2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az iskola Nagyterme ad helyt minden évben az iskolai ceremóniáknak, báloknak, évnyitóknak, évzáróknak és itt is étkeznek a diákok a manók konyhából felküldött étkeiből. A Nagyterem plafonja igen különleges, ugyanis mindig a kinti időjárást mutatja, de persze esőben is leülhetünk enni, nem kell félnünk, hogy elázunk közben.
Mindenki hozza a formáját, Gina a néma fenyegetés, Maise a szívderítő anekdótázós, én még a mindig reménykedős, Corvus természetesen a hideg acél. Katie az, akinek a sarkára kell állnia, szembenéznie a félelmével, de tekintve, hogy az elmúlt években már sokat változott, s Corvus erőszakos csókjára is magából kikelve válaszolt, nem hunyászkodott meg, most is megteszi, amit meg kell tennie. Valahol ő a kapocs azok között, akiket Jenkins bántott, így már nekem is be kell ismernem, a másik mardekáros sosem fog Corvus nyomába érni, és közénk tartozni, mert már túlságosan elvadult. Csak annyit tehetünk, hogy a terhelő infók tudatában megzsaroljuk, választás elé állítjuk, leszáll e rólunk, és azokról, akiket bánt, vagy mindenki megtudja, ki is ő valójában. Így vagy úgy, de fel kell hagynia bizonyos dolgokkal, így legalább a méltósága megmaradhat, s beállíthatja úgy, mintha már nem foglalkozna mások zaklatásával, mert lefoglalja valami érdekesebb, fontosabb dolog. Mondhatnám magamban, hogy ráerősítek a többiek szavaira, de őket ismételgetni értelmetlen, inkább csupán hozzáteszem a saját mondandómat. – Itt az ideje, hogy ne bunkózz, ne rúgj bele a kicsikbe, sem szavakkal, se tényleg. Ha ezt el tudod fogadni és nekünk sem teszel többé keresztbe, akkor.. Mindezt békében lerendezhetjük. Ha nem… - Vonom meg a vállamat, már én is eljutottam arra a pontra, hogy Kathie, és mások is sokat szenvedtek, itt lenne az ideje, hogy Jenkins felnőttként vállalja a tetteit. A hiénája kaffogása nem érdekel, végülis Kathie lassan olyan erős a képeségei révén, hogy ha Corvus farkasa nem véd meg minket, akkor a jégvarázsló tündér majd tombolni kezd. Azért ezen el is mosolyodom, akaratlanul is a barna barátném felé pillanatva. Nem akarok önélegült lenni, de ez most csak úgy jön. Igenis elégedett vagyok magunkkal, éveken át mi voltunk a vesztesek, mostanra beérett az összetartásunk gyümölcse.
Vállat vonva követem hát Flint-et, bár az igazat megvallva valami bűzlik vele kapcsolatban. Miért kellene elhinnem neki, hogy valóban a szüleimről akar beszélni velem egy auror. Akármennyire is tagadom, a szüleim muglik, mégis mi dolguk lehetne a mágiaügyi minisztérium seggnyalóival? Hiénám azért jön velem a kis kalandos felfedezőútra, még ha a haverokat most jobbnak is látom hátra hagyni. Akármi is jön majd velem szemben, kétlem, hogy túlságosan aggódnom kellene. Mindezek mellett szórakozott vigyorral az arcomon követem Flintet a folyosón, ameddig el nem érjük a célt, ami már-már röhejesen felfestett képpé alakul előttem. Ahogy végigpillantok a kis társaságon, akik időközben csatlakoztak hozzánk, egy pillanatra lefagy az arcomról a mosoly, de aztán újra élénken húzom szét a számat. - Milyen aranyos... Hatalmas nagy dologról lehet szó, ha ennyien gyűltetek össze csak az én tiszteletemre. - húzom ki magamat az ördögi vigyorom szélesedése közben, aztán mégiscsak sikerül meglepniük, amikor Benedict kimondja a nagy szavakat: "Láttuk az aktádat." Homlokráncolva pillantok rá, már készülnék is arra, hogy kiröhögjem, amiért ilyen gyenge próbálkozással akarnak belém állni, ám amikor az a fekete csaj is hozzátesz egy-két utalást, akkor már jobban belém fagyasztják a szót, s végül Flint is kimondja a kimondanivalóját. Szóhoz sem tudok jutni, ennyi éven keresztül sikeresen le tudtam tagadni a mocskos származásomat, erre ezek a senkiháziak szabotálni próbálják az életemet. Miért nem tudtak várni még legalább egy évet? Legalább addig, ameddig ki tudok szabadulni ebből az iskolának nevezett börtönből. - Roppant vicces! Hol van az az akta, hm?- fakadok ki először indulatokkal teli hanggal, ám a bátorságom egy kicsit elszáll. Nem amiatt, mert ennyien állnak körül, inkább amiatt, mert tudják az igazságot, de én még mindig kapaszkodok a magaméba, hiába érzem esélytelennek már. - Mégis mire jó ez az egész nektek, hah? Mit akartok? - szűröm a fogaim között sértetten, még a hiénám is fel-fel morran egyszer-kétszer.
[You must be registered and logged in to see this image.]Az az igazság, hogy lényegesen jobb érzés végignézni a fulldoklását, mint meglátni az arcát, ahogy azonnal elvigyorodik a maga kötekedő módján. Ettől függetlenül se megy bennem a pumpa, tudom, hogy a viselkedésével éppen ez a célja, ahogy nekem is a kihívó félmosolyaimmal néha vagy kekeckedő szúrásaimmal néha. Ismerem az eszközeit, ahogy talán még ő is túlságosan emlékszik rám, mert nem úgy tűnik, mintha hinne nekem. - Vajon érdekelne, ha egyenesen azt közöltem volna, hogy lekaszálta őket egy kamion és megdöglöttek vagy inkább örömtáncot járnál? - kérdezek vissza, de nem is várok választ, a lényeg, hogy megindul, még ha le is vállal kapásból. A farkasom azonnal felmordul és odacsattint, de nyilván a hiénával találja magát előbb szembe és mivel én a karjaimat még csak fel se emelem védekezően csak a combom mellett intek neki egy "nyugit". Azok után, hogy ma már le volt fagyasztva a fél karom egy ilyen koccanás semmiség. - Aha. Kit érdekel. - vonok csak vállat érdektelenül, mintha tényleg annyi lenne a dolgom, hogy átkísérem valahová, mert erre kért egy tanár és ennyi. Mivel én mutatom az utat és ő jön mögöttem a farkas lemarad, hogy sereghajtóként figyelje a páros mozgását, véletlen se lőjenek nyakon valamivel. Nagyon remélem, hogy a csapat többi része közben ügyel arra, hogy senki se követhesse a mozgásunkat és észrevétlenül sikerül elérnünk azt az üres termet, amit kinéztem az egészre. A folyosókon még se intézhetünk el ilyesmit. Nyilván ahogy beérünk egyértelművé válik, hogy senki nincsen ott és az egész hazugság volt, de addigra ott van mögöttünk Benjamin, Katherine, Gina és Maisie is, hogy elvágják az útját. Most nem mosolygok, csak visszabiccentek Kath-nek, amikor rám mosolyog és Ginának is lövök egy elismerő pillantást, ahogy látom, hogy neki is kezd a hangszigetelésnek, tökéletes. Mikor Maisie elkezd csacsogva monológba kezdeni még én is nehezen fogom vissza magam, hogy ne fogjam be a száját, hát akkor Jenkinsnek mennyire lehet idegesítő, főleg, ahova kiszalad a történet. - Aurorok nem vagyunk, de abban igazat mondtam, hogy a szüleidről akarunk beszélni, sárvérű. - szólalok meg végül a többieket bevárva, az utolsó szót éppen annyi utálattal és undorral megtöltve, amennyivel ő használta, vagy éppen én, sok-sok évvel ezelőtt. De az undor most nem arra irányul hogy a sárvérűeket utálnám, hanem arra, hogy mennyire utálom kimondani a szót azóta, hogy tudom milyen fájdalmat okoz a mugliszármazásúaknak, ha ezt vágják a fejükhöz. Ugyan biztos vagyok benne, hogy meg fogják érteni, hogy ezt a szót használtam, de azért a tekintetem végigszalad egy leheletnyi bocsánatkéréssel, hogy értsék egyáltalán nem nekik szól.
Egész simán kijutnak a Nagyteremből slepptelenített Jenkinsszel, szóval ez már egy jó pont. Ajkaimon talán bizarr a helyzetben a mosoly, mellyel felkelek a padról, de nehezemre esne letörölni. Mert akárhogy is, ez egy elég adrenalinlöketes beszélgetésnek ígérkezik, s arra már mindenki rájöhetett, hogy szeretem az adrenalinfröccsöt. Felpüörget még annál is jobban, mint amennyire alapállapotomban zizegek. Persze mire kiérek a többiek után már nem vigyorgom telibe se Jenkinst, se a barátaimat. Hanyagul megállok nem messze az unszimpi Mardekárostól, s várom, hogy mi fog történni. Vagyis, hogy mit fognak mondani a többiek. Amikor Gina nem szólal meg, akkor bezzeg én úgy érzem, hogy az én időm viszont eljött, veszek hát egy szusszanásnyi levegőt, s könnyedén, mintha csak esti mesét mondanék sztoriba kezdek, közben egyenesen Jenkins szemeibe nézve, ha állja a szemkontaktust velem. - Képzeld, tegnap esett az eső, én meg kimentem sétálni. Szeretek elázni, főleg olyankor, amikor nincs nagyon hideg, vagy éppen tudom, hogy könnyen felmelegedhetek a kandalló tüze mellett. Tudod mi van, amikor esik? Sár ragad a cipőm talpára. Általában nem kedvelem, mert gusztustalan és tocsog, meg cuppog meg minden, de tegnap még ezh is szimpi volt. Mert eszembe jutottál róla, ha érted, hogy mire gondolok. - vigyorgok rá szemtelenül, leplezetlen célzással élve emígy arra, hogy sárvérűsége nincs titokban előttünk. Persze ezt így nem vágom az arcába, de annyira nem lehet hülye, hogy ne fogja fel. Elvégre aki agresszor és bánt másokat különböző válogatott módokon, annak lennie kell sütnivalójának. És amúgy ezt a macska-egér dolgot felettébb kezdem élvezni, pláne hogyha elfutja őt a pulykaméreg annyira, amennyire arra számítok.
