2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az iskola Nagyterme ad helyt minden évben az iskolai ceremóniáknak, báloknak, évnyitóknak, évzáróknak és itt is étkeznek a diákok a manók konyhából felküldött étkeiből. A Nagyterem plafonja igen különleges, ugyanis mindig a kinti időjárást mutatja, de persze esőben is leülhetünk enni, nem kell félnünk, hogy elázunk közben.
- Nem tudom.. A szüleim.. Tudod otthon nagyon egyoldalú a társalság. Ők elmondják, hogy mi lesz, és kész. Megtanultam befogni a számat. Talán így egyszerűbb. – Emelem meg aprót a vállamat, nem érzem ugyan magamat gályarabnak, ám annyira belémverték, hogy számomra egyetlen út létezhet; amit ők kijelölnek nekem. Így aztán bennem fel sem szokott merülni, hogy mást kritizáljak, ütköztessem a véleményemet. Ezért sem álltam ki magamért, amikor az egykori barátnőim mindennek elmondtak, hiszen ők Noah-nak hittek, én pedig nem mondtam ellent. – Hogyne. Csak nem értek hozzájuk. Olyan szájtátva bámulok Hagrid óráin is. Azt hiszen lenyügőz a különlegességük, csak félek, hogy ez túl gyakorlati tudás ahhoz, hogy érdemeben megértsem, hogy például egy mantikór úgy szaporodik, mint egy skorpió, vagy mint egy oroszlán. – Szinte már rebeg az ajkam a nevetéstől, szeretem ostorozni magamat, mert bár olvasott vagyok, inkább az elméleti tárgyak azok, amikhez úgy vélem, hogy van affinitásom, meglátni az összefüggéseket. Viszont éreztetni akarom Corvus-szal, hogy nem érdekektelen, amit mesél, noha én sem akarom untatni, ha számára a számmisztika csak zagyvaság. – Azt én sem szoktam. Futni viszont muszáj, karban kell tartnom magamat. És Katákat is gyakorlok, az a karate formagyakorlatai. Ruganyosságot ad, s megmozgatja az izmokat. – Ráadásul mardekáros vagyok, szeretem kígyószerűen kifacsarni a testemet, ez a sport alkalmas rá, hogy olyan irányba forduljanak az ember tagjai, ami a mindennapi életben teljesen fura. – Tudom, semmi baj, és.. én sem akartalak megbántani. – Érek picit a vállához amolyan mentegetőző hunyorítással de továbbra is mosoly bujkál a szám szélén. Nem tudom, hogy mitől lett olyan hideg a tekintete, de miután ismét enyhül, megkönnyebbülten szakad ki tüdömből a levegő. Visszakapom az ujjaimat, s inkább magamat átölelve vonom meg a vállamat, valahogy a kezeimmel sosem tudtam mit kezdeni, míg Beth és Jasmine cigiznek. Nem sokáig. Húsvétkor jöttünk össze, ez számomra is új volt. Még nem volt előtte senki, de úgy tűnik, nem is lesz. Azt hiszem béna vagyok az ilyesmihez. [/color][/b] – Harapom be az ajamat, lesütve a szememet, Corvus még nem is tud a pletyka részéről, ami természetesen nem igaz, de mégiscsak nagyon kellemetlen volt elszenvedni, átélni, hogy egy jó rakás háztársam utána sem néz az igazságnak, csak terjeszti. – Köszi, hogy belemész. Ha mégsem jönnél, akkor sincsen baj, nem kötelező, nem fogok megsértődni. – És ismét a kezeim játéka, a pótcselekvés immár a hajam birizgálásával folytatódik, csigákba kanyarítom, ahogyan az ujjam köré csavargatom. Nem véletlenül való nekem a számmisztika, ott sokat kell méricskélni, rajzolgatni. De végre megkapom a szülei dátumait is, gyorsan ismét kézbe kerül a penna, s már jegyzetelek is. – Ötösök és hármasok.. A tiédben pedig négyes. Stabil személység vagy, az biztos. Többet majd este. – Bólogatok, aztán mohón kapok a kérdésen, de végül csak bágyadtan legyintek. – Hogyne, egy számmisztikus magával kezdi. Ám magamat nem kell elemeznem. Jó fizikum, pocsék érzelmi háttér. Dióhéjban ennyi. Azért nyilván nem ennyire egyszerű, de nem vagyok egy sztár alkat. Ha gondolod, este hozom az enyémet is, összehasonlítsuk?
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
- Minden megfogalmazás kérdése. - szúrom be, egy kis félmosollyal, érzékelhető, hogy én nagyon is szívesen veszek részt vitában és ismeretes is vagyok a vita kultúrában, mintha mindig is a rivaldafénybe teremtettek volna. És ez igazából így is van, több-kevesebb sikerrel az a szüleim szándéka, hogy ha felnövök vezetővé válljak, ehhez pedig szükség van vezetői készségekre, akármennyire tompul el mindez, ha távol tartom magamat az emberektől. Vagy éppen szándékosan csendben maradok azokon az órákon, amik a legtöbbet jelentenek nekem. De legalább a kviddics csapatban elememben érzem magam és ki is engedem a hangomat, ha máshol nem is feltétlenül. - Miért félsz megbántani másokat a gondolataiddal? Úgy értem, a kritikától fejlődik az ember, még ha lehet kellemetlen is. - kérdezek rá, hiszen tényleg olyan békés, lehet, hogy ez az elnézés és nyugalom kellett ahhoz, hogy kibírja Noah mellett. Nem tudom pontosan, hogy egyáltalán mennyi ideig voltak együtt, de azt tudom, hogy nem egy egyszerű eset, még a barátainak sem, nem csak azoknak, akiket a “körön kívül” szekál nagyon is agresszívan. - De érdekelnek úgy alapvetően? - kérdezek vissza, hiszen én fel tudnám mondani az egész könyvet, de nem sok értelme van, ha a beszélgetőpartnerem közben az ébrenlétért küzd majd. Ez egy olyan sarkalatos pont, amit például Ginának még nem igazán sikerült elsajátítania és amikor ő beszél hosszú monológokban érezni a levegőben, hogy mindenki csak azért imádkozik Merlinhez, hogy fogja már be. - Mindenkinek megvannak a maga erősségei. Én például a kviddicsen kívül semmilyen portot nem ismerek, még azt is egy kezemen meg tudom számolni, ahányszor kerékpároztam. - válaszolom egyszerűen, bár egy eléggé negatív emlék kúszik a fejembe, hiszan a legutóbbi alkalom a Morgan birtokon volt, amikor Sasha… Hagyjuk is. Kicsit hideggé válik a tekintetem, mintha a márványból faragott herceg képét akarnám felvenni, de csak néhány pillanat erejéig, nem akarok arra napra gondolni most. - Nem gondoltam komolyan, Alison. - válaszolom a hárítására, tényleg nagyon békeszerető ember, kicsit Benjaminra emlékeztet a kis kialakult csapatunkból, ami lehet, hogy nem a legkellemesebb összehasonlítás, hiszen nem értékelné, ha egy fiúhoz hasonlítanám. Félig felvont szemöldökkel hallgatom a leírását a karaténak, ahogy ő mondja inkább hangzik testedzésnek, mintsem küzdősportnak, de biztosan ha valaki valóban megtámadná azért tudná alkalmazni a tanultakat és elmúlna az a nagy meditatív békesség. Ahogy én is megszűnök elvontnak és magamnak valónak lenni egyes helyzetekben, nála is valószínűleg ettől függ minden. Maradtam volna inkább távolságtartó és karótnyelt tegnap este is… - Azt hiszem én is valami ilyesmit érzek, amikor a seprűn a cikeszt kergetem, egy kicsit megszűnik az egész világ. - jegyzem meg, és csak halványan elmosolyodom a gyermeteg ujjmozdulaton. - És ehhez képest te és Jenkins… meddig is voltatok egy pár? - kérdezek rá, utalva arra, hogy elméletben a vadakat elitéli. Persze ő arról beszélt, akik a sportot használják ki, hogy még erősebbek és vadabbak lehessenek, de Jenkins se egy gyenge srác, nem véletlenül kerül mindig a terelő pozícióba, hogy a gurkót pofozza és maximum azzal az embereket. Kicsit meglep, hogy ennyi munkát igényel az egész, azt hittem, hogy ez tíz perces foglalatoskodás és majd hasraütésszerűen mond valamit, ahogy Trelawney óráit is túl lehet élni, ha az ember folyamatosan kitalál dolgokat, de úgy tűnik, hogy a számmisztika tényleg matek. Talán kiül az arcomra a meglepettség is, de végül bólintok. - Rendben, kilenckor. - válaszolom, ha már felajánlotta és elsőre belementem, nem kezdem el forszírozni, hogy tényleg ezzel akarja-e tölteni a szabadidejét. - Anyám 1957. 10. 03, apám pedig 1954. 03. 18. - válaszolom, amit álmomból felébresztve is tudok. Persze az normális, hogy egy gyerek tudja a szülei születésnapját, az kevésbé, hogy én betéve tudom a családfát - Flintek, Brooksok, Malfoyok, Blackek - és még azon is a legtöbbeknek a jeles napját, évszámra biztosan. - Magadnak számoltad már ki ezt az egészet? Mi jött ki? - teszem fel az ominózus, szkeptikus kérdést, miközben a pergamenje fölé hajolva karcolja le a dátumokat. Vajon, ha hisz benne, akkor tudat alatt úgy befolyásolja az életét, hogy rá lehessen fogni, hogy a számmisztika elárulta neki ezt meg azt? Önmagában ez a kérdés nagyon is érdekes, de ennyiért biztosan nem vettem volna fel a tárgyat még évekig.
