2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az iskola Nagyterme ad helyt minden évben az iskolai ceremóniáknak, báloknak, évnyitóknak, évzáróknak és itt is étkeznek a diákok a manók konyhából felküldött étkeiből. A Nagyterem plafonja igen különleges, ugyanis mindig a kinti időjárást mutatja, de persze esőben is leülhetünk enni, nem kell félnünk, hogy elázunk közben.
Megfogom a kezét és ahogy felállok, őt is felhúzom, a mozdulat könnyed, légies, de hál égnek nem kell elszenvednünk, hogy hopp szellemmé válik a kezem, őt elejtem és seggre ül... - Jade.. Engem boldoggá tesz, mikor énekelni, vagy beszélni hallak. Mikor hallom a hangodat. ~ Téged pedig biztos, hogy jókedvre fog deríteni, amikor megpróbálok én énekelni. - mondom egy különös, újra élesztett mosolyszerűséggel. - Szerintem egy két este, mikor a kicsiknek felolvasol, oda fogok campelni én is, hogy hallgathassalak. - biggyesztem még hozzá a gondolatot. Úgy sem olvasott fel senki annak idején. Most esetleg lesz alkalom bepótolni. Tényleg szeretem a hangját. Amúgy is kellemes, és van benne valami amit nem tudok hova tenni, de mindig kellemes a fülnek. Ivor is mintha valahogy így nyilatkozott volna róla most jut eszembe! Így hát, nincs más hátra mint előre! Persze első körön segítek neki megigazítani a sminkjét, vagyis; amit miattam rommá sírt, kis lehiggadós, hangulat visszanyerős rituáléként megcsinálom neki újra. Na ilyet se csináltunk még valószínűleg. És mivel engem sem láthatott soha sminkkel, ez talán új felfedezésként fogja érni. A smink-skill már csak a Varjas élet hozadéka marad.. - Itt a bálon énekeljünk, vagy jó szokásunkhoz híven lelépjünk? - aztán eszembe jut - Óho! Hiszen felügyelő tanár vagy. Akkor bizony vissza kell mennünk rendet tenni és kénytelen vagyok ismert közeg előtt kiengedni csodás kappan hangomat. -persze csekély ár, ha hallhatom cserébe. Szusszantok egyet immár mindenre készen, persze nem úgy téve, mintha az előző ki tudja mennyi idő meg sem történt volna. Valamivel megtörtebb vagyok, látszik a szemeimen meg úgy az egész ábrázatomon, összességében amúgy látszik rajtam, hogy szar van a levesben, de igyekszem vissza rázni az életbe Jadet. És kézen fogva elindulok vele befelé, mikor már ő is készen áll a vissza térésre és ennek jelét is adta. - Mozgassunk hegyeket, egymásért és magunkért!~
Mikor pontosít én bólintok egyet, persze, hogy elmegyek vele, ha így akarja. Akárhová, akármikor, hiszen… jézusom, még utána se számoltam. Mennyi lehet még hátra? Két hónap? Vagy kevesebb? Azt mondta nyár vége, és most itt vagyunk, az évzáró bálon, fél lábban a nyárban… Újra elszorul a torkom, újra elhomályosul a szemem, de nem szakad fel belőlem zokogás, csak belül küzdök vele. Kicsit felnyekkenek, amikor azt mondja, hogy “kinyírta” a hangulatot, aztán nagyokat pislogva nézek rá, hogy még is mire gondol. Persze a nagy pislogásnak az átka, hogy a fátyolból könnycsepp lesz, de az előbbiek után ez már-már úgy érzem a normális alapállapot. Csak értetlenkedés kerül az arcomra, nem gondoltam volna, hogy ezek után képes lehet egyáltalán talpra állni a közel jövőben, nem hogy bulizni. Persze én vagyok az, aki most tudta meg, ő már egy ideje szokja a gondolatot, mondhatni. - Énekelni? Tényleg? - kérdezem vissza, és valami megcsillan a szememben. Kihúzom magam, egy kis életet mutatok, de aztán átszalad az aggodalom a tekintetemen, és megmarkolom kicsit a kezét. - De Cody, ne azért csinálj akármit, hogy engem jobb kedvre deríts, mert… Mert ez rólad szól, és én akarlak téged jobb kedvre deríteni! Ha énekelni akarsz, akkor énekelünk, ha vízisízni, akkor azt csináljuk, ha… siklóernyőzni, akkor hatalmas sikoltásokkal tarkítva zuhanok veled! - mondom, és ezúttal érezni is lehet, hogy a megtörtség a lelkemben olvadásnak indult. Beszélek. Ez nem jelenti azt, hogy a néma pillanatban azonnal nem süppedek vissza a szörnyűségek közé, nem azon fogok gondolkozni, hogy hetek kérdése és elveszítem, nem lesz többé, hogy feláldozta magát - vagy inkább Nox feláldozta - mások szabadulásáért, hogy soha nem fogok megbocsájtani annak a nőnek, azt hiszem, és hogy… Hát, így tovább.
Kicsit jobban elhúzódunk, most már nem egymás levegőjét lélegezzük össze bújva mint a szerelmesek, és mindkettőnk csendesedni látszik. Persze csak kívülről. Bólintok. - Úgy értem, a Konferenciára tarts velem. Kérlek!~ erősítem meg. Azt még nem merem neki elmondani, hogy a Gringotts felé már továbbítottam egy kérelmet, és Jadet is a végrendeletbe foglaltam, még jó pár más számomra fontos személlyel együtt. Jade, Megan, Gina, Chris... és nem mellékesen tervezem minden emlékemet a Minisztérium szolgálatára bocsátani.. Elgondolkozva nézek pár pillanatig magam elé. Egyáltalán nem tartom magamat nagy embernek. Mielőtt azonban beroskadnék mindaz ellenére amit az imént kiejtettem a számon és hangoztattam, megköszörülöm a torkomat - Ha már ilyen csodásan kinyírtam a hangulatot... Lenne kedved valami őrültséghez ma estére? - hagyok neki pár pillanatot, hogy elkezdjenek pattogni a kerekei, essetleg még némi felháborodás, vagy méltatlankodás is szikrát kapjon benne aztán hozzá biggyesztem - Mondjuk karaokizni..? Kiénekelni a lelkünket? - tudjuk hogy nem tudok énekelni, de most Jade tiszteletére edzettem a hangomat kicsit. Legalább, hogy a dallamot tudjam tartani...! Hátha lesz kedve hozzá. Hátha lesz kedve kiénekelni a vihart magából...
