2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az iskola melletti tó és annak partja. A tóban veszélyes lények élnek, télen is csak ritkán fagy be a felülete hiába állóvíz, hála a tó mélyén élő sellők és más lények mágiájának.
A könnyek a lelket is megtisztítják. Nos igen ez bizony igaz, hallottam már, és jártam már olyan helyen is, ahol tényleges rituáléként kezelik. Elmosolyodom. - A könnyeknek sokfelé van teljes kultuszuk. Még a sellők is sírnak. De amelyik nem járt sosem a felszínen, az sosem érezte a saját könnye melegét, vagy épp savát, borsát.. - érzékelhetően tisztában vagyok azzal, milyen lehet sírni, de van egyfajta vágyódás a hangomban ami arra utal, hiába a tudás, tapasztalás nincs mögötte. Hümmenek egyet arra az elmagyarázhatatlan erőre. - Ha akarsz, tégy próbára. Hátha nem a legtöbbhöz tartozom.~ mondom végül, azonban fontos pont, meghagytam neki a választás lehetőségét. Látom, hogy a mintáimat nézi, de ameddig nem kérdez rá, nem fogom megosztani vele, hogy mi is az. A kérdésére eltűnődöm pillanatra. - Mindenütt magányos vagyok, de... a most például kivételt képez. Hiszen itt vagy. - felelem és a mosolyomban valami változik. Valami ami arra utalhat, számomra ezek az alkalmi mostok egyfelől a mindenséget jelentik, másfelől, olyan könnyeden mondom ki, hogy azt sejteti, megtanultam létezni magamban. Mindezt egy csöpp önsajnáltató hangvétel nélkül. Láthatóan van méltóságom, ha büszkeségről nem is beszélhetünk minden esetben...
Ez az egész kialakult helyzet nagyon is fura volt. Hiszen ő egy olyan élőlény volt, akinek eddig a létezéséről nem tudtam és nem igazán tudnám ráfogni, hogy ő egy sellő lenne. Hazudnék, ha ezt mondanám, így inkább nem gondolok semmire, nem hiszem hogy megmondhatnám, hogy mi is ő. Egy dologban biztos vagyok, hogy ő értelmes gondolatokkal rendelkezik és még a kommunikációra is képes. Talán félnem kéne tőle, de nem érzek késztetést, hogy elmeneküljek, hogy elrohanjak. Bár nem hiszem, hogy félelmemben menekülnék, sosem voltam az a fajta lány, aki mások segítségére szorult vagy éppen megbújt volna valaki háta mögött. Én bátran kiálltam és megküzdettem mindennel, amivel csak kellett, egészen addig, ameddig... André és a barátai... amíg... Már-már majdnem eltátom a számat, ahogyan hallgatom őt és figyelem. A hangja egyszerre lágy és kemény, olyan barátságos... hideg és meleg is egyszerre. Talán csak a tudatlanság miatt érzem kettősnek a dolgot, de lehet hogy valójában is így van. - Sajnálom, pedig azt szokták mondani, hogy a könnyek a lelket is megtisztítják. - bár nem hiszem, hogy ő ezt a mondást valaha is hallotta vagy éppen mondta volna neki, akivel találkozott. Vajon milyen lehet úgy élni, hogy nem képes egyetlen könnycseppet sem ejteni? Biztos vagyok benne, hogy valahogy képes kifejezni az érzéseit, képes fájdalmat mutatni, még ha valamilyen különös módon is. Következő mondatára csak bólintok egyet. - Ez nehéz elmagyarázni, hiszen a legtöbben nem is értik meg. Szóval igen, egyfajta erő. - felelem halkan, majd próbálok visszaemlékezni, hogy vettünk e olyan lényt az órákon, amilyen ő is volt. De semmihez sem tudnám hasonlítani, azonban a testét befedő érdekes és különleges mintázat azonnal kisajátítja a figyelmemet. Bár butaság lenne megkérdezni, hogy az rajta tetoválás e, hiszen nem lehet az, nem tűnik annak. Meg persze ostoba kérdés is lenne. - Nem vagy magányos itt egyedül? - kérdezem tőle halkan, miközben belenézek különös színű íriszeibe.
Látom a mimikáját és egészen.. őrá emlékeztet. Tudom, milyen óvatossággal érdemes közeledni egy összetört élőlény felé, és úgy tűnik, a lánynál is működik. Hogy mi célom azzal, hogy felfedtem magamat neki? Régebben, ha egy hozzá hasonló hangulatot és minőséget képviselő élőlénnyel találkoztam, egy igen erős vezeklés érzése öltött testet és ösztönzött. Egy vezeklésé, ami folyamatos bizonyítási vággyal társult: Tégy azzal az élőlénnyel valami jót! Ami bizonyítja, hogy nem csak pusztítani tudsz! És akár a pillangó hatás, talán eljut őhozzá is az igyekezetem... Bárhol is legyen a világegyetemben... Közel tizennégy ezer év telt el azóta, hogy utoljára láttam, még az eredetbolygómon. Megszámlálhatatlan világot bejártam, síkot, időt és teret, de egyszer sem találkoztam vele. Legfeljebb hasonmásaival. És bár Kertanu belém égette az emlékezés átkát... annyi hasonmásával hordott össze a szél, hogy neki, az eredeti arcára már alig emlékszem. Hosszú idő telt el és ezek a néma fohászok átalakultak, nincs többé vezeklés, nincs többé bizonyítási vágy felé. Számomra elveszteni egy ilyen értéket, leírhatatlan következményekkel járt hosszú évezredekig. Hiszen soha semmit nem vesztettem el, mindig mindent megszereztem, megtartottam... Mondhatjuk, hogy sikerült egyfajta gyengédséget elsajátítanom ezáltal az egész által tanulságképp. Moira már majdnem elmosolyodott, láttam! Vágyik, mosolyogni. Vajon mi gátolja benne? - Én egy olyan élőlény vagyok, aki nem tudja az érzelmeit ilyen szinten kifejezni, mint sírás. Így nekem ezek értékesek. Akár öröm, akár bánat szülte. - mondom egyszerűen aztán hozzá teszem - De csak akkor van értéke, ha magától születik. - vagyis, nem űzök sportot belőle, hogy direktbe megríkassak bárkit, hacsak nem kifejezetten az a célom. Az utolsókat amiket megoszt, félre biccentem leheletnyit a fejemet rá. - Akkor számodra ez egyfajta női erőt képvisel? - amennyiben igent mond, sejtem mi történhetett vele.
Eddig ő itt számomra a legszimpatikusabb, de nem csak azért, mert visszahozta a rúzsomat és nem az "egyedi" szépsége miatt... Ő olyan tisztának látszik, olyan másnak, mint itt bárki más, bár ez abból is eredhet, hogy egy különös lény vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem őt. Még sosem láttam hozzá foghatót, de könyvekben, se az órákon. Úgy néz ki, mint egy nagyon kihaló félben lévő faj, egy biztos... nem beszélek róla senkinek, nem akarom, hogy felboruljon az élete és esetleg kísérleteket végezzenek róla. Sosem akartam másoknak, mindig mások érdekeit tartottam szem előtt. Tudom, hogy mások pénzért, elismerésért és hírnévért bármire képesek, egy élet munkáját is akár tönkreteszik, csakhogy pillanatokig tündökölhessek, felcsillanjanak, majd a másodperc törtrésze alatt kis is huny a fényük. De az emberek... Egyszerűen még nem tapasztaltam ilyet még soha, persze biztos vagyok benne, hogy valaki ugyanígy kövekké tudná alakítani a könnyeimet, de... miért tennék meg? Én konkrétan egy senki vagyok, egy név milliárdokból, egyetlen lélek a többi között, egy egyszerű lány. Én itt tényleg egy senki vagyok, találhatott volna egy nálam értékesebb embert is, bár... be kell látnom, hogy azóta nem sírtam vagyis... nem jött ki egyetlen könnycsepp sem. Kicsit ostobán éreztem magam, mert igazából nem hittem volna, hogy van neve, vagyis nem hittem volna, hogy bemutatkozik nekem. Arról meg ne is beszéljünk, hogy fel is fedte magát. Persze talán félnem kéne, talán rettegnem, hogy mit fog velem csinálni, de nem érzem úgy, mintha bántana és valamilyen elcseszett mondom biztonságban érzem magam. - Szép neved van. - megrándul az ajkam, már szinte sikerült volna elmosolyodnom, de még mindig... van bennem egy gát. - Az én könnyem se nem különleges, se nem értékes. - mondom neki, miközben egy halk sóhaj szalad ki a számon. Miért is lenne értékes vagy éppen különleges valami, aminek a gazdája egy átlagnál is átlagosabb lány? Bár... mostanában inkább a különc és furcsa jelzőkkel illetnek engem. Nem tudom, hogy hirtelen hogyan feleljek a nekem feltett kérdésre, legszívesebben csak simán kihagynám, de... - A múltban történt egy igazán... nagyon rossz dolog velem, ami után úgy éreztem, hogy a legtöbb dolgot elvették tőlem, köztük az erőmet is. - kezdek bele, de persze konkrét dolgokat és részleteket nem mondok, talán ő is érzékelheti, hogy a teljes valóját hallja a történetemnek. - De mikor ezeket használom úgy érzem, hogy újra eltölt az az erő, amit... elvettek. - fejezem be végül a mondandómat és nézek továbbra is a különös lény különös íriszeibe.
Engem lepne meg leginkább, ha bármivel tudna azonosítani ami a Földön megtalálható. Figyelem a lányt, a reakcióját a kis mutatványra. Majd felfedem magamat és úgy tűnik kevésbé ijesztem meg, mint elsőre számítottam rá, ami kifejezetten megnyugtató. Elvégre nem volt célom rá hozni a frászt. Hallgatom a szavait és mikor kimondja hogy vissza adtam az erejét ezer és még több gondolat úszik át az agyamon. Végül csak főt hajtok neki. - A nevem Ivor. - Mutatkozom be röviden, a rövidített formájában a nevemnek. - Különleges és számomra értékes fizetséget adtál ezért az apró szolgálatért. - utalok itt arra, hogy a rúzsáért cserébe, fizetségnek kereszteltem a könnyeit. Bár veheti úgy, hogy nem átvitt értelemben gondolom. Zokon csak nem veszi, hogy ennyivel beértem. - Hogy érted, hogy az erődet? - kérdem félre biccentve a fejemet. Érdeklődéssel nézek fel rá és sejtem, hogy valamiféle sajátos értelmezésű szimbolika van mögötte. De hogy pontosan mi, az csak rajta áll, hogy elárulja-e vagy sem.
