2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az iskola melletti tó és annak partja. A tóban veszélyes lények élnek, télen is csak ritkán fagy be a felülete hiába állóvíz, hála a tó mélyén élő sellők és más lények mágiájának.
Az egészséges lélek az egészséges elmében és az egészséges testben lakozik.
Szerencse, hogy nem kérdez rá, hogy más állatokról mit tudok, mert rövidesen kiderülne, hogy semmit. Nyilván utánanéztem a familiárisomnak, így, viharmadárként és korábban parlagi sasként is, de az ismereteim itt meg is állnak lényegében. Nem kérdezget tovább erről, szerencsére, de nem adom jelét annak, hogy probléma lenne a sok kérdés, csak az emlékek néhány pillanatra elragadnak, így lehet már ennyivel is elijesztem. Végül viszonzom a mosolyát, még ha még kicsit révetegen is, lassan visszatérve a jelenbe. A nevetése még szélesebb mosolyra késztet, olyan ritkán érzem már csak úgy jól magamat, hogy a legtöbb vidámság, ami ér, az akkor van, ha egy-egy feladat elvégzése közben kekeckedősebb partnerrel raknak össze és mehet a pingpongozás a sok odaszúrással. Még Ronan megjegyzésén is képtelen voltam nevetni, amikor azt mondta, hogy a kihallgató teremben az asztal két végén a helyünk, az a természetes közegünk. - A munkám miatt előfordult, bár a szabadidőmet sosem töltöttem közöttük, szóval nem igazán vagyok képben a legújabb vívmányaikkal, de mostanában amúgy sem igazán osztanak olyan feladatokra, ami a közelükben lenne. És te? - fordítom vissza a kérdést, ha már így rákérdezett. Nem megyek bele a részletekbe, valószínűleg ha rákérdez akkor is fogok kihagyni dolgokat, de válaszolok, nem vagyok az a titokzatoskodó típus. - Csak egy-kettő akad, de Savannah… Miss Harper szívesen segíteni fog neked a könyvtárban, ha megkéred. - javítom ki magamat, hiszen még is csak illik a nőt így szólítanom egy kisebb diák előtt, nehogy a végén mindenki elkezdje egyszerűen Savannah-zni. Lehet, hogy csak az auror mivoltomból adódik, de szükség van ezekre a megkülönböztetésekre szerintem is, nem helyes, ha egy nálad idősebbet, vagy magasabb beosztásút csak úgy a keresztnevén szólítasz. Persze kivétel, ha személyes kapcsolatod van vele, ahogy nekem rengeteg emberrel, de ez már más kérdés. - Egy Kneazle, azelőtt ocelot volt, szóval ő is megmaradt a macska vonalon, ahogy mi a madáron. A viharmadaram korábban parlagi sas volt. - pillantok egy kis mosollyal az arany-ezüst tollazatú csodálatos madárra, aki ha Bella tényleg nem akarja jobban megnézegetni, megérinteni, akkor kitárja a három pár szárnyát és erős szárnycsapásokkal feláll a megrendülő alkaromról - hiszen azért van súlya és ellen kell tartanom.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Isabella Diana Woodrow
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Fekete tó 2020-12-15, 14:20
Shanna
Valóban nem olyan elterjedt még ez a varázslat, nem sok embert látni lélek állattal maga körül. Persze lehet, hogy sok embernek olyan familiárisa van, mint amit én szeretnék magamnak, hogy egyszerűen nem olyan látható, vagy csak nem tűnik lélek állatnak, mint Lumiére-re Árnyék, a cica. Akinek ilyen különleges állata van, mint Shanna-nak, valóban gyakran ütközhet nehézségekbe. De tény, hogy nagyon vonzó varázslat, és igencsak foglalkoztat a dolog azóta, mióta hallottam róla. Lehet, hogy a jóslástannal foglalkoznék ennyit, nem állnék belőle bukásra... De hát az negyed ennyire sem érdekes. Shanna mesél kicsit a vihar madarakról, amik igen érdekes és gyönyörű szép állatok. Csak biccentek az infókra és meg is jegyzem őket, ki tudja, mikor lesz rájuk szükségem. Mondjuk jövőre egy rbf vizsgán. Felteszek egy érdekes kérdést, ami igencsak foglalkoztat és habár nem tudom, hogy pofátlanság-e, vagy illetlenség, végül is a lány válaszol rá. Látom, hogy a fájdalmas résznél elfelhősödik a tekintete és szinte biztos vagyok benne, hogy már történt vele olyan, amit a szavaival leír. Megértően bólintok és tapintatosan kicsit elfordulok, a madarat kezdem el nézni, amíg nem érzem azt, hogy Shanna újra visszatér hozzám a jelebe. Mondanék valami "Sajnálom", vagy hogy "Kár, hogy át kellett ezt élned" vagy ilyesmit, de igazából nem érzem elég közelinek magamhoz a lányhoz, hogy bármiféle ilyesmihez is legyen jogom. Úgyhogy inkább csak csendben megvárom, amíg a lány elhessegeti a rossz emlékeket, de bátorítóan nézek rá. Csacsogni kezdek, elmesélem, hogy én egy mókust szeretnék, mert az olyan aranyos, kíváncsi, sok kis helyre befér, fürge és leleményes. - Hát igen, a muglik között érdekes lehet. - nevetem el magam a három pár szárnyat vizslatva. -Gyakran jársz muglik közelében? - teszek fel egy elég személyes kérdést, nem is tudom, hogy bukott ki a számon, és kicsit félve várom, hogy válaszol-e a lány. Nem tudom miért, de a kora, és ez a különleges állat, ami elég nagy varázs tudást sejtet, ijesztővé teszi nekem a lányt. -Majd gyakorolni fogom sokat, meg pontosan utána olvasok. Bár azt hiszem, még nincsenek ezekről a lényekről részletes és pontos leírások, ugye? - húzom el a számat, hiszen ez a varázslat pár éve terjedt csak el, nincs nagy múltja, mint mondjuk egy Százfűlé fözetnek. -Azt hiszem már hallottam a nevét, talán találkoztunk is. Köszi, majd lehet, hogy megkeresem. Neki milyen állata van? - jegyzem meg a Griffendéles lány nevét és el is határozom, hogy bizony fel fogom keresni ez ügyben.
Az egészséges lélek az egészséges elmében és az egészséges testben lakozik.
