2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Amilyen kis gógyi vagyok néha, számomra egy pillanatig se tűnik fel, hogy mindig a saját szája íze szerint alakít mindent. Igyekszem maximálisan a kedvében járni és elbűvölni őt, amíg őfelsége kifejezetten ügyesen manipulál engem. De hát 14 vagyok, első alkalommal "szerelmes", vagy legalábbis valamiféle odaadó rajongással tekintek Dantéra, így esélyesen a kútba is beleugranék a kedvéért, ha esetleg arra kérne meg. Jó, annyit nyilván megkérdeznék, hogy mégis melyikbe, de sokat ezen se problémáznék. Látom, hogy nem tetszik számára a válaszom, amikor összevonja a szemöldökét, de már nagyjából megszoktam, hogy így viselkedik. Nem igazán van félelemérzetem, noha akkor és ott, amikor rám talált, eléggé be voltam tojva, de neki ezt nem feltétlenül kell tudnia. Leginkább a fájdalom az, amitől tartok az esetek többségében. Ha a halál fájdalommal jár, akkor köszönöm, de inkább nem kérek belőle. Mindenesetre, egyelőre még nem kell attól tartani, hogy a vesztembe rohanok, hiszen baromi fiatal vagyok ahhoz, hogy egy - valószínűleg - nálam sokkal, de sokkal tapasztaltabb vámpírral szálljak szembe. Rengeteg szempontból kell még fejlődnöm, a bosszúm tehát egyelőre várat magára. Nem vagyok olyan idióta, hogy ott akarjam hagyni a fogam. Egy dolog felkészültnek gondolni magam mindenre, még a halálra is és egy másik ténylegesen meg is élni azt. - Na jó, akkor ez sztornó - fintorodom el, miközben a tekintetemmel követem végig, ahogy feláll, továbbra is a helyemen heverészve. - Elvégre, még a mostani fiolát is elég nehezen gyűrtem le a torkomon, nem hiszem, hogy bármikor is innék bárkiből - fogadom el a felém nyújtott kezét, majd én is felállok a földről és kissé leporolom a ruhámat. Na, nem mintha olyan nagyon koszos lenne, de azért mégis... Nézzek már ki valahogy! - Kösz - fejezem még ki hálámat a segítségéért cserébe. Ment volna egyedül is, de így azért mindig minden könnyebb. És hát... Ahányszor csak megérint, kellemesen bizsergető érzés ragad magával. - Idővel nyilván javulna a dolog és nem borulna el ennyire az agyam, ha megérezném a vér illatát, de most még nem hinném, hogy jó ötlet lenne a diákok közé mennem - csóválom meg a fejem, bár abban Danténak teljes mértékben igaza van, hogy másképp sohasem fogom tudni megtanulni teljes mértékben kordában tartani ezt az egészet. - Talán létezik valamiféle köztes megoldás, egy arany középút - mélázom el egy pillanatra. - Senkit sem szeretnék veszélybe sodorni... Na, nem mintha érdekelne mások sorsa, nem. Itt sokkal inkább arról van szó, hogy nekem nincs eszem ágában sem szívni valami hülye miatt, aki volt olyan óvatlan, hogy megvágja az ujját. Javasolnám, hogy zárjon be egy szobába egy vérző emberrel, ahol ő is jelen van és bármikor képes lesz közbelépni, ha valamiféle gond merülne fel, de ugyan ki vállalná önként az áldozati bárány szerepét? Ki bízik annyira Dantéban, hogy képes legyen a kedvéért ilyesmire is? Hacsak el nem rabol egy öntudatlan diákot, akkor semmi esélyünk sincs arra, hogy összeüssünk egy hasonló "különórát". - Rendben - sóhajtok egyet drámaian. - Bízom benned - helyezem ezzel a mondattal voltaképp a kezébe a sorsom, mit sem sejtve arról, hogy a sikerig vezető út cseppet sem lesz könnyű és zökkenőmentes számomra...
Lassan az eltöltött idő alatt láthatja, hogy igen kevés témában vagyok igazán partner, abban, amit én vezetek fel, amit én akarok csinálni, amiről én akarok beszélni. A segítség álcájába bújtatom végső soron a tetteimet, de ha egy kicsivel is idősebb lenne, ha nem emésztené még mindig az átváltozást és a vérszomj leküzdését, talán egyértelművé válna neki is, hogy uralkodom felette. Persze amikor "kihúzza a gyufát" akkor sem kiabálok, nem csapkodok, megőrzöm a hidegvérem csak gonoszan elvágom a beszélgetés fonalát és arra terelem, amerre én akarom. Kissé összevonom a szemöldököm a válaszára, de ha most azt felelném, hogy ez esetben igen rosszul működik az életösztönöd, azzal nem érnék el semmit. Minden esetre látszik rajtam, hogy nekem nem imponál, ha valaki nem fél a haláltól. Bár ritka szar életet tudhatok magam mögött, még így se mondanám, hogy el akarnám dobni magamtól, sőt, erőteljesen ragaszkodom hozzá. A túlélésért hunyászkodtam meg az emberek előtt az árvaházban, az iskolában, és a túlélésért teremtettem Mirát... még ha jelenleg nem is érzem még úgy, hogy kifizetődő volt. A türelmem véges, ha Mira nem képes kezelni az érzéseit, felnőni mellettem és csak ő is kiközösítetté válik velem együtt, de még én se vagyok képes elviselni, akkor semmit se nyertem ezzel az egésszel. Ez nem azt jelenti, hogy megsajnálnám a tetteimet, az nem szerepel a szótáramban. Nem sajnáltam a halott lányt se, akkor se, ha Mira legjobb barátnője volt, ahogy azt se fogom sajnálni, ha fel kell adnom őt és újra próbálkozni valaki mással. Csak tanulok belőle, ügyesebben választok. Igen kevés értelmet látok a koponyájában és lényegében nem is reagál semmit arra, amit mondok, csak a legfeleslegesebb megszólalásra. Csak azután válaszolok, hogy felálltam és úgy pillantok le rá, ahogy ott hever. - Soha nem próbáltam, de nem is ajánlanám kipróbálni. A történetek alapján vérfarkasból inni halálos lehet, ahogy a vérfarkasok harapása és veszélyes lehet, vámpírból inni pedig szintén mérgező. - válaszolom, de mivel a tényekre szeretek szorítkozni és ebben nem óhajtom félrevezetni, azért hozzáteszem. - Viszont ezek csak legendák, lehet csupán ijesztgetés, de lehet igaz is. - teszem hozzá, miközben végre felkönyököl, de a laza tartása még mindig igen zavaró, mintha csak valamilyen ágyban heverne. Nem akartam felsegíteni, mert nem vagyok különösebben udvarias, de mivel úgy tűnik magától nem úgy tűnik, mintha fel akarna állni, lenyújtom a kezem. - Soha ne hagyd, hogy éhes legyél, és mindig táplálkozz velem, hogy közbeléphessek, ha elborul az agyad. A rendszer és az akarat segít, a vérszomj kevésbé környékez meg, ha nemrég ettél. - válaszolom, miközben annál a kezénél fogva, amit felmutatott, hogy milyen közel is volt, talpra is húzom. - Valószínűleg kiírhatna, ahogy a vérfarkasok között is van, aki beteget jelent teliholdra, viszont nyomás alatt készül a gyémánt. Elszigetelni magad minden kísértéstől teljesen egyáltalán nem tanítana meg az ég világon semmire. - osztom meg vele, bár tény, ami tény, hogy a túlzott nyomás pedig megnyomoríthatja az embert, ahogy engem is gyökeresen megváltoztatott a gyerekkorom. Vagy talán mindig is olyan voltam, amilyen? Csak homályos emlékeim vannak arról a napról, amikor először átváltoztam és a sokadik mugli befogadócsaládomról, akik teljesen sokkot kaptak és nyilvánvalóan eldobtak maguktól, ahogy mindenki más is. Hogy előtte miért adtak mindig vissza, arra nem emlékszem, természetesen az embereket hibáztatom, nem magamat. - Miranda, tudom, hogy félsz, tudom, hogy nehéz, de át foglak segíteni a nehezén, ahogy átsegítettelek az első átváltozáson is a Szellemszálláson. Bízhatsz bennem. - zárom csak le ennyivel, és ígéretemhez híven ott leszek még mellette, ameddig megtanulja kezelni a vérszomját... és ameddig végleg nyilvánvalóvá válik, hogy nem ő az, aki kell nekem.
// Köszi a játékot, jöhet a tekerés négy év múlvára! //
Azért igen érdekes téma ez a vérfarkas-vámpír ellentét számomra, ahogy a mágikus lények jogai is, de ha Dante nem partner abban, hogy kivesézzük a dolgot, hát nem erőltetem tovább a beszélgetés eme folyamát. Megtanultam már befogni a számat a közelében, habár a mai napig vannak még olyan szavaim/mondataim, amelyek révén igen hamar képes vagyok kihúzni nála azt a bizonyos gyufát. Bár - véleményem szerint - igenis akadnak olyan helyzetek, amikor ő reagál rosszul valamire, de én ezt szimplán betudom annak, hogy kissé bogaras és ennyi. Nem a múltjában keresgélem a megoldást, amit - lássuk be - nem is tudnék, hiszen sikeresen terelteti el a témát firtató kérdéseimet egyetlen szempillantás alatt egy teljesen másik irányba. Az pedig, hogy ostobának tart... Nos, meg se lepődnék rajta, ha szavakkal is kimondaná a gondolatait. Sohasem állítottam magamról, hogy valamiféle zseni lennék, hiszen az én erősségem nem pont az eszemben rejlik. Jó, annyira hülye se vagyok, hogy hátrafelé menetbe kapcsoljak, ha pont elfeledkezem magamról, szimplán csak az átlagba tartozom. Inkább Dantét mondanám túl okosnak néha. - Sose féltem a haláltól - vigyorodom el szélesen. - De ha félnék is tőle, azt mindenképp felülírnák a történtek - vonom le a következtetést. Gyáva módon megfutamodni régebben valóban az én műfajom volt... Menekültem már Frics elől, hogy megússzam a büntetőmunkát, ahogy otthon is megpattantam állandóan egy-egy veszekedés után, csak hogy elkerüljem a következményeket. De a barátnőm halála más... Rohadt mélyen megérintett érzelmileg, ahogy pedig a gyász egyre inkább beleette magát a lelkembe, úgy éreztem, tennem kell valamit. Hogy ezt nem hagyhatom annyiban. Nem állt ugyan szándékomban vámpírrá alakulni, csak hogy a gyilkosa nyomába eredjek, ezt az egészet nem így terveztem, de ha már eme lehetőség az ölembe hullott, hát miért ne? Miért is ne fordíthatnám a saját javamra ezt az egészet? Ha Dante kitanít mindenre, költői túlzással is tökéletes gyilkos válhat belőlem, akár szeretné, akár nem. A csevejnek végül vége szakad, én pedig kénytelen-kelletlen, de elfogyasztom a vért, amely nem pont olyan hatást fejt ki rám, mint vártam volna. Azt hittem, komolyan abban a hitben éltem, hogy én olyasvalaki leszek, aki az első alkalom során is képes lesz mindenféle segítség nélkül is úrrá lenni a vérszomján. Hogy a vértől való iszonyom átlendít ezen a ponton. Hogy nem lesz ennyire nehéz és megterhelő számomra nemet mondani. Hogy majd - ha a testem nem is - az elmém ellenkezni fog. Erre mi történik? Minden egyes porcikám cserben hagy. Normális körülmények között eszem ágában se lenne ártani Dante számára, de itt és most semmi se normális. Benne is csak egy lehetséges áldozatot látok, mindezt pedig anélkül, hogy egy pillanatra is felötlene bennem, mit is érzek iránta pontosan. Igazság szerint még azt az embert is habozás nélkül a földre vinném, aki a lehető legközelebb áll hozzám érzelmileg. Ha lenne gyerekem, még őt is. Hát ezt jelentené vámpírnak lenni? Dante újbóli szövegeléséből csak az "áldozat" szó jut el a tudatomig és pattog valahol legbelül bennem ide-oda. Még kész szerencse, hogy azt se mérlegelem, miszerint egy tökéletes terepen vagyunk vadászat szempontjából és elég lenne csupán kirontanom, hogy utána "csak" annyi legyen a feladatom, hogy megpróbáljak némi időt nyerni, mielőtt Dante utolérne és leteríteni valakit. Itt és most azonban nem Miraként gondolkozom. Nem ötlik fel bennem, hol is vagyunk pontosan, vagy éppen kit is próbálok meg sarokba szorítani. Csakis akkor térek ismét észhez, amikor egy fajtársam mered rám és szorít a földre. Itt én lettem az áldozat, a rémület pedig, amely eluralkodik rajtam, a konkrét halálfélelem rángat vissza csupán a valóságba. - Képes lennék egyáltalán inni belőled? - szólalok meg csodálkozva, miközben ő lekászálódik rólam. Fura a gondolat számomra, miszerint járkáló kulacsnak néztem, holott ő is vámpír. Egy pár perc erejéig még a földön fekszem, mintegy kiheverve a "sokkot", melyet a szervezetem nemrég kapott és azon igyekezve, hogy a légzésem újfent normálissá váljon. Lássuk be, nem túl kellemes úgy pihegni, mintha minimum a maratont futottam volna le az imént. Ez az egész vérivás nem pusztán mentálisan, hanem fizikálisan is kikészíti az embert, ha nem elég gyakorlott benne. Maga az átalakulás pedig annyi energiát kivett belőlem, hogy legszívesebben helyben elaludnék. Bőven elégnek érzem hát a mai leckét. - És mégis mihez kezdjek addig, amíg nem vagyok képes uralkodni magamon ebből a szempontból? - könyökölök fel féloldalasan és úgy pillantok Dantéra. - Múltkor ki kellett rohannom az egyik órámról, mert valamelyik hülye gyerek egy icipicit meghorzsolta magát... - osztom meg vele eme élményemet, majd a hüvelyk-és mutatóujjamat pár milire eltartva egymástól szemléltetem vele a helyzetet: - Ennyire voltam tőle, hogy ne essek neki. Ennyire - ismétlem meg a nyomaték kedvéért. - Szerinted kiírna Madam Pomfrey egy időre a tanórák alól? Csak amíg bele nem jövök ebbe a dologba. Vagy legyek inkább magántanuló? Költözzek a Szellemszállásra? Nem élhetek úgy, hogy folyamatosan attól félek, miszerint kinek esek neki a következő alkalommal. Most pedig, hogy Dante felvilágosított arról, mennyire kevés kell ahhoz, hogy átmenjek vámpírba, kissé megijesztett. A tanárok nem lehetnek mindig ott időben, hogy megállítsanak. Néha ők is lehetnek figyelmetlenek...