Igazából most szerencsém volt, hogy ez a lény éppen erre járt, mert rosszabbul is járhattam volna. Csak egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle, mikor bőröm érintkezik a rúzzsal, egyrészt áradt szét testemben a megkönnyebbülés és a boldogság, bár nem nevezném boldogságnak, inkább apró és mulandó öröm. Még ez sem igazán segített mosolyt csalni az arcomra, lassan tényleg igaz lesz rám, hogy egy érzések nélküli üres doboz vagyok, mely a keserűséget és a bántatót tudja csak elraktározni. Próbálom magam azzal nyugtatni, hogy időre van szükségem, de itt jön a nagy kérdés, hogy mégis mennyire? Megrázom a fejem, most nem lényeges ez. Csak figyelem, hogy mit csinál a könnycseppjeimmel és figyelem és figyelem és végül arra leszek figyelmes, hogy kissé eltátom a számat. Meglep és nem csak simán meglep, hanem valamilyen értelemben meghat, mintha lenne értéke az én kis ártatlan könnyeimnek. De az arca egyértelműen nem emberi, bár tisztán nem tudom kivenni, hiszen a víz alatt van még. Meglep, hogy feljön a víz alól. Csak némán figyelem és próbálom azonosítani valamilyen fajhoz ezt az arcot és az egész képet, de nem igazán sikerül. Amikor megszólal és értelmes szavak hagyják el az ajkait, akkor kicsit leblokkolok. Nem hittem volna, hogy képes a kommunikációra, bár értelmes és intelligenciával rendelkező lénynek néz ki. - Mondhatni, hogy a öröm és a megkönnyebbülés furcsa egyvelege ezt váltotta ki belőlem egy szívemnek kedves tárgy visszatérte. - felelem neki és legszívesebben még egyszer megköszönném neki azt, amit tett, de próbálom feldolgozni, hogy éppen... valamivel beszélgetek. Ezzel természetesen nem akarom megbántani őt. - Moira vagyok. Köszönöm szépen neked... - hagyo kegy kis szünetet, de csak egy egészen rövidet, másodperc törtrésze alatt szóra nyitom ismét ajkaimat. - hogy visszaadtad az erőmet. - mondom neki és tényleg őszinte hálát olvashat ki kék szemeiből, ha belenéz. Igazából egyszerre volt fura, mégis valamilyen szinte szép látvány.
Az arc ami vissza néz rám, nem hasonlít ahhoz amire bár már nem teljesen tisztán, de emlékszem. Részben mert a velem szembe néző egy fiatal hölgy. Ha a rúzsról nem lett volna elég nyilvánvaló, most már az. A vízbe hulló könnyeit egy apró buborék öleli körül, így nem egyesülnek a Fekete tó roppant tömegével. Közelebb úszom a felszínhez egy kicsit, csak hogy ő is legalább nagyjából kivehesse az arcomat, közben, az ujjam hegye hozzá ér a buborékba zárt könnycseppjéhez és az, az ujjam hegyére feküdve egyetlen apró drágakővé szilárdul. Ennek egyébként ő is tanúja lehet, mert közvetlen a vízfelszín alatt ejtem meg. A markomba zárom egyenlőre. A könnycsepp esszenciája azonban olyan sűrű, hogy nem tudom szó nélkül hagyni és felszínre úszom annyira, hogy nyakamig kibukkanjak. Fakó sárgás zöld iriszemmel nézek rá. - Mi végett éri meg elhagyni a könnyeid drága hölgy?~ ami a tenyeremen volt minta, abból a szemeim alá, a számra, az állam két oldalára és a torkomra is jutott. Épp úgy szaladgál a vonalain az az apró kékes fény, mint a ragadozó halak csalija.
Szánalmas vagyok, ezt még úgy is tudom, hogy még senki sem dörgölte bele az arcomba. Másoknak csak egy egyszerű rúzs lenne, talán csak megvonnák a vállukat és annyiban hagynák a dolgot, rám mégis egy olyan pánikroham tör, ami mások számára teljesen érhetetlen lehet. Szégyellem magam, szánom magamat, hogy egyszerűen nem tudok erős maradni, de csak összerogyok és térdre esek. Egyre gyorsabban kapkodom a levegőt, tudom hogy hiperventillálni fogok és azt is tudom, hogy ha nem hagyom abba, akkor elfogok ájulni. Tudom, hogy milyen kémiai folyamat megy a testben, de nincs nálam egy zacskó sem. Erőtlenül és elesetten pillantok oda, ahova bedobtam a rúzsomat. SZ-Á-N-A-L-M-A-S. Már éppen próbáltam volna felállni, amikor meglátom, hogy egy kézfej bukik elő a vízből és abban a kézben ott van az én rúzsom is. A légzésem szépen lassan lelassul normális állapotra és érzem, ahogyan kezd a testem erővel megtelni. Ha bárki látott volna az előbb, akkor biztos rosszabbnak tituláltak volna, mint a wc-ben zokogó szellemlányt, akinek hirtelen nem jut eszembe a neve. Szívesen beszélnék vele, szívesen megkérdezném a történetét és végighallgatnám őt, de többen mondták, hogy nem éppen egy kedves és barátságos szellem. Ez a segítőkész lény vagy nem tudom mi éppen azt jelzi, hogy menjek a móló felé, így hát elindulok arra kissé bizonytalan léptekkel. Talán tényleg szánalmas lehet, ha ez a lény látta, hogy hogyan érintett engem egy ilyen hétköznapi tárgy elvesztése, kinevetne. Végül pedig odaérek a mólóra és már csak egyetlen karnyújtás lenne a rúzs, de tíz másodperc habozás után inkább pálcám segítségével a kezembe lebegtetem a rúzst, majd leguggolok a móló szélére. - Nagyon-nagyon szépen köszönöm. - mondom neki halkan, lehet nem is érti, hogy mit mondok neki, de boldogság és megkönnyebbülés következtében könnyek gyűlnek a szemembe és egy-két könnycsepp a vízbe hullik.
Süllyed és egyre csak süllyed az a valami. Mikor elérem egy két méterrel a felszín alatt, akkor látom csak hogy egy rúzsról van szó. Lebegek a vízben karba font kezekkel és nézem ahogy rettenet lassan süllyed. Végül valami megmagyarázhatatlan sugallat miatt kézbe fogom és ekkor megcsap valami. Nincsenek felvillanó képek, csak különböző éreztek. Leginkább kötődés ehhez a tárgyhoz. De olyasfajta... mint... neki a kesztyűjéhez... Pillanatra megfagy bennem az ütő és csak meredek a rúzsa... Felnézek a felszín felé, bizonyára nagyon szeretné vissza kapni, aki elhagyta. De ki lehet ő?! Ha megint egy hasonmásba botlok...? Egy rövid időre minden kiüresedik belőlem és végül döntök. A felszínre úszom, de nem bukkanok fel a víz alól, csak a kezfejem bukkan ki, és benne jól láthatóan a rúzs, sértetlenül. Várok egy két pillanatot, aztán így feltartott kézzel, mint egy jelző bója, megindulok a legközelebbi móló felé. Mindezt, hogy az illetőnek ne kelljen a mélyebb vízbe gázolnia, nekem pedig ne kelljen felfednem magamat és.... Ne kelljen látnom. Nem akarok egy újabb orrom alá dörgölést, ami már több ezer éve szembe jön, újra és újra. Így feltartott kézzel, kiemelve a vízből a kis tárgyat, épp csak ujjaim közé fogva várom meg míg a mólóra ér és elveszi. A kezemen a bőr egyébként márvány fehér, ujjaim hosszabbak valamivel egy átlag emberénél, de épp úgy öt van belőlük és nem feszül közöttük hártya, az ujjaim, tenyerem és lényegében a karom belső felére is felfutva olyan mintha hegtetovalassal, sűrű koncentrikus és egyéb mintákat rajzoltak volna. Most apró halovány kékes fény vándorol ezeknek a mintáknak az útját követve. És elkövetem azt, ha túl sokáig kell várni, felnézek. Nem bírom ki...