Nem szólok közbe, végig hallgatom a terveit, hiszen én is erősen küzdök azzal az egoval, amiről ő beszélt. De nem szólhat rólam, nem mondhatom, hogy miután ő megszűnik létezni, az én fájdalmam tovább él, mert ez elképesztően nagy önzés lenne. Hiszen ő… Ő meghal! Megszűnik! Nem lesz többé… nekem pedig itt lesznek a gyerekeim, a karrierem, a családom, Ivor, annyi ember, aki a támaszom lehet, és egyszer majd újra felderül az ég. Nekem. - A birtokból árvaház, a tanulmányaidból felfedezések, mindkét világ és békekiegyezés… - újra visszhangként ismétlem a szavait, mintha ez kellene ahhoz, hogy bármit is megértsek. Furcsa borzongás fut át rajtam, a tisztelet és a szeretet keveréke, de nem igazán tudom szavakba önteni. A mindig csicsergő hangom most cserben hagy, mert a szavak túl nagyok, és én túl kicsi vagyok. Cody túl nagy, és én hozzá képest semmi se vagyok. - Úgy érted a Konferenciára menjek el veled? - kérdezek vissza, csak egyértelműsíteni, hiszen a birtokról is úgy beszélt, hogy biztos vagyok benne, hogy szeretné, hogy azt is lássam, vagy legalább ha elkészül az árvaház, akkor ott legyek. - Ha ezt akarod, persze, hogy elkísérlek. - bólintok, miután kicsit elhúzódtam, hogy beszélgetés közben egymásra tudjunk nézni, és persze hogy ne fejeljünk össze, az nem lenne alkalomhoz illő. A tekintetem még fátyolos, még jó darabig az lesz, de valahogy ott van benne, hogy akárhova is akar elrángatni, akármit is kér, én megteszem, mert… Mert megérdemli, és meg kell tennem, és mert az én életemet nem fenyegeti az elmúlás, legalább is nem annyira, mint őt, nem direktbe, még ha öregszem is, még ha érhetnek is balesetek, akkor is… Nekem még van időm az életemre, és most szeretném neki szentelni magam, amennyire lehet.
Nem kívánok vele az ágyban vigasztalódni vagy egy szemernyit is többet vinni az egészbe, mint aminek valójában szántam. Értelmetlen lenne és minden amit egymás iránt jelentéssel ruháztunk fel és építettünk apránként, jelentőségét, értékét veszítené. Magam sem rántom el a fejemet, ismét össze ér a homlokunk és csak csendben elveszünk a pillanatokban. Hogy mennyi mindent is gyászolok, azon százszor végig mentem már, és mindig adódik hozzá valami, hiszen mindentől elbúcsúzni, mindent elengedni, nehezebb mint gondoltam... és hogy hányaktól is akarok még elbúcsúzni te jó ég! Mindig is azt gondoltam, hogy kötelékek nélkül élek. Hiszen mindig másutt volt az otthonom. A Roxfort ugyan menedék volt évről évre, meg az árvaház is, mégis... mindig vándoroltam... Az emberek is néhányakat kivéve, mindig csak jöttek és mentek az életemben. Nem szakadok el tőle, a kérdésére pedig csak egy két pillanat után szólalok meg. - Tudod, most szembesülök csak igazán azzal, milyen ténylegesen úgy hozzá állni az élethez, hogy az ego valóban ne szóljon bele a döntéseimbe. Ne legyen az, hogy "jaj szegény én... mennyi mindent tehettem volna még.." Hanem rázzam le a nyavalygást, bármennyire fáj, bármennyire is rettegek... és tegyek meg mindent. Amit csak meg tudok nyár végéig.. - osztom meg halkan a gondolataimat, azután néhány konkrétumot is mondok persze. - A birtokot karácsonyra már megtisztítottam. Látnod kellene most... Hihetetlenül.. élettel teli.. Tavasszal közhasználatra lett bocsájtva és parkként használták az emberek. Most már meg vannak az árvaház alapjai... - az arcát cirógatom, továbbra is minden testi felhang nélkül. Csak egyszerűen vigasztalóan, szeretgetve Jadet. - Jövő héten publikálom a felfedezéseimet, tanulmányaimat a Nemzetközi gyógyítók és Gyógyászati- praktikák Kongresszusán. Ami nem csak a varázsvilágnak szól, hanem a muglik számára is hasznos lehet. Kár lenne úgy tenni, mintha nem látnánk merre halad a világunk. Szeretnék hasznos és jótékonyan használható információkat szolgáltatni mindkét világ számára.... Nem hiszem hogy ezen múlik majd a békekiegyezés... de talán túlél... - aztán egészen félénken nyögöm ki - Lenne kedved eljönni velem?
Hallgatom, mi mást tehetnék, próbálom eldörzsölni az arcomról a könnyeket, lenyugtatni a heves szívdobogásom és elmulasztani a fojtogató gombócot a torkomban, de visszajön újra és újra, mikor már éppen azt hiszem, hogy elsírtam minden könnyem már. Igaz, hogy már nem a hangos fuldokló zokogással, de kitartóan és végeláthatatlanul. Nem várok tőle választ arra, amit mondtam, nem tudom, hogy mit várok, azt hiszem csak ki akartam mondani, hogy tudja, hogy érezze, hogy sokkal többet érdemelt volna az élettől, mert annyi mindent adott. Nem érdekel, hogy voltak rossz döntései a múltban, az sem, hogy milyen családból származik, sosem érdekelt, mert ezerszer jóvá tette már ez alatt a rövid élet alatt is… Istenem, milyen rövid! Hiszen még családot se alapított, semmi házasság, semmi gyerek, közös megöregedés… És újra úgy érzem, hogy mindjárt megfulladok, már majdnem elsüllyedek a gondolataimban, amikor hozzáér az arcomhoz én belehajtom a fejem, a homlokunk egymáshoz ér, és mikor az ajka is az enyémhez, eszemben sincsen elhúzódni. Ez nem szerelem, nem olyan szerelem, amit eddig ismertem, és ami a rózsaszín ködbe repített annyiszor. Egészen más, még is ebben a csókban ott van minden fájdalmunk, minden gyászunk, amit érzünk, én őérte, és ő természetesen a saját sorsáért. Viszonzom a csókot, hosszan és érzéssel, de nem fordítva át az egészet erotikusabb, mélyebb csókolózásba. Sosem éreztem úgy iránta, és még ha meg is csókolt, tudom, hogy neki sem az volt a szándéka, hogy bármerre is vezessen ez az egész. Nem akar velem az ágyban vigasztalódni, éppen elég nagy és hatalmas ez a külvilág számára kicsit sem olyan hatalmas csók. De nekem most a világ. Mikor vége szakad nem kapom el az arcomat, most én döntöm vissza a homlokom, lehunyom a szemem és csak így maradok, mély csendben, pillanatokig, vagy egy örökkévalóságig. Ez az este a végletekről szól, a boldogságból a legsötétebb mélybe kerültem, és tudom, hogy egyszer vége lesz a gyásznak és a fájdalomnak, csak még nem látom ezt a véget. Csak Cody végét, fenyegetően magasodni. - Mi lesz most? Mit akarsz csinálni? - kérdezem halkan, fojtottan, nyilván nem a következő percekre gondolva, hanem a hátramaradt idejére.