Ha tudná, hogy milyen szinten rendelkezem sokkal szűkebb érzelmi skálával, mint ő, akkor nem csak azt hinné, hogy jégcsap vagyok, de egyértelműen "kizúgna belőlem" és vélhetően elvesztené minden bizalmát. Éppen eléggé kilógtam árva született vámpírként a sorból ahhoz, hogy legalább megtanuljak néhány érzelmet mimikelni és olvasni, habár még így is előfordul, hogy valamire rosszul reagálok. Egyelőre Mira tinédzser, friss vámpír, nem is a legélesebb kés a dobozban, és hiába mondta ki fájdalmában, hogy túlságosan gyanús, hogy valaki átváltoztatta és a szenvedése közepette órákkal később pont megjelentem... azóta soha nem került közel a titok nyitjához. Persze az valóban nem a legszerencsésebb, hogy éppen Mira barátnője is vámpírharapás áldozata lett, csak ő túl sem élte... Nos... milyen szomorú... - Lehet, hogy a közhely, hogy az idő minden sebet begyógyít részben igaz, de azért nem véletlen különböztetik meg az embereket, vérfarkasokat és vámpírokat, a gyökereinkben mások vagyunk. - vonom meg a vállamat, én sem óhajtom tovább firtatni az ellentéteimet a vérfarkasokkal. A farkasok nagy része amúgy is hajlamos falkát építeni maga köré, álljon fajtársakból vagy sem, én meg mindig is egyedül voltam, szóval messziről kerültem mindet. Viszont egy professzort, aki éppen Sötét Varázslatok Kivédését oktat nem lehet csak úgy elkerülni. Az egyetlen közös vonásunk az volt, hogy ő is csóró és szakadt, mint én, de itt vége is az egybeeséseknek. Kissé felvonom a szemöldökömet, mintha őszintén érdeklődnék a költői kérdésre, pedig valójában már kicsit elkínzott ez a beszélgetés, mindig talál valamit, amivel elnyújthatja a pillanatot, hogy megigya azt a rohadt vért. Viszont ezúttal a végére tényleg olyan bukkan elő a szájából, ami problematikus lehet a jövőben. - Amikor haláleset történik az embereknek az ellenkező irányba kéne futnia nem a tragédia felé. - mondok csak ennyit, nem többet, de már ebből is lejön, hogy nem óhajtom katonának kiképezni se nyomozónak. Nyilván nem azért, mert aggódom érte, hanem azért, mert magam alatt vágnám a fát, de igen komolyan. Ahogy azzal fenyegettem, hogy egy rossz mozdulat a vérszomjával és irány az Azkaban, úgy nyilvánvalóan ha kiderülne, hogy embereket alakítok át a saját szórakozásomra és az első páciens nem is élte túl... Azkabanban azonnal a dementorcsókért kísérnének, hogy aztán zombiként bámuljak ki a fejemből ameddig a testem felmondja a szolgálatot. És még is, tudtában a következményeknek, vállaltam, magabiztosan eltervezve minden lépésemet. Végül érezheti, hogy nem vagyok hajlandó még a barátjáról se beszélni addig, míg nem vagyunk túl az iváson és végre elérkezik a várva várt vérszomj. Nem valami kellemes, ahogy megtántorodva megpróbál leteperni és átkutatni a vérért, de az első hónapokban ez mondhatni normális. Vajon változtatott volna bármin is, ha engem ilyen gyengédséggel tanítanak meg bánni a vérszomjammal? Igen, ez, amit most csinálok, a kényszerítés és a leszorítás, az azkabannal és gyilkossággal fenyegetőzés a gyengéd megközelítése a problémának a fejemben. - Kiélesedtek az érzékeid, az iskola tele van potenciális áldozattal, de arra kell koncentrálnod, hogy megfékezd a késztetést. Nem táplálkozhatsz beleegyezés nélkül soha, senkiből. - mondom neki, bár ki tudja, hogy mennyi jut el ténylegesen az agyáig, miközben leteperni készül, csak többnyire sikertelenül, hiszen én észnél vagyok és jóval erősebb született vámpírként. Végig tudom követni, ahogy a vergődése elhal, ahogy a sötét tekintetem az egyik pillanatról a másikra megrémiszti, de nem kérek bocsánatot egyáltalán. Nem leszek mindig ott csúnyán nézni, ha hülyeséget csinál, szóval az sem a legnagyobb siker, hogy csak ez térítette észhez, de legalább haladunk. - Csak engem, kitörni nem tudtál. Megtámadtál, hogy még több vért szerezz és már szemezték az ereimmel, Mira. - válaszolom röviden, de miután teljesen kitisztulni látom a tekintetét elengedem és nem szorítom tovább fájdalmasan a földhöz szegezve. Felegyenesedek, lassan elindul a visszaváltozás folyamata, miközben lemászok róla, de a kezemet nem nyújtom neki, hogy felsegítsem, elfordulok, hogy felvegyem a véres üvegcsét, amit nemrég kiivott. - Elég egyetlen vágás vagy egy seb a repüléstan órán és ameddig nem tudod kezelni a vérszomjadat éppen ilyen zavartan térhetsz magadhoz abból, hogy táplálkoztál valakiből és úszol a vérében a holteste felett. - folytatom, végül elrakva a nyomainkat és mindent visszahelyezve oda, ahol volt, ami esetlegesen odébb csúszott a dulakodásunkban. - Rendszeresen kell enned, vért, soha nem hagyhatod, hogy a tested éhezzen és az ösztöneid a vadászatot válasszák, értetted? - kérdezem újra keményen, tényleg igyekezve a fejébe verni a dolgokat. Persze elképesztően képmutató, ahogy beszélek, miközben én már vadásztam embert, lényegében megöltem a barátnőjét és őt is átváltoztattam, de erről nem kell tudnia. Legjobb tudomásom szerint nem született legilimentor, fiatalkorát tekintve pedig lehet, hogy a tanultról még életében nem is hallott, szóval a gondolataim és szándékaim biztonságban tudhatom.
Igen, Dante finoman szólva is egy jégcsap, de hát a romantikus ábrándok részemről sohasem ütköztek akadályokba. Na, nem mintha eddig csak úgy dúskáltam volna bennük... Mia az, akiért oda meg vissza vannak kettőnk közül a srácok, mert olyan cuki és édes, én pedig simán visszaszólok bármelyiküknek, ha éppen olyan hangulatomban találnak be. Az ilyesmiért pedig nem kifejezetten vannak oda. Egy lány legyen törékeny és megmentésre váró hercegkisasszony. Aha... hát, kapják be. - Hm... Az ember azt hinné, hogy a 20. században már nem akadály az ilyesmi, de ezek szerint mégis - állapítom meg, noha nem firtatom tovább a témát. Igazság szerint még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy egy vérfarkassal kellett szembetalálnom magam, szóval nem igazán tudom, miként működnének az ösztöneim. Az sincs kizárva, hogy barátságot kötnék eggyel. Bár, én és a szociális képességeim... Egyetlen igaz barátnőm volt csupán az életem folyamán, de tavaly ő is életét vesztette egy olyan támadásban, amelyet én szerencsésen túléltem, Danténak köszönhetően. És ez az az ok, amiért még a legfájdalmasabb pillanatokban is képes voltam kitartani: a bosszú. Megtalálom azt a vámpírt, aki megharapta, majd hagyta meghalni és kinyírom. Lassú halála lesz, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Eláruljak egy titkot? - vonom fel végül a szemöldököm és kissé lehalkítom a hangom, mintha bárki is meghallhatna minket idebenn. - Gyakran tanácsolod, hogy tűzzek ki egy célt magam elé és az igazat megvallva engem nem a főzetek és a művér hoz leginkább lázba. Persze, ezek is fontosak, ahogy az is, hogy minket is a társadalom teljes értékű tagjainak tekintsenek, de engem valami más is hajt... Egy régi barátom halála - vallom be végül számára az igazat. - Meg szeretném találni azt, aki végzett vele és ez sokkal több erőt önt belém, mint bármi más. Nem részletezem Addison halálát, hiszen Dantét nem olyasvalakinek ismertem meg, akit különösképpen megérintene mások sorsa, de megosztom vele eme szándékomat, hiszen így legalább tudni fogja, hogy van egy értelmes célom. Sejtem én, hogy a többit nem veszi elég komolyan, de egy barát halála, akit meg szeretnék bosszulni, talán még az ő szemében is valamirevaló célnak fog tűnni. Addison és én már az első évfolyam óta jóban voltunk és ő volt az egyetlen olyan ember a világon, akihez képes voltam bármilyen szinten is kötődni. Talán kegyetlenül hangzik, de sokkal jobban szerettem őt, mint Miát, a halálhíre hallatán pedig teljesen összetörtem és elég sokáig tartott annyira összekaparni magam lelkileg, hogy kijöjjek a szobám rejtekéből. A gyilkosa kilétét a mai napig homály fedi, de találtak rajta vámpír harapta nyomokat, amely arra engedett következtetni, hogy abba halt bele. Ami nem lenne fura, hiszen Addison meg egyenesen a fajtánk megszállottja volt, vagyis szándékosan kereshetett valakit, aki bevezeti ebbe a világba. Úgy tűnik azonban, hogy ez a fajta imádat még nem egyenlő azzal, hogy túl is éli a beharapást. A szervezete gyenge volt. - Próbálok, de... - szűröm a választ igencsak nehézkesen arra, amit egyáltalán sikerült felfognom a mondandójából. Egyelőre ugyanis csakis az jár a fejemben, miként juthatnék újabb adaghoz ebből a folyadékból. Komolyan, mintha a kedvenc üdítőmet innám, éppen csak ott eszem ágában sincs egy újabb adag reményében nekimenni senkinek sem. - A hangok... - érintem meg egy pillanatra a halántékomat fájdalmas arcot vágva a mozdulatom mellé, hiszen a fal túloldaláról hallom innen-onnan beszűrődni az ereikben lévő vér áramlását, de az elborult elmém miatt egyelőre igencsak gyenge, így nem is annyira csábító lehetőség. Mintha túlzottan is messzire lennének... Dante azonban sokkal elérhetőbb célpont számomra és noha egyelőre még nem jutott eszembe megpróbálni a vámpírvér-itókát, ami késik, nem múlik, legalábbis ebben az állapotomban bizonyosan nem. Pillanatokon belül rávetem tehát magam, a lehető leggyorsabban és legerőteljesebben próbálva meg elvenni tőle a feltételezett vért, de - mint várható volt - erősebb nálam és gyorsabb is, ráadásul az ő esetében nincs jelen az a vérszomj, ami engem elönt ebben a pillanatban és tesz teljes mértékben döntésképtelenné. A helyzet, amint alá kerülök, lehetne romantikus is és nyilván annak is gondolnám, ha nem pont valami teljesen más járna a fejemben. A tekintetem az arcáról a nyaka hajlatára siklik, de szinte azon nyomban észbe is kapok, amint a tekintetem újfent az arcára tapad és - mondhatni - hatalmába kerít a rettegés. Sarokba szorított áldozatnak érzem tehát magam, nem pedig egy teljes értékű vérlénynek. Azért elég ijesztő látvány, ahogy éppen lefog és a vámpír-alakjában görnyed fölém... - Én... - próbálok meg felülni és sikerül is valamilyen szinten, amikor újfent a földön koppanok és kissé felszisszenek. Na jó, ez azért már cseppet sem mókás! - Mi történt? - teszem fel a kérdést zavartan, hiszen az emlékeim igen homályosak az elmúlt röpke pár percről. Emlékszem, amint megkóstoltam a vért, de onnan... képszakadás. Mintha nem önmagam lettem volna. - Megpróbáltam megtámadni valakit? - ráncolom a szemöldököm, miközben minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy felidézzem a részleteket, egyelőre igen kevés sikerrel járva.