Veszek egy mély lélegzetet, majd farkasszemet nézek a tükörképemmel és ujjaimmal dobolok a mosdókagylón. Ajkaimon sötétbordó rúzs díszeleg, bár senki sem tudja, hogy ez mit jelent... Röviden annyit, hogy ma nagyon, de nagyon nem érzem magam lelkileg kiegyensúlyozottnak. Egyszerre mar belülről a szomorúság, bánat és honvágy. Anglia nem rossz hely, nem borzalmas, mégis hiányoznak a barátaim, hiányzik Veronique és Victorie. Sajnos velük is megszakadt a kapcsolatom az eset után, hiába akartam őket közel tartani magamhoz, nem ment, mintha egyetlen dologra lettem volna képes az emberekkel kapcsolatban, az pedig az ellökés. Talán a mai napra az tette a pontot, hogy anyám által levélben végül rákérdezett konkrétan arra, amitől rettegett... A válaszom nem tudom, hogy csalódottsággal vagy éppen örömmel töltötte el, de nem lettem terhes, talán csak a stressz és sokk miatt nem jött meg még mindig. Arra is megkért, hogy ne használjak ilyen erős színű rúzsokat, ha lehet akkor pedig egyáltalán ne használjak... A végén még azt fogják rólam hinni a szomszédok és az iskolatársaim, hogy örömlány vagyok, azt hiszem valami ilyesmit írt. Néha olyan "kedves". Felhúztam a kabátomat, nyakam köré tekertem a sálamat és végül pedig elindultam a tó felé. Kellemesen hideg volt és amúgy is szerettem, hogy a hideg csípte az arcomat. Bánom, hogy annak az idején nem tanultam meg Jesse bácsikámtól, hogy hogyan is kell kacsázni, de hát késő bánat eb gondolat. Andrétől is kaptam már több levelet, de még nem vitt rá a lélek, hogy bármelyiket is felbontsam, talán soha nem is fogom tudni felbontani őket. Bíztam benne és szerettem volna, ha nem így alakultak volna a dolgok, szerettem volna, ha nem tör össze, ha nem aláz meg és pusztítja el az egészet, amit ketten nehezen felépítettünk. Nem tudom elfelejteni, amit tett, nem fogom tudni megbocsátani sem... A szerelem melyet éreztem egyre inkább kezd átalakulni gyűlöletté alakulni, melyet a harag és fájdalom táplál. A felejtés talán a legnehezebb ebben a világban és van, amit nem is lehet felejteni. Itt még senkinek sem beszéltem erről az egészről, legalábbis még senkivel sem tudtam arról beszélni, hogy erőszakoltak. Anyáékkal sem, pszichológussal sem és még annak az aranyos kutyának sem mondtam el, csak pár dolgot meséltem el neki, mint például a rúzsok színének jelentését. Ő legalább nem mondja el senkinek. Nem sokára meg is érkezem a tóhoz, leülök a partjához, markoltam egy marok kavicsot és megpróbáltam kacsázni. Igazából nagyon bénán ment nekem, sokkal bénábban ment, mint azt képzeltem volna. Hát még ehhez sem értek. Sóhajtottam egyet, majd végül megfogtam egy követ, ami mondjuk fura volt tapintásra, de nem néztem meg jobban, csak elhajítottam, de... mikor láttam, hogy repül, akkor... Nem. Ez velem nem történhet meg. Ami éppen a levegőben repült, nem volt más, mint a rúzsom. Lehet kiesett a zsebemből és véletlen felkaptam és... érzem, ahogyan a légzésem szaporább lesz. - Gyere vissza... - súgom halkan, de hát hiába mondom neki, nincs önálló akarta. Testem felett eluralkodik a pánik és hirtelen gyengébbnek érzem magam, olyan gyengének, amilyen gyenge még sosem voltam.
A víz, független attól, hogy mennyi minden képes szennyezni, és mi is pontosan az összetétele, főleg egy állóvíznek, mégis gyógyít és tisztít. A Fekete tó alján fekszem ahogy egykoron kincseimen tettem ugyanezt. És az Égtörők lábánál elterülő Lencsetóra gondolok. Eredetbolygóm hatalmas hegyeire, mélységes, zöld, vagy épp sziklacsipkés völgyeire, a falvakra, Olzharam roppant tornyaira és... úgy mindenre ami csak azon a vidéken valaha elő fordult. Régen tört már rám ennyire az egyébként olthatatlan vágy, hogy vissza térjek oda... A víz.. egy halandó számára, talán tudat alatt is az anyaméh csöndjét és oltalmát jelentheti, bár bevallom egy igazi tortúra lehet kilenc vagy ki tudja hány hónapon át össze görnyedve senyvedni ott, de az édesanyák szeretnek erre a folyamatra gyönyörködve tekintetni... Bizonyára van jó és rossz oldala is. Odabent legalább biztosan nem bánt semmi. Legfeljebb önnön szülője szervezete, ha idegennek érzi fattyát...khm... gyermekét...
Egy emlék kísérti meg az elmémet és észre sem veszem, hogy magába szippant.
"Sok évszázada a felszínen. El sem lehet hinni! Még mindig bőven akad ami megbabonázza. Valamivel le kell vezetni az Ösztönét. Valamivel el kell terelni a figyelmét, bár egyenlőre nem nagyon megy..Fokuszálnia kellene. Az olyasmik, mint az egyeduralomra törés és a mindenség leigázása és begyűjtése, nos ezzel nem lesz gondja. Kertanunak sikerült megtanítania neki, hogy ez bizony nem az a gyümölcs amibe bele haraphat. Nézegetheti ugyan, de sohasem lesz az övé.
Motoszkálni most is ott motoszkálnak, sugdosnak benne a hangocskák szüntelenül. Néha bele harapnak, kapargatják, vagy viszketnek mélyen a lelkében, mint szüntelenül nyüzsgő kis férgek. És jobbnál jobb ötletekről regélnek, hogyan tehetné a világot a kincses barlangja részévé. Ha nem lehet nyíltan minden az övé, akkor megtanulja észrevétlenül mozgatni a szálakat. De odáig még hosszú az út. Kertanu majdnem rendszeres, beugró vendég nála. Előszeretettel tart vizitet és előszeretettel tarja igen rövid pórázon.
De hát mi baj érheti? Eljutott arra a szintre, ami miatt Kertanu nem zárhatja be újra. Már nem pusztít és szipolyoz ki mindent. Csupán elveszi ami megtetszik. Kertanu műveit, teremtményeit békén hagyja, nem gyakorol hatást a történelmükre. Amúgy is jelenleg mindenki egy dologgal van elfoglalva, nem pedig az értékeikkel; legyen étel, víz, és elég fegyver.
Végül is háború van. Már jó ideje, de ez most másabb. Most nem a gharduk és az szürkék ütköznek meg vég nélkül. Ivor felemeli a fejét és az érmék, drágakövek leperegnek az arcáról. Felül csilingelve hullanak le a testéről is az értékesebbnél értékesebb holmik. Halmokba vannak hordva a gantarinból szőtt, kézzel festett, hímzett szőnyegek. Gigantikus termekből származó halandó öltőket felölelően míves falikárpitok ezek. És jó pár sárkány megirigyelhetné azt a mennyiségű kincset ami ezekre a csodás kárpitokra össze lett hordva.
Több kisebb terem nyílik ebből a nagyból gondosan figyelve a tájolásra. És ez csak egy a labirintusban elrejtett kincses tárnák közül. Távolabb vásznak sorakoznak, ezek is elég nagyok. Függesztve vannak, egymás mögé, és úgy rendezve akár egy könyv lapjai. Ivor tervei. Haditervek, város tervek, alaprajzok, épületek, gépezetek. Rengeteg gépezet. Mind olyan kavargó gondolat, amit a fején kívül kellett, hogy tudjon. Így közvetlenül a fejében nem is kavarognak, ehelyett most felfüggesztett vágyak és álmok hadaként ereszkednek alá.
Meztelen. Imádja a hideg fém, a kemény kövek érintését a bőrén. Mindig bele borzong. Szerelmetesen pillant körül a kincses kamrájában, mélyen beszívja azt az édeskés, fanyar fémes illatot ami terjeng itt és elégedetten, lustán dobja hanyatt magát egy nyújtózás közepette. Belefetreng a kincseibe és boldog.
Minden egyes érme gondosan van elrendezve, most kissé ugyan széttúrta, de amint felemelkedik egyik helyről, az érmék máris össze rendezik magukat. Ha valaki felülről nézi a termet, gyakorlatilag mérnöki precizitással, Lahirimal domborzati térképét adja ki, a városokat színre, méretre és értékre osztályozott drágakövek összeillesztett apró makettjei alkotják. Ő pedig az “egész világ” közepén fetreng enyhén megrészegedve. Egészen addig ameddig észre nem vesz valami elképesztően hihetetlen dolgot. Olzharam makettjéből hiányzik egy kő. Nem is kicsi, és nem is épp értéktelen darab. Mivel nem hisz a szemének, fel kell hogy keljen. Ahogy az érmék és minden lepereg róla, úgy kúszik fel rá a ruhája. Odalibben a városkához és percekig csak nézi. Aztán körül futtatja a tekintetét, de semmi. Az onnan bizony eltűnt. És a hangocskák belül már mardossák és susmorognak. Egyre hangosabban, egyre élesebben, benne pedig felszítják a bosszúságot. Aztán elkapja a tekintetét és megrázza magát. A hangok csillapodnak, de a dühe megmarad. Ugyanakkor kíváncsi. Végtelen kíváncsi, mégis ki… vagy mi, volt képes az ő rejtekébe, az ő kincses barlangjába belépni, és utána észrevétlenül végighaladni, majd észrevétlenül egyetlen ékkövet elragadni… És miért pont azt? Ellopták. Ebben már biztos. Az erejével letapogatja a számára lényeges információkat és a beazonosítást követően megvetően prüszköl egyet. -Egy koohrska??!! Chh!- gőg, gyűlölet és undor jelenik meg az arcán, ökölbe szorulnak a kezei és bizony el is portál hogy a nyomára leljen a tolvajnak. Kellőképpen sikerül magát felhúznia út közben.
A koohrskákat a gharduk délre űzték, a sziklás mocsarakig. A Néma hegyek tövéig. A Sarlós- csatornára pedig a gharduk erdőségeket emeltek és teleszórták csapdákkal. Az idők során különös dolgok történtek ott, például a csapdák a fákba ivódtak, a vállalkozóbb koohrskák pedig akiket elnyeltek a rengeteg csapdái, szintén eggyé váltak az erdővel. Azóta igen… furcsa ott a légkör manapság. Vissza gondol a régi históriákra, meg arra amit a saját szemével látott és mintha kirázná a hideg.
A mostani háború, abból fakadt, hogy a koohrskák nem tudtak nyugodtan megülni a seggükön. És megtalálták a módját hogy átjussanak a rengetegen. Azok a koszos torzszülöttek. Az még rendben van hogy a ghardukkal csatároznak, de honnan fedezték fel az ő rejtekét? És hogyan jutottak az egyik legbensőbb tárnába feltűnés és minden nélkül? Hiszen ezek ostoba állatok csak! Ghardu teremtmények. Ostoba gharduk! Azt hitték ők is teremthetnek, ahogyan Kertanu. Az ő erejükkel egy állatot nem lehetne újra éleszteni, nem hogy teremteni. Meg is lett az eredménye…
Igen hamar ráakad egy helyőrségre délen. Épp ott ahol lennie kell a viskóik határainak. Elhúzza a száját. Láthatatlanná válik majd belép. Magában gúnyolódva, fensőbbségesen kielemzi a tábor gyenge pontjait, feléleszti még inkább ezzel a fajjal szembeni ellenszenvét és megvetését majd meglátja az első szembe tévedő koohrskákat.