Halovány bólogatással jelzem, hogy tudom, és egyet értek. - Épp ezért nem fog megtörténni. Épp elég elvemnek mondtam ellent az utóbbi időkben. De ha ezt megtenném... - megcsóválom csak a fejemet, ki sem tudom mondani. Nem is akarom. Fölösleges is lenne. - A beavatkozás beláthatatlan következményekkel járna. Szinte biztos, hogy torzulás történne.. A személyemben, az emlékeimben... Ha egyáltalán emlékeznék bármire is.. Túl sok a talány, túl nagy az ár, és túl sötét. Nem ijesztő, hanem egyszerűen rossz.. Ez nem olyan mint egy szervátültetés, vagy velő átültetés vagy vérátömlesztés... Itt egy életet el kellene venni az enyémért cserébe. És ez, ahogy mondtad is, ellent mond mindennek. A természet törvényeinek is... - dünnyögöm az egészet. Azért érezhető, hogy mennyire nagyon vissza vágyom az életbe. És hogy még el is játszottam a gondolattal magam is az elején, de azóta elég egyértelmű döntés született bennem. Egy kicsit eltávolodunk ismét, lehiggad ahogy én is, már csak egy egy nagyobb lélegzetvételnél remeg meg mindenem. A szavaira zavartan elmosolyodom, ugyan kicsit meg kell dolgoznia értük az arcizmaimnak, de önkénytelen és magától jött reakció. Mindig is zavarba hozott, amikor ennyire őszinte szavakat kapok olyasvalakitől aki sokat jelent. Jadere nézek és szóra nyílik a szám, de szó nem jön ki rajta. - A legcsodálatosabb személy vagy az életemben. - Ő az a személy aki bár sosem volt közöttünk testi vonzalom mégis megvolt egy bensőséges összhang mindig is. Most pedig azon kapom magamat, hogy meg akarom csókolni... Nem érzem azt a fajta testiséget, mint mikor meg akarok csókolni valakit... mégis valami esszenciális hajt felé, az utolsó szavak, utolsó tettek kétségbeesett kibontakozása. És egy egyszerű, nagyon őszinte gesztus, és szeretet, amit egyszerűen már nem tudnék szavakba foglalni. Mozdulok és a kezem az arcélére simul, homlokomat a homlokának döntöm, egy pillanatra így hagyom magunkat, végül megcsókolom. Nem olyan hévvel, mint ahogy ő vetette a nyakamba magát, de van benne tűz...
Nem igazán hiszem, hogy tényleges válaszokra várok, és azert ömlenek a kérdések. Valószínűleg csak ki kell mondanom, csak át kell éreznem a fájdalmat és a kétségbeesést, a dacot, és minden olyan hülye lépést, amit az okosok már megállapítottak, hogy a gyász lépcsőfokai. A szívverésünk együtt dübörög, a könnyeink keverednek, az egész szituáció olyan, mintha tényleg életünk szerelmét búcsúztatnánk el. És olyanok is voltunk egymásnak, igazán olyanok… csak a világegyetem úgy dobta, hogy ne vonzódjunk egymáshoz, hiába lettünk volna olyan tökéletesek. De ha ő lenne a gyermekeim apja, ha a legjobb barátomat és egyben a gyermekeim apját búcsúztatnám épp… A gondolataim csaponganak, hullámokban törnek rám újra és újra, míg meg nem hallom a szavait. - Másnak a halálát kívánni… - dünnyögöm, teljesen elsápadva hirtelen. Tényleg ezt tettem, ugye? Bárcsak Nox halna meg, őt az ég világon senki se hiányolná, ő csak egy mocskos fertő, minden a világon, ami alantas és rossz - az én szememben. De még is… hogy mondhattam ilyet? És éppen ez a morális ébresztő teszi, hogy amikor elkezd beszélni egy új testről és hogy más élete árán éledjen újra, már nincsen bennem a harag és a dac, hogy harcoljak az ötletért. A hangos zokogásnak vége, képes vagyok egy kicsit eltávolodni és beszélni, de a könnyek még változatlanul szöknek a szememből. - Ez… ez borzalmasan hangzik. Ilyet nem szabad csinálni, ez ellentmond minden jónak… Ellentmond mindennek, ami te vagy. - mondom én is éppen olyan halkan és fojtottan, mint ő. Olyan jól hangzik, hogy van egy megoldás, egy út, amivel tovább élhetne, de az ára… az ára túl magas. Cody gyógyító, életeket ment, ki tudja már ilyen fiatalon hány életet mentett meg, nem számítva ezek szerint mindenkit azon a vonaton, akinek sikerült visszatérnie. És most egy emberi életet áldozzon fel önmagáért? Ha a számokat néznénk, akkor megérdemli, hiszen annyi életet megóvott és a jövőben is annyi jót tehetne, de az élet nem a számokról szól. Belerokkanna. Talán mindannyian, akik szeretjük, belerokkannánk. De az elvesztésébe is! Vívódik a tekintetem, de nem mondom ki, hogy akármilyen nagy az ár, megértem, hogy gondolkoznia kellett rajta. Nem akarom elbizonytalanítani, mert akármennyire fáj, elképesztően tisztelem, hogy ilyen döntésre jutott. - Cody… szeretném, ha tudnád, hogy soha az életben nem találkoztam még olyan jó emberrel, mint te. - szólalok meg újra, valamivel erősebben, de így is megtörik a hangom, és meg kell törölnöm az arcomat. Ez nem csak egy bók, amiből amúgy szívesen osztogatok amúgy is. Ez olyan dolog, amit az ember akkor mond, amikor igazán számít, és most, hogy tudom, hogy minden pillanat számít, mindent ki kell mondani. Mert amit nem mondunk ki, vagy nem teszünk meg, arra már soha nem lesz alkalmunk.
Azért amikor rám szól, nem telik sokba hogy ismét felkapjam a fejemet és rá nézzek. Főleg hogy utána megragadja a vállamat és rám csimpaszkodik. És minden szépítés nélkül én is ezt teszem vele. Bár én nem zokogok ordítva a fülébe. De meg meg remegek én is és valami szerencsétlen szipogás szakad ki belőlem is. Ő a vállamat én cserébe a fülét és a haját könnyezem össze, mert bizony az én könnyeim is záporozni kezdenek. Érzem a szívét ő meg érezheti az enyémet ha már annyira össze szorongatjuk a másikat, mert eszem ágában sincs elereszteni. A füle mögé csókolok, minden felhang nélkül, szép is lenne... aztán egy rövid, rohadt nehéz sóhajjal arcomat az arcának simítom, mint a macskák mikor épp szeretik egymást. Halkan zihálok vele együtt, de ölelem, úgy mintha a legkedvesebb szeretőmet tartanám a karjaimban, tarkójára simítom a tenyeremet, a testét pedig teljesen az ölembe húzom és lágyan ringatni kezdem magunkat. - Tudom, hogy dühös vagy, de könyörögve kérlek, senki halálát ne kívánd! Hidd el, utol fogja érni a sorsa anélkül is. Ebben biztos vagyok. - vagy Ivor a megszegett Esküjük miatt... De ezt már inkább nem említem. - Találtam rá módot; új testbe kerülhetnék... De csak egy másik ember élete árán, sötét úton. És ezt semmiképpen sem akarom - mondom halkan kissé rekedten - Félek a nemléttől. - vallom be neki alig lehelve a szavakat - De attól még inkább, hogy árnyékként, tehetetlenül itt ragadjak örökre... Egy halálból való visszatérés nem egyenlő a gyógyulással. És nem is minden esetben károsodásmentes. Nem biztos, hogy... elbírnám.