Az az igazság, hogy különösebben én se értek az egész chakra dologhoz, azt hiszem ehhez még Jake sem különösebben, de most szükségem volt valamire, ami segít megállnom, egy helyben maradnom és kicsit kiszakadni a mindennapok nyomása alól. Nem sokat segített ugyan, ha azt nézzük, hogy a lányra majdnem pálcát rántottam. - Ok nélkül nem, és igen, hasonlóak hozzájuk, hiszen rokonságban is állnak a főnixekkel. Persze tudnak vadászni, hiszen nem magokat és gyümölcsöket esznek, de egy embert nincs miért megtámadniuk. - nyugtatom meg, és amikor bizonytalanul biccent csak a familiárisnak ahelyett, hogy megsimogatná nem erőltetem, csak válaszolok a kérdéseire. - Furcsa, kicsit bizsergető. Ha számítok rá, akkor nem olyan vészes, de ha mondjuk valami vagy valaki megtámadja, akkor olyan, mintha a szívemet tépnék ki a helyéről. - válaszolom és átszalad a tekintetemen valami rossz emlék. Auror vagyok, nem egyszer fordult elő, hogy miután kiszúrták a familiárisomat, ami segített a mágikus képességeivel, gyenge pontnak tekintve rátámadtak, de a legélénkebb emlék mégis az, amikor az a sötét boszorkány vágta a falhoz széttörve a szárnyait, majdnem kitörve a nyakát, miközben engem is belülről kínzott földrekényszerítve… Nehéz visszatérni az itt és mostba, de a lány ártatlansága és a kis mókus megemlítése segít a helyzeten. - Okos megfontolás, elég fifikásnak kell lenni ahhoz, hogy mi észrevétlenül haladjunk, ugyan az égbe emelkedve a tollazata miatt be tud olvadni, de beltéren igencsak feltűnő egy három pár szárnyú jószág, muglik közé menni pedig még bonyolultabb. - bólintok neki, azt ugyan nem tudom, hogy tényleg illene-e hozzá a mókus, hiszen az eléggé felületes lenne, ha annyiból állapítanám meg, hogy kedves és nyílt, akkor mókus. - Hm, azt hiszem tizennyolc lehettem, talán tizenkilenc. De ne tántorítson el ez a tény! Ez nem jelenti azt, hogy te ne tudnád hamarabb megcsinálni, egyszerűen akkor jött egyáltalán divatba a varázslat, előtte senkinek nem volt ilyen familiárisa, csak alkalmilag megidézett állatok. Ismerek is olyat, aki hasonló korú lehet, mint te, talán még segíthetne is, hm… - kicsit elgondolkozom, latolgatva, hogy vajon nekem beleférne-e az időmbe, hogy összegyűjtsem a jegyzeteimet és végigsegítsem a lányt a lépéseken, de a familiáris idézése többkomponensű és nem is mindig sikerül elsőre, ha pedig van egy megadott idő és nem sikerül, lehet, hogy hetekig kéne várnia, míg ott lehetnék vele újra próbálni, ez pedig nem lenne valami fair. - Gina Accipiternek hívják, Griffendéles, neki is különleges familiárisa van, mint nekem. - említem meg, hátha ezzel is felvillanyozom kicsit.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Isabella Diana Woodrow
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Fekete tó 2020-12-15, 13:39
Shanna
Úgy tűnik, hogy a lány nem neheztel rám, mert megzavartam a meditációját. Vagy legalábbis nem látszik. Valóban vagy éppen végzett, vagy egyszerűen csak szociális lény és szívesebben beszélget egy idegen, fiatal kis csajjal, mint hogy meditáljon és elmerüljön a szívcsakra lélekbugyraiban. Vagy mi... Pont annyira értek ezekhez, mint a Jóslástanhoz - vagyis kb semennyire. Megijedek a hirtelen zuhanó repülésben érkező érdekes lénytől és csakhamar kiderül, hogy nem is akármilyen lény ő. Shanna - az előttem álló, csakrás lány, mint kiderül - familiárisa. Annyira szeretnék már én is egyet, hiszen a múltkori leányzónak is volt, akivel találkoztam. Persze ők mind idősebbek... Nem nagyon ismerem a vihar madarakat, csak néhány dolog rémlik róluk. - Nem támadnak meg senkit? Akkor olyan lágy jellemű madarak, mint a főnixek? - érdeklődöm Shanna-tól és egy futó pillantást vetek a madár felé. Azzal tisztában vagyok, hogy nem feltétlen illik hozzáérni egy familiárishoz, így habár a lány jelzi szeméve, hogy nyugodtan simogassam meg, inkább csak rá mosolygok a madárra és biccentek neki. Én sem feltétlenül örülnék, hogyha fogdosnák a lelkem egy részét. Bár nem tudom... - Milyen érzés, hogyha... Megérintik őt? - egy csomó kérdés jut eszembe, hiszen olvastam már erről a varázslatról, illetve múltkor is beszélgettünk a hollóhátas lánnyal, és azóta is gyakran eszembe jut a familiáris gondolata. Mikor Shanna azt meséli, hogy nehéz volt létrehozni az állatot és hogy nagyon kevés embernek van különleges állat familiárisa, elmosolyodom. Látszik rajta, hogy büszke és talán a madár is mintha jobban kihúzná magát. A kérdésre egyértelműen elmosolyodom. -Igen, nagyon szeretném már megtanulni. Én egy mókust szeretnék. Vagy valami olyan állatfajt, amit úgymond könnyű hordozni is. És egy mókus szerintem illene is hozzám... - mosolyodom el elgondolkodva. -Te hány éves korodra tanultad meg ezt a varázslatot? Van valami tipped, hogy kitől kérhetek segítséget, vagy ilyesmi? - tippelek, remélem, hogy jól. Talán rémlenie kellene a nevének, és talán rémlik is, de egyelőre annyira nem tudom a névhez azonosítani az arcát.
Az egészséges lélek az egészséges elmében és az egészséges testben lakozik.
Egyáltalán nem neheztelek rá, még ha kimerültnek is érzem magam a mindennapoktól, szinte felüdülés, hogy van valaki, aki úgy szól hozzám, mint régen. Csak úgy egymásba akadtunk és megszólított, mintha nem lennék senki, csak egy a sok egyetemistak közül, aki még mindig a Roxfort falait koptatja. És ez most egy kicsit felszabadító. - Nem kell megijedni, sosem támadna meg egy embert, maximum akkor vagy veszélyben, ha éppen pocok animágussal állok szemben. - válaszolom, megnyugtatva, hiszen látom, ahogy összefonja maga előtt a karját kicsit zavarodottan. Lehet, hogy pár évvel idősebb vagyok nála, de emlékszem még, hogy milyen voltam ilyen korban, én már akkor is beleütöttem a felnőttek dolgába az orrom és nem szerettem, ha gyerekként kezelnek, hát én sem teszem vele. Végigsimítok a tollazatán a madárnak, miközben hallgatom a lány beszédét, nem szólok többé közbe, csak akkor, amikor bemutatom magamat, és persze elárulom neki, hogy mit is keres egy viharmadár az Egyesült Királyság szigetein, miközben nem itt van az élőhelye. - Ne hidd, hogy butaság volt, hogy azt hitted “igazi”. - szólalok meg, mintha olvasnék a gondolataiban. Az az igazság, hogy eléggé ügyes legilimentor vagyok, de a gesztusai is színtisztán elárulják, hogy mennyire zavarba jött attól, hogy így megzavart és még a familiárisomat is megbámulta. Nem vagyok annyival magasabb, így hát bőven el tudja érni az alkaromon néha megbillenő madarat, és ugyan nyílt titok, hogy engedély nélkül nem illik hozzáérni más familiárisához, én egy biccentéssel és egy mosollyal megadom azt, már ha szeretné. - Igen, eléggé. A familiárisokra ugyanaz az általános szabály él, hogy csak egyszerű állatok lehetnek, nem varázslények, mint a patrónusokra. Viszont ahogy Dumbledore professzornak is főnix patrónusa van, úgy egy maréknyi ember rendelkezik csak ilyen különleges familiárissal. - válaszolom, egy kicsit talán átsüt a szavaimból a büszkeség, hiszen tényleg kiket is tudok, akinek varázslény familiárisa van? Gerard és Daphne, az Accipiter lány és Eileen, talán csak ennyi. És nekik is, nekem is kellett hozzá egy különleges esemény, az a mágikus löket a Szent Pál Katedrálisban, amikor világok nyíltak meg és csukódtak be. Persze előfordulhat, hogy van még rajtuk kívül valaki, valahol, de az biztos, hogy én még nem láttam többet. - Te is szeretnél ilyen állati társat? - kérdezek rá végül, bár annyi időm nincs, hogy megtanítsam neki, talán még túl fiatal is hozzá, de beszélni attól még lehet róla, hiszen láthatóan érdekli.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Isabella Diana Woodrow
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Fekete tó 2020-12-15, 10:32
Shanna
Ahogy a Fekete tó felé sétálgatok, a magasból hirtelen egy csodaszép madár száll alá. Ahogy jobban megnézem, látom is, hogy egy viharmadár, olvastam már róla meg láttam is róla képeket, de úgy tudtam, hogy itt nem igazán élnek ilyesmik. Itt Angliában inkább a főnixek elterjedtebbek - már ha lehet ezt a kifejezést használni erre a fajra. Eléggé megijedek, ahogy zuhanó repülésben érkezik meg egy faágra. A tó partján, egy lányhoz közel, aki csak ücsörög. Nagyon kellemes lehet, eszembe sem jut, hogy amúgy tényleg el van magába merülve és meditál. Ahogy megijedek, felkiáltok és a lányhoz sietek, hogy bakker, ő is látta? Ekkor látom meg, ahogy mellé érek, hogy csukva van a szeme és egy fura, nyugodt pozícióban ül. Basszus, meditál! Vagy valami hasonló... A felkiáltásom után suttogva arrébb lépek, bár gyanítom, hogyha meg is világosodott volna, most igencsak kiugrasztottam a nyulat a bokorból. Lassú mozdulatokkal kinyújtja a lábait, majd feláll és közli, hogy már végzett. Aha, persze. - Bocsi. Csak kicsit megijedtem. A magasból szállt le ez a madár és... Hát csodaszép volt, de ijesztő. - kérek bocsánatot, karjaimat átfonva a mellkasom előtt. Most valahogy kicsit röhejesnek és szánalmasnak érzem magam, pláne, hogy látom, hogy a lány már jóval idősebb, mint én. Bizonyára egyetemista, vagy ilyesmi. - Áh! Csak képen, meg olvastam róla. Azt hittem, hogy itt Angliában nem igazán élnek... - kezdem, majd elharapom a mondatot, mikor a madár egyszerűen a lány kezére száll. Ekkor kezd derengeni valamiféle gondolat a fejemben, majd a gondolat Shanna bemutatkozása után válik kristály tisztává. - Áh, Familiáris. Hát persze... - csóválom meg a fejemet és zavartan nevetgélek. Mennyire nézhet vajon hülyének és "pisisnek" ez a lány, hogy még ezt sem tudom? - Isabella. - mutatkozom be én is mosolyogva, majd a madárra nézek. -Nahát, nagyon szép! Nehéz volt létrehozni? - teszek fel egy talán bugyuta kérdést a lánynak, de már régóta foglalkoztat a familiáris készítés, így nem csoda, hogyha érdekel a dolog, pláne a különleges lény miatt.