Az előkészített fensőbbséges megvetés helyett azonban valami más tör fel benne. Már már az a szörnyű érzése támad hogy az élet egy tükröt tart elé. Borzalmas torzszülöttek akiket a világ, és a teremtőik gyűlölnek. Szolgálatra teremtett lények ezek. Akiket a teremtőjük magára hagyott, egy egy személyes ketrecbe zárva őket. Ezeknek a saját testük a ketrecük, nekik pedig az Ösztönük, és a halhatatlanságuk. Nekik sincs dicső halál a szolgálat után, csak bujkálás. Nem tudná megmondani, sem leírni mit is érez, de a gondolat feltört benne. Hamar félre áll az útjukból. Jó régen nem látott már koohrskat. És furcsállja ez a gondolat miért épp most jött fel benne, de igyekszik nem nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Az Ösztöne hamar emlékezteti miért is jött ide és mit is kell tennie. Felsőbbséges gőggel, vagy anélkül, patkányként kúszva, de az a kő az Övé. És vissza is szerzi amit elloptak tőle.
Újabb meglepetéssel kell szembe néznie, mivel ahogy egyre halad beljebb, az őrségek egyre szervezettebbek. Csak a külső peremeken hagyták meg a szétszórtság és szervezetlenség látszatát. Ha valaki túljutna rajtuk, pár mérfölddel beljebb már egészen másképpen fest a helyzet. Pillanatra megáll és kételkedni kezd, rossz előérzete támad, majd az Ösztöne felül ír mindent és tovább hajtja. Arra vannak a nyomok, tehát arra kell menni. És persze eluralkodik rajta a mérhetetlen kíváncsiság is. Hirtelen mindent tudni és mindent látni akar. Ha már úgy is erre van dolga hát miért is ne?
A legnagyobb meglepetés azonban a koohrska határokon túl, mélyen a terület belsejében honol. Egy rég kialudt kürtő. Tényleg rég járhatott itt. Mert amióta utoljára leereszkedett a kürtő mélyén termő kristáylok és ércek gyűjtögetése végett, azóta épült bele egy torony. Nem is kicsi. A torony alapja a kürtő legaljába lett lerakva. És olyan magasan nyújtózott ki belőle, hogy ahol ő állt, onnan nem nagyon lehetett látni a tetejét. Arról nem is beszélve, hogy ahogy jobban megnézi, feltűnően csontokból lett felépítve. Hogy mi mindennek a csontját hordták össze azt nehéz lenne megmondani. Csak ámul és bámul, majd hahotázva felröhög. -Ti aztán jó sok temetőt kiforgattatok! Ha ezt a gharduk tudnák… Te jó ég…- megkomolyodik. Észre veszi, hogy felfigyeltek a test nélküli hangra. És ezzel a lendülettel portál el onnét. -A Csont Vár már vár. -dünnyögi maga elé jó kedéllyel és hívás nélkül libben be a csont fészekbe. Felvillanyozta amit talált. Mennyi felfedezni való zug, mennyi információ! Folyosóról folyosóra sétálgat hangtalanul, láthatatlanul egyik lépcső a másik után. Talál termekben jókora kovács műhelyeket, gyakorló pályákat, és termeket, ahol fura dolgokat magyaráznak, miközben asztalokon tetemek fekszenek, és láthatóan boncolják őket. Termek ahol stratégiákról esik szó, haditervekről és egyéb szövetkezésekről. Ivor Teljesen le van nyűgözve. Hogy kinőtték magukat a kis szörnyetegek…
Ahogy egyik folyosóról a másikra fordul egyszer csak megpillant valamit a földön. De hát az az ő köve! És csak így elhagyva? Na mindegy. Meg került az a lényeg! Megörül, hiszen meg van a kő, és még sok minden vár itt felfedezésre. Milyen ostobák, ellopják aztán elhagyják. El is dönti hogy a kövön maradt lenyomatok alapján megkeresi a tettest és jól számon kéri… nem kizárva a lehetőséget, hogy az illető belehaljon a beszélgetésbe.
Odalép és felveszi a földről és amint ez megtörténik, a kis susmogó hangok elhallgatnak a fejében. Az Ösztöne elégedett, egyenlőre. Ám ekkor történik valami. A kő belsejében felizzik egy jel, és könyörtelenül megégeti. Eldobná de nem tudja. A tenyerébe égeti magát a kő, és nem tehet ellene semmit. Iszonyatos fájdalmakkal roskad a földre. Befogja a másik kezével a száját, hogy ne adjon ki hangot, de így is kiszakad belőle egy két fújtatás és nyöszörgés. Megpróbál elportálni. Vibrálni kezd körülötte a levegő, olyan mintha lelassult volna a portálás, majd az egész kidobja magából és a tenyerében a kőnél fogva földhöz vágja.
Az egész testében érzi a fájdalmat, ez sajnos több mint egy egyszerű égés. Ez olyan, ami megbénítja. Lassan be szivárognak a tudatába azok az ismeretek, amiket a drágakövekkel való kísérletei során fedezett fel. Kövekben való energia tárolás, csapda tárolás, és úgy gyakorlatilag minden amihez átalakítás vagy az Utazók után rájuk maradt rúna képek kellenek. Önmagában az a módszer nem működött volna hogy a kő beleégeti magát az alanyba és felerősített égető fájdalmat generál benne, de így, hogy a tenyerét érte a sérelem nem volt menekvése. A láthatatlansága semmivé foszlott a kínlódástól. Megpróbálja újra a portálást, de csak ugyanaz ismétlődik meg mint az előbb, csak ez most jobban fáj. Annyira hogy félig még az eszméletét is elvesztette. Gyűlöli amikor kiszolgáltatott, marpedig, most ahogy a döngölt padlón hanyatt szuszog, összehúzott tagokkal a fájdalmaktól… Igen szánalmasnak és kiszolgáltatottnak érzi a helyzetét. Hallotta, ahogy odasietnek többen, hallotta ahogy parancsokat osztanak körülötte, páncélok és fegyverek csörgését hallotta. Utóbbiakat a bőrén, bőrébe vágni, szúrni is érezte, de alig voltak szúnyogcsípések a tenyerében és ezáltal az egész testében honoló kínokhoz képest. Fránya idegrendszer… Aztán látta homályosan ahogy a kisebb tömeg szétválik és ketten lépnek oda hozzá határozottan, majd az oldalára taszítják ha nem rögtön hasra és felvágják a felsőjét a hátán. -Megmondtam hogy eljön a sakál! - a tetoválását nézték meg. A jelet amit nem birtokolhat rajta kívül más. Élvezhetik a kis patkányok a helyzetet, mert gúnyos, öblös, bugyborékoló röhögések jönnek mindenhonnan, harsány szitokszavak záporoznak, rúgnak, ütnek, döfnek. Kihasználják, hogy tehetetlen, hogy megbénult az ereje, így csak tűr.. Tűr ahogy odalent a Tárnákban is tette. A katarzisban azonban egy párbeszéd is kibontakozik számára. - A tárolók készen állnak a lecsapolásra? - Mind a négy Kard formát ölt ma este. - Kitűnő! - még páran beszállnak a beszélgetésbe. - Tényleg jó ötlet volt az idegrenszerténél fogva megbénítani. - Na vigyük le! Ha már ennyi munka volt vele, semmi kedvem, hogy netán a vére nélkül lépjen meg! - a hóna alá fognak felhúzzák, megfogják a csuklóját, és egy tőrrel mélyebbre nyomják a követ, ami újabb hullámot indít el, ő pedig elveszíti az eszméletét. Felháborodni sincs ideje, hogy a vérét akarják venni holmi kardokhoz! Arról nem is beszélve, hogy úgysem fogják tudni megmunkálni az ereiből kifolyatott fémet. Erősebb és ősibb tudás kell hozzá annál, mintsem ami ezeknek a sehonnai kutyáknak a birtokában lehet!
Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna,mert a kardok, három évvel később elkészültek. Pompás veszedelmes kardok lettek. Olyannyira, hogy a történelembe is beírták, jobban mondva vágták magukat, mint a Hatalom Négy Kardja. Kísértés, Gazdagság, Élet, és Pusztítás. Az ő véréből. Ha Kertanu nem járt volna a nyakára, hogy számon kérje rajta a ballépését, tulajdonképpen elismeréssel adózott volna, majd magához is vette volna azokat a kardokat! A fegyverekbe olyan erőt oltottak, ami miatt Kertanu kénytelen volt lépni. Kénytelen volt elrejteni őket. A Pusztítás kardjának hála, a háború igen hamar lezárult bár balfordulattal, a koohrskáknak hiába sikerült mélyen a ghardu területekre nyomulniuk, végül őket érte a csapás. Szó szerint, ugyanis a Pusztítás kardja egy ghardu hadvezér kezébe kerülve, úgy törölte el Lahirimal színéről Mallgulkot, hogy a föld is meghasadt alatta több tíz ezer mérföldön és majd ugyanilyen mélyen."
Az álomból valami kiránt, még magam sem tudom mi az, de egy megcsillanó süllyedő tárgynak tűnik. Ellököm magam a tómedertől és a tárgyhoz úszom, hogy megnézzem mi az.
Az iskola melletti tó és annak partja. A tóban veszélyes lények élnek, télen is csak ritkán fagy be a felülete hiába állóvíz, hála a tó mélyén élő sellők és más lények mágiájának.
