyunk, együtt kell megbírkóznunk. Emma közben édesdeden fordul át a másik oldalára, s a visszatérőkkel már jó kezekben lesz. Elindulunk kifelé, és közben nézelődök, mit is látok, ami ismerős lehet. Néhány tükör a falon, de korántsem olyanok, amit sikerült korábban összetörnöm. Az egyik szobáról viszont hiányzik az ajtókeret, s bent rendkívül sok könyv felpolcolva. Afféle dolgozószobának tűnik. Na ezt már szeretem, csupa antik cucc.. Kérdőn húzom kézenfogva magam után a lányt, hátha beugrik valami, akár neki, akár nem. Viszont amint átlépjük a küszöböt, akkor belémvillan valami. Egy különös érzés. S amikor visszanézek Biancára, mintha lilás aurája lenne, sejtelmes ködben úszik az egész lány.. Na ez meg.. mi a franc?
Úgy tűnik, hogy az ájulásom után a többiek is úgy gondolják, hogy jobb lenne visszatérni a Nagyterembe. Majd a többiek megkeresnek bennünket. Valóban egyet értek ezzel, hiszen tényleg nem nagyon lenne értelme, hogyha átfésülnénk az egész Kúriát, ki tudja, hogy hova lyukadnánk ki, vagy éppen kivel, vagy kikkel találkoznánk. Kicsit kótyagosan indulok hát társaim után, és hamarosan visszatérünk a Nagyterembe. Andrew és Gemma indulni készülnek, de nem szólok semmit. Bizonyára ők már eleget pihentek, Emma azonban még mindig alszik. Remélem, hogy nincs nagyon komoly baja... A többiek egyelőre sehol. Aggodalmasan sóhajtok egyet, megcsóválom a fejem, majd az asztalhoz sétálok, szedek magamnak egy kis enni valót, és kiválasztok egy ágyat, az alvó Emmától nem messze. Furcsa éhség tör rám, amit nem tudok hova tenni, de hát már egy ideje itt vagyunk, nemde? Úgyhogy eszegetni kezdem a szendvicset, miközben igyekszem összerakni a kapott emlékeket és több infót szerezni a furcsa vörös hajú lányról és a párducáról...
- Nem tudom, mert másképp néztünk ki, én is, de valószínűleg aki ide került mindenkinek van valamiféle előző élete, tehát emlékei is. - nehéz úgy válaszolni a kérdéseire, hogy én magam sem értek még ebből túlságosan sokat, de azért próbálkozom. Szeretnék segíteni, szeretném megértetni vele, hogy ez fontos, de én valahogy nem tudok olyan határozott lenni a témában, mint Emma, neki valahogy másképp, könnyebben alakult ez az egész, nekem lassabb. A viccelődésére csak elhúzom a számat. Persze nem tudja most még komolyan venni, de talán idővel majd menni fog neki, legalábbis remélem. Jó eséllyel kénytelen lesz elfogadni, ahogyan Jacob is, még ha nem is lesz könnyű egyiküknek sem. - Nem tudom, tényleg. Iskola volt igen és mi ide jártunk, de hogy mikor és pontosan mi történt azóta... olyan, mintha valamiféle más sík lenne, nem is a mi világunk, hiszen te is láttad azok a szellem alakok elég furcsák voltak, főleg a nő a lila bőrrel, vagy amit meséltek az angyalszárnyak azon a lányon... - tényleg nem tudok én sem túl sokat, de biztosan találunk még válaszokat, csak keresni kell őket és persze legalább megpróbálni elfogadni, hogy úgy fest ez tényleg komoly és nem érdemes hirtelen cselekedve tükröket szétrobbantani. Közben a többiek is visszatérnek. Andrew pedig indul. Egy pillanatra megtorpanok, de mire Jacobhoz fordulnék, hogy mire jutottak már lefekszik. Csak sóhajtok egyet és hát irány kifelé. - Csak nézzünk körül, azt hiszem a többség belebotlott a sajátjába. Lehet bármi, amihez közöd volt régen, vagy amihez most... nem tudom. - megrázom a fejem. Nekem is tükröm volt, Emma pedig a krétától kapott emlékeket, tehát nem tudhatjuk. Jó eséllyel nem egy szendvicsben van, de amúgy lehet bármiféle tárgy, ami passzol Andrewhoz, vagy egy újabb tükör.
- És azt gondolod, hogy nekem is van ilyen.. előző életes emlékem? Ismertél engem? – Megpróbálhat meggyőzni, ami nem könnyű, de mivel társak vagyunk, talán ő az egyetlen, akinek adok a szavára. Nem tudom, hogy mikortól hiszek benne ennyire, de akinek az ember megmenti az életét, azt nem hagyja elveszni, megéri a befektetett energiát. Gemmával egy a szívünk, és ezáltalán egy a célunk is. Bárhogy is legyen a jövőben, nem szakadhatunk el. - Ha a világra szabadul? Ennyire komoly lenne a helyzet, hogy így mondod? Felkeltsem Emmát? – Kérdezem flegma félmosollyal, természetesen ezt nem teszem meg, a gyógyító lánynak van mit kipihennie. Közben visszaszálingóznak a társaink, Jacob lesz az ügyeletes Emma-felvigyázó, akkor szép lassan lekászálódok az ágyról, hogy akkor menjünk Gemmával emlékvadászatba. - Akkor ez valami kőkori mágusiskola lehetett? És most mi a lényege? Kísértetkastélyként funkcionál? Hová tűnt mindenki..? Vagyis.. mi hogy kerülünk ide? Mi jártunk ide diákként? – Emlékszik rájuk, ami eléggé bizarr, és úgy tűnik, hogy még baromi sok dolgot nem is tudok a múltamról. Kezd lassan tisztábbá válni ez az egész, de egy teljesen más megvilágításba helyezi az eddigi életemet. Gemm viszont komolyan veszi, így én is kénytelen vagyok. - Bocsánat. – Nyammogom tele szájjal, néha a fogamat is bevetem, de egy hatalmas nyeléssel végül leküldöm a szendvicset úgy egyben. Hát nem túl egészséges, lehet, hogy Gemma gyomrát is megfekszi majd így? Az emésztésünk azért csak külön van.. A zidár szót figyelmen kívül hagyom, totál nem vágom, hogy mi is az. Inkább menjünk. – Akkor bármi tartalmazhatja az emlékeimet? Hol keressük? – Na igen, szétromboltam már egy tükröt, mert gonosznak éreztem a helyet, és akár folytathatom is, de a lány szerint nem kéne. Elindulunk akkor az egyik folyosón, de még nem sok ötletem van, hogy merre. Kint mintha láttam volna egy lugast, sövényállatokkal, mintha ilyen labirintus lenne. Kedvemre való lenne ott fogócskázni a lánnyal. Amíg a sötétben orra nem esünk.