- Na, olyan kitartóak lehetnek, hogy én még életemben nem hallottam róla. - vonom meg a vállamat, ugyanis hiába a háztársam Hermione, két-három évvel felettem járt és finoman szólva sem egy körben mozogtunk, szóval egyáltalán nem ismerem a kezdeményezéseit. Látszik azért rajtam, hogy a legkevésbé sem érdekelnek a házimanók és az sem, hogy mennyire igazságtalannak tart jelenleg mindent a világon, hogy miként tekintenek a vámpírokra, hogy vért kell innia, talán még azt is, hogy velem hozta össze az élet és nem egy olyan sráccal, akiben megtalálhatja azt a romantikus ábrándot, amiért ácsingózik és ami nálam süket fülekre talál. - Igen, Lupin professzor. Nyilvánvaló okokból nem igazán jöttünk ki. - teszem hozzá, hiszen a vámpír és a vérfarkas ellentét valahol mélyen belénk ivódott, ösztönösen, mint a vérszomj. Pedig én azt se tudom, hogy kik a szüleim, soha nem tartoztam klánhoz, ahogy a professzor se hiszem, hogy mélyen táplálta volna a kapcsolatát az átalakítójával vagy falkában élt volna. Ha jól emlékszem ő például minden erejével azon volt, hogy elnyomja az egészet bájitalokkal, ami akkor persze titok volt és senki se beszélt róla, de mára már történelem és én azok közé tartozom, akik már akkor is itt voltak vérlényként, amikor nem szabadott volna, Dumbledore professzor védő szárnyai alatt. - Tedd azt. - zárom le röviden, bár az az igazság, hogy kétlem, hogy sikerrel járna, de ha kitűz maga elé egy célt akkor legalább a megoldásán fog foglalatoskodni és nem nekem fog panaszkodni, hiszen én tényleg nem tudok mást mondani. Teljes értékű művér nem létezik, a jogainkat és kényelmünket leszarják a boszorkányok és igen gyakori, hogy közutálat kíséri végig a vámpírlétet. Legalább is engem soha senki nem rajongott körbe azért, mert született vámpír vagyok... eddig... és ahogy Mira szemeiben meglátom az izgatott reménykedést valahogy elfoszlik annak a képe, hogy bármivel is jobb lenne, ha az emberek szeretnének. Nem, nincs szükségem az egyszerű varázslók elfogadására, csak egyetlen vámpír kell, valaki, akivel megtalálom a hangot és a társammá szegül... de vajon tényleg Mira lesz ez? Ámbár nekünk is van még vérkeringésünk és nem vagyunk olyan holtak, ahogy a közhiedelem hinné, erősen kétlem, hogy vámpír a vámpírból tudna táplálkozni megbetegedés nélkül, bár az is igaz, hogy még soha nem próbáltam. Minden esetre nem most fogom elkezdeni a kísérletezést, ha tovább megy annál, hogy csak a tekintetével fusson ösztönösen végig a legkönnyebben elérhető vénáimat, akkor szívfájdalom nélkül törném ki a nyakát vélhetően. Nem fogom hagyni, hogy megtámadjon, ahogy azt is nehezen viseltem, amilyen hisztit átváltozás közben levágott a csapkodással, sikítással a Szellemszálláson. Higgadt tekintettel bámulok a szemeibe, engem nem rémít meg a sötétté vált szeme vagy a fájdalmasan előbújt szemfoga. - Miranda, koncentrálj. Azért vagyunk itt, hogy a vérszomjadat gyakorold. - nézek rá komolyan, hátha a szavaim eljutnak az elmélyébe és nem csak a vérgőz bámul vissza rám, de várható, hogy friss vámpírként nem fog tudni parancsolni az ösztöneinek. Arra mondjuk nem számítok, hogy ahelyett, hogy a folyosón rontana ki friss áldozatot keresni engem akar leteperni, szóval ahogy a földre kerülünk egy koppanással és nyögéssel, azonnal megpróbálom lelökni magamról és leszorítani a kezeit. Nem vagyok egy nagy harcos, ellenben jóval idősebb vámpír vagyok, így az erőm többszöröse az övének. Nincsen semmi kecses ebben a birkózásban, de annál hatásosabban, gyorsan átfordítom és a földre nyomom egyik kezemmel a két csuklóját összefogva a feje felett, másikkal pedig a vállát lenyomva a földre, nehogy előre hajoljon és elkezdjen fogakat csattintgatni. A vér szaga a szájáról az én orromba is betódul, a pupillám először összehúzódik, majd kitágul, majd az egész tekintetem elsötétül, hogy éppen olyan hegyes fogakkal vicsorogjak rá. - Viselkedj! - rázom meg egy kicsit a vállát, illetve mondhatni egy pillanatra elengedem, hogy felemelkedhessen, de csak azért, hogy utána újra a földhöz nyomjam és koppanjon. - Nagyon csábít az a rohadt dementorcsók? Ideje lenne komolyan venni a feladatot. - teszem hozzá, egyértelműen ijesztgetésre váltva, bár már mondtam szépen és szorítottam le durván is, de valamelyik csak eljut ahhoz a fiatal, de makacs elméjéhez. Szerencsére én tényleg lassabban fáradok, mint ő, de a vámpír külsőmet én se vagyok képes jelenleg eltűntetni, túlságosan felidegesített, hogy így nekem esett. Persze, számítottam arra, hogy le kell majd fognom, de arra nem, hogy előtte a földre fog vinni és vittek már a földre eleget, hogy ne akarjak alul maradni.
- Érdekes, a házimanók jogaiért kitartóan lobbiznak már évek óta - szűröm a fogaim között a választ, hiszen valóban bosszantó, hogy ennyire másnak tartanak minket. Mármint, valóban mások vagyunk, mint ők, de valamilyen szinten mégis ugyanolyanok... És igen, számomra kétszer olyan rossz a helyzet, hiszen eddig valóban egy egyszerű emberként éltem az életemet, közülük valóként, noha szerény személyem mindig is csodálta a vérlényeket és egyfajta fura tiszteletet érzett irántuk. Rajongást talán? Képtelen vagyok pontosan meghatározni a szeretetem eme formáját, de abban az egyben teljes mértékben biztos vagyok, hogy jelen volt. - Bár, ismerjük el, az azért már haladás, hogy beengedték a fajtánkat az iskola falai közé - töprengek el egy pillanatra. - Úgy hallottam, régebben már az is kisebb lázadást szült a szülők között, hogy egy vérfarkas tanította a gyerekeiket - vonom meg a vállam, hiszen nem tudhatom, akkoriban még nem koptattam a Roxfort padjait, de igenis elképzelhetőnek tartom a dolgot. Ha akkor és ott Dumbledoret leváltják és valaki mást ültetnek az igazgatói székbe, esélyesen nem lehetnénk ma itt. Ahogy számomra még az is kétséges, hogy mi lesz a jelenlegi igazgató halála után... Elvégre, ha ennyien ellenzik a dolgot és vannak ellenünk, akkor nyilvánvaló, hogy egyedül Dumbledore jelenléte tart még minket itt, ő kardoskodik mellettünk. A mágiaügyi minisztérium nehezen nyelné le a békát, ha a mágikus közösség fellázadna ellenük a jelenlétünk végett. Az öreg fószer jól kezeli az ilyen helyzeteket, de ez már nem mondható el olyasvalakiről, aki még új ebben az egész bürokratikus hülyeségben. - Talán fel is vetem - csillan fel a tekintetem Dante újabb szavai hallatán, noha az már egyáltalán nem ötlik fel bennem, miszerint akadnának olyanok is, akik a "fajtám" gyenge pontját keresné ezeken az előadásokon. A pesszimista énem ellenére ezúttal csakis a jót látom ebben a lehetőségben, pont úgy, ahogy abban is reménykedem, hogy a művér idővel elérhető lesz. Nem sok vértől undorodó vámpírt látni ugyan a világban, de ez mindenki számára sokkal előnyösebb lenne... Amikor hátrébb húzódik előlem, hirtelen észbe kapok, miszerint megneszelhette, mi jár a fejemben valójában és kissé elszégyellem magam, noha valamilyen szinten rosszul is esik részéről ez az ódzkodás. Eldöntöttem ugyan, hogy várni fogok még rá egy pár évet, amíg képes lesz bennem meglátni a nőt, de érdemes egyáltalán ezt tennem? Ő mentett meg nemrég, amiért felnézek rá és hát külsőre sem utolsó, noha a személyisége hagy némi kívánnivalót maga után, de kié nem? Mindezek mellett, neki ez az egész undokság jól is áll valamilyen szinten... A kihívást látom benne, hiszen voltaképp az is... Egy rohadt nagy kihívás. Megkóstolom a vért és Dante nyilván észre is veheti rajtam a fizikai változásokat, amelyeket én nem feltétlenül észlelek rögtön magamon. Amint azonban a nyelvemmel lenyalom az ajkaimról az éltető nedűt, szinte azonnal sikerül kitapogatnom vele az éles szemfogaimat. Ez új... Mármint, nem mintha eddig nem jelentek volna már meg egy-két alkalommal, főleg az átalakulás folyamán, de az, hogy vacsorára csöngessenek be vele, teljes mértékben megdöbbent. Az üvegcse végül szétroppan az ujjaim között, olyan erővel szorongatom, miközben igyekszem ellenállni ama késztetésnek, hogy evőkét kössek a nyakam köré és feltálaljam magamnak az egyfogásos vacsorámat egy diáktársam képében. Helyette inkább Dante nyaki ütőerét veszem szemügyre, noha ő is hozzám hasonló, vagyis annyira nem érzékelem, hogy bármi is száguldana az ereiben. Nem hallom felőle a vér üdítő dallamát... Tűnődve nyalogatom le ujjaimról a fiolában tartott folyadékot, mit sem törődve az apró üvegszilánkokkal, amelyek esetleg felsérthetik a nyelvemet. - Még... - jelentem ki nemes egyszerűséggel, noha Dante észreveheti a tekintetemen, hogy igenis komolyan gondolom a szavaimat. Kell, akarom, érezni szeretném az ízét a nap minden egyes percében és hirtelen nem érem be ennyivel. - Van még nálad, igaz? - vetek felé egy kíváncsi pillantást, miközben már-már érezni vélem azt az isteni illatot... Igen, van nála, csak eldugta, hogy magának tarthassa meg. - Add ide! - csapok jobbommal hirtelen a fiú irányába, hogy ezzel is eltereljem a figyelmét, miközben a következő adandó alkalommal megpróbálom a földre rántani őt, hogy fölé kerülve átkutathassam a ruháit. A köd teljesen ellepi az agyamat és ugyan egyelőre még nem jutok el addig, hogy a diákokra rontsak, de Dante után nyilvánvalóan ők kerülnek majd sorra... Egyelőre viszont vele foglalkozom és a nála - vélhetőleg - fellelhető vérforrásra, amelyet képes lennék akár erőnek erejével is megszerezni tőle.
Diszkréciót erőltetek magamra, amikor Miranda szívverése megugrik egy egyszerű érintéstől, nem reagáluk semmit, mintha meg se hallottam volna, mintha empatikusan nem szeretném a felemlítésével zavarbahozni. Valójában csak ignorálni szeretném, hiszen gyermetegnek és természetellenesnek találom a kitüntetett figyelmét ilyen módon, így bár valamennyire előnyöm származik belőle, túlságosan bátorítani vagy túl sok szót csépelni rá nem vagyok hajlandó. - Nem úgy, ahogy én taníthatlak meg téged. - folytatom ennyivel, amikor visszakérdez, de igazából le is zárom ezzel, mert így is már túl sokat időztünk a kiváncsiságával. - Az emberek nem akarnak minket megérteni, így nyilván fogalmuk sincsen arról, hogy milyen az életünk és nem is fogják tanítani rá a gyerekeiket. - válaszolom, amikor úgy megindul a a beszédben. Persze, hogy tudatlanok, szó szerint szörnyetegnek néznek és sokkal egyszerűbb azt képzelni, hogy nekünk már annyi, elvesztünk, csak pusztítással lehet megállítani a "másik énünket", minthogy embernek nézzenek. Igaz, hogy engem valóban nehéz emberként kezelni, mert született vámpír vagyok, a faj legtisztább gyermeke, de például Mira pár hónappal ezelőttig egy teljesen átlagos ember volt, egy közülük. Én sosem tapasztaltam ezt meg, vagy legalább is nem emlékszem, hogy bármi jó tapasztalatom lenne életem első öt évéről, tekintve, hogy lelenc vagyok és ha valaki magához is vett, hetek alatt visszadobott a rendszerbe. - Egy újabb petíció, amit elindíthatsz a művér kifejlesztése mellett. - reagálok csak ennyit a puffogására, megvonva a vállamat. Talán a Bestiamestereket még érdekelné is, de van egy olyan sejtésem, hogy maroknyian mennének el a "varázslény jogok" miatt és tucatnyian csak azért, hogy megismerjék az ellenséget és könnyebb legyen levadászni minket. Hiába sorolja a kérdéseket, megrázom a fejemet, nem azért vagyunk itt, hogy kiselőadást tartsak a magánéletemről, hanem azért, hogy végre tisztán igya az emberi vért és meglássuk, hogy mitörténik. A zöldes szemeimmel várom az értelmet felbukkanni a tekintete mögött, de helyette inkább ábrándos ürességet találok, ahogy megbámul. Vissza kell fojtanom magamban a frusztrált sóhajt és megvárni, hogy végre bólintson és belevágjon, de amikor szó szerint végignézi az arcomat és látom a pilláin, hogy az ajkaimmal szemez, ahogy ő, én is hátrébb húzódom. Biztosan nem. Soha.
Amikor megérzi a tiszta vér illatát azért nem olyan egyszerű a helyzet, hogy csábítja, mint egy friss péksütemény. Friss vámpír, a fogai kontrollálatlanul ki kell, hogy pattanjanak, a szemének be kell sötétülnie, ami a természetes reakció a vadászatra, csak a teste még nem szokott hozzá, hogy nem feltétlenül van szükség a vámpír erejére ahhoz, hogy jól lakjon. Ma már nem feltétlen szükséges prédát ejtenünk, még ha sokan meg is teszik, pusztán sportból vagy éppen hagyománytisztelésből, hogy egyenesen a testből táplálkozzanak. A szavai, amit olyan szépen megfogalmazva ízlelgetve akar elmondani és a kérdése teljesen összefolyik a valóságban, képtelenség, hogy ilyen könnyedén cseverésszen a vér ízvilágáról, miközben először kapja teljesen tisztán. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor még is miért kéne tartani az őrjöngéstől? A vér, amit a kezébe adtam csak egy nagyobb üvegcse, nem elég arra, hogy teljesen eltelítse, így ugrásra készen megfeszülve figyelem, hogy nem akar-e kirontani a teremből és más forrást találni véletlenül. Nagyon meglepne, ha ilyen rövid idő után ekkora önuralommal lephetne meg.