Egyszerűen nem értem, Corvus miért nem képes értékelni azt, amikor valaki a javát szeretné és kivételesen nem a torkát átharapni. Ráadásul, még a hollóhátas csajszi is olyan hangnemben szól hozzám, amit nem igazán díjazok, hiszen a saját kis álomvilágomban mindenki értékeli, amit a másik tesz, de inkább lenyelem a visszavágásom, pedig már így is elegem van. Csak Ben és én vagyunk békepártiak? Rajtunk kívül mindenki más széttépné a mardekáros srácot? Mikor fogok olyasmit látni, ahol mások ész szerűen beszélnek át mindent? - Te még azt se vagy képes díjazni, ha valaki csak segíteni szeretne neked! - vágom mérgesen az indulataim Coevushoz, miután Bimba tanárnő elment és Kath is kimondta azt, ami leginkább a lelkemet nyomja ebben a pillanatban is. A gombóc a torkomban egyre erősebb, legszívesebben elsírnám magam, ha nem lennének ennyien körülöttünk. Rossz érzés, amikor valaki ennyire nem kér a segítségemből és tudom ugyan jól, hogy mindez csak átmeneti akadály és holnap már megint Corvus számára dobok mentőövet – még ha nem is fogadja el -, de itt és most úgy érzem, hogy ennek semmi értelme. Hiába erőlködöm, a srác akkor sem veszi szívesen a segítségem, ami pedig a legrosszabb ebben az egészben, az az, hogy még csak hajlamot se mutat arra, hogy jóban legyen másokkal. Pedig mennyivel könnyebb lenne úgy minden! - Azt hiszem, én most megyek. Sziasztok – tisztán látható az arcomon a csalódottság és a lemondás, ráadásul érzem is, hogy amint átlépem a kastély küszöbét és sikerül olyan helyet találnom, ahol már senki sem láthat, erőt fog rajtam venni a sírás. A legrosszabb pedig ebben az egészben az, hogy mindez nem csak a mardékáros fiú miatt van. Sok minden felgyűlt bennem az utóbbi hetek folyamán, melynek mindegyike itt és most készül a felszínre törni, Corvus viselkedése pedig csak hab a tortán. Hiába nem mutatom ki ugyanis a testvéreim előtt, hogy hiányoznának anyuék, a család , mint egy teljes egész, igenis megsínyli, hogy ők ketten már nem élnek. Hiszen látom én más családokon, mennyire összetartoznak és mi is szeretjük egymást, de mégis... Lio és Nick más-más utat járnak, Serát pedig valamilyen úton-módon én láncolom le, ami miatt bűntudatom van, holott tudom jól, hogy nem tehetek róla, de akkor is... Most pedig ez a szócsata a tóparton. Kedvelem Bimba professzort, igazán rendes házvezető, kissé félelmetes is volt látni a dühös arcát. Ráadásul miattam veszített a Hugrabug -50 pontot! Belegondolni is borzalmas. Folytatom hát utam a kastély felé, hogy minél hamarabb a klubhelyiségembe érhessek.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
- Szerintem Bimba professzornak kb. ugyanannyi fogalma lehet a bandaháborúkról, mint nekem a barátkozásról. – vonom le az egyszerű tárgyilagos következtetést a távozó tanárnő után nézve. – Addig úgysem hagynám, hogy fajuljanak a dolgok. Elvégre egy bandaháború mégsem egyenlő, néhány kölyök komolytalan, és veszélytelen civódásával, mint a miénk. Nos, mindegy. Vége a mókának mára. Azt hiszem, oszolhatunk.
Végig nézek, a kis oszladozó csapaton. Valami viszont szöget ver a kicsi fejembe. Az amit… amit Flint mondott a maga arrogáns, és idegesítő stílusában… Azt sajnálatos módon észre vettem, hogy Lumpsluck helyettesíti Pitont. Sőt a szombatokon sincs velem, csak egy mardis prefi… (a szombatokon, amik büntetésnek indult, és a végére egész szórakoztató tanuló szoba lett, ahová tulajdonképpen már inkább önként járok…), de hogy felfüggesszék? Minisztérium? Miért? Mi folyik itt? Ő az egyik legjobb tanár itt… még a maga fura, fanyar módján is. Egészen meg lehet szokni… Lumpsluckkal ellentétben, aki bosszantóan tenyérbe mászó. Mintha attól lennék zseni, hogy el tudtam készíteni jól az órai feladatot. Hahhh… Pitontól sokkal nehezebb feladatokat is kaptam már. Komolyan alig várom már, hogy Piton professzor visszajöjjön, és minden olyan legyen, mint volt…
Aztán látom, ahogy Kath elszalad, és Ben kétségbeesetten követné. Legalábbis némiképp bicegve utána indul, közben szabadkozva, hogy nem akarta megbántani. Szerintem nem is Ben bántotta meg. Csak egyszerűen túl sok volt ez neki. Valószínűleg az se fog sokat segíteni, hogy ha McGalagony fülébe jut ez az eset, akkor nem fog minket megdícsérni a - 50, - 50 pontért. De legfeljebb majd magamra vállalok mindent. Az én ötletem volt belekötni Flintbe. Kath nem hibás, csak véletlen volt ott... Veszek egy mély levegőt, és néhány lépéssel Ben után iramodok, és átkarolom hátulról a vállát, ahogy utolérem, és felveszem az ő tempóját. Evégre rendes egy gyerek ez a Ben, csak kicsit naiv. Olyan ártatlanka még.
- Ben, Kishaver! Szerintem, hagyd most egy kicsit őt. – nézek Kath után. – Nem te bántottad meg, csak sok volt neki mindez. A bátya, Flint, meg minden. Sok érzelem. Ilyenkor talán az embereknek jobb egy kicsit egyedül, hogy kisírhassák magukat. – mondom ezt olyan hangszínnel akaratomon kívül, ami talán elárulja, hogy velem is előfordult már ez… - Majd később a klubhelyiségben megvigasztalom egy forró csokival. Megígérem. Erről jut eszembe! Ne haragudj, de pocsékul nézel ki. Főzök neked egy jó gyógynövény teát. Attól jobban leszel. Apukám csinálta nekem, amikor… Szóval az a lényeg, hogy jót fog tenni. Kicsit később talizunk a Nagyteremben oké? – nézek rá egy barátságos mosollyal, majd elengedem, és a kastély irányába elfutok én is…
//Köszönöm a játékot mindenkinek! Egy élmény volt. Találkozunk a büntiben! //
Észre sem veszem Wini pirulását, mert csak kapkodom a fejemet Gina monológját követően azon, hogy Corvus még a tanárnő jelenlétében sem képes visszafogni a provokációját, ráadásul Sasha tényleg olyan, hogy bűnbakot csinál magából, de minket is magával ránt. Ez az egész nincs így jól. Már szólnék is Wininek, hogy ne menjen, beszéljük meg, ám Kathrine sugdolózása elvonja a figyelmemet, ami valójában még sincs így, hiszen eddig is ketten beszélgettünk, míg hollóhátas barátném pont a tűzvonalban volt középen. Végül Wini elmegy, mielőtt megszólalhatnék, és lassacskán Bimba után mi is oszlani kezdünk, mint az infernusok. - Nem, nem mind ugyanolyan. – Rázom a fejemet, nem vagyok hajlandó általánosítani, még akkor sem, ha ezzel kivívom Kathrine ellenszenvét. Lehet, hogy én leszek az iralmas szamaritánus, ám muszájnak érzem, hogy küzdjek Corvus lelki üdvéért. Még túl fiatalok vagyunk, hogy ennyire azt akarja, hogy utálják. Ő jobb ennél, százszor jobb. Ám mindezt nem lehet megmagyarázni az érzelmekkel túlfűtött lányoknak, akik mindannyian bizonyítani akarják, hogy őket bizony a mardekáros fiú nem tiporhatja a sárba. Bennem nincsen semmiféle kakaskodás Corvus ellenében, már a rúgás után elszégyeltem magamat, és Sasha a maga kis esetlen módján mégiscsak a békét támogatta, amiért hálás vagyok neki. Ám ha Winit már nem tudtam időben maradásra bírni, akkor Kathrine után bicegek, mert nekem jobban fájt mint Corvusnak. - Várj, kérlek várj. Nem akartalak megbántani. Én mindig azt hittem, hogy.. az iskola egy olyan hely, ahol jót mulatunk együtt, de ez az állandó ellenségeskedés az idegeimre megy. Nem is tudom, hogy akarnék-e így maradni. Már az is felmerült bennem, hogy inkább magántanítókat fizetünk meg a szüleimmel, de nem szeretném, hogy akiket kedvelek, mindig rosszkedvűek legyenek mások miatt. – Sütöm le a szememet, én őket mind a barátaimnak tartom, bár Corvust nem, de a fent említett dolgok miatt neki sem akarnék rosszat.
//Köszönöm szépen én is a játékot, mi Kath-tel csinálunk egy vadhajtást a játékból //
Ben mellém lép, mintha ahogyan ígérte védeni szeretne, ha már a bátyám már nincs, hogy megtegye, de jelen esetben nem kell megvédenie, hiszen én szaggattam össze Corvus ruháját és igenis büszke vagyok rá és tudom, hogy amikor visszamegyünk majd a klubhelyiségbe nem a pontlevonás miatt fognak kiakadni a háztársaink, hanem értékelni fogják, hogy Ginával megleckéztettünk egy Mardekárost, aki már nagyon rászolgált, hiszen igen mindig ügyesen kihúzta magát minden büntetés alól, de attól még jól tudják elég sokan, hogy neki is mindig volt része azokban a szemétkedésekben. A tanárnő szépen kioszt minket, hiába sorolja el Gina a lajstromot, pedig minden pontja igaz, mégis mindenki büntetést kap és Corcus képes még a tanárnővel is feleselni, miközben Sashát is kiosztja. Kellett neki segíteni? Volt értelme? Nem csoda, hogy csendben oldalra pillantok Benre és egészen halkan súgom csak oda neki, miután Wini már távozott és úgy fest, hogy mi is elmehetünk. - Látod... mind egyformák... - pedig értem én, hogy Ben is csak azt akarta, hogy ebből az egészből ne legyen balhé, de vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet elérni, főleg ha az ellenfeled... ilyen aljas és főleg ha akármit megtehet, mert még egy tanárnak is rezzenéstelen arccal szól be. Én végül nem az iskola felé veszem az irányt, pedig biztosan azt kellene, csak miután átadtam a pálcámat még mindig kellően dühösen fordulok sarkon. Azért még odapillantok Sashára, aki a pálcája miatt aggódik. - Volt értelme védened? Veled is ugyanolyan szemét! - Ginára vetek egy elnézést kérő pillantást, hiszen biztosan úgy lenne a jobb, ha együtt mennénk vissza a klubhelyiségbe, de nekem egyelőre nem megy. Tudom én, hogy talán túlzás volt a ruhák megszaggatása és abban Bennek igaza van, hogy mi van akkor, ha dühömben valami ennél durvábbat teszek egyszer később, de ez most akkor is más helyzet volt. Ezért amikor Bimba készen van, egyszerűen sarkon fordulva szaladok el a helyszínről egyenesen a Fekete tó irányába, hogy valamelyik mólón lecsüccsenve nyugodjak meg. Ahhoz egyedül kell maradnom, nem kell most tömeg a klubhelyiségben. Túlságosan felhergeltem magamat és úgyis sírás lesz a vége, ha nem is a szomorúságtól, de az a rengeteg idegesség, ami bennem feszül most nem igazán fog csak úgy bent maradni és jobb is, ha kijön.
