Fekete tó

- Nos, vannak ilyen és olyan sellőfajták is. Ez is csak amolyan gyűjtőfogalom, többféleséget takar magában. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint az embereknél a különböző nációk, csak itt nem feltétlenül a beszélt nyelvük más, hanem a habitusuk és a szokásaik is. Meg hát, ahogy említetted a gonoszsági faktoruk. Ami inkább embergyűlölet, vagyis hát minden más faj gyűlölete. Volt szerencsétlenségem ilyen fajtársaimhoz és esküszöm neked úgy éreztem engem is éppen úgy gyűlölnek, mert nem osztom a nézeteiket. - beleborzongok látványosan a sztorizgatásba. Az egy kifejezetten kellemetlen fajképviseleti tapasztalatom volt, azóta áldom Merlint, hogy itt a Roxfortban viszonylag nyugis ez a szakma. Bár a múltkor leborítottak egy vödör vízzel csak úgy részből-heccből. Na az se volt éppen fincsi, de hála a mágikus ékszeremnek nem lett belőle különösebben kínos intermezzo.
- Egyáltalán nem vagy ostoba! - mosolygok rá bátorítón. Aranyos, hogy mindentől így zavarba jön, bár tény, hogy lassan zavara átragad rám is, ami azért kissé kényelmetlen. De ebbe még nem halunk bele, nem de bár?
- Nincs kötött munkaidőm vagy munkarendem, elég ritkán vannak határidős feladataim, szóval.. - széttárom karjaim amolyan "nekem mindegy" módra, de mivel azt érzem, hogy ez így kicsit gáz, inkább azért hozzákanyarítok valamit.
- Mondjuk egy hétfő délután? Nem tudom hogy vannak óráid, de a hétfő egy jó nap, már legalábbis én szeretem. Mindig egy új kezdet. Vagy te a notórius hétfőutálók táborát erősíted? Mert ha igen, akkor legyen inkább szerda. Azzal tutira megyünk. - nevetek fel.
Érzem én az elefántot a környéken, ahogy a családja szóba kerül, szóval el is engedem a témát, az a biztos. Inkább máshol folytatom.
- Én ittasan semmivel se kísérleteznék, de a sárkányokkal még józanul se. - vallom be. Nem tartom magam gyáva alaknak, de azért nem is vagyok az a fenegyerek-típus. És nem szégyenkezem emiatt.
Meglátva a csoportot tétován odaintek a professzornak, ha felénk pillant, mert udvariatlan nem akarok lenni.
- No lám! Úgy tűnik épp jókor érkeztél. - súgom Dorina fülébe, majd ugyanilyen suttogva egy sziát és az "akkor hétfőn/szerdán/vagyamibenmaradtunk"-ot is hozzáteszem, mielőtt távozom. Bírom én a tanulást, de a bestiákat azért annyira nem, hogy önszorgalomból kurzust hallgassak róluk. S egyébként is jelenésem van a könyvtárban. Utána szeretnék nézni valaminek.

//Köszönöm a játékot! Az irodámban találkozunk? //

[quote="Dorina Postolache"

Spencer & Dorina

[You must be registered and logged in to see this image.]

