A jégbezárt emlékek őre

Tényleg fogalmam sincsen, hogy mi történt azzal a családdal onnan kezdve, hogy ki lettek dobva a Fekete-tóból, így azt sem tudom, hogy volt-e barátnője, mit dolgozott, mi lett vele. És már nem is fogom megtudni... Ha tényleg Cody áll előttem. Kellemetlen borzongás szalad végig a gerincemen, ahogy egyre jobban elkezdek hinni neki. Lehet, hogy melegségnek kellene, hiszen egy barátot kapok vissza vele, de még is csak egy régi ismerős árán. Lehet, hogy ki lett tagadva, lehet, hogy évek óta eszembe se jutott, most még is erőteljesen hátborzongató a helyzet.
- És sikerült? Magyarázatot találni? - kérdezem, egy kicsit ráncolva a homlokomat. Biztosan egyes barátai amikor tényleg elhitték, hogy kivel van dolguk azonnal a nyakába borultak, de rajtam egyelőre semmi ilyesmi kezdeményezés nem látszik. Furcsa lenne, nem tudná egyelőre se a testem, se az elmém megkülönböztetni, hogy kihez is érek hozzá.
- Nagyon is számontartják a sellőket. Csak nem az emberek és valóban nem a Minisztériumban, nekik az ég világon semmi közük nincsen ahhoz, hogy hányan vagyunk, hol vagyunk, teljesen különáll a társadalmunk. Még annál is szeparáltabb, mint a muglik világa és a varázsvilág, mi... más fajba tartozunk, és kész. A sellők biztosan tudták, hogy mi történt, de ha egyszer kórházba vittek és a felszínen bolyongtál... - elhallgatok, kicsit elhúzom a számat, persze, hogy ki volt száradva odafent, akkor is, ha a szavaiból ítélve B-Lloyd tetoválása elfolytotta a sellőségét. Mondjuk már maga a tény, hogy ilyennel volt ellátva egy kicsit undorral tölt el és ez látszik is a felráncolt dühös orromon.
- Azért ez nem teljesen igaz. Ha valaki életvitelszerűen akar a felszínen élni akkor önkéntesen bejegyezheti magát elhagyva a sellő társadalmat, csak ezt igen kevesen teszik meg, mert ezzel a visszalátogatást a szülővízükbe nehezítik meg. Ugyanannyira nincsen nekünk se közünk a felszíniekhez, mint nekik a sellőkhöz, ez így normális, külön országokról beszélünk. - állok ki emellett, annak ellenére, hogy neki rögös út vezetett ahhoz, hogy magára ismerjen. Az egész jelenet olyan abszurd és érzem, ahogy a fülem mögött kellemetlenül elkezd bizseregni a fejem egy komoly fejfájást ígérve.
- Erre igazán nem tudom, hogy mit mondjak... sellőnek születnek az emberek és így nőnek fel, nem egyszer csak... azzá válnak... - mondom egészen halkan, elgondolkozva, de amikor egészen szerencsétlenül néz rám egy kicsit megenyhülök. Lehet, hogy nincs előttem semmilyen precedens, egyetlen egyszer se láttam olyat, hogy egy lélek, egy halott lélek egy másik testbe szállt volna bele, hogy elfoglalja egy életre, de ezen a ponton már tényleg látom, hogy Cody tekintete néz vissza rám és... megsajnálom.
- Segítek, még ha fogalmam sincs, hogy pontosan mit értesz az alatt, hogy béna vagy a sellőségben. - vallom be, hiszen nekem minden alapvető, magától értetődő, természetes. Nehéz belegondolni, hogy neki milyen lehet és az egész létezése ellentmond mindennek, amit eddig ismertem a gyógyításról. Bár azt se tudom ezt már a gyógyításhoz lehet-e sorolni... Igazából nem sok mindent értek.