- Áh, ez megfogalmazás kérdése. A vita mint szó manapság negatív értelmezésű, egymás győzködéséről, az ellenállás letöréséről szól. Én békésebb vagyok annál, hogy másokra erőltessem az akaratomat. Elmondom, amit gondolok, remélve, hogy nem bántok meg másokat. – Félmosollyal rebbentem meg a pilláimat, örülök, hogy civilizáltnak ismeri el a kettőnk kapcsolatát. Alig ismerjük egymást, a házunk közös csupán, hiszen alig vannak olyan órák, ahol érdemben felfigyeltünk volna a másikra. Így a Roxfort alapképzésének vége felé lassan ideje lenne a specializáción gondolkozni, nekem pedig több utam is van. Vagy a tanári pálya, vagy ha nagyon belemegyek a számmisztikába, akár egy szimbolisztikus szak is jóba jöhet. Ám Corvus érezheti, hogy inkább előbbi, társas lény vagyok, szeretem átadni másoknak a gondolataimat. – Engem sem zavar túlzottan, nem sok órám van vele. Szeretek mozogni, de a varázslényeket annyira nem ismerem, hogy átlagon felül jó legyek belőle. Ezért se lepődj meg, ha csak tátom a számat, ha róluk mesélsz. – Kacagok fel halkan, nem akarom magamra vonni mások figyelmét, főleg nem egykori barátnőim azok, akiktől kissé igenis tartok, hogy ide csődítik Noah barátait. Engem már nem izgat a kicikizés, Corvus ellenben magának való, minek rántanám magammal? – Szó sincs róla. A karate a becsületes védekezésről szól. Fizikálisan senki nem bántott, és a Roxfortban nem divat csak úgy nekimenni egymásnak. Különben sem a vadnyugaton élünk. – Hárítom el lágy vállvonással a tanácsát, az agresszió nem az én asztalom, pont azért űzöm ezt a nemes sportot, mert ott különösebb kockázat nélkül levezethetem a feszültséget. Igaz, azt meg tudom tenni a körzővel is, amikor valami nap-hold együttállást rajzolgatok. – Is-is. Végtagfüggetlen sportág. Pont az a cél, hogy a küzdelem laza legyen, az egész testedet tudd használni. Én eléggé meditatív módon használom, teljesen kikapcsolok közben. Vannak olyanok, akik tényleg ettől csak még vadabbak lesznek, azokat mélyen elítélem. – Mutatok fel a levegőbe a mutatóujjammal, oldalt rázogatva, jelezve, hogy tagadom még csak a létüket is. Visszatérő mosolyom gödröcskéket varázsol kétoldalt az arcomra, azt hittem ez a mai nap is olyan pocsék lesz, mint vasárnap óta mindhárom, de hogy pont a házam asztalánál találjak valakit, aki ilyen kellemes beszélgetőpartner? Meglepő! Kinyitom a könyvet, s fellapozom a születési dátumát. – Azért ez nem lesz ilyen gyors. Estére talán megleszek vele, olyan kilenckor a klubhelységben? – Kérdezem a fülem mögé tűrve az egyik szőke tincsemet. Egyáltalán nem zavar a közelsége, nem húzódom arébb. – A születési dátum elég jó kiindulás, abból ki tudom számolni, milyen számok voltak dominánsak abban a holdban. A szüleid születési dátuma is kell, hiszen ők is összefüggnek ezzel. – Pillantok oldalt vidoran, és máris pennát ragadva az egyik üres pergamenre írom, amit mond, a könyvemet még véletlenül se rontanám el tintával.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Alig néhányaknak vettem a fáradtságot, hogy elmondjam, hogy mégis mi miatt döntöttem el két éve, hogy elegem volt abból, hogy úgy aposztrofáljanak Jenkinssel együtt, hogy az iskola zsarnoka, aki mindenkit csak félelemben tart. Magamtól váltam ki és nem sokkal később az egyetlen társaságommá a farkasom vált hosszú ideig, mert Bexley-vel elindultunk a se veled se nélküled idegesítő útján. - A vita nem feltétlen negatív, ezt sokan elfelejtik. Annyit jelent, hogy a nézeteink és véleményeinket ütköztetjük, kivesézzünk, ami persze vezethet felhevült beszélgetéshez, de civilizált emberek között nem kell. Köztünk nem kell. - billentem félre a fejem, a lány arcát figyelve egy darabon. Sokan megijednek, ha azt mondom, hogy szeretek vitázni, pedig csak arról van szó, hogy néhány témában van egy kialakult kép a fejemben és bátorkodom meggyőzni másokat, vagy nyitott vagyok arra, hogy ők tárják elém az ellenérvjeiket. Így ismerjük meg egymás gondolatait, legalább is én így csinálom, mivel az átlagos beszélgetések, a lelkizés vagy a tinédzser dráma nem az erősségeim. Nem véletlenül lát sokszor egyedül, állandóan csak lényegében önmagam társaságával, farkas alakban. Még soha nem mondtam ki, hogy Benjamin, Katherine és a többiek a barátaim lennének, de a szüleim szeme mindent lát és mivel nem akarok nekik rosszat, vajmi kevés időt töltök velük nyilvánosan. - Elméletben nem szabad, de nem csinál semmi rosszat, a saját dolgával foglalkozik. - válaszolom, ami egy Prefektus szájából lehet, hogy nem éppen illő, hiszen minden szabályt illene lenne követni és minden szabályszegést jelenteni. Messze nem vagyok annyira keménykezű, hogy ezt így is tegyem, sőt, még bátorítottam is a többieket, hogy valamit kezdjünk Jenkinssel az iskola vezetőségének a háta mögött, így hát marad a képmutatás, talán meg sem érdemlem a jelvényt. - Karate oktatónak? Akkor lehetséges, hogy egyszerűen le kellett volna csapnod azokat, akik kinevettek és már is elhalkult volna a Nagyterem. - jegyzem meg, olyan halál komoly tekintettel, mintha tényleg az erőszak lenne a megoldás, tűz ellen tűz, de hát természetesen abból csak ő jöhetett volna ki rosszul. A szüleim az én oktatásomban a párbajra, sötét tanokra tették a hangsúlyt, még a kviddicset sem feltétlenül pártolták, így hát természetesen nem vagyok benne otthonos. - Az az a küzdősport, amiben csapkodnak, vagy amiben rúgnak? - teszem fel végül a kérdést, kettesben vagyunk így hát nincs okom eljátszani, hogy mindent tudok, és mindent értek. A felajánlásra mondjuk egy kicsit elképedek, szelíden eltátom a számat, én amint lehetett leadtam a számmisztikát és a jóslástant kéz a kézben, és olyan tárgyakra koncentráltam, amikre a szüleim erőltettek - és egy-kettő becsúszott, amit én akartam, mint a legendás lények. Eszemben sincsen elutasítani, akármennyire nem hiszek a humbugban, hiszen akármit is talál ki, akármekkora butaság maximum a végén elfelejtjük, ami a Nagyteremben történt és még a végén nevetünk is egyet az egészen. Már ha nem sértődik meg, hogy kinevetem. - Nem mondom, hogy sok reményt látok rá, hogy beletalálj, de legyen, kíváncsi vagyok rá. Mit kell tudnod hozzá? Gondolom évszámokat, mint a születésnapom, az 1984. szeptember 12. - válaszolom és érdeklődve húzódok közelebb, kicsit megtörve közöttünk a távolságot. Mivel azonnal leadtam, amint lehetett, fogalmam sincs miből kell olvasnia, de ameddig nem kell túl személyes dolgokat megadni, miért is ne? A könyvemet közben visszaveszem és elrakom a táskámba, ebben az egy órában nincsen hova sietnem.