Az egészséges lélek az egészséges elmében és az egészséges testben lakozik.
Az első gondolatom, amikor valaki hirtelen a közelembe ér és megszólal, hogy pálcát rántsak, azt hiszem még se sikerült olyan mélyen a meditáció, hogy megnyugtassa az idegeimet. Végül a reflexet sikerül lefojtanom, hiszen a Roxfortban vagyok és csak egy fiatal lány sietett hozzám, nem lehetek annyira agyrém, hogy a szívbajt hozom rá, hogy egy pálcával kell azonnal farkasszemet néznie. Kinyitva a szememet gyorsan végignézek rajta, de csak futtában, majd követem az izgatott tekintetét, hogy meglássam az izgalom tárgyát... és elmosolyodjak. Lassan kinyújtom a lábamat, kicsit megmozgatom, hogy aztán talpra álljak, miközben a viharmadár rólam átfordítja a fejét a fiatal, szőke lányra. - Semmi baj, már éppen végeztem. - hazudom szemrebbenés nélkül, folyékonyan egy kis mosollyal, hogy ne érezze rosszul magát, hogy megzavart. - Nem láttál még viharmadarat, ugye? - kérdezek rá és az egyik kezemet lazán a mágikus lény felé nyújtam, míg a másikkal a pálcámmal rákoppintok a bőrömre, mire az furcsán megkeményedik, mintha egy bőr alkarvédőt vennék fel. Az előző formája egy parlagi sas volt, aminek megtartotta a méretét, így hát eléggé nagytestű madár, de a három pár szárnyával felröppen az ágról és a lehető legsimábban száll le a karomra, hogy ott kihúzza magát előttünk. Sz.ép idő van, így a tollai arany és ezüst színben játszanak, csak néhol idézve a felhős ég mintáját, de olyan, mintha minden másodpercben változna. - Shanna vagyok, Shanna Griffin, ő pedig a familiárisom. - mutatkozok be és mutatom be a lényt is, mielőtt azt hinné, hogy ilyen csodálatos bestiamester vagy druida vagyok, hogy képes voltam egy viharmadarat ilyen szépen beidomítani. Erről szó sincs, sose értettem az állatokhoz, de szerencsére az állati mágikus társam teljesen más.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Isabella Diana Woodrow
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Fekete tó 2020-12-15, 09:51
Shanna
Hamarosan utazok haza és habár visszajövök, mégis most van időm kicsit körbejárni még egyszer - de nem utoljára! - a kastélyt és környékét. Eltöltöttem egy kellemes reggeli-tízórait a Nagyteremben az egyik diák társammal, és most úgy döntöttem, hogy mivel hét ágra süt a nap, ezért sétálok egyet a tó körül. Na, nem az egész tavat akarom körbesétálni, csak úgy, ameddig van erőm és energiám. No meg kedvem. Vállig érő szőke hajam kontyban fityeg a fejem tetején, néhány lokni már utat tört magának, de nem igazán érdekel. Egy egyszerű farmer van rajtam és egy sárga top fehér sport cipővel. Vállamon egy válltáska, amiben egy könyv és víz lapul. Nem szoktam olyan sok mindent magammal hurcolászni, de nyár lévén mindig van nálam egy üveg víz. És mivel ráérek, egy könyv is. Nem, most nem tankönyv, szerencsére a nyári feladatok nagy részével már készen vagyok, a nyomorult Jóslástant is sikerült megcsinálnom úgy, ahogy. Már csak a gyakorlás van hátra. Ahogy a tó felé érek a magasban egy furcsa madarat látok, aki elég magasra repül, majd zuhanó repülésbe közelít a föld felé. -Woow! - szólalok meg hangosan, meglepődve és figyelem, hogy a madár puhán landol egy ágon, közel egy lányhoz. -Láttad? Jesszus! - sietek oda a lányhoz, és csak utólag látom, hogy meditál. - Oh, ne haragudj... - suttogom és kicsit távolabb is lépek a lánytól, nem akarom zavarni vagy ilyesmi. Ő lehet észre sem vette az őt figyelő madarat. Az eszembe sem jut, hogy össze tartoznak.
Az egészséges lélek az egészséges elmében és az egészséges testben lakozik.
Mély levegőket veszek, törökülésben ülve a tó partján, közvetlen közel, hogy az egész látómezőmben csak a víz és a mögötte elterülő táj legyen, ha kinyitom a szememet. A távolban ugyan akadnak diákok, de a zaj, amit csapnak nem igazán ér el hozzám, ahogy a kezeimet lazán a térdemre ejtve, kihúzott háttal hunyom le a szememet. Nem viselem az iskolai egyenruhát, sem a talárt, csak pólót és egy ruhalmas farmert, de a színeim még mindig a Hollóhátra emlékeztetnek halványan - fekete és sötétkék. Régen eszembe se jutott meditálni, a gyorsabb utat választottam, mágiával frissítettem fel az elmémet, de az, hogy a tó partján ücsörögjek és csak élvezzem a nyugalmat arra emlékeztet, ahogy Jake-kel fiatalkorunkban mindig tópartról tópartra jártunk és képesek voltunk egész nap a fűben heverni mellette, csónakázni, úszkálni. Mint mindig, most sincsen sok időm, amit eltölthetnék csak úgy, de ki kell használnom minden percet, hogy visszaszerezzem az elveszített ép eszemet. Hibát követtem el, amikor Nox után mentem, majdnem megöltem, pedig nem is ő lőtte le Jake-et, majdnem a halálomba rohantam és nemrég Ronan torkának is nekiestem, hiába szajkózta, hogy azért van az Akadémián, hogy jóvá tegye, amit elkövetett. Mikor lettem ennyire bosszúálló? Mikor lettem ilyen rideg, kemény, minden együttérzéstől mentes? Nem, még nem késő, nem vagyok szörnyeteg, csak túlságosan leterhelt, túl sok mindent kell helyrehoznom és nincs velem a horgony, aki a földhöz ragasztana, a bástyám, akire mindig számíthatok, a legjobb barátom, az életem szerelme... De újra itt lesz, és akkor minden rendben lesz. Az égen egy csodálatos viharmadár suhan át újra és újra, felettem körözve hangtalanul, mintha engem őrizne. Furcsa látvány itt, az iskolában, hiába rejt rengeteg varázslényt az erdő, a viharmadár a főnixek amerikai rokona, így hát ha valakinek feltűnik az égen, akkor igen csak felkeltheti a figyelmét. Végül magasra száll, majd az égnek határán hirtelen fordul, hogy zuhanúrepülésben tárja ki a szárnyait, majd a lendületen végiglovagolva, egyre lassulva, puhán érkezzen a hozzám legközelebbi fa ágára.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Adora McGalagony
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Fekete tó 2020-11-16, 10:56
Lizzy & Adora
[You must be registered and logged in to see this image.] Már most viszket a kezem, hogy a Kvidiccs évszázadait tarthassa. Vajon szó lesz a szabályokról is benne? Miben különbözik a sport kezdetlegese verziója a mostani kvázi véglegestől? Egyáltalán ez a végleges, vagy csak egy változat, egy állomás az cél felé tartó úton? - Szívesen. – Biccentek neki lelkesen. Sok meccsen jártam már, de biztosan sokkal izgibb lenne valaki olyannal végig ülni, aki hozzám hasonlóan rajong a játékért. Apa általában papírokkal mojol vagy más Minisztériumi alkalmazottakkal kokettál. Anyám pedig akkor se lépne be egy kvidiccs arénába, ha fizetnének neki. Próbáltam már. Lizzy következő kérdésére elnevetem magam. Ez aranyos volt. - Szoktam meccsekre járni, sőt a Világkupára is elmegyek minden évben. Egyébként pedig…ha kell lopok, csalok, hazudok, de elérem, amit akarok. – Mosolygok kedvesen, ami éles ellentétben áll a mondandómmal. Ha egy szóval kéne jellemezni, akkor az valószínűleg a kettős lenne vagy az ellentétes. – De nem volt jogtalan kérdés; csak azért mehetek el, mert karácsonykor ezt kapom Minerva nénitől ajándékba. Két jegyet a kupára, máskülönben biztosan nem hagynák, hogy elmenjek. Pénz és időpazarlás. – Mesélem kissé szomorkásan, anyám szavait idézve. Minnie néni nem tud velem eljönni, így rendszerint apámnak kell, amit se ő, se én nem élvezek… - Ha van kedved idén eljöhetnél te velem! – Nézek rá hatalmas, reménytelien csillogó szemekkel. Nem akarok még egy meccset apámmal látni, aki még ott aludni sem hajlandó, így minden meccs után haza, majd