Amikor Amandine beleboxol a vállába, jelzés értékűen persze, akkor akaratlanul is elneveti magát, és rákacsint a lányra. - Sose tudhatod! - somolyog, aztán ő is Isabella felé fordítja inkább a figyelmét. örül persze, ha sikerült oldani a lány hangulatát, mert tényleg nem lehet jó így kimaradni a dolgokból, talán ez még rosszabb is, mint amin Jake átmegy. Amikor egy kéz nyúl felé, akkor egyből reagál, és felsegíti a lányt. Háztársára néz, majd vissza a griffendélesre, végül halkan sóhajt egyet. Elég rossz a helyzet, több szempontból is. Amandine még mindig nem tud semmit, és ahogy a srác elnézi Isabella kimerültségét, és talán enyhe sokkját is, nem most fog többet megtudni. Nem úgy fest, mint aki kifejezetten kommunikatív állapotban lenne. Továbbá a többiek se kerültek elő, és senki sem tudja, hogy merre vannak. Nem is mond semmit, Isabellát támogatva megindul Amandine határozott megszólalása után a Nagy terem felé, ahonnan jöttek, és egész könnyedén vissza tudnak találni, ahhoz képest, mennyi folyosón jöttek át errefelé. Ez egy cseppet meg is lepi a srácot, de nem teszi szóvá.
Ahogy visszaérnek a nagyterembe, egyből körbesandít, majd finoman oldalba böki Amandine-t, és két ágy felé int a fejével, amin két iskolatársuk hever. Biztatóan rámosolyog a vörös hajú leányzóra, majd Isabellát egy ágyhoz kíséri, ő maga pedig megkeresi a saját vackát.. szemmel. A lába tovább viszi Emma ágyához, ami felett megáll egy kis ideig, és némán, kifejezéstelen, hideg arccal figyeli a lányt, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, néha fel-felmordul. Pár másodpercig áll csak felette, teljesen rezzenetlenül, majd határozott mozdulattal fordul el, megy vissza saját ágyához, és dől le pihheni egy kicsit.
Érzem, hogy Jacob csak ugrat, de igazából jól esik, hogy próbálja elviccelni. Ettől függetlenül a szememet forgatom, és finoman beleboxolok a karjába, pontosabban inkább csak odaérintem az öklömet minden különösebb erő nélkül. A szándék a lényeg, és elégszer verték már meg ma. - Ne mondj ilyeneket! A végén még beleélem magam, aztán kiderül, hogy csak valami random diák voltam. Vagy nem is ide jártam, hanem csak betévedtem. - Lassan viszont Isabella felébred, de úgy látszik, mégsincs teljesen magánál, és még az emlékek hatása alatt van. Nem sétálok sehova, inkább csak felkeltem a földről, de néhány lépésen belül maradok a többiekkel. - Mit láttál? A nagymacskán kívül? - faggatom Isabellát, amikor feláll. Valóban a többiek miatt indultunk el, de letértünk az útról... Jacob eddig is sérült volt, és most Isabella sem néz ki valami jól. - Talán jobb, ha visszamegyünk. Az a legnagyobb terem, ők is biztos oda jönnek majd... - Önzőnek érzem magam, de semmi értelme cél nélkül bolyongani a kúriában. Mégis, a gondolat, hogy talán majd csak a testüket találjuk meg holnap... Nem, erre nem kell gondolni. - Lehet, hogy még előttünk visszaérek a terembe, és már rég alszanak. Gyerünk vissza!
Az ájulás, az eszméletvesztésem nem tart olyan sokáig, bár pontosan elég az a fájdalom, és az az ezernyi arc és kép, ami ez alatt a pár perc alatt megsorozza az elmémet. Fogalmam sincs, hogy kik ezek az arcok, és hogy mi minden történt. Azt hiszem egyelőre túl sok az információ, melyet fel kellene dolgoznom. Az agyam 120%-on pörög és sejtem, hogy kelleni fog legalább egy kiadós alvás, amíg minden helyre rázódik majd. Ám azt érzem és tudom, hogy én is megkaptam azokat a bizonyos emlékeket a másik életemről. Másik élet? Vagy egyszerűen csak egy másik ember? Egy vörös hajú, gőgös arcú, gyönyörű lány furcsa sápadt bőrrel és valami furcsa veszélyes aurával. És a fekete párduccal, mely olyan szorosan kötődik hozzá, mintha lényének egy része lenne. Mintha ők ketten alkotnának egy teljes egészet és nem lehet teljes az egyik a másik nélkül. Erőteljesebb kapcsolat ez, mint egy patrónus, vagy egy familiáris. Talán ez is olyan dolog, amit még nem értünk, amit még nem láttunk és nem ismerünk. Ahogy visszanyerem az eszméletemet, néhány szót motyogok, majd a többiek után kérdezősködöm. A furcsa zavar engem is körbeleng és úgy érzem muszáj, hogy a patrónusom ott legyen mellettem. Kell az ereje, a melegsége, habár fogalmam sincs, honnan merítek boldog emlékeket, mert most annyira zavaros az elmém. Egy fiú képe jelenik meg a fejemben, akihez gyengéd érzelmek fűznek engem. Vagy a másik, vörös hajú lányt? Össze vagyok zavarodva, és talán ez az arcomon is látszik, valamint azon, hogy a patrónusom hol sasként száll a fejünk fölött, hogy párducként lopakodik, hangtalanul téve egyik mancsát a másik után. Jacob ott marad mellettem, és lágyan a kezemet nyújtom neki, hogy segítsen felállni. Enyhe szédülés és egy kis migrén, de ezen kívül nincs bajom. Talán ő még mindig fáradtabb, mint én... - Hol keressük őket? Vagy... Menjünk vissza a terembe? Fogalmam sincs... - sóhajtok kicsit fáradtan és igyekszem kizárni azokat a furcsa, elmosódott képeket, melyek néha-néha megjelennek a fejemben. - Éhes vagyok... - motyogom, és ezzel egyértelmű, hogy én arra szavazok, hogy térjünk vissza a bálterembe és együnk valamit. A torkom ég, és érzem, hogy muszáj ennem valamit, vagy még többször és talán tovább ájulok el. Azonban a többiekért is aggódom, ám mintha egy furcsa, új, önző énem kerekedne felül: nem érdekelnek a többiek, enni akarok, most!