Hallgatom, de érződik, hogy az undorom egyre jobban növekszik. Azért szoktak szeretni az emberek, mert mindenkiben és minden helyzetben megtalálom a szépet és a jót, pozitív vagyok és reményt adok, de most… Most csak annyit látok, hogy Nox árulása megölte Cody-t. Mert egészen egyszerűen ez az igazság. - Az az átkozott alvilági szipirtyó... ! - szalad ki a számon a világ legcsúnyább szidalma, de még eközben is elcsuklik a hangom, ahogy kiszakad belőlem a sírás. Próbálom visszatartani, az egyik kezemet a szám elé fogni, szinte erővel befogni, hogy ne szakadjon fel újra meg újra, hogy tudjon beszélni és én tudjam hallgatni, de amiket mond egy világot döntenek le bennem. Nem akarok ránézni, nem szeretem, ha látják, hogy sírok, főleg nem így zokogva. Milyen hülyeség, hiszen ez is éppen olyan normális, mint a boldogság. Ahogy a halál is éppen olyan természetes, mint a születés. De most itt ül mellettem, akit már is gyászolok. A legjobb barátom, a legnagyobb támaszom, a legértékesebb ember, akit valaha is megismertem. - Jézusom, Cody, ne merészelj bocsánatot kérni tőlem! - élénkülök fel hirtelen, és ebben a pillanatban állok készen, hogy ránézzek, pedig éppen most akarja ő lesütni a szemét, miután eddig ő kereste a tekintetemet. Megragadom a vállát először, aztán egy hirtelen mozdulattal úgy vetem a nyakába magamat hangos zokogással, most már semmit sem visszatartva. Egy kicsit sem szép, egy kicsit sem bájos, és valószínűleg egyenesen a fülébe szól, miközben karcsú kis testem minden erejével szorongatom, mintha ezzel itt tarthatnám a földön. - Nem akarom, hogy el... elmenj, nem akarom, miért árult el? Miért nincsen annak a nőnek lelke? Miért nem ő… miért nem ő halt meg helyetted?! Miért történik ez az egész éppen velünk? - fuldoklom megszakításokkal, lassan beszélve, miközben a szorongatást abba se hagyom, tehát a könnyeim átitatják szépen lassan a ruháját a vállán. Olyan végtelenül elveszettnek érzem magam, és tudom, hogy ő is, hiszen ez éppen olyan, mintha rákos lenne. Hónapjai vannak hátra és aztán egyszer csak mindennek vége. Örökre. Felfoghatatlan ez az egész.
- Az, hogy ismeretlen és minél hatalmasabb erőket az uralma alá hajtáson, ott is megmutatkozott... - elhúzom a számat - Ivor is ebbe esett bele anno. - jegyzem meg mintegy mellékesen - Volt ott csapdába esve valaki. Aki Noxhoz utat talált a sötétségen át és alkut ajánlott számára... Felajánl a nimfának, és kijut. Luna megneszelte a legilimenciája miatt. - mikor vissza tértek az emlékeim és készen álltam rá, beszéltem akivel csak lehetett és tudhatta, mi is történt valójában. - Párbaj kerekedett és Nox végül lelépett. Abban kiváló... Azóta sem tudni hol van, vagy mi történt vele... de elvileg életben van - elcsuklik a hangom és a kezét matatom. Össze kulcsolom az ujjaimat az övéivel majd engedek és csak gyengéden kezemben tartom az övét. Valóban meg van még a vérkeringésem, legalábbis épp olyan egészséges a hőm, mintha kutya bajom se lenne. - A nimfa Nox szikrányi szándékára is reagált, és elfogadta hogy eljátszott a gondolattal... És a felajánlás, többiek kijutásához is hozzá járult valamennyit.. elhallgatok. Apránként vadásztam össze az információkat. - Év elején tapasztaltam, hogy... - torkot köszörülök - Hogy sok furcsaság történik velem.. És akkor kezdtem utána járni.. Csak februárban tértek vissza az emlékeim a történtekről és márciusra sikerült össze raknom a képet ténylegesen... - érzem hogy reszket, tekintetem a tekintetét keresi most már az enyémben is van egy mélyre fojtott kétségbeesés - Bocsáss meg nekem..! Bocsáss meg hogy így, és most... csak még... még mindig emésztem én is... - érzem hogy elfúl a hangom és megremeg az állam, beharapom a számat és lesütöm a tekintetemet
Mikor a keze elkezdi keresni az enyémet eszembe se jut elhúzódni tőle, sőt, megszorítom, kétségbeesve, abba kapaszkodva, hogy a keze még meleg, hogy még itt van velem, él, és nem vesztettem el. Esélyünk van elbúcsúzni, és ez olyasmi, ami nem mindenkinek adatik meg. Felvillan a fejemben Annabelle néni halála, az autóbaleset, amire senki se számított, Lance és Callista, az én szüleim, mindenki, aki szerette és akiktől így szó nélkül, búcsú nélkül távozott. De velünk ez más lesz. Csak meg kell emésztenem, csak túl kell lépnem a sokkon és az önsajnáltatáson, el kell nyomnom a szenvedést, amit most érzek. Lassan bólintok a vonatbalesetre, bár minden egyes részletét nem ismerem, de én is, mint sokan mások elmentem a virrasztásra, amit az eltűnt diákok részére tartottak, akik az életüket vesztették a mágikus anomáliában. - Hogy érted, hogy elárult? - kérdezek vissza, megremegő hangon, de kicsit kihúzva magamat. Nox... Az a nő alapjáraton is az egyetlen földi lény, akitől képes vagyok hányingert kapni, akit soha az életben nem engedtem közel se magamhoz, se a gyerekekhez, nem érdekel, hogy Cody rokona, vagy hogy Ivor... valamije. - Nem, nem értem, miről beszélsz? Nox elárult titeket és feláldoztad magad, hogy a többiek hazatérjenek? Mi az a mártír-átok? - visszhangzom vissza a szavait, miközben próbálom feldolgozni a dolgokat. Végig közel maradok hozzá, szorítom, de most szépen lassan lepillantok a kezeinkre. - Ez azt jelenti, hogy már ott... lényegében te már ott... és most csak... - elakad a szavam, képtelen vagyok folytatni. Ez olyan sötét, és olyan elképesztően felkavaró, hogy egyszerűen hiába nyitom a számat, nem érek a mondat végére. Még gondolatban is alig mernek a szavak összeállni, a szorongató érzés olyan hevesen kezdi el most a torkomat folytogatni. Lényegében már ott, a függönyön túl feláldozta magát? Lényegében már múlt nyáron, azon a napon meghalt, és most már inkább szellem, mint ember? Nem értem pontosan, hogy mit jelent a szellemkór, de azt tudom, hogy irtózatosan megrémülök tőle és a kezemen érződik a remegés, idegesség és a fájdalom. Az első bálom, mióta megszülettek a kicsik.
