2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az iskola Nagyterme ad helyt minden évben az iskolai ceremóniáknak, báloknak, évnyitóknak, évzáróknak és itt is étkeznek a diákok a manók konyhából felküldött étkeiből. A Nagyterem plafonja igen különleges, ugyanis mindig a kinti időjárást mutatja, de persze esőben is leülhetünk enni, nem kell félnünk, hogy elázunk közben.
Elkerekedik a szemem, ahogyan mesél és igen azért sejtem, hogy ezek alapján, ha épp nem találta volna együtt őket, akkor nem mindkettejüket hozza el. Az még durvábban hangzik igazából, hogy még el is választják a testvéreket és még nem is tudják, hogy mi történt, vagy miért, legalábbis, aki ott marad. - Ez annyira durván hangzik. - ő azért láthatóan már megbarátkozott a helyzettel, vagy próbált amennyire lehet, de gondolom ettől még nem könnyebb elfogadni, hogy csak úgy elhozták őket onnan, ahol mindent ismernek, ahol barátaik voltak és most alkalmazkodniuk kell egy új helyzethez és élethez és nem volt beleszólásuk. Odaát pedig a barátaik, a tanáraik és mindenki, akit eddig ismertek azt hiszik most, hogy meghaltak, vagy eltűntek, netán most is keresik őket. Ez a féle taszigálás se sokkal jobb, mint amit anyám csinál. - Hű! Ez azért nagyon jól hangzik! - biztos, hogy egy ilyen helyen csak ámulnék és bámulnék. El se tudom képzelni, hogy valaki csak úgy sárkánnyá változzon a semmiből, vagy vissza. Nálunk ilyesmi nincs, tündék is csak könyvekben, de ki tudja lehetséges, hogy azok a könyvek ilyesmik alapján íródtak, vagy valaki járt ott, hallott róla? Mondjuk akkor lehetségesnek kellene lenne a visszatérésnek is. Ezt azért nem mondom így ki, mert semmi értelme hiú reményeket kelteni, főleg hogy láthatóan Alastair azért igyekszik túltenni magát ezen az egészen, nem kellene pont nekem lelkesíteni, akit még alig ismer, hogy aztán rosszabb legyen rájönnie, hogy még sem. - Oh nem tudom, velem nem történnek olyan nagy dolgok, ami miatt megváltozna. - vágom rá hirtelen, pedig hát igen. Ki tudja, ha anyám úgy döntene mégis befejezi ezt az egész agyrémet, ha nem várja tőlem, hogy az legyek, aki nem vagyok, lehetséges, hogy tényleg megváltozna a patrónusom. A szabadságom visszanyerésének jele lehetne az, hogy sas lenne kaméleonból, de ez uyanolyan reménykedés, mint arra gondolni, hogy lehetséges átjutni abba a világba, ahonnan Alastairt iderángatták és épp ezért felesleges is. - Akkor végül is megkérdezhetjük a házvezetőt, hogy megoldható-e. Legalább nem kell gondolkodniuk rajta, hová kerülj, melyik szobába és lassan megérkezünk. Az a torony, ahol a baglyok vannak! - mutatok el a távolba, miután épp kilépünk az oldalsó kis ajtón és tényleg csak néhány méterre van a bagolytorony, aminek a hangzavarát már ide hallani lehet.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Elgondolkoztatnak a kérdések. Az elsőkre tudom a választ, emiatt tudtam csak elfogadni valamennyire, de tudom hogy Amyt nagyon megviselte. Zsebre süllyesztem a kezemet, közben elkezdett szépen minden Utazó jelleg felszívódni. Megnyugodtam, biztonságban érzem magamat, nincs tovább semmi vész! Vissza nyerem teljesen az emberi vonásaimat. Elgondolkozva válaszolok - Apának mindenképpen vissza kellett jönnie, erről sajnos nem ő döntött, de többet nem osztott meg ezzel kapcsolatban. Két választása volt.. - beharapom a számat kicsit. - vagy otthagy minket, vagy magával ránt ide vissza minket is... - persze bennem is ott kavarog a nagybetűs DEMIÉRT?! de nem nagyon tudok mit tenni, apa nem válaszolt amikor faggattuk.. Mintha nem is tudott volna... Amy persze nagyon felhúzta magát ezen. Talán nagyon is haragszik még mindig apára... Talán valahol még én is. És egy kicsit meg is ül valami. - Igazából.. a suli egyik folyosóján voltunk általános órák közötti szünet volt... "Szerencsénkre" pont együtt voltunk Amyvel mikor ránk talált. Épp hogy egy mondatot elmondott, megfogta a kezünket és már ott sem voltunk. Senkitől nem búcsúztunk el. Gondolom... eltűntnek nyilvánítottak minket... - mondom ki végül kelletlenül. De sejthető, apa valószínűleg az utolsó pillanatban akadt ránk és az sem biztos, hogy ha nem együtt talál ránk.. inkább megrázom a fejemet és sóhajtok egy nagyot, kilel a hideg és a mintáim halványan vissza térnek.. Éljen.. Végig nézek a karomon, majd megpróbálom elütni az élét az egésznek. - Valójában én is lehetnék kaméleon! - rá nézek egy kicsit vérszegény mosollyal aztán inkább a kevésbé ijesztő részről kezdek beszélni. - Nem. Igazából jobb arról beszélni miben más itt mint ott.. Mint az előzőkről... - jegyzem meg hetykén. Sosem tudtam túl sokáig komoly vagy bánatos maradni. - Hmm talán ami a legszembetűnőbb az az, hogy ott sokkal több volt a "varázslény" - macska körmözök kézzel is - Teljesen átlagos volt hogy tündékkel meg emberré átalakulni tudó sárkányokkal jártunk együtt suliba meg mindenfélével. Bár.. igazából csak a Nezabar volt ilyen... sokrétű. De nagyon szerettem. A varázstalan régiókat nem nagyon látogattuk, de azért abból is láttunk ezt azt. Például a kocsik nem ilyen kockák. Minden nagyon áramvonalas. A tégla épületeket üvegtáblás építmények váltották fel sok helyen. Meg ilyenek. - a varázstalan világ környezeti állapotáról inkább nem mondok semmit, sem az egyéb technológiai vívmányokról. Hiszen az egy másik világ. Ennek még lehet más a jövője. A patrónusra figyelmesen hallgatok.- Igazából.. ez is elég ijesztően hangzik. - eltűnődöm - Szerinted neked mi lenne ami miatt mondjuk sassá változhatna? - vagy lényegében bármivé megváltoztathatná. Őszínén kíváncsi vagyok mit gondol! Igaz csak elméleti ping-pongot tolunk a patrónusok kapcsán, ráadásul hiányos tudástárral, mégis! Még lenyűgöz! A Minisztérumot csak leütöm egy vállvonással - Gondolom igen, majd meglepődnek. Majd kifaggatom apát mit és hogy sikerült elintéznie. - vigyorodom el immár őszintén. - De jó lenne!! - lelkendezek. A horkolásra meg csak röviden felnevetek. - Ha az egyik kobold osztály társunk horkolását kibírtuk, meg az én alvajárásomat, szerintem nem lesz gond! - aztán gyorsan hozzá teszem mielőtt most írnám alá a szoba ajánlat vissza vonását - bár az alvajárásom orvosolva lett!