vissza. Teljesen kiöli az élvezetet ebből az amúgy színes, többnapos programból. - Nem. – Csóválom meg a fejem, s lélekben készülök is a kis mesére. Büszke vagyok a házamra és azon értékekre, amit képvisel. – Tény és való, hogy sokan remekelnek a legtöbb tantárgyban, de ennek rengeteg tanulás az ára. Ellenben mindenkinek van valamilye, amihez ért. Nem kell tanulnia annyit, sok esetben semennyit sem a témában, s mégis megteszi. Mert rajong érte. Rajong minden egyes részletért, ami a témával kapcsolatos, így az összes szabad pillanatát, gondolatát ennek szenteli. Ezzel alszik és kel, ébrenlétben is folyton a gondolatai mögött motoszkál a szenvedélye és mindenben azt keresi. – A monológom végén sejtelmes pillantást vetek rá. – Ismerős? – Somolygok, hiszen tudom, hogy átélte már. Amilyen lelkesedéssel próbált tanítani, ahogy játszik a pályán. Amikor egy-egy órán elnéz a távolba, ki az ablakon a pályára, s lélekben már ott is van. - Persze, ez nem jelenti azt, hogy mindenki az adott lelkesedésével fog felnőttként foglalkozni. – Vonok vállat, mielőtt érezné a nyomást, hogy akkor most azt várom tőle, hogy profi játékos legyen. – Van, hogy ez a passzió megmarad csupán hobbinak. - Hahaha, azért van, mert jól játssza a szerepét. – Kuncogok. McGalagony professzor tényleg pártatlan, de Minerva McGalagony koránt sem. – Annak idején, az utolsó évében, egy Mardekár elleni meccsen durván lelökték a seprűről; eltört pár bordája és agyrázkódást szenvedett, így nem tudta befejezni a meccset. Azt hiszem veszítettek, s azóta minden vágya, hogy a Mardekár ne nyerhesse meg a házi kupát. – Nem biztos, hogy nénikém örülne, ha elterjedne ez az anekdota róla, de megbízom Lizzyben. Megérdemli, hogy tudjon egyes mást a házvezetőjéről. – De persze, a játékon kívül nincsen ellenvetése a házzal szemben, szerintem. Ez csak egy poénos felvetés volt Corvus részéről. – Egy pillanatra lefagyok, nem akartam előtte felhozni a fiút, de ha egyszer az ő ötlete volt. A nővéri kapcsolatokról szóló kisbetekintésre nem tudok reagálni. Nem így képzeltem el, de logikusnak hangzik. - Oh de. – Kacsintok rá és el is indulok, nyomomban remélhetőleg a lánnyal. Ilyenkor nem sokan lézengenek a konyhánál, szóval nyugodtan meg tudjuk közelíteni a gyümölcsöstál festményt, megcsiklandozom a körtét, s mindig elképzelem, ahogy nevet. Majd már mehetünk is be a manóktól hemzsegő konyhába. A konyha egyébként emberi méretű, így nem kell lehajolnunk vagy görnyedeznünk, középen van egy asztal olyan, mint a házak asztalai, még a tálak is ugyanott vannak. - Miss McGalagony! Milyen jó újra látni. – Siet elénk egy manó, akit nagyon jól ismerek. Eddy nálunk dolgozott, de meggyőztem anyám, hogy milyen divatjamúlt dolog ennyi manót tartani. Szóval most csak Eddy szülei vannak nálunk, akik szeretnek ott lenni állítólag, szóval nem akarom kidobni őket. - Szia Eddy. Van esetleg egy perced, hogy csinálj nekünk két forrócsokit? – Kérdezem kedvesen. Eddy nagyon közel áll a szívemhez, a szoprán kis hangjával, a nagy csillogó szemeivel, amik valahogy még nagyobbak lesznek, mikor kérek tőle valamit. - Örömmel kisasszony! – Serdül, perdül és máris a kezünkben gőzölög két bögre. Megköszönöm és nyugodtan leülök az asztal végébe, hogy ne zavarjam a serényen dolgozókat. A velem szembe lévő helyre invitálom a szőke lányt. - A mai…kissé másképp sikeres napra! – Emelem poharam koccintásra, s kortyolok is egyet. – Lizzy…köszönöm.
// Köszönöm a játékot! Egy élmény volt, mint mindig.
Valahogy sejtettem, hogy Adora vevő lesz a történelemre, hiszen ott igazán fekszik számára a téma, ráadásul elmélet is, szóval nem lesz akadálya részéről a dolognak. Tanulni is sokat lehet belőle, ezt a saját bőrömön tapasztalhattam meg. Ráadásul, mostanában egy olyan kiadást is terveznek, ahol némelyik oldalon megelevenednek a képek, mintha a szemünk előtt peregnének le az akkori események. Igaz, elég borsos ára lesz, de én tuti megveszem. Ha kell, akkor a szerveimet is eladom, ez nem is kétséges számomra. - Egyszer azért eljöhetnél velem egy mérkőzésre – vetem fel a dolgot, mintegy mellékesen, habár tényleg jó érzés lenne valakivel részt venni egy ilyen eseményen. Nem versenyzőként, hanem nézőként és akkor legalább tudnánk egymásnak kommentálni az eseményeket. Imádok az ilyesmiről beszélgetni, de sajnos nem sokan érnek rá velem tartani. Egyedül pedig igencsak unalmas tud lenni, ha maga a meccs nem olyan izgalmas. - Szoktál te ilyen helyekre járni egyébként? Elengednek? Mert egy belépő ára néhány esetben igen drága tud lenni, ezt már volt alkalmam kitapasztalni bőven. Nem hiszem ugyan, hogy Adora számára gond lenne a pénz, de a családja már annál inkább. Aligha örülnének annak, ha a lány – tanulás helyett – ilyen haszontalan valamikre járna. Mert a legtöbb aranyvérű család esetében a kviddics csupán szórakozás, de nem több. Ebből pedig idővel ki kell nőnie a gyereknek és hasznosabb elfoglaltságot találni magának. - Igen, a kviddics a szenvedélyem – biccentek egyet helyeslően, miközben eszembe jutnak a régi emlékek. Mióta is imádom ezt a sportot? Őszintén szólva nem emlékszem, de pici korom óta. Még azt se lennék képes megmondani, hogy mi fogott meg benne annyira. Talán az, hogy a levegőben az ember a maga ura lehet, minden esetben ő dönt és nem mások helyette. Na, nem mintha engem annyira irányítani szerettek volna a szüleim. - Én azt hittem, aki a hollóhátba kerül, az nagy általánosságban minden témában otthon van – vallom be Adora számára. Azt természetesen tudom, hogy ott se mindenki szakértő mindenben. De azért az esetek nagy százalékában igen tájékozottak. Mondjuk az, hogy én ennyire elmélyültem ebben a sportágban, talán pont hollóhátassá tehetne. - De miért tenne ilyet? - lepődöm meg egy pillanatra. - Neki elméletileg semlegesnek kellene lennie a házakkal szemben. Soha nem vettem észre rajta, hogy bármi baja is lenne a mardekárral. Ugyanúgy kapnak tőle pontokat, ha jól válaszolnak valamire és ugyanúgy von is le, ha valami rosszat tesznek. Ilyen téren még nem tapasztaltam részéről semmilyen kivételezést sem. A griffendélesekkel szemben inkább a legszigorúbb. - Hát, nem is tudom, mit mesélhetnék róla – vonom meg a vállam, majd elnevetem magam. - Ez olyan, mintha lenne egy barátod, akit közben nem is kedvelsz annyira, vagy nem tudom, de azért szereted. Hülyén hangzik, de valami ilyesmi a lényege. Szóval Gilly és én nem vagyunk most valami jóban, de nem szeretném, ha történne vele bármi is. Mert még így is szeretem. És neki is megvan jelenleg rólam a maga véleménye, de úgy gondolom, ő is szeret engem. Így működnek a testvérek. A konyha szó hallatán azért felkapom a fejem, majd lelkesen bólogatni kezdek. Lemennék én a faluba is, semmi akadálya, de azért a másik hely érdekesebben hangzik számomra. - Még nem volt rá időm – vallom be kelletlenül, noha már két éve ebbe az iskolába járok. Az elején lekötött a VMS, azóta pedig nem is gondoltam arra, hogy el szeretnék oda menni. De eléggé érdekel, szóval miért ne? - De sokat hallottam róla és érdekel is, viszont... Oda nem tilos a bejárás? Nem, nem érdekelnek a szabályok, de ha Adora tudja, hol van, akkor minden bizonnyal járt már ott, még a tiltás ellenére is. Mondjuk, ez sem izgat különösebben, nem fogok emiatt a fejére koppintani vagy hasonló. Csak annyira fura részéről ez a kettősség. Fura és egyben izgalmas. Izgalmas olyasvalakivel szabályt szegni, akinek ennyi ember számára meg kell felelnie.