//Köszönöm szépen én is a játékot! Érdekes lesz a büntető munka és még érdekesebb, hogy lesz ebből pozitív kapcsolat Corvusszal. //
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Kimondottan idegesít, hogy mindenbe beleugatnak és elég nehéz megtalálni a hidegvéremet és végigmondani mindent Bimbának, tárgyilagosan, de persze az én szemszögemből, hiszen ember vagyok, nem lehetek teljesen objektív. Hill kiakadására a cirkuszi állatával már nem is reagálok, csak lenézően mérem végig őt is és az állatot is. Amikor McCaine nyugtatgatni merészel éppen annyira kiakadok, mint ahogy Hill arra, hogy "hagyják rám a veszekedést". - Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem McCaine, mintha itt se lennék, csitítgatsz, mint egy gyermeket. Tanulj meg a saját dolgoddal törődni. - utasítom el már nem tudom hanyadszorra a kotnyeles szőkét. Biztos, hogy ezek után nem fogok egyetlen jó szót sem emelni a pártatlanságáért. Benedict a szavaival vagdalkozik tovább, úgy tűnik, hogy nem voltak elég neki a ruháim, de én már elmondtam a mondandómat, és nem fogok beállni a gyerekes beszólogatás sorába. Az csak még idegesítőbb egy tanárnak, ha a diákok nem fogják be a szájukat és a szavába vágnak és mindig van még valami mondandójuk, amit muszáj felhozni a mentségükre. Elképesztően kellemetlen lehet. Kicsit kizökkent a merev összefontkarú beállásomból, hogy Morgan fogja magát és elmondja azt a kis rúgást, amit körülbelül utána egy perccel már nem is éreztem. Ez a srác ennyire... buta? Eszembe se jut, hogy olyan érzés munkálkodik benne, mint a csoportos felelősségvállalás, vagy egyéb hülyeségek, tekintve, hogy én mindig kihátraltam ebből, és engem sose osztottak be semmilyen büntetőmunkára pont ezért. Kicsit szemforgatok, amikor meghallom Accipiter szokásos szentbeszédét, aminek a fele egyáltalán nem is a mai helyzet leírása. - Én úgy emlékszem a professzorasszony azt kérdezte, hogy MOST mi történt, Accipiter. De szép tündérmese volt, kár, hogy csak szavak és mese. - jegyzem meg, metsző tekintettel félvállról, jelezve, hogy nulla bizonyítéka van, hiszen én mindennek az ötletadója voltam, egyetlen varázslatot és fizikai bántalmazást se küldtem rájuk se ma, se soha korábban. Ben kártyái közül valóban elszakítottam egyet, ezt ugyan tényleg elő lehet venni, de ez meg már vagy egy éves sztori, nincs az a hipogrif, hogy törődjenek vele. Végighallgatom Bimba büntetését, ami három fronton is pofonvág mindenki, hiszen kapunk ötven pont levonást fejenként - legalább a hollóhátasok és a griffendélesek ketten voltak -, büntetűmunka és még a pálcáinkat is elveszi. Tudom, hogy egy házvezető van előttünk, de még is pimaszul a szemébe bámulok és lassan vonom fel a szemöldökömet a hideg szemeim fölül. Végigvárom, míg elmegy, nem ágállok, nem csinálok semmit, de ahogy hallótávolságon kívül van megszólalok. - Piton professzor aztán nehezen fog kiosztani bármit, tekintve, hogy fel van függesztve és a fél életét a Minisztériumban tölti. - mondom, érzelemmentes hangon. Nem, nem fogom kikerülni a büntetőmunkát, de nonszensz, hogy elvegyék a pálcáinkat és hátráltassanak minket a fejlődésünkben. Hill utolsó mondatára csak rávillantom a szememet. - Igen, mert ha csak beszélgetés maradt volna, tekintve, hogy én egyetlen egy támadást se kezdeményeztem, akkor is jött volna Bimba. Nyilván. - válaszolom vissza, aztán mivel senkinél sincsen pálca, vágok egy hátra arcot és köszönés nélkül lelépek a farkasommal együtt. Már ha a familiáris megmarad akkor is, ha nincsen nálam a pálcám mágikus fókusz gyanánt.
Egy fél órával később már Horatius Lumpsluck szobájában vagyok, beszámolni a történtekről, és hogy Bimba professzor elvette a pálcámat. Ez nyilvánvalóan hátráltat a tehetségem pallérozásában, a tanulásban, amiért itt vagyok a Roxfortban, amit az iskola első számú feladata biztosítani. Mivel a professzor mindig is kivételezett azokkal, akik tehetséggel vannak megáldva, vagy páratlan nevük és kapcsolataik vannak, holnap reggel már a pálcámmal kezdem meg az órákat. Ugyan közvetlen tanítás után le kell adnom, de akkor sem maradok pálca nélkül a tanórák idejére. Ha a többieknek egy kicsi agya van, kiderítik hogy szereztem vissza, és ők is ezt teszik a saját házvezetőjüknél.
// Köszönöm a játékot, tali a büntetőmunkákon! : D //
Corvus szavaira határozottan felhorkantok. - Bocs de én nem fogom egy darab tárgynak kezelni a familiárisomat! -hogy nevezheti cirkuszi mutatványoknak?! - Mégis miért baj, ha játszom vele? Az jobb lenne, ha arra tanítanám, hogy rávesse magát mondjuk a pudlidra?! Akkor talán elhinnéd, hogy nem egy cirkuszi nagymacska!! - nem emelem meg különösebben a hangomat, de határozottan Corv szavába vágok, aminek valószínűleg az lesz az eredménye, hogy egyszerre fogunk beszélni egy sort. Gina amit ledarál csak pislogok. Részben a számból veszi ki a szót, amit jelenleg annyira nem is bánok. Benre inkább nem is pillantok továbbá, érzem én hogy túlzásba estem... El is lépek mellőle fülig pirulva. Elég lesz ez a jelenet így is! Valószínűleg, ha nem jönnek, Corvus és én megoldottuk volna egy kiadós szócsatával, esetleg a familiárisok egymásnak mennek.. Sasha úgy viselkedik mintha nem is ezen a bolygón lenne..! - "Hagyjuk rá a veszekedést" Mi ő talán valami megbűvölt viaszbábú?? - idézem vissza kissé elhűlve. Kath oké, tény, hogy azt a diffindot nem kellett volna ellőnie, de... a dühét, indulatát legalább totálisan megértem. - Flint kellően olajozott fát tett a tűzre Kathnél!...- mielőtt azonban folytathatnám Bimba már ítéletet is mond, nos az ő szavába biztosan nem fogok belekotyogni, visszanyelem hát az egészet inkább és hallgatok! Amikor a pontlevonás részét kimondja a tanárnő majdnem vissza kérdezek, hogy oké, de a Hollóháttól ketten vagyunk, akkor most a fejenkénttel, a mi házunktól dupla annyit vontak le...?? Noha ez igaz lenne ebben az esetben a Griffendélre is... Ez roppant kellemetlen! Ennyit az egyenlő bánásmódról. Metszőn nézek a Mardekáros srácra miután Bimba eltűnik a pálcáinkkal. - Kell neked örökké kötöszködni! Nem tudtál volna elmenni mellettem és észre se venni mint bárki más ugye?! - sziszegem még oda neki magamhoz képest kifejezetten dühösen aztán inkább magam is elhúzom a csíkot magára hagyva a társaságot, holott én voltam az egyik kiindulópontja az egésznek. Ben miatt van némi bűntudatom, nem akartam őt is bajba keverni! Az utolsó mozzanatommal meg egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy vajon megsértettem-e vagy tényleg csak megleptem-e. Tudom jól, egy fiút egy lánynak "kimentenie" a fiú szempontjából semmiképp nem kellemes. Itt most mi történt?! Fogalmam sincs... Felfelé caplatok hátra se nézve. Faustus ott jön mellettem, könnyed szökkenésekkel tartva a tempót bár ő vissza vissza tekint.