Kezdem felfogni, amit mond, de ettől még nem képedek el kevésbé. Azért ez nagyon durva! Szóval elmentek valami másik világba, ahol éltek egy csomót és visszajöttek, mintha nem is telt volna el idő, és közben az anyukájukat is el kellett hagyniuk, aztán meg az összes ottani barátjukat... örökre. Azért ez elég pocsékul hangzik és bármennyire is lazának tűnik, ahogyan összefoglalja nekem egy kicsit még le is biggyed a szám a végére. - Ez amennyire hihetetlen, annyira szomorú is... mármint elég nehéz lehetett. És meg sem kérdezték, hogy akarjátok-e gondolom. Egyáltalán miért volt erre szükség? - miért nem nőhettek fel itt normálisan, mint akármilyen átlagember? Oké persze akkor mi valószínűleg soha az életben nem találkoztunk volna itt az iskolában és amúgy tényleg nagyon érdekes ez az egész, de mégis csak elszakadtak az édesanyjuktól, aztán meg a barátaiktól és a kutya se tette fel nekik a kérdést, hogy ez nekik így megfelel-e. Ez azért annyira igazságtalan! Na mintha az én anyám valamikor is megkérdezte volna akarok-e a testvérem bőrébe bújni... - És mi volt ott más, mint itt? Vagy rossz érzés lenne mesélni róla? Azt is megértem, tényleg! - az első kérdés után azért észbe kapok, hogy ha hiányzik neki a hely, a barátai, akkor egyáltalán nem bíztos, hogy szívesen beavatna a részletekbe, szóval eszem ágában sem lenne erőtetni a dolgot, még akkor sem ha tényleg érdekel is. Az itteni hely retro... vajon ott mi lehet más, ha annyival előrrébb jártak? Gondolom nagyjából minden, na de mennyire? - Az egyensúlyérzékem végül is nekem is elég jó és amúgy nem tudom pontosan. Azt hiszem érzelmi hatásra változik meg a patrónus is, de ez lehet szinte bármi, ami elég erős. - olvastam olyat, hogy valakinek annyira félresiklott az élete, hogy az addigi önbizalma, személyisége teljesen megváltozott, így a patrónus is. Aztán olyan is van, hogy annyira rajongasz valakiért, hogy lassan hasonulni kezdesz hozzá a patrónusod által is. Furcsa dolgok ezek és egyben félelmetesek is azt hiszem, hogy a patrónus képes akár még el is árulni téged akaratlanul is. - Gondolom igen, hogy ezt is el kell intézni, de ott nem fognak majd nagyon meglepődni? Gondolom azért az ilyesmi nem mindennapos. - és hát persze a Minisztérium után a szobák kérdésére ugrunk és őszintén szólva semmiféle kifogás nem jut eszembe rá, hogy ne lehetne a szobatársam, pedig egy újabb nehezítő tényező lesz majd jó eséllyel az életemben. A fenébe is, kevésé kellene kedvesnek lennem, de sosem tudtam megbántani másokat. - Igazából nem rég ment el másik iskolába az egyik szobatársunk, úgyhogy van egy üres ágy. Mondjuk a másik szobatársam, Josh elég hangosan horokol... - lehet, hogy utálja azokat, akik horkolnak és akkor maradhatunk barátok, de még sem kell kerülgetnem a kínos helyzetekben a szobámban is. A legtöbben legalábbis utálják azokat, akik horkolnak... ugye?
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Tény egy kissé túl kevés információt osztottam meg, csak nem akartam elvenni a figyelmet ennyire... Még ha egyébként nagyon szívesen is beszélek róla! Lehet nem ártott volna Amivel egyeztetni, hogy ki mit mond ezzel kapcsolatban... De most már mindegy... - Anyának el kellett intéznie valamit. Addig pedig apával maradtunk. Ekkor úgy.. két év körül voltunk. - idézem fel, mert belátom, ezek nélkül, valószínűleg csak jobban össze zavarom! Kicsit hülyén festene, ha úgy jönne le, hogy azért utólag egészítem ki, mert most helyben találom ki... - ez a rész csak azért van meg mert utólag apa elmesélte mi történt. Valamennyire emlékszem rá, de inkább csak az érzés maradt meg az eseménnyel kapcsolatban meg.. Hát.. elég élénk képi emlékek. - kicsit hallgatok mert bele gondolok egy két dologba. Meg pár dolog újra lecsapódik ami felett egyébként át szoktam siklani, egyszerűen azért mert így könnyebb. - Ijesztő valóban. Egy ugyanilyen világba érkeztünk csak.. ott 2020-at írtunk, helyileg pedig Bulgáriában voltunk. De.. abban nem létezett Jade Wilson.. - nyelek egyet ahogy kimondom, hogy ott anya olyan volt mint egy emlékek által életben tartott szellem.. - Itt pedig nem létezik a Nezabar.. hiába mennénk el Bulgáriába oda ahol a sulinak kéne állnia.. Nincs ott. - kicsit elhallgatok komolyan, de aztán újra felvillanyozva folytatom - Igyekszem úgy felfogni, mintha egy.. elég végleges költözés lett volna, vagy egy baleset.. amit túléltünk.. Nem is tudom... Hiszen akik ott voltak a barátaink, soha többé nem látjuk már őket, nem tudunk nekik levelet küldeni meg semmit... Csak remélhetjük, hogy az életük épp ugyanúgy megy tovább. - kicsit vállvonok - Anyát is újra meg kell ismernünk. Hiszen.. két kamaszt kapott vissza... az ő számára csak pár nap alatt.. - sóhajtok egy hatalmasat - Szóval.. van mit helyre rakni. Főleg hogy 2032-t írtunk már ott.. Itt minden nagyon.. "retro"- megtoldom egy mosolyfélével. Biccentek rá párat elgondolkozva, hogy hjah! egyáltalán nem egyszerű. Persze lehetne gondolni, hogy csak ilyen elcseszett módon dolgozok fel egy átlagos költözést és túldrámázom mert valami hiperérzékeny elmebajom van... Bár annyira nem tűnök úgy mint aki elvesztett az életéből bizonyos értelemben tizenx évet. Talán még bennem sem került helyre igazán.. A patrónusra vissza térve elmosolyodom. - Tudtommal olyan sokszínű az egyéniségük mint a megjelenésük. És nagyon jó az egyensúlyérzékük, meg a célzó képességük.. meg a koordinációjuk is. - igen, hüllő és kétéltű párti kölyök vagyok... Nem tudom, melyik lehet igaz rá ezek közül. Kicsit mondjuk végig nézek rajta, mintha azzal meg tudnám állapítani.. De amikor megemlíti, hogy a patrónus változhat újra elgondolkozom. - Komolyan? Kíváncsi lennék mik miatt fordulhat elő. - ha tudnám milyen helyzetben van, biztos lennék benne, hogy abban a pillanatban más alakot öltene, amint felszabadulna! - Huh! Ez jó hír. - oszlik el a pillanatnyi aggodalmam, az iránt, hogy esetleg miattam lógna bárhonnan. - És nem, még nincsenek óráim. Alig várom, hogy hivatalos is megérkezzünk ebbe a világba és elinduljon minden! - mondom csak aztán elő kerül a szoba kérdése. - Ó itt is vannak szobák? Nem még nincs. Épp hogy jelentkeztünk az igazgatónál és megkezdtük a beiratkozást. Apának még van egy két dolog a minisztériumban amit el kell intéznie... Végül is valahol regisztrálni kell, hogy két évesből hirtelen pár nap alatt tizenötök lettünk.. - megvakarom a tarkómat zavartan. - A szoba választható? Szívesen kerülnék oda ahol te is vagy. Már ha még van szabad hely benne. - jó fejnek tűnik. Bírnám, ha egy szobába kerülnék vele/velük. Gondolom nem egyedül van. Pechére az a kölyök vagyok, aki kibeszéli magából a világot. De remélem nem fog megutálni ilyesmi miatt. Vagy.. ha idegesíti remélem szól inkább..