Cseppet sem zavar a gőgös fintor, a háztársam többsége nagyratartja magát, beleértve Noah-t, de akár a barátnőimet is. Én megszoktam mindezt, úgy csapódtam hozzájuk, hogy pusztán a származásuk, vagy éppen a külsőm alapján bevontak az életükbe, a részévé váltam mindennak, amit mardekárosnak jelent lenni. Corvus viszont cseppet mégis más. Ahogyan fürkészem a vonásait, ő egyértelműen kivülálló. Önként vállalt remetesége különös hátteret sejtet. Szóra nyitom a számat, ahogy mégse szólaljak meg, csak elmosolyodjak, felesleges tovább mentegetőznöm, látszik, hogy megért. Többségünk az előítéletek rabja, én viszont amellett, hogy gyorsan kimondom, amit gondolok, igyekszem segítőkész lenni. Már csak a szüleim kapcsán is. Ha ilyen negatív háttérrel rendelkezem, hiszek a jobb adni, mint kapni elvében. Úgy vélem, hogy amíg Noah és én egy pár voltunk, vissza tudtam fogni a tombolásait, igyekeztem szemet hunyni, hogy ha másoknak okoz lelki törést, de ennek vége, most már sajnos a saját bőrömön kellett tapasztalnom, hogy milyen ember is ő. – Egyikkel sem. – Kapok mohón a szavain, a kiváncsi mosoly azt jelzi, hogy nem sértődik meg azon, hogy esetleg elemző alkat is vagyok egyben. No igen, aki a számmisztikát választja, az minden mondatot darabokra szed, mögöttes tartalmat sejt. – Vitázni nem szeretek, beszélgetni viszont nagyon is. A könyvek nem adnak mindent választ, ám értékelem a beismerést. – Most már nem járnak itt rajtunk kívül, nem kell attól félnem, hogy ismét nevetés szakítja ketté a mondandómat. Azt mondják, minden csoda három napig tart, közel egy hete történt az incidens, majd másnap a nyilvános szakítás, de még mindig téma vagyok. Ám ha találnának valaki érdekesebbet, az megint azt jelentené, hogy az illető lenne a célpont, így szótlanul viselem, legalább addig se máson csattan. – Hadrid? Szabad neki varázsolni? Én is úgy tudom, hogy csak pár éve lett tanár, előtte az a hír járta, hogy valami nagy butaságot csinált, kettétörték a pálcáját, meg ilyesmik. Ha velem ez történne, biztosan elmennék karate oktatónak. Az ember álljon több lábon, vagy mi. – Mondom vissza szinte szóról szóra amit Corvus is mesélt. Lehet, hogy mindketten ugyanazokat a pletykákat hallotuk, de az is lehet, hogy igaz. Viszont közben idesegen fészkelődöm, akkor sem hagy nyugodni, hogy mit akartak tőlünk a szüleim. – Ha már ilyen kedvesen kimentettél, csinálhatok neked egy számmisztikai elemzést? Jellem, javasolt foglalkozás, betegségekre való hajlam, ilyesmik? – Nem kötelező persze, sokan lenézik a számmisztikát, ám én hiszek benne, nagyon is van jelentősége annak, hogy mikor mit csinálunk, és úgy általánosságban kik is vagyunk valójában.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
A gőg átsuhan, ahogy a lány magasba emeli a kezeit és megvonja a vállát és csak biccentek arra, hogy visszakozik, de bocsánatot nem kér. Nem is várom el, hiszen teljesen érthető, hogy csak kimondta, ami először eszébe jutott és nem akart rosszat, ahogy az én reakciómmal se akartam elijeszteni. - Semmi probléma. - válaszolom azért, hogy nehogy rossz szájíz maradjon azután, hogy miként is reagáltam. Néha még csak megvillannak bennem azok a dolgok, amik miatt a tóparton úgy nekem támadtak. Én legalább a bátyámmal ellentétben nem az utolsó évben egy bukás után jöttem rá, hogy milyen is akarok lenni valójában. Rendben, teljesen még ma sem tudom, de közelebbi fogalmam van róla, mint mielőtt bekerültem a szedett-vedett baráti társaságba. A nevetgélések és az összesúgások lassan elhalnak mögöttünk, ahogy kilépünk a szabad levegőre, akármi miatt is fordult ellene a fél mardekár egészen pontosan, hiszen csak annyit mondott el, hogy Jenkins azt híreszteli, hogy valamit csinált, pedig nem is. Csalt az egyik vizsgáján? Elárulta az egyik barátnőjét? Rossz cipőt vett fel rossz kistáskához? Fogalmam sincs. Az iskola birtokán vannak elvétve padok, ahova le lehet ülni, és mivel szoknyában van én pedig nem szándékozom a Mardekár és Flint jelvénnyel hímzett taláromat odaadni neki, az egyik pad felé pillantok, de úgy tűnik, hogy egész egyszerűen el tud kényelmesedni a földön is. - Nem is tudom, hogy melyikkel vitázzak előbb, a félreértett résszel vagy a tudóssal. Miből gondolod? - viszonzom végül a mosolyát, egy egészen barátságos csillanással a szememben. - Bár valószínűleg a vita végén te nyernél, mert valóban talán mindkettő vagyok, egy kicsit. - vallom be, kicsit megvonva a vállamat. Attól függetlenül, hogy vannak sejtéseim, miért mondja, azért a kíváncsiság felébredt bennem és mindig nyitott vagyok egy jó beszélgetésre privátban, már ha valami érdektelen hülyeségről van szó, de az eddigiek alapján Allisonnal ez nem valószínű, hogy előfordul. Hiába tűnik egy csinos szőke lánynak, hiába volt Noah Jenkins barátnője, egyáltalán nem olyan, mint az úgynevezett barátai, akik most olyan lelkesen nevetik ki, akiktől egyenesen herótot kapnék. - Előfordul, legalább is azoknál, amik érdekelnek is. Ez az én szórakoztató irodalmam. - válaszolom bólintva, de az együttérző pillantása miatt kicsit óvatosabban. Tündérsárkány… nem valami férfias, nem valami kemény, nem valami kézzelfogható, lényegében sokak számára csak egy bugyuta mese. Elméleti síkon a legkevésbé sem illik egy Flinthez, aki valaha Noah Jenkinssel barátközött, a bátyám rezüméje meg magáért beszél. A gondolatait én nem veszem költőinek, sőt, nagyon érdekesek, így miután leültem mellé olyan fél méter távolságban félig a tó felé fordulva, elgondolkozva válaszolok. - Hagrid foglalkozik ilyesmivel, ő tenyésztette ki a durrfarkú szurcsókot is keresztezésből, ugyan azt pontosan nem tudom, hogy olyan póriasan, mint a fedeztetés, de igazán kétlem, mert ha jól emlékszem a mantikor és a tüzes rák szerelemgyereke, ami nem hangzik valami kompatibilisnek. Gondolom mágiát használt, de az ilyen kérdésekre nem szívesen válaszol. A bátyám azt mesélte, hogy ő is diák volt a Roxfortban, de kivágták és eltörték a pálcáját, szóval elméletben nem használhatna ilyesmit az állatokhoz. - válaszolok, ismét igen hoszzan, egyértelmű, hogy míg a házunkban az a divat, hogy a legendás lények ismeretét legnagyobb ívben leszarjuk és Hagridot kigúnyoljuk, én ha szépen csendben is, de minden szavára odafigyeltem a behemótnak.
Mentegetőzve emelem magasba a kezemet, mintha pisztolyt fognának rám. Én aztán nem akartam senkit megítélni, csak kissé hirtelen alkat vagyok, nem csoda, hogy a karatéban kell levezetnem az energiáimat, hiszen gyorsabban cselekszem, mint azt átgondolhatnám, így van ez a kimondott szavakkal is. Ezt éthette félre Noah, aki azt hitte, hogy én milyen vagány lány vagyok. A közvetlenségem egyfelől átok is, gyakran félreérthető vagyok. Ha valaki kedvesen, bíztatóan szólok, azt hihetik, hogy tetszik nekem az illető, holott én csupán nem szeretem a felesleges köröket. Egy háztársam Gilian jut eszembe, vele aztán megtalálom a hangot, még korban is csupán egy év a különbség. Viszont ő nem velünk bandázik, hanem az amerikai barátaival, így nem túl sok közös kapocs. – Nem akartalak megsérteni, bele sem látok az ügyeitekbe, tippelgetni pedig balgaság volt a részemről. – Bocsánatot azért nem kérek, remélem hogy nem bántottam meg, ha meg mégis, hát istenneki, legfeljebb vele is fuccsba megy az eltöltött idő. Ám maradni szándékozik, elhárítja még magáról is, hogy tudjon a belső ügyekről. – Ha a szüleim nem vették volna meg hiénaként, akkor már cápázta volna le az örökösöket. – Adok igazat Corvusnak, a világ úgy működik, hogy aki ért bizonyos témához, az tud boldogulni a tudatlanokkal szemben. Az a lebénult kerekesszékes öreg biztosan hülyét kapott, ha még az elméje jelen volt, amikor hallotta, hogy apáék szinte pár galleonért vásárolták fel a szeszessziós készletet. Amolyan jobb túladni rajta, mint kidobni elven szó szerint egy borítékból fizették ki az aprót, eljátszva, hogy ócskások, nem pedig műgyűjtők. Ha csak öt percet haboznak, még az is lehetett volna, hogy az utánuk érkező valódi felvásárló lényegesen jobb árat ad. De hogy nekem ez miért nem tetszik? Az én örökségem gyarapodik ezzel, így befogatnám a számat. Otthon meg is teszem, mert veszekedni sem akarok. Amilyen közvetlen vagyok a társaimmal, a szüleimmel szemben olyan nyuszi. Elindulunk hát kifelé, nem is tudom, hogy ki kísér kit, mert ő olvasni vágyik, én pedig átnézni a jegyzeimet, de úgy felbosszantott, hogy megint kinevettek, hogy nem biztos, hogy tudnék most koncentrálni. Még szerencse, hogy a halovány bőröm ellenére nem öntött el a pír, másoknak ez biztosan probléma lenne. Ám a saját belső véráramlásomért én vagyok a felelős, beszív, kifúj, ha mást nem, önkontrollt biztosan tanultam. Ez nem az a pillanat volt, de még eljöhet egyszer, hogy visszaütök. Akár szó szerint. Elengedjük egymást a fák alatt, gyűrkélem kissé a szoknyám szélét, szerencsére harisnyát vettem alá, így nem lesz gond leülni, már csak a helyet kéne megtalálni. – Róla történetesen hallottam, s tudod, hogy minden kornak megvannak a félreértett tudósai. Te is ilyen vagy, nem? – Jegyzem meg talányos mosollyal, hiszen nem gyakran szoktam más mardekárosokkal együtt látni. Végül anélkül, hogy nagyon rendezkednék, behúzom magam alá a lábaimat, s a sarkamra ülök. Belelapozok a könyvbe, de az arcát figyelem, olyan áhitatos, ha arról beszél, ami fontos számára, amit szeret. – Tündérsárkány. Rongyosra szoktad olvasni a könyveidet? – Kérdezem együttérző pillantással, hiszen ebben magamra ismerek. Én a tanulással, számolgatással vagyok így, mint a karatéban, a számmisztikában is komoly gyakorlat szükségeltetik, hogy az ember profinak vallhassa magát. A tó felől kellemes langyos fuvallat csap bele a hajamba, elégedetten felsóhajtok, és továbblapozok, olyan oldalt keresek, ami láthatóan számomra is ismeretlen lényekről szól. – Mindig is kiváncsi voltam, hogyan jönnek létre a mágikus úton keresztezett varázslények. Olyan furcsa belegondolni, hogy míg a mugliknál fedeztetik a lovakat, hogyan hozol össze olyan egyedeket, amiknek közük sincs egymáshoz..? – Ez talán nem is kérdés, hanem amolyan költői fantázia szárnyalás, hiszen vélhetően ő sem tud érdemi megoldást ezekre.