- Valóban nem biztató. És lehet, hogy egy amnéziás szellem voltál. - ugratja a lányt, próbálva oldani a feszültséget, bár valóban fogalma sincs, hogy mi lehet a hely, meg a lány emlékei mögött, de azért vág hozzá egy félmosolyt, meg egy kacsintást. Nem tudja, Amandine mennyire frusztrált emiatt, meg ez neki mennyire fontos, és egy kicsit még azon is elgondolkodik, hogy talán jó lenne, ha megtudná, mi történt, hogy elmesélhesse háztársának.. talán.. - Szerintem menő dolog szellemnek lenni.. Vagy te alapítottál itt mindent, és valami ősöreg mágia vagy igaziból.. Nekem bejön. - vigyorog tovább a lányra. Aztán leguggol, és csak nézi Isabellát, Amandine szavaira pedig csak felsandít a lányra. Nem akar morbid lenni, de van igazság abban, amit mond, és erről meg is bizonyosodhatnak, amint Isabella lassan magához tér. Jacob egy ideig csendben figyel, majd eszébe jut egy kedves ismerőse, és néhány váltott szóbeszéd, miközben a patrónust figyeli, ahogyan az lassan alakot ölt, és leül a lány mellé. - Talán egy erősebb familiáris.. Keringenek szóbeszédek olyan állatokról, amik a régi könyvekben voltak, mint egy-egy nagyobb varázsló társa. Tudjátok, mint Merlin baglya a mesekönyvekből. Lehet, hogy ebben a furcsa világban sikerült ezt a társat életre kelteni, és ezt érzed még mindig. - egy pillanatra eltöpreng, ahogy a nagymacskát nézi. - Ciki. - toldja hozzá, majd ismét Isabellára néz. - Visszanyerted a másik élet emlékeit, úgyhogy szerintem ücsörögj egy picit. Mesélhetsz, ha úgy érzed, az segít. A többieknek még mindig nincs nyoma, azt hiszem, nem miattunk jöttünk. - gubbaszt továbbra is stabilan, és csak fél szemmel figyeli háztársát, hogy éppen merre járkál és mire készül. De Isabella talán sebezhetőbb még egy darabig, így inkább rá fókuszál.
- Gemmával nem igazán volt alkalmam azóta beszélni, a másik lány pedig nem volt valami közlékeny. Azért is hagytam ott őket, mert csak még jobban összezavart ahelyett, hogy megmagyarázna bármit is. - Emma szintén aludt mire odaértem, szóval tényleg nem tudtam beszélni senkivel, akinek már megvannak az emlékei... Andrew elutasította a dolgot, Jacob és Isabella pedig nem találtak semmit. Ki tudja, a többiekkel mi van. - Elég gáz lenne, ha szellem lennék. De hogyha szellem, akkor is ember volt valamikor, nem igaz? Legalább arról az életről kaphatnék emlékeket... ez így nem fair. Még nem is vagyok benne biztos, hogy az emlékek jó dolgok, főleg azután, amit Jacob mondott Emmáról. De kimaradni akkor sem jó dolog, főleg úgy, hogy én találkoztam először a macskás lánnyal. Egyszerűen zavar a tudat, hogy valamiért pont nálam ment félre valami. Ahogy Isabella fekszik, Jacob furcsa dolgokat kezd mondani, és kicsit összevonom a szemöldököm. - Ne legyél már ennyire morbid... - De mégis elbizonytalanodom. Nem lehet egyszerű, hogyha egy teljes másik élet hirtelen beléd olvad. Többet nincs időm mondani, mert Isabella lassan felébred, de előtte még elsuttog egy ismeretlen nevet. Ezek szerint már emlékszik... - Elájultál. A patrónusod, mármint az eredeti, meg az a fura nagymacska elkezdtek futni feléd, majd beléd olvadtak, és összeestél. Azt hiszem, beütötted a fejedet, szóval ne ülj fel túl gyorsan. - A patrónusa is helyreállt, amit megnyugodva tapasztalok. - Micsoda? A patrónusoknak nincs testük. Hogy érted, hogy a lelked része? - Felállok a földről Isabella mellől, és elgondolkozom a szavain. - Az a lány, akivel beszéltem... vele is volt egy macska. Egy vadmacska. Elég furcsa háziállat, nem?
Számomra is kissé bonyolult még ez az egész, még egyelőre nem tudom pontosan hová tenni, pedig tényleg igyekszem felfogni és megérteni, hogy mi történik itt, de még Emma, aki jóval határozottabb nálunk sem érti igazán, vagy legalábbis nem teljesen azt hiszem. Bennem is kezdenek a dolgok szépen lassan összeállni, de valahogy jóval lassabban, mint másban, bár ha azt nézzük a többség még azt sem tudja, hogy mi ez az egész, hiszen Jacob és a két lány is ezért mentek el körülnézni... én még egészen jól állok. - Egykor én lehettem, most én... én vagyok. Nem lettem ettől más, Gemma vagyok, csak mintha más emlékeit is megkaptam volna, egy előző életét. Tudom, hogy hülyén hangzik, én sem hiszek az ilyesmiben, de... - az a helyzet, hogy most nem az a kérdés, hogy miben hiszek, vagy miben nem, hanem ez van és kész. A jósmágia is mindig távol állt tőlem, most mégis úgy érzem, hogy okkal kerültünk ide és okkal pont mi és most itt a helyünk és nem is igen kellene elmennünk innen. Fura egy érzés, annyi szent. - De félnünk kell, de közben azért is vagyunk itt, hogy megoldjuk ezt, mert azt hiszem más nem tudná, mert ha ez a Shawn kijut innen, ha a világra szabadul... Emma többe tudna mondani erről. - a békésen szuszogó lányra pillantok. Ki kell pihennie magát, most nem kelthetjük fel csak hogy beszélgessünk vele, mert ő többet ért ebből az egészből. - Meg fogod érteni te is, Shawn diák lehetett, mint mi is voltunk és most hatalmat akar, a tárgyak viszont segíthetnek nekünk és a a négy... olyanok, mint McGalagony és Piton, az itteni házvezetők. Emlékszem rájuk, szigorúak, de jó em... hát nem emberek, de jók. - ráncolom kissé a homlokomat, mert hát ez is elég fura dolog, hogy itt olyasmik vannak, amik inkább a mesékben szerepelnek, pedig mi varázslóvilágból jöttünk és persze igen vámpírok léteznek, na de tündék? Vagy épp angyalok, mint az a Laura, akiről Emma mesélt... Nem csoda, ha Andrew alig hiszi el, nekem is zavaros. - Azért rágd is meg. - halványan elmosolyodom, ahogyan tolja be a szendvicset, kicsit elodázva a válasz adást, hiszen még mindig nincsenek mindenre tökéletes válaszaim sajnos. - Igen, a tiédet is meg kellene találni, akkor többet tudnánk, ki tudja melyikünk emlékszik olyan részletre, ami fontos lehet ahhoz, hogy győzzünk. Én pedig... nem is tudom, fura érzés, mintha jobban tudnék dolgokat, azt a zidárt is jobban értettem, mint előtte és olyan érzésem van, mintha erősebb és gyorsabb lennék. - nem tudom még ezt sem teljesen meghatározni, de abban biztos vagyok, hogy valamivel több vagyok itt, mint odahaza és olyan furcsa hiányérzetem is van azóta, hogy találkoztam Biancával és láttam küzdeni, folyton a csuklómat piszkálom, mintha ott lennie kellene valaminek.