Lesz idejük megismerni egymást és beszélgetni. Kénytelenek lesznek. Jade-del apránként adagolva, elsőre nem nagyon eltávolodva a Földi vonatkozásoktól, de meg fogják érteni egymást. Ivor megfogadta, hogy megóvja őket. És bár Nox nem hisz az ígéretekben, Ivor számára felbecsülhetetlen értékük van. Nem kételkedem, hogy tőle telhetően mindent meg fog tenni értük. Jade megtehetné, hogy kiabáljon. Legfeljebb vonok magunk köré egy tompítóbűbájt. Lévén rajta kívül kevesekkel óhajtom megosztani az állapotomat. De egyenlőre tartja magát. - Emlékszel a tavaly nyár végi vonat balesetre? - önkénytelenül, félénken a kezét keresi a kezem. Szükségesnek érzem az érintést. Mintha az érintése horgony lehetne akár csak pár pillanatra is, hogy ne tűnjek el, mint egy meg nem történt pislogás... - Találkoztunk egy sötét nimfával... - kezdek bele csendesen - Nox is ott volt és.. elárult. - ezt nem tudom miért mondom ki... Van egy olyan érzésem, hogy ezzel akaratlanul éket verek és vitát fog gerjeszteni Jade és Ivor között. Hacsak nem egyenesen lerombol mindent... De vissza szívni már késő. Végül ugyanolyan halkan folytatom. Félúton berekedek, ami arról tanuskodik, hogy bizony kurvanehéz még beszélnem is róla.. - És ez volt az ára, az árulásának és voltaképp annak is, hogy akik túlélték, azok kijutottak... Egy nem teljesen önkéntes mártír-átok. Szellemkórnak nevezik.... igyekszem kis léptékben adagolni az információt.
Kicsit kibillenek, amikor Cody Ivor első lányáról beszél. Még mindig furcsa, hogy ránézek egy emberre, aki nem ember, egy férfira, akivel egy éjszakát eltöltöttem és két csodálatos és páratlan gyermekkel ajándékozott ki, ránézek, és képtelen vagyok összepárosítani azzal, aki valójában. Hogy több száz éves, vagy ezer, hogy már megannyi földön járt, hogy emberfeletti teremtmény, hogy nem mi vagyunk az első családja, és nem is leszünk soha olyanok, mint amilyenek a szüleim voltak. Hogy nem szeret, hogy nem szerethetem, hogy nem úgy érez, ahogy az emberek teszik, nem azok a szükségletei, hogy… Megrohamoznak a gondolatok, de tartja bennem az erőt és arcomon a mosolyt, hogy a kicsikre gondolok, és hogy Cody itt van mellettem, sőt a lekvárosüvegre még ki is buggyan egy apró, halvány nevetés. Aztán minden elromlik. A fülem hirtelen csengeni kezd, mintha a vérem olyan erősen zúdulna meg, hogy elnyom minden zajt a külvilágból. Betegség… nyár végéig… feloldhatatlan… Visszhangzanak a szavak, és nem tudom, hogy mennyi ideig, talán csak egy pillanat, talán örökkévalóság, de képtelen vagyok megszólalni. - Haldokolsz… Cody, te most azt közlöd velem, hogy haldokolsz? - kérdezem vissza, olyan gyenge hangon, mintha egy újszülött kisveréb rebegne, miután kiesett a fészkéből és képtelen visszamászni. Úgy érzem, mintha az egész világ összedőlne körülöttem, alig kapok levegőt, a szemem elhomályosul, de ahogy a szívem szakad meg, valami más tolakodik az elmémbe. Nem roskadhatok össze! Nem kiabálhatok! Nem láthatja, hogy szenvedek! Hiszen ő az, aki haldoklik! Nem lehetek ilyen ÖNZŐ! Szinte fuldoklom a gondolataimtól, újra jön néhány pillanat hallgatás, amíg próbálom visszanyelni a keserű ízt a számba, és a gombócot a torkomban. - Nem értem, hogyan lehet, hiszen… hiszen te vagy a legtehetségesebb gyógyító, akit valaha ismertem… milyen átok? Milyen betegség? - kérdezem halkan, fojtottan, ugyan a zokogást visszafojtva, de a testem remegését nem tudom és a szememből is minden pislogásnál legördül egy-két kövér könnycsepp. Nem tudom mit mondjak, mit kérdezzek, egyszerre akarok mindent és semmit, de leginkább azt az egész világon, hogy ez az egész csak egy rémálom legyen. Talán csak sokat ittam, túl sokat, és kidőltem valahol és ez csak valami képzelgés…
Biccentek - Az első versenyen mindenképpen ott leszek! - ígérem, hiszen az még pont időmön belül van. Ott tudok lenni rajta. Szusszantok egyet - Egyre jobban belejön. Végül is, csak felnevelt őelőttük egy lánykát már... - az más kérdés milyen véget ért önhibáján kívül. - Beszélgettem vele erről arról és a maga különös értelmezésében, de fontosak vagytok neki mind. - aztán elterelődik a téma én pedig nem akarom tovább kerülgetni. Megtaláltam a golyóimat! Legalábbis annyira, hogy egy kegyes hazugsággal szépítsek Jade számára a kegyetlen valóságon. Látom az arcát és ismerem annyira, hogy nagyjából sejtsem mire gondolhat. - Imádom őket. Ahogy téged is, drága plátói lekvárosüvegem! ~ nem valószínű, hogy érteni fogja a vonatkozást, noha meglehet említettem már neki ezt az idézetet. Talán emlékszik rá... Elhúzódik és a szemeimbe néz. Az ő hatalmas, értetlen kék tekintete találkozhat az én élénkzöld szomorú kutya tekintetemmel. Megcsóválom a fejemet a feltett kérdésekre. - Bár csak elutaznék! Onnan vissza lehetne jönni. Hidd el, akkor nem ilyen arcot vágnék... - sikerül megmosolyognom a saját helyzetem, ami már önmagában abszurd és groteszk... de... ez is én vagyok valahol. - Beteg vagyok Jade. Egy feloldhatatlan átok miatt... - mondom végül halkan, tartva a kontaktust. - Nyár végéig van még időm.. Biztosan nem tovább. - az utolsóban sajnos sikerül egy olyan hangvételt bele vinnem, ami arról árulkodik, egyáltalán nem garantálja, hogy nyár végéig tényleg lesz időm... - Sajnálom Jade... - nem tudom mit mondhatnék szegénynek. Erős lány ő. Erősebb mint amilyennek sokan gondolnák... Mégis aggódom érte. Mindenesetre egy önkénytelen keserédes mosoly játszik a szám sarkában, ami Jadet akarja vigasztalni... Mintha egy színházi előadásra hívtam volna meg, aminek a vége mégsem úgy sikerült, ahogy azt várta és most csalódnia kellett...