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Bólintok csak egyszerűen, meghallgatva a családi vállalkozásukat, egyértelműen nem lehet köze a meghalt rokonhoz, csak akkor nem tudom, hogy miről lehetett szó. Nem vagyok annyira beképzelt, hogy azt higgyem mindenről tudok, amit a szüleim csinálnak, de hébe-hóba bele szoktak vonni a kapcsolatok építésébe, ha iskolás diáktársam szüleivel akarnak kezdeni valamit, mint Morganék esetében. Most viszont teljesen a homályban tapogatózok, ami nagyon kellemetlen érzés. - Az igen meglepne. - mosolyodom el szenvtelenül. - Eléggé sok támogatónk van és üzleti kapcsolatunk ahhoz, hogy abban biztos legyek, hogy arról szó sincs, hogy kölcsönre kényszerülnénk. - válaszolom kicsit talán gőgösen és magabiztosan, de hát ha egyszer így van. Nem sok mardekáros család úszta meg, hogy hírbe hozzák a Sötét Nagyúrral és számon kérjék a Minisztériumban, a miénk viszont pontosan ilyen, ráadásul akik a Nagyúr bukása óta se hajlandó elvetni minden tanítását, azok mind hozzánk fordultak az éj leple alatt. Ahogy a magántanáraim is, akik a szünetekben minden erejükkel a sötét tanokat és a legfontosabb párbajmágiákat akarták a lényem részévé tenni… részben sikerrel. Tehát kicsit még talán értetlenül is nézek arra, hogy azt mondja fel a fejjel, hiszen eszemben sincsen arra gondolni, hogy bármilyen szituációból én és a családom jöhetnénk ki rosszul. Futtában lepillantok a családi gyűrűmre a gomolygó szürkés fekete kővel, de nem engedem, hogy elüsse a fülembe a kételyt, a gőgöm felülemelkedik rajta. - Aki hülye, haljon meg. - szalad ki a számon a nem túl együttérző frázis, amit rengetegszer hallottam otthon, mondjuk ami a legszomorúbb, jórészt a bátyámra mondva, akinek sikerült megbuknia a Roxfortban és az évismétlésen is csak Emmának hála ment át. Azért végül kicsit elhúzom a számat, mert az évek során azért valamennyire sikerült egy kis szociális érzékenységet magamra szednem. - Nyilván nem az apjukra értem. Hanem a gyerekekre, hogy nem jártak jól az alkuval. Elég szomorú, hogy amint kiszorult a családfő szerepéből, mert képtelen volt a munkára azonnal kiforgatták az értékeiből, pénzéből. Bár nem teljesen értem, hogy hogyan, hiszen nem meghalt, hanem lebénult. - húzom fel a szemöldököm, mert nincs az a bénultság, amiben én annyira magatehetetlenné válnék, hogy megtehessenek velem akármit. Gondolom én, tizenhét évesen, az erős és nemes familiárisommal az oldalamon és a világ minden magabiztosságával a mágia világában. Aztán, ha ilyen helyzetbe kerülnék, valószínűleg rögvest megváltozna a véleményem, de nem vagyok a helyzetében. A maroknyi ex-halálfaló kis hercege vagyok, akik nem csak félelemből álltak Voldemort mögé, hanem a hitük is ezt diktálta és ezt diktálja ma is. Felállok elkísérni, mikor belémkarol kicsit meglepődöm, de nem engedem el és nem söpröm le magamról a kezét, mert ezzel egyértelműen táptalajt adnék az árgús szemeknek, hogy újra kinevessék. Én is kedvelem a kinti helyeket, így a lábam azonnal a birtok felé visz, még a csoportos támadás, amit a most már barátaim ellenem intéztek se vették a fényét a kedvenc helyemnek a tó közelében a fák alatt. Ahogy kilépünk az épületből szelíden elengedem, egy vékony mosollyal, szinte bocsánatkérően, mert ennyire még nem sikerült kiforgatni magamból a többieknek egyelőre. - Mitológiai lények gyűjteményét, a nagy részük valószínűleg soha nem is létezett, mások talán egy korábbi formái a ma ismert varázslényeknek, de sokak szerint leginkább csak mesék és nem is léteztek. Newt Scamandernek számtalan értekezése volt velük kapcsolatban, de akármilyen sikeres lett a könyve a jelenleg élő legendás lényekről, ezt az egészet csak “hóbortnak” tekintették a kutatótársai. - kezdek bele a magyarázatba, észre se veszem, hogy talán ő is csak udvarias akart lenni, ahogy én is a szülei foglalkozását illetően. Érződik, hogy jóval több érzéssel és beleéléssel beszélek erről, mint mondjuk a szüleim kétes ügyeiről, vagy ahogy a megjegyzést tettem a hülyékre, ami inkább úgy jött ki a számon, mintha valami betanított gólem lennék. A friss levegő kicsit jót tesz a rosszullétemnek, szóval valamivel jobb színben szívem be mélyen a levegőt és célzom meg a tavat, meg sem kérdezve, hogy egyébként merre tartott. Odanyújtom neki a már antiknak számító - bár a Roxfortban mi nem tűnik annak? - régesrégi könyvet, szép illusztrációkkal a legendás állatokról már a borítón is, de néhány oldalanként benne is, ha fellapozva. A gerincén látni, hogy hol nyitottam ki, és ha felcsapja azonnal ott is nyílik ki a könyv - a mesebeli Tündérsárkányoknál.
Nem vagyok én annyira naív, hogy még a barátnőimet védjem, hiszen egyértelműen Noah párját fogják. Az meg az én hibám, hogy klikkesedtem, és azoknak alig adtam esélyt, akik nem voltak benne a menő brancsban. Most pedig nehéz lenne visszakúszni a küszöb alatt, elsőre meg sem próbálom, majd kialakul, hogy vannak-e még olyanok, akik képesek egy levegőt szívni velem. Ez talán mindenkinek intő jel, hogy a menő-lét múló állapot, bármikor egymás ellen fordulhatunk. Én ugyan nem szoktam így mondvacsinált pletykák alapján másokat megszégyeníteni, ám lelkük rajta. – Nem, ennyire nem szoktak visszanyúlni. Tudod ez is külön iparág, három napon belül érdemes lecsapni, mert a hagyatéki tárgyalás alatt csak porosodik minden egy raktárban, és ha nem veszi meg a leggyorsabb, majd megveszi a következő. – Nem akarok én túlságosan belemenni, vélhetően udvariasságból kérdezte, de engem sem érdekel különösebben, hogy mivel foglalkoznak a szüleim, még azt sem tudom, hogy milyen egyetemi szakot válasszak. A számmisztikához elég kevés szakma illik. Legyek tanár? Magyarázni jól tudok, van hozzá türelmem, mellette viszont szívesen mozgok, a küzdősport a mindenem, még ha anyáék nem is kifejezetten támogatják a mugli dolgokat. Bólintok, nem ismertem ugyan a másodunokatestvét, s eddig a gyász sem érintett meg közelről, de ellágyult pillantásomon látszik, hogy nem vagyok érzéketlen. – Sajnálom. Remélem nem olyan helyzet fordult elő, hogy kölcsönöznek az enyémtől, rémes lenne ilyen nyomasztó légkörben létezni, hogy tartoztok valakinek. Biztos megoldják, fel a fejjel Corvus. – Úgy látom, hogy hozzám hasonlóan jönne, így még menet közben pillantok rá érdeklődve, szerencsére mások már nem vizslatnak minket fürkészően. – Antik? Hát végülis rengeteg szecessziós porcelánunk van. A múlt héten lebénult egy gyűjtő, apa pedig potom áron vette meg a gyerekeitől. Azt hiszem jól átverte őket, de azonnal pénzt akartak látni. Sajnos ez egy ilyen üzlet. – Kihúzom magamat, bevallva az igazat, ám függetlenítem magamat a Fawley mentalitástól, én aztán nem tudnék mások nyomorúságán felkapaszkodni. – Miért is ne, tovább már úgysem eshet az ázsióm, ha meg nem félted a tiédet, hogy velem látnak, gyere. – Karolok bele közvetlenül, sosem voltam az a rideg távolságtartó, amilyennek a mardekárosokat tartják. Lehet, hogy félresorsolt a Süveg. Nem beszéltük meg, hogy hová is megyünk, én a számmisztikában akartam elmélyülni az egyik kinti udvarrészen, amíg még az októberi esőmentes idő engedi. – Mit olvastál? – Rebegem félmosollyal, én magam is nagyon el tudom engedni a valóságot, éppen ezért van meg az az érzékeny oldalam, ami miatt ebbe a helyzetbe is kerültem.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Tetszik nekem, hogy eszébe sincsen megvédeni az egykori barátait, akik most rondán ellene fordultak. Nagyon helyes, ha elárulták, akkor nem is igazi barátok és nem is érdemelnek többet. Gyengeség lenne, ha mondjuk azt felelte volna, hogy hát csak szeretik a pletykákat és elszaladt a ló velük, vagy ilyesmi… Sasha biztosan ezt mondta volna... - Akkor Allison. - válaszolom fejet hajtva, hiszen Benjaminnal és Katherine-nel is volt már nem egy beszélgetésem arról, hogy ők se akarják, hogy Morgannek meg Benedictnek hívjam őket, mert az szerintük személytelen, így hát ismerem ezt az álláspontot is. Talán néhány éve nem adtam volna be ilyen könnyen a derekam, de az évek elszaladtak ők pedig befogadtak és megváltoztattak bennem sok mindent. Bár bizonyára még mindig van is mit fejlődnöm a szemükben. - Érdekes. - ráncolom össze a homlokomat, nem azért, mert a szülei lényegében keselyűk, élelmesek, de keselyűk, hanem azért, mert nem tudom, hogy mi közünk lehet ehhez. - Nem, úgy tudom senki sem halt meg, illetve… Rose Brooks lassan két éve, de ő a sokad-unokatestvérem volt és az a szárny leégett, szóval nincs min túladni a szüleinek, pláne az én szüleimnek. - mesélem, különösebben szenvtelenül, hogy meghalt az unokatestvérem, hiszen a Black családon keresztül az aranyvérű dinasztiák fele rokon. Brooksok, Flintek, Blackek, Malfoyok, még a Weasley-k is… Gyorsan befejezi az evést, de engem még ez se nagyon sarkall arra, hogy bármit lenyomjak a torkomon, láthatóan csak néhány falat pirítóst ettem, ami tekintve, hogy az utóbbi évben nagyon megnyúltam nem valami nagy ebéd. Mondjuk rémesen széles nem vagyok, de akkor is küszöbön az egynyolcvan. - Ettől függetlenül nem zárom ki a felvásárlást, csak fordítva, talán az én szüleim vetettek szemet valami antikra, hajlamosak drága, történelemmel átitatott tárgyakba fektetni a vagyonukat és kiállítani a kúriában. - mondom neki, és mivel már összecsuktam a könyvemet, ezúttal felemelem és lassan a lábamat átvetve a padon fel is állok. - Elkísérjelek? Nincs étvágyam, de egy séta jól esne, és talán neked is jól jön a társaság. - ajánlom fel, nem azért, mert magában életképtelennek tartanám, de ha kiesett Jenkins kegyeiből, akkor most jön az az idő, amikor igazán megtapasztalhatja, hogy mit élnek át a többiek minden egyes nap. És ha bármit is érzett a srác iránt, talán az érzelmei elvakítják és nem számít arra, ami ott van a küszöbön, a kegyetlen szemétkedésre. Nem mintha alkalmas lennék valamiféle megmentő képében tetszelegni, de tény, hogy a farkasom elég erős visszatartó erő, ahogy a nevem is és hogy én vagyok a Mardekár csapatkapitánya. Senki nem megy neki a saját csapatának a kapitányának, legalább is fizikailag biztosan nem - és a verbálist tudom ignorálni, vagy azzal sincsen gondom, hogy beleálljak - azzal az egész háza ellen fordulna.