Nem akarok cinikus lenni, viszont az ösztöneimben bízok. Azok csalhatatlanok. Viszont Gemma egyértelműen hisz abban, ami történt vele, hogy a furcsa, amúgy baljóslatú helytől különös emlékeket kapott, egy másik élet emlékeit. Szó se róla, jól áll neki a lila melír, vagy minek is nevezzem, kifejezetten egyedivé teszi a vonásait. Ha jobban megnézem, egészen csinos lányról van szó, csak én nem szoktam ilyen szemmel nézni, mert nem is lenne értelme. Viszont már megint komolykodik, holott én szoktam amúgy a lényegretörő lenni. Úgy fest, ebben egymásnak dobálgatjuk a labdát. - Bianca... Egykor te lehettél ez a Bianca? Legalábbis így érzed? Vagy most te vagy az? – Kérdezem azért kicsit aggódva, hiszen nem ő az első, aki furcsa emlékeket kap. Ez akár azt is jelentheti, hogy a hely amelett, hogy veszélyesnek tűnik, valamiféleképpen mégiscsak egy múltbeli énünknek a tárhelye? Nem tudnék magamnak másként gondolni, én mindig is Andrew voltam, de mi van, ha csak ezt hittem magamról? Gemmát még sosem kaptam hazugságon, hiszen a közös szív miatt megérezném. De nem, ő amúgy is tisztességesebb ennél. - Ezek szerint akkor nem kell félnünk? Akkor mi volt az a fickó az a Shawn? Miért támadtak ránk? És mik azok a tárgyak? Miért kéne segítenünk annak a négynek? – Én kezdem elveszteni a fonalat, de elképzelhető, hogy Gemma ezekre is tudja már a választ, mert amióta szétváltunk, én csak Amandine-nel veszekedtem. Megvonom a vállamat, akár el is indulhatnánk tovább keresgélni. – Keressük meg az enyémet is? És mit jelent, hogy többnek? Tudnom kellene mostantól valami plusz képességedről? – Bököm oldalba finoman, már a lila tincsekkel is csinosabbnak néz ki, lesz itt még más is? Megpróbálok feltápászkodni, felesleges Emma mellett virrasztani, attól egyikünk sem lesz jobban, hogy csak ücsörgök. Végtére is a katonaember essen el háborúban, nem ágyban, párnák közt. Odalépek az asztalok egyikéhez, és egy méretes szendvicset tolok be anakonda módjára a számban, nem is gondolom, hogy meg kéne rágnom, tettrekésznek érzem magam. Azért remélem nekem nem lesz mustársárga a hajam.
Látom, ahogy a furcsa kettős állat felém siklik, majd érzem, ahogy a melegség átjárja a testemet, melyhez pár pillanat múlva égető érzés is társul: mintha tűz nyaldosná a végtagjaimat, mintha egyszerűen elégnék, és ezt érzem mindenhol. Kiáltani már nem marad időm, a fájdalom és az emlékek tömkelege, mely a patrónusból (vagy éppen a nagymacskából?) a testembe és elmémbe áramlik olyannyira erős, hogy elveszítem az eszméletemet és a földre rogyok. A fény eltűnik valahol a szívem mélyén, és ájultan esek össze. Szerencsére Amandine gyorsan reagál, így nem a híd fapadlójára, hanem a vörös Mardekáros karjába zuhanok. Lágyan hallom Jacob megnyugtató, furcsa szavait, ám hamarosan elszakít tőlük egy furcsa örvény, melyben emlékképek kavarognak: érzések, tettek, szavak és emberek. Száz meg száz szín, ezernyi varázsige és varázslat, több tíz ismerős és ismeretlen arc és egy fekete párduc. Egy nagymacska, mely ezernyi kötelékkel kötődik a testemhez, a szívemhez, a lelkemhez. - Miroslav... - suttogom a nevet, mely bekúszik az agyamba, a gondolataimba és ahogy lassan kinyitom a szememet ezernyi éles szúrással vesz körbe a hiányérzet: nincs itt. Fáj. Igyekszem fókuszálni és rájövök, hogy Amandine karjában vagyok, Jacob pedig ott guggol mellettünk. - Mi történt? - hangom halk, kétségbe esett és gyenge. Ám a szemem ide-oda cikázik és érzem a fájdalmat valahol a szívem környékén. Lassan felülök, halkan nyögök és a pálcám után nézek. Fogalmam nincs miért, de szükségem van a patrónusom védelmére, melegségére. Megidézem a fehér fényt, mely immár első körben is nagymacska formát vesz fel. A tűszúrás-szerű fájdalom eltűnik, ahogy a nagy macska határozottan áll meg mellettem. Lassan a fény felé nyúlok, de félúton visszahúzom a kezemet. Hiszen anyagtalan, csupán fény és jó emlékek. Amelyek most igencsak híján vannak az agyamban. - Láttam... Láttam egy fekete párducot, aki a lelkem része volt. Talán patrónus, de teste volt. Hús-vér állat volt... - mondom furcsa hangon, teljesen elgondolkodva, és ismét a fényes állat felé nézek. Megcsóválom a fejemet és a két társamra nézek: - Nincsenek itt a többiek?