Na jó, azért ráncolom a homlokomat rendesen. Szóval elmentek sétálni, aztán hopp felnőttek és itt meg csak két év telt el? Vagy most én értem rosszul? Na de akkor hol voltak ez idő alatt? Ez így még mindig nagyon ködös. Mármint értem én, hogy valami időcsavar van, de akkor is fel kellett nőniük valahogy, vagy közben nem emlékeznek rá, vagy kaptak egy csomó új és ismeretlen emléket is? - Ez elég fura, de akkor csak ugrott egyet az életetek és kész? Ez annyira hihetetlen. Mármint nem azt mondom, hogy nem hiszem el, de elég ijesztő lehet. És közben emlékeztek rá mi történt, vagy...? - na jó talán tényleg nem értem a pontos részleteket még mindig és azért megy ennyire nehezen, hogy felfogjam ,vagy ő mondta rosszul, esetleg túlságosan kevés részlettel ahhoz, hogy össze tudjam rakni. Az világos, hogy legalább az anyukájuk nem volt túl sokáig nélkülük, de hogy akkor ők hol voltak és nekik milyen lehetett anya nélkül kvázi felnőni. Vagyis, ha csak úgy ugrottak egyet az időben, akkor ugye ez majdnem meg sem történt, bár ha kaptak róla emlékeket, akkor meg mégis. Áh, nem értem! - Végülis igen azt hiszem, bár talán mehetne jobban is, de a kaméleonnak is biztosan van más tulajdonsága is, mint az alkalmazkodás. Az is lehet, hogy a patrónus idővel megváltozik, hallottam olyat, hogy valakinél történt ilyen. - mert végülis mi is változunk, amikor felnövünk, azok alapján, amik történnek velünk, szóval miért ne változhatna meg idővel az ember patrónusa is? Én talán most a jelenlegi helyzet miatt hasonlítok a kaméleonhoz, magam sem tudom, de nem leszek talán mindig ebben a helyzetben. Bár... gőzöm sincs. Nem tudom, hogy mégis hogyan tudnék változtatni rajta, vagy anya hogyan értené meg, hogy ez így tényleg nem normális. - Ez igaz, és nem ne aggódj, ma már nincs órám. Neked meg akkor még nincsenek? - nem is tudom, hiszen ha most jöttek, akkor gondolom sok teendőjük van még, hogy órákat vegyenek fel, meg meglegyen hol fognak aludni. - És van már szobád? - a jól tudom nálunk egyel kevesebben vagyunk, ami nekem jó, hiszen egyel kevesebb ember előtt kell elrejtenem a valódi énemet. Rendes srác ez az Alastair, neki köszönhetem, hogy meglett a nyakánc, viszont ha új szobatársat kapnék akkor nehezebb lenne az idő, amikor a szobámban vagyok, legalábbis, ami a fürdés, meg az öltözködés részét jelenti. A mostani szobatársaim már megértették, hogy nagyon szégyenlős vagyok, ezért intézek minden ilyesmit egyedül. Az más kérdés, hogy mennyire kellemetlen, amikor mások öltöznek át előttem.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Megvakarom az arcélemet - Igazából... Amaraval meg apával mentünk kirándulni de a nővéremmel ránk tört hogy most és azonnal haza akartunk menni.. Még.. anno? - mondom ki bizonytalanul, hiszen nekem az már elég rég volt, de ha a jelen időszámítást vesszük, akkor csupán két éve.. - Végül kicsit messzebb sikerült kikötöttünk. De vissza már úgy sikerült újra megérkeznünk, hogy a kiindulástól csak pár nap telt el... Őszintén szólva bármilyen furcsa is, de örülök, hogy anyának legalább nem kellett tizenévet várnia a viszont látásra.. - mondom össze fogva csokorba. Lenne még mit, de nem akarom nagyon elvenni a szót, meg aztán van egy csomó részlet amiről fogalmam sincs! A patrónusára felvillanyozottan mosolygok rá. - Gondolom jól megy az új helyzetekhez való alkalmazkodás? Elvileg valamennyire kötődik a jellemünkhöz.. De már semmiben nem vagyok biztos. - bele gondolok, hogy kaméleon alakkal is mennyi mindent lehetne! De kétségkívül a sasmadár menőbb. Mikor kiderül, hogy teljesen rossz irányba megyünk kiszakad belőlem egy halk rövid nevetésféle. - Semmi gond! Legalább tudjuk, hogy biztosan jó a téma. - hiszen az! Átváltoztatástan, animágia, patrónusbűbájok és időutazás.. akar még valaki valamit?! Végül ha elindul a megfelelő irányba követem arra. - Remélem azért óráról nem késel le miattam. - na az valóban kevésbé lenne már vicces.
Nem mondom, hogy nem hiszek neki, hiszen mégis csak varázsvilágban élünk, de tényleg elképedek és először minimum arra gyanakszom, hogy csak viccel és tréfát akar űzni velem azzal, hogy két éve született. Azért nem tűnik éppenséggel két évesnek... nagyon nem! Aztán az időcsavaros balesetre már ráncolom a homlokomat és próbálom feldolgozni az információt, mert nagyon úgy fest, hogy komolyan beszél, vagy tényleg nagyon jól adja elő a viccet. - Öhm... komolyan? De milyen időcsavaros baleset? Hirtelen... felnőttetek vagy mi? - még az sem lehet, hogy csak a testük, hiszen láthatóan nem úgy beszél, mint egy két éves, tehát teljes mértékben ugrottak valami módon ilyen sokat? De hát miért és hogyan és miért nem csinálták ezt vissza? Nem lehet, vagy nem akarták? Lehet, hogy nem is emlékeznek a gyerekkoruk azon részére? Na jó, túl sok kérdésem van és tényleg nem értem, hogy ez egyáltalán hogyan lenne lehetséges. Ilyesmi mellett az, hogy felemás cipő van rajta minimálisan sem köti le a figyelmemet, sőt észre sem veszem. Nehéz lesz bármilyen más témára váltani időugrásos baleset mellett. - Na ennek nem tudom, hogy mi az oka, de kaméleon. Pedig jobban örültem volna madárnak, pedig szépek ők is, csak... nem is tudom. De legalább az animágiát befolyásolni lehet. - és igazából a patrónusom is eltartott egy ideig, amíg alakot volt hajlandó ölteni egyáltalán. Nem ment könnyen, valószínűleg a miatt, mert mostanában túlságosan sok negatív élmény élt, így sokkal nehezebb valami pozitívat keresni és ugye mint tudjuk egy jó erős pozitív élmény kell ahhoz, hogy a patrónusod megjelenjen, sőt még rendesen alakot is öltsön. - Oh jesszus, bocsánat! - na jó, tényleg kicsit sikerült elbambulnom. Valószínűleg a különös témák miatt. Egyrészt nem szoktam gyakran az átváltoztatástanról beszélgetni másokkal és ha mégis akkor nagyon magával ragad a téma, most pedig még ez az időutazás dolog is felmerült. Igazából nem is néztem, hogy merre jöttünk pontosan, úgyhogy nem meglepő, ha kissé sikerült elkeverednem. - Pont az ellenkező irányban van a kijárat, csak ott jutunk el a bagolyházba, ne haragudj! - vágok is egy gyors hátraarcot. Reflexből elindultam a hálókörletek felé, de közben neki meg levelet kellene küldenie, ami teljesen ki is ment a fejemből időközben.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Még akinek mindene meg is van mondhatni, még az is elgondolkozik, ha szorult belé egy szemernyi empátia, hogy mit is jelenthet ez az egész. Noha nekem is hátra maradt egy teljes gyerekkor a Nezaban mindenestül, valamiért igyekszem bizakodóan, nyíltan hozzá állni ami itt várhat és nem azon kattogni, hogy akik odaát maradtak, már soha többé nem találkozom velük. Hiszen... élnek, csak épp távol innen. Ahogy anya is élt, mi pedig vártuk a vissza térést. Talán azért nem látszik rajtam mi mennyire visel, vagy nem visel meg, mert össze vissza csapongok általában. A fél pár cipős esetre elgondolkozottságot imitálok játszva. - Hmm hát úgy néz ki valóban rokonok vagyunk anyuval... - ugyan rajtam nem fél pár cipő van csak, de láthatóan marhára nem figyeltem, hogy a tornacipőim közül melyik kerül a lábamra, úgyhogy amit megtaláltam belőlük. Egy fekete egy piros.... - Ó.. ööö ami azt illeti van némi trükk a dologban. - köhintek egyet. Aztán már előre készülök, hogy ezt lehet nem fogja elhinni.. - A tesómmal mi vagyunk a gyengélkedői babák... A 2000-es évből.. - megeresztek egy zavart mosolyt meg valami szerencsétlen ideges rövid nevetgélésfélét. - Volt egy időcsavaros balesetünk. - mondom végül, szívesen beszélek róla, igazából tök jó lenne nem magamban tartani... úgy lényegben életünk szerves fordulópontját, ami még csak nem is tragikus! Legfeljebb itt ott szomorú és erősen formáló, de... mégis a miénk, ahogy Sung-yeun-nak a testvére és a gyásza. De valamiért olyan érzésem van, hogy nem fogja csak így elhinni. Azt viszont nem szeretném, hogy hazugnak nézzen. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet a testvérem bőrében lenni. Bezzeg ő akkor veszi fel az enyémet amikor akarja, hála a metamorf képességének! Bár amikor kisebbek voltunk rendszerint szórakoztunk azzal hogy egymás ruhájában ökörködtünk de... sosem volt több játéknál, azok maradtunk akármi is volt épp rajtunk, akik vagyunk. Sosem kerültünk ilyen kényszer helyzetbe, de biztosan rengeteg kérdésem lenne szegényhez, ha kiderülne miféle sorsot fojt magába... Az animágus alak témájára felcsillannak a szemeim és csüngök a szavain. Süt belőle a szabadságvágy és hogy nagy és erős legyen és ez lenyűgöz. Semmi rosszra nem gondolok ezzel kapcsolatban, hiszen ilyesmire melyik korunkbeli ne vágyna? - Úúú neked milyen alakja van a patrónusodnak? - csapok le rögtön a kérdéssel - Nekem dingó. Bár még nem áll össze mindig. - aztán amikor felhomályosít, hogy az animágus alak választható látszik az arcomon hogy egy fél világ értelmeződik újra bennem. - Szerintem dingó lenne az is. Nem túl közkedvelt élőlény az tény... de ahogy a sas, ő is szabad. Önálló, nem lehet betörni, ennek ellenére roppant tanulékony. Persze aztán lehet, hogy csak egy kanárira futná. - jegyzem meg elviccelve a végét. És mivel tökéletesen fogalmam sincs egyébként hogy merre megyünk, simán rátévedhetünk valami spontán folyosóra. Eredeti célunk, legalábbis nekem, pillanatnyilag pedig egy bagoly volt csak, hogy üzenhessek Amynek; minden ok, csak a lökött öcséd megint kalandozik... Neki pedig... lehet hogy épp egy óráról késik vagy lóg, mert egyikünk sem figyel. Na jó egy kicsit talán mégis. - Amúgy.. biztos erre vannak a baglyok? Vagy.. a baglyod? - bár nem igazán hallatszik ki a hangomból, hogy ezen valóban idegeskednék. Megvakargatom a leendő szakállam helyét, ami majd úgy húsz év múlva talán hajlandó is kipelyhedzni... Pedig élénken él az elmémben hogy felnőtt koromban hosszú hajam és viking szakállam lesz. Meg mondjuk izmaim... Az se ártana az összképhez.