Néha-néha elpillantok a többiek fele. Közben lassan lerakom az almacsutkám egy üres tányérra. Bár szívesebben köpném szemen Jenkinst vele. De talán most nem lenne túl szerencsés megmozdulás. Főleg annak fényében nem, hogy mire készülünk. Immár egy csomó dugi kajával megpakoltan hever az ölemben a tértágított oldaltáskám, amikor elpillantok a mardekár asztala felé, ahol Corvus már akcióba is lendült, hogy elterelje az áldozatunkat a bandájától. Hamarosan pedig Ben, és Kath is követi, bár utóbbi miatt még mindig aggódom kissé. Majd MB felé siklik a tekintetem, és egy alig észrevehető fejbillentéssel jelzem, hogy kövesse a többieket, én majd zárom a sort. S bár én is kiszúrok pár ismerős arcot vacsoránál, de most igyekszem egyikkel sem szemkontaktusba kerültni MB-t leszámítva. Ma sem kedvem, sem időm se sakk tippekre, se önvédelmi tanácsokra, se kevéssé legálisan beszerzehető alkohol és dohánykészletekről trécselni senkivel. Egyébként lassan tényleg alapíthatnék valami önvédelmi küzdősport egyletet a suliban. Mostanában túl sokan találnak meg ilyesmivel. Nem tudom, hogy Jenkins baromságai miatt, vagy csak úgy ahogy idősödünk, jönnek rá egyre többen, hogy legalább annyi alapot szeretnének, hogy saját magukat megvédhessék, vagy mi az ok. Talán nem is fontos. Az egyetlen bökkenő az egésszel, hogy én nem vagyok Mr. Miyagi. Halvány fingom sincs, hogy mit kezdjek Autumn-nel, Sasha-val, meg a többi szerencsétlennel. Minden esetre erre az estére félre teszem ezt a problémát. Megvárom, míg MB is elhagyja a nagytermet, majd lassan felállok én is, hogy kövessem. Utolsóként lépek be az akcióra kijelölt immár nem is olyan üres terembe. Az én kezemben eddigre már pálca van, de csak gyorsan elmormogok egy disaudiot a teremre, mert hát ebben a kastélyban még a falnak is füle van. Az pedig, ami most el fog hangzani senkire se tartozik a jelenlévőkön kívül. Csak ez után fordulok Jenkins felé karbafont kézzel. Noha a pálcám továbbra is az ujjaim között pihen. De remélhetőleg Jenkins nem lesz annyira hülye, hogy provokálja a nyilvánvaló túlerőt, így nem is lesz szükség rá a továbbiakban. A hátamat egyszerűen, kényelmen a falnak vetem, de továbbra is szemmel tartom az áldozatunkat. Egyenlőre nem szólalok fel, hagyom hogy a többiek vázolják az alap helyzetet. Utána majd én is hozzáteszem a magamét. És persze már fel vagyok készülve egy újabb "Sárvérű" jelzőre. Csak egyszer lehetne ennél kreatívabb a mardekáros bagázs sértegetés terén. De ez már igazán nem számít a jelen helyzetben nem igaz? A macskám a lábamnál ül, és néha morog egy kissé a hiénára. De nem megy közelebb hozzá, és nem különösebben provokálja. Egyszerűen csak tudatni akarja ő is a másik állattal, hogy jobb, ha viselkedik.
Időnként összeakad a tekintetem MB-ével és azért lopva villantok felé egy mosolyt is, hogy minden rendben van. Ideges vagyok, ez tény, de nem egyedül fogok szembenézni Jenkissel és ez azért mégis csak erőt ad. Persze ettől még nem tűnnek el azok az átsírt éjszakák, amikor szemétkedett velem kiskoromban, vagy amikor teledobálták a hajamat rágóval és még hosszan lehetne sorolni miket műveltek a haverjaival. Azt hiszem akkor látszott a leginkább mennyire dühös vagyok ezek miatt, amikor nekimentünk a tóparton Corvusnak és Ginával szó szerint megtámadtuk. Nem vagyok büszke rá és azt hiszem Bennek tényleg igaza volt, hogy próbált visszafogni minket, hogy ne fizikai összecsapásban oldjuk meg a problémát, de akkor és ott az tűnt az egyetlen járható útnak. És végül jó vége lett mindent együtt véve, de most bele kell néznem Jenkins szemébe, hiába kerülöm már jó ideje. Amikor aztán Corvus feláll kissé megfeszül a hátam, ahogyan próbálom nem bámulni csak lopva arra sandítva figyelni az eseményeket. A gyomrom azért kissé görcsben van, hogy sikerül-e elvonnia a csapatától és amikor elindulnak kifelé nagyot nyelek. Újra a hozzám leközelebb ülő MB-re pillantok és néhány pillanattal Ben után én is felállok az asztaltól. Azért még megszorítom a pad szélét, amin ültem előtte, de aztán nagy levegő és elindulok ki a folyosó irányába, mintha csak készen lennék és mennék a dolgomra, de a folyosón már Ben hangját követve találom meg jó eséllyel a Mardekáros párost és sorolok be én is a fiúk közelébe, persze leginkább Ben mellé. - Tudunk rólad egy s mást, ami nem fog tetszeni, ha bárki más is megtudja. Láttuk az aktádat. - kezdek bele, de csak röviden és persze bevárva azt, hogy a többiek is megérkezzenek. Azt hiszem akkor tudjuk a leginkább megmutatni a csapat egységét, ha szépen együtt adagoljuk az információkat és nem egy valaki vágja a képébe, hogy tudjuk, hogy örökbefogadták és hogy mugli származású, és ha nem hajlandó visszavenni, akkor simán szétkürtöljük az iskolában mindenkinek és akkor ennyit a nagy renoméjáról. No, de tényleg hagyom szóhoz jutni a többieket is. Azért biccentek egy félmosollyal Corvusnak, hogy ügyes volt. Szépen határozottan elérte, hogy Jenkins vele jöjjön, még ha esetleg nem is hitte el, hogy tényleg a szüleivel történt valami, de ez már úgy se számít. Az a fő, hogy itt van és gondolom sok időnk nincs, amíg be nem toppannak a kis barátai, bár valószínűleg a felvezetés után nem akarná, hogy más is hallja azt, amit mondani akarunk, tehát nem fog segítséget hívni azonnal.
Ha volt is bennem bármi lelkiismeretfurdalás, hogy ennyire túlerőben játszunk Jenkins ellen, gyorsan el is száll, ahogyan az akadékoskos, bunkó-paraszt stílusában elkezdi szapulni Corvust, meg a szüleit. Sokáig nem vettem ezekről tudomást, fel sem merült bennem, hogy Kathrine mit is élhet át, simán játszottam a kockát, aki a kártyáiba temetkezik. Versenyen viszont már vagy fél éve nem voltam, kezdek nosztalgikusan gondolni a gyűjteményemre. Lehet, hogy lassan kinövök belőle? A sok tragédia mindannyiunkat megedz, közben azért életkorban is egyre idősebbek vagyunk, s inkább a többiekkel, főleg Kathrine-nel vagyok tényleges versenyek helyett. Velük leülünk néha egy-egy nem vérre menő, inkább poénos játékra, szökőévenként egyszer még Corvust is bepalizom rá, de inkább mászkálunk, építjük a közös életünket, amikor éppen nem vagyok sötét, véres titok nyomában vagyunk. Kath képességei kezdenek már kiteljesedni, jó eséllyel valami nagyon ritka adományt kapott, hiszen nekem is rengeteget kell még utánaolvasnom, hogy mi is az, hogy tündér. És igen, még fiúként is belegondoltam, hogy az esetleges gyerekeink örökölnék mindezt? Hiába gondolja azt Maisie, hogy ez gyerekszerelem, ami múlandó, nekünk pont hogy egyre idősödvén alakult ki a kötelék, a vonzódás, Kath mellett a kisfiúból elég hirtelen váltam férfivé, még ha a tizenhét körül billegek csak, de talán hamarosan. Vádolhattuk volna Corvust, de valahol jól sült el az a játék, legalább tudtuk biztosan, hogy mit is érzünk. Ez a mai vacsora mindannyiunk barátságát kell, hogy megerősítse. Nem tudom, hogy Jenkins esetében vajon elérhetjük-e azt a hatást, mint Corvusnál, de nem igazán reménykedem, még egy egyébként hinni akarnék. Jenkins már felnőtt, már nincsenek alakulóban tulajdonságai, kicsi az esély, hogy ő is beáll közénk. Amikor végre hallótávolságon kívül vannak a haverjai, melléjük lépek, s mintegy meg is előzöm őket, hogy szemben legyünk. Pálcát nem húzok, de lehet, hogy később szükségem lesz rá. – Beszélnünk kell veled. Le kell ezt zárnunk, és ezt a pillanatot választottuk. Mondandónk van számodra, nem csak üres fenyegetés. – Ezúttal magamhoz mérten is határozott vagyok, Kath-re gondolok, így nem remeg meg a hangom, és még csak gyenge mosoly sem játszik az ajkam tövében. Ha képesek voltunk túlélni a sötét nagyúr halálát, a testrablókat.. Akkor Jenkins már csak jutalomfalat lehet a reggeli után.
[You must be registered and logged in to see this image.]A vacsora alkalmával ugyanúgy a bandával zabáljuk fel a teríték nagyját, még pár társunk kezéből is kikapjuk a szedőkanalat, hogy hozzánk juthasson el hamarabb a kaja. Már megszokták, főleg azok, akik mellénk ülnek kaja idő alatt. Hatalmas nagy hiba, de legalább tanulnak belőle és kooperálnak. Mit sem sejtve habzsolom be a maradékot is a tányéromról, ám az utolsó falat közben valamelyik szerencsétlen van olyan jófej, hogy hátba vágjon a rágás alatt. Egy pillanatra félre is nyelek, s köhögve kínlódom vissza az engem fojtogató falatot. Majd csak a túlélésem után vagyok hajlandó az illető felé fordulni, de ő sem valami kedves szempárral találja majd szembe magát. Hirtelen fel is állok és kihúzom magamat a srác előtt, akinek csak ekkor veszem észre azt az ismerős pofáját. - Nahát, Flint, emlékszel még a vezetéknevemre. Pedig azt hittem az agyadat már felzabálták azok a tetves kukalakók. -szinte már röhejesnek tartom, hogy van képe elém állni azok után, amilyen módon csak úgy lelépett közülünk. Legalább megtalálta a neki való brigádot, csak éppenséggel kár, hogy nem tudja megmutatni a maximális potenciáját olyan vajlelkű kislányok között, vagy tudom is kikkel lóg manapság. Hiénám mindeközben visszavicsorog a farkasra, ő aztán kész harcolni akárcsak a gazdája, ám az ő fogsora hamar szélesedik ki röhögésre. Ahogy én is vigyorra húzom ajkaimat, a Corvustól érkező szavak egy pillanatra meglepnek, ám inkább tartom nevetségesnek a próbálkozását, mintsem komolynak. - Hát persze. A te szüleid pedig az imént patkoltak el pestisben. -forgatom meg a szemeimet és már lököm is félre az utamból őt a vállánál fogva. - De adok neked egy esélyt, minden seggarc megérdemli, akkor miért pont a te képed lenne kivétel? - vigyorgok rá gúnyosan, majd vállba veregetem Daiki-t jelezve neki, hogy mindjárt jövök. A pálcám természetesen nálam és a hiénámat sem tudja csak úgy elszakítani tőlem. Azt persze egy percig se hiszem el neki, hogy egy auror van itt a szüleimet illetően. Inkább az első gondolat, ami a fejemben megfordul, az az, hogy valamiféle csapdába akar csalni. Na persze ehhez azért több kell, de szeretném látni a próbálkozását. Követem hát, de épp csak úgy, hogy mögötte kelljen mennem. Zsebre dugott kezeim lazaságot mutatnak, egyáltalán nem stresszelek rá a szitura, az nem lennék én.