Meglepetten követem a farkas vicsorításának irányát, sosem voltam még olyan helyzetben, hogy bárki is megvédjen. Az első perctől kezdve befogadtak, úgy éreztem, hogy új otthonra leltem az iskolából, a társaim viszont most kiközösítenek, amit méla apátiával veszek tudomásul, a farkas ellenben úgy áll ki mellettem, hogy ez a gazdája álláspontját is tükrözik. Becsukom a számat, amit elfelejtettem nyitvahagyni, ezért afféle dúdoló hümmentéssel bólintok, lehet akár valami köszönet-tartalma is a morranásnak. Lehetséges lenne, hogy nem mindenki hallotta a pletykákat? Vagy csak nem érdekli? Észreveszem az apró rezdülést, Mardekároshoz képest szeretek empatikus lenni, odafigyelni másokra, s mintha ez a fintor pocsék közérzetről árulkodna. Talán az enyémről eltereli a figyelmemet. – Gyengeelméjűek? Kénytelen vagyok egyetérteni, nem gondoltam volna, hogy ide süllyednek. – Aprót intek a fejemmel, zavarban is vagyok, hiszen eddig hozzájuk tartoztam. Van ugyan egy nem menő barátnőm, de most ő is olyan csúnyán nézett rám, hogy csak azért ne akarjak hozzá odaülni, mert Jasmine és Beth kitagadott. Igaza van, szamárnak használtam volna a ló helyett. Maradt volna a magány, ha Corvus nem engedi, hogy itt foglaljak helyet. - Corvus. – Helyesbítek, nem szeretem ugyanis, ha a családnevünkön hívjuk egymást. Én Noah-nak hívtam az exet, nem Jenkinsnek, szeretek közvetlen lenni, a rideg távolságtartás nem az én műfajom. Szerencsém van, hogy a mardekárba kerültem, bájitaltanból ugyanis olyan pocsék vagyok, mint a százéves mélypont, bármelyik másik házban Piton kicsinálna, így meg rám szokta bízni a szertárba pakolást, meg az adminisztratív munkákat, és jó jegyet ad. Szigorú tanár, és lássuk be, engem nem zavar a részrehajlás, legalább valaki kiáll értünk, nem mi vagyunk a rosszvérű csürhe, akinek sokan tartanak. – Halottak bútorait vásárolják fel, és értékesítik tovább. Van egy hatalmas bútorboltjuk az Abszol-úton, és egy kisebb fióktelep Bristolban. Sokat vannak úton, lesik az újságokat a gyászjelelentések után. – Szándékos, nem pedig véletlen elszólás, hogy úgy mutatom be, az övék az üzlet, nem pedig a miénk. Az életkorom ellenére nem látom, hogy valaha be akartak volna vonni. – Ah, igen, szerintem sem barátkozás. Meghalt nálatok valaki, és valami felvásárlásról lehet szó? – Vélekedek, és még véletlenül sem merül fel bennem, hogy miről is akarnak beszélni velem a jövőben. A kakaóscsigákat gyorsan megeszem, és indulnom is kéne, mielőtt ismét rám száll itt valaki.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem igazán rajongok azért, ha nevetgélnek a közelemben, amennyiben nem velem együtt nevetnek és ezt a farkasom meg is érzi és miután elfogadta Alison közelségét most feláll és a füleit hátracsapva agresszívan kezd el vicsorítani a két liba felé, akik nagyon jól szórakoznak a lányon, pedig semmit se tett, csak létezik. Legalább is ekkor még nem világos előttem, hogy mi a probléma, habár annyit tudok, hogy járt Noah-val, de ebben a korban a párok összejönnek, szétmennek, mindennapos gyakorisággal. Persze valószínűleg azért is zavar a röhögcsélés, mert nélkülük is éppen eléggé hasogat a fejem. Érdemesebb lett volna elmenni a gyengélkedőre és kérni egy bájitalt, de nem tudom, hogy Emma itt van-e az iskolában, más gyógyító pedig tenne fel kérdéseket, hogy miért is vagyok a szokásosnál is sápadtabb. Már betöltöttem a tizenhetet, de ez általában az iskolai személyzetet egyáltalán nem érdekli és szemrebbenés nélkül menne a levél a szüleimhez. - Akkor se hallgatom meg, amit azok a gyengeelméjűek mondanak, ha komolyan beszélnek, akkor meg főleg nem, ha valami viháncolós pletyka. - válaszolom, indokolva, hogy miért is találtak esetemben süket fülekre. Éppen ezért teljesen tiszta lappal tudom meghallgatni és az ő szemszögéből, és éppen ezért nem rakom teljesen össze, hogy mire is utal. A kortársaimhoz képest fényévekkel le vagyok maradva, mert csak a tanulásra és a kviddicsre koncentráltam, és persze a megkérdőjelezhető tanokra, amiket a szüleim miatt kellett a palettára vennem. Akárhányszor még is belefért, hogy közeledjek egy lány után, hát rémesen elszúrtam, egyedül Bexley-vel jutottunk el odáig, hogy néhány hétre egy párt alkossunk. Végül elment Bulgáriába és amikor visszajött már sosem volt olyan, mint régen és már nem is lesz. A tegnap este meg… azt inkább hagyjuk. - Igen, Flint, te pedig Alison Fawley. - bólintok kicsit, bár az az igazság, hogy a Fawley családot a szüleim eddig nem igazán tartották említésre méltónak, hiszen arról híresek, hogy a Hugrabugban kötnek ki, de azt tudom, hogy Alison ágával hébe-hóba vették már fel a kapcsolatot. - Nem valószínű, hogy csak őszinte barátságot építenek ki, szóval valószínűleg valamilyen Minisztériummal vagy munkával kapcsolatos lehetett. Mivel foglalkoznak a szüleid? - kérdezek vissza, mert ha nem is vonnak be mindenbe a szüleim, én attól még nem szűnök meg érdeklődni az iránt, hogy egészen pontosan kivel és mit csinálnak és miből élünk. Nagyrészt valószínűleg a nagy családokra jellemző felhalmozott ereklyéből és családi vagyonból, de be kell vallanom, hogy ezentúl nem vagyok teljesen tisztában a dolgokkal. Soha nem engedtek a közelébe, mintha valami versenyló lennék, aminek tisztán kell fókuszálnia a kijelölt útra és semmi másra.