// Az első szintű vámpírok leírása, és Mira nemrég lett átalakítva, idézet: "Vér hatására elveszíti a kontrollt, nem képes emberi alakban maradni, vérszomjassá válik, ilyenkor bújnak elő a fogak és a szemük egyöntetű feketévé válik." //
Amikor a kezemért nyúl, egy röpke másodperc erejéig felötlik bennem, hogy elhúzzam azt előle, de végül eme szándékomat felülírja az érintése iránti vágy. Látni szerettem volna, mit reagál arra, ha elutasító vagyok a mozdulatával szemben, de valamiért képtelen voltam megtenni, hiszen ezzel csupán magamat kínoztam volna, Dantét aligha viselte volna meg... Kellemes, bizsergető érzés fut át rajtam tetőtől-talpig, amikor ujjai a bőrömhöz érnek és a szívem ismét majd' kiugrik a helyéről, amit ő is tisztán hallhat. Még ha szeretném, se lennék képes előle eltitkolni, mi minden kavarog bennem vele kapcsolatban. A kijelentése hallatán kissé felsóhajtok, de magamban készségesen aláírom azt, hogy igaza van. Hiába undorodom a vértől, mint minden vámpírnak, nekem is úrrá kell lennem a vérszomjamon, ha nem áll szándékomban életem nagy részét rácsok mögött tölteni. Néha valóban elfog a vágy arra vonatkozóan, hogy az egyik társamat kóstoljam meg, még úgy is, hogy közben iszonyodom a vértől. Annak idején már attól rosszul lettem, ha valaki előttem vágta el az ujját... De a hallásom immár sokkal kifinomultabb és az ereikben száguldó vér lüktető dallama már-már csábító számomra. Egy ellenállhatatlan koncert, így hát akadt már alkalom, amikor az óra kellős közepén kellett távoznom a teremből rosszullétre hivatkozva. A félig nyers, állati hús fogyasztása ideig-óráig segített ugyan a dolgon, de nem élhetek így életem végéig! - Senki? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Hazudik. Bármennyire is felnézek rá, azt azért nehezen veszem be, hogy senki se állt mellette a kezdetekkor. - Azzal ugye tisztában vagy, hogy aki nem hozzánk hasonló, az nem így gondolja? - mutatok rá a tényekre. - Mármint, én közülük jöttem, nemrég alakultam át csak és én is azt hittem, hogy aki vérlény, annak valóban két énje van. A hétköznapi, normális személyisége és a vámpír, amin képtelen uralkodni, olyankor pedig elszabadul a pokol és őrjöngő fenevaddá alakul - darálom, amivel talán kiverem nála a biztosítékot, de tisztában kell lennie azzal, hogy miért néznek ránk néhányan annyian csúnyán. Na, nem mintha nem lett volna ideje rájönnie az évek folyamán, de jobban érzem magam attól, ha mindezt megosztom vele. - Nem értem, miért nem jönnek az iskolába vámpír előadók és mondják el mindazt a diákoknak, amit te most nekem - merengek el egy pillanatra. - Hamarabb elfogadnának minket, ha erre is időt áldoznának. Így csak úgy néznek ránk, mintha valamiféle betegséget terjesztenénk... - puffogok egy sort, noha eddig úgy gondoltam, rohadtul nem érdekel a véleményük, de kicsit azért mégis. Nem állítom, hogy nincs köztük olyan, aki elfogadó lenne, de még így is túl kevesen vannak. - De magadról még mindig nem meséltél - hívom fel rá a figyelmét és tényleg szemet szúr az, hogy tereli a témát. Nem mindenkinek vannak ezzel kapcsolatban kellemes tapasztalatai, az tény és való, Dante azonban konkrétan egy szót sem ejtett még a saját élményeiről. - Ki tanított, mióta vagy vámpír és hogy milyen volt az életed azelőtt - sorolom fel mindazt, amire kíváncsi lennék és ami érdekel vele kapcsolatban. Itt és most annyira magabiztos, olyan, mint aki a születése óta vámpírként él, de persze nekem egy pillanatra sem ötlik eszembe, hogy esetleg született vámpír lenne. Valamiért egész egyszerűen nem számolok ezzel az eshetőséggel. Amikor lehajol, hogy felvehesse velem a szemkontaktust, konkrétan elveszek a tekintetében, de azért nagy nehezen valahogy mégiscsak sikerül kicsikarnom magamból egy enyhe bólintást, na nem mintha felfogtam volna az iménti szavait. Sokkal jobban leköt a közelsége, végül a szemeiről egy pillantás alatt az ajkaira vándorol a tekintetem és feltör bennem a vágy, miszerint megcsókoljam. Annyira közel van, annyira elérhető és... villámgyorsan hátrébb csusszanok tehát, hiszen egy ehhez hasonló tettel csupán annyit érnék el nála, hogy a következő percben már rám is vágja az ajtót és soha többé nem állna szóba velem. Fenébe! A vért tartalmazó üvegcsét végül a kezembe nyomja, én pedig csukott szemmel, de amint lekerül róla a kupak, mélyet szippantok a levegőből és mintha éreznék is valamit... Enyhe illat, mégis ott van a levegőben és kissé a nyál is összefut a számban. - Édes - állapítom meg végül, mindezt anélkül téve, hogy bármennyit is kortyoltam volna belőle, így Dante hamar levághatja, hogy az illatáról beszélek. Mindent szeretek, amiben van cukor, rettentően süteményes vagyok, szóval ez nagyon is jól jön számomra. Már csak a bennem lévő gátat kellene eltüntetnem annak érdekében, hogy képes legyek megtenni azt, amit a fiú elvár tőlem. Elsőként csupán az ujjamat mártom bele a nedűbe - ha belefér az üvegcsébe - majd veszem azt a számba, ily módon megkóstolva a vért. - Ízre is... - szólalok meg végül, amint sikerrel jár a művelet. - Semmihez sem hasonlítható, mégis édes utóízt hagy a számban - számolok be a tapasztalataimról. Szeretném megkérdezni, kitől szerezte, kié, milyen nemű és korú, de talán tőlem várja el azt, hogy mindezt megmondjam. Ajkaimhoz emelem tehát az üvegcsét, majd pár cseppet engedélyezek magamnak, végül gyorsan lenyelve azt, folytatom: - Fura, de... finom? - pillantok rá kérdőn. Nem igazán a finom az a szó, amit keresek, leginkább kellemes és már mintha most lenne bennem némi enyhe vágy a repetára, mégse iszom belőle többet. Egyelőre elemzem a tapasztaltakat és igyekszem magam hozzászoktatni a gondolathoz, miszerint nemrég emberi vért ittam. - Honnan szerezted? - szegezem végül neki a kérdést, inkább kíváncsian, semmint vádlóan vagy számonkérően. Nem hiszem, hogy valakit levadászott volna érte, hiszen már egy modern világban élünk, nem feltétlenül muszáj a zsákmány után eredni manapság.
Az egyszerű emberek még a szivélyes mosolyomat is taszítónak látják, amikor körbeleng a sötét, vámpír aura, de nagyon úgy fest, hogy miután Mirát átalakítottam ez vele szemben teljesen eltűnt. Ami valahol érthető, hiszen vámpír a vámpírt nem nézi ki, kivéve, ha szándékosan akarnám megfélemlíteni, amire persze született vámpírként képes vagyok, de ez a lehető legutolsó fegyver a tarsolyomban, azelőtt ott a megtévesztés és a bájitalok armadája. És úgy tűnik, hogy nem csak a vámpírlét tetszett meg a lánynak, hanem a bájitalkeverő mivoltom is példaértékű, mert bájitallal próbálkozna, bár erről egyelőre én mit sem tudok. A tekintetem megenyhül, amikor rémült fejet vág, még el is mosolyodom, hogy egy rövid pillanatra kinyúljak és megszorítsam a kezét. - Szívrohamot azért nem kell kapni. Csak ideje lenne lenyelned a békát és komolyan venni a... táplálkozást. - fejezem be inkább így, mert az ivásból még a végén az lesz, hogy valaki elkapja az utolsó szavaimat és leszűri, hogy alkoholistát faragok egy tizennégy évesből. Végül beérünk a terembe, ahol jóval szabadabban beszélhetünk, bár a harsányság amúgy sem jellemző rám, gyengéd, kellemes hangom van. Addig nem megyek semmibe bele mélyebben, amíg nem vagyunk magunk. - Senki. - válaszolom, először röviden, de szinte perzsel a kíváncsisága, mint mindig. Konokul hallgatok egy darabig, de a következő megjegyzésére kicsit összevonom a szemöldököm. - Nincsen másik énem. A vámpírlét nem tudathasadásos állapot és minden, amit teszünk, azok mi vagyunk és felelősséggel tartozunk érte. A vérszomj a kellő gyakorlattal éppen olyan, mint az emberek éhsége, természetes és nem az ördögtől való, nem valami idegen én, ami eluralkodik rajtunk. - válaszolom, hosszan, de ha okos, akkor nyilván rájöhet, hogy még mindig nem meséltem arról, ahogy felnőttem, még ha pletykákat már hallhatott róla, hogy - Minél tovább halogatod, annál veszélyesebb vagy a környezetedre és önmagadra is. Ezt megérted, ugye? - kérdezem, konkrétan lehajolva, hogy a komor bambulásban szemkontaktusra kényszerítsem. Nem a legokosabb lány a világon, de ezt muszáj megértenie és muszáj azt éreznie, hogy törődésből erőltetem és nem másért. Igaz, hogy valójában egyértelműen praktikus gondolat, hogy az első áldozatomat, aki túlélte és sikerült is megkörnyékeznem nem akarom, hogy az azkabanba zárják vagy elpusztítsák, akkor se, ha nem éppen úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztem. Még nem adtam fel, hogy megfelelő társat faragjak belőle, ha képtelen is lennék romantikus értelemben tekinteni rá. Nem olyan társat akartam, hanem egy alárendeltet és annak még megfelelhet. Talán... Feladja a töklevet, amit egy mosollyal nyugtázok el győzelemnek, talán még se végtelen a makacssága a lánynak, ha nem erőlteti tovább. Soha nem leszek az a fajta, aki az akarata ellenére csak jófejségből vele eszik vagy iszik. Más kérdés, ha valaki nem tudja, hogy mi vagyok, de a Roxfort falai között úgy terjednek a pletykák, mint a futótűz. Mindenki, aki egy kicsit is nyitva tartja a szemét és a fülét tudja, hogy mi vagyok és nem kell előttük megjátszanom az evést. - Nem undorító és nem lesz keserű se, sűrű, vasas és az íz, amihez igazából nem tudnék semmit hasonlítani, amit csak mi érzünk, vámpírok. Sokmindenből adódhat össze, vérminőség, kor, nem és egy egyedi íz, ami mindenkinek más. Koncentrálj arra, hogy ez természetes és hogy erre van szükséged, mert így van. - beszélek végig, ahogy befogja az orrát és lehunyja a szemét. Amikor már biztosan nem lát azért átfut az arcomon egy undor és lenézés elegye, hogy ennyire képtelen megtenni egy ilyen alapvető vámpírlétben alapvető dolgot... emberi vért inni. Amikor azt mondta, hogy olvasott a vámpírokról és mindig is érdekelte a vámpírlét azt szűrtem le, hogy jól választottam, de ezek a fintorgások igen csak arra utalnak, hogy sosem lesz hálás azért, amit tettem, amivel megajándékoztam. Persze ahogy résnyire nyitja a szemét már is elsuhan a tekintetemről minden negatív érzelem és megjátszott várakozás marad a helyén, hogy miként bírja majd lelkileg, ugyanis nem a gyomra az, ami elutasítja a vért, csak is az agyában van a blokk. Azok után, hogy már valójában itattam vele embervért és akkor sem lett rosszul, ez egyértelmű.
Hát, bárhonnan is nézzük, én sajnos nem pont a bátyámként tekintek Dantéra. Sokkal inkább a rajongásom tárgya lett szerencsétlen, amelyet fogalmam sincs, mivel is vívott ki pontosan, noha elég jól játssza a szerepét, azt meg kell hagyni. Komolyan beveszem, hogy néha-néha aggódik értem, még abban az esetben is, ha ez részéről csupán mímelt aggodalom. És ez az egész valamilyen úton-módon baromi jól esik részéről... Egy ember, aki velem foglalkozik és nem a testvéremet tünteti ki a figyelmével, ahogy mindenki más a környezetemben. Ha én és ő képesek lennénk egymással romantikus kapcsolatot kialakítani, akkor rengeteg lehetőség nyílna meg előttünk. Számomra igazság szerint imponál az egész lénye, a külseje, még ha néhanapján szembe is köp a viselkedése. Az a négy év korkülönbség pedig... Nos, nem, engem nem zavar, de ha számára idő kell ahhoz, hogy megpillantsa bennem a nőt, a lehetséges társat, akkor áldásomat adom rája. Ráérek tizenhat-tizenhét éves koromig is, hiszen bőven van még időm. Legalább képesek leszünk összecsiszolódni abban a pár évben... Bár, a szerelmi bájital azért ott lapul a kulacsom tartalmában, hiszen a puding próbája az evés, nem igaz? Fogalmam sincs arról, milyen Dante szerelmes énje, de nagyon is kíváncsi vagyok arra, milyen érzés lehet valaki más álmainak a tárgyává válni. - Nem - ismerem el enyhén rémült tekintettel, amikor az Azkabant hozza fel példaként számomra. A fenének van kedve ott letölteni az egész hátralevő életét. - És téged ki tanított meg minderre? - hozom fel végül a témát, hiszen ezt még egyetlen alkalommal sem érintettük, amióta tanítgat engem. Próbálom az időt húzni és lelkileg felkészíteni magam a vérivásra, úgyhogy nagyon remélem, hogy ráharap a csalira és beszélni kezd... Na, nem mintha egyébként se érdekelne ez az egész. Elég keveset tudok Dante múltjáról, hiszen általában nem társalogni megyünk el, amikor kettesben távozunk valamerre. - Mármint, nem hiszem, hogy egyedül lettél képes uralni a másik énedet... - ingatom meg a fejem enyhén kételkedve. Esetleg csak én lennék annyira gyenge, hogy szükségem van valakire magam mellé? De mégis... Rengeteg könyvet olvastam a témában már azelőtt is, hogy én magam vámpírrá váltam volna és sokak mellett állt valamiféle mentor, aki terelgette az útjain. Azért az ilyesmi nem pont olyasmi, mint a biciklizés. Az ember nem kicsit fog esni, ha kibillen az egyensúlyából és pont emiatt van szüksége valakire, aki mellette lesz és figyelmezteti. - Csak sejtettem... - mormogom komor tekintettel magam elé, miközben belépek a gyakorlóterembe. - Komolyan reménykedtem abban, hogy kapok még egy kis haladékot - sóhajtok egyet, miközben megzuhannak a vállaim és feladom a további könyörgést. Ha kijön, aminek ki kell jönnie, akkor az esélyesen Dante cipőjén fog kikötni, ennyit garantálhatok számára. Mondjuk, az ismét csak újfent cukivá avanzsálja a tekintetemben, hogy mindez látszólag az én érdekemben történik, szóval azok a fránya pillangók ébredezni kezdenek a gyomromban és felkapják a fejüket. Na jó, talán a cipő lehányós akciómat mégis elnapolom, amiért ilyen rendes. - Hogy nem lehet szeretni a töklevet? - kerekedik el a tekintetem, amint meghallom az indokait, de időközben azért gondolatban fejjel nekimegyek pár alkalommal annak a bizonyos falnak. Mira, te szőke! Azt ugyan tudom, hogy Dante nem eszik és iszik, de azt nem, hogy pont egy olyan itallal szerettem volna megkínálni, amit alapból is rühell. A torkán azért csak nem erőltethetem le, nem igaz? - Oké, sajnálom - helyezem le a kulacsot, valahova tőlünk nem messze és emelem fel a karjaim megadóan, végül huppanok le Dantéval szemben és gyanakodva méregetem őt. Mármint, nem a szándékaiban kételkedem, inkább csupán abban, hogy ennek itt és most jött volna el az ideje. - Csak igyam meg és kész? - vonom fel végül a szemöldököm kérdőn. - Hajtsam le, mint azokat a keserű italokat, amit a Gyengélkedőn szoktam kapni, ha van valami bajom? Olyankor is lehunyom a szemem és befogom az orrom, hogy egy szempillantás alatt lecsusszanjanak és igyekszem nem arra koncentrálni, mit is öntök le a torkomon. Ez se lehet nehezebb... Aha, gondolom én.