Hát, erre pont nem számítottam, amikor Corvus védelmére keltem. Igen, tervbe vettem némi csetepatét, hiszen gondoltam, hogy neheztelnek rá, de kizárólag szóban, nem pedig mágikusan. Hogy átkok repkedjenek? A kicsi lány azonban sikeresen eltalálja Corvust, én pedig teljesen ledöbbenek. Úgy hallottam, hogy Kath még kissé ügyetlenül bánik a pálcájával, hiszen teljesen kezdő, de ez... szép volt, na! - Nyugi már, nem lett semmi bajod! - pirítok rá kissé mardekáros társamra, mert hát mégis csak egy kislányhoz beszél, ráadásul Kath valószínűleg ügyelt is arra, hogy ne sebesítse meg a fiút. - Hagyjuk rá a veszekedést, mindenki tegye el a pálcáját és beszéljünk meg mindent normális körülmények között. Ne így... Bár, gondolom, hogy nem teázgatni meg sütikézni fogunk, de Ben és Winnie már sikeresen belátták magukban, hogy az ilyesmi nem vezet semmire sem. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki még nem használta arra a pálcáját, hogy másoknak ártson vele. Az öt évem alatt, amíg itt tanultam, sohasem fordítottam valaki más ellen. Kath lett volna a második tippem ebből a szempontból, de ő pont nemrég csúszott le a dobogós helyről. Talán még Ben se tette, de őt már igazán nem tudom. Kártyafanatikus, ha valaki árt a lapjainak, azzal kihozza belőle a rejtett énjét. A griffendéles Kathie teljesen kikel magából eközben, tisztán látszik rajta, hogy sok sérelem gyűlt fel benne az évek folyamán. Sajnálom is őket, de.. valahogy nem így kell rendezni az ügyeiket. Végül megjelenik a házvezető tanárom is, aki türelmesen hallgatja végig a többiek mondandóját, de enyhén szólva is látszik rajta, hogy most az egyszer túllőttünk a célon. Sajnos, aligha úszom meg a büntetést, mert Bimba professzor nem a szelektálás híve, ráadásul ezúttal tényleg elég mérges, ami egyet jelent nála a megtorlással. Ritkán büntet ugyan, de ha valaki elrúgja a pöttyöst... - És maguk úgy döntöttek, hogy beindítanak egy bandaháborút? - vonja fel a szemöldökét mérgesen, majd körbenéz rajtunk, mindenkit egy-egy lesújtó pillantással illetve. - Nem érdekel, ki miért van itt, a baj már megtörtént – ennél a résznél Corvus szétszabdalt ruháira esik a pillantása, majd egy pálcamozdulattal helyreteszi azt. - Ezért ne várjon dicséretet, kisasszony – címzi még Kath részére a mondandóját, majd lemondó sóhajjal csóválja meg a fejét. - Igazán nem vagyok a büntetőmunka híve, ezt maguk is tudhatják, de efelett már nem hunyhatok szemet, értsék meg. 50 pont fejenként minden háztól, igen, a Hugrabugtól is, McCaine! - emeli meg a hangját, amikor észreveszi, hogy pont nyitnám a szám, hogy ellenkezzek egy sort. Gyorsan lesütöm hát a szemem, majd várom a további ítéletet. - Csütörtök délután ötkor pedig várom önöket az üvegháznál. Meg se próbáljon kislisszolni a büntetés alól, Mr. Flint! Aki nem jelenik meg, az személyesen, a házvezető tanárától fogja megkapni a további feladatait. Azt hiszem, ez McGalagony és Piton professzorok esetében nem lesz valami kellemes mutatvány... Szóval, jól döntsék el magukban, hogy melyik esetben járnak jobban. A pálcákat addig elkobzom, hátha nélkülük már emberek módjára tudják megbeszélni egymással a problémáikat. Viszlát! Ezt mondva sarkon fordul, majd elrobog, minden mozdulatán tisztán látszódik, hogy nincs valami jó kedvében. - És addig hogy veszünk részt az óráinkon? - nyöszörgöm, hiszen az Átváltoztatás-tan például a gyakorlaton alapszik, bár azzal is tisztában vagyok, hogy McGalagony abból nem csinál nagy ügyet, ha valakitől elkobozzák a pálcákat. Majd ad más feladatot addig... Azzal viszont nem állt szándékomban felvágni, hogy büntetést kaptam egy apró hülyeség miatt.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
A hozzászólást Sasha McCaine összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2018-03-01, 04:02-kor.
A tanárnő epés megjegyzése arról, hogy fogalmam sincs mi az a barátkozás talált. Ez tény. Sosem voltam jó benne. Először mert mire barátaim lehettek volna, addigra rendszerint elköltöztünk apával. Aztán meg már nem volt alkalmam megtanulni, hogy mi az. - Tusé tanárnő. – ismerem el egy kissé teátrális mozdulattal.
Aztán jön Flint. Nem is tudom mit vártam egy Mardekárostól. Persze, hogy mindent megpróbál ránk hárítani, csak hogy ő ne kerüljön bajba. Nos, ezzel elkéstél Flint! Ha megtette volna, azt a szívességet, hogy egyszerűen befogja a száját, akkor talán én is hallgatnék az ő viselt dolgairól Bimba professzorasszony előtt. Azonban azzal, hogy mindent másokra, történetesen Kath-re és rám akar kenni, azzal elúszott ez a hajó. Tudom én, hogy beköpni aljas mardis szokás, de ha már Flint megtette, akkor mi veszteni valóm van. Ezt most nem úszhatja meg. Nem. Nem, és nem. Ha beledöglök is magammal rántom arra a büntetőmunkára Flintet! Így én is mesélni kezdem a sztorynkat a saját szemszögemből a Hugrabug házvezetőjének. Csak hogy teljes képet kapjon, mielőtt ítéletet hozna.
- Flint, arról mért nem mesélsz a tanárnőnek, hogy te mi mindent tettél mások ellen? Például elmesélhetnéd azt, amikor összetépted Ben értékes kártyáját, vagy amikor számtalanszor fellökted, levállaltad a folyosón. Azt, amikor számtalan alkalommal zaklattad Kath-et, meg a haverjaiddal rágót ragasztottatok a hajába, és rengeteg hasonló. Gúnyoltad mindenfélével. Másokat meg azzal, hogy „Sárvérű”, meg fellökted a kisebbeket a folyosón, és a többi... Esetleg elmesélheted, amikor egy elsősnek letéptétek a macija fejét, és a tóba dobtátok. Mert az elsősöket könnyű szekálni, csapatban pláne ugye? Tanárnő, mi csak egy kis leckét adtunk Flintnek a saját módszereiből, és még meglehetősen enyhe tükröt tartva elé, ahhoz képest, amiket ő művelt. Az már nem a mi hibánk, ha nem tetszik, amit abban a tükörben lát. Én elismerem a saját felelősségemet a történtekben. Tulajdonképpen az én hibám az egész. De az nem lenne fair, ha Flint megint megúszná a büntetést a szemétkedéseiért, mint eddig mindig. Tulajdonképpen, csak mi ketten vagyunk azok, akik büntetőmunkát érdemelnek. A többiek csak véletlen szemtanúi a kettőnk közti intermezzónak. Nem tettek semmi rosszat. – fejezem be végül.
Tényleg menteni próbálom, akit lehet. Azzal tökéletesen elégedett lennék, ha csak mi ketten kerülnénk büntetésbe Flinttel. A többiek tényleg nem érdemlik meg. Legalábbis így gondolom, de most minden a tanárnő kezében van…
Amúgy is durván fehérbőrű vagyok, de most még inkább elsápadok azon, amit Gina mond. Olyan, mintha én lennék a békebíró, ő pedig a partizán. Mégsem akarom elhinni, hogy köztünk így eldurvulhatnak a dolgok, Corvusnak is inkább a szája nagy, mindenkit provokál, de azt hiszen ez inkább feltűnési viszketegség, magány, semmint igazi, vérre menő háború. Próbáltam elüldözni, de még ott sem vette a lapot. Nem csoda, hogy a saját pálcám széttörésével akarom megmutatni, hogy ennek az egésznek semmi értelme, mert hiába érzi Kathrine úgy, hogy a diffindo ártalmatlan, pár év múlva már veszélyesebb varázslatokat is fogunk tudni, és akkor már nem lesz megállás. Viszont még a pálcatörésem se sikerül, mert Wini megakadályozza. Nem nézek rá csúnyán, csak meglepetten, még ebben a helyzetben is óv a döntéseimtől. Hihetetlen ez a lány! - Engem akkor sem izgat, hogy ölitek egymást, ebben nem akarok részt venni. – Közlöm szinte mindenkinek címezve, ide nem tartozik most Sasha, és Wini, akik tényleg meg akarták akadályozni ezt az egészet. Az érkező Hugrás házvezető meglep, mégis megkönnyebbülök, hogy berekeszti az ülést. Lelépek a padról Kathrine mellé, akin látom, hogy milyen feszültség gyűlt benne össze, dacosan szorítja össze a fogát, és ezt azért meg tudom érteni, tudom, hogy mi történt vele. Talán a diffindoval Corvuson vezette le Darius halálát, ami nem a legjobb ötlet, de számomra mindenképpen megbocsájtható. Corvus szavait hallva viszont tényleg meglepődök. Nem csoda, hogy segítek is őt kijavítani, mert nem akarom kihúzni magamat a büntetés alól. – Én pedig megrúgtam őt, hátha akkor elmegy. Szintén vétkes vagyok, sajnálom. – Állok be melléjük, hiszen ellentétek vagy sem, nem fordítottam hátat ennek az egésznek, és maradtam, talán szítva tovább a feszültséget. Talán Sasha így megúszhatja, de azt is el tudom képzeni, hogy Bimba most mindenkit egy kalap alá vesz. Kathrine-re pillogok, és most olyan erősnek látom, hogy nem sírja el magát. Lehet, hogy ha velem történt volna hasonló, megtenném.
Kezd minden totálisan a feje tetejére állni és úgy fest, hogy a káosz végleg elszabadul. Ben eltörni készül a pálcáját, amire rendesen kikerekedik a szemem. Csoda, hogy sikerül ebben megállítani, mert az nem egyszerű, hogy az embernek utána új legyen és mindez azért, mert nem érti, hogy mi történik? - Te is tudod, hogy nem hat élőre, csak... csak a ruháidra! - vágok vissza már-már kiabálva, miután még Wini és nekem esik, hogy veszélyes lehet. Ez jutott először eszembe és nem is gondoltam, hogy tényleg sikerül és egyébként is túlságosan dühös vagyok, ami valószínűleg pont hogy egy átok sikerét idézte elő. - Igenis, megérdemelted! - kiáltom, aztán dacos pillantással szorítom össze a számat, amikor a pálcám hirtelen kirepül a kezemből és hamar kiderül, hogy miért. Bimba professzorral nézünk farkas szemet, aki mindig bűbájos, de most cseppet sem tűnik kedvesnek, vagy visszafogottnak. Csoda, hogy nem ő töri ketté a pálcánkat, ha már Bennek nem sikerült a saját akciója. - Piszkálta őt tanárnő és... és már annyi rosszat csinált mindenkivel és... és nem fair, hogy soha semmi következménye nem volt még! - már legalább a hangomat nem emelem meg, de teljesen fehérek az ujjaim, ahogyan a kezeimet ökölbe szorítva próbálok a dühömmel kezdeni valamit. Hát lássuk be van bennem épp elég felgyülemlett feszültség, amit eddig nem igen sikerült rendesen levezetni. Talán szó szerint fizikailag még nem bántott Corvus sosem, de lelkileg már épp elégszer és az néha sokkal rosszabb tud lenni, mint a fizikai bántalmazás. Arról nem beszélve, hogy úgyis egy kalap alá veszem a haverjaival és közülük meg volt már olyan, aki rágót ragasztott a hajamba. A tetejében olyat, amit alig tudtam kiszedni, mert folyton arrébb mászott. A bátyám is nem rég halt meg, ami miatt újfent van bennem egy jó nagy adag feszültség, bár erről nem tud szinte senki, csak Ben és Gina az itt lévők közül, de még úgy igazán ki se bőgtem magamat e miatt. Nem is mondok mást, újra összeszorítom a számat. Nem fogok sírni, nem fogok sírni! Nem vagyunk hibásak, igenis megérdemelte, amit kapott!