Igen, az ember egyből másképp értékeli az életét és a szerettei életét, ha valaki olyasmiről mesél neki, mint én. Rémes dolog elveszíteni azt, amit szeretsz, de mindezek után amit anyu még a nyakamba is varrt plusz tehernek és ha hozzáteszem, hogy apa is meghalt már... Enyhén szólva is csonka család lettünk, de nekem még csak lehetőségem sincs rá, hogy ezt kiadjam magamból. Úgy kell tennem, mintha a testvérem lennék, úgy öltözni, úgy fésülni a hajamat és így minden áldott nap őt látni viszont a tükörben, ami rettenetesen pocsék érzés tud lenni. Mondjuk már egészen beleszoktam, hogy kerülöm a tükröket és egyszerűen próbálok nem beléjük nézni, ha lehetőségem van rá, maximum ha muszáj mondjuk egy reggeli fésülködésnél, de annyi kb. elég is egy napra. - Igen emlékszem. Egyszer azt mesélték, hogy látták őt félpár cipőben szaladni végig a folyosón. Én mondjuk nem hittem el, de... aztán amikor láttam párszor később már nem voltam benne biztos, hogy pletyka. Amúgy aranyos, és nagyon fiatal... mármint hozzád képest. - próbálom legalábbis elmagyarázni, hogy no az anyukája tényleg nem ejthető egy lapon az enyémmel, aztán közben egy idősek vagyunk kb. ha jól sejtem, mégis az ő anyukája nagyon fiatal, vagy csak nagyon fiatalos, vagy nagyon fiatalon szült. Persze hallottam már olyat, hogy van olyan, akinek úgy sikerül az életet, hogy hamar szerelembe esik és aztán ez lesz belőle. Mondjuk én a magam részéről lehetetlennek gondolnám, hogy ilyesmi történjen velem. Eleve nem is gondolkodom ilyesmin, hiszen egy olyan élet mellett, ami nekem van egyáltalán hogyan lehetne bárki fiú, aki érdeklődne irántam... ha azt se tudják, hogy én nem vagyok fiú? Na ezért nem akarok erre gondolni, mert nem tudom, hogy hogyan lehet ezt akár még évekig így csinálni. - Úgy tudom, hogy azt te döntheted el, amit csak szeretnél! A patrónus ugye nem befolyásolható, de az animágus alak igen. Én sas szeretnék lenni, az olyan nagy és fennséges állat és nagyon sokat tud repülni, messzire eljuthatnék. De, ha téged is érdekel mi lennél legszívesebben? - legalábbis lelkes annyira, hogy ez jó közös téma legyen és persze jóval szórakoztatóbb téma, mint mondjuk a halott testvéremről beszélni. Közben persze haladunk tovább a folyosón, de követem őt, hogy merre akar menni, maximum ha nem tudja az utat majd kérdez, hiszen neki kell megkeresnie az anyukáját, legalábbis ha jól emlékszem hozzá megyünk.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Még az én korosztályomon belül sincsenek túl sokan oda a békákért és egyéb csúszómászókért. Vagy meg van a szimpátia, vagy nincs. Az a rész pedig, hogy egy lánynak vagy egy fiúnak egymáshoz képest mit illik vagy épp mit nem a többség elvárásai szerint. Számomra nincs éles határ egyenlőre. Vagy legalábbis nem úgy mint mondjuk egy érett felnőttnek. Azért eléggé felpiszkál, vajon mi történhetett Sun-hi-vel? Mármint együttérzéssel vegyes kíváncsiság van bennem, így aztán nem is firtatom tovább. Eléggé megerősítette, hogy nem kívánja részletezni. Szinte kézzel fogható mennyire nyomasztja az egész. Átértékelődik bennem pár dolog és biztos vagyok benne, amikor haza érek ma... szét fogom szeretgetni a nővéremet... Nyelek egy nagyot és amikor anyára terelődik a téma elhatározom, hogy őt is jól megölelgetem amint rá találok... Tizenegy éven át csak apa tartotta ébren az emlékét és csak egy kép maradt róla a fejünkben amihez kötődés alakult ki.. De tudtuk, hogy életben van, csak távol tőlünk és nem önszántából nincs velünk. - Igen. És mindig mosolyog és gyakran mondják rá, olyan mint egy búgócsiga. - állítólag. Meg állítólag sok másképp is nevezik még. Sokat mesél a suliról, rengeteget jelent számára, hogy itt lehet. Amikor meséli, hogy neki hogy ment az varázslat elismerően nézek rá - Kiiiráály! - bukik ki belőlem lelkesen. Magamban már el is döntöm kitől fogok segítséget kérni, ha valami nem megy év közben. Bár majd nem árt megkérdezni tőle, benne van-e egyáltalán. - Ó alig várom, hogy én is megtanuljam ezeket! Az animágus alak mitől függ? És milyen madár lesz? - kérdem lelkesen. Tudom, hogy még messze van, hogy az animágiával gondoljak, de mindig is felcsigázott és érdekelt, anyát sajna hiába nyúzta vele. Szegénynek olyan kérdéseket sikerült feltennem, amire leginkább az volta válasza, hogy okéééé ezt honnan szedtem..?