Örülök annak, hogy tovább bátorít, nem vagyok az a fajta, aki valaha is feladná az álmait. Persze az álmok változhatnak, hiszen eredetileg zenész akartam lenni, de jöttek a kicsik és mellettük teljesen megváltozott az életem. És ezt egyáltalán nem bánom, elfogadtam, és olyan álmot céloztam meg, ami elérhetőbb. Még így is szörnyen rögös és hosszú, de elérhető! - Nem is tudom, Cody! A Black Birds egy fantasztikus élmény volt, de nem tudom, hogy pontosan milyen zenei karrierre van esélyem. De nagyon ügyesek a tagok, mindenki angyal hanggal van megáldva, ugye eljössz majd a versenyre? - lelkesülök, bár még van néhány hét addig, alig kezdtük el a felkészülést, hiszen csak heti pár nap van kórus, a diákoknak az iskolai tanulás az elsődleges. Viszont nekem alig van néhány tárgyam, hiszen a szakmai tudásom meg van, most csak a tanárszak tárgyaira kell koncentrálnom és a heti néhány alkalomra. Minden más időmet a babákkal töltöm - nyilván. - Minden nappal egyre jobban belejön a dologba, szerinted is, ugye? - kérdezek vissza, egy ábrándos, kedves mosollyal az arcomon. Nincsenek gyengéd érzelmeim Ivor felé, annak már vége, már eléggé a fejembe verte, hogy máshogy képzeljük el egy kapcsolat alapjait, de akkor is ellágyul a szívem, ha együtt látom őket, még is csak ő az apjuk. Kicsit más, kicsit nem is ember, de… örökre összekapcsolódott az életünk akkor is. Összeráncolom a szemöldökömet, de nem szólalok meg először, csak furcsállva nézek rá. Nem értem, hogy miért mondja azt, hogy nem akar többet bébiszittelni, azt hittem szereti őket, úgy tűnt, hogy élvezi, már amikor nem sírnak vagy hisztiznek. Kiül az arcomra a furcsállás, és az utolsó szavainál tetőzik az arcomon a döbbenet. - Mi? Miről beszélsz? Elmész? De hová? - húzom ki magam hirtelen, egészen eltávolodva, ami annyit tesz, hogy egy kicsit távolabbra fészkelődöm. Ez már hatalmas távolság az összebújás után. De a szemébe kell néznem, a hatalmas, értetlen kék szemeimet rávetni, hátha csak valamit, nem is tudom, félreértettem. Lehet walesiülbeszélt, vagy ilyesmi.
Ha annyira össze bújunk, államat a búbjának döntöm. Eltűnődök a szón; Később. Különös.. Nekem erről a sok minden eszembe jut, de a legkevésbé az, hogy kedves vagy támogató. Nyilván azért, mert az én fülemben másképp visszhangzik és nem Bimba tanárnő szeretett hangján. - Több. Határozottan több mint a semmi. - biccentek, bátorítóan, finoman megdörzsölöm a vállát, közben fürkészem a vonásait. Végül eleresztem. - Azért gondolom te is hallottál róla, hogy nemsokára tartanak egy kórusversenyt. És gondolom fontolgatod, hogy össze rázd a Roxforti csapatot ezzel is építve a karriered alapjait. Hiszen Jade Wilson keze alól csak is a győztes csapat kerülhet ki. - Csak célozgatok neki egy mosollyal, mert tudom mennyit jelentettek a koncert turnék számára. És bár ez egészen más, mégis hangverseny, és zene és közben emberekkel foglalkozik, csapatot épít. Végül a verseny szórólapját elő is veszem és odaadom neki. - Nem hiszem, hogy Ivor bánná, ha többet "kellene" foglalkoznia a kicsikkel... - a mosolyom fokozatosan szívódik fel, de halk és mondhatni nyugodt maradok. Még mindig nem úgy nézek ki mint aki a halálát készül bejelenteni. Veszek egy apró levegőt és kimondom. - Főleg hogy én.. nem fogok tudni többet velük lenni. - nyelek egy hatalmasat. Aztán a kérdésre, hogy nekem mik a terveim a jövőre nézve kicsit hallgatok. - A következő lépés..? A búcsú. - mondok csak ennyit. - Mindenkitől. - Na jó Jadenek nehezebb erről beszélnem mint gondoltam...
Micsoda megfigyelés! - ragyogok fel vidáman, és még körbe is pördülök, hogy megmutassam neki teljes valómat. Színpadias, de szeretek így pörögni. - Azt már el is felejtettem, jó, hogy eszembe juttatod. Amúgy se volt az én világom, úgy tipegtem benne, mint egy pingvin. - vonom meg a vállam, de az emlékek azért megrohamoznak és már nem is lehet eltűntetni az arcomról a mosolyt és a szememből a lelkes csillogást. - És milyen jó választás, helyes, magas, okos, vicces… Csak, hát, tudjuk. - kacagok fel, aztán kicsit megrázom a fejem. - Nem, nem azt, Bon Jovi, de You Give Love a Bad Name. Azt hiszem… Hiszen három éve volt, mintha másik élet lett volna! - sóhajtok fel, de nem szomorúan, csak egy cseppnyi nosztalgiával. Csak egy lány voltam, aki énekelni akart, turnézni, örömöt hozni és pezsgést. Azután csatlakoztam a Black Birdshöz, jutottam el a nemzetközi versenyre velük, keveredtem kapcsolatba Dane-nel és az őrült világával, aztán jött Ivor, az a szilveszteri buli és… Jöttek az ikrek. Ariadne és Aiden. És hirtelen a bulizós búgócsigából anyuka lett és kórusvezető kisegítő tanár. Azért az alkoholnál az orrára koppintok, hogy ne töltsön bele, de már akkor, mikor megtörtént a baj - lecserélni pedig micsoda pazarlás lenne! Szeretnék kikapcsolni, szórakozni, de nem bukhatok le ilyen csínnyel, nagyon fontos, hogy elégedettek legyenek velem, hiszen…! Lihegve, nevetve lépek ki a teraszra, kapkodva a levegőt, hiszen ha mi ketten együtt vagyunk, akkor a forgószélhez hasonlatos vehemenciával tudunk táncolni, nevetni, egyik ismerőstől a másikig szaladni, ölelgetni, jól érezni magunkat. Kicsit lepihenünk, szusszanunk, és bennem furcsán lecsapódik, hogy a gondolataim egy ilyen nyugodtabb pillanatban visszaszállnak a kicsikhez, és csak azon tudok agyalni, hogy vajon otthon minden rendben van-e. Pedig biztosan minden rendben… - Később. Olyan kedves, olyan támogató, de mindig csak… később. De nem adom fel, tudom, hogy a Roxfortban akarok maradni, hogy ez a legstabilabb élet, amit adhatok, nem ráncigálhatom őket koncertezni, szóval küzdök a pozícióért és addig is maradnak az aprócseprő feladatok, amik nem tesznek ki egy teljes munkaidőt, de… Több, mint a semmi, nem? - kérdezek vissza, egy kis mosollyal az ajkaimon. Annyi mindent megpályáztam, Bűbájtant, Dalmágiát, Hangmágiát, de a Roxfort egy méltán híres, vagy inkább legendás iskola, persze, hogy túljelentkezés van és a tanárok se akaródznak elmenni vagy nyugdíjba vonulni sajnos. Mármint nekem sajnos. Most, hogy picit lenyugodtam, lehűltem, közelebb kucorodok, jólesik, hogy hozzábújhatok. - És te? Mi a következő lépés?