A két egykori dícstelen barátnő számára mintha mindegy lett volna, hogy Corvus igent vagy nemet mond, így is kipukkad belőlük a nevetés, s miközben helyet foglalok, még összesuttogva vihognak, távozva a nagyteremből. Vannak még jó páran a mardekáros asztalnál, akik hasonlóan vigyorognak, egy-egy pozitív tekintetet mégis kapok, noha nem szokott senki szavakkal megvédeni. Mindegy is, én meg nem akarok konfrontációt. – Köszi. – Magam elé emelek egy tányért, és nem sok időt hagyok a gondolatra, hogy mit is egyek. Kakaóscsiga. Nincs most türelmem értelmes főétkezésre, az idegeim valahol ki vannak készülve, noha a törvénytelen nassolásban nem hiszek. Megjelenik a tányéron néhány kisebb, most sütött finom kakaómasszával bélelt sütemény, már éppen harapnék bele, amikor észreveszem, hogy a könyvét becsukó fiú engem néz, de még kérdést is szegez nekem. – Nocsak, te nem tudod? Azt hittem, mindent szétkürtölnek. – Nem lerázni akarom, csak le vagyok döbbenve, a két főkolompos úgy nyalja Noah fenekét, hogy azt hittem, mára a Roxfort legfelső tornyaiban is az én priuszom fog majd keringeni. Mégis beleharapok a csigába, s miután kiélveztem az első pár falatot, lenyalom a fogaimról a csokit a nyelvemmel belülről, hogy ne úgy nézzek a fiúra, mint egy rohadó arcú zombi. – Tulajdonképpen semmivel. Pont a semmivel. Csinálnom kellett volna valamit, amit nem tettem, Noah pedig azt híreszteli, hogy mégis. – Ezzel igen ködösen fogalmazok, de nem akarom most itt kimondani, hátha a fantáziája alapján rájön, hogy mi is történt. Ha meg nem, hát nem ismerjük egymást, bár most, hogy itt ülök mellette, eszembe jut valami. – Corvus Flint ugye? A szüleid a hétvégén az enyémnél jártak. Tudsz erről valamit? – Kérdezek vissza, eléggé magának valónak tűnik, hogy ha a nagyteremben olvas, és még a pletykák is elkerülik, de legalább nem röhögött képen, mint oly sokan Noha menő barátai közül. Igaz, pár nappal ezelőttig én is közéjük tartoztam.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Nézem a könyvben a sorokat, de már percek óta nem lapoztam, újra és újrakezdem ugyanazt a bekezdést, de az agyam semmit sem hajlandó felfogni belőle. Megígértem Bex-nek és persze magamnak is, hogy nem iszok többet, soha semmi jó nem sülhet el így, és ezt tegnap is bizonyítottam. Most pedig hiába van előttem a szokásos bőségesen megrakott asztal és egy tányér, rajta néhány fogással, alig érintettem meg. A farkasom mellettem hűségesen morogja el az embereket, nem is nagyon kerül közelebb senki, de amikor Allison megszólít kicsit karikás szemekkel pillantok fel rá. A farkas azonnal morrantana, de a tompa tekintetem kicsit felélénkül, ahogy a lány helyett elkezdem a többieket nézni mögötte és észreveszem, hogy mindenki milyen feszülten várja a válaszomat és hogy mennyien kinevetik… A kezeimmel a farkas bundájába nyúlok és nyugtatóan elkezdem masszírozni. Azt mondták a többiek, egész pontosan Benjamin, hogy Allison volt Noah barátnője és most szakítottak, szóval… - Foglalj helyet. - válaszolom egyszerűen, a szememben nincsen semmi nevetés, egyáltalán nem tudom, hogy mit pletykálnak róluk, ahogy azt sem tudtam, hogy járnak. Ennyire követem figyelemmel az iskolai drámákat. A tanulásra koncentrálok, hogy a szüleim elvárásait meglépjem, a tanokra, amikről senkinek sem mesélhettem soha, a kviddicsre és a Jenkins-ügyre, amit a többiekkel szervezünk. Ebbe már nem fér bele a ki-kivel mit kavar. Vissza is fordulnék a könyvhöz, de nem vagyok olyan makacs, hogy ne ismerjem fel, ha valami esélytelen, ráadásul egy egész hadseregnyi hang szól a fejemben azt ismételgetve, hogy nyissan ki a szemem és a szám, és tudjak meg többet arról, hogy mi történt vagy hogy milyen Jenkins mióta eltávolodtunk. Azon kívül, hogy agresszív, kötekedő, és olyan eszközökkel támad, amiket már nem vehet be a gyomrom. - Mivel érdemelted ki ezt az osztatlan a figyelmet? - teszem fel a kérdést, talán a másnap és a kimerültség teszi, hogy nem köntörfalazom, de miután elvettem a kezemet a farkasról és becsuktam a könyvemet már nem a többiek reakcióját pásztázom. Csak a lány arcát nézem, nem különösebben együttérzően, de azért nem is érzéketlenül, hiszen ha nem lennék kíváncsi, akkor nem kérdeznék.
A nagyteremben nincs túl nagy sikerem, és már sejtem is az okát. Noah még éppenhogy ellép mellettem, de csak gúnyosan nevet össze két barátjával. Azon gondolkozom, hogy hova is üljek, de egyértelmű, hogy Jasmine és Beth mellette, nem pedig mellettem állnak, holott az én verziómat nem is hallották. Mégis elindulok feléjük, Jas viszont a táskáját a maga melletti székre teszi le, amint érzékeli a szándékot, és dacosan mered rám, a szája szegletében ott bújkál az a nem titkolt cinizmus, hogy meg fog leckéztetni. Semmit nem ártottam nekik, most mégis ezt érdemlem. A számmisztika könyvvel a kezemben a hugrabugos asztal felé váltom az irányt, de ott is csak a vizslató tekinteteket, összesúgásokat látom, úgyhogy felvállalom, hogy mardekáros vagyok. Végül leülök egy üres helyre a padon, az sem izgat, hogy ha nem ül mellém senki. Azért mégiscsak megkérdezem a srácot, aki kissé arébb foglal helyet, hátha ő is hallott a pletykákról, vagy csak simán magának való. Ráadásul egy évfolyamon is vagyunk, de az órákon én nem vele, hanem Noah-val vagyok, vagyis voltam eddig, úgyhogy nincsen túl sok kapcsolat köztünk. – Nem gond, ha leülök? – Ha ő is rám nevet, akkor inkább csak felkapok valami brióst, és kimegyek az udvarra. Azt mondják, hogy minden csoda három napig tart, hátha abbamarad ez is előbb utóbb. Talán nem kellett volna nekem is nevetnem másokon, csak hát könnyű bekapcsolódni abba, ha mások nyomorúságán nevetünk, de ha már én vagyok a célpont, meglepő, de nem tetszik a dolog. Túlságosan sokáig hittem el, hogy én is népszerű lehetek, közkedvelt alak, és most csúnyán ráfáztam. Nem ülök le, amíg nem bólint rá, mert semmi kedvem időt húzni, ha nincs értelme maradni. Jasmine és Beth visszafojtott lélegzettel várja a választ, ajkuk rezgéséből látom, hogy rögtön kitől belőlük a nevetés.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Rendes srác, ezért is barátkozom nehezen, hiszen nehéz dolog átejteni másokat, vagy csak simán nem mondani el nekik az igazat, pedig nem tehetek mást, mert csak úgy beavatni valakit... Mégis hogyan tehetném? Ha felvállalnám ezt, azzal felvállalnám azt is, hogy ez így nagyon nincs rendben és hogy anyával gondok vannak, de ez eddig még nem sikerült, inkább csak alkalmazkodtam a helyzethez és igyekszem soha sem előre gondolkodni túlságosan, csak a mával és maximum holnappal foglalkozni és a holnaputánig már nem nézek előre. - Köszi! Már eleve úgy kaptam, hogy elég sok mindent tudott, de tényleg nagyon kezes és könnyen tanul. Ha gondolod majd elmondom honnan van, hátha tudsz hasonlót szerezni. - végülis egy próbát mindenképpen megérne, aztán maximum nem jön össze, de tényleg idővel szüksége lesz egy saját bagolyra. Bár, ha az édesanyja eleve itt van az iskolában, a barátainak pedig úgy se tud üzenni, akik egy másik síkon élnek... de esetleg az édesapjának írhat, vagy ha van más, akiről nem beszélt még valami rokon, vagy egyéb, és persze ott vannak a nyarak is, amikor az ember jó, ha rendelkezik egy bagollyal, hogy kapcsolatot tarthasson az itteni barátaival. - Oké és mégegyszer köszi, hogy megtaláltad, a jövőben sokkal jobban fogok vigyázni rá! - és igen ez holt biztos, hiszen mégis csak a legfontosabb érték az életemben, amihez a legjobban ragaszkodom. Meg kell néznem a láncát, hogy nincs-e vele valami baj és azért hagytam el, vagy ha másról van szó, meg kellene próbálnom kideríteni. Elég kellemetlen lenne, ha valaki enyves kezű lenne a szobánkban, vagy... valami, mert akkor még jobban kell vigyáznom a holmijaimra, mint eddig. - Sok sikert! Szia! - elfogadom és megrázom a kezét. Nem kifejezetten mondható erősnek a szorításom, inkább olyan gyengécskébb, átlagos, de hát eleve nem vagyok egy testes alkat, akitől határozott kézfogást várna el a másik, legalábbis remélem. Őszintén szólva még nem kimondottan gyakoroltam a kézfogást, hogy hogyan kellene jól, vagy jobban csinálni, főleg hogy eleve nem igazán ismerkedem, hogy szükség lenne rá.
//Én is köszönöm a játékot és várom a következőt! //
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Nem ismerem. Számomra egy jó fej, kicsit zárkózott, de nagyon segítőkész srácnak tűnik. Sejtelmem sincs róla, hogy miféle borzalmas életet rejteget. Így tényleg puszta naivitásból hozom fel neki az ötletet. Nézem ahogy a bagoly útnak indul aztán távozóra fogja, én pedig nem marasztalom ezúttal. - Köszönöm, hogy eddig eljöttél velem. Szegény baglyokkal muszáj leszek megtanulni szót érteni mert túl hasznosak.. Meg ami neked van kifejezetten.. aranyosnak is tűnt. Olyan kis kompakt. - látszik, hogy szimpátiát ébresztett bennem a madara és nem a hasznossága miatt első sorban. - Nem nem, menj csak nyugodtan! Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Meg hogy vissza került a medálod. Ha minden jól alakul pár napon belül úgy is találkozunk újra. - megejtek egy lelkes széles mosolyt, mert felvillanyoz a gondolat. Új embereket megismerni mindig jó számomra. Ha pedig én is az ő szobájukba kerülök, még éjszakai társast is tarthatunk! Mert mindenki éjszakai társasra vágyik természetesen RBF előtt pár hónappal... Hát persze. Na sebaj! - Én megkeresem anyát, már biztos vége van az órájának. - nemes egyszerűséggel végül, laza baráti kezet nyújtok neki - Akkor később Sung-yeun!
//Köszönöm a játékot! :3 Remélem lesz folytatás velük! Nagyon örülök, hogy elő került Sun-hi! Szívesen bontogatnám tovább a leányzó sorsát.