- Ne haragudj, de most, hm, mennem kell. Később megkereslek, rendben? - kerülök ki a közeléből végül, de látszik rajtam, hogy még mindig zavart vagyok és hogy egy kis időre van szükségem, hogy megemészem az egészet. Nem fogom visszavonni, amit mondtam, tényleg meg fogom keresni, csak valahogy égető szükségem van rá, hogy beszéljek Lance-szel, hogy megkérdezzem ő tudta-e mi történt B-Lloyd-dal, az Irvine családdal. És ha rajta keresztül még Nimhue-hoz is eljutok, megtudom, hogy újra felvették a kapcsolatot... hova bonyolódhat még ennél jobban az élet?

// Köszi a játékot és bocsánat a gyors zárásért, későbbiekben újra elővesszük majd őket, ígérem. <3 //

Egy kicsit nagyobb ellenkezést vártam, de olyan nyugodtan kezeli, szinte türelmesen, ahogy kifakadok és el akarom zavarni, hogy a szemem sarkából nem tudom nem figyelni a jóképű vonásait. Ha nem lettem volna hercegnő... ha nem lett volna már alapvetően abból is botrány, hogy Nimhue és Lance közel került... nem, soha nem történt közöttünk semmi azzal a fiúval, még hozzá se voltam hajlandó szólni, de azért emlékszem még az érzésre, ahogy néztem, mikor nem figyelt. Akkor még szinte gyerekek voltunk, legalább is én biztosan, ő pedig már ilyen veszett jóképű. Elhessegetem az emléket, hiszen egyáltalán nem  arra halad a beszélgetés, hogy bevallja, hogy mindig is tetszettem neki és valami romantikus titkos kapcsolat alakuljon ki a testvéreinket másolva. Nagyon nem. Azt állítja, hogy egy halott barátom bújt belé, én pedig hitetlenül hallgatom az enyhén hegyes füleimet tovább hegyezve, pedig próbálok olyan arcot vágni, mintha a legkevésbé sem érintene meg semmi az ég világon.
Lassan elkezdi kibontani a történetet és minden mondattal a testartásom egy kissé lazább lesz, leengedem a kezemet, újra felé fordulok, ugyan még mindig kétkedő felvont szemöldökkel. - Én erről semmit sem hallottam. - vallom be, pedig erősen lehetséges, hogy csak nem figyeltem, amikor az apámmal közölték a híreket, hiszen biztosan voltak olyan udvari sellők, akik szemmel tartották a száműzött család munkásságát. Csak... nem én.
- A vonat indulása utántól, hm? - vonom fel a szemöldököm, hiszen ez nagyon kényelmes kifogás lehet arra, hogy miért is nem tudna valami olyat mondani, amiről csak mi ketten tudhatunk. Hiszen éppen azután kezdtünk el többet beszélni, a gyakorlatokat együtt elvégezni, ő a felszíni gyógynövényekben segített míg én a sellők növényeiről, technikáiról meséltem és... barátra leltem benne. Senki másnak soha nem meséltem a mi módjainkról, inkább azért vagyok itt, hogy szivacsként felszívjam a felszíniek varázslatait, módszereit, de visszaadni egyáltalán nem szándékoztam semmit. Cody viszont máshogy állt hozzám, nem érdekelte a kényességem, hidegségem, mintha rutinja lenne a nehéz természetűekkel. Így hát nem csoda, hogy újra kicsit elzárkózom, elbagatelizálva, hogy B-Lloydnak biztosan csak nincs infója arról az időszakról azért akarja kidumálni magát. Viszont amikor felemeli a kezét, hogy a mögöttem lévő visszatükröződésre mutasson elhúzódom először meglepetten, mintha attól tartanék, hogy hozzám akar érni, aztán megfordulok.