[You must be registered and logged in to see this image.]Még ha nem is volt teljesen egyetértés, végül csak sikerült abban maradnunk, hogy eljött az idő és elé állunk. A mappa az információkkal a tanáriból és a gyengélkedőből nincsen nálam, sőt, több példány is van, hogy véletlenül se jusson odáig a dolog, hogy elveszi tőlünk és nem lesz bizonyítékunk. Átgondoltuk ezt az egészet, mintha valami háborúra készülnénk vagy titkos bevetésre, pedig csak egy iskolatársunk rémuralmát akarjuk megdönteni... Valahol szánalmas, valahol viszont szinte megnyugtató ahhoz képest, amit a Morgan birtokon éltünk át vagy éppen Little Hangleton erdejében. Legalább csak egy srác az "ellenfelünk", semmivel se több. A vacsora végénél járunk, már kezdenek szállingózni az emberek, a szemem sarkából látom, ahogy Katherine társaságából is indulnak a lányok. A Mardekáros asztalnál ülök, mint mindig, a farkasom morogva tartja távol az embereket, még Alisonnak is kerülöm a tekintetét, nem is keresem a szememmel, nehogy véletlenül összeakadjunk és megzavarja az egész tervet. Jenkins biztosan nem lesz egyedül akkor se, ha a vacsora legvégééig várunk, ezért miután befejeztem a tányért - egy sportolónak sok kaja kell -, felállok és a mogorva familiárisommal megcélzom. Az állat azonnal a hiénának szenteli a figyelmét, már ha vele van, hogy nehogy közbeléphessen, ha kell oda is csattintja a fogát és morogva összekap vele. Nem véresen, de a dominanciáért küzdve. - Jenkins. Talpra. - lököm meg a lapockáját durvábban a kelleténél, hogy magamra vonjam a figyelmét. Nem mintha nem lennék biztos benne, hogy tisztában van vele, hogy mögötte állok, csak nem adom meg az esélyét, hogy ignoráljon. - Velem kell jönnöd és azt hiszem a sleppedet te is szeretnéd inkább hátrahagyni. - mondom hidegen és ha ellenkezik vagy éppen az arcomba röhög, akkor előrehajolva folytatom félhangosan. - Egy auror érkezett és a szüleidről akar beszélni veled. - teszem hozzá, nem flancolok, nem megyek bele a részletekbe. A szüleimnek annyit hazudtam már, de az főként abban merült ki, hogy olyan dolgokkal is egyetértettem, amikkel valójában cseppet sem. Tudok karizmatikus lenni, de a konkrét színészség még sem az én asztalom így csak komolyan a szemeibe nézek és már biccentek is a folyosók felé. Mit hihet magában? A szülei meghaltak és így akarják bejelenteni? Megtalálták az igazi szüleit és lekapcsolták az örökbefogadókat és az Azkabanba vágták mert erővel elragadták tőlük? Vajon tudom-e, hogy mit akarnak tőle vagy csak az évfolyam prefektusaként engem küldtek? Teljesen mindegy, a lényeg, hogy meginduljon és utána átkísérjem a szabad terembe, amit már előkészítettünk és a többiek észrevétlenül utánunk szivárogjanak, biztosítva az utunkat.
Be vagyok sozva. Nem is kicsit, hanem nagyon. Bar igazabol ez nem a rosszfele idegesseg, sokkal inkabb ilyen pillangok a gyomromban, melyek az izgatottsagomat hivatottak jelezni. Na nem a szerelmes felek, mert azokat amugy nem ismerem. Szoktak tetszeni sracok hiszen vak nem vagyok, de a szerelem es en szerintem nem vagyunk beszelo viszonyban egymassal. Hiaba, akinek az anyja a szerelmet ismeri es a gyerekcsinalast de a huseget, a megallapodast es a gyerekneveles fogalmait hirbol se, az nem csoda, ha kisse kiabrandult. Bar ott van Hilde, o peldaul tuti meg mindig szerelmes Simone exebe, ami meg halalosan ciki szerintem. Cikibb, mint Simone viselkedese, amig meg egyutt voltak Adriennel. Na mindegy. A lenyeg, hogy a szerelem nem az en lapomra tartozik. Szivesebben ulnek Kath melle, mert szerintem o azert jobban ra van parazva a temara hisz olyan edes es szeplelku, hogy mindent nagyon a szivere vesz. Kicsit olyan mint Rosie, csak persze sokkal noiesebb, de hat majd Rosie is az lesz, ha kinovi a gyerekcipot. Gondolom en. Bar koreai gyokerekkel nem tudom ennek mikor jon el az ideje. A lenyeg, hogy egyetlen valami zavar az egesz vacsoraban rs az az, hogy nem onthetek Kathiebe lelket. Piszkalom az etelt, mint aki nem ehes, majd vegul megis jol belakmarozom, ahogy amugy szoktam. Szerencsere nem vagyok hizekony, igy a vacsoranak szeretem megadni a modjat. Foleg ha mar ennyi mindenbol lehet valogatni. Komotosan kanalazom a desszertnek valasztott pudingomat, mikozben elszallingozik a diak- es tanarsereg a terembol. A tobbiek fele pillogok neha - direkt kiengedve hagytam a loboncomat hogy konnyebb legyen a kukkolaszasomat rejtegetni mogotte - s ha jelenes van akkor pattanok is. Nehogy lemaradjak valamirol!
Hogy őszinte legyek ezer jobb dolgom is lenne, minthogy azzal a csökött agyú Jenkins-szel foglalkozzak. Kell ez az egész nekem, mint egy rohadt púp a hátamra. Szóval a kis rohadék igazán megtiszteltetésnek veheti, hogy ennyien ennyit bajlódunk miatta. Sőt, ha elkapnak a tanárinál tuti kivágtak volna a picsába. Tehetség ide vagy oda. Vannak bizonyos húrok, amiket jobb nem feszegetni. Aznap éjjel pedig alaposan túlfeszítettük a vén Flitwick-nél. Bele se akarok gondolni, hogy mi lehetett volna a prefijeink hárítása nélkül. Egyszóval Jenkins kapja be. Legalábbis a kevéssé empatikus, érzelemmentes énemnek ez a tömör véleménye. Ugyanakkor nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy mennyi bajt okoz. Mennyit bántotta már Kath-et, akinek a legnehezebb lehet ez az egész mindünk közül, hiszen a rettegett ellenségével készül szembenézni, aki megannyi megalázó helyzettel tartotta sakkban évekig. Én aztán tudom milyen ez. Az árvaházban volt alkalmam megtapasztalni. Így már mire ide kerültem, addigra megerősödtem annyira, hogy Jenkins összes baromsága leperegjen a vastag bőrről a képemen. Addigra már eljutottam oda, hogy senkinek se hagyjam csak úgy, hogy bántalmazzon. Mert hát mint említettem már volt, a sarokba szorított patkány még a tigrist is megmarja az életben maradásért. Én pedig igazi kis rohadék patkánnyá lettem. Ami tulajdonképpen egyszerre rohadt nagy pech és mázli a kis gennyláda számára. Mert hát így mégis csak agyalnom kell rajta. Különben is elegem van abból, hogy pityergő alsósokat pesztrálgassak, a leghülyébb időpontokban, a leghülyébb helyekről előhúzva őket. Mi vagyok én, Teréz Anya? Tudom, Corvus szeret ezzel gúnyolni bizonyos okok miatt, de na. Határai mindennek vannak. Szóval, ahogy leszáll az est, én is leszállingózok kicsit késve Kath és MB után a nagyterembe. Leülök egy helyre, hogy pont szembe legyek a mardekár asztalával. De igazából úgy teszek, mintha csak a szokásos mit is egyek műsoromat ismételném. Végül is komótosan egy almát kezdek rágcsálni, miközben a másik kezemmel néhány zsömlét tüntetek el a táskámban. Mi az? Vannak szokások, amik nehezen múlnak. Mondtam már párszor. A rögeszmékről meg ne is beszéljünk. A fene essen Jenkinsbe, és az összes hülye tévképzetébe az aranyvérről. Mért kell nekem olyan jó fejnek lenni, hogy érdekel a mániája, és inkább segíteni akarok megbékélni vele, mintsem kihúzni a talajt alóla, amikor ő minden bizonnyal ezt fordított esetben? Ja, mert mellettem végül akadtak olyanok, akik segítettek megbékélni a mániáimmal, és rögeszméimmel. Ettől pedig lassanként megváltoztam. Természetesen nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, hogy Jenkins egyik percről a másikra megváltozik, csak mert mi azt mondjuk. Minden változáshoz idő kell. Néha talán évek is. De ha legalább elindítjuk valamerre az is jó lesz. Szóval most hol Corvus felé pillantok várva a következő lépést, hol Kath felé kissé aggódva, hogy minden rendben-e vele? Mert most miatta talán még jobban is aggódom, mint Jenkins miatt.