Tudom a fiúk általában bírják az ilyen csúszómászó féléket, de a béka nekem nyálkás és egyáltalán nem szeretem őket. Nálunk is akad olyan, akinek van az évfolyamomban, de mindig igyekeztem kellően távol tartani magamat tőlük. Lehetnek a fiúk között is kivételek, akik még sincsenek annyira oda a békákért igaz? Nem kell mindenkinek egyformának lennie, csak mert egy adott nembe tartozik. - Igen azt én is úgy tudom, hogy velük a legkönnyebb a varázslás, meg hát a megkönnyebben maradnak egy helyben. - teszem hozzá, ami ugye szintén nem utolsó szempont egy varázslat véghez vitele szempontjából. A békák is persze elszökkenhetnek, de jóval könnyebben maradnak a helyükön, mint mondjuk egy egér, vagy más szaladgálósabb állat. - Igen és semmi gond. Ez... nehéz téma nekem, nem igazán szeretek róla beszélni. - és bármilyen pocsékul hangzik is nem is csak azért, mert a testvérem meghalt, hanem azért is, mert mindezt most is titok övezi és még csak nem is beszélhetek róla őszintén senkivel. Azt hiszem ez a legrosszabb az egészben, amikor minden érzést és fájdalmat kénytelen vagy magadban tartani és csak őrlődhetsz rajta, de nincs senki akinek kiönthetnéd a lelkedet. Már hányszor gondoltam pedig rá, hogy nem szabadna ezt csinálnom, de hát akkor meg anya... Azt hiszem végleg összeomlana, úgyhogy nem tehetek mást ,csak várom és remélem, hogy mikor tér észhez és mondja ő maga, hogy az egész butaság volt és hagyjuk abba és beszéljük meg Sung-yeun halálát. - Igen őt láttam már! Vörös a haja ugye? - nagyon fiatal mondjuk, vagy hát nagyon fiatalnak látszik, azért meglep, hogy ennyire nagy gyereke van, de végül is nem pontosan tudom meghatározni a felnőttek életkorát. Ők azért jóval idősebbek nálam és lehetséges, hogy csak mert én ezt a Jadet huszonévesnek nézem, könnyen lehet, és hát ezek szerint biztos, hogy hatalmasat tévedek. Huszonévesen nem lehet tizenéves fia, az ugye eleve képtelenség. - Oh annál tényleg nagyon kell koncentrálni, de nekem elsőre sikerült. A professzor meg is dicsért érte. - mondom kicsit zavartan, még a szememet is lesütöm a séta közben, mert hát nem akarok én ezzel nagyképűnek tűnni, de büszke vagyok rá, hogy az átváltoztatástan tényleg elég jól megy. - Nekem az a kedvencem, amikor valami élőből csinálunk tárgyat és fordítva. Remélem egyszer majd eltudom sajáítatni az animágiát is. Biztos, hogy madár alakom lesz majd! - igen ez a téma tényleg az, amiért oda vagyok és igazából bármennyit és bármeddig tudnék róla beszélni.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Megmosolygom, mikor kiszakad belőle az ösztönös undor. - Igen sajnos nem túl okos kis lények, de átváltoztatáson elvileg velük a legkönnyebb gyakorolni. Csak hát... "undik". - macskakörmözök a levegőben. Észre veszem az arckifejezését és valamiért roppant kellemetlenül érzem magamat, mintha kifejezetten nagyon rosszat mondtam volna. - Ömm ne haragudj, csak... emberi.. távozással még nem találkoztam. Nem igazán tudom mihez hasonlítani. Zizihez kötődtem... Minden bizonnyal, mennél erősebb a kötődés... annál rosszabb... - igyekszem zavartan körüllőni és végül is bennem is megfogalmazódik miért is vághatott olyan arcot. De ennél tovább nem feszegetem. Hiszen mondta, hogy nem szeret erről beszélni. Tova is terelődik a dolog, talán lesz belőle egy kicsi kínos csend, ki tudja, de menti a pillanatot én pedig lecsapok rá. - Igen itt tanít, a kórust vezényli, meg a sulis rendezvényekbe segít be. Jade Wilson. - mondom lelkesen, büszkén, szinte kitágult orrcimpákkal. És ahogy nézem, neki is sikerül egy olyan tárgyat találni, amiért látványosan lelkesedik. Arcomra széles vigyor ül. - Ó de menő! - ámulok egy sort, hiszen az ilyen átváltozást én is mindig is nagyon királynak találtam! - Mi a kedvenced azok közül amit eddig tanított? Vagy ami a leginkább kihívás volt eddig? Én például állandóan elrontom a fából- papír műveletet... A vége mindig egy halom forgács lesz. - bár nem látszik rajtam, hogy ez kifejezetten aggasztana, vagy elvenné a kedvemet.
- Pont békát? - tör belőlem egy pillanatra elő a lány, de épp csak egy másodpercre lesz olyan tipikus "jajj az undi" fejem, aztán megköszörülöm a torkomat, gyorsan kihúzom magam és bólogatni kezdek. - Aha, az végül is elég menő, keveseknek van békája. Bár úgy tudom elég nehéz őket tanítani. - mondjuk akkor inkább valami okosat, annak több értelme van, mint hogy arra gondolok egyből, hogy az életben nem akarnék önként egy békát fogdosni, vagy egy békával együtt élni, mert hát van bagolyház, na de békaház az nincsen! A béka veled lesz, te eteted, te foglalkozol vele, semmi gusztusom nem lenne hozzá az fix. A patkányos hasonlatra azért talán kissé elképedve meredek rá. Olyan rendes srácnak tűnik, ezért sikerül magamban elnyomni, hogy mégis hogyan hasonlíthatja egy testvér elvesztését egy patkányékhoz és inkább csak hümmögök rá és motyogok valami "aha, igen"-szerűt. - Tehát anyukád tanár itt az iskolában? Ismerhetem? - mivel ő velem hasonló korban van, gondolom az anyukája is már minimum egyetemistákat tanít. Magamból indulok ki és az én anyukám életkorából. Arra nem gondolok egyelőre, hogy vannak azért jócskán fiatal anyukák is, arra meg aztán főleg nem, hogy vannak olyan gyerekek, akik trükkös módon hipp-hopp felnőnek. - Az átváltoztatástan! - erre gondolkodás nélkül azonal rávágom a választ. Valahogy mindig is ez a tantárgy érdekelt a legjobban. Mit ne adnék érte, ha én is metamorfmágus lehetnék! De ha elég jó vagyok átváltoztatástanból akkor tanulhatok olyan varázslatokat, ismerhetek olyan főzeteket is, amikkel lehetek akár még jobb is, mint egy metamorf, maximum nekem majd ehhez pálcára lesz szükségem, de az már részletkérdés. - Azt hiszem e miatt McGalagony. Tudod ő ebben annyira ügyes! Egy pillanat alatt képes macskává változni és vissza és nagyon jól magyaráz. Sokak szerint szigorú, de szerintem csak simán következetes és kész. - egy kicsit ezúttal nekem is megered a nyelvem. Ez olyasmi, amiről nagyon szeretek beszélni, így végülis nem csoda.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
- Igyen. - biccentek is jóvá hagyva, de nem is ragozom túl ezúttal. Pedig mindent szeretek túlragozni! Követem, megvárom ameddig elpakolja amit elől hagyott, közben válaszolok neki a kérdésre. - Még nincs. Békát szerettem volna inkább. De azok nem tudnak repülni, a baglyok közül pedig nem tudtam választani, úgyhogy egyenlőre egyik sem lett.- regélem neki egy derűs mosollyal. Kilépünk a nagyterem ajtaján és én is választ kapok, és kicsit komolyabban nézek rá pár pillanatig. El sem tudom képzelni mit csinálnék a testvérem nélkül! - Én eddig csak a patkányomat vesztettem el. Fogalmam sincs mit érezhetsz. De ha olyan mint Zizi nélkül lenni, akkor az nagyon szomorú. - minden bántás nélkül mondom amit. Egyszerűen az érzelmi oldaláról igyekszem megragadni a dolgot. De nem firtatom, nem kérdezgetem tovább erről. Mielőtt azonban feldobhatnék egy másik témát, megelőz. Bennem meg kinyílik a "Mondd csak! Mond!" szelep és szerintem le is törik a csapja mert csak ömlik belőlem megint a szó. - Szeptemberben fogunk kezdeni a nővéremmel. Most csak anyuhoz jöttem be... Vagyis, Marának akartam elhozni a könyvét a könyvkötőtől, de bele futottam Hagridba és elbeszéltük az utat idefelé Roxmortsból és gondoltam, ha már itt vagyok megkeresem anyát. Csak aztán... találtam egy csomó mindent, meg igazából fogalmam sincs hol van órája. Úgyhogy addig is kerestem a talált cuccok gazdáit. - azt egyértelműen leszűrheti, hogy könnyű lenne elrabolni, csak beszélgetni kell velem menet közben és emellett a figyelmem tökéletes csapongásának útvonala is nyomon követhető, ebből a pár megkezdett "eredetileg úgy volt hogy"-ból. - Van kedvenc órád vagy tanárod? - kérdem végül kíváncsian csillogó tekintettel.