Van az nagyon sértő kifejezés, hogy az áldozatot megvádolják azzal, hogy a kinézetével, a külsejével, a stílusával "magának köszönheti", hogy megtámadták, de amikor Miranda válaszol és még pofákat is vág a Mardekáros társaira még is csak ez ugrik be. Én próbálom meghúzni magam, hogy ne legyek célpont, ő pedig mintha képes lenne nyilakat rajzolni a homlokára, hogy azzá váljon aztán sajnáltathassa magát. Az empátiám ebben az esetben igen csak hiányos, mondjuk az az igazság, hogy a legtöbb esetben. Ahogy a szenvedését is csak megjátszott aggodalommal figyeltem miután átalakítottam, úgy rengeteg mindent megjátszottam az életemben, hogy amennyire lehet, beilleszkedjek a társadalomba. Legalább annyit elértem vele, hogy a Csetresz és Fűszerbe beédesgessem magamat, még ha csak kisegítő is vagyok a Bájitalkeverő tanulmányaimmal összeegyeztetve. És valahogy sikerült ennek a lánynak is a bizalmába férkőznöm, még ha voltak is kételyei, amiket olyan mélyen elásott magában, hogy már néha rajongást is észreveszek a tekintetében. Ami tekintve, hogy az én szememben csak egy elöl deszka, hátul léc kislány, akire az életben nem tudnék romantikusan gondolni, sőt, még a hányinger is kerülget tőle, elég kellemetlen. Csak négy év van közöttünk, de a 14 és a 18 között még is csak egy szakadéknak tűnik, és hiába épp olyan magányos, mint én, nem a páromnak választottam őt és maximum az idegesítő húgomként tudok tekinteni rá. Az idegesítő húgomként, aki évtizedekig lehet a társam a magányban, ha sikerül legalább annyira megnevelnem, hogy életképes vámpír lehessen belőle. Megingatom a fejemet, amikor kibúvokat keres reménykedő tekintettel. - Minél előbb hozzászoksz, annál jobb. Azt akarod, hogy elfogjon a vérszomj az órán vagy akár a Nagyteremben és az Azkabanban végezd gyilkosságért? - mutatok rá, egy aggodalmasabb, okító hangot megütve, hiszen meg kell értenie, hogy jelenleg elég annyi, hogy valaki megvágja magát a késsel evés közben vagy akár pergamennel, a könyv lapjával, és már is eluralkodhat rajta a vérszomj. A friss vámpíroknak ez a legnagyobb Achilles-sarka, ami az életébe is kerülhet. Mások életébe is először, de ők kevésbé érdekelnek. - Tudtad, hogy hova hívlak és még is magadba tömted a piritóst, majd fogsz egy vödröt a kezedbe. Viszont ahogy visszajön, utána ihatsz még egy adagot, ameddig lent nem marad. Muszáj, Mira, egyetlen ballépés és eltanácsolhatnak. - vezetem be a gyakorlóterembe, ahol ilyen időben a madár se jár. Amikor elkezdi tukmálni rám a koccintást kicsit összevonom a szemöldökömet és undorodva fintorodom el. - Tudod, hogy nem eszek és nem is iszom, csak ha a muglik között akarok elvegyülni, főleg nem töklevet, aminek léteznie se kéne, mert még a szaga is undorító. Én teszek neked szívességet azzal, hogy vért szerzek és a vérszomjaddal foglalkozom, nem te nekem, hogy lenyelsz egy fiolát anélkül, hogy megőrülnél. Jó lenne, ha felfognád, hogy ez nem játék, akárki is tette ezt veled, az egész életedet megbélyegezte és nincs visszaút. - válaszolom és eszembe sincsen átvenni tőle a kulacsot vagy akármit, amiben az a bizonyos töklé van. Leülök az egyik padra, egy olyan sarokba, amire legkevésbé látna rá bárki, aki éppen a terembe toppanna, hogy véletlenül se érjenek minket tetten. Intek neki, hogy üljön le velem szemben, teljességgel ignorálva és elutasítva a tervét, hogy akármit itasson velem. Nem is értem miért érv az, hogy még soha nem koccintottunk, én tizennyolc vagyok, ő tizennégy és koccintani amúgy is alkohollal szoktak, nem éppen töklével.
Igen, valóban elfelejtettem azt, hogy tulajdonképpen mivel is vádoltam meg Dantét a fájdalmaim közepette. Azóta csupán egyszer-kétszer merült fel bennem csupán eme kósza gondolat, de akkor is gyorsan elhessegettem magam elől, hiszen mi értelme lett volna ilyesmit tennie? Ha még a régi időket élnénk, amikor a vámpírok és egyéb vérlények ki voltak tiltva a Roxfortból és minden más közösségből is, akkor valóban feltűnő lett volna, hogy rövid időn belül belefutok kettőbe is, de így... Ma már tényleg semmi sem lepi meg az embert. - Ó, bocsáss meg, el is felejtettem - forgatom meg a szemem, miközben igyekszem elővenni a lehető legbűnbánóbb arckifejezésemet. - A végén még engem is meglincselnek, amiért szóba álltam egy griffendélessel - vetek egy lenéző pillantást a társaim irányába. Na, nem mintha bármilyen szinten is érdekelné őket, hogy kivel is társalgok... Ha felénk is néznek, az esélyesen Dante személye miatt van, nem miattam. Végtére is, számomra mindegy, hiszen soha életemben nem szerettem a középpontban lenni. Igazság szerint el sem tudom képzelni, milyen lehet csak véren élni és ily módon elfeledkezni az étel adta örömökről, de nem állok neki tovább fejtegetni a témát. Látom én Dantén, hogy nem szívesen van itt, aminek bőven hangot is ad, szóval a további időhúzás helyett inkább pakolom is el magamnak a pirítóst és az ivólevet, amelybe nem pont a srác által hozott fiola tartalmát várom. A házimanók képesek kezüket-lábukat törni a diákokért, csak azért, hogy a kedvükben járjanak és ha tudja az ember, hogy melyikhez menjen annak érdekében, hogy még ezt is megtegye számára, akkor nyert ügye van. Persze, azért akármit nem fognak beleönteni a töklébe, de mivel maga a bájital teljesen ártalmatlan, nincs ennek akadálya. Főleg abban az esetben, ha azt adom elő, hogy ez magamnak van. Olyankor egy pillanatra se merül fel bennük, hogy rákérdezzenek, miért nem az asztalomnál öntöm bele. Elkapja őket a lendület és már veszik is át csillogó tekintettel az üvegcsét. Istenem, néha annyira édesen ostobák, hogy az már nekem is fáj. - Előbb-utóbb úgyis megtudom, nem igaz? - pillantok rá kérdőn, miközben útban vagyunk a célunk felé. A pirítósomat jóízűen rágcsálom útközben, hogy még azelőtt bepusziljam, mielőtt célba érnénk. - Embervér? - teszem fel Dantéhoz hasonlóan halkan a kérdést, nehogy bárki is meghallja, miről is folyik az eszmecsere jelen pillanatban. Azért a szívem hatalmasat lódul ebben a pillanatban a rémülettől és a tekintetem is rendesen elkerekedik, miközben a hangom is enyhén remegni kezd. Félreértés ne essék, szeretnék mindent megszokni a vámpírlétben, de a vérivás olyasvalami, amit továbbra se vesz be a gyomrom egykönnyen. - Nem lehetne egy kicsit még... hogy is mondjam... halogatni? - szólalok meg pár pillanat múltán reménykedve, miközben ujjaim még erősebben a kulacsom szája köré fonódnak. Még mindig nem tudom, miként itassam meg Dantéval ezt a löttyöt anélkül, hogy gyanút fogna. - Nemrég ettem, nyilván ki fogom hányni és az nem lesz valami szép látvány - próbálok meg hatni rá, hátha valamilyen úton-módon le fogom tudni beszélni arról, amire már számítottam egy jó ideje és próbáltam felkészülni rá lelkileg, de sokkal hamarabb eljött az ideje, mint hittem volna. - Nem koccintunk előbb esetleg? - hozom fel végül hirtelen, magamban abban reménykedve, hogy ennyi engedményt ad számomra, ha már ilyen kellemetlen feladatot kell teljesítenem. - Zokszó nélkül lenyelem, ha előtte koccintunk - folytatom végül határozottan. Igyekszem minden fizikai reakciómat mérsékelni, vagyis nem különösebben izgulni a kérdésem feltevése közben, mert Dante baromi hamar meghallja, ha a szívem hevesen kalimpálni kezd. - Sose iszunk együtt - magyarázom végül a miérteket. - És örülnék neki, ha most az egyszer sort kerítenénk rá - folytatom. - És nem vérrel. Töklével - lengetem meg szavaim közben a kulacsomat. Még a végén képes és felajánlja, hogy együtt igyunk abból az undorító lötyiből.
Mindenkinek a saját döntése, hogy mennyi gyorskaját visz be a szervezetébe és mivel számunkra nincs túl sok értelme az igazi kajáknak, így minden emberi ételt sorolhatok ide. Az életem nagyobb részében voltam vámpír és kisebben ember és bár mind a két feléről csak szar emlékem van, az evés határozottan nem az erősségem, főleg nem egy tömött Nagyteremben. Amikor a lány válaszol határozottan táncol az idegeimen, bár nem tudom eldönteni, hogy szándékosan-e. Akármennyi időt is töltöttünk el, még mindig nehezemre esik kiismerni ezt a lányt. Lobbanékony, egyik pillanatban repes az örömtől, hogy vámpír lett, másikban undorodik a vértől, pedig a kettő kéz a kézben jár. Amikor a Szellemszálláson a delíriumban hozzám vágta, hogy én változtattam át azt hittem ez a végszó, de azóta mintha teljesen elfelejtette volna a gyanúsítást, talán így is történt. Azért még mindig résen vagyok, mint mindig, hátha jelét adná annak, hogy csak bizonyítékra vár, hogy a karót a szívembe döfhesse hátulról. - Mardekáros asztalhoz? Ősi rivalizálás, meg ilyesmi? - kérdezek vissza, kicsit talán cinikusan, de azért az asztal oldalának dőlök úgy, hogy csak felé forduljak, összefont karokkal, várakozón. - Csak megfeküdné a gyomromat, elszoktam már tőle. - válaszolom, amiben van valami igazság, de valójában csak minél előbb el akarok indulni innen. Egy fokkal komolyabb a piszmogásnál az, hogy évekig szekáltak és alkalomadtán vertek össze, csak azért, mert az vagyok ami, és mert ha visszaütök már rohantak volna a szüleikhez hogy a szüleik élből kicsapathassanak. Persze ma már Mirának nem igazán van mitől tartania néhány csúnyán nézésen kívül, de én már nagyon sokak szemében boxzsák lúzer vagyok, aki egyedül görnyed a kis füvei meg bájitalai fölé. Az iskola falai között biztosan akad egy jóra való "menő" vámpír, de én nem tartozom közéjük. Nem véletlen éreztem szükségét valakinek, akinek mindent jelentek, egy társra, aki ragaszkodik hozzám ahogy soha senki az életemben nem tette, kezdve a szüleimmel és azzal a néhány szerencsétlen befogadóval, aki gyorsan tovább is adott. A fiola marad nálam, szóval nem kerül mágikusan a palackba, amiben a varázslókból kiindulva körülbelül a töklé és a vajsör skáláján lehet az undorító ital. Inkább nem mondok semmit, csak várom és kicsit megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy elindulunk. Tudom, hogy egy nagy határkőhöz értünk el a mai nappal és amilyen csapongó, lehet, ha túl keményen mondom meg mit kell csinálnia, kiakad. - Biztosan tudni akarod? - kérdezem vissza, de egy kicsit elmosolyodom, megnyugtatóan, kicsit sem gonoszkodva. - Az, amire gondolsz. Ahhoz, hogy tényleg ne pusztulj el és megtanuld kontrollálni a vérszomjadat meg kell tapasztalnod a tiszta, friss vért. Még ezután is vámpírfüggő, hogy mennyi időbe tellik, hogy a tested reakcióinak féket vethess. - válaszolom halkan, hiszen nem akarom nagy dobra verni a beszélgetést. Ugyan mára már elég sokan tudják, hogy mi történt vele, ebben az iskolában senki se tud lakatot tenni a szájára, azért még mindig sokaknak fordul egyet a gyomra, ha vérivásról hall. Nem csak Mirának. Azt természetesen nem teszem hozzá, hogy eszembe se jutott egyetlen egyszer se állati vért adni neki, minden egyes italban emberi vér volt, kivéve az első vadászatnál az átváltozása után, amikor csak azt akartam, hogy kiadja magából az újdonsült feszültségét és a Roxmortsi erdőben vadásztunk le egy erdei állatot, amit szabadon darabokra téphetett, ha akart.