Igyekszem azért nem nagyon feszengeni és aggódni, bár ez most elég nehéznek bizonyul, hiszen gyakorlatilag már jó ideje kerülöm Jenkinst. Bár már nem piszkálnak, de ez azért is van, mert nem vagyok egyedül és mert tudom, hogy jó, ha nem megyek a közelükbe. Most viszont tényleg a szemébe kell néznem, ami azért még így is nehéz feladatna ígérkezik. Tudom a többiek nem értik ezt annyira, nem érzik át. Gina és MB bátrak és nem igazán félnek semmitől, azt hiszem Gina nem is igazán érti, hogy milyen lehet az érzés, ami bennem van. Corvus pedig szintén nem az a gyáva típus, Ben meg persze valahogy könnyedén tudja venni a legtöbb dolgot. Az sem segít, hogy egymástól távol ültünk le, hogy ne legyen feltűnő a szövetkezés. Most én is kicsit külön helyezkedtem el még a szobatársaimtól is. Amúgy is van azért min gondolkodnom, hiszen úgy fest ősszel az iskolába érkezik majd egy lány, aki szintén Benedict és talán valami rokon lehet. Még nem kérdeztem meg Missyt róla, de alkalmasint ezt is meg kellene tennem. Remélem, hogy nem Darius valamelyik testvére, mert akkor kétlem, hogy jó viszony alakulhatna ki közöttünk. Róluk ugyanis semmi jót nem hallottam még. Ahogyan lassan befejezem a vacsorámat, ami nem volt valami nagy adag, mert most nem menne, hogy sokat egyek meglepetten kapom hátra a fejemet, amikor meghallom a nevem a hátam mögül. - Hm? Ja nem, még maradok egy kicsit. - válaszolok egy félmosollyal Felicitynek, amikor felfogom végre a kérdést, hogy megyek-e velük vissza a hálókörletekbe. A szememmel újra megkeresem a kis csapat tagjait, hogy ebben a néhány pillanatban nem történt-e véletlenül valami, amiről lemaradtam, aztán már Corvust figyelem tovább, ahogyan Ben is, hiszen ha ő elindul, hogy elcsalogassa valamilyen mondvacsinált indokkal Jenkinst, akkor nem túl feltűnően de nekünk is utánuk kellene menni. Gőzöm sincs, hogy menni fog-e a nem túl feltűnően része, de gondolom hasznos, ha nem egyszerre pattanunk fel majd. Remélem, hogy Corvus tényleg jó indokot talált ki, hogy miért is kellene vele menni a jómadárnak csak úgy egymagában, a népes kísérőtábora nélkül.
És már ugrunk is a vészterhes estére, amikor valakit vagy szembesítve a múltjával meg tudtunk változtatni, vagy durva háborút robbantunk ki. Évek teltek el, amióta először találkoztunk mi öten, s annyi minden történt, mialatt egymásra hangolódtunk. Tudom, hogy most Kathrine-nek kell igazán erősnek lennie, de bizom benne, hogy abból tud erőt meríteni, hogy már nem egyedül van, és sosem lesz magányos. Mind a négyen ott állunk mögötte. Érzem, hogy Corvus is kezd oldottabb lenni a történtek ellenére, már nem fúj ránk annyira, már-már természetes neki, noha nem gyarapították a repertoárt, visszafogott párként viselkedünk mellette Kathie-vel, valójában viszont még mi is csak gyakoroljuk, hogy mi esik jól, mi az, amin mások nagyot néznek, úgyhogy itt a kellemes és a hasznos tényleg együtt működik. A mai este még véletlenül sem a gyengéd érzelmekről szól, sokkal inkább a kőkemény csapat összetartásról. Eleve külön érkezünk, mindenki lelkileg is felkészül arra, ami most vár ránk. Mintha valami mugli mesterlövész osztag lennénk, mindenki elfoglalja a helyét, úgy látom, hogy még Kathie, Gina és MB sem ül egymás mellé a Griffendél asztalánál, inkább amolyan stratégiai pontokat kell most elfoglalni. Nincsenek sokat mondó pillantások, sem pedig kézjelek. A többiekkel együtt a vacsorámba temetkezem, most Dumbledore sincsen jelen, ahogyan elmarad az evés előtti üdvözlés, nincsen az estének semmi specialitása. Ha bárki kérdez, udvariasan, ám elgondolkozva válaszolok. Kényelmes, sportos ruházatban érkeztem, még véletlenül sem talárban, amin a holló viritana. Ez most nem házakról szól. Elmémben szótagonként memorizálom kedvenc sóbálvány átkomat, hogy ha szükség lenne rá, egy elegáns mozdulattal lőjjem pofán a gyalázatost! A vacsorám végeztével eltolom magamtól a tányért, és ráérősen dőlök hátra, a tarkómon kulcsolva át a tenyereimet. Az otthoni kaszalásnak egyre inkább látható nyoma van, nem csoda, ha gyakrabban hordok rövid ujjú szerelést, mint most is. Várom, hogy Corvus bevesse a nehéztüzérséget.
//Határidő az első körben nincsen a nyaralás miatt, de remélem körbeérünk amint lehet//
Azért kár lenne tagadni igenis büszke vagyok magamra, hogy végigvittem az akadémiát és talán még egy csepp büszkeséget az apámból is éreztem, vagy én képzeltem bele? Azt még mindig nem tudom, hogy tényleg jó ötlet-e mondjuk aurorként dolgozni, bár azért jól hangozna Nicolasszal együtt dolgozni, de hát ő már végzett, nekem pedig még nincs vége a Roxfortnak, habár persze megtehettem volna azt is, hogy az Akadémia után nem jövök vissza. Lehet, hogy ezt tettem volna, ha az apám nagyobb lelkesedéssel viseltetik a sikerem iránt, de még a záró ceremóniáról is késett és azt sem láttam, amikor elvettem az oklevelet és az elismerést, pedig mégis csak bekerültem, a 800-ból a végső huszonötbe, ami azért nem volt egyszerű feladat. - Ne most! - morranok rá az egyik évfolyamtársamra, aki már most azért jön, hogy elkérjen valami jegyzetet. Persze, nekem meg van, de most nem vagyok olyan hangulatban, hogy szívességet akarjak tenni, pedg mindenki tudja, hogy esetemben ez könnyű menet, mert mindig ajánlok valamit cserébe. Valamit valamiért, de legalább tőlem tuti megszerezhetik azt, ami kell, de most nincs kedvem hozzá. Most inkább egy kicsit magamban lennék, amíg megeszem az ebédemet. Akaratlanul is vissza-visszagondolok az utolsó próbára, amit fogcsikorgatva vittem végig és azt hittem, hogy ott fogok kiesni a célegyenes előtt, de végül nem így lett. Biztos, hogy azért nem nagy pontkülönbségek döntöttek, bár ezt nem leplezték le és tudom, hogy akadnak, akik végül munkába is álltak azok közül, akik végigvitték ezt a két hónapot, de én nem változtatom meg a döntésemet. Befejezem az iskolát és után eldöntöm, hogy mi is legyen. Egyelőre viszont csak nyugodtan meg akarom enni az ebédemet és aztán jöhet bár mi más, amin agyalni kell. Lássuk be a nyarat végigmelóztam, tanultam, a pihenést önként passzoltam le, de az apámnak még se se volt elég rá, hogy nyíltan elismerjen. Vajon, ha anya jól lenne, akkor más lenne minden? Már sokat gondolkodtam ezen. Ha több pénzt ölnénk bele, ha találnék valakit, aki még jobb, mint akik eddig próbálkoztak nála... Valahogy el lehetne érni, hogy anya hazajöjjön. Tudom, hogy volt már több összeomlása is és hogy nincs jól, de miért nem képes összeszedni magát ennyi év után? Miért nem gondolt soha arra, hogy talán a fiák elveszítette, de én attól még itt vagyok neki? A mai napig, ha arra a kölyökre gondolok dühös vagyok rá, pedig miattam nem lehetett a családjával, miattam omlott össze anya, de... de akkor sem fair, hogy én nem voltam neki elég, hogy miattam nem próbált meg erős lenni. Miért azt a kis izét szereti jobban, akivel alig töltött időt és miért nem engem?
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem akarom elítélni a tekintetemmel, habár néha előfordul, hogy képmutató vagyok, teszem azt valaha igen csak hangosan kiálltam az aranyvérűek mellett, miközben még is csak egy sárvérű volt, aki miatt átgondoltam az életem. Csak figyelem, ahogy a csinos arca elfintorodik és lassan bólintok. - Én is éppen ilyen voltam. Illetve rosszabb. - mondom ki, bár lehetséges, hogy még emlékszik, hogy harmadik végéig én is ott voltam abban a körben és nem restelltem rémes ötleteket ültetni Jenkins fülébe, hogy az én kezem mindig a lehető legtisztább maradjon, de mégis megleckéztessük az igazán szerencsétleneket. Nem megyek bele mélyebben, pedig ott van a kérdés a nyelvem hegyén, hogy visszamenne-e hozzájuk, ha visszafogadnák, hiszen én önszántamból léptem ki, de őt lényegében kiutálják, szóval a két történet alapjaiban különbözik. Csak halványan mosolyodok el a védekezésre az egyszerűséggel, de az az igazság, hogy ahogy megingatom a fejemet teljesen egyértelmű, hogy nem győzött meg. Az egyszerű az 1+1, ami mindenképpen kettő és nincs benne semmi titokzatosság. Inkább úgy tekintem, hogy menteni akarja magát, mert sértésnek vettem, de tegyük fel, hogy értékelem az igyekezetet, így nem szólalok meg újra. Azért remélem, hogy mások, ha meglátnak a farkasommal nem arra gondolnak, hogy logikus és egyszerű. Az ember azt hinné, hogy egy idő után levetkőzöm azt, hogy még érdekel, hogy ki mit gondol rólam, de még mindig nincs így. A szüleim azt akarják, hogy sikeres legyek, sokan hallgassanak rám, prominens tagja legyek az iskolának, a kviddicset is azért engedték, mert hírnevet hoz és figyelmet, főleg azzal, hogy a csapat kapitánya vagyok. Ugyan a familiárisom távol tartja a morgásával a nem kívánt személyeket, de a figyelem még így is sokszor vetül rám, még ha némán is, mert eszemben sincsen megszólítani őket csak úgy. - Hiúz, nem rossz. Az egyik ismerősömnek is az van. - jegyzem meg, nem azért, hogy letörjem a kedvét, mert még a hiúzzal se lenne egyedi, hanem tényleg azért, mert Emmának is hiúza van. Nem tartjuk annyira a kapcsolatot, hiszen csak a bátyám ex-barátnője, és jó sok év el is telt azóta, az pedig, hogy Katherine-nel tovább folytassuk a kutatást a familiárisokkal kapcsolatban, ami miatt fel akartuk keresni, határozottan esélytelennek tűnik a tegnap este után. Egészen aranyos, ahogy “cicáskodik”, már majdnem kibuggyan egy döbbent nevetés az ajkaimon, amikor egyszer csak felpattan, olyan gyorsasággal, hogy még csak tekintettel követve is egy kicsit elfog a rosszullét a hirtelenségtől. Csak intek neki visszafogottan, lényegében már nem is figyel rám, aztán végignézem, ahogy elszalad a professzorhoz. Nem sokat ücsörgök még, talpra állok, hogy visszatérjek a szobámba és attól függően, hogy a gyomornyugtató bájitalok mennyire használnak tanuljak, vagy csak heverjek az ágyamon a baldachin tetejét bámulva, míg el nem nyom a gyógyító álom. Az biztos, hogy mára nem iktatok be se edzést, se nem ma kezdek el futni, de remélhetőleg estére felébredek, hogy ott legyek a megbeszélt időben a klubhelyiség közös terében.