El is könyvelem őt metamorfnak. Végülis nem mondom, hogy tökéletesen értek a dologhoz, hogy tudjam milyen, úgyhogy akár tényleg lehet attól is a hirtelen jött változás, a szemén és a fogain, bármennyire is furcsa és ilyesmiről még nem olvastam. Az olyanra is van tippem végül is, ennyit tudok a témáról, még ha nem is vagyok személyes és nagy szakértője. - Gondolom mindenféle komolyabb érzelmi reakcióknál. - bólintok jelezve, hogy minden világos és hogy nem kell magyarázkodnia sem, vagy ilyesmi. Egyébként is hálás vagyok, hogy megtalálta a nyakláncomat, úgyhogy nem is akarnám itt vallatni, meg részletekbe menni. Így is sejtem, hogy kellemetlen lehet neki, akkor meg nem okozok a kérdésekkel még nagyobb kellemetlenséget. A kérdése hallatán igazából néhány pillanatnyi hezitálás után már ráznám is meg a fejemet, de aztán felajánlja a sétát. Végül is... látványosan nem húzhatom ki magamat a téma alól, az is túlságosan feltűnő lenne, úgyhogy marad az, hogy inkább akkor legalább ne nagy tömegben tegyük. Így végül csak bólintok. - Van baglyom igen, neked ezek szerint nincs? Kölcsön tudom adni, csak egy pillanat. - pár lépés, ahogyan visszasietek a holmimért, hiszen ettem éppen, úgyhogy gyorsan magamhoz veszem a táskámat. Bele is süllyesztem a nyakláncot, mert őszintén szólva most tényleg félek tőle, hogy elveszhe újra, úgyhogy inkább megnézem rendesen azt a csatot, hogy erre biztosan ne kerülhessen sor. - Tudod én... nem igazán szeretek erről beszélni. - mondom aztán, hogy már kiléptünk a nagyterem ajtaján és halkabbá válik a zsivaj is a hátunk mögött. Persze ettől még szívesen segítek neki, de nem szívesen ecsetelem a testvérem halálát, főleg hogy az elmesélése is csak újabb hazugságokat szülne, amihez végképp nem füllik a fogam. - Te egyébkét ezek szerint még új vagy itt? - ezzel igen témát is váltok. Rendes srác, megtalálta úgy láttam sokak holmiját és nem volt rest megkeresni az eredeti tulajokat sem, úgyhogy szívesen segítek neki én is és beszélgetek vele, de inkább csak kevésbé kellemetlen és szomorú témákról.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Nem szeretek hazudni. De anya megkért, hogy ha ilyesmi helyzetbe kerülök, hagyjam jóvá, hogy metamorf vagyok. Mivel ez azonban valami nagyon fura kellemetlenséggel tölt el, az ijedtség után, ez miatt még egy kis ideig tuti így maradok... A Nezabar-ban nem kellett titkolózni... Meg kell kérdeznem majd a miérteket. Mondjuk tervben sem volt, hogy most ide jövök, hiszen eredetileg Mara-nak vittem volna haza a könyvét... Szerencsére nincs egyedül és tudja, hogy kóborlósabb vagyok a kelleténél... Anyuval csak felületesen beszélgettünk olyasmikről, hogy mik az itteni szabályok. Így... Igazából fogalmam sincs mit miért nem szabad. - Igen.. Előfordul ilyesmi.. - mutatok a szemeimre - ha megijedek vagy ha olyan történik... - hogy milyen az az olyan, ezt rá bízom. Nem is tudnék mindent körül írni valószínűleg. A csattot kezdi vizsgálni én meg csak csacsogok, bár amikor látom, hogy elkomorodik lefittyed a fejemről a lelkes mosoly és számomra teljesen természetes módon az alkarjára teszem a kezemet. - Nem akartalak elszomorítani. Akarsz róla beszélni? - kérdem egyszerűen mert látom, valami nagyon nyomasztja. Sejtem, hogy valami szomorú dolog történt, de inkább hagyom hogy ő mondja el ha akarja. Bár mivel egyre többen vannak körülöttünk gyorsan még hozzá teszem - Van kedved sétálni? - aztán még hozzá biggyesztem - Esetleg.. Van egy baglyod, akivel levelet tudok küldeni Roxmortsba, hogy megvárom anyát és ne aggódjanak? - azt nem teszem hozzá, hogy addig is legalább van lehetőségünk beszélni. Feltéve ha nem köszön el inkább már most.
Azért rendesen meglepődöm a hirtelen jött változáson. Nem ismerek személyesen metamorfmágusokat, hogy ez annyira természetes dolog legyen, nem csoda ha nekem is kell egy kis idő, amíg felfogm, hogy mi történt és egyáltalán szóvá merem tenni, hogy hátha ő nem tud róla és könnyebb dolga lesz, ha igen. Nem biztos, hogy akarná, hogy mindenki észrevegye a teremben. Én legalábbis a helyében biztosan nem örülnék ennek. Akadhatnak itt olyanok is, akik nem kezelnék jól az ilyesmit, később akár piszkálnák, gúnyolnák is miatta. - Oh, akkor te... metmorfmágus vagy? - kérdezek rá végül nyíltan, amikor azt mondja nem sokár elmúlik. Gondolom még fiatal és nem tudja tökéletesen irányítani, így nem csak úgy hopp eltűnteti, ha már rájött, hogy mi változott, bár a metamorfmágusoknál ez így szokott lenni nem? Tudják irányítani, legalábbis általában egészen kiskoruktól tudják mire képesek. - A csatjával? - automatikus odanyúlok és bár most vettem fel gyorsan végül mégis újre leveszem és vizsgálni kezdem a csatot, attól félve mi van, ha mondjuk megint elhagyom e miatt. De nem látok rajta semmit sem, pedig igen bőszen nézegetem, forgatom is. A kérdése is valahogy először nem is jut el hozzám, annyira a lánccal foglalkozom,csak amikor tovább beszél a saját ikertestvéréről akkor pillantok fel rá. Egy nagyot nyelek és egy leheletnyit a lelkesedésem is csökken, amit az előkerült nyaklánc váltott ki belőlem, sőt még a csatról is elfeledkezem, amikor felhozza más volt a szemem azon a képen. Elég... jó megfigyelő. Az európaiak meg se tudják különböztetni a magunkfajtát, neki pedig ez az apróság is feltűnik. Kissé zavartan köszörülöm meg a torkomat. - Igen... az emberek változnak és a testvérem nem jár idő. Ő, már sehová sem jár. - mondom ki végül, mintha kifejezetten nehéz lenne kiejtenem, hogy meghalt. Azt végképp szenvedés lenne kimondanom, hogy Sun-hi meghalt, mintha attól félnék, ha ezt kimondom hangosan talán egyszer végleg elveszítem önmagamat. Vajon ez lehetséges? Egyszerűen elfelejteném idővel ki vagyok igazából és azzá válnék, akit anya szeretne? Nem tudom, nem akarok belegondolni sem, sőt igazából az egészen nem szeretek gondolkodni, mert az azzal járna, hogy arra is gondoljak mi lesz így egy év múlva, öt év múlva. Meddig maradhat mindez így? A magamfajta lányok általában nem túlságosan teltek, na de egy idő után egyre nehezebb lesz elhitetni másokkal, hogy tényleg én vagyok ő. Nem... pont e miatt nem szabad ilyesmin gondolkodnom, csak megfájdul tőle a fejem.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Nagyon jó érzéssel tölt el, amikor látom rajta mennyire örül a láncának. Aztán kicsit frászt kapunk, de az öröm attól még nem száll el. Bár mikor bizonytalan, hogy kezet fogjon velem elgondolkozom, hogy mi baj lehet, és hamar ki is derül, mert rá kérdez. Pillanatra megszeppenek, mint mindig amikor szóba hozzák a látványosságaimat. És a vigyoromat is csukott mosollyá szelídítem sürgősen. - Ah igen.. elő fordul. Nemsoká elmúlik. - mondom csak, bár kissé hunyorgok ameddig be nem húzódok az általa vetett árnyékba, mert a fények most nagyon zavarnak. - Szívesen segítek. Meglepően sokan hagynak el mindenfélét. Amúgy a negyedik emeleti folyosón találtam az egyik terem előtt. Talán a csatjával lehet valami. - nekem is ez az első gondolatom, de valójában nem tudom a választ. - A képen az ikertestvéred van? - kérdem egy lelkes mosollyal - Képzeld nekem is van egy ikrem. Szeptembertől kezdünk itt Amaraval. - csacsogok neki lelkesen, valahogy fel sem merül, hogy valami tragikus, vagy érzékeny pontba gázolhatok. - Ti szerettek itt tanulni? Egy kicsit félek.. - Kérdem kíváncsian és vallom be némi zavarral, valamiért egyértelműnek veszem, hogy a testvére is itt tanul. - Amúgy tök érdekes, hogy a képen, kicsinek sokkal vékonyabbak a szemeid. És most meg olyan nagy kerekek mint a tesódnak. Biztos titeket is sokan kevernek össze, hiába vagytok fiú-lány tesók. - és csak mondom mondom nincs kikapcs gombom egyenlőre...