Amikor hallja, hogy háztársa felnevet, csak somolyog egy sort, és a vörös leányzóra sandít, majd rákacsint. Nyilván borzalmas az ötlet, és mindegy, kié az emléke, vagy a sok nyom, ha egyszer azért vannak itt, hogy kiderítsenek dolgokat, nem baj, ha együtt maradnak. Ki tudja, mi történik egy-egy ilyen emlékkép megszerzésekor. Amandine szavaira meg se rezzen, csak magában gondolkozik. - Nem értem még, mi történt. Miért nem kérdeztél meg valakit, aki emlékszik? Talán a te múltaddal volt valami gond, vagy te voltál a hely szelleme.. Akármi lehet. Ez egy elég erős fekete mágiával átitatott hely. - sandít körbe, majd a kérdésre egy cseppet elhomályosul a látása, és egy barna hajú lány alakja sejlik fel előtte, meg egy tópart, meg egy megvető arc. Néhány másodpercig el is merül ebben az emlékben, elréved a tekintete a múltba, és csak Isabell válasza zökkenti ki. - Akkor hajrá, de óvatosan. Várj! - és ahogy Isabella nagyon megindul, Jake is igyekszik felvenni a tempót, háztársával egyetemben. Amandine a gyorsabb, így a srác nem is nagyon ügyködik, csak letérdel a két leányzó mellé, és halkan hümmögve figyeli az ájult griffendélest. - Mondtam, hogy óvatosan.. És nem tudom Amandine. Nézd ezt az arcot.. mennyire békés most. Amint felébred, zavarodott lesz, tele sötét gondolatokkal terhelten, az egész élete össze fog zavarodni. Talán a legfontosabb dolgok nem fognak eszébe jutni, csak fájdalmas sebek, traumák, és halál.. Kinek hiányzik ez? Csak pár másodpercig tart a boldogsága. - miközben beszél, hangja kellemes, lágy, szinte búgó, és végig a griffendéles arcát figyeli, majd felemeli tekintetét háztársára. - Ha felébred, talán hajlandó lesz válaszolni a kérdéseidre. - szemeiben megcsillan a tó fénye, ezüstös színben, aztán megint a régi, zöld szemek figyeli Amandine-t.
Épp elkapom Jacob tekintetét, ahogy Isabellára néz a szétválás ötletére, és röviden felnevetek. Úgy látom, neki is pont annyira tetszik az ötlet, mint nekem. Aztán mesélni kezd, és néha halkan hümmögve hallgatom. - Én sem értem, mi van. Én voltam az, aki a legelőször találkozott azzal a szőke csajjal, de nekem nincsenek semmiféle emlékeim. Ez a hely sem ismerős. Lehet, hogy nem ő volt a... társam, vagy akármi? De akkor miért ő volt a tükörben? - Így már érthetőbb, hogy miért volt olyan feszült közöttük a levegő Emmával. Furcsa lehet, hogyha a lány emlékszik a köztük lévő kapcsolatra, Jacobnak pedig gőze sincs róla. - Te szeretnéd megtalálni az emlékeidet? Andrew teljesen ellene van, azért is tört össze egy tükröt. Össze is vesztünk rajta... Hé, hova sietsz ennyire? - Az utolsó mondat már Isabellának szól, mert bár rögtön követni kezdem mikor lefordul, nem igazán úgy tűnik, mintha meg akarna várni minket. Megtorpanok, mikor meglátom a furcsa jelenést a híd másik oldalán, majd a két állat Isabella felé ront... - Hé, vigyázz! Ugorj félre! - Kiáltok neki, és közelebb lépek, de nem sikerül időben félrerántanom. Isabella elájul, de elkapva igyekszem tompítani az esést, és finoman lefektetni a hídra, amíg fel nem ébred. - Basszus... - A pálcámat veszem elő, és elmormolok egy igét, amivel ájult embert lehet ébreszteni.
Valóban borzalmas és pocsék ötlet az, hogy szétváljunk még jobban, de nekem szól az üzenet, a nagymacska, a patrónus, és ahogy belépünk a gyönyörű kertbe - afféle Belső kert lehet - úgy érzem, hogy rengeteg időt töltöttem itt. Úgy érzem, mintha ismerném az összes padot, hogyha ismerném a növényeket, hogy mi hova kúszik, és a kis tisztáson is feküdtek már a puha fűben. De hát ez nem lehet, ugye? Hiszen... Most vagyunk itt először. És habár valóban csodás ez a hely... Teljesen elvarázsol, nem is figyelek arra, amit a többiek magyaráznak és beszélgetnek. Jacob kérdésére kapom fel a fejemet és nézek a fiúra. - Igen. Olyan, mintha már ezerszer jártam volna itt... - mondom elgondolkodva, majd megindulok az egyik ösvényen és el is fordulok, lassan eltűnve a többiek szeme elől, ha nem fürgék és nem követnek. Szinte tudom, hogy az ösvény végén ott lesz egy kis híd, már hallom is a kis patakot, majd meg is látom. A hídon ott áll a nagymacska, majd két nagy ugrással a tisztáson terem. Fehéres fény veszi körül, látom, hogyan kezd újra alakulni. Belül a gyomromban furcsa gombóc nő, már megint alakul a patrónusom? Végül meglátom az ismerős szárnycsapásokat és a hatalmas sas együtt a nagymacskával ront felém, hogy a fehér fény visszaszálljon belém. Érzem a lágy melegséget, és valami izzó tüzet is, ahogy a bőrömhöz ér a fény, majd elájulok. Durván esek el a hídon, kicsit beütve a fejemet és néhány másodpercig - vagy talán egy percig is - nem térek magamhoz...