[You must be registered and logged in to see this image.] Lizzy tekintete néha olybá tűnik átlát rajtam; mintha egyetlen pillantásból meg tudná mondani milyen vagyok. Persze nem hangosan, talán sosem fogjuk kivesézni, hogy mégis miért igyekszem ennyire beskatulyázni magamat a házam jellemvonásai közé, de lehet ő is úgy gondolja, hogy ez a szüleim iránt való megfelelés egyik aspektusa. Igaza is van, meg nem is. Lehete valaki egyszerre tudáséhes és kalandvágyó. Megfontolt és mégis vakmerő. Hiszen, ha tudod, hogy semmi sem árthat neked, s mindenre fel vagy készülve, akkor akár egy vulkánóba is bele ugorhatsz; nem lesz bajod. Néha elpusztíthatatlannak érzem magam, de tudom, hogy ez nem így van. Ellenben realistaként teljesen jól látom a képességeimet, így sokkal rizikósabb dolgokba is belemegyek, mint azok, akik kishitűek. Feltehetőleg ezért látnak egyesek vakmerőnek. - Kvidiccs történelem? Megvettél. – Bólintok nagyok. Ja igen, imádom a történelmet. A mágia történelem órákon tanulás nélkül is remekelek, s gyakran fordul elő, hogy egy-egy előadást elviszek egy teljesen másik irányba. Hiszen minden is összefügg mindennel. Persze ilyenkor vagy feladja házinak a fejezet kijegyzetelését, vagy teljesen megfeledkezik az anyag leadásáról. Ami nekem nem számít, mások viszont hátrányba kerülnek, így nekem előnyöm lesz…Ok, lehet kicsit tényleg mardekáros jegyeket mutatok. Érdeklődve hallgatom, hiszen nem is tudtam a viseltes ügyeiről. Érdeke, hogy állítólag sok kihágása volt, de én pl. sosem adtam neki bűntető munkát. Jó mondjuk elhanyagoltam egy időben a munkámat; volt, hogy az éjjeli járőrözés alatt lefizettem a társamat, hogy egyedül csinálja végig, amíg én tanultam. Az alvás megvonáshoz csak az utóbbi félévben sikerült megszoknom. - Szerintem nincs igazad. A legtöbb hollós nem olyan, mint én. Általában, aki a házba kerül az egy valamihez ért szenvedélyesen. Ha a kvidiccset nézzük, akkor simán lehetnénk háztársak. – Mosolygok rá szélesen. Biztosan jó muri lenne, bár lehet, ha háztársak vagyunk akkor annyira nem lennénk jóban. A saját színeimmel is vannak bajaim. Kezdem úgy érezni, hogy mindenkivel szemben, aki él és lélegzik fenntartásaim vannak. - Nekem sokáig ült a fejemen a süveg. – Válaszolom miközben felidézem magamban azt az estét. Emlékszem, hogy a szüleim jól felkészítettek mindenre; a hajóútra, a beosztásra és az iskola rendjére. Szóval nem ért meglepetésként semmi, csak a hang a fejemben, amikor rátették a Teszlek süveget. Azon morfondírozott, hogy mégis melyik házba kéne tennie. Még meg is kérdezett; „Oda akarsz menni kicsi lány, ahol az élen járhatsz vagy ahol sokat tanulhatsz?”. Majdnem rávágtam, hogy tanulni akarok, de aztán a szüleim jutottak eszembe, hogy büszkévé tegyem őket. Így az előbbi lehetőséget választottam. Sosem derült ki számomra, hogy melyik lett volna a másik ház. – Képzeld, nem rég felmerült annak a lehetősége is, hogy McGali néni elvarázsolta nehogy a Mardekárba kerüljek. – Nevetek fel. – Szóval szerintem, ha most a fejemre tennék, akkor oda kerülnék. – Vonok vállat egyszerűen, hiszen nem nagyon számít. Úgysem fognak újra osztani minket, nem lenne sok értelme. - Érdekes, mesélj még erről. – Nézek rá ámulva. Nem sok mindent tudok a testvéri kapcsolatokról. Ugyan vannak unokatesóim, de az teljesen más. - Tetszik a gondolkodás módod. – Nevetek fel. Körbe kémlelek, de nem nagyon figyel ránk senki. Szóval bármi is lehet. – Rád bízom. Jártál már egyáltalán a Roxforti konyhán? – Én sokszor szoktam oda menni, általában máskor reggelizem, mint a többiek. Az ebédről nem is beszélve. De persze, ezt nem verem nagy dobra.
Adorának ebben igaza van, tényleg fura számomra a hozzáállása. Bár, ha azt nézzük, nem sok okom van meglepődni ezen. Hollóhátas, ők pedig nem igazán a gyakorlat emberei. Vannak köztük kivételek is, a csapatuk meglepően jó és hát nem minden hollóhátas tudálékos, de Adora igencsak követi a háza jellemvonásait. Mondjuk, azt sose tudhatom, milyen legbelül. A világ felé mutatott oldalával a családjának szeretne megfelelni, közben a lelke mélyén egy teljesen más ember lakozik. - Nyilván egy egész részleg foglalkozik ezzel a témával szerintem – nevetem el magam a lány lelkesedése láttán. - Ha érdekel a sport története, akkor ajánlom figyelmedbe a Kviddics évszázadai című könyvet is – kacsintok felé, továbbra is mosolyogva. - Elég érdekes olvasmány, ami azt illeti, sok izgalmas fordulattal. Én teljesen belefeledkeztem annak idején. Tizenkét évesen olvastam első alkalommal, azóta pedig már hatszor végigfutottam benne a sorokat és még mindig találok benne valami újat. Nyilván olyan bűbájt alkalmaztak rajta, ami folyamatosan új információkat tár elénk. Igazság szerint annak idején nem is olvastam semmi mást, csak azt a könyvet. Mondhatni, az eszembe égett. Szinte minden egyes szavára emlékszem és képes lennék a mai napig is idézni belőle. - Igen, azt hiszem, ez igaz ránk – vonom meg a vállam. Egyáltalán nem neheztelek a lányra a szavai hallatán. - Én is tudok makacs lenni, ami az igazat illeti. Régebben rengeteg büntetőmunkám volt az amerikai suliban. A VMS előtt még Angliában is. Azt hiszem, a verseny után kezdtem észbe kapni, hogy ez így nem lesz jó. Szóval, ha ma tennék a fejemre a süveget, nyilván másik házba osztana be. Csak azt nem tudom, melyikbe – töprengem el egy pillanatra. - Nem érzem magam becsvágyónak, habár a pályára lépő ellenfeleim nem ezt mondanák – sorolom az érveket. - Igazság szerint a hollóhátba se illenék, mert nem vagyok valami észlény. Vagyis, nem érzem magam annak. A hugrabug pedig... Nem, az kizárt, az nem én lennék – csóválom meg végül a fejem. Ez így sokkal nehezebb, mint hittem. - Nálam nem sokat kellett töprengenie a süvegnek, hogy a griffendélbe kerüljek. Veled mi volt a helyzet? Én ugyan nem vettem részt a beosztási ceremónián, hiszen Gillievel később érkeztünk az iskolába. A mi beosztásunk egy külön kis helységben zajlott. Behozták a kalapot, rátették a fejünkre, az pedig döntött, esetemben pillanatok alatt. De hallottam már, hogy vannak emberek, akiknél ez nem mindig egyértelmű. Sokaknál hezitál a fejfedő. - Szerintem én és ő előbb fojtanánk megy egymást egy kanál vízben – mosolyodom el keserűen, elvégre nekem sincs ínyemre a jelenlegi helyzet, de ez van. Kibékülni egyhamar biztos nem fogunk. - Hidd el, mindenkinek jobb, ha nem vagyunk egy szobában. Úgy talán még hamarabb is kibékülünk. Talán szokatlan ezt hallania a lánynak, de ilyen a testvéri viszony. Néha sokkal közelebb kerülhetünk egymáshoz, ha hosszabb ideig nem beszélünk a másikkal. A honvágy és a család hiánya igen erős köteléket képes létrehozni. - Dehogynem, az a kedvencem! - biccentek egyet, majd követem Adora példáját. A cuccokat majd a fiúk összeszedik és visszaviszik a kastélyba. Igazság szerint ezt már korábban megbeszéltem velük. - És hol gondoltad a forró csokizást? - pillantok kérdőn felé. - Roxmorts vagy az iskola konyhája?