// Hopp, de faképnél lettem hagyva. Én is köszi a játékot, már lesem is a következő helyszínt estére. ^^//
Fogalmam sincsen, hogy Noah hogyan viselkedik valakivel kettesben, mert talán ha egyszer voltunk úgy, hogy nem volt ott senki más. Mintha számára az lett volna a természetes, hogy valami közönségnek pózol, akik elismerő tapssal, pillantásokkal illetik az alakítását. Miután előtte még nem volt senkim, így összehasonlítási alapom sem, én is ezt vettem természetesnek. Azt pedig, hogy néha láttam kettesben andalgó párokat, igyekszem figyelmen kívül hagyni. Biztosan lelki problémáik vannak, amit muszáj így privátban megbeszélni. Buta voltam! – Nem mentegetőzhetem. Én is nevettem, ha Noah, vagy a barátnőim kicsúfoltak valakit. Azzal védtem őket gondolatban, hogy nem gondolják komolyan, csak hülyülünk. – Illesztem a mutatóujjamat az állam alá, fintorgó pózt felvéve az ajkaimmal. Nem utálom magam, mégis így utólag visszanézve, hogy mit műveltem.. Nem volt éppen szép tőlem. Ráadásul az utóbbi időben egyre jobban belekóstoltam az édes alkoholok világába, spiccesen könnyebben vicceli el az ember mások megalázását. Éppen ezért voltam oly megértő Corvussal a másnap kapcsán, biztosan neki is pocsék volt most az ébredés. A miértekre azonban nem kérdeztem rá, nem is ismerjük egymást. – Még véletlenül sem. Nem hallottad még azt a mondást, hogy egyszerűen bonyolult? Az egyszerűség titokzatos, mindannyian titkokat akarunk belelátni. Különben pedig egyszerű ember már csak azért sincsen, mert nem látunk bele a másik fejébe. Ez csak kifejezésmód, nem a gondolkozásodat jellemzi. – Ennek ugyan nem sok köze van a számmisztikához, vagy a familiárishoz, ám sejtheti, hogy arra gondolok, hogy az ember gyakorta a saját tettei korlátja. Hiába akar okos, vagy összett lenni, mégsem úgy sikerül, kénytelen bizony a fapados megolást választani, s máris egyszerűnek tartják. Corvus válaszát tekintve cseppet érzem ugyan a kekeckedő hangsúlyt, ezúttal nem mentegeződöm, kedves mosollyal emelem csak meg a vállamat, hogy visszaejtsem. A farkas simogatása az én lelkemet is melengeti, csoda egy állatka, még azt is betippelem, hogy Corvus vele egy ágyban alszik, hogy legyen kihez bújni. Nem vagyok éppen egy lélekbúvár, ám a szavai, sőt, leginkább a hangsúlya alapján nem kevés elhagyottságot fojt el. Amit csak akkor oldhat fel, ha elmerül a tudatalattijában. – A macska túl sablon lenne nekem is. Az alkata viszont magamra emlékeztet. Hiúz. Fenséges, ragadozó. És pamacsos füle vaan! – Tolom a mutatóujjaimat aranyló hajcsigáimba, hogy felül kidugjam cicamód. Gödörcskés arcomon lágy mosoly állandósul, ahogyan őt, hát engem sem szoktak kérdezgetni, meglepő, hogy ennyit beszélek, ami nem számmisztika, vagy karate. – Oh ne haragudj! Este! Vector professzor! – Pattanok fel, amikor látom, hogy a vezető tanárom siet el mellettünk. A hamarosan készülő beadandómmal kapcsolatban amúgy is el akartam kapni, de most itt az alkalom. Intek még egyet Corvus felé, és már el is sietek.
//Köszike a játékot, nagyon bejövős volt^^//
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Én se tudok túl sok mindent a romantikáról, de ezek szerint Jenkins még kevesebbet. Mondjuk ezzel Katherine és Elizabeth és valószínűleg az egész tegnapi pizsamaparti csapat vadul tiltakozna, hiszen mentegetőzhetek azzal, hogy sokat ittam, mint mindig, ha ilyen állapotban hülyeséget csinálok, de a tények maradnak. Elloptam a lány első csókját, miközben neki eszébe se jutottam soha pasiként és mellette ott ült az, akivel egymásba vannak zúgva, mellettem meg ott ült az, aki belém volt zúgva. Csak akkor minek ült be egy ilyen játékra? Miért nem csókolták meg egymást? Szóval nem csak én szúrtam el, és ettől a gondolattól senki se fog soha eltántorítani, a büszkeségemen túl nagy csorba esett, hogy pofonnal és sírással végződött az egész. Még ha nem is gondoltam át teljesen, hogy egyáltalán van-e esély pozitív kimenetelre. - Értem. Sok mindent meg lehet tudni egy emberről azt figyelve, hogy hogyan viselkedik csoportosan, de azért ha valakit igazán meg akar ismerni az ember illene vele beszélni is. - jegyzem meg, kicsit erősítve azt a vonalat, hogy Jenkins egy bunkó, ha még csak arra se vette a fáradtságot, hogy kettesben találkozzanak, beszélgessenek. Kicsit felvonom a szemöldökömet a Griffendélre, hiszen ő maga mondta, hogy nem harcolna senkivel a karatét használva, de még szóban sem vitázna, pedig az oroszlánok általában tettekkel vagy szavakkal, de bátran kiállnak magukért és a barátaikért, szóval… Egyelőre nem látom benne azt, amit a süveg láthatott a szüleit pedig nem ismerem annyira, hogy tudjam az anyjára melyik ház is illeszkedhetett diákkorában. Persze valóban a genealógiai ismereteim is benne vannak, hogy a Fawley-k egészen az előző generációig egyöntetűen hugrabugosok voltak a történelem több száz évében. Ahogy felnevet én halványan elmosolyodom, furcsa érzés, hogy valaki még a kis kioktatásomat is tudja pozitívan, nevetve fogadni és láthatóan kellemesen érzi magát a társaságomban. Általában mindenki kínosan feszeng vagy mondjuk szellemes szó csatákat vívunk, ritkán van, hogy bárki is elengedje magát. - Az egyszerűség snassz, egysíkú, szimpla, hétköznapi, primitív, én egyik se szeretnék lenni. - dobálózok a nagy szavakkal, érezhetően a gőgöm nem engedi elengedni a dolgot, hiszen más szájából kimondottan sértésnek vettem volna és Alisont is csak azzal “menti” az elmém, hogy bizonyára van valami nyakatekert világszemlélete, amiben az egyszerűség jó. Csak én ezt egyelőre nem látom és nem értem. A farkas a világ minden türelmével néz fel a lányra és engedi, hogy hozzáérjen aztán a gyengéd simításra még egy kicsit bele is helyezi a szőrös pofáját a tenyeréhez simulva, aztán elmúlik a varázs és kicsit visszavonulót fújva heveredik le még kartávolságon belül, de nem annyira figyelve, hogy Alison akarja-e tovább simogatni vagy sem. Tetszenek a szavak, amiket használ, tisztelettel beszél a familiárisomhoz, ami valahol az én egómat is simogatja valamilyen furcsa, nyakatekert módon. - Ha nekem a farkas egyértelmű döntés, neked mi lenne az első választásod familiárisnak? - teszem fel a kérdést, nem érzem úgy, mintha fárasztana a jelenléte, hiába hiszi azt, hogy egyedül kéne hagynia olvasni vagy regenerálódni, persze nekem fogalmam sincsen, hogy mennyi idő egy számmisztikai kimutatást megírni, így ezzel egyáltalán nem is számolok, hogy neki lenne dolga és nem nekem.