Tudom én, hogy Andrew nagyon szkeptikus ezzel az egésszel kapcsolatban, amit valahol meg is értek, főleg az ő hátterével, főleg az ő stílusával, de az az igazság, hogy attól nem lesz jobb, ha tényleg ennyire mindennek ellene van, attól biztos, hogy nem jön majd a megoldás, vagy nem jutunk sehogyan sem haza, pedig az lenne a cél. Furcsa ez az egész helyzet én is tudom, de most nem tehetünk mást, mint hogy átgondoljuk és talán akkor találunk megoldást, de ehhez félő, hogy szükség van az emlékekre is, amiket ő nem kapott meg. - Nem voltak tehenek... ne vicceld el. Zavaros volt, láttam a lányt, aki... azt hiszem valamikor lehetettem, talán előző életben? Bianca a neve és mesélt nekem arról, amik történtek velünk, és amikor hozzám ért megkaptam az emlékeit is, mindent, amit valaha tapasztalt egyszerre, de elég kusza, azt hiszem idő, amíg letisztázódik bennem teljesen. Ez alapján mind ismerjük egymást, azaz ismertük, de valaki nem akarja, hogy tudjuk. Megtámadtak minket, tűz volt és harc, és úgy lökött ki szó szerint a tükörből, ami aztán el is sötétült. - tudom, hogy zavaros, igazából számomra is az, de ha most csak ez az út adhat megoldásokat, akkor nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy ez van és valahogyan meg kell próbálnunk kezelni a dolgot, főleg neki és ha más nem akkor elfogadnia, ha ő is megkapja ezeket az emlékeket, ahogy azt hiszem Jacob is kénytelen lesz. - Tudom, ezt nehéz megmagyarázni, de én ettől valahogy többnek érzem magamat, nem pedig kevesebbnek. Úgy érzed, hogy megváltoztam? Persze... ezt leszámítva. - csavarok egyet egy lila tincsen, ami pont az arcom elé hullik. Igen, ez eléggé új nekem is, de ki tudja nem biztos, hogy így marad, ha viszont igen... hát akkor elfogadom, de még sem gondolom, hogy elveszíteném önmagamat csak azért, mert megkaptam ennek a Biancának az emlékeit, sőt jó eséllyel ezek nélkül nem értenénk semmit sem ebből az egészből és csak még nehezebb dolgunk lenne. - Talán az a tükör... nem is az emlékeidet rejtette, Emmáé sem így került hozzá. - jegyzem még meg csendesen, mert még mindig tartom, meg kell majd kapnia őket, akár akarja, akár nem, másképp nem ússzuk meg ezt a rémálmot.
Ő nem is akar itt senkit hiú reményekkel kecsegtetni, az nem az ő asztala, sőt. Ha végignézzük a lehetőségeket, akkor pedig nem sok alkalom vagy ok van arra, hogy nagyon pozitív legyen, vagy lelkesítsen másokat, hogy minden rendben lesz. A szíve mélyén persze ebben reménykedik, de hogy kimondja? Inkább hallgat és igyekszik reális maradni. Amikor a háztársa nem emlékszik a nevére, csak finoman int a fejével. - Nem életbe vágóan fontos, csak érdeklődtem. - még egy félmosolyt is tesz a végére, majd meghallva Isabella ötletét, megáll, és olyan tekintetet mereszt a lányra, amihez szavak sem kellenek. Mondhatni ennél rosszabb, őrültebb és indokolatlanabb ötletet még sosem hallott, de szerencsére gondolatainak nem kell hangot adnia, mivel Amandine ezt megtette. Ráadásul nem fog sipákolni, vagy leszúrni a griffendélest, nem mennének vele semmire. Éppen ezért még egy csípős megjegyzést sem tesz arra vonatkozóan, hogy a lány pocsék legilimentor, inkább tovább lépked a lányok mögött, mellett, ahogy a hely engedi, és a kertet látva végighordozza tekintetét. Nem akar és nem is fog megszólalni feleslegesen, nem annyira erős, hogy több irányba tudjon koncentrálni. Amikor ő sem hall semmit, megindul Amandine után, de nem szorosan a nyomában, inkább kényelmesen mellette lépdel, mintha fel akarná deríteni a terepet. A kérdésre keserű mosoly fut át szája szélén. - Gemma haja az emlékei miatt változott meg. Sajnos én nem találtam semmit. Emma varázsceruzáját leltem meg, amiből visszakapta az emlékeit, de nem igen mesélt belőle semmit, csak engem kezdett el tőle becézni. Olyan néven hívott, amit eddig sose használtam, és más se. De az emlékekről nem mesélt. Gemma viszont mesélt valami harcról meg egy lila hajú lányról, gondolom ő volt az előző élete. Onnan maradt meg ez a haj. Utána sikeresen visszatértünk hozzátok, csak kicsit lefárasztott minket a zidár, meg engem a vállsebem, ami folyton felszakadt. - meséli teljesen megszokott hangszínen, majd a griffendéles lányra néz, meg a patrónusára. - Ismerős neked a hely? - főleg azért kérdezi, mert nem mindenki tükörből kapott emlékeket, és talán ő se abból fog, hanem valahogy ez a hely lesz rá hatással, és az emlékeiben találja meg a lányokat, vagy bármi. Nem érti még ezt a rendszert.
- Nem vagyok benne biztos, egy patrónus mennyire hatásos mondjuk fizikai veszély ellen... úgyhogy azért legyünk óvatosak. Bár lehet, hogy a fura hallucinációkra tudna hatni... - Nem tetszik Jacob befejezetlenül hagyott mondata, de igaza van. Ha a többiek okkal vesztek el, akkor könnyen lehet, hogy mi is belefutunk abba a bizonyos okba. - Uhh... Hát, a nevét nem kérdeztük meg. Valami fiatal tanár. Biztos nem azok közül, akiket a festményeken is láttunk. Isabella? - Hátha ő többet hozzá tud tenni, én annyira nem figyeltem meg az alakot. - Na ne. Azért jöttünk ide, hogy megtaláljuk a többieket, akik leváltak. Semmi értelme még jobban szétválni, aztán majd kereshetünk téged is. - Vagy Gemmáék kereshetnek minket, ha mindhárman elveszünk... De hárman mégiscsak többet érünk, mint bármelyikünk egyedül. Szóval követjük a patrónust, bárhova is vezet. Isabella a többieket hívja, de hiába fülelek, semmi válasz. Így végül megvonom a vállam, és elsétálok mellette, belépve a kertbe. - Tisztának tűnik a levegő - súgom a többieknek, és körülnézek a nagymacska után. Azért kiabálni nem szeretnék. - Egészen szép kert... Jacob, addig elmondhatnád, mit találtatok a többiekkel. Mi van Gemma hajával?
A helyzet az, hogy nem töltenek el túl nagy reménnyel diáktársaim szavai. Fogalmam sincs, hogy mi történt a patrónusommal, hogy miért változott meg az alakja és hogy hova vezet minket. Persze elvileg a többiekhez, azonban mikor Amandine közli, hogy nem arra voltak utoljára, amerre a nagymacska megy, elbizonytalanodok. Jacob suttogására, miszerint reménykedjünk, hogy nem a veszély felé vezet minket, nyelek egyet. - Hát ez pompás... - morgom és megcsóválom a fejem. Egy pillanatra megtorpanok az elágazásnál, és kérdőn nézek a lányra. Azonban valahogy mégis vonz a patrónusom, így csak megvonom a vállam. - Okkal változott meg, ami nekem szól. Ha gondoljátok váljunk szét - bár nem tartom jó ötletnek - minden esetre én követem... - bökök fejemmel a halványodó és távolodó macska felé és pár pillanatig tétovázok, hátha a másik két társam le akar beszélni, vagy hozzáfűzni valójuk van a dologhoz, végül kitárt pálcával indulok a macska után. Ahogy egyre beljebb haladunk a folyosóknál, egy ajtóhoz érünk, ahonnan friss növények illata érződik. Valamiféle Belső kert lehet? Talán innen jött az elején a madárcsicsergés, vagy ilyesmi? Megállok az ajtó előtt és bekukkantok, hátha vár odabent valaki minket. - Hahó! Stella! Minnie! - szólítok eltűnt társainkat nem túl hangosan és őszintén remélem, hogy az egyik növény mögül felsejlik egy "Itt vagyunk" mondat...