Képtelen vagyok az ételről lemondani, hiszen mindig is szerettem a hasamat, az ízeket pedig továbbra is érzem, még ebben a formában is. A csábítás tehát megvan, ahogy maga a lehetőség is, én pedig élek vele. A társasági életem sohasem volt a legjobb formában, vagyis a szokásos, reggeli csacsogás elmarad részemről, nem csatlakozom egyetlen klikkhez sem, leginkább csupán egymagamban élvezem az iskolai kosztot. Dante pedig vagy csatlakozik, vagy nem, de általában kénytelen, ha utána szeretné, hogy vele tartsak. Napközben ugyanis képtelenség megtalálni engem "házon belül", vagyis könnyen elmaradhat a napi gyakorlat, ha nem csíp el a Nagyteremben, reggeli közben. A nem túl barátságos kinézetéhez már rég hozzászoktam, így már meg sem lep különösebben a mufurc ábrázata és a komoly tekintete. Sokkal jobban örülnék annak, ha mindennap fülig érő vigyorral az arcán lépne be ide abban a tudatban, hogy ismét velem tölthet némi időt, de hát - lássuk be - az emberek nem változnak meg egyhamar. Az ő esetében pedig mintha néha a penge élén táncolnék. Fogalmam sincs, mire fel ez az érzés, de akkor is jelen van bennem. Pedig nem teszek semmi rosszat, csak hozom a formám és igyekszem elérni, hogy a kelleténél jobban "megkedveljen". - Még nem - felelem kurtán a kérdésére válaszul, noha, amint megérzem a bőrömön a leheletét, máris valamiféle kellemes, bizsergető érzés fut át rajtam legbelül. Eddig sikerült elérnem nála, hogy a vért csak úgy kell meginnom, ha valamiféle folyadékba tesszük, de ő már korábban figyelmeztetett, hogy ez csupán átmeneti megoldás, lassan önmagában is le kell tudnom gyűrni azt a bizonyos "éltető nedűt". - Helyezd magad kényelembe, nemsokára mehetünk - paskolom meg a mellettem lévő üres helyet, miközben igyekszem olyan képet varázsolni magamra, amely esetleg némi türelemre intheti őt. Az első órámig van még némi holt időnk, bőven belefér a reggeli. - Biztos nem eszel? - nyúlok egy tálcányi friss pirítós után, majd tolom az orra alá. - Van hozzá finom vaj is - kínálgatom, hiszen továbbra se fér a fejembe, hogy mégis miként képes valaki ellenni étel nélkül is. Oké, hogy vámpír, de ezért cserébe ilyen élvezetekről lemondani... Bűn lenne elpazarolni. - Vagy legalább vigyünk magunkkal inni valamit... - sóhajtok lemondóan pár röpke perc után, amint észreveszem, hogy Dante mennyire szabadulna már ebből a közegből, majd markolok meg egy pirítóst, miközben elveszem azt a kulacs-féleséget, amelyik megjelenik előttem a szavaim hatására. Engem nem izgat különösebben, ha rólam piszmognak, rég megszoktam már, bár az is igaz, hogy eddig nem volt még alkalmam vámpírként élni a mindennapjaimat. Megmarkolom tehát az újdonsült itókát, amelybe reményeim szerint sikerült belecsempészni a fiola tartalmát is, majd indulok meg Dante nyomában, egyenesen ki a Nagyteremből. - Ez minek a vére? - kérdezem meg halkan, amint elhagytuk a forgalmasabb helyeket és hallótávolságon kívülre kerülünk. Embervérhez még nem volt szerencsém, vagy legalábbis én nem tudok róla, de szó, mi szó, tényleg megiszok mindent, amit Dante a kezembe nyom, csupán azért, hogy a kedvére tehessek. Mondjuk, ő is könnyített annyival a helyzetemen, hogy eddig különböző italokba keverte, amelynek az íze elnyomta a vérét és a színén sem ütközött ki annyira. Csupán magát a tudatot kellett leküzdenem magamban. Ma azonban... - Önmagában kell meginnom? - fintorodom el a kérdésem közben, midőn legyűröm az utolsó falat pirítóst is a torkomon. Ha már rókáznom kell a vér miatt, akkor legalább legyen is mit visszaadnom...
Nem arról vagyok híres, hogy minden a terveim szerint alakuljon, pedig mióta a kezembe vettem az irányítást, ez az egyetlen, amire kínosan ügyelek. A vérszomjamat sikerült megfékeznem, de azt, hogy egy társra vágyjak, egy vámpírra, akit én teremtettem, akinek az élete mindenben tőlem függ, arról nem tudok. Az első áldozatom ugyan meghalt, de ez a lány, Mira túlélte, és minden eltelt héttel egyre jobban megkérdőjelezem, hogy mivel is jártam volna jobban. A lány instabil, csapongó, amiben a szöges ellentétem, hiszen én nagyon nehezen vesztem el a hidegvérem, ám ha megtörténik, akkor igen drasztikusan reagálok. Minden esetre ezzel a lánnyal még nem volt ilyen töréspontom, pedig igen csak feszíti a húrt néha-néha. Ahogy korábban is mondtam neki, fiatal vámpírként muszáj vért innia, vagy egész egyszerűen meghal, ezt a problémát még egyetlen gyógyító sem oldotta meg, sőt, egyelőre nem is hallottam olyanról, aki egyáltalán próbálkozna vele. Bájitalkeverőnek készülök, tehát a potenciál meg van, hogy egyszer eljussak arra a szintre, hogy kísérletezhessek ilyesmivel, talán éppen Mirán, hiszen szó nélkül igent mondana bármilyen megoldásra, hogy elkerülje a vér ivást. Aztán ki tudja, lehet, hogy hónapok kérdése és már a legkisebb undor sem szalad át rajta. Nem szokásom csatlakozni a Nagyteremben a reggelikhez, tekintve, hogy nem szokásom enni, viszont Mirának még meg van ez a "rossz szokása", így már alapjáraton is őt keresve lépek be. Meghúzom magam, a tekintetemet végigfuttatom a termen és amikor kiszúrom azonnal elindulok felé. Odaérve kicsit biccentek és le sem ülök, halkan szólalok meg. - Végeztél? Az órád előtt érdemes lenne gyakorolnod a vérszomjadat, van nálam egy üvegcse friss vér. - suttogom halkan, kissé előre hajolva, hogy csak ő hallja. Mind a ketten vámpírok vagyunk, most már, tehát tényleg elég alig hallhatóan suttognom, hogy neki kristálytiszta legyen. Nem kerüli el a figyelmemet a szeme furcsa csillogása, a megugrott pulzusa, de minden erőmmel ignorálom, a legkevésbé sem reagálok rá. Nem vagyok az iskolatársaim kedvence, sose voltam, így minél előbb elvonulnék ebből a vidám hangzavarból, mert már most érzem, hogy amelyik csoport felém fordul, az kissé elhalkul és rólam kezd el piszmogni. Persze nem mindenki, annyira már nem ritka a vámpír-lét, de elő-előfordul a rosszindulatú megjegyzés. Hozzászoktam már, de ez nem jelenti, hogy szívesen hallgatom. Várakozóan pillantok Mirára, miközben kiegyenesedek és a fejemmel már a Nagyterem ajtaja felé biccentek, kicsit sürgetően. Lehet, hogy a muglik között hébe-hóba úgy csinálok, mintha fogyasztanék ennivalót vagy innék mást is a véren kívül, de itt a Roxfort falai között ez teljesen felesleges lenne. Ha eszek is valaminek az íze kedvéért, akkor sem itt, nem társaságban.
Azt hiszem, elég sok dolog köt össze Dantéval, még abban az esetben is, ha ő ezt nem feltétlenül hajlandó tudomásul venni. Nem véletlenül pont ő akadt rám aznap, amikor beharapott az a valaki... Ez egy égi jel volt számomra. Mindig is arra vágytam, hogy más legyek, mint a hétköznapi emberek, a vámpírság pedig számomra továbbra is olyasvalami, ami kiemel sokak közül. Ráadásul új esélyt ad számomra. A családommal való kapcsolatom nem pont a legideálisabb, de egy új közegbe beilleszkedve megteremthetem magamnak azt az egzisztenciát, amire mindig is vágytam. Az új fajtám között talán végre meglelem az igazi helyemet. Dante ebben pedig rengeteg szempontból a segítségemre lehet... Sokat gyakoroltunk. Az ő segítségével sikerült túllépnem a vériszonyomon, habár továbbra sem vagyok teljes mértékben kibékülve ama gondolattal, hogy ezt a folyadékot egyszer meg kell majd innom. Egyelőre ugyanis rengeteget jelentenek azok a bájitalok, amelyeket kaptam a Gyengélkedőn. Elnyomják az éhségemet és némileg tompítják is a bennem szunnyadó képességet, amit a vámpírságom révén mondhatok magaménak. Nélkülük aligha lettem volna képes teljes mértékben felülkerekedni eme énemen. A fizikai tüneteim elmúltak ugyan, már rég nem vagyok életveszélyben, de a képességek, melyekre a beharapással tettem szert, felemésztenek. A hallásom... Még mindig nem szoktam meg teljes mértékben, hogy a társaim ereiben fel-alá száguldó vér hangja zene füleimnek. Hiszen hallom, ahogy élnek és ez némi kellemes izgalommal tölt el. Dante pedig egészen különleges helyet foglal el a szívemben. Még életemben egyszer sem éreztem ilyen módon egy fiú iránt... Fogalmam sincs, hogy ez amiatt van, mert az utóbbi időben rengeteg időt töltöttünk együtt vagy pedig egyébként is így éreztem volna iránta, de késő bánat, hiszen ez a valami már jelen van bennem és egész egyszerűen felemészt. Minden ébren töltött pillanatomban rá gondolok, miközben a szívem a lehető leghevesebben ver, amikor a közelében tartózkodom. A legkellemetlenebb ebben az egészben pedig talán az, hogy mindezt még csak leplezni se vagyok képes előtte, hiszen tudom, hogy hallja. Hallania kell! Ő is olyan, mint én... És pontosan emiatt elég kétségbeesett lépésre szántam el magam az utóbbi időben. Dante méregkeverő-szakra jár ugyan, én viszont jártas vagyok a Zsebpiszok-köz azon részein is, amelyre sokan mások nem merészkednek az én korosztályomból. Ezalatt természetesen nem a végletekig lecsúszott, sötét mágiákat alkalmazó üzleteket értem, hiszen ama helyekhez még rettentően fiatal vagyok, de egy bájital-kereskedésbe bemenni még nem bűn, ahogy onnan egy fiola itókával kijönni sem az egy kamasz számára. Ha van elég pénzem, hát miért ne? A szerelmi bájitalok pedig olyasvalamik, amik rettentő mód ártatlanok a maguk módján, de igen hatékonyak... Elszántam lépek tehát a Nagyterembe és indulok el a mardekár asztalainak irányába, ahol már most több diák is a reggelijét fogyasztja. Lehuppanok hát az egyik üres helyre, majd úgy helyezkedem, hogy tökéletes rálátásom nyíljon a bejáratra, hogy ha Dante belépne ott, akkor inthessek számára, miszerint hozzám jöjjön rögtön. A bájital már nincs nálam, de jó kezekbe adtam és remélhetőleg nemsokára Dante italában fog landolni...
[You must be registered and logged in to see this image.]Bólintok csak, kár a szóért. Elég nyomorult világban élünk, akárhova fordulok halál, gyilkosság, és minden balesetről kiderül, hogy hát nem is volt annyira baleset. A barátaim közül nem csak az aranyvéremmel tűnök ki, hanem azzal is, hogy teljes a családom, anya, apa, Marcus, ugyan azért egy távoli unokatestvér halála csak becsúszott. Nem mondanám, hogy megrázott volna, hiszen olyan oldalágiak voltak, hogy még a nemesi nevüket is lecserélték Black-Prewettről valami légbőlkapott Brooksra. Már inkább üzletemberek, mintsem a nagy ház tagjai is a családom inkább így is kezelte őket. Mondjuk ehhez a lenézéshez képest a Fawley-k olyan oldalágával rendezték el az esküvőmet, akik szintén inkább üzletemberek. A képmutatás néha elég fájdalmas tud lenni. - Lehet téged akartak megvenni. - vonom meg a vállamat, pedig a szavaim nem éppen kellemesek vagy könnyedek, de tudom, ha valaki elnézi nekem a tényszerűséget, az Gina. Az, hogy kiderüljön, hogy Mortimer vér csörgedezik az ereiben és hogy még is még egy teljesen független titok övezze az apja halálát már aztán igazán csekély esélyűnek tűnik, ezért az agyam igyekszik összekötni mindent mindennel és értelmet találni. Nem a kreativitásomról vagyok híres, a versek, amikkel próbálkoztam azok is olyan szögletesek, mint a vállam. Minden esetre mivel az apjáról azon kívül, hogy tudós volt és utazgatott és publikálgatott semmit sem tudok, így fogalmam sincsen, hogy mit tudhatott volna, amibe az élete kerülne. Talált valami új mágikus gombát, ami galleonok ezreit éri? Tudja Merlin. - Mert ha kiteszed a lábad a kastélyból rettegsz az életedért? Azért ez elég nyomorultul hangzik. - húzom el a számat, azért ez már erős túlzásnak tűnik. Nem fogja senki fényes nappal levadászni a város közepén és biztos vagyok benne, hogy a gyermekotthonban is teljességgel biztonságban van és ha szerezne valami lakást ahhoz is fel lehet bérelni valakit, hogy brutális védőbűbájokkal szereljék fel. Én nem lennék hajlandó félteni az életemet akármi is történne. Amikor Sasha majdnem-meghalt, Benjamin szülei pedig tényleg, akkor is sajnáltam őket, tényleg, de nem változtatott meg rossz irányba az egész. Gilly-t igen, hónapokig alig lehetett beszélni, közösségben látni meg aztán főleg nem, mintha tényleg ahogy Gina az imént mondta, félt volna kitenni a lábát a kastélyból és csak... kalandozni. Tény, ami tény, hogy valahogy mindig sikerül valamibe belekeverednünk, de akármi is legyen, az csak erősebbé teszi a kis kialakult "boszorkánykörünket". - Persze, mert olyan egyszerű mágiát tanulni, hogy kisujjból kirázod, miért is ne inkább hármat. Nem tudom, hogy a muglik hogy csinálják, de akkor leszel valaminek a mestere, ha azzal törődsz és nem megosztod a figyelmedet, az első hét év van az alapozásra és ennyi. Ki tudja, hogy hány tanóránk és mennyi gyakorlatunk meg házink lesz az egyetemen. - fejezem inkább be, én nem vagyok annyira lázadó ilyen tekintetben, hiszen néhány évvel ezelőttig még egyetem se volt, tehát akármire van lehetőségünk most, már az ezerszer több, mint amennyit a Roxfort a szüleinknek nyújtott egykoron. Értékelem, hogy nem kérdez vissza, hiszen úgy is elhallgatnék és érezhetően elterelném a beszélgetést. Nyilvánosan soha az életben nem hagyná el a számat, hogy a szüleim arról álmodoztak, hogy Voldemort utódját nevelik ki belőlem, hogy már tizenévesen sötét varázslók figyelő tekintete alatt cseperedtem, hogy mennyi mindent vártak el tőlem és mennyire is komolyan gondolták a tiltásokat, hogy ne találkozhassak senkivel lényegében Benjaminon kívül. A Morganektől is akartak valamit, azt se szívjóságból engedték meg, hogy elutazzunk hozzájuk, csak a levél, amit küldtek soha nem ért célba, mert időközben... meghaltak... - Tény, viszont mire kiöregedek remélhetőleg egy karriert is futottam, tehát vagyonom is van, ha meg nem, akkor is. Tekintve, hogy Flint vagyok. - húzom ki magamat, egy kicsit talán megvillantva a gőgös büszkeséget. Gazdagok vagyunk, nekem a biztonság is annyiból áll, hogy fizetek valakinek, hogy a lakást amit zsebből kipengetek biztosítsa bűbájjal. Ha harmincas éveim végén valóban kiöregedem, akkor maximum keresek valami mást akkor és ott. Talán akkor leszek a Mágiügyi Miniszter egy jó éles váltással, de ha a szüleim vezetik a kampányomat felmagasztalnak az égig... - Gondolkoztam azon is, és valójában a tanár szakon is, mert az emberek hajlamosak engem megtalálni a korrepetálással vagy éppen a familiáris idézésével. - teszem hozzá, bár a Tanár szak esetleg Bestiamester tárgyakkal igazából kettő az egyben lenne. Ugyan még mindig ott tartunk, hogy a szüleim fantáziája az olyan tárgyakban merül ki, mint sötét varázslatok kivédése, bűbájtan, átváltoztatástan, esetleg bájitaltan, minden más csak "hobbi"-tárgy és komolytalan. - Elkísérlek. Ha prefektussal mész, akkor senki sem fog beléd kötni. - reagálok az éppenséggel ki sem mondott szavakra, de igazából a mondandóm mögött inkább az bújik meg, "ha velem mész, akkor senki sem fog beléd kötni", hiszen elég erős kapcsolataim vannak, mondhatni kivételeznek velem sokan, és a farkasom mogorva fogvicsorgatása is el szokta hallgattatni az embereket igen gyorsan. Csak a tartáson és a karizmán múlik minden, elő kell adnom Piton kicsi mását és már is megnyílik előttünk az út. Minden esetre ezúttal semmi ilyesmire nincs szükség, mert az égvilágon senki sem jön velünk szembe, csak néhány egyetemista, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy hanyadikosok vagyunk és miért vagyunk még a folyosókon.