Ivornak nem kellett mondanom semmit. Rám nézett és annyit kérdezett "Szóval vissza tértek az emlékeid." Magam sem tudom mit kellene gondolnom vele kapcsolatban. Majdnem egy évet lézengett Noxnál. Kellett némi idő, ameddig sikerült túllátnom a vele kapcsolatos ellenszenvemen. Amit valami hihetetlen türelemmel... vagy épp közönnyel várt ki. De annyira nem lehetett közönyös számára, mert... várta. Furcsa érzés, mikor egy halhatatlan kivárja, hogy megérj a vele való beszélgetésre. És nem csak kivárja, mert kell, vagy unalomból, hanem... úgy önszántából, ténylegesen. Várta ameddig eljutok oda, hogy egy fikarcnyit is bele gondoljak vele vajon mégis mi van? Bevallom azóta is leginkább... Szánom. Volt jó pár beszélgetésünk ami megértette velem, egy olyan mint ő, sosem fog a mi szintünkön moralizálni. Ezer okból fakadóan. Igen ezt nekem is helyre kellett tennem magamban. Csak azt feleltem neki a kijelentésére: "Szóval a gyerektartást innentől neked kell fizetned. Továbbá vállalnod kell őket! És Jadet is." Neki.. olyan könnyű volt kimondanom.. beszélnem a halálról... Megemlítette, hogy roppantul hasonlítok egy régi barátjára, még az eredet bolygójáról... Csönd következett, aztán mesélni kezdett. Én pedig hallgattam mint egy gyermek az idősebb testvérét mikor nem tudnak aludni és egész este fent maradnak, hogy beszélgessenek. Azt mondta, mikor Nox a házba hozta nem volt sok híja és előtte is mindenféle vízió kelt életre. És mikor először meglátott is azzal a régi barátjával, bajtársával kevert össze. Azt mondta, azért támadott meg akkor, mert az útjai során rengeteg hasonmással találkozott már. Olyanokkal akiknek az arcát még az eredetbolygóján ismerte és annyiszor fordult elő vele ez, hogy bizonyos szempontból az elméje bele bomlott a veszteségek folytonos szembesülésével. A rehabilitációs pár ezer év ugyan már eltelt, de van az a helyzet, amikor még mindig elő jönnek látomások, szellemalakok, szellemhelyek. Ha ebbe bele gondolok... Annyira nem is vagy túl drámai, hogy meghalok.
A tópartra mentünk piknikezni azon Valentin-napon Sophival, Elijah-val meg... nem is tudom mintha lett volna még ott valaki... Petert tudom hátra hagytuk és a két lány azon sírt mekkora paraszt a srác azért amit aznap este csinált... vagy valami ilyesmi volt a téma. - Köszönöm! Neked pedig ez az a ruhád amiben azon a Valentin napon voltál. - jelentem ki majd hozzá teszem - Csak az maradt meg, hogy tábortüzet raktunk a tóparton és bepróbálkoztunk egy úszással is.. Pont mielőtt a tanárok lekapcsoltak volna mindenkit. Meg hogy elhagytad azt a strasszos magassarkút...- elmosolyodom ahogy eszembe jutnak a pillanatok, valahol meglep mennyi hülye részletre emlékszem, amikor pedig azért elég szépen felöntöttem a garatra. - Még Elijah-ra is majdnem ráhajtottam. - megcsóválom a fejem jellegzetes kajla vigyorommal. Aztán még hozzá biggyesztem szemöldök ráncolva kissé szerencsétlen fejet öltve. - Meg szerintem ott átkoztam el a szerelmi életem mikor a manóknak küldtem számot... Mit is kaptak végül? - tűnődöm el, aztán a felismerés, a párhuzam és az irónia miatt össze préselem pillanatra az ajkaimat. - It's my life... - össze szorítom az arcomat mint aki egy nagyon rossz viccet nyom el magában megrázom a fejemet, hogy ezt nem akarom inkább tovább feszegetni. Közben már bejuthattunk a parkettre. Mielőtt pedig neki állnánk bulizni és kicsit tombolni, megadni a pillanatot az egésznek... Az utolsó táncot, válaszolok azért. - Csak eszembe jutott hirtelen minden... - de rá is legyintek és igazából bele vethetjük magunkat az estébe innentől. Épp úgy mint régen. Igaz felügyelőtanárként van jelen, de vannak még jó páran rajta kívül. Nincs megtiltva hogy igyon vagy partizzon, így nem is tartom vissza semmitől. Mondhatni, kicsit még bele is viszem a hülyeségbe. Simán bevonom egy alsós szintű kommandózásba a puncsos tálnál, hogy egyebet is csempésszünk a poharainkba. Mértékkel persze, de az elkövetkező pár óra tényleg nem szól másról, mint róla, rólam, meg arról, hogy jól érezzük magunkat, ökörködjünk, játszunk kicsit. Egymással, a világgal, éppen lebukás előttig feszítve minden határt. Épp elég lesz majd ezek után félre vonni. És annál komolyabb témák felé terelni a szót, mint hogy a spagetti szörny vajon tényleg létezik, vagy a muglik vajon melyik varázslényt nézték repülő spagettinek.....? És hogy Flitwick professzor bajsza a hagyományos módon nő, vagy egyenest az orrából. Egyébiránt mérsékelten, Jade számára emészthető módon, építettem kicsit Ivort. Na persze nem annyira hogy újra kedvet kapjon hozzá. Csak hogy a picik szempontjából, igenis képes fejlődő tendenciát mutatni és nagyon vágyik velük lenni. Azt viszont, hogy a biztonságot épp a távolsága, vagy a közvetlensége biztosítja-e, azt ígérte, igyekszik majd közölni Jadel az aktuális helyzetet.
Végül kicsaltam egy ablakkiugróba, ahol lehetőleg nyitva is voltak a szárnyak, így tökéletesen rálátás nyílt a rózsakertre, a birtok egy részére, meg persze a csillagos, Holdvilágos éjszakára. Hagytam pár csendes pillanatot magunknak, ameddig az adrenalin meg az alkohol meg a viccek csillapodnak és csak úgy egymásra hangolódva talán még némiképp össze is bújva pihegünk ott a lényegében erkélyen. Aztán úgy döntöttem megtöröm a csendespihit. - Naa és mik a célok a jövőre? Mennyi idő mire hivatalosan tanár leszel mit mondott Bimba? - tudom hogy beszéltünk róla, de én is lehetek néha feledékeny.