Halkan hümmög Amandine szavaira, majd Isabellára is, és csak léptet előre felé. Amikor a patrónus töretlenül halad tovább, Amadine-ra sandít, és örül, hogy nem kommentálja kifejezetten a kérdését. Tudja ő, hogy mi a cél,de inkább a helyre kíváncsi, meg arra, mit mondott pontosan Isabella a patrónusnak. Főleg az utána következő néhány mondat miatt. - Reménykedj. - súgja a levegőbe, majd Amadine-ra pillant. - Csak ezért kérdeztem. A patrónus azt csinálja, amit mondasz neki. És mivel védelmező lény, könnyen vezet bárhova, hiszen ő az, aki megvéd. Ráadásul, ha a többiek nem tértek még vissza.. - és itt direkt nem fejezi be a mondatot, nem akarja tovább ragozni, hogy ez a patrónus simán lehet, hogy most viszi bele őket a legnagyobb veszélybe. Bár hirtelen ő maga sem tudja, hogy kiket keresnek, nem nézett szét a szálláson, h meglát egy ismerős arcot, alakot, vagy valakit abból a bizonyos másik világból, másik körből, akkor reagálni fog. Halad a lányokkal tovább, az irányváltás ellenére, miközben a beszélgetésüket hallgatja, és próbálja visszaidézni azt a néhány alakot. - Melyik tanár? - érdeklődni háztársától, hátha valaki, akit már látott korábban, vagy mond neki valamit a neve. Igen, érezhetően az abszurd történeten nem is akad fent, hiszen ez egy iskola, miért ne kérhetnék a házidolgozatokat. Emma meg rávicsorgott. Azon is túllépett.
Fél füllel hallom csak Jacob és Gemma párbeszédét, de igaza lehet. Nekem sem tetszik annyira ez a régi emlékes dolog. Én önmagam vagyok, nem akárki más, igaz? Mégis érdekel, hogy mi történt itt, és úgy látszik, hogy a tükrök a hazajutás kulcsa, vagy legalábbis az életben maradásé. És különben sem igazságos, hogy én találkoztam a lánnyal először, és csak én nem kaptam emlékeket... - Nálunk senki sem - mondom végül Jacobnak. Andrew direkt összetört egy tükröt, Isabella pedig simán nem volt szerencsés, vagy inkább balszerencsés, ha Andrewra hallgatunk. - Nem sok minden történt. Láttunk egy csapat szellemdiákot, és volt egy tanár is, aki a dolgozatainkat kérte rajtunk, úgyhogy inkább leléptünk. - Egy kicsit a szemeimet forgatom, mikor megkérdezi, mégis hová megyünk, de nem kommentálom. - A többieket megkeresni. Isabella szavaira megvonom a vállam. Lehet, hogy késleltetve volt a patrónus változása, ennyire nem értek hozzájuk. - Hát, elvileg nem kellene neki veszélybe vezetnie. De itt lennünk sem kellene, szóval azért legyünk óvatosak. - A nagymacska céltudatosan megy előre, beleszólni sem nagyon van időm, pedig az elágazásnál tétovázok. - Uhm... Nem arra, amerre ő megy, az biztos. De mondom, hogy a többiek is mozgásban voltak. Sok idő eltelt, simán lehet, hogy már máshol vannak, szóval... - A patrónus felé intek, jelezve, hogy kövessük tovább az irányváltozás ellenére. Azért a pálcámat a kezemben tartom, csak a biztonság kedvéért.
Ahogy megindulunk, a Mardekáros lány javasolja, hogy csináljam megint a patrónusos témát. Igen, ez jó ötlet lehet, bár valamiért úgy tűnik, hogy ez a kúria befolyásolja a patrónusokat. A múltkor sem oda vezetett minket, ahova szerettük volna. Minden esetre a sas létrejön és meg is indul egészen addig, amíg az ajtón túl át nem alakul és immár puha mancsokkal indul el az egyik kanyar felé. Döbbenten pislogok és kérdezek rá, hogy a többiek vajon láttak-e ilyet. - Hát, erős érzelmi hatás az ért, de amikor jöttünk még nem volt semmi gond a sassal... - hajtom kicsit oldalra a fejemet és gondolkozom el. - Régi élet... - ízlelgetem a szót. Fura belegondolni, hogy már éltem egyszer. Valahogy soha nem hittem az újjászületésben, a reinkarnációban meg az effélékben, de talán ideje elkezdenem hinni ebben. Fura gondolat, minden esetre vélhetőleg okkal változott meg a patrónusom alakja. - Egy patrónus védelmező társ. Nem vezetne rossz helyre, vagy veszélybe, igaz? - próbálom nyugtatni magamat egy kérdéssel és lassan követni kezdem a nagymacskát. Furcsa érzés, mert ugyanúgy bízom benne, mint a sasban, ugyanazok az érzések keringenek bennem csupán nem felfelé nézek a levegőbe, hanem magam elé a lassan, komótosan sétáló macska felé. Előveszem a pálcámat, és fújok egyet. Egy elágazáshoz érkezünk, ám a nagymacska meg sem toppan, céltudatosan fordul a jobb oldali elágazás felé. - Merre voltatok legutóbb? - fordulok Amandine felé. Bár sejtem, hogy a válasza nem fog érdekelni. Izgat, hogy miért változott meg a patrónusom, és hova vezet engem... Minket...