// Köszönöm a játékot, akkor a halacskákkal folyt. köv. ők pedig folytatódnak a Tekin. //
- Egy valami biztos nem volt. Baleset. Még ha annak is állítják be. Tudom. Ott voltam. Sokáig elnyomtam azt az emléket, vagy csak kaptam egy exmemoriem-et, magam sem tudom. De aztán volt az a vonatbaleset, és a halott diákok a sziklákon... akkor jöttek felszínre az emlékek. Talán pont a trauma miatt. - fogok bele végül. Bár nem szeretek beszélni róla. Egyáltalán nem. És ez durván meg is látszik rajtam. Mármint, hogy csak visszagondolni is mennyire megrázó számomra. Talán mintha ahhoz akarnám hasonlítani a többiek esetében, ami Ben birtokán történt Sashaval. Biztos vagyok benne, hogy az akkori események mindegyikünkben nyomokat hagytak. Hát esetemben csak annyi a különbség, hogy jóval több olyan élményem volt, ami nyomokat hagyott. - Elég zavarosak az emlékeim abból az időből, de emlékszem, hogy az apámat megpróbálták lefizetni, de ő nem engedett. Aztán lelökték a sziklaperemen, és elvágták a biztosító köteleit. Még most is hallom az üvöltését, látom a vérbefagyott holttestét rémálmaimban. Hát ezért az inszomnia. Legalábbis részben. Biztos vagyok benne, hogy tudott valamit, amit nyilvánosságra akart hozni, és ezt nem engedhették. Csak arra nem jöttem rá, hogy kapcsolódik ez az egész az anyámhoz. Ha kapok egy fél választ, akkor ezer újabb problémába, falba és kérdésbe ütközöm. - tárom szét a karjaimat. Mert ez bizony így édes kevés, de annyi kutatómunka után is csak idáig jutottam, és az elméleteim mind kártyavárként dőlnek össze számos ponton. Corvus bizonyára sok ilyen ellentmondásra mutathatna rá, hisz ez az egyik fő erőssége. - Hát jobb itt tanulni, mint attól rettegni, hogy ha kiteszem a lábam a kastélyból milyen szörnyűség fog történni. Egyébként ezt egy értelmetlen szabálynak tartom. Márminthogy nem lehet párhuzamos szakokat végezni, főleg ha összekapcsolódnak. Bár erről engem nyilván senki nem kérdez, és egy magamban nem vihetek végbe palota forradalmat az egész egyetem ellen. Na nem mintha annyira akarnék. Ez a hely az otthonom, és nem készültem fel rá, hogy elhagyjam. - vonom meg a vállam, összegezve a véleményem ez egész egyetem témáról. Mármint a magam szemszögéből nézve a dolgot. Mert hát eléggé érdeklődéssel nézek vissza Corvusra, mert nem sűrűn hallom a szüleiről, vagy a házi tanítóiról mesélni. Így némi kíváncsiság is éled bennem ezzel kapcsolatban. Főleg mert nem kerüli el a figyelmem a "kettős ügynök" kifejezés. Éppen csak elbizonytalanodom, hogy illek-e erre visszakérdezni. Sejtem, hogy a szülei, és a tanítói nem lehetnek valami kedves, laza, jó fej emberek. És mivel nem akarok Corvus számára kellemetlen témába, mint esetleg a szülei nézetei belefolyni, inkább elengedem ezt, és a következő mondatra koncentrálok. - A kviddics az klassz. Mármint neked, mert jó vagy benne. De azért az esetek többségében a sportban kell B terv is, nem onnan mennek nyugdíjba a sztárok. Akkor már választhatnál olyan szakot mellé, ami érdekel is. Auror helyett mondjuk besitamester? - még ha Hagrid óráján igyekezett is passzívnak tettetni magát, azért néha még sem sikerült tökéletesen. Eleinte, amíg nem voltunk jóban még bosszantott is, hogy viszonylag jó mer lenni, abban amiben én is. Mára persze ez teljesen megváltozott és átalakult. De a lényeg, hogy szerintem jó lenne bestiamesternek mert érdeklik a legendás állatok. Az én fejemben pedig ehhez ennyi éppen elég is. Lehet ezzel én egyszerűsítem túl a dolgot, de hát ez van. Muszáj, mert másként én is kb. a legtöbb szak közt ingadoznék, ami van az egyetemen. Az meg még nekem is túlzás volna. Erős túlzás. Aztán persze valahogy az órámra nézek. És megállapítom, hogy megint nem sikerült takarodó előtt visszatalálni a hálókörletembe. Na nem mintha általában annyira izgatni szokott volna. De Corvust nem akarom bajba keverni. - Jobb lesz, ha lassan én is megyek.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem mintha lenne választásunk, hogy megengedjük-e az ölelést Gilly és MB esetében. Ha akarjuk, ha nem, jönnek. - Úgy hiszed apád tett valamit azért, hogy megöljék és nem baleset vagy hirtelen felindulásból elkövetett bűncselekmény volt? - ragadom meg ezt a momentumot, kicsit elgondolkozva végignézve rajta. Ha az anyja valóban egy Mortimer és gyereket vállalt egy mugli kutatóval, akkor elég gyorsan összekötném a szálakat, hogy a családfán ejtett fekete foltot akarták véglegesen eltörölni, de Gina él és "virul" majdnem tíz évvel később, így ha ez is volt a terv, valahol félrecsúszott. Talán közbeszólt, hogy a Mortimerek elvesztették a befolyásukat és szökésben bújkáltak, talán teljesen más volt az indok is alapvetően. - Mindkettőt nem engedélyezi az egyetem, hacsak nem úgy értetted, hogy egymás után. Az viszont alsóhangon még hat év egyetem, a mesterszakok nélkül. Itt akarsz megöregedni? - mutatok rá, bár van egy olyan érzésem, hogy egyébként nem lenne problémája azzal, hogy vagy tíz évet itt töltsön még, ha meg van hozzá a pénz. Hiszen Ginának még is csak ez az egyetlen igazi otthon már jó hosszú évek óta. Még nekem is sokat jelent a Roxfort, pedig nekem ott a vagyonom, a családom, a kúria, lenne hová tovább lépnem egy igen kiterjedt szociális hálóval. - Igen, talán, de hm, a szüleim nem elhivatott támogatói a Minisztériumnak, így ha még az auror szakra is jelentkeznék, inkább érezném magam afféle kettős ügynöknek. Habár a tanítóim nagy hangsúlyt fektettek az átkokra és párbajokra, még se az én világom az ilyesféle direkt konfrontáció. - hallgatok el egy kicsit, ámbár a kérdésére lényegében még nem is válaszoltam. Beszéltem már erről néhányakkal, de soha nem fogalmazódott meg bennem semmi végleges, hiszen az érzékemet a varázslényekhez inkább megtartottam magamnak, csak a közeli barátaim tudják, hogy sokkal jobban kedvelem őket, mint az embereket, viszont a szüleim soha nem támogatnák a Bestiamester szakot, ahogy azt hiszem a Tanárt se, ami pedig akkor fogalmazódott meg bennem, amikor sorjában segítettem mindenkinek a környezetemben a familiáris idézéssel és mindenki más-más úton, de elsőre sikerre vitte. - Lehet, hogy nem is igazán számít majd a szak és lesz lehetőségem hivatásszerűen kviddicsezni. - vetem fel, hiszen az ősszel induló Allstarba elég nagy hitemet vetettem. Mindenképpen maradok az egyetemre, nem csak ezért, hanem amúgy is hogy legalább egy szakot elvégezzek mielőtt kilépek a nagyvilágba, csak nem tudom melyiket. A választási lehetőségek legalább feléről el tudnám képzelni, hogy érdekelne, ez pedig nem igazán szűkíti le a kört. A szívességet lezártnak tekintem, csak bólintok csendesen, viszont egyelőre félreteszem a kivitelezés tervezését, legalább is addig, ameddig beszélgetünk. Még azt sem mondtam el neki, hogy ismerem Cody szüleit, hosszú évekig bújtatták őket a szüleim és ők voltak a házi tanítóim, de ameddig nem néztem utána a családi szálaknak, addig nem is bökném ki. Mi van, ha tényleg ők ölették meg az apját én pedig egy fedél alatt töltöttem velük minden nyaramat, mióta csak elkezdődött a Roxfort...? Mindig is tisztában voltam vele, hogy nem jó emberek, de szemben állni Ginával és azon gondolkozni, hogy ők tehették tönkre az életét teljesen más.
Azt hiszem ismerem annyira már Corvust, hogy tudjam, ugyanannyira nem ölelkezős fajta, mint én. Noha nála azt hiszem ez az aranyvérű neveltetése hozadéka, esetemben pedig, nos mondjuk úgy, hogy a nem túl jó időké. Néha még most sem reagálok túl jól a váratlan érintésekre. Corvussal pedig azt hiszem így fogadtuk el egymást. Természetes, hogy nem borulunk össze ölelkezve. Az elég furcsa lenne. Bár már egyesektől, mint Gillian, vagy MB már egészen sikerült megszoknom ezt a fajta dolgot. - Félek ez nem ilyen egyszerű. Legalábbis, amíg apám gyilkosai szabadon járnak, ki tudja miféle célokkal. De néha elgondolkodom, hogy talán a távoli hegyekben nyithatnék egy varázslény rezervátumot, ahol a sérült lényeket gyógyítom, és engedem vissza a természetbe. Békében élnék, nem ártva senkinek. Kissé ingadozok még mindig a gyógyító és bestiamester szakok között. Talán mindkettőt elvégezhetném. - mosolyodom el kissé halványan, ahogy Corvusra nézek, majd hirtelen ötlettel kérdezek vissza. - Na és te? Milyen szakra mész tovább? Egyszer azt mondta valaki, hogy az aranyvérű családok presztízs kérdést csinálnak abból, hogy auror szakra küldjék a gyerekeiket. - nézek rá érdeklődve. Persze nem állítom, hogy Corvusnak aurornak kéne mennie. Bár biztos vagyok benne, hogy megállná a helyét, hiszen remekül mutat rá a hibákra a tervekben, és remekül találja meg az ellenfelei gyenge pontjait. Ami azt hiszem azon a szakon fontos lehet. De tudom, hogy a varázslényeket is kedveli. Jó legendás lények gondozásából. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy ő miként látja a saját jövőjét. - Hát jó. - nézek egy kicsit félre billentett fejjel Corvusra, mintha azt méregetném, hogy mennyire gondolta komolyan, hogy fejbe vág. De ahogy elvigyorodik, úgy én is. Azt hiszem jól áll neki ez a rókavigyor. Jó ilyennek látni. Bár valójában nem gondolom komolyan, hogy tényleg meg is tenné. Na és ha mégis, valahogy akkor is úgy érzem, hogy nem tudnék haragudni rá érte. Hiszen csak nekem akar jót. Amikor bólint, akkor tényleg hálásan nézek rá. Hiszen nem sok ember van, akiben képes vagyok bízni, és olyan, akivel ilyesmikről beszélhetek. Nos, még kevesebb. Általában igyekszek mindenkit távol tartani az életem sötétebb, zűrösebb részeitől. Azzal együtt is, hogy számomra Corvus mindig egyenértékű volt. - Ha ennyi ideig vártam, akkor már néhány bagoly igazán belefér. Hálás vagyok érte. Tényleg. - gyakorlatilag 17,5 éve várom hogy igazán megismerjem az anyámat. Apám nem sokat beszélt róla. És meghalt, mielőtt komoly téma lehetett volna. Szóval, ezúttal tényleg hálás vagyok Corvusnak, amiért segít. És azért is hogy bízhatom benne. Szinte már kedvem lenne megölelni. Na jó. Azt talán mégsem kéne. - Igen, az jó lenne. - bólintok rá, hogy ne reklámozza a dolgot. Persze Corvus amúgy sem az a pletykafészek típus. Ha teszem azt MB is itt lenne, akkor sokkal valószínűbb lenne, hogy holnapra már az egész iskola erről beszélne. Na és persze Corvus azzal is lekötelez, hogy kihagyja a ziccert, hogy a hallgatásával zsaroljon az információért, hogy honnan tudom, amit tudok. Talán egyszer ezt is elmondom neki. De azt hiszem még nem most. Erre még nem készültem fel.