[You must be registered and logged in to see this image.] A visszakérdezésre csak bólintok. Tudom, hogy furcsa lehet a hozzá állásom egy olyan ember számára, aki intenzíven sportol. Hiszen a sport lényege pontosan a gyakorlat és a gyakorlás. De nekem ez mindig csak az elmélet után ment; másokkal ellentétben nekem az olvasott anyagok segítenek vizualizálni egyes dolgokat. Míg a legtöbben csak úgy képesek megérteni valamit, ha látják és tapasztalják, én tökéletesen el tudom képzelni. Glen bácsi erre mondja, hogy született realista vagyok, s ezért nem szaladnak mindenfelé az elképzeléseim. Lehet igaza van, de nem is ez a lényeg. - Nem baj, majd keresek egy-két könyvet. – Biccentek neki kissé megnyugodva. Ha tudná mennyire örülök, hogy van elmélete is ennek. Vicces, de képes lennék visítva fel-le ugrálni, hiszen még sincs minden veszve; van rá esély, hogy valaha fogok játszani. Azt hiszem láttam is egy könyvet valami kvidiccses címmel Minnie néninél, lehet elkérem majd tőle. - Szuper lenne! – Most már teljesen eltűnt belőlem a kétségbeesés minden nyoma. Tanulás, az megy nekem. – Vannak a nénikémnek is könyvei szerintem. Elkérem tőle őket. – Osztom meg végül vele előző gondolataimat, hiszen ez nem egy óra, itt nem kell mindenki más előtt járnom és egyedülálló forrásokból felkészülni, hogy én és csakis én legyek a legjobb. Nos, az biztos, hogy versenyszellemben nem szenvedek hiányt, de a maihoz hasonló kudarcokból igen. Nem tudok elbukni, nincs tapasztalatom benne. Ezt hívják rossz vesztesnek. Egészen tetszik ez a bírós ötlet. Végül is, akkor is pályán vagyok és legalább dirigálhatok másoknak. Lehet ez a nekem való állás, persze teljesen mindegy, hogy így van-e. Szinte biztos, hogy ez sem tartozik az „elfogadható” állások közé. - Nem zárom ki a lehetőséget. – Vonok vállat. De az idő sokkal fontosabb, mint a pénz. Az időt nem lehet megvenni, limitált számban elérhető és sosem kaphatod vissza azt, amit már felhasználtál. Szóval még meglátjuk, hogy visszaülök-e a seprűre. Ma nem az biztos. - Nos, a családomban vannak páran…És legtöbben nem gondolkoznak mielőtt cselekednek. Ugyanez elmondható a mostani diákok egy részéről is. Ezt nem találom helyesnek. – Mondom összevont szemöldökkel. Nem gonoszságként jegyeztem meg, alapvetően nincsen bajom az oroszlános ház tagjaival, hiszen kedvenc nagynéném ennek a háznak a feje. De egyszerűen képtelen vagyok megérteni a viselkedésüket, néha semminemű logikát nem találni bennük. - Nincs kinek elmondanom. – Nevetek fel kissé ön ironikusan. Amúgy sem vagyok pletykás és nincs sok barátom. Hülye lennék azon kevesek egyikét kibeszélni, akit mégis annak tartok. – Megértelek, de néha az a legjobb, ha összezárod a két ellenfelet. Ha nincs más lehetőségeteket akkor kénytelenek vagytok beszélni, összeveszi és a legvégén kibékülni. Legalábbis szerintem így működik. – Jegyzem meg e végére kicsit elbizonytalanodva. Nekem nincs testvérem, de van egy anyám; konstans nézeteltéréseink és veszekedéseink vannak, mégis szeretem. Sok mindenkinél és mindennél jobban. Érdekes módon kevésbé veszi komolyan az iskolai botlásaimat, mint apám. Ellenben a jövőbeni terveimmel sokkal kritikusabb. Legnagyobb balszerencsémre. - Nem iszunk egy kis forrócsokit? – Kérdem miközben feltápászkodok és magamra veszem a taláromat. Ugyan lassan nyár van, de itt Angliában a hőségre még egy kicsit várni kell; volt, hogy nyár közepén is forrócsokit iszogattam reggelire. Ha rábólint, akkor összeszedem a cuccokat, amiket nekem hozott és óvatosan elsüllyesztem a talár egyik tetemesebb zsebében. Nem is tudom mások hogyan élnek tértágító bűbáj nélkül.
- Hát, nekem eddig nem volt gondom vele – vonom meg a vállam, miközben igyekszem visszagondolni a családfámra. Szerencsére – anyám ágán – még senki se cipelt magával olyasmit, amit a névre lehetne fogni. Jó gyerekkorom volt és noha Gillienek nem sok szerencséje van a magánéletben, még ezt se lehet feltétlenül a Graves-ágra kenni. Egyszerűen csak így alakult az élete. Azt azért remélem, hogy nekem nem kell annyi pasin végigmennem, mire megtalálom az igazit. Jó, akadnak fellángoló rajongásaim és Corvus esetében nem is jött össze a dolog, de nem szabad egy eset alapján ítélkezni. - Elméleti dolog? - ütközöm meg egy pillanatra Adora kérdésén. Mindenki, akivel eddig találkoztam, gyakorlattal szeretett volna feljebb törni, nem a szabálykönyvek magolásával. Amit egyébként meg is értek. Unalmas órákon keresztül a könyv felett görnyedni, én se tettem annak idején. - Hát, minden sportnak van elméleti oldala is – felelek némi hallgatás után. - Bár, ezekben nem annyira vagyok otthon, mert a pályán a bíró intézkedik szabálytalanság esetén. Pár alappal tisztában vagyok, melyik poszton ki mit tehet, de a nagy része ismeretlen számomra. Tudom például, hogy a fogónak nem kötelező kézzel elfognia a cikeszt. Vagy azt, hogy az őrző bizonyos esetekben távolabb mehet a karikáktól, maximum a pálya közepéig. Az persze már más kérdés, hogy megteszi-e. Én sose tettem, bármi is történt. Elég egy váratlan fordulat és máris kész a gól. Köszönöm, de abból inkább nem kérek. A csapat azért van a pályán, hogy ezt megoldja. - De egyébként megoldható, persze – biccentek végül, amint alaposabban átrágtam magamban az ötletet. - Nekem se ártana néha kissé mélyebben belemerülnöm, ami azt illeti. Majd kiveszek néhány szabálykönyvet a könyvtárból és tanulhatjuk őket együtt. Benne vagy? Egyedül biztos nem állnék neki, annyira nem vagyok bevállalós, de társaságban valahogy sokkal másabb lenne a helyzet. És legalább én se kiabálnék a bíróval, ha valami – számomra – érthetetlen intézkedést hoz. Nem állítom, hogy higgadtan fogom tenni, de legalább érvelhetek. És talán egy-két kisebb büntetést meg is úszhatunk ennek révén. - Talán elmehetnél bírónak is, ha érdekel a kviddics – vetem fel az ötletet a lány számára. - És ha úgy érzed, hogy csak az elméleti oldala megy, miért is ne? Bár, szerintem belejönnél hamar a gyakorlatba is, csak idő kell, energia, türelem és sok-sok pénz – nevetem el magam. Természetesen nem szeretném, ha Adora úgy kerülne be a csapatba, hogy lefizetett egy-két embert és nyilván ezt ő se tenné. Akadt már erre példa ebben az iskolában is, ahogy hallottam, de a jelenlegi játékosok elég ügyesek a saját posztjukon. Vagy megszűnt már ez a dolog, vagy a gazdagabb diákokat nem érdekli már annyira a kviddics. - Hát, erre most nem jut semmi frappáns se az eszembe, de köszönöm a szép szavakat – mosolyodom el, őszintén gondolva. Fogalmam sincs, miként léphetnék ki Gillian árnyékából, hiszen éveken keresztül ott éltem, a háttérben maradva. Ő csupa báj, én pedig a fura, csini pofi, de lazán öltözködő hugica. Jó, mostanában már nem csak a sportos szetteket kapom magamra, de még mindig azok vannak többségben. - Miért, milyen griffendéleseket ismersz még? - pillantok rá némileg kérdőn. Szerintem a házambeliek jó fejek, vagyis én jól kijövök velük. Ott van például Cass, bár őt már Amerikában is ismertem, de még rengeteg – hozzá hasonló – személyt tudnék felhozni. - Igen, tervbe vettem már – sóhajtok egy nagyot Adora felvetése hallatán. - Ne mond el senkinek, de ezért is megyek Rómába dolgozni. Szeretnék Londonban bérelni egy kisebb lakást, legalább a nyári szünetre. Hazamennék néha, de nem kellene mindig ott lennem és Gillievel összefutnom. Amíg a viszonyunk nem rendeződik, nem szeretnék egy levegőt szívni vele.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Graves? – Nézek fej. Azt tudtam, hogy nem teljesen amcsi, hiszen az Ollivander család, ezek a földrészen él már elég régóta. – Nem túl szerencsés név. – Kuncogok fel, mert eléggé sötét jelentése van. Nekem tetszik, mindig is szerettem a sötét, baljós dolgokat. Persze, csak akkor, ha nem fenyegetik ténylegesen a létemet. - Na igen, nekem nem kell mesélni a pénz aranyszabályról. – Ebben éltem mindig is. A mai napig szembesülök azzal, hogy mennyire más életet élek, mint egyesek. Szerencsés volnék? Bizonyos értelemben igen. De ugyanakkor sok másban egy két lábon járó katasztrófa vagyok. Nem akarok sajnáltatni magam, lehetne sokkal rosszabb a helyzetem, de mindenkinek a saját problémája a legnagyobb. Szerintem, ha elém állítanának egy mumust, akkor egy lebegő menyasszonyi ruhává manifesztálódna… Kissé elanyátlanodva nézek rá miközben arról beszél, hogy nem baj, ha feladom. És egy kedves kis történettel szórakoztat arról, hogy ő mihez nem ért. Nem vagyok mosolygós kedvemben, de megerőltetem magam, mert értékelem a próbálkozását. - De, sajnos szégyen magammal szemben. Mert szeretnék jó lenni. – Hunyom le a szememet, hogy tökéletes nyugalommal tudjak venni egy mély levegőt. – Nincs valami…valami elméleti dolog, amit megtudnék tanulni, a legközelebbi óránkig? – Az egyszerűen menne, az elmélet mindig egyszerű nekem. Remélem igaza lesz és tényleg összefog jönni ez a kvidiccs dolog. Most már kell nekem. Akarom, hogy menjen. Ha beledöglök is. - Én ismerek egyet. – Mosolyodom el ezúttal őszintén. – Ez a személy hihetetlenül kedves és lelkes. Megérdemli, hogy szeressék, s hogy szerethessen. Csak néha arrébb kell állnia, hogy ne vetüljön rá a nővére árnyéka. Mert ez árnyék nem csak véd, de el is takar, így egyszerre akarunk maradni a sötétben, s ki is lépni onnan… Hiszem, ha ezt képes lesz megtenni, akkor minden rendben lesz. – Komolyan nézek rá, mert úgy érzem meg kell értetnem vele ezt. - A nővéred mindig az életed része lesz. Ezen nem tudsz változtatni, de nem kell, hogy irányítsa azt. Te első sorban Elizabeth Ollivander vagy, egy világhírű kviddicsjátékos, kivételesen normális griffendéles és egy remek barát. – Biccentek egyet. – A többi másodlagos. – Megszorítom egyik vállát, mintegy nyomatékosítás és támogatás képpen. - Ha pedig nem tetszik, ahogy a családod bánik veled, hagyd őket ott. Nekem is ez a terv, csak még szedem össze hozzá a bátorságomat.