Remélem nem gondol engem holmi mentőangyalnak. Valóban hinni akartam abban, hogy Noah nem rossz ember, de miután ezt tette velem, hát ki vagyok én, hogy meg akarjam reguázni? Lehet, hogy bizonyos lányok azt hiszik, hogy majd mellettük egy rosszfiú megszelidül, ám mivel Noah dobott engem, én aztán nem fogok erőlködni. Ha másokat is bántani akar, akkor jobb nem a közelében lenni. Ráadásul a karatét is önvédelemként, meditatív sportnak tanulom, nem fogok szembeszállni másokkal, még akkor sem, ha ez mennyire hősies lenne. Jobb szeretek inkább elvonulni, és Corvushoz hasonlóan elmolyolni a könyveimmel. – Nem igazán, szinte sosem voltunk kettesben. Mindig ott volt Beth és Jasmine, és Noah barátai. Mintha valami csorda lettünk volna. Én sem így képzeltem el a romantikát. Mindegy is. – Fújtatok gödröcskés fintort varázsolva az arcomra. Nem Noah-ból vagyok kiábrándulva, inkább az egész szerelmi téma úgy vélem, nem nekem való, ha ez így működik. Csak mert szolidan sminkelem magam, még lövésem sincsen arról, hogyan kellene valakit elcsábítani, jeleket küldeni, ahogyan a barátnőim teszik. Én az az alkat vagyok, aki csak csapódik a többiekkel, és felnevet a közös vicceken. Fel sem tűnik, hogy Corvus kissé célzatosan kérdez, annak tudom be, hogy mindhárman mardekárosak vagyunk, és Corvus volt most az, akinek az oldalán ki tudtam menekülni a megalázó helyzetből. Ám vidoran bólogatok, hogy már jobban van. Nem túlzottan ismerem a fejbevágós érzést, amit a macskajaj okoz. Igaz, egyszer sikerült annyira spiccesre inni magamat, hogy a vízhajtó pancsok miatt már az sem érdekelt, hogy hol vagyok, letoltam a harismányat Roxmortsban az egyik ház tövében, és nem érdekelt, hogy ki látja meg, hogy pisilek. Széles mosolyom visszafogottá szelidül, ahogyan így elsápad. Mentegetőzve emelem fel a kezeimet, mint akire pálcát szegeznek. – Hugrabug? Kétlem. A süveg a griffendélt emlegette, mondván, hogy az anyám.. Ám beléfojtottam a szót, hogy talán az anyám hezitált, de biztosan nem örülne, ha én az oroszlánokhoz kerülnék. – Csóválom a fejemet, leejtve az ölembe a kezeimet, mert ismét felülök hozzá, hogy ne kelljen lenéznie rám. Ráadásul így a szemembe is süt a nap. Talán arra gondol, hogy a legtöbb Fawley hugrabugos? Neem, mi erősek vagyunk, és ravaszak, ismételgetem a szüleim dogmatikus tanítását magamban gépeiesen, semmi Griffendél, semmi Hugrabug. Mardekár, mindörökké, nincs kegyelem! Az más kérdés, hogy azon túl, hogy a kígyós házban vagyok, és jól tanulok, lényegtelennek tartom, hogy ki hová jár. – Megtörtént eset! – Nevetek ismét, kezd egészen jó kedvem lenni, Corvus nem csupán kedves, még vicces is a maga kis komoly módján. Lassan mennem kellene, mert úgy érzem, hogy magammal rángattam, amikor olvasni, vagy gyógyulni akart volna a másnapból. Feleslegesnek ugyan nem érzem magam, hiszen egész jól elbeszélgetünk, mégis, ha estére meg akarom csinálni a számmisztika elemzését, az nem öt perc lesz. Egy picit azért még maradok, hogy ne szakítsuk félbe amiről beszéltünk. – Az egyszerűség miért lenne probléma? – Bólogatok, ismét megtaszítva játékosan a vállát, holott én is belemegyek az egymást húzó kekeckedésbe. Egy szóval sem mondtam, hogy egyszerű lenne, egy farkas is lehet olyan familiáris, ami bonyolult lélekre utal. Különben is, én nem tudok ilyen varázslatot, de ha ezt is dícsérni merem, még elüldözöm, amiért egy újabb dolog, amiben ő jó, én meg nem, s ennek hangot is adok. – Nem akarlak bántani, vagy rendelkezni feletted. – Súgom oda a farkasnak. Tudom, hogy egy idegennel még az állatok is viszolyogva viselkednek, így csupán óvatosan érintem meg, hogy lássa a kezemet. Egy familiáris érti amit mondok, legfeljebb válaszolni nem tud. A füle tövétől lágyan a hátán simítok végig. – Általában? Kecsegtető kilátások.. – Rázom a fejemet cinkos pillantással, Corvus valahogy minden mondatába belecsempész némi iróniát. Mintha valami miatt büntetni akarná magát, amit nem tudok hová tenni.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Kicsit összevonom a szemöldökömet, amikor Noah-t említi, de valójában nem tudok vele teljes szívvel ellenkezni. Ha nem hinnék abban, hogy menthető, hogy biztosan neki is megvannak az okai, akkor nem fáradoznék azon, hogy megelőzzem, míg annyira elvadul, hogy nincs más lehetősége a tanári karnak, mint eltanácsolni. Megtörtént már a történelemben és megtörténhet újra. Valaha barátok voltunk, bár most, hogy igazi barátaim vannak - amikor vannak -, inkább tűnik csak haverságnak az, amit mi Jenkinssel jelentettünk egymásnak. Hiszen lényegében abban merült ki az egész, hogy bandáztunk, dobálóztunk nagy, aranyvérű szavakkal és úgy szúrtunk ki azzal, aki nem tetszett nekünk, a lehető legkegyetlenebb módokon, hogy a tanárok ne találjanak rajtunk fogást. Aztán nélkülem már nem igazán ment az ördögi tervezgetés, maradt csak a düh és az agresszió. - Neked nem mondott semmit arról, hogy mi lehet az a valami? - fordítom felé a kérdést, hiszen most szakítottak, talán előtte elmondott a lánynak ezt-azt. Kémnek érzem magam, mintha beadtam volna a derekamat a két vállamon ülő vörös ördögnek - nem, egyik se angyal - Ginának és Adorának, akik biztosan pártolnál ezt a kikérdezést, sőt, lehet durvábban állnának neki. De a szó magától terelődött vissza ide, nem én irányítottam, én csak meglovagolom, szóval… - Szót se többet, már vettem be ébredés után. - fintorodok el egy kicsit, de a fintor mögött ott van egy kelletlen mosoly. A másnaposság nem a kedvenc állapotom, az biztos, sokkal gyengébbnek érzem magam, nincs annyira a kezemben a gyeplő, de azért nem mondanám, hogy csak azért állok szóba Alisonnal, mert rosszul vagyok ellenkezni. Az azért túlzás. Amikor elkezd a csodálatról beszélni és a művésziességről a sápadt arcomra kicsit kiül a döbbenet, tényleg soha senki nem nézett még rám így. Bexley maximum azért csodált, hogy vele ellentétben én nem voltam figyelemzavaros és a tanulmányaimat tökéletesen összeillesztettem a kviddiccsel és a magántanáraimmal annyira, hogy mindig előre is tanultam, de egyáltalán nem volt közöttünk szó semmi művésziességről, lélekről, gyengéd gondolatokról. Lassan, ahogy bámulok rá a sápadt arcomon a szeplők alatt átüt azért egy kis pír, ritka pillanatok egyike, amikor nem tudom mit reagáljak. - Azt hiszem egy kicsit túl sokat látsz belém, nem kell engem csodálni, ezért biztosan nem. Nem a Hugrabugban kéne lenned véletlenül? - kérdezem, kicsit félrebillentett fejjel mérve végig újra, bár ezúttal sokkal alaposabban, mint eddig, tényleg látva, hogy milyen csinos, kedves lány ül mellettem. És ez a lány járt Noah Jenkins-szel…? Biztosan jobban érteném a helyzetet, ha követném a szociális életet és láttam volna, amikor a toppon volt a gonosz barátnői mellett, lehet, hogy akkor másként viselkedett. - Ne hívd magad ügyetlennek, mert éppen ezzel beszéled be magadnak. Ha őszintén azt gondolod magadról, hogy suta vagy és feszülten várod a pillanatot, hogy mikor fogsz megbotlani, akkor meg is fog történni. - jegyzem meg, hiszen éppen ezért nem tetszik a jóslástan és a számmisztika annyira, mert úgy tűnik, mintha mindenki csak kiolvasná, amit gondol, és onnantól bebeszélné magának az egészen. Önbeteljesítő jóslatok, semmi több. Nem ismerem annyira, hogy egyenesen kimondjam, hogy gyenge jellem, de bátortalan tesze-toszaság az én szememben kissé ezt is jelenti. Engem “magabiztosra neveltek”, legyen meg a kiállás, kisugárzás, szavak és tettek, ha kell. - Idézett, a familiárisom, és remélem tudod, hogy ezzel azt mondod, hogy olyan egyszerű vagyok, mint egy faék. - vonom fel a szemöldökömet kekeckedve kivonva a szavaiból azt, hogy milyen jellemző is rám a farkas, egyértelmű választás. Lepillantok az állatra, ami előbb rám emeli a tekintetét, aztán a lányra, és tőlem ismerős kelletlenséggel húzódik mellé, hogy aztán türelmesen leüljön, odatartva a fejét. Nincs morgás, nem húzza fel az ínyét és csapja hátra a fülét akkor se, ha Alison úgy dönt, hogy hozzáér. - A kedvedért megparancsolom, hogy ne harapja le a kezedet… általában hallgat rám. - mosolyodok el gonoszkásan, persze folyékonyan hazudok több fokon is: mindig hallgat rám és sose harapná le egy másik diák kezét csak azért, mert meg akarja simogatni.
Természesen nem erőltetem a dolgot, a lehetősége megvan rá, hogy ha rászánja magát, akkor ne kelljen egyedül. Mint ahogyan az esti számmisztika kiselőadás sem kötelező. Ám én már csak ilyen vagyok. Nem erőltetem másokra, hagyom, hogy hadd döntse el mindenki, mennyit is kér belőlem. Az egykori mardekáros csapat volt talán a különbség, ott eleve ők karoltak fel, mintha valami lóvásár lett volna, drukkoltak, hogy a szép lányokat vagy a rosszfiúnak kinéző srácokat oda ossza be a süveg. Holott szeppent gólyaként aligha hiszem, hogy valakiről lerí, hogy fantasztikus mardekáros lenne majd. Engem különben is a szüleim tanításai juttattak ide, bemagoltatták velem Mardekár Malezártól idáig az összes kígyós tettet, s azt sugallták, gondoljak erre a házra, amikor a Süveg a fejemben beszél. Így kisöpörtem minden egyéb gondolatot, a Süveg pedig úgy gondolta, hogy a Griffendélt próbálja meg nekem, amit nem értek a mai napig sem, hogy miért, hiszen cseppet sem vagyok bátor. – Na látod, pont az ilyen történet miatt hittem én is sokáig Noah-ban. Szerintem történhetett vele valami korábban. Valami rossz, valami életidegen. Senki nem születik olyannak, hogy másokat akarjon bántani. – Talán túlságosan türelmes vagyok, képes vagyok elnézni, ha elnyomnak, hiszen otthon ezt tanultam. Lehet, hogy ha Noah nem dob ki másnap reggel, a mai napig vele lennék együtt. Tudom, baj van velem, mégis, olyan nehéz másokra haragudni. Különben sem hiszek a fekete vagy fehér tettekben, lennie kell valaminek a háttérben. Csak éppen nem volt még affinitásom, hogy utána járjak, hogy Noah hogy jutott ide. Talán már nem is kellene belemennem, hanem elfogadni, hogy nem vagyok angyal, hogy megmentsem a lelkét. Lassan most már magammal kéne foglalkoznom. Oldalra döntöm a fejemet, csupán azért nem kérdezgettem a rosszullétéről eddig, mert tapintatlanság lett volna, leküzdhetőnek tűnt. S most, hogy jobb a színe, már merek érdeklődni, nem tudtam ugyanis nem észrevenni, mennyire hullámzik az arcszíne. – Oh, sajnálom. Ha előbb szólsz, mindig van nálam gyomornyugtató bájital. Sokat mozgok, bármikor felkavarodhat az ember gyomra. – Abba már nem kérdezek vele, hogy mitől másnapos, nem tűnik kifejezetten bulizósnak, ám ezt bármikor elkezdheti az ember. Netán valami bánat érte, ezért döntötte magába az italt? Szegény! – Ez szép gondolat. Sőt, amolyan művészies, hiszen nem csupán a létüket ismered el, hanem a lényüket is. Mintha kész volnál a világot formálni azért, hogy gondolatokat válts valóra. Csodállak. – Teljesen őszinte vagyok vele, az én apró butaságaim, mint egy formagyakorlat, vagy egy szép körzőmozdulat eltörpül amellett, hogy milyen dolgokért látja érdemes szót emelni. Nem tudhatom, hogy jelenleg megmarad mindez a könyvek szintjén, ám megvillanó tekintetem elismerésről árulkodik, olyasmire képes, amire én pont a fékjeim miatt sosem leszek. – Tekintve, hogy miket bénázok, Szép Heléna. Gondolj csak bele, holmi furán felvállalt viszony miatt háború tört ki miatta. Azt hiszem az én formám pont ilyen ügyetlen. – Nem a külsőt értem ezalatt, hiszen ez teljesen szubjektív. Miközben gondolkozom, a közelünkben heverő farkas belé bólintok. – És ő? Szeliditett, vagy idézett? Gondolom nem lehet csak úgy megsimogatni. Gyönyörű! És jellemző rád, nem lesz dolgom a számmisztikában, ha ilyen egyértelmű választásaid vannak.