- Igen, tényleg így volt, de... nem értem, hogyan tudhatsz erről? - bukik ki a kérdés, még mindig nem az, hogy hogyan lehet életben, csak hogy hogyan lehet az információk birtokában. Végignézem a jelenetet, felemelem a kezem, hogy végigsimítsak a felületén, szerencsére nem tűnik el, sőt, kétszer tisztábban rajzolódik ki, mintha mindkettőnk kellemes emléke összeadódna. Ami azt jelenti, hogy... tényleg az ő emlékei és tényleg igazat mond. - A vonatút után ismertük csak meg egymást igazán. Semmire sem emlékszel? - kérdezek rá, de próbálok még mindig úgy beszélni, mintha csak beszélgetnénk, emésztve azt, hogy tényleg az egyetlen diáktársam áll mellettem, akivel barátokká váltunk, és akiről utána kiderült, hogy halott. Vagy hát még sem. Visszatért, méghozzá egy sellő testében, akit valaha még ismertem is. A fejem szinte belefájdul az egészbe, így ezen a ponton a jó emlék, ami eddig szinte vibrált és sugározta a közös élményünket kifakul és eltűnik és visszafordulok felé, újra végigmérve, mintha most látnám először. Próbálom látni benne azt, aki valaha volt, aki az emlékben volt az imént, de fogalmam sincsen, hogy egy ilyen helyzetben hogyan kéne reagálnom. Furcsa módon, ilyet nem tanítottak az udvari etiketten... nem is értem...

Próbálom tartani a távolságot fizikailag is, meg a felpeckelt orrommal is, a stílusommal elkergetve. Legalább is ez a terv, de olyan furcsa fejjel néz vissza rám, hogy bár szinte félig már el is fordulok tőle, mintha nem is lennék hajlandó addig levegőt venni, míg ő is együtt szívja velem, muszáj a szemem sarkából rásandítanom.
- Mi az, hogy majdnem? - vágok azonnal a szavába, amíg ki nem mondja a nevét. Abszolút hitetlenül nézek rá, hiszen soha nem jutott a fülembe, hogy bármi történt volna Boyd...Lloyd?... Irvine-nel, ő meg azt mondja, hogy egy éve már... hogy mit mond? Nincs benne? Cody van benne? Nem tartom magam buta libának, de azért jó nagyra nyílik a tekintetem, miközben rakom össze a képet, de még mindig nem hiszek neki. - Csak szórakozol, ugye? Hallottad, hogy mi történt Cody-val és gondoltad nagyon vicces lesz majd így idejönnöd. - feltételezem kellő rosszindulattal, hiszen ez ezerszer logikusabb lenne, mint az ő története. Az a baj, hogy valahogy tényleg rémlik valami, hogy mostanában hallottam a nevüket, de egyelőre arra fogom, hogy azért, mert Spencer irodát kapott itt - bár fogalmam sincs miért vagy minek. Nem is válaszolok a kérdésére, hiszen az én szememben ő még mindig az az Irvine, egyáltalán nem győzött meg. Viszont amikor hirtelen megváltozik az arca és teljesen máshogy kezd el beszélni, mintha felismert volna. Persze, hogy felismert, egész gyerekkorunkban ismertük egymást, hacsak...
- Ezt bárki tudhatja. Undorító ilyesmivel játszadozni, Irvine, nem tudom milyen hasznod lehet ebből az egészből, de felejtsd el. A húgod lehet, hogy anno Lance kegyeibe édesgette magát, de nincs az az isten, hogy én bármit elhigyjek a fajtádnak. - dacolok vele tovább, de még mindig méregetem és valahogy felkelti bennem a kételyt, valahogy tényleg őszintének tűnnek a szavai, a mozdulatai. Még is, gyógyítóként akármennyire meg akarjuk menteni az embereket a halál az életünk része és Cody elméletben meghalt. Már az is éppen elég különös volt, hogy kapott plusz egy évet közöttünk afféle nagyon... nagyon életszerű szellemként és valójában meghalt azon a vonatbaleseten, de hogy még vissza is térjen másvalaki testébe az aztán főleg szembe megy minden tanításunkkal.