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudom, hogy mindenki szemében én vagyok a két lábon járó gonosz, a farkasom még se tesz semmi mást, csak engem óv és távol tartja a másik familiárist. És persze próbálta a pálcákat is őrizni, hogy ne kerüljenek vissza a gazdáikhoz, de Ben is simán visszaszerezte, ellépve mellette. Szó szerint farkasszemet néz azzal az állattal, miközben én mindenki másra figyelek, a pálcámat le nem eresztve. Mikor hallom, hogy McCaine a változásomról beszél, egy kicsit kimerednek a szemeim, aztán megsemmisítő pillantással nézek rá. Mi vagyok én, valami kiskutya, akit most kezdtek el illemre nevelni? Vagy valami furcsa hivatásának érzi, hogy minden dolgomba belekotnyeleskedjen? Ez a kis félrenézés is elég ahhoz, hogy az a hülye kis tökmag felszabdalja a ruháimat. Nem vagyok egy zsugori vagy pénzéhes fajta, aki kiakad azon, ha elszakadnak a drága ruhái, de most eléggé elvörösödik a sápadt képem, ahogy a fejembe kúszik az ideg. - Te normális vagy? Egy nyomorult harmadikosként vagdalózol? Mikor tanultátok, tegnap? És ha nem csak a ruháimat szaggatod meg, hanem belém is vágsz? Akkor majd jön a bocsi-bocsi nem akartalak kinyírni? - vágom a fejéhez a dolgokat, és megpróbálok nem törődni vele, hogy kilátszik a mellkasom, a vállam és a térdem is, azon felül, hogy egy csomó helyen cafatokban lóg a Mardekáros egyenruhám. Lehet, hogy ezek a barmok nagyon szenilisek, de soha az életben nem ártottam egyiküknek se fizikailag. Ebben az ügyben még Hill is mellettem áll, úgy tűnik, hogy legalább annak a sárvérűnek van egy kis agya, ha Accipiternek továbbra is valami eszetlen vérgőz van a helyén. Amit itt leműveltek ezek az elméletben "jó diákok", miközben én vagyok a "gonosz Mardekáros", eszemben sincsen megvédeni őket vagy fedezni a baromságaikat. Érdekel a francot, hogy McCaine mennyire teper. Természetesen leengedem a pálcámat, és azonnal a tanár felé fordulok. - Idejöttem Hillhez, amikor cirkuszi mutatványokra tanította be a mágikus familiárisát, erre egy perc alatt körbevettek és Accipiter megtámadott egy Mobilicorpussal, ami a védővarázslatomnak hála lepattant rólam, de ezzel felakasztotta Morgant, aztán Benedict rám támadt egy Diffindo-val, azt nem sikerült kivédenem, amint látja... Folytatni már nem tudták, a megjelenése miatt. - sorolom készségesen, a hangom hideg és tárgyilagos, csak közlöm a tényeket, miközben lesújtó pillantással nézek végig a társaságon, aztán egy rövid szemforgatással hozzáteszem. - Morgan és McCaine végig megállítani akarta őket, tanárnő. - teszem hozzá, hogy teljesen korrekt legyen a leírásom. Még egyetlen egyszer se voltam büntetőmunkán, hiszen mindig mással végeztettem el mindent, és nem most fogom elkezdeni, amikor tényleg végig csak védekeztem a pálcámmal.
Ben le lesz engedve én meg csak bambulok szegényre. Mintha másik bolygón lennék. Kath varázslata eltalálja Corvust amire azért alaposan kikerekedik a szemem. Ben kikel magából és határozottan újra meglep vele! Hamar kapcsolok, hogy mire készül azzal a pálcával, a pálcájával! És mielőtt elérhetné hogy neki vágja a térdének sikkantok rá - Ne Ben! - és már nyúlok is, hogy elkapjam a kezét, vagy félre lökjem a kezét és a lendület ugyan ha meg is marad, a pálca a levegőt éri csak a térde helyett. Oké ez már lehet nekem is sok! Kathez fordulok és Ginához. MOST! Bár a hangomat még meg kell találnom előtte. Nem nem Corvust védem, eszemben sincs, csak felhívom a figyelmet arra, hogy azért lehet ezt másképp is! Minden esetre Faustus ugrásra kész, ha a esetleg Corvus farkasa valami indulatosabbat akarna tenni, az- esetben feltartóztatja és bevédi akit kell! De támadni nem támad első ízből. Védekezésre készült fel. - A..a-azért túlzásba ne essünk! Ameddig mondjuk olyanokkal dobálózunk mint hogy bajusza nőjön, pikkelye, idióta táncra perdüljön, nevető görcsöt kapjon, viszkessen mindenütt.... addig nincs nagy baj, de... Ez most durva volt! A Diffindo veszélyes is lehet! - nem mintha valakit ha fellógatnak, az nem! Ez után veszem észre csak hogy még mindig fogom a fiú kezét.. vagy szorítom... már magam sem tudom... De amint ez feltűnik el is eresztem és kissé rémülten nézek rá. Bimba professzor asszony is befut nem sokra erre és mindegyikünk pálcája nála landol. Accipiter magához veszi a szót és hát Corvust elnézve, amit a Diffindo csinált vele, a helyzetet mindennek lehetne nevezni csak nem barátkozásnak! Ki tudja hogy közben még a két familiáris is egymásnak esett-e, csak hogy teljes legyen a kép.... Bár amennyiben igen, Bimba felbukkanására azért azonnal vissza utasítom magamhoz, még ha ezzel kockáztatom is, hogy az utolsó "szó" a farkasé legyen. - Azt hiszem Ms. Accipiter, fogalma sincs róla mit jelent az hogy barátkozni! - jegyzi meg a tanárnő epésen, csípőre vágott kezekkel.
Tényleg nem igazság az, ahogy Corvust támadják, elvégre most nem tett semmi rosszat sem, hiszen ellenkező esetben nem az ő pártján állnék. Szerencsére, nem csak én vagyok az egyetlen békepárti a közelben, hiszen Ben összegyűjti a pálcáinkat, majd mindenki más visszakapja a sajátját. Komolyan nem értem, miért nem lehetne minket békén hagyni, hogy elmehessünk innen... Vetek egy savanyú pillantást az ellentábor irányába, de senkire sem fogok pálcát, az nem az én műfajom. Az előbbi se volt komoly, nem akartam én félreértést ebből, de nagyon úgy néz ki, hogy a hangulat jelenleg eléggé pattanásig feszült. - Igen, ebben igazad van, de igyekszik megváltozni – intézem Kath felé a szavaimat, miközben továbbra se megyek el Corvus elől, hiszen így nagyobb az esélye annak, hogy nem támadnak rá. - Különben is, ha ti is csapatban mentek ellene, akkor ugyanolyanok vagytok, mint ő meg a régi bandája... Hagyjátok rá, nem ér annyit az egész. Csak büntetőmunkát kaptok, ha itt álltok neki balhézni. Fogalmam sincs, melyikük mennyire jeleskedik egyes tantárgyakban, de talán van közülük legalább egy, aki elég könyvmoly ahhoz, hogy ne akarja magára vonni a tanárok figyelmét és megpróbálja lebeszélni a társait erről az egészről. Hiszen Ben nem szeretne balhét, így már ketten vagyunk, de még mindig nem elegen. Kellene legalább egy harmadik ember is, de a mostani lincshangulatot elnézve nem hiszem, hogy bárki is mellénk állna ebben a vitában. Becsukni sincs időm a szám, amikor valami elsüvít a fülem mellett, én pedig meglepetten pislogok párat, mire egyáltalán rájövök, hogy az a valami egy átok volt, méghozzá Ginától. Kissé megremeg a szám széle, hiszen igenis megijedtem némileg a dologtól, de a tudat, miszerint simán megátkoznának, ha úgy alakul, még jobban bánt. Elvégre, Corvus előtt állok, nem hihette Gina, hogy ennyire jól céloz, vagy nem is izgatta, mi lesz abban az esetben, ha engem talál el? Hülyeség, de komolyan... - Valaki engedje már le onnan Bent! - fakadok ki, miközben rémült tekintetem a fejjel lefelé lógó fiúra téved. Annyira meg vagyok döbbenve, hogy ebben a pillanatban eszembe se jut az ujjaim közt tartott pálcám. Talán még jobb is, hiszen a végén még azt hiszik, hogy a szavaim ellenére bántani szeretném az unokatestvéremet. De nem, tényleg aggódom érte, komolyan... A legjobban azonban Kath reakciója lep meg. Gyorsan igyekszem hát felhúzni én is egy pajzsbűbájt, de sajnos a mozdulatom túl lassú, így nem járok sikerrel, Corvus már be is kapta az átkot. Nem kezdek viszont párbajba, már csak azért sem, mert Kath fiatalabb nálam, ráadásul pont nem amiatt vagyok itt, hogy mindenkit szétátkozzak. Ben beszéde nem lep meg, vártam már tőle, hogy mikor fakad ki végre és a szavait hallva egyetértően bólogatok. Igen, ezek képesek és mindenféle halálos átkot szórnak a másikra, nem foglalkozva a következményekkel. Hiszen még Kath is becsatlakozott ebbe, az ég szerelmére! A kislány, akiből soha az életben nem néztem volna ki semmi ilyesmit. Mielőtt azonban bármit is reagálhatnék, a pálcám kirepül a kezemből, majd egyenesen a házvezetóm tenyerében landol, a többiekével együtt. Gina igyekszik menteni a menthetőt, de én jól tudom, hogy ez nem lehetséges. Ismerem valamennyire Bimba professzor szigorú oldalát és ha tényleg felmérgelik, akkor nem sokkal marad le McGalagony tanárnőtől. Becsukom hát a szám és igyekszem némán kivárni a végkifejletet.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
| Clothes
Találkozunk a büntiben! 