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Kicsit felszalad a szemöldököm, amikor a közös futásról beszél, de mint általában, ha valaki olyat ajánl, amiben nem vagyok biztos, csak bólintok egyet, ami jelenthet csak annyit, hogy tudomásul vettem. A gondolata, hogy együtt fussunk valamiért furcsán hat, hiába mondta, hogy karatézik, soha nem voltam az a fajta, aki a kötelezőnél többet edz, tehát a futás is a kviddics edzésekre korlátozódik. A barátaimmal, már amikor vannak, és nem üldöztem el őket magam mellől hónapokra, soha nem volt esély arra, hogy sportoljunk - még kviddicsezni se nagyon mutattak hajlandóságot, pedig aztán Repüléstan még a tantervben is benne van -, így hát nekem nem csoportos vagy páros kikapcsolódás a testnevelés. Kivéve, ha magáról a kviddicsről van szó, mert a seprűn tényleg megtalálom a helyemet. Én irányítok, minden a koncentráción múlik, fürge vagyok és gyilkos. - Igen, mindenkinek megvan a saját története és szerencsére ő nem felejtette el, hogy honnan küzdötte fel magát. - bólintok, de nem akarom kitárgyalni Gilly lelkivilágát, amúgy sem vagyok az a lelkizős típus, még ha tisztelem is a lányt azért, hogy lassan talán teljes lesz az élete és tényleg felvállalja azt, aki. Alison szemében lehet, hogy sztár alkat, nekem viszont elárulta, hogy valójában hónapok óta szenved. Meglep, hogy visszautal arra, hogy rémesen néztem ki, kicsit talán ki is ül az arcomra, ahogy felszalad a szemöldököm, de kelletlenül válaszolok neki. - Másnap. - jön a válasz, röviden, és az egyenes, merev tartásomban egy kicsit leesnek a vállaim, egyértelmű, hogy ebben a pillanatban a legkevésbé sem vagyok büszke magamra. - Igen, már jobban vagyok, köszönöm. - teszem hozzá, ezúttal a szemébe nézve. Nem jellemző rám az ivás, lényegében akárhányszor iszok iszonyú nagy baromságokat csinálok, kezdve azzal, hogy Rita Vitrolnak elmondtam, hogy Bexley nem is Wildfield, aztán az este, amit bár inkább elfelejtenék, de emlékszem minden fontos momentumára - sajnos. Még mindig érzem az arcomon a pofont, hiába nincsen semmi nyoma, és a számon Katherine ajkait, a kezemben a meleg tarkóját és a hajfürtjeit, ahogy megfeszül, nem mozdul, lényegében mintha megfélemlítettem volna és éppen megerőszakolnám… Amikor az állatokról beszélünk sokkal nyugodtabb és nyíltabb vagyok, csak úgy gördülnek le a szavak, de ahogy visszakérdez egy kicsit elmosolyodom. - Azért ne hidd, hogy valamilyen faj-jogi aktivista vagyok és szent, csak azért, mert nem csak a főnixeket és sárkányokat látom, hanem a varázsvilág minden teremtményét. Nem azért léteznek az állatok, hogy rajongjunk értük, de azt megérdemlik, hogy nyugodtan élhessék az életüket és ne csak a látványosan szépeket vagy erőseket emeljük ki és törődjünk. - válaszolom, bár valahol bókként ér, hogy a tankönyveink iróját és a huszadik század legnagyobb magizoológusához hasonlít, még akkor is, ha a feljegyzések alapján nagyon is különc volt, sokkal jobban, mint én. A személyes vonásai, amikkel a Hugrabug házba került távoliak és idegenek, de tény, ami tény, hogy sok érdekes olvasmánnyal látott el. - Ha egy történelmi alakhoz hasonlíthatnád magad, te kit választanál? - fordítom vissza a kérdést, elfogadva a tényt, hogy van Newton Scamander és köztem bőven párhuzam, csak igyekszem leplezni, amennyire lehet.
Nem szokott a fejembe szállni a dicsőség, inkább sikerélménynek könyvelem el, ha szóra bírok valakit. Talán éppen az otthoni elnyomottságnak köszönhető, hogy az iskolában hálásan fogadtam, hogy csak a külsőm, vagy a nevem alapján befogadtak, úgy kezeltek, mintha mindig is egy banda lettünk volna. Lehet, hogy ha a szüleim nem ennyire szigorú, akkor már korábban rálépek arra az útra, hogy cserfes vagyok, ez valahogy legbelülről fakad. Amit nehezen értek, hiszen egyik szülőm sem ilyen. Mindenesetre Corvus jól látja, nem vagyok hajlandó leragadni a problémáknál, most nincs itt Jasmine és Beth, ha majd ismét találkozom velük, akkor elég foglalkozni azzal, hogy éppen mit gondolnak rólam. – Nem akarok ajánlkozni, ha futnál velem, tudod, hogy hol találsz. – Rángatózik a szám kissé az elfojtott nevetéstől, azért kamaszfiúnak lenni valóban nem ugyanaz, mint egy mugli katonaságnál, főleg ha mostanság változik a hangjuk. Én csupán javasolni próbáltam, de hallomásból nagyjából tudom, hogy a Mardekár mindig is jó volt kviddicsben, a Flintek szinte seprűre születtek. – Nem ismertem őt korábban. Így már érthető. Megmaradt akkor kedves lánynak, hiszen tudja, hogy egykor nem volt magabiztos. – Bólogatok a göndörödő tincseimbe fúrva a hajamat, elgondolkozom rajta, hogy a babaarcom kapcsán ha nem lenne szimmetrikus az arcom, netán bőrhibáim lennének, akkor is ilyen sokan kedveltek volna? Ám mit sem számít a külső, ha az embernek olyan a megítélése, mint most az enyém. Corvus ellenben vagy nem tud a dologról, vagy nem különösebben érdekli. Netán nem hiszi el. Bárhogy is legyen, most nem látszik, hogy elítélne, ez pedig kissé javít a kedvemen. Viszont eszembe jut valami, ahogy így kedvesen taszigáljuk magunkat. – Amikor megszólítottalak, úgy tűnik, nem vagy túl jobban. Már jobb egy picit? Múló rosszullét, vagy betegség? – Nem mondom, hogy medimágus volnék, mardekárosként alapvetés, hogy ki tudjunk keverni holmi gyógyító bájitalt, és talán a reggeli előtt már meg is itta, hiszen a levegőre érve már egy fokkal jobb színe van. Nem vagyunk ugyan túl közeli kapcsolatban, alig ismerjük egymást, mégis érdekel, hogy mi történhetett, de nyíltan nem kérdezek rá, ahogyan én is megtartottam magamnak a pletyka lényegét. – És azért kedveled őket, mert sokan elhanyagolják őket? Úgy érzed, hogy ki kell állnod értük, hogy meglegyen a célközönségük? Kissé olyan beállítottság ez, mint Salamanderé. – Bólogatok, engem cseppet sem zavar, ha litániákat mesél. Szeretek elmerülni mások lelkivilágában. Nem is a lényeg, hogy mit mond valaki, számomra inkább az a fókusz, hogy valaki kitárulkozik, lénye apró rezdüléseire tudok hangolódni.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Kicsit talán megvillan a tekintetem, mintha “rajtakaptak volna”, amikor megállapítja, hogy most nem vagyok olyan rideg, elutasító, megközelíthetetlen, mint amilyennek általában mutatom magamat. Nem válaszolok rá, de azért engedékenyen bólintok, tényleg nem untat, de azért nem kell, hogy a fejébe szálljon olyan nagyon, csak egy kicsit mosolyodom el a széles vigyort látva a kedves arcán. Olyan, mintha már teljesen elfelejtettük volna, hogy bent ellene fordultak a barátai és mindenki összesúgott, de természetesen ez nincsen így. Azt sem felejtettem el, hogy kinek az volt barátnője, érdemes lenne még a fiúról beszéltetnem, szinte látom magam előtt a két vörös lány, Adora és Gina érvelését, hogy húzzak ki belőle mindent, amit csak lehet. Feltehetően igazuk is van, de még mindig tipródok a másnaptól és rúgtak már ebbe a lányba eleget, nem kell, hogy még rólam is kiderüljön, hogy szándékosan arra terelem a beszélgetést. Nem is teszem, egyelőre. Talán este, ha egy kicsit jobban vagyok, amikor azokat a számokat beszéljük meg, de nem most. - Az edzésen csapatként futunk, de úgy tűnik, hogy a csapattársaim engem nem motiválnak eléggé. A közös éneklés gondolatától pedig több kimenetel is lejátszódik a fejemben, de legfőképpen az, hogy ha előállnék vele az lenne az utolsó húzásom kapitányként. - válaszolom, azt nem is említve, hogy nem csak maga az éneklés gondolata nem nagyon játszik a főleg srácokból álló csapatban, de a kappanhangommal se mennénk sokra. Villámcsapásra lenne oda a tisztelet, hiszen a sok aranyvérű között a mugli katonák szokásai nem olyan elterjedtek, de még az Aurorok kiképzésével se vagyok valami nagyon tisztában, hogy csinálnak-e ilyesmit. Sokat olvasok, tagadhatatlan, de azért meg vannak a témáim, amiben mozgok és a Mugliismeret talán a legnagyobb vakfoltom. Egész életemben azt hallgattam, hogy milyen gyengék, buták, megbízhatatlanok, birkák, akiket irányítani kell, erényeikről nem sokat. Közel sem érzem olyan soknak, mint ahogy ő látja magát, hiszen pont Gilly, akit sztárnak választana, képes olyan lendülettel áthatolni a személyes teremen, mint egy megveszett kétszarvú, megölelve, rám támaszkodni, ellentmondást nem tűrően. Kiskorunk óta ismerem, ezért csak neki el is nézem az ilyesmit, de azért pontosan tudom, hogy őt jóval magabiztosabban aposztrofálhatnám “soknak”. - Igazad van, de ő sem volt mindig ilyen. Az adta neki a magabiztosságot, hogy elkezdett táncolni és versenyekre járni, nem sztárnak született. - jegyzem meg, miközben végignézem, ahogy hátradől a fűben mellettem, kényelmesen. Felé fordulok, kicsit változtatva a pózomon, félig törökülésben, de le nem heveredek mellé. Egyre jobban összeráncolom a szemöldökömet, ahogy a saját elemzéséről beszél, de végül kibukkan belőle az önkritika és ő maga is felnevet, szóval én már csak kicsit megforgatom a szememet azzal a vékony mosollyal a szám szélén. - Pontosan. Vagy illik rád, vagy nem, vagy még nem illik rád, de előfordulhat, eléggé tág. Akármilyen változás előfordulhat mindenki életében. - mutatok rá, hogy miből is fakad a szkepticizmusom, hiszen például ahogy a születési dátumokat összeszedte, ami mondhatni állandó az életünkben, nem feltétlenül ugyanaz illik ránk 5-15-25-35 évesen. - Nem beszélsz túl sokat. Megedzettek már az évek a közlékeny lányokkal. - nyugtatom meg, amúgy is jellemzőbb, hogy hallgatok és kérdezek, mintsem magamról beszélnék. Úgy biztonságosabb, megmarad a Mardekárosok magányos hercege látszat. Bár Alisonnál ezt már akkor eljátszhattam, amikor a másnaptól szétkenten nyűglődtem a piritós felett és amikor szóba jöttek a Tündérsárkányok. - Hm, erre nehéz válaszolni, azt hiszem valójában minden varázslényt szeretek. Azért olvastam el annyiszor ezt a könyvet, mert olyan lényekkel van teli, akikben alig hisznek páran és akik… nos, elhanyagoltabbak. Ha az élőknél maradunk, akkor érdekes az amerikaiak vércápájának kitenyésztése, vagy a magyarok turulmadara, ami az ír főnix, Augurey legközelebbi rokona. - mondok néhány példát, de nem kezdek el hosszú litániába mesélni róluk, egyelőre. Bár tényleg a tündérsárkányt olvastam át legtöbbször, attól még nem kifejezetten van preferenciám, ugyanúgy érdekesnek tartom a futóférget, mint az acromantulát és mindkettővel volt is már tapasztalatom. Minél idősebbek vagyunk, annál egyértelműbb, hogy a Tiltott Rengeteg nem annyira tiltott, de azért két éve még nagy kalandnak tűnt összefutni acromantulákkal benne.