- Nem lehetsz Cody. Cody soha nem akarná ezt. - ragaszkodom az igazamhoz, biccentve rá, már nem azért, mert ne lenne amúgy rohadt jóképű, de egy gyógyító, aki így szembe megy az élet törvényeivel és még más testét is ellopja. - Ebben a csodálatos fantáziadús történetben akkor még is mi történt B...Lloyddal? - fűzöm tovább, de igazából lehet, hogy csak nekem kéne hátatfordítanom és távoznom. Viszont a büszkeség azt diktálja, ha egyszer megvetettem a lábam, akkor ő hátráljon meg és kész, bevallva, hogy csak szórakozott, hogy direkt jött nekem, nem is tudom...

Nem szokásom átesni senkin, vagyok már annyi ideje a felszínen, hogy tudjam használni a két szép lábamat, ráadásul a víz alatt is rengeteg helyszín a városunkban légbuborékban van. Még is most megtántorodom és ahogy fordulnék képnytelen vagyok megkapaszkodni a felém nyújtott kézben. Nem lesz olyan nagy az ütközés, egyikünk se sérül meg, de azért egy meglepett 'Ó!' kiszalad a számon és elfelejtve a könnyes arcomat kitágult szemekkel kapom a fiú felé a tekintetemet, hogy megnézzem kin akadtam fent. Habár első pillanatra tökéletesen elfogadom a segítséget, szinte könnyedén belesimulva a kezébe, mintha csak a bajba jutott hölgyek mindig tudnák hogy kell mozdulni, egy századmásodperccel később ez el is illan. Ahogy meglátom az arcát mintha áram csapott volna belém elengedem azonnal, el is tolom a kezét, hogy hátra lépjek. Szerencsére nem jellemző rám, hogy nagyon ügyetlen lennék, szóval szó sincs arról, hogy hátralépek aztán így esnék el, vagy a jégszoborba ütköznék. Kihúzott háttal, teljesen elhatárolódva, szinte haraggal a szememben bámulok rá.
- Boyd…! Lloyd…? Irvine! - hőkölök hátra, de egyértelművé válik, hogy ugyan az arcát felismertem, bár az is meglepő, hiszen nagyon régen találkoztunk utoljára, a nevére egyáltalán nem emlékszem. Csak arra, hogy az Irvine gyerekek egyike, a családé, akiket apám nem tartott méltónak arra, hogy megadja az esélyét az összefonódásra. Nem igazán érdekel, hogy mennyi volt igaz abból, hogy hataloméhesek, hogy Nimhue-t rá akarták erőltetni Lance-re, én egy kalap alá veszem őket az összes felkapaszkodni kívánó egyszerű sellővel, akiknek semmi keresnivalójuk a királyi család közelében. Mindeközben Lance-nek már volt ember barátnője is, aki még rémesebb választás, arról meg fogalmam sincsen, hogy újra felvették a kapcsolatot Nimhuéval, bennem az él, hogy ők száműzöttek és el kell határolódnunk tőlük a családunk, a királyságunk érdekében.
- Persze, hogy nem figyeltél, nem szokásotok számításba venni, hogy hol a helyetek. - vágom vissza rosszindulattal, gőgösen, összefonva magam előtt a karjaimat, ezzel is elkerülve minden lehetőségét, hogy újra eszébe jusson hozzám érni, ha esetleg meg akarná nézni, hogy megsérültem-e. Nem is válaszolok a kérdésére, szó szerint felszegem az államat, az orrom az eget veri. - Tudod mit… nyugodtan távozhatsz is, Irvine! - teszem hozzá, pedig egykoron ismertem Cody-t, háztársak ugyan nem voltunk, de szaktársak igen, és bár sosem voltam valami ismerkedős fajta, pontosan tudhatja, hogy kegyetlen sem vagyok. Gyógyító szakon igen furcsa is lenne, ha valaki velejéig gonosz lenne, nem is erről van szó, nagyon is figyelek az órákon, a gyakorlatokon, rengeteg időt töltök a gyengélkedőn segíteni, csupán nem túl szerencsés jellemmel áldott meg az ég, amire csak rátesz, hogy szó szerint elkényesztetett hercegnő vagyok néhány súlyos lelki sebbel megfűszerezve főként az anyám elvesztése miatt.  A szemem még mindig gyanúsan csillog, de a hangom nem remeg meg és nem is gördül le könny csepp, egyik pillanatról  a másikra váltok érzékenységből keménységbe.