Izgatottan várok és a hogyannal is ráérek majd utólag foglalkozni, egyelőre az a fő, hogy meglegyen a nyaklánc, hiszen jelenleg az a legfontosabb számomra. Részben talán a valósághoz is köt, ami esetemben nagyon fontos tényező, hogy minden áldott nap ép eszemnél maradjak. A táskájában turkál, én pedig feszülten várok, szinte már úgy, mint egy sportoló a rajt előtt, hogy vajon ott van-e, hogy megnyugodhatok, vagy tovább kell keresnem és előkerül! Nagy kő esik le a szívemről, még egy mosoly is akaratlanul az arcomra kúszik és persze olyan hirtelen nyúlok utána, hogy majdhogynem el sem sikerül kapnom elsőre. - Ez az igen, köszönöm! - nem is tudatosul bennem teljesen, hogy meg is nézte a benne lévő képet, csak gyorsan visszacsatolom a nyakamba. Sokkal jobban fogok rá figyelni és vigyázni rá ezen túl, sőt a szobámban megnézem a csatját, vagy keresek valamiféle bűbájt, amivel védhetem, vagy megtalálom könnyebben, ha hasonló történne. Igen, biztos, hogy elnézek ma a könyvtárba és utána nézek ennek! Már nyújtanám a kezemet is, hogy hálásan megrázzam az övét, amikor megtörténik a robbanás. Megrezzenek, de jobban elképedek a változástól, amikor visszapillantok rá és hát határozottan furán néz ki. Ráncolom kissé a homlokomat, megállva a kézrázós mozdulattal a levegőben valahol félúton kettőnk között. Kell pár pillanat, amíg végül csak elfogadom a kezét, hogy tényleg megrázzam és ne meredten nézzem a szemén és a fogain beálló fura változást. Nem illik az ilyet szóvá tenni ugye? Metamorfmágus lehet, ők szoktak ilyen fura változásokon átmenni időnként, bár úgy tudtam ez inkább a hajszín változásában nyilvánul meg, de ezek szerint nem csak erről lehet szó. - Kim.. Sung-yeun és tényleg nagyon hálás vagyok, hol találtad? Soha nem veszem le, nem tudom hogyan tűnhetett el, de már keresem egy ideje. És... nem tudom tudsz-e róla, de a szemed... - bököm ki végül. A jó ég tudja itt azért elég sokan vannak és bár még nem tapadtak rá furcsálló szempárok, de simán van rá esély, hogy ez megtörténik rövid időn belül, ha valahogy nem változtat ezen a külsőn, ami azért kissé riasztónak is mondható, még ha mosoly is párosul a hegyes fogakhoz.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Az idő telik, és szépen apránként pár holmi gazdára is talál ami kifejezetten jó érzéssel tölt el. Bajba rá érek majd akkor keveredni, miután hivatalosan a Roxfortot koptatom. Már alig várom! A gondolat egyszerűen felvillanyoz és izgatott várakozással tölt el. Épp egy Hollóhátas lánnyal beszélgetek, nagy lelkesen, kérdezgetem mindenféléről, amikor egy srác végül közbe szól. Pillanatra elgondolkozom, aztán csak össze csapom a tenyereim és a táskámba túrok. Vagyis eredetileg amúgy anyunak volt az egyik szörny-mintás málhazsákja. Még nem tud róla, hogy már az enyém. - Ó! Dehogy nincs! - mondom majd bele túrok a táskába és kibogarászok onnan egy kerek medálos láncot, ki kell bogoznom, mert össze tekeredett valami zsinórral, de végül felmutatom neki. - Erre gondolsz ugye? - kérdem csak egy mosollyal. - Mondjuk a benne lévő kép miatt, biztosan te vagy a gazdája. Remélem nem baj, hogy bele néztem. - biggyesztem még hozzá. Valamiért kicsit jobban megnézem, mintha valami nem teljesen stimmelne de mivel nem tudom mire vélni a gondolatot, így nem is teszem szóvá, csak kezet nyújtok neki barátságosan. Közben a hollós lány is elköszön, megy a dolgára. - Alistair Wilson. Téged hogy szólíthatlak?.. - mielőtt azonban folytathatnám a kérdéssort, pár paddal odébb tőlünk valakinek sikerül egy kisebb robbanást okoznia a házi gyakorlása közben, frászt is kapok rendesen. A szemeim önkénytelenül váltanak is ennek örömére, kénytelen vagyok egy rövid időre össze szorítanom de miután meg is dörgölöm máris nem olyan kellemetlen. Bár el nem tűnt látványra a változás, így mikor vissza nézek a Hugrás srácra ő is láthatja a változást. - Ömm.. Bocsi.. Hol tartottunk? Ja igen. A nevednél - kérdem mit sem zavartatva magamat a továbbiakban, inkább rávigyorgok fülig érő hegyeskés fogsorral. Opsz..
Már legalább egy órája, de könnyen lehet, hogy van az kettő is, hogy lélekszakadva keresem a nyakláncomat. Ez szinte az egyetlen és legfontosabb tárgy az életemben és eltűnt! Eltűnt, elveszett és sejtelmem sincs, hogy hol lehet, hiszen mindig rajtam van és nem szoktam elhagyni a dolgomat, főleg nem az, ami tényleg a legfontosabb nekem az egész világon. Arról nem beszélve, hogy ez nem olyasmi, amit szívesen mutatnék meg bárkinek, hiszen a nyakláncon egy medál van, és abban a medálba negy régi családi fotón, amin még apa is rajta van és az öcsém is és mind együtt vagyunk és még anya is teljesen... Nem, még sem gondolhatom azt csak úgy az anyámról, hogy megőrült, még ha talán így is van. A fájdalom képes az embert kifordítani magából és őt sikerült neki és erről senki sem tud csak egyedül én, így senki sem segíthet rajta, hiszen mindenki más számára ez egyáltalán nem tűnik fel. Ahogyan az esem, hogy a családunkban mi változott, és nem csak az, hogy kevesebben lettünk. Ezért is költöztünk el, hiszen az itteni családtagok nem fogják felhívni a helyi hatóságokat és faggatózni, hogy most akkor ki is halt meg valójában. Nem, ők úgy tudják, ahogy mindenki látja is, hogy a fiú él és a lány halott, pedig akik kihúzták a vízből az öcsém élettelen testét pontosan tudják, hogy ez nem így van. De őket senki se kérdezi, hiszen nagyon messze vannak innen. Bár jócskán késve, de végül az újra és újra megkorranó gyomrom mégis csak a Nagyterembe vonz. Egy nagyon gyors ebéd, ennél több most nem fér bele, aztán tovább járom a folyosókat a következő órán előtt, mert valahol meg kell lennie. Végig jártam már az útvonalat azt, ahol voltam délelőtt, még azt is megpróbáltam amerre tegnap jártam, de semmi. Még sem nyelhette el a föld! Ha más nincs meg kell kérdeznem egy tanárt, talán egy házimanó lopta el. Tudom nem szép feltételezés, de... még sem foghatom rá a szobatársaimra, hogy tolvajok, abból hatalmas balhé lenne és én nem szeretném magamra vonni senki figyelmét sem. Már épp az ebédem gyors elfogyasztásának a felénél járok, amikor meghallom a fiúk hangját, néhány székkel arrébb, aki valami eltűnt dolgok gazdáit keresi. Először még nem is figyelek, de aztán felkapom a fejemet, miközben épp egy lánynak magyaráz az asztalunknál, mindenféle holmikról, amiket talált a folyosókon. Felpattanok, otthagyva az ebédem maradékát, bár megvárom, amíg beszél azzal a lánnyal, nem támadom le azonnal, de látszik rajtam, hogy legszívesebben ezt tenném. Nehéz nyugodtnak maradnom és kivárnom a soromat. - Nem találtál egy nyakláncot? Kerek medállal, egy... egy képpel! - szegezem neki egyből a kérdést mindenféle köszönés, vagy hasonló nélkül. Oh fejben köszöntem én azt hiszem, amíg vártam a soromat, de túlságosan fontos ,hogy kiderüljön nála van-e ,mint hogy még azzal is húzzam az időt, hogy bemutatozom, vagy elnézést kérek a zavarásért. Majd esetleg, ha már válaszolt.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Amara megkért, hogy hozzak el neki egy könyvet a faluból, én pedig el is indultam... Útközben pedig bementem még három másik üzletbe, mert mindig is imádtam nézelődni. Mindig van valami amit kinézek magamnak. Erről egy egész bakancslistát tartok számon a fejemben. Meg egy füzetbe a zsebemben, hogy semmit ne felejtsek belőle. A Mézes falásból kifelé jövet, véletlenül össze ragasztottam Amara könyvének pár lapját. Nem bírtam ki, hogy ne olvassak bele, csak ez nem volt túl jó ötlet ragacsos kézzel. Ahogy bíbelődtem az édességekkel és a könyvvel, neki ütköztem egy hatalmas alaknak, aki egy másik üzletből préselte ki magát az ajtón, még vissza is pattantam róla és jól a hátsómra estem egy nyekkenéssel. Őszinte szomorúsággal néztem a vakondbőr kabátjára ragadt süteményem maradványait. Egyetlen mozdulattal talpra állított egy pillanatra csak néztük egymást. Minden bú elszállt mikor rádöbbentem ki magasodik előttem. - Te biztosan Hagrid vagy! - és már daráltam is a kérdéseket, ő pedig ahogy anya emlegette, készséggel kezdett mesélni mindendéléről. Hamarosan azon kaptam magunkat, hogy történeteket mesélve tartunk a Roxfort felé. Azzal köszöntünk el, hogy ha már idáig eljöttem, köszönök anyunak. Hagrid ment a dolgára én pedig beléptem a kastélyba. Anyut egyenlőre nem találtam meg. Azonban találtam sok mást. Nem is gondoltam, hogy ennyi mindent elhagyhatnak az emberek! Találtam furcsa üveggolyókat, amik szerintem lehet nem is üveggolyók.., egy könyvet, aminek a könyvjelzője egy csokibékás kártyalap. Találtam még egy hatalmas fehér szinte fénylő tollat... ekkora hóbagoly biztosan nem él a Roxfortban és szerintem ilyen nagy keze sincs senkinek, Hagridon kívül, hogy ekkora pennára legyen szüksége, de nagyon tetszett, úgyhogy a fülem mögé a hajamba fűztem, mint egy trófeát. Ha nem kerül elő a tulajdonosa, lehet össze zsugorítom és ez lesz az első pennám itt! Találtam még egy erszényt, amit nem tudtam kinyitni. Biztos olyan amibe csak a tulajdonosa tud bele nyúlni. Találtam egy füzetet tele nagyon szép rajzokkal, egy másik bőrkötéses könyvet ami naplónak néz ki, de nem az sem hagyta magát kinyitni.... Hogy az embereknek mennyi titkuk van! És a lista még nem ér véget, de bele nézek a táskámba amit hoztam magammal és lehet inkább kiborítom a tartalmát valami tanárnak. A tollon kívül nem tartanék meg semmit ezekből. Biztosan mindegyiknek meg van a tulajdonosa és biztos, hogy hiányzik is nekik. A Nagyteremben mindenesetre nem árt oda menni az épp ott tartózkodókhoz és körbe kérdezgetni akárhová is siessenek. Hátha! Addig is legalább ismerkedhetek!