Azon kapom magamat, hogy már jó ideje mosolygok. Vagyis időről időre számra fakad ez a vidám érzés. Amúgy ilyen alkat volnék, az elmúlt három napban zárkóztam be jobban. Corvusról azt hittem volna, hogy hozzám hasonló könyvmoly, ami komoly tévedés. Én is szeretek sportolni, beszélgetni, nem temetkezem mindig a számmisztikába. Noah mellett kiszabadultam párszor bulizni, igaz, ezeket a bulikat már szinte csak felvezetésnek látom a majdani gonosz dolgokhoz. Ettől függetlenül nem akarok csak a rossz dolgokra emlékezni. Egyébként is a jót szeretem látni mindenkiben, és vegyük úgy, hogy sokat tanultam ebből az első kapcsolatból, mire érdemes figyelni, s mikor kell változtatni. – Most nincsen pókerarcod, akkor velem nem unatkozol. – Vonom le a következtetést, megint a fogaimat mutatva neki egy széles mosollyal. Nem akarom egy kistigris látszatát kelteni, de ez a fagyos, visszafogottan szkeptikus stílus belőlem pedig azt hozza ki, hogy állandóan nevetgélve reagáljam le a hangsúlyát, mintha valami örökös élet-kommentátor lenne, aki borúsan látja ugyan a jelent, de mintha mégis ott lenne a levegőben az, hogy kisüt a nap. Érdekes a koncepciója. Vajon mit hoz ki nála a számmágia? Bármekkora is a tapasztalatom benne, Corvusnak abban igaza van, hogy bár össze lehet állítani egy profilt, de az nem ás le a lelki mélységekig. - Oh, szerintem a legtöbben tényleg utálnak. Valamivel fel kell dobni. Zenét hallgatni közben, vagy társaságban futni. Tudod, ahogyan a katonák gyakorlatozás közben énekelnek. Ez is egyfajta összetartozás, figyelemelterelés. – Vélekedek, hiszen a kviddicset egyébként nem igazán szoktam nézni. Még az első éveimben kijártam, de olyan ritkán van mérkőzés, hogy ha elbukik valamit az ember, már nem biztos, hogy van esélye behozni azt az évet. Én pedig az örökös javításban hiszek, a karatéban a földről is fel lehet állni. Mondjuk akit én rúgok le, nem szokott. - Helyes, nem is szabad hagyni magadat. Különben meg én nem mondok direkt gonosz dolgokat. – Harapom be a számat, ahogyan ő is megérinti a vállamat. Nekem ez ösztönös, fordítva nem szoktam meg. Pedig ez így működik, amire én feljogosítva érzem magamat, azt kaphatom mástól is. De valahogy velem inkább úgy szokott viselkedni a többség, hogy ha valakivel közvetlen vagyok, akkor rögtön elijesztem, mondván túl sok vagyok. Kivéve Noah esetében, de mindannyian tudjuk, hogy annak meg mi lett a vége. A farkasra is sikerül egy mosolyt villantanom, mert olyan vizslatóan figyel minket, mintha azt várná, hogy gazdája hogyan reagál az eseményekre a társaságomban. – Nem tudom. Gillan Olivander? Gyönyörű, okos, laza. Címlapra való. – Eldőlök kissé a fűben, rákönyökölve a talajra, s tenyeremre helyezem az államat. A szoknyámat hagyom ahogy volt, felhúzva a sarkanhoz, nehogy megessen az a csúfság, hogy látszom valahol, mert Noah barátainak nem akarok fogást adni. – Hogyne, elhozom majd, és egymás mellé tesszük. A számmisztika azért nem egy kőbe vésett útmutató. Ami passzolt, annak örültem. Volt, ami rámutatott, mint rossz tulajdonságom, azzal szégyen volt szembesülni, de elfogadtam. Ami pedig továbbra is nyitott, azt kiváncsian várom. Fú, na most pont olyan vagyok, mint maga a számmisztika, semmi konkrétum, ugye? – Nevetek fel csilingelően. Nem a saját viccemen nevetek, inkább ráébredek, hogy ezzel mekkora öngólt lőttem. – Lőjj le nyugodtan, ha úgy látod, hogy sokat beszélek. Mit szeretsz még a tündérsárkányon kívül?
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Bólintok neki, ez a történet eléggé gyakori az aranyvérűek körében, a mardekáros aranyvérűeknél meg szinte mindennapos. Nálunk is előfordulnak olyan témák, amiben nem tűrnek ellentmondást, de mivel pontosan tudják, hogy megvan a magamhoz való eszem és báb helyett vezetőnek akarnak, előfordulnak viták, beszélgetések, hiába csak fél éve töltöttem be a tizenhetet, van, hogy úgy kezelnek, mint felnőtt partnert. Már évek óta. Talán ezért is lehet, hogy nem egyszer kaptam meg, hogy inkább vagyok kis felnőtt, mintsem gyerek. Halványan elmosolyodok ahogy a mantikórról beszél és persze az is jó pont, hogy alapvetően érdeklik a dolgok, akkor valószínűleg nem néz hülyének a kötet miatt, amit ahogy ő mondta “rongyosra olvastam” már. - Érthető, valószínűleg ha nem edzettem volna évekig egy tökéletes pókerarcot, akkor az én arckifejezéseim is igen színesek lettek volna Jósmágián vagy éppen Számmisztikán. - vallom be, hiszen mindenkinek vannak preferenciái, ez már csak természetes. Ettől függetlenül én se tudom élből elutasítani azt, amihez nem értek, mert ha másért nem is, azért érdekel, hogy megsejtsem, hogy ő mit gondol rólam, miket írogat össze és milyen reakciót vár. Amikor két gondolkozó fiatal összeül… - Fú, de utálok futni, de a kviddicshez muszáj, ahogy mondtad, karbantartani magunkat. Igen csak érdekesen nézne ki, ha a csapatkapitány húzná ki magát a testedzésből. - kerül az a kis sunyi félmosoly a szám szélére és oldalra billentem a fejemet, aminek hála a bongyor hajam is ugrik egyet. Régen rövidebben hordtam, még hajzselével is megpróbáltam megregulázni, de ahogy felnövök egyre jobban elengedem, be kell vallanom magamnak, hogy nincs hatalmam felette. - Nem lehet engem olyan könnyedén megbántani. Még ha oda is szúrok valakinek, mert felvágták a nyelvét, akkor is ahogy felül kerekedem a beszélgetésen és nem marnak belém olyan mélyen, gyorsan elengedem. Nekem azt mondasz, amit csak akarsz. - viszonzom a kis érintést a vállon, mintha ez teljesen természetes lenne, pedig nem véletlenül szokott a farkasom mindenkinek az útjába állni, szeretem a saját teremet. Alisonnal még is olyan bizalmas, mintha mindig is ismertük volna egymást. Valójában így is van, hiszen évfolyam és háztársak vagyunk, mégis, nem emlékszem arra a pillanatra, amikor utoljára beszéltünk vagy hogy miről beszéltünk egyáltalán ezelőtt. A gondolataim egészen hamar visszatérnek a szörnyűségekről így a számmisztika rejtelmeinek szentelem magam. - Ott leszek. - válaszolom egyszerűen, nem szokásom az ilyesmit túlragozni, ha már egyszer igent mondtam, akkor az úgy is lesz. Talán ez is része annak a “stabil” személyiségemnek? Már éppen nyitnám a számat, hogy visszakérdezzek, vagy megkérjem, hogy folytassa, de eléggé magabiztosan legyint, hogy a többit majd este, így csak ezúttal megjátszott türelemmel bólintok. Végül is, elindultam egy úton, van egy jellemem, amit ha meg is kérdőjelezett az, hogy nem váltam zsarnokivá, mint például Jenkins, pedig ezt várták tőlem, de nem voltak olyan elképesztően nagy fordulatok se az életemben, persze a Morgan birtokon kívül. Vagy ez a stabilitás egészen mást jelent? Itt jön képbe, hogy egyáltalán nem értek hozzá. - Miért, szerinted milyen egy sztár alkat? - kérdezek újra vissza, egyértelmű, hogy szeretek kérdezni, egész életemben megkérdőjeleztem rengeteg mindent. Az ördög ügyvédje, aki mindenben megtalálja a hibát és rá is mutat, de jelen pillanatban tényleg csak a véleménye érdekel. Én sztár alkat lennék? Közepesebb fizikum, és az érzelmi háttérről ne is beszéljünk, ha azt vesszük, hogy Bex-szel egy életre szóló barátság ment tönkre, Katherine pedig… Ő pedig Katherine. A családom szeret, biztosan, de az, hogy két körözés alatt álló feketemágust fogadtak be és a tanítóimmá tették őket szintén nem a kiegyensúlyozott érzelmi háttérnek adott alapot. - Igen, jó lenne összehasonlítani. A tiéd, amit összeraktál, teljesen passzolt? Vagy azért van olyan rész, amit nem tudtál egyértelműen a számokból kiolvasni és még mindig rejtély? - érződik kicsit talán a szkepticizmusom, de a kíváncsiság sokkal erősebb.
Én is köszi a játékot, már lesem is a következő helyszínt estére. ^^// 
Ruci 