Még mindig kissé meglepetten, és megszeppenten nézek a srácra.
- Az igazat megvallva volt nálunk egy tó. Voltak sellők, de ők nem olyan, mint te. Inkább ők voltak csúnyák, és gonoszak, és sosem jöttek a szárazföld. De senki nem is ment a tó közelébe... - hirtelen rájövök, hogy ezzel minden bizonnyal megsértettem őt, és a faját... vagy hát tudom is én. Azok nem olyanok voltak, mint Spencer... semmiben sem.
- Jajj, én sajnálom, nem akartalak megsérteni... mármint te nyilván nem vagy csúnya és  gonosz... mármint izé... én vagyok nagyon ostoba... bocsánat...- szabadkozom zavarban, immár túl sokadjára, túl rövid időn belül.
Igazából hálásan sóhajtok fel, amikor inkább a szakmájáról kezd beszélni.
- Szerintem nagyon érdekes. És szívesen beszélgetek róla. Csak nem tudom, neked jó mikor? Én akarlak nem zavarni a munkában.- tényleg nagyon szívesen beszélgetnék még vele, de nem akarom zavarni sem. Vagy esetleg azt, hogy a saját kötelességem rovására menjen a dolog. Persze megtanultam jól szervezni az időmet az évek alatt. Nehéz ám egy hozzám hasonlónak egyszerre mindenben megfelelni. Méghozzá tökéletesen.
- Nem hinném, hogy ez nagy dolog. Mindenhol vannak rezervátumok. De azért kedves tőled. - mosolygok rá. már kezdem megszokni, hogy itt valamiért a külsőm és a választott szakomat nehezen párosítják az emberek. Talán még szórakoztat is valahol.
- Igen. Fontos, hogy azt tanuld, ami szeretsz. - a kérdésre, hogy mért itt tanulok, inkább nem válaszolok. Talán nem tűnik fel neki. Nem is tudom, hogy magyarázhatnám el, hogy tulajdonképpen az apám elöl szöktem ide, nehogy férjhez adjon egy 48 éves kínaihoz, csak a politikai befolyása növelésének érdekében. Az ilyesmi sehogy sem hangzik se barátságosan se jól.  
- Háát az ital tud fura dolgokat produkálni, de én nem kísérleteznék ittasan sárkányokkal... - nevettem el magam én is végre. Persze ez azért annyira nem volt vicces. A sárkány józanul is veszélyes.
- Igen, a történelem a másik hobbym. De talán tényleg siessünk. - igazán hálás voltam Spencernek.
Főként a segítségért, így végre a nyomában lépkedve megpillanthattam a csoporttársaim, és minden bizonnyal a professzort.
Egy kissé szégyellősen, de annál hálásabban köszöntöm meg a segítséget. És persze azt is lelkesen megígértem, hogy majd felkeresem beszélgetni. Szerintem Spencer életében nem hallott annyi sületlenséget, és szabadkozást, mint tőlem az elmúlt percekben. Igazán kínos. De végre tényleg búcsút vehettem, és végre tényleg csatlakozhattam az órámhoz... Bár a gondolataim életemben először egész máshol ragadtak... Vagy inkább más valakin...

₪ Dallam ₪
₪ "A tűz és víz valahogy úgy létezett együtt, hogy nem oltotta ki egymást." ₪

Elmosolyodom a kérdés hallatán. Nem Dorina az első, aki így reagál arra, amikor megtudja, hogy sellő vagyok. Eleinte zavarban voltam miatta, de mostmár inkább valahol szórakoztat. Na persze nem amolyan másikat kinevetős formában. Úgy semmiképp!
- Igen, az vagyok. A kérdésből ítélve még egyikőnkkel sem találkoztál soha. Vagy legalábbis nem a szárazon. - nevetem el magam.
- Nem voltál, egyáltalán! - legyintek, mintha ezzel próbálnám meg elhessegetni azon gondolatát, mely arra vonatkozhat, hogy esetleg tapintatlan volt velem. Tényleg semmi rosszat nem látok abban, hogy valaki meglepődjön a fajomon, pláne mert tényleg nem a szárazföld az, ahová alapjáraton egy sellő képzeltetik. Mondhatni hát, hogy ez a reakció teljesen természetes.
- Sok mindent nem csinálok egyébként, nem egy aurorszakmával vetekedően izgalmas dolog, de szívesen mesélek. Viszont hajlamos vagyok sokat beszélni, te meg sietsz, szóval ha esetleg van kedved a témához, meglátogathatsz az irodámban a szabadidődben. Legtöbbször ott vagyok. - ajánlom fel neki, veheti meghívásnak is. Mondjuk az nem jut eszembe, hogy amilyen zavarban van, a végén még azt hiszi randira hívtam. Igazából nem tűnik fel, ha tetszem valakinek, soha se vettem észre, ebben vaksisággal áldott meg a sors. Szóval részemről semmi zavarbaejtőt nem találok a felvetésemben. Dorina meg? Hát az majd kiderül.
- Wow! Na ez a nem semmi! - kerekednek el a szemeim, hallva a sárkányrezervátumot. Valahogy nehezen tudok a bestiák között elképzelni továbbra is egy bájos lányt, de nem akarom ezt újra ragozni, mert a végén még szexistának bélyegez, azt meg nem szeretném. Ha őszinte akarok lenni, magamat se tudnám elképzelni a bestiák között, pedig nem vagyok nő. De.. mindegy. Kissé talán elkalandoztam.
- És akkor hogyhogy éppen itt tanulsz róluk, s nem odahaza? - szalad ki a számon egy kérdés, hogy ne álljak ott kukán csodálkozva. Persze meg is bánom rögtön, amikor feltánik, hogy elkomorodik az arca, s az eddig cserfes valaki hirtelen szűkszavúvá válik.
- Öhm, mindegy is. A lényeg, hogy azt tanulhatsz, amit szeretsz. - próbálom menteni a menthetőt, s ezzel kiutat adni neki a témából. Világért sem akarok olyasmit feszegetni, amihez nincs kedve, vagy ami kínosan érinti, ha beszél róla. Senkivel szemben nem vagyok vájkáló típus.
- Mindig vitattam, hogy igaz lenne a mondás, mely szerint az italhoz köthetők a legnagyobb felfedezések, de talán mégis hitelt kéne adnom neki. - nevetem el magam a történet végén. Kérdeznék az édesanyja szülőhelyéről, de az előbbiek után inkább nem merek. Maradok hát a hallott makós érdekességeknél.
- Honnan tudsz ilyesmiket? Titkon nemcsak a bestiák a szenvedélyeid, hanem a történelem is? - kérdezem elismeréssel hangomban.
- Nem az a fajta, aki nagyon megsértődött volna rajta szerintem. Ténlyge jó arcnak mondják, ezért is nem világos mi volt az a konfliktus a két professzor között..- próbálom biztatni Dorinát, hogy ne szepegjen annyira, nem fogja Debenham megenni.
- Akkor talán szaporázzuk a lépteinket. - kacsintok rá, s kezdem szedni a lábaim, hogy mutassam neki az utat. Szívesen csevegek vele, fel is ajánlottam neki a lehetőséget és egy helyet, szóval itt az ideje, hogy rendes útbaigazító legyek, s ne tartsam fel ennél is tovább.