Tudom, hogy minden bizonnyal segíteni szeretne egy ilyen jellegű tanáccsal, de hát nem ismer és nem tudja, hogy mi van a háttérben. Egyáltalán nem hibáztatom, hiszen senki sem tudja, én pedig nem kotyogom el csak úgy, hiszen ez elég nagy titok finoman szólva is. Elmosolyodom azért, még ha csak visszafogottan, miközben a cetli a helyére kerül, a bagoly pedig útjára indul oda, ahová Alastair mondja. - Kösz, majd... meggondolom. - kissé megköszörülöm a torkomat, aztán hátrébb lépek kicsit elcsendesedve. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék, elgondolkodtatnak a szavai, de mégis hogyan lehetnének terveim, vagy vágyaim így? Sóhajtok egy aprót, aztán újra mosolyt varázsolok az arcomra, hogy úgy tűnjön tényleg csak nagyon elgondolkodtatott a szavaival. - Visszakísérjelek a Nagyterembe, vagy máshová? Lassan mennem kell, mert van egy csomó beadandónk jövő hétre és ha mindet hétvégére hagyom semmi másra nem lesz időm. Ha gondolod akkor majd érdeklődd meg a szobát, ha már tudod, hogy mikor költözöl be. - kicsit bizonytalanul állok egyik lábamról a másikra. Nem igazán vannak barátaim, de Alastair rendes srác és elég vidám típus is, ami jó dolog, bár persze ettől még nem lesz kevésbé kellemetlen, ha szobatársak leszünk. Kettős érzés, mert a miatt, hogy rendes végül is jó dolog lenne, ha lehetőség lesz rá egyáltalán, viszont közben csak egy újabb olyan valaki, aki előtt titkolóznom kell és lássuk be igen nehéz úgy barátkozni, hogy nem adod önmagadat és az életed egy részét folyton falak mögé kell rejtened.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Az, hogy apa micsoda, azt anya is tudja, meg mi is, csak azzal elő rukkolni, bárkinek, hogy amúgy egy nem földi több ezer éves síkvándor, lehet kicsit meredekebb lenne, mint az, amit eddig mondtam. Úgyhogy csak egyszerűen varázslényként definiálom mások előtt. Ami félrevezető is lehet, ezért hoztam fel a vélát. Azok legalább humanoidok... A titkot megtartja és ezért hálásan biccentek neki. - Köszi~ úgy is minden kiderül amikor ki kell derülnie. - Őríjtő és szomorú tud lenni a "mi lehetett volna". Úgyhogy jah... nem akarom ennek az árnyékában ragadni. - ismerem el. Közben már körmölök, meg rá figyelek. Meglep a válasza és ez látszik is az arcomon. Csendesen gondolkozom egy kicsit. - Igen ennyi csak. - mondom végül. És figyelem, hogyan hívja magához a baglyát, átadom a levélkét össze csavarva. És amikor a madár útnak indult akkor szólalok meg újra. Mindenkinek nehéz kérdés tud lenni az, hogy mit szeretne úgy ő maga. És ahogy elnézem neki különösen az. - Én.. nekem a bakancslista segített egy kicsit. - mondom végül, hátha neki is segíthet. - Tudom, hogy a bakancslista nem egy életcél mutató. De a sok kisebb- nagyobból egy idő után valami biztosan le fog tisztulni. Meg... ébren tartja, hogy merjünk vágyni. Mint a társasjátékok a versenyszellemet. - megtoldom egy mosollyal. Remélem nem mentem ezzel túl ingoványos talajra.
- Azt hiszem értem így már, akkor nem metamorfmágus vagy. - bólintok egy aprót. Cseppet sem veszem zokon, hogy nem cáfolta meg az elején, amikor én egyértelműen erre gondoltam esetében. Végül is nem ismer, egyáltalán nem meglepő, ha nem mond el az ember akármit egy ismeretlennek, főleg akkor ,ha úgy fest még a szülei között se teljesen tiszta az, hogy az édesapjuk... micsoda? Legalábbis a szavaiból nekem eléggé ez jön le. Azért az fura, ha az embernek gyereke van valakitől, akiről ezek szerint elég keveset tudhat, bár gondolom ezek alapján nem is házasok, meg ilyenek. Nálunk odahaza az ilyesmi lehetetlen lenne, Koreában azért elég földhöz ragadtak az emberek. - De semmi gond, megértem, hogy nem mondtad el és ígérem, hogy nem adom tovább senkinek. - teszem még hozzá, mert hát sejtem, hogy ez nem valami nyilvános info. Egyébként sincsenek tömegével barátaim, nem kifejezetten vagyok népszerű, szeretek a háttérben maradni, úgyhogy annak aztán semmi esélye, hogy véletlenül elkotyogjam ezt, szándékosan pedig úgy se tenném, e miatt nem kell aggódnia. - Ez mondjuk jogos. Nem is lenne túl vidám dolog folyton azon agyalni mi lenne ha. - egyrétetően bólintok. Nekem is ezt kellene, elfogadni azt, ami van? Nem, azért az én helyzetem más, a teljes elfogadás beletörődés lenne abba, hogy a testvérem életét élem. Nem kellene tudom, de... mit csinálok, ha anya is összeroppan? - Hogy én mit szeretnék? - igen határozottan látszik, hogy szinte már meglep a kérdés is. Tőlem ezt nem igazán szokták kérdezni, anya pedig főleg nem. Nem is tudom, hogy hirtelen mit is mondjak rá. Lányként nőttem fel sokáig egy keleti kultúrában, ahol a lányok kevesebbet érnek, most pedig nem vagyok önmagam. A jó ég tudja, hogy mit szeretnék! - Ezt még nem gondoltam át. - válaszolok végül egy leheletnyit még el is vörösödve zavaromban. Gondolom nem ilyen válaszra számított, de tényleg nem gondolkodam rajta, hogy én mit szeretnék. Valahol pont azért, amiért ő sem gondolkodik azon lenne-e lehetősége valahogy visszajutni, mert túlságosan nagy a kérdőjel. - Ennyi lesz? - csettintek egyet a nyelvemmel és egy apró, de annál ügyesebben lavírozó kis bagoly érkezik meg pontos ívvel az alkaromon landolva. A tenyeremet kitárom Alastair felé, mert hát az én baglyom, ő pedig elég bizonytalannak tűnik, valószínűleg úgy a biztos, ha ezt én intézem.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
- Rendben! Ez.. - némi meghatottság ül ki a fejemre - nagyon jól hangzik, köszönöm! - valamiért kissé zavarba hoz a saját hülyeségem ami az egészhez társul mélyen magamban, de ennyi baj legyen. - Igazából fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy az utazásunk odaátra apának, vagy nekünk volt-e köszönhető, vagy úgy hármunknak... - itt kicsit mondjuk beharapom a számat - Ömm... apa.. varázslény, mint mondjuk - pillanatra elhallgatok. Na most hajrá, hogy hozzá hasonlítsam bármihez is ami földi... - mondjuk a vélák. - bár inkább kérdésnek hat a kijelentésem, aztán leesik még valami ami miatt bocsánatkérően nézek rá. - Mm és igen.. a mintáim, meg ezek a.. furcsaságaim igazából tőle származnak, csak.. fogalmam sem volt erről, hogy lehetne úgy beszélni, hogy anyát ne szólják meg.. ne hozzam esetlegesen kínos helyzetbe. Igazából nagyon sok minden kimaradt és nem lett tisztázva velük sem... azt hiszem egymás között is lenne mit helyre rakniuk.. - nyelek egyet és tényleg látszik, hogy utálok hazudni, mint tapasztalhatja, nem is igazán ment sokáig, pedig ez még nem is volt nagy csúsztatás. Nem kérem meg arra, hogy bármi is maradjon közöttünk, mivel.. előbb utóbb úgy is kiderülne. Elég egyértelmű lesz rövid időn belül mindenkinek, hogy Jade az édesanyánk, meg az is, hogy valami időzavar lehet a dologban.. És persze már megint csapongok össze vissza. - Szóval amúgy fogalmam sincs, de mielőtt bele élném magam, vagy rákattannék a visszaút elméletére... szeretnék esélyt adni az ittlétnek. Hátha a válaszok is könnyebben jönnek, ha nem kergetem őket. - ezt kimondva mondjuk kissé megül valami, de hamar úgy kezelem, mintha csak egy felém szálló labda lett volna, amit alaposan le is csaptam. Inkább őrá figyelek, valahogy az nyugisabb, tényleg érdekel és legalább egy dolgon pörgök addig is. Rajta. Bevallom, nem nagyon volt, hogy ennyire lekötött volna bárki is. Hála a masszív figyelem zavaromnak, eddig lényegesen rémálom szintű volt a velem való beszélgetés mindenkinek aki próbát tett.. Ki tudja ő hogy van vele.. Lehet csak végtelen türelme van a lököttekhez. - Oh. - tűnődök el. - És te mit szeretnél? - teszem fel az egyszerű, naiv kérdést. - Már ha nem titok persze.~ Közben valóban megérkezünk én pedig elő szedek a táskámból egy füzetet meg egy ceruzát. Mit nekem a penna? Beszélgetés közben a füzetet felnyitom és lekörmölök bele pár sort, közben fel fel pillantok, mert nagyon is érdekel a válasza, valahogy olyan furcsa érzés fog el vele kapcsolatban.. Mintha nem venné fontosnak, a saját.. hát úgy igazából saját magát. Végül minden szívbaj nélkül tépem ki a füzetből a lapot. - Kész is! - fogalmam sincs melyik a baglya, vagy csak egy sulis kölcsön baglyot "fogunk"-e, így kicsit tanácstalanul nézek rá. Szégyen szemre, de a madarakkal úgy bármi nem erősségem.