Fordítva nem vagyok féltékeny, ahogyan Gemma szívverése gyorsult fel, amikor Emma mosolygott rám. Én egyértelműen úgy vagyok vele, hogy nem lehet civil életem, a lényeg abban van, hogy másoknak hogyan segíthetek. Tudok azonosulni azzal is, hogy Gemma megtalálja a boldogságot, aztán valahogy majd szétválasztjuk ezt a közös szívet. Így aztán nem kezdek kétségbeesni, ahogyan Jacob kezét szorongatja, ő azt hiszem mindenkivel ilyen közvetlen, velem is próbált megértő és kedves lenni, meglátni bennem a jót, amit én magamban nehezen fedezek fel. Tudom, hogy elvhű vagyok, és az igazságért harcolok, de nem mutathatom ezt ki nyíltan, annak nem sok értelme lenne. Ő mégis mindig kész a dolgok mélyére látni. Ezért lenne jó a mágiaügyi minisztériumban mondjuk ügyészként. Az igazság hivatalos arcaként. - Valójában mit láttál a tükörben? Teljesen lila voltál, mint egy alpesi tehén? Ja nem, azoknak vannak fehér foltjai is. – Nem is tudom, hogy ő most megindulna, vagy maradna pihenni, és egyeztetni. Emma mélyen alszik, de mégsem lenne a legjobb ötlet egyedül, védtelenül hagyni. Esetleg egy testmozgató bübájjal magunk után tudom lebegtetni, legfeljebb a sarokfordulóknál koppanna egyet a feje, az meg belefér, legalább izgalmasan alakul a mélyalvás. Ki akar pihentetően regenerálódni? Felülök az ágyára, mármint Gemmáéra, és tűnődően nézem az arcát, a választ én sem tudnám egykönnyen megfogalmazni. - Nem szeretem, ha irányítani próbálnak. Tudom, hogy vannak szabályok, de ez a hely akkor se nekem való. Tudom, hogy ki vagyok, de ezek a tükrök.. Nem hozzám tartoznak. Miért ne téveszthetnének meg titeket is? Jó az, ha elvesztitek önmagatokat? – Kérdezem komoly képpel, anélkül, hogy bántó akarnék lenni. Most is pattanásig feszülnek az izmaim, szinte görcsbe rándulva, készen arra, hogy ha meglep minket valaki, ne adjam olcsón a lányok bőrét.
Ahogy elkapja a lány kezét,még nincs teljesen magánál, és ahogy lassan felül, felnéz Isabellára, és csak morrant valamit, jelezve, hogy most már érzékeli, hogy nem megy egyedül, de mégis.. Mintha nem is csak arra értette volna, hogy fizikailag egyedül menne a lány, hanem úgy, mint egyedüli Mardekáros, vagy inkább nélküle. Maga sem tudja megfogalmazni, de valamivel több volt ebben. Ahogy azonban Gemma odalép, és megszorítja a kezét, elmosolyodik. - Mi a legrosszabb, amivel találkozhatok odakint? Önmagam? - teszi fel a kérdést, egy csepp keserűséggel. - Ne haragudj. Minden rendben lesz. Köszönöm. - toldja még hozzá immáron sokkal kedvesebb, őszintébb hangon a lánynak, majd feláll az ágyról, és a két leányzóra néz, akik között nincs teljes összhang, de sebaj. Elszántak, és ez a lényeg. Egy laza sétára meg van ereje, ha minden jól megy, nem kell harcolnia semmi és senki ellen, legalább is nem tervezi. Amandine kérdésére megcsóválja a fejét. - Nem, csak a többiek. - feleli, egészen kelletlenül, nem szívesen beszél arról a furcsa kis utazásról. Aztán ahogy meglátja Isabella patrónusát, majd erre Amandine reakcióját, összeráncolja a szemöldökét. - Ha te nem tudod, nem tudja senki.. Mi történt veletek az úton? Nem lehet attól? - kérdezi, miközben kissé megszaporázza lépteit, és még éppen látja, ahogy eltűnik a folyosó végén, majd megáll, visszanéz, és amint Isabella is beéri őket, újra elindul. - Mit mondtál, hova is tartunk pontosan? - kérdezi, enyhe fáziskéséssel. Igen, most kelt fel egy kómából, és szeretné tudni, mibe ugrik bele. Megint.
Egyelőre még nem érzem úgy, hogy tökéletesen kipihentem volna magamat, muszáj összeszednem az erőmet és azt hiszem Andrew-val is van mit megbeszélnünk. Úgy fest csak mi ketten ismerjük egymást igazán a többiek közül, épp e miatt nekünk van mint tisztázni főleg azok után, amik történtek, és amit Andrew elhamarkodottan tett a tükörrel, aminek komolyabb következményei is lehettek volna. - Nem hiszem, hogy tovább változnék ez csak... talán valami maradvány lehet a miatt, amiket a tükörben láttam, magam sem értem. - azt hiszen még az emlékeket sem egyformán kapjuk meg, hiszen Emma az után, hogy a krétához hozzáért majdnem elájult, de utána mindennel tisztában volt, számomra azért lassabban jönnek elő a dolgok, vagy csak én lassabban értem meg, mint ő, viszont rajtam külső változás is akad. Nem értjük ezt az egészet, nem csoda, ha nem tudjuk pontosan mi történik. Azért mégis felállok akármennyire is nem tart eléggé a lábam, amikor a többiek elindulnak. - Köszönöm! És csak... óvatosan. - lépek oda Jacobhoz. Épp csak egy pillanatra szorítom meg a kezét. Tudom, hogy ez az egész neki még zűrösebb, hiszen ott voltam amikor kiabált, amikor Emma kiosztotta és viszont, nem volt épp a legkellemesebb a kis privát hármas utunk, remélem, hogy a másik két lánnyal többre jut és persze azt is, hogy megtalálja a válaszokat a rengeteg kérdésre, ami most a fejében zakatolhat. Csak aztán lépdelek vissza és ülök le Andrew mellé az ágyra. Pihennem kell, de talán elég egyelőre, ha csak pihenek és még nem alszom, legalább figyelünk Emmára, nehogy túlságosan rossz hatással legyen rá az a medál. - Nem tudom, azt hiszem em fogunk tudni elmenni innen, amíg nem jövünk rá, hogy mi ez az egész és... nem fogjuk túlélni, ha nem értjük meg miért vagyunk itt. Miért robbantottad fel a tükröt? - igen ezt a kérdést nem lehet csak úgy átlépni, mert értem ő és Jacob is nehezen viselik ezt, nem tudják kezelni, de a tény tény marad, ha nem jövünk rá miért vagyunk itt, akkor talán túl sem éljük. Az a Shawn a könyvével sokkal erősebb nálunk, ahogyan ez az egész hely is és itt minden. Nem az a kérdés, hogyan megyünk el innen, az a kérdés hogyan éljük túl.