Valahogy megoldaná. Mindig kitalált valamit, mikor Tim ingerült, vagy feszült volt. És nem igazán azt, hogy hogyan tudná vissza fojtani magát. Nem volt célja bezárni, különösen, mert vallotta, hogy az elfojtott méreg, egy idő után kirágja magát a tárolójából és csak nagyobb kárt okoz...
Mindenesetre kifejezetten jó, hogy Hiro nem tud arról, hogy Tim és Cody között volt bármi is valaha, mert bizony szétszívná a vérét vele és kicukkolná a világból, míg végül valakinek valóban az élete esne célkeresztbe.
Anno elég sokat szivatta a srácot. Codynak kevés ellensége volt, mert valahogy mindenből kidumálta magát, vagy megoldotta másképp. De Tim egy olyan dolog miatt csesztette, ami lényéhez tartozik és ha akart volna se tudott volna változtatni rajta.
Úgyhogy... jó hogy Hiro ilyen szempontból tudatlan. Az ő érdekében is.
A kellemetlen, hogy hallhat neszt, hogy merre is járhat a másik... Csak hogy a kelleténél négyszer több irányból és egyik sem az a direkt oda rakott nesz.
Viszont az utolsóra, minden elnémul és Timmel szemben bukkan fel, úgy másfél méterre tőle. - Nem vívok szabályok szerint olyannal, aki nem ismeri a szabályokat. - közli egy gusztustalan kis számító mosollyal.

Cody nem alkalmazott sosem fizikai fenyítést senkivel szemben, legalábbis a hagyományos ütlek-rúglak-fekszel módon, pofon se vágott soha senkit, pedig néha nagyon viszketett a tenyere egy két esetben. De... ha megtenné, az nem ő lenne, főleg, hogy előbb törné is össze magát, minthogy a kívánt hatást elérje. De az tény, hogy biztosan Tim szeme közé küldene most egy kötöző ártást és valóban elvonszolná onnan majd ráborítana egy vödör jeges vizet. Cody és Hiro pedig különösen nem voltak jóban anno sem. Most se szívlelné meg jobban, amiért Timet provokálja... De Cody nincs már és az hogy mi lesz vele, vagy milyen formában, minőségben, vagy mennyi emlékkel, egyáltalán mennyi idő múlva fog vissza térni Alaric kísérletei által, az is egy remek kérdés és nem is köti ráadásul a farkas orrára a fejleményeket.

Az a dermedt csend és feszültség elég epikus pillanattá válik a két fiatal bestia között.
Tim mellé ugrik, ő pedig rezzenéstelenül áll ugyanúgy, ugyanott. Csak fejével követi a másik mozdulatait, meg az érzékeivel.
Az viszont szembe tűnő, hogy Hiro váltott és szemei fehére szurokfeketére váltott, íriszei pedig vörösen villannak. És bár a száját nem nyitotta vicsorra, biztosra lehet venni, hogy a vámpírfogai is elő kerültek. Az hogy viszonylag megőrzi a hidegvérét éhesen, átváltozva is, és nem megy neki rögtön telibe a srácnak elég gyakorlottságra és tapasztaltságra utal. Bár ki tudja, Tim mennyit tud felmérni mikor az adrenalin elönti és végre elengedheti magát.
Mindenesetre Hiro bekészít egy éles hangú füttyentést, ami mikor Tim támadásba lendül, borzasztó hangosan harsan fel a füleiben és cikázik is még egy két pillanatig visszhangozva ott. Hiro eltűnik a szemek elől. Nem, nem menekül. Vadászik.