- Megpróbálhatjuk, akár folyamatában is tudjuk korrigálni és neked is könnyebb. Az ember hamar felejt... sajnos. - főleg, ha még csak egy képe sincs arról a helyről, vagy a barátairól és nem mehet vissza, hogy felelevenítse. Viszont pár rajz segíthet emlékezni, persze főleg akkor, ha akar egyáltalán, mert lehet, hogy szomorúsággal töltené el, hogy nem mehet vissza oda már sosem, akkor meg nem biztos, hogy szívesen nézegetné a képeket, vagy idézné fel. - Biztos, hogy sehogy se juthattok oda már vissza? - azt mondta, de... vajon ezt neki is úgy mondták, vagy teljesen biztos benne? Nem is tudom, ha bármiféle mód lenne rá, hogy a tesóm mégse haljon meg... Butaság, hiszen ilyesmit nem lehet véghez vinni, de ha egyszer ott voltak, akkor miért ne lehetne valami módon visszajutni? Én biztosan próbálkoznék a helyében, hogy legalább megpróbáljak rájönni, vagy biztos legyek abban, hogy nem lehet. - Azt hiszem mivel sok levelet hoznak-visznak itt azért más az ébrenléti ciklusuk. - gondolkodom el kicsit, még az orromat is ráncolom, ahogyan a hangos csivitelés irányába haladunk. Mondjuk az is lehet, hogy épp nem rég volt ott valaki, vagy találtak egy egeret, de mivel nappal is gyakran látok baglyokat, lehetséges, hogy a levél hordók a természetben szabadon élő társaiktól eltérő életciklust alakítanak ki. - Nem is tudom... még olyan messzinek tűnik. Az is számít, hogy anyu mit szeretne és az egyetem is érdekel, de talán... - azért sóhajtok egy aprót. Nem tudom, hogy menne-e, hogy valamikor is visszamenjek a régi házunkhoz, vagy a tóhoz, ahol Sung-yeun megfulladt. Azt hiszem képtelen lennék akár csak a víz közelébe is menni, azóta is víziszonyom van. Az itteni tóban sem fürödtem soha, még a mólóra se merészkedtem ki, maximum a tópartra tisztes távolsába. - Meg is jöttünk! Nem úgy tűnik, mintha álmosak lennének. - mosolyodom el, mintegy témát is váltva sajnát magamnak is, hogy ne gondoljak a régi otthonra és arra, ami történt. A baglyok tényleg eléggé fel vannak bolydulva és kellően hangosak, nem úgy fest, mintha aludni akarnának, meg aztán az is benne van, hogy itt sokan vannak és még csak nem is mindegyikük egyforma.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
- Hű ez vagány képesség. - mondom eltűnődve, számomra mindenképpen olyan skill amivel én nem rendelkezem. Így mindenki aki viszont rendelkezik vele fényeződik kicsit a szememben. - Én pocsékul rajzolok. Cserébe énekelni tudok. - azon nem kell sokat morfondíroznom, hogy elfogadom-e az ötletet. - Időt keríthetünk rá valamikor. Hálás lennék érte, ha benne vagy. - Hiába csapongok jobbra balra, ez most hamar leülepedett a jó érzések között. És örülök, hogy felhozta, nekem eszembe sem jutott volna, mint lehetőség. - Király. - mosolyodom el arra, hogy nincs szabály, tehát a szoba ajtót is otthonossá lehet tenni -persze nem rongálással- nem csak az aktuális fekhelyet. Ha már egy évet itt tölt az ember, néha nem ártanak a személyes apróságok. Na nem úgy, hogy a többiek bele fulladjanak. Közben elérjük a bagolyházat és elindulhatunk felfelé a lépcsőn. Közben eltűnődve inkább csak hangosan gondolkozva megjegyzem - Hu-hú bajnokok.. Vajon tényleg van ennyi minden mondanivalójuk egymásnak? Nappal nem aludni szoktak? Lehet találtak valami kis rágcsálót amin össze vesztek.. Ki tudja.. - de inkább költői kérdések csak, meg elkalandozás. Úgy is kiderül, amint felértünk. Amikor azonban magáról kezd mesélni azonnal vissza térek hozzá és rá figyelek. - Van. Van odaát is. - biccentek egy félmosollyal - Alapvetően minden van ami itt.. csak a varázsvilág más egy kicsit.. És sajnos nem. Ázsia kimaradt. Deee majd itt bepótolom valamikor. Egyedül még úgy sem nagyon mehetnék ilyen messze. - szóval lesz időm tervezni addig is! Meg mondjuk anyuékat rávenni is érdekes lesz.. Mindenképp csak nyáron, vagy valamelyik hosszabb szünetben.. Már ha egyáltalán nyitottak a kérdésre. Meg Amy véleménye sem mindegy. - És suli után tervezel vissza menni? Vagy maradsz inkább Európában? - talán távolinak hat ezt a kérdést feltenni, de ki tudja, lehet nagyon is konkrét elképzelései vannak a jövőre nézve.
- Esetleg, ha tudnál rajzolni. Én elég jó vagyok benne, ha pontosan el tudod mondani, megpróbálhatom lerajzolni. - nem mondom, hogy tökéletes lenne, de tud navigálni, hogy mi legyen másképp és akár még össze is lehet hozni olyasmit, amire emlékszik. Neki is jó lehet, hiszen kézzelfogható emléke lenne a dolgokról és hát még addig, amíg emlékszik is rá. Ez a nehéz ebben az emlékezés dologban. Idővel az emberben halványulnak a dolgok, már cska történetek maradnak meg, ha újra és újra felidézi őket, de a fejünkben a képek szépen halványodnak és egy idő után elkezdik elveszíteni a pontos formájukat. Ő pedig nem mehet vissza sem, hogy felelevenítse milyen is volt az a másik hely. - Igen Biba professzor, de itt csak számok vannak, bár úgy tudom nem tilos kiragasztani valamit a szoba ajtóra, tehát akár elnevezni a szobát. - teszem azért hozzá, hiszen ha ő állatnevet akar, nem akarok letörni a lelkesedését és elvenni a lehetőséget, hogy esetleg valami állatról legyen elnevezve a szobánk. Gondolom ott valami ilyesmi lehetett a tendencia. - Koreában. - tény ha rólam van szó nem vagyok túlságosan beszédes, de ezt bárki megértené, aki tudná, hogy milyen életem van jelenleg. Viszont mivel senki se tudja... - Azt nem tudom, hogy pontosan hol. Észak-Koreában valószínű, legalábbis ott kerültünk árvaházba még csecsemőként és hamar örökbefogadtak. Jártál már ott? - automatikus a kérdés, aztán jut csak eszembe, hogy ebben a világban kétlem, hogy túl sokat utazgatott volna, hiszen nem is itt élt eddig. - Már ha odaát is van. - teszem aztán gyorsan hozzá. Na igen úgy azért nem könnyű beszélgetni bármiről, ha ő egy szó szerint másik világban élt eddig, ott töltötte a gyerekkorát, azt ismeri. A bagolyház közben természetesen egyre közelebb jön, azaz mi megyünk egyre közelebb hozzá. A baglyok tényleg kellően hangosak tudnak lenni már ilyen távolságból is, pedig még van jónéhány méter. Sosem értettem, hogy csak úgy simán miért kell ennyit huhogniuk. Vagy csak nem szeretik a tömeget, mondjuk ez benne van a pakliban. Én se szívesen lennék egy olyan kis helyen összezárva egy csomó emberrel.
A világok olyanok mint a személyek. Tapasztalások és tanulságok összese.
Biccentek, bólintok párat nagyon is egyet értően. Tényleg durva, de azt hiszem egyenlőre kimerítettük ezt a részt és annyira nem bánom. - Ne is mond! Imádtam! - válaszolom lelkesen. - Szívesen megmutatnék egy két dolgot, de azt hiszem ameddig nem tudom kivetíteni az emlékeimet erre nincs sok esély. - azt nem teszem hozzá, hogy se fénykép se semmi. Csak ami nálunk volt táskánk, a tartalmával, a pálcánk, az egyenruhánk... Meg azt hiszem Amynek a házijai. Én emlékszem aznapra nem csináltam meg... Sosem tudom már meg mekkora Troll-értékelést kaptam volna rá. Esküszöm, az egyetlen pozitívum, hogy azért a házi hiányért már nem kellett vállalnom a felelősséget. A többi részébe inkább nem gondolok bele, mert simán kilukadnék oda, hogy sok mindent megadnék, ha vissza mehetnénk elbúcsúzni legalább. Kicsit elábrándozok inkább azon, amit a patrónussal kapcsolatban mond. - Végül is, ha az animágus alak befolyásolható, az elég biztos pont. Csak el kell sajátítani. Könnyebb és egészségesebb, mint azt vadászni, mi befolyásolhatja a patrónust. - gondolok bele, csak az után, hogy tulajdonképpen kimondtam az előzőket. - Bimba professzor a házvezetőnk ugye? - kérdem kissé eltűnődve. Kilépve a szabadba pedig megcsap a baglyok eltéveszthetetlen hangja. - Nagyon király lenne! Itt is van a szobáknak állat neve? - kérdezek rá menet közben. Jó nagy ez a kastély is azt már sikerült megállapítanom! Aztán hirtelen ötlettől vezérelve kitérek valami másra. - Ömm.. Kereszt kérdés! - harangozom be a szándékomat. Amyvel szoktam ezt csinálni, ha hirtelen váltok témát. Így annyira talán nem bizarr, ha hirtelen szegezek neki valamit puszta kíváncsiságból, ami látszatra légből kapott lehet - Itt születtél Angliában vaaagy Korea? - kicsit jobban megnézem a vonásait. Hozzá tenném, hogy tippre olyan koreai vonásai vannak... kerek arc, kerek száj, kerek szemek, meg a nevének a tagolása is olyasmi ha jók a megérzéseim... De inkább nem rohanom meg ilyesmivel. Elvégre azt mondta a testvéréről nem szeretne beszélni, és még ha a múltjához hozzá is tartozik, talán meg tudom úgy kerülni a kényes részeket, hogy közben meséljen, hiszen tök sokat beszéltem magamról, és kezdem furán érezni magamat, hogy neki meg alig hallottam a hangját!
Ruci 
//