A kedvenc ruhámban vagyok, abban, amiben megismertem néhány éve Dane-éket a Valentin napi bálon, a fehér, testhezsimuló darabban. Senki meg nem mondaná ránézésre, hogy két babácska anyukája vagyok, mert az alakom úgy visszaugrott, mintha mi se történt volna. Hogy ez a bájitalok miatt van, vagy a különleges terhességem miatt… mindegy is. Most a kicsik otthon vannak, az apjukkal, ami végre nem egy végtelenül rémítő gondolat. Akárhogyan is, amikor a babák megszülettek sokkal szívesebben bíztam őket Cody-ra, mint a tényleges papájukra, mert… Mert ő más. Máshogy gondolkozik, máshogy érez, és egy picit talán összezavart mindennel, amit elmesélt magáról, megijesztett. Na jó, nem csak picit, hanem szörnyen. De ez már a múltté, és Ivor mindent megtett, hogy az életük része legyen, én pedig újra bízni kezdtem benne, tudom, hogy mindent megtesz, hogy óvja őket, és úgy is csak pár óráról van szó… Tehát itt vagyok, néhány fiatal koszorújában, élvezem a kis szabad estémet, még ha elméletben felügyelő tanár titulusban is vagyok, de fesztelenül nevetek és táncolok mindenkivel, tűkön ülve, hogy Cody végre megjelenjen, hiszen hosszú hónapok óta ez az első, hogy kimoccanok igazán, együtt meg aztán főleg, mert nagyrészt ha én mentem, ő maradt az ikrekkel. De most itt van Ivor, végre itt van! - Cody! - virulok fel, már ahogy meglátom, és már el is felejtem a többieket, de mielőtt buta módon szó nélkül viharzanék el, ő lép oda hozzánk, és az illendőségnek eleget téve, kér le. Nekem ez eszembe se jutna, már a lábamban volt a bugi, hogy odaszaladjak, mindenkit félrelökve.- A tanárnő egy elég erős túlzás… még! - kuncogok fel, aztán egy kacsintással elköszönök a diákoktól és Cody kezét megragadva válunk ki a csoportból. Egy pillanatra, ahogy rápillantok egy furcsa gondolat szalad végig rajtam. Már nem is emlékszem, hogy mi hogyan találkoztunk, talán éppen ott, ugyanazon a bálon, ugyanebben a ruhában? - Köszönöm, ejha, te is kitettél magadért. Minek is a dísztalár, túl van értékelve. De mi van, olyan bamba vagy!- nézek rá nagy szemekkel, miközben elkezdem tapogatni az arcom, meg törölgetni, hátha van valami kosz, meg a vállam fölé nézek, hátha mögöttem néz valakit, ilyesmi. Ha bamba, ha nem, kérdően pillantok rá, a puncsos asztal és a parkett felé pillantva, melyiket is támadjuk meg inkább. Végre újra kint, és nem csak szakkört tartok... Persze imádom őket, tényleg, de néha kicsit hiányzik minden, ami előtte volt, a banda, az éneklés, a pörgős bulik, a lazulás, na jó, a pasizás is...
Eljött az év vége. Hogy miért nem sikerült előbb össze szednem magamat, a bátorságomat, hogy oda álljak Jade elé és elmondjam neki a helyzetemet...? Nem tudom, sóhajtok, és igazítok még egyet a nyakkendőmön mielőtt neki indulnék.. Az gáz, ha úgy érzem magamat, mint egy szűz az első alkalomra készülve? Na jó egy kicsit azért attól drasztikusabban érzem magamat, meg is kell lazítanom azt a hülye nyakkendőt, amit remegő kézzel már fél órája próbálok tökéletesre fűzni... Hasztalan...! A szívverésemet olyan hevesnek érzem, mintha minimum élnék. ...Az ember saját magának sem vallja be szívesen, hogy az útja végéhez ér hamarosan.. úgy konkrétan pár hónapon belül, nem hogy újra és újra elmondja az érintetteknek... Hiszen az olyan mintha újra és újra megerősíteném, hogy tényleg minden vissza fordíthatatlan.. És mennél többet beszélek róla, annál inkább elfogadom és tényként kezelem. És mikor ez újra és újra eszembe jut, meg kell küzdenem minden perccel, hogy ne uralkodjon el rajtam a kétségbeesés vagy a tehetetlenség. Nem hagyhatom, hogy mert minden a végéhez ér, minden mindeggyé is váljon és tétlenségre ítéljem magamat. Hiszen, tétlenül hal meg az ember valójában. Tettek nélkül nem érzünk semmit. Nincs mire reagálnunk, nincsenek ingerek... És ez ijesztő. Mikor magunknak valljuk be, még győzködjük a lényünket, hogy ez nem is az aminek látszik, még van ezer lehetőségünk... Hiszen fiatalok vagyunk, életem felém se vagyok túl! A második x-et sem értem meg... Pedig pont ez az az időszak, amikor a leginkább elhisszük, hogy halhatatlanok vagyunk és az élet örökké egy nagy kaland lesz! Megigazítom a sárga rövid ujjú könnyű vászoningre húzott fekete mellényt. Hagyom a francba a nyakkendőmet végül. Régi kedvenc karkötőimet húzom a csuklómra. És voltaképp neki is indulok, fél perc késéssel észre véve, hogy mezítláb vagyok... Végül kedvenc hű tornacsukámat kapom fel. Összességében inkább öltöztem "bulizni" mint bálozni, de nem zavar. Az egyetemistáknak szerencsére már lazán veszik az öltözködési etikettet. Ahogy meghallom a bál hangjait, szórakozottan dúdolok bele az egyik dalba és lépek egy sort ritmusra, csúsztatok a szétkoptatott márványkövezeten, mintha minimum színpadon lennék, csak lazán zsebre süllyesztett kezekkel. Ez vagyok én. És bár sírni tudnék valahol belül, rettenetesen frusztált, zavart vagyok és szívem szerint vissza menekülnék a hálókörletbe de...! De! Mintha szerelmet akarnék vallani. Elgondolkozom voltaképp mi is van közöttünk Jade-el mert akárhonnan nézem van egy plátói romantika részemről felé a barátságon túl. Még ha ez furán is hangzik. Kíváncsi lennék ő benne mi van vajon..? Olyan tompák a hangok, tompák az arcok, csak úszom a tömegben, egyetlen személyt keresek, remélem nem maradok le róla. Nem. Ott van. Egy kisebb társaság veszi körül, mint mindig. Pillanatra megállok és csak nézem őt. Elveszek a boldog vonásaiban, az élettől vibráló lényében. A szívem szakad meg, a szám mégis mosolyra húzódik és oda intek neki mikor találkozik a tekintetünk. Végül megtalálom a golyóimat és oda megyek én is a köreibe. Párakkal lepacsizok, megejtem a kötelező köszöntő köröket egészen könnyeden és zavartalanul. Majd Jade-hez fordulok és a kezemet nyújtom neki. - Remélem megengeditek, hogy elraboljam a tanárnőtöket egy táncra. - rákacsintok a lányra egy őszinte mosollyal és már el is loptam a tanítványai rajongó köréből. Egy kis időt még hagyok magunknak. Jól akarom magamat érezni vele. Bár sose kellene elmondanom neki... És hirtelen minden bátorságom amit eddig gyűjtögettem elillan. Sosem akarom a mosolyát eltörölni. Egyetlen pillanatra sem... - Olyan gyönyörű vagy. - szalad ki a számon kissé talán közvetlenebbül, mint kellene, valóban mintha szerelmet vallottam volna egy mondaton belül. Mintha delejezve lennék... de minimum berúgva...
Az iskola Nagyterme ad helyt minden évben az iskolai ceremóniáknak, báloknak, évnyitóknak, évzáróknak és itt is étkeznek a diákok a manók konyhából felküldött étkeiből. A Nagyterem plafonja igen különleges, ugyanis mindig a kinti időjárást mutatja, de persze esőben is leülhetünk enni, nem kell félnünk, hogy elázunk közben.