Hiro egy elég régi, nemesi vámpírdinasztia egyenesági vonala. Tisztán végig követhető a családi artéria az összes vérkörrel. Igazából belőle árad az a hagyományos japán, tradicionális nemesi vér. Holott már régen elhagyta Japánt és annyira mondhatni nem egy kifejezett nacionalista, sőt. A vámpírdinasztiák iránt elkövetett tetteik miatt kifejezetten undorodik attól a nemzettől.
Jelenleg ő is jóval ingerlékenyebb a kelleténél, éhes. És ezt egyenlőre nem volt alkalma orvosolni.
A válasza hallatán pillanatra megnyalom a szemfogamat és ezt bizony már nem fogom tudni félvállról venni. Arra a "pontosan ezt"-re végül felé fordulok.
- Te most komolyan velem baszakodsz? - nem fogok szépíteni. Határozottan ki nem állhatom az ilyen kis mitugrász bolhafészkeket! Megfutamodás? Kitérés? Békítő szándék? Ugyan! Vérlények vagyunk. A kihívásból nem engedünk, legfeljebb ünnep napokon! Felállok és szembe fordulok vele onnan a szirt végéből egyenlőre, mind azzal a majdnem két méter magas voltommal. Egyetlen hirtelen mozdulatom sincs, de azt biztosra veheti, hogy a kihívását elfogadtam és hülyeség lenne azt feltételezni, hogy nem figyelek rá és nem állok készen innentől lényegében bármire.

Kölcsönösen orrsövényen vág bennünket a másik szaga. Egymagunkban nincs is baj velünk, külön külön. Na de együtt... Nincs sok kedvem másik verleny társaságához, mikor kilép a fák mögül erősödik az érzés, hogy hozzá meg aztán főleg nincs kedvem. Talán elengedném a fülem mellett a szavait és még normálisan is képes lennék válaszolni neki, de az a stílus amit megüt eltörli ezt a szándékot.
Lustán felé sem fordulva, mint aki magasról szarik rá, válaszolok miközben egy laposkővet kacsázva elhajítok.
- Ugyan kit vártál? Piroskát az egész családjával együtt kinyírtad. - nézem ahogy a kő a víz felszínén megpattan egyszer, kétszer, sokszor, egész hosszan. Érzékelem, hogy nem hordja el magát. - Mit akarsz? - kérdem végül metszőn, ami inkább hangzik annak, hogy húzz a francba, mintsem valódi kérdésnek. Még mindig nem nézek, nem is fordulok felé. Ő az erősebb, én meg a gyorsabb. Ezen nincs mit szépíteni.

Minden év december harmincegyedikén a család megmaradt csonkjától egy szál levendulát kapok születésnapomra. Ez az egyetlen bizonyítéka annak, hogy még élnek és jól vannak.
Ha valami volt, annak idején is levendulával üzentünk egymásnak a testvéreimmel. Idén késett ez az üzenet. Nem is keveset. Majdnem fél évet. Nem volt túl jó kedvem és nem kevés idegeskedést okozott a tudatlanság és a tehetetlenség.
A hetekben a család egy régi ismerősével botlottam össze teljességgel véletlenül és az áhított levél, ott lapult nála!
Az áhított levendula mellett azonban most egy konkrét levél is állt. Tíz éve nem olvastam nővéreim cirkalmas betűit, most azonban itt vannak, a kezemben, gondosan szedve egy darab pergamenre és a hold világítja meg az összes rejtett részletet.
A hír azonban ami benne áll, cseppet sem boldogít, vagy oszlatta el ingerültségemet, aggodalmamat.
Sosem kötődtem helyekhez, vagy személyekhez kifejezetten, de feléjük valamiért még mindig érzem ezt a különös maszlagot.
Éjszaka van, hamarosan telihold, már talán csak pár nap. Én pedig a Fekete-tónak, a Rengeteg felöl az egyik víz fölé hajló sziklapárkányán ücsörgök és lógatom a lábamat a sötét, súlyos tömeg fölé. Ezt a kis kiugrást, jól takarják a fák, így annyira nem feltűnő, hogy itt vagyok.
Nézem a tükörképemet, mert hogy van ilyenem is igen. És hagyom, hogy maga a Fekete-tó váljon a merengőmmé, gondolataim elnyelőjévé. Hátha... sikerül lenyugodnom, annak ellenére is, hogy egyre inkább szomjazom.