[You must be registered and logged in to see this image.]Csak megvonom a vállamat, afféle lerázásaképpen annak, hogy kedves lennék valaha is. Pedig ha úgy nézzük akkor tényleg megnyugtatni próbálom a magam módján és a segítségére lenni, még ha más barátoknak ez esetlegesen egy öleléssel kezdődne. Gina éppen annyira nem kezdett ölelgetős fajtaként, mint én, és habár mások előszeretettel ugranak ránk - például Gilly szemérmetlenül tud ölelgetni, vagy Maisie, akit szintén nem zavar, hogy a távolságtartásom a védjegyem -, közöttünk nem sokat változott a helyzet. Kész életveszélyre van szükség még arra is, hogy megragadjuk egymás kezét. Csak bólintok, ha megteszi, ha nem, én úgy is ott leszek kéznél, néma árnyékként - vagy nem annyira néma, ha a nem tetszésemnek hangot adok -, mint mindig. Mint mindig, most is kellemetlen azt hallgatni, hogy milyen volt az élete az iskola előtt. Nem azért, mert olyan magas lovon ülök, hogy mások nyomorát hallgatni túl nagy teher, hanem azért, mert mindeközben én egy gazdag ház tagja vagyok, ha azt nézzük, hogy a Flint gyűrű nálam van és milyen szinten kivételeznek velem Marcussal szemben, akkor mondhatjuk, hogy az egész vagyon örököse is. Attól eltekintve, hogy olyan nézeteket akartak belém verni, amikről ma már tudom, hogy rémesen nagy részük kegyetlen, soha nem volt igazán rossz sorom. A házi tanítóimmal voltak nagyon brutális óráim, volt, hogy szorongtam a haraguktól, ha nem sikerült olyan gyorsan fejlődnöm, ahogy akarták, de hogy féltettem volna az életemet az talán erős lenne. - Most már biztonságban vagy. Felnőtt, aki képzett, akiért kapkodni fognak az ispotályok, már ha nem néztél ki más pályát azóta. Nem kell utálnod magad, ha tudod, hogy miért szoktál rá, akkor biztos rájössz hogyan szokjál le. Csak akarni kell. - jön a buzdító beszéd, bár valószínűleg ütősebb lenne, ha belemennék a lelkivilágba és mondanék valami nagyon bölcset, de sajnos én meg a lelkizés... a csak akarni kell a maximum, amivel szolgálni tudok. - Ha szeretnéd szívesen felbeváglak a seprűmmel, ha látlak rágyújtani vagy kiszagolom. - teszem hozzá teljesen fa pofával, kicsit megvonva a vállamat, de nyilván néhány pillanattal később csak a szám szegletébe kerül egy kis rókavigyor. A visszakérdezésre csak komolyan bólintok, nincs szükség további szófecsérlésre. Előfordul sötétebb pillanataimban, hogy nem érzem azt, hogy hasznára lennék a csapatnak, hogy tényleg egyenértékűnek tartanának, hiszen minden azzal kezdődött, hogy éppen nekem támadtak a tópartnál, de ha alkalmam van valamennyit visszaadna abból, amit tőlük kaptam, akkor tényleg számíthatnak rám. - Szükségem lesz egy kis időre néhány baglyot küldeni, de amint összegyűjtöttem az információkat, szólni fogok. Feltételezem addig se reklámozzam a többieknek. - mondom egyszerűen és bár itt lenne a tökéletes "mardekáros alkalom", hogy hozzá tegyem, hogy HA és amennyiben elmondja az igazságot, hogy honnan is tudja, még sem teszem.
Tulajdonképpen rengeteg dolog van, amit nem mondok el. Mindezt azért, hogy őket védjem. Tudom, hogy Corvus nem az a fajta, aki elfelejt dolgokat, amik egyszer szöget ütöttek a fejébe. És a maga módszerei is megvannak. Tehát jó eséllyel előbb-utóbb mondanom kell majd valamit, ami megnyugtatja. De mégis mit? Nem akarok hazudni neki. De a teljes igazat se mondhatom el. Így ezt a kellemetlen gondolatot megpróbálom félre tenni, és arra koncentrálni, amit mond. - De nagyon kedves tőled, hogy próbálkozol. Bár mindketten tudjuk, hogy jobban szeretsz a könyved fölül kikukucskálva kibickedni, ha Bennel játszok. És talán egyszer a szavadon foglak. - mosolyodom el halványan, bár mindketten tudjuk, hogy ez nem az igazi. És még ott vannak bennem azok a kétségbeejtő érzelmi viharok, amikkel fogalmam sincs, hogy mit kéne kezdenem. Hogyan kéne feldolgoznom mindent, ami történt, és elengedni. Képes lennék-e rá egyáltalán? Tudom, vagy legalábbis sejteni vélem, hogy Corvus nem az "elképesztő" szót akarta használni, hanem inkább egy sokkal rosszabbat. De így is hálás vagyok, hogy nem mondta ki. Bár akkor sem haragudhattam volna érte. - Corvus... én... akkoriban nagyon más voltam. Nagyon féltem, sőt rettegtem a nap minden percében. Közben pedig próbáltam úgy tenni, mintha én lennék a világ legvagányabb, és legkeményebb embere. Nem hittem benne, hogy a Roxfort otthonná válhat, lehetnek barátaim, akik elfogadnak. Csak igyekeztem egyfajta tüskés pajzzsal védeni magam. A folytonos rémálmok, és bizonytalanság között az egyetlen biztos pont volt a cigi, és még egy szar dologhoz is képes az ember ragaszkodni, ha az az egyetlen, amitől nem kell rettegnie, hogy elveszíti. - próbálom neki elmagyarázni, bár nem hiszem, hogy képes lenne megérteni. Neki mindig volt családja, otthona, ahol álomra hajthatta a fejét, étel az asztalon. Amikor a Roxfortba kerültem, akkor mondhatnánk, hogy én is megkaptam mindezt az iskolától, de vele együtt folytonosan attól is rettegtem, hogy mikor veszítem el mindezt, és kezdődik minden rossz elölről. - És ami azt illeti, már próbáltam abbahagyni. Utálom is magam, amiért nem sikerült. - teszem még hozzá. Persze, ha lenne valami leszokást segítő főzet, amit csak felhajt az ember, és többé nem kívánja a cigit, az megkönnyítené a helyzetet, de mint tudjuk, nincs ilyen. A legtöbb varázsló nem olyan ostoba, hogy ilyesmivel éljen. Akkor meg minek is találta volna fel bárki? Kellemetlen. Szóval, számomra maradt a tilosban járás. Igaz, egy ideje már hangoztatom, hogy csak a saját szabályaim szerint élek. Így ha azt vesszük ez nem is kihágás. Vagy ezzel is pusztán csak saját magam akarom nyugtatni? - Megtennéd? - nézek egy pillanatig elkerekedett szemekkel Corvusra, és az ajánlatára. - Igazán hálás lennék érte. Bár lezárni a múltat sosem egyszerű. - próbálok nem arra utalni, hogy az anyám ügyét nem lesz egyszerű lezárni. Elvégre azt nem mondhatom Corvusnak, hogy elszabadítottam az anyám testében egy sötét nimfát, aki ki tudja milyen szörnyűségekre képes. Ki tudja, hogyan nézne rám az után? Félő már nem ugyanaz lennék a szemében. De talán ha ebben segít, ha megtudja, hogy milyen volt az anyám valójában, akkor van reményem felkutatni, és tényleg lezárni. Ezért pedig tényleg pokolian hálás lennék számára.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nyilván esélytelen, hogy elfelejtsem és ezt Gina is pontosan tudja. A legtöbb, amit tehetek, hogy most adok neki egy kis időt, de félő, ha valamit nem mond el, annak magamtól fogok utána menni. És ha én valamit a fejembe veszek... megvannak az erőforrásaim, maradjunk ennyiben. - A megnyugtatásban lehet, hogy nem vagyok olyan príma, de sakkozni én is tudok veled. - válaszolom, bár lehet nem a legjobb megközelítés felajánlani, hogy majd én pótlom az elvesztett barátját, illetve unokatestvérét, hogy ne hiányozzon neki. A legtöbb játékban, amihez taktikára, logikára van szükség éppen olyan jó vagyok, mint Gina vagy mint Benjamin, csak jóval kevesebbszer tudnak rávenni bármilyen tevékenységre. Főleg, ha hárman vagyunk, és helyette éppen elég nekem, hogy olvassak egy könyvet és fél szemmel figyeljem a játékukat csak úgy félvállról kibickedve. - Kilenc... elképesztő. - állapítom meg, bár az undorító is a nyelvem hegyén van. Ezt követve újra megcsillan a muglikkal és a függőségeikkel kapcsolatos értetlenségem. - Viszont tizenegy éves korodban elkezdted az iskolát, tényleg az volt a legfontosabb dolgod, hogy itt, a Roxfortban cigit csempészgess be? - mutatok rá, hiszen ennél tökéletesebb alkalom nincs is a leszokásra, mint a bentlakásos iskola. Legalább is az én szememben, aki a szivatásokon kívül, amiket elsőben és másodikban Jenkinssel csináltam, soha nem igazán járt a tilosban. Kivéve velük... mióta velük vagyok, azóta igen csak meglazultak a szabályok, hiába vagyok prefektus. Mivel látom, hogy elnyomja a cigit a kedvemért, abbahagyom a fintorgást és ennél tovább nem is fogom firtatni a dolgot, akármi is legyen a válasza. - Szeretnéd, hogy csináljak egy kis kutatást a Mortimerekről? Lanette-ről? Nem tudom, hogy min változtathat az életeden, de ha szerinted jelentőséggel bír, akkor megteszem. Megérdemelsz egy lezárást, még ha nagy is az esélye, hogy nem találok túl szép dolgokat. - vezetem fel, de talán egy lánynak, akinek mind a két szülője halott, az unokabátyja halott, az utcán is töltött egy-két évet, sokkal rosszabbat már nem is mondhatok. Nagyon furcsa arra gondolni, hogy a rokonait bújtattuk évekig a Flint-kúriában, talán el kellene mondanom, de még se teszem. A kitálalás nagyon nem az erősségem és bajba keverném az egész családomat, márpedig a hűségem még mindig hozzájuk köt egy ilyen kérdésben, túl mélyről gyökeredzik a nevelésemben a házunk tisztelete.
Mit mondhatnék neki? Kaptam egy levelet, ami azt állította visszahozhatom Codyt, és én belementem egy olyan sötét játékba, ami még számomra is igen morbid? Vannak dolgok, amiktől jobb ha távol tartod azokat, akik fontosak számodra. Az lehet, hogy érdekel, mit tud Corvus a Mortimerekről, de nem szeretném bajba sodorni. Vagy ha baja esne emiatt. Ezért vannak dolgok, amiket nem mondhatok el. Bármennyire is szeretném. - Nem számít. Felejtsd el. - számíthattam volna rá, hogy Corvus megtalálja a szavak mögötti jelentőséget, és hát szeret is rámutatni a gyenge pontokra. Más szóval rossz ötlet volt tőlem pont ezt felvetni, mint hasonlóságot. Még ha valamilyen szinten helytálló is. Elvégre legutóbb is gondolkodás nélkül követtem Cody apját szó szerint a halálba. Ami már azért nem egy vásári kis gyerekcsíny kategória. Bár csak az utcán töltött időről lenne szó. Szeretném hinni, hogy azzal már végleg leszámoltam, amikor feladtam Adora bácsikájának a teljes volt bandám. De az életem nem ilyen egyszerű. Ahogy Corvus azt sem értheti, milyen ha évekig rettegésben élsz. Még akkor is, ha éppen van tető a fejed felett, étel az asztalon, és esély tanulni. De közben a nap minden percében azon kell rágódnod, hogy mikor veszítheted el mindezt? Tudom, az elejétől őszintének kellett volna lenne a kezdeti ostoba lázadozások helyett. De féltem, és nem tudtam mi mást tehetnék. Most pedig, hogy relatíve tényleg biztonságban érezhetem magam a barátaim közt, azon kell aggódnom, hogy ez így is maradjon. Hogy ne történjenek újabb katasztrófák. - Szerettem vele sakkozni. Megnyugtatott. Leginkább arra emlékszem, hogy mindig meg tudott nyugtatni. - ismerem el. Bár fogalmam sincs, hogy ezt most mért árultam el. Nem szeretek ilyesmiről beszélni. Én és az érzelmek sosem voltunk jóban. Corvusnak pedig vélhetően igaza van, és csak beképzelem az egészet. Mert annyira szeretném, hogy igaz legyen. Ahogy azt is Cody apja tartsa a szavát, és visszakapjam őt. Bármi áron. - 9 éves voltam, amikor először, adták a kezembe. Naiv és ostoba voltam, és gyáva is nemet mondani. Elhittem, hogy ettől majd nagyobb és erősebb leszek, nem vernek többet meg, és a többi. Most pedig már nem tudok nemet mondani. Ilyen ez a rögeszmékkel, és függőségekkel. Nehéz tőlük megszabadulni. Talán sosem megy igazán. - azt hiszem, hogy ebben a kérdésben Corvus sokkal bölcsebb volt, mint én. Nem kezdte el, így nem is kell abbahagynia. Persze próbáltam én már. Nem is egyszer. Utálom magam, amiért képtelen vagyok ezt elengedni. De egyszerűen túl gyenge vagyok hozzá. Ami pedig azt illeti, jó lenne, ha minden gondra a világon annyi lenne a megoldás, hogy bedobok egy bájital koktélt. Sokkal könnyebb és egyszerűbb lenne az életem. De nem minden működik ilyen egyszerűen. De igyekszem tiszteletben tartani Corvus kérését, és elnyomom a cigit. - Nem érdekel a hagyaték. Inkább csak... tudni akarom, ki vagyok, és honnan származok? Milyen emberek, akik a családomat jelenthetnék. Vagy voltak. A bizonyítás pedig... amúgy sem lenne egyszerű. - sóhajtok fel. Bár tudom, hogy ez újabb kérdéseket fog felvetni Corvusban, aki imád a tervek gyenge pontjába belekötni. Ez pedig sarkalatosan az. De hát hogy rángassam elő Goyle Mortimert, hogy tanúsítsa, a függönyön túli világba találkozott az anyámmal, akit amúgy most megszállt egy sötét nimfa, és a testében kóricálva, szökésben ki tudja miket követ el? Halott ötlet. Írásos bizonyítékom pedig nincs. Hacsak nem a mugli hatóságoknál valami hivatalos születési adat, amin szerepel a szülők neve. De mint tudjuk velük dűlőre jutni olyan, mint hóembert építeni a Szaharában, száraz évszakban. De ami azt illeti szerintem Corvusnak jól állna az ügyvéd szerep. Még akkor is, ha itt az egyetemen nincs kifejezetten ilyen jogi képzés, amin csak jogi tárgyak vannak. Felteszem a varázsvilágban is vannak bírósági tárgyalások, ahol szükség lehet ügyvédre, ügyészre, bíróra, meg ilyenek. Bár nem ezzel annyira azért nem vagyok képben. Azzal, meg hogy hogyan is zajlik valami tárgyalás, végképp nem.
// 