- Szerencsétlen véletlen. Egy féleszű volt, nem is tudom, miért engedték seprűre ülni annak idején – csóválom meg a fejem őszinte értetlenkedéssel az arcomon. Amerikában is igen nagy hangsúly van a repülésen, hiszen ez a kviddics egyik alapja. Aki képtelen a levegőben maradni, az inkább ne is próbálkozzon a játékkal. - De nem vagyok teljesen amcsi – egészítem ki a gondolataimat. - Ír-amerikai vagyok. Anyám Pandora Graves, ő képviseli az amerikai ágat. Sokan nem is tudják, de az Ollivander család nem brit gyökerekkel rendelkezik. Apám famíliája ugyanis Írországból származik. Nyilván nagyapám Abszol-úton található boltja miatt hiszi mindenki azt, hogy vérbeli briteket takar az Ollivander név. Bár, ami az igazat illeti, sokkal több időt töltöttem én is az angolokkal, mind Amerikában, mind Nagy-Britanniában. Nyilván ennek is köszönhető, hogy az akcentusom hajaz az amerikai angolra. - Egyébként pedig nálunk is igen komolyan veszik a tehetséget – fejtem ki kissé bővebben. - Néha-néha felbukkan egy tehetségtelen idióta, aki a kapcsolatai révén elő tudja adni magát, nagy eséllyel az én oktatóm is ilyen volt annak idején. Csak tudod, néha a pénz sokkal fontosabb a magasabb körökben. Talán Adora sejti, miről is beszélek, hiszen aranyvérű és a vagyon az ő esetükben is rengeteget számít. Hiába ősi a neve egy mágusnak, ha nincs mögötte pénz és hatalom. Sok aranyvérű család halt már ki amiatt, mert nem voltak képesek megőrizni az évszázadok alatt felhalmozott összegeket. Számukra emiatt is fontos az előre elrendelt házasság. Nehogy bárki is a Weasley-család sorsára jusson. Ez a név ugyanis egybefonódott a szegénységgel. Levetett göncök, szerény házikó, házimanó nélküli aranyvérűek. Szégyenfoltnak számítanak a mai napig. - Nem szégyen, ha nemet mondasz – szólalok meg, amikor a lány megcsóválja a fejét. Látom rajta, mennyire megviseli a kudarc, nekem pedig nem áll szándékomban még inkább belerúgni. Ha visszamegyünk a levegőbe, neki pedig ismét nem sikerül valami, hamar a kedvét fogja szegni a dolog. - Nem sikerülhet minden elsőre, nem igaz? Tudod én hány dologban vagyok haláli béna? - pillantok rá felvont szemöldökkel. - Táncolni a mai napig nem tudok, pedig a nővérem profi versenytáncos. Ezerszer lestem már el tőle a mozdulatait, de sehogy se akar sikerülni a dolog. Na, nem mintha annyira el szerettem volna mélyülni a dologban – vonom meg végül a vállam. Ezt a pályát meghagyom Gilliannek, hiszen számomra itt a kviddics. Ez az, amiben én is kiteljesedhetem. - Te azonban elég tehetséges vagy és nem adod fel. Tényleg bízom abban, hogy előbb vagy utóbb, de belejössz a dologba. Adora ugyanolyan maximalista, amilyen én is vagyok. Amíg azonban a saját érdeklődésem leginkább egy dologra fókuszál, addig a lány mindenben képes a végletekig elmerülni. Pont emiatt is érzem úgy, hogy a sportot is addig fogja űzni, amíg teljes mértékben bele nem jön. - Nekem az érzelmi életem katasztrófális, a többi annyira nem izgat – felelem a lány kérdése hallatán. - Mondj még egy olyan idiótát, aki a saját nővére exébe habarodik bele. Mert én – őszintén szólva – egy ilyen személyt se ismerek – nevetem el magam, kissé jobban belegondolva ebbe a kínos helyzetbe. - Igazság szerint, mindig is irigy voltam a nővéremre, Régebben én voltam otthon a kedvenc, a bájos, de amióta lefogyott, átvette tőlem ezt a szerepet. Annyira gáz, amikor a rokonok szinte észre se vesznek, mert ő úgy csillog mellettem – fintorodom el egy pillanatra. - Olyan, mintha az árnyéka lennék csupán. De a kviddicsben verhetetlen vagyok. Ameikában, amikor pályára léptem, mindenki csak rám figyelt. Ne áruld el senkinek, de rengeteg szerelmes levelet kaptam annak idején. Ott nem Gilly volt a sztár. Ez pedig elégtétel volt számomra. A kviddics világában én voltam a csinos szöszi, nem pedig a nővérem. Igaz ugyan, hogy a levelek feladóival nem lett semmi komolyabb, még csak randevú sem. Valahogy nem éreztem úgy, hogy nekem egy ilyen kapcsolatba kellene bonyolódnom.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Az bizony. – A madam annak idején jóban volt a nénikémmel, ha minden igaza játszottak is egy rövid idegi együtt, de hogy mikor és milyen formában arról sosem esett szó. Én úgy gondolom, hogy nem egy csapatban voltak, de mivel a nénikém nem szeret részletekbe menően a múltról beszélni; mindig azt mondja, hogy a jövőbe nézz, fiatal vagy még ahhoz, hogy a múlton rágódj, így sosem fog kiderülni. - Az amcsiknál nincs akkora hangsúly a repülésen, vagy csak szerencsétlen véletlen volt? – Egészen jól tájékozódottnak tartom magamat a világ varázsló társadalmainak szokásaiban. Sok helyen jártam, sok mindent láttam és tanultam. De az egyedült államokba még nem volt szerencsém ellátogatni. Érdekes, hogy ott másképpen is hívják a muglikat és elé sokáig volt mugli ellenes politika. Nem is tudom pontosan mikor engedélyezték a varázstalanokkal való házasságot, de majd utána nézek. Az biztos, hogy később, mint itt Angliában. Persze, érthető, hogy szerettek volna egy erős mágus közösséget alapnak a szinte még gyermekcipőben járó országban, de nem egy példával tudok szolgálni sikerese mugli származású vagy félvér varázslóra és boszorkányra. A sorozatos bukásom ékes példája annak, hogy nem életbiztosítás az, ha valaki aranyvérű. Vagy szinte mindenben jó. Lassan ott fogunk tartani, mint a kutyák; túltenyésztett, korán halálozó selejtek leszünk. S így vet véget a varázslótársadalomnak egy begyöpösödött szokás, amit eredetileg a megőrzésére találtak ki. Milyen ironikus! Legalább annyira, mint hogy én a miss tökéletes egy nehezebb repülő manővert sem tudtam hiba nélkül véghez vinni. Szánalmas. Lehet anyámnak igaza van és szépen kötögetnem kéne vagy ilyesmi…Miket is szoktak a normális lányok csinálni? Nem érzem normálisnak, bármennyire is igyekszik Lizzy meggyőzni. Egy hónap? Annyi nincs is már hátra ebből a tanévből, otthon meg nem tudok hogyan gyakorolni, hiszen se seprűm, se helyem rá, hacsak nem kívánok fa általi halált halni. Egyelőre csak a problémákat látom, de tudom, hogy ez a borúlátás csak azért van, mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztem őket. - Nem, nem. – Csóválom meg a fejemet és egy nehéz sóhajjal felnézek végre, eddig ugyanis annyira magamba voltam zuhanva, hogy még Lizzyre sem mertem felnézni, nehogy a végén rajta csattanjon a düh, amit saját magam iránt táplálok. – Csak üljünk még egy kicsit. – Örülök, hogy leül mellém és kimondottan jól esik az, hogy nyugtatni próbál. Fáradtan döntöm fejemet a vállára. Talán, ha ismerős lenne az efféle megértés és kedvesség még el is sírnám magam. De így csak meg vagyok lepődve. Hozzá vagyok szokva, hogyha nem megy valami, akkor csúnyán bánnak velem az emberek, így én is hajlamos vagyok az önostorozás egy olyan szintjére, ami eléggé lélekromboló. Nem is tudom milyen az a pozitív megerősítés gyakorlatban. - Te is szoktad úgy érezni, hogy semminek sincs értelme? Hogy miért szeretnél valamit annyira, ha nem jó neked vagy nem vagy jó benne? – Most nem csak a kvidiccsre gondolok. Rengeteg minden kavarog a fejemben; dolgok és személyek, kapcsolatok, ételek, s miegymás. Annyira akarom, hogy jó legyen, de sosem jön össze. S én nem tudok lemondani róluk. Egyszerűen képtelen vagyok feladni.