Hiába nyugtat, nem hiszek neki, az a ház annyira az övé, mint az enyém, vagy jobban is. És egyelőre el se tudom képzelni, hogy ne legyen ott velünk, ne ugrojon be két óra vagy meló között beköszönni, vagy velünk vacsorázni, vagy éppen ott tölteni az éjszakát… Ne, már megint süllyedek! De a sminkelésnek vége, és vágtathatunk a színpadra, és beletemetkezhetünk az életem legnagyobb - jó, igazából egyetlen - drogjába, a zenébe! A dallam, a szöveg, Cody hangja, az én hangom, olyan tökéletesen rezonálnak, mint még soha az életben. Mintha ez lenne életem legtökéletesebb előadása, pedig biztosan nem az, csak az érzések, a feldúltság, egy olyan szintre emeli a helyzetet, amit senki se érthet meg lentről. De a színpadon igen, Cody tudom hogy ugyanazt érzi, és érti. Talán ez lesz az utolsó esélyünk erre, mert nem csak az időnk kevés, de az iskolaévnek is vége, de ma este, itt és most, megmutattuk, hogy mit tudunk. És még vagy fél óráig birtokoltuk a színpadot, olyan erővel, hogy a végére az egész teremben tapintani lehetett a feszültséget, mindenki tombolt velünk együtt, és hatalmas tapsviharban törtek ki, amikor meghajoltunk és kéz a kézben, nevetve lemásztunk a színpadról. De akármilyen emelkedett is a hangulatunk, nem felejtettem el semmit! És innentől mindig, ha szüksége van rám, ott leszek, bármi áron! Legyen szó a terveiről a konferencián, vagy az árvaházzal kapcsolatban, vagy akármi másról. Én ott leszek vele. A legvégéig.
Annyira aranyos tud lenni. - Naná! - bolintok egyet, megerősítve abban, hogy boldoggá tenne. Arra, hogy kicsúszik a száján, a lakást végülis az enyémnek tekinti, játékos rosszallással nézek rá. - Jade... Az a ti otthonotok. Ott csupán vendég vagyok. Egy félig ott lakó vendég ugyan. De az a tiétek. ~ mondom egyszerűen ameddig matatok a sminkjével még, utána pedig... Nos utánunk a Vízözön hangulattal állunk színpadra. Valóban koncentráltan csapodik ki most minden. És az üzenetünk egyértelmű. Hétköznapi hősök vagyunk. Meg éljük a fájdalmainkat. De nem a kesergés az utunk. Hanem az élet szépségei és minden ami eddig megadatott és ez után megadathat. Ez az este hűen tükrözi a carpe diem elvét. Most úgy valóban súlya van ennek a rövid idézetnek. Az elmúlás árnyékában, a peremen táncolva, a szívünkben gyújtunk jelzőtüzet a reménynek. Mert ezek vagyunk mi. És ameddig élünk ezek is leszünk! Nem kérdés, hogy átéljük a zenét. Olyan élő tanc-dalt nyomunk amivel nem csak magunkat hanem mindenkit sikerül megmozgatnunk a teremben. Tehát az üzenetünk átmenet...
Könnyedén talpraállít, szinte szállok, eszembe se jut, hogy egyszer csak eltűnhet a fizikai formája és már nem fogom többé érezni… Nem pontosan értem ezt az átkot, egyelőre úgy képzelem el, mint a muglik rákját, hogy néhány hát és összeesik, meghal, eltűnik, de hogy fokozatosan szellemmé váljon, aztán felszívódjon… - Igen? Tényleg ez tenne boldoggá? - kérdezek vissza, a szememben ott a remény és az öröm, hogy ezzel jobb kedvre deríthetem őt is, és magamat is. Mindig is ez volt a célom a zenével, hogy boldogságot hozzak, hogy mindenki érezze, hogy nincsen egyedül, együtt nevetünk, együtt tombolunk, és együtt is sírunk! És ezen az estén most minden koncentrálódni fog, fájdalmasan erős érzelmi hullámokban. - Tudod, hogy mindig szívesen látunk a lakásban, hiszen… Hiszen végül is a tiéd. - jegyzem meg, kicsit szerényen, elpirulva, mert csak saját erőből sosem sikerült volna otthont teremtenem itt, Roxmortsban a piciknek. A szüleim azt akarták, hogy költözzek haza hozzájuk, és hatalmas volt a kísértés, tényleg borzalmasan, de képtelen voltam itt hagyni az iskolát, Cody-t, Ivort, elválasztani a gyerekeitől, hiszen a picik nem csak az enyémek és ezt nem szabad elfelejteni. Nem is igazán lehet, hiszen… Hiszen gyorsabban nőnek, mint a kortársaik, és annyival, de annyival okosabbak! És ez nem csak anyai elfogultság. Türelmesen várom, hogy mit akar csinálni az arcommal és a sminkemmel, amennyire szabad annyira el is kerekedik a szám és a szemem, ahogy helyreállítja a sminkemet. Nagyon jól esik a törődése, és meglepően ügyesen mozognak az ujjai, nekem csak annyi dolgom van, hogy mélylevegőket veszek, hogy végleg megnyugodjak. Legalább is ne bukkanjon elő több könnycsepp, de most, hogy számítok ilyesmire, mikor végez egy színpadi bűbájjal fixálom a sminkemet. Színpadon is van, hogy megizzadok, vagy legördül pár könnycsepp egy szomorú szám alatt, így már kisujjból megy az ilyesmi, csak hát… eddig nem számítottam rá, hogy ma is szükségem lesz erre a trükkre. - Irány a színpad, a Black Birds már biztosan kitikkadt úgy is. - mosolyodom el gyengéden, egyrészt, mert ezzel az iskolai zenekarral volt egy évvel egy nagyobb kalandom Japánban, másrészt, mert a színpad csak ránk vár! Imádom, ha Cody énekel, a legkevésbé se zavar, ha hamis, szerintem mindenkinek szuper hangja van, aki csak átéli a zenét, és Cody ha beindul, akkor nagyon is átéli a számokat. Nem akarom lehúzni a bált, ezért olyan számmal állok vele színpadra, ami inkább reményt ad és lelkesít, azt üzenve, hogy minden jobb lesz, mintsem gyászol és a halálról szól. Jót tesz nekünk is a remény és az üzenet, hogy használjuk ki minden percét, és legalább a diákok is élvezik majd a bulit. Mióta megszülettek a kicsik most először vagyok színpadon, úgy, hogy én énekelek, eddig mindig csak kórusvezetőként álldogáltam a kórus előtt, de nem mondanám, hogy cseppet is kijöttem a gyakorlatból - a familiárisom pedig lelkesen ügyel, hogy megfelelő pirotechnikát szolgáltasson a tűzleheletével és villámgyorsaságával.
// 