Nem az első alkalom, hogy megakadok ezen a folyosón, ahogy a Gyengélkedőről a Fekete-tó felé veszem az utamat. Furcsa ez a hely, hiába tűnik jégnek, hiába tűnik billegő hónak a csillámlóan hulló pehely, nem az. Nem vízből van, nem olvad el, nincsen hideg, sőt. Ugyan soha nem kerültem túl közel, mert túlságosan furcsa érzés kerített hatalmába, most megkockáztatom.  Úgy hallottam, hogy ez az egész hely azért született, mert éppen tőlünk, a Fekete-tó mélyéről szabadult fel néhány fiatal sellő, az egyikük egy elátkozott tükörrel. Eléggé abszurdnak tűnik, és valószínűleg az apám emberei jócskán számonkérték őket, hiszen nem különösebben rajong azért, hogy a sellők feljöjjenek a Roxfortba tanulni, bajt keverni meg aztán főleg. Azok után, hogy Lance-et követve már én is itt vagyok, szabályt ugyan érthető okokból úgy sem hozhat, mert mi már kapásból ellentmondanánk neki, ha pedig kötelezne minket visszatérni... akkor lehet, hogy a családunk még ennél is jobban széthullana.
A szokásos, Roxfortba nem igazán illő természetes anyagokból szőtt ruhában vagyok, mint mindig, és egy visszatükröződésnél elegáns mozdulattal simítok végig a fonatokkal teli hajamon, hogy egy kissé megigazítsam, de mielőtt elfordulnék valamin megakad a szemem. Mintha valami ismerős nézne vissza rám, mintha velem nem stimmelne valami, nem is tudom, de szinte önkéntelenül lépek közelebb, hogy hozzáérintsem a kezemet a felülethez. Hallottam az Edevis tükréről, de ez még is más, ahelyett, hogy a vágyaim jutnának eszembe, a múltam boldog emlékei jönnek felszínre, olyanok, amiket már talán rég elfelejtettem. Már azzal sem igen törődöm, hogy ez, és az Edevis tükre tényleg mennyire hasonlítanak, mintha felszíni és mélytengeri párok lennének, lettek volna eredetileg. Halkan felsóhajtok, ahogy hirtelen érzem a selymes huzatot, anya és apa melegét, Lance ficánkolását, ahogy mind a négyen egy ágyba - mondjuk egy királynak kijáró hatalmas, díszes ágyba - bújunk és hallgatjuk a szüleink történeteit. Alig van emlékem anyánkról, de ahhoz pont elég, hogy képtelen legyek a mai napig elfogadni, hogy először a felszínért hagyott el minket, aztán még meg is mert halni... A helyszín minden varázsereje se elég ahhoz, hogy az idilli, lélekemelő emléket, ami néhány pillanatra ellazítja az arcomat, a tartásomat, sőt megtölti a mellkasomat boldogsággal, ne mocskolja be az, hogy nincs több belőle, mert az emberi anyánk elhagyott minket. Lefagy az arcomról a nosztalgikus mosoly és egy éles fordulattal, olyan gyorsasággal, mintha éppen futni készülnék meg is indulok, hogy a lehető legtávolabb kerüljek a helytől, a folyosóktól, mielőtt még bárki észrevenné, hogy mogyoróbarna tekintetemet könnyfüggöny fedi.

A jégbezárt emlékek őre