- Nem, semmi gond – csóválom meg a fejem, elvégre szívesen kölcsönadom a lánynak azokat a számokat, amelyekben meginterjúvoltak. Igazság szerint anyuék is legszívesebben bekeretezték volna, de azt én nem engedtem. Nem hiányzott számomra, hogy a falról nézzen vissza rám. Ha olvasgatni szeretném, előveszem és kész. Ezen kívül annak mutatom meg, akinek szeretném. Senki se láthatja, akinek nem engedem. Kivéve, ha veszi a fáradtságot és megvásárolja. - Madam Hooch jó tanár – biccentek egyet Adora szavai hallatán. Engem ugyan nem ő tanított, de hallottam már olyasmit, hogy az is megtanulja nála a seprűt kezelni, aki fél a magasságtól. - Az én oktatóm elég gyér volt – sóhajtok egyet, miközben hátradobom a hajam. - El kellett mennem külön órákra, hogy megtanítsanak repülni. Bár, a szüleim ezt se erőltették volna, ha nem látják rajtam, hogy érdekel a kviddics. Lány létemre gyakran mentem ki apámmal a mérkőzésekre és élvezettel néztem a játékot. Mindig is arról álmodoztam, hogy én is pályára léphetek majd egyszer. Most pedig itt állok, a Fekete-tó partján és arra készülök, hogy valakit megtanítsak a kviddcsre. Kell ennél jobb érzés? Őszintén szólva úgy érzem, hogy ez az, amit az élettől szerettem volna. Tudást kapni és adni. Nem vagyok kiemelkedően jó tanuló, nekem ez jutott, ebben teljesedem ki. De abban biztos vagyok, hogy nem szeretném örökre csak versenyezni. Talán el kellene töprengenem Dany ajánlatán és edzőnek mennem. Nem vonz különösebben a dolog, de jó átadni másoknak a tudásomat. - Nyugi, nincs semmi gond – ereszkedem le a seprűvel Adora mellé, amikor a lány reményvesztetten ül le a földre. A kezdeti lelkesedését kissé hamar megtörte a kudarc, de ez még nem jelent semmit sem. Az elején szépen mozgott, de a gyakorlatok előrehaladtával egyre inkább elvesztette a fonalat. - Teljesen normális, hogy így teljesítesz. Hidd el, ha nem hagyod abba a gyakorlást, akkor nem lesz semmi gond. De ne add fel ilyen hamar, ehhez idő kell. Adj magadnak egy hónapot, rendben? Esetleg én szerettem volna túl sokat egyszerre? Pedig annyit terveztem ezt a kis különórát! Túlzásba vittem volna? Nem vagyok szakember, nem tudom, miként kell valakit tanítani, de igyekeztem minden tudásomat ebbe fektetni. Tőlem nem vártak el ennyi mindent az első órán, de én még gyerek voltam, nem pedig kamasz. Úgy gondoltam, Adora jobban bírja majd a strapát. Sejthettem volna, hogy ez nem így megy. - Hagyjuk rá inkább mára? - teszem fel a kérdést, miközben leülök mellé a földre, majd lágyan átkarolom a vállát és magamhoz vonom. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ennyire közvetlen legyek valakivel, de itt és most olyan reményvesztett szegény, hogy úgy érzem, bűnt követnék el azzal, ha nem tennék semmit sem. Kínozzák szerencsétlent eleget a szülei az elvárásaikkal, nem szeretnék én is beállni a sorba. - Nem kötelező folytatnunk, megbeszélünk egy másik időpontot. Nem adom fel, eszem ágában sincs leírni magamban a lányt, hiszen ő is pont ugyanolyan maximalista, mint én. A vesztes meccsek után én is nagyjából így nézhetek ki és magamat mardosom legbelül. Nagyon is emlékeztet. És pontosan tudom, mit érezhet legbelül...
[You must be registered and logged in to see this image.] A helyeslésére olyan furán, lányosan felkuncogok. Ah, igen biztos ilyen lehet normális tini lánynak lenni. Egy pármásodpercig kiélvezem a pasik bámulását és azt a buborékozó érzést, ami kuncogás formájában tőr ki belőlem. - Megértem őket. – Vonok vállat. Ha az én gyerekem szerepelne újságba bekeretezve kitenném a falra, s akár még a dédnagyi portréját is eldugnám a sufniba, hogy legyen elég hely. – De csak ha nem nagy probléma. – Mosolygok kissé szégyenlősen, nem akarok mániákusnak tűnni, de érdekelnek az interjúk. Ritka dolog olyanokról olvasni, akiket ismerek és még élnek. Az izgatott reakciója újfent megnevettet. Lizzy mellett úgy érzem magam, mintha fiatal lennék. Mármint tudom, hogy ez elég hülyén hangzik, mert fiatal vagyok, de olyan mintha sosem élném meg ezt a fiatalságot. Mindig csak az számít, hogy mi lesz holnap, kész-e a lecke, tudom-e az anyagot. De ilyenkor a pillanatnak élek, anélkül, hogy innék vagy össze-vissza dobálnám magamat tánc címszóval. - Igen, ismerem az alapokat. – Mondjuk egy ideje nem ültem seprűn, de az elmélet az agyamba égett. Kissé felbátorodva szállok fel én is a seprűre, majd igyekszem lebegni egy kicsit. Idáig minden rendben, nem kell különösebb tehetség még. - Rendben, ez jól hangzik! – Bólintok rá a dologra. Lépésről lépésre haladunk. Az első lépés pedig az, hogy megtaláljam a helyemet a seprűn, szóval el is indulunk. Az elején elég jól mennek a dolgok, de ahogy bonyolódnak a feladatok sorra elbukom. Nem tűnik úgy, hogy ebben is tehetséges lennék. Persze, még csak a repülésről van szó, ami fejleszthető készség, de nem tudom levetkőzni az érzést, hogy nem erre számítottam. Valahol úgy egy fél óra bukdácsolás után önkényesen leszállok és sóhajtva, meg talán egy kicsit duzzogva is leülök a földre. - Ne haragudj, de nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyire nem megy valami. – Nyüszítve temetem az arcomat a kezeimbe. Érzem a közelgő hisztit és igyekszem visszafogni magam. Ez a sok bukás viszont kikészít idegileg. Folyamatosan az jár az agyamban, hogy nincsen nekem arra időm, hogy a nulla helyett mínuszról kezdjem. Nincs időm. Egyszerűen nincs.
- Így néznek ki a hercegek a mugli mesékben – kacsintok sokat mondóan Adora felé, hiszen én egy icipicit jobban ismerem azt a világot. Láttam már mugli rajzfilmeket, szóval tudom, miről beszélek. Ott pedig állandóan ilyen tökéletes férfiak jelennek meg a hercegnők oldalán. Na, félreértés ne essék, én is szeretem a rossz fiúkat, elvégre Corvus sem pont a kedvességéről híres, de Dany meg pont az ellentéte. Egyszóval, én mindenkiben képes vagyok beleszeretni, jelentősebb indok nélkül is, de azért lennie kell egy plusznak, ami megragad a szenvedő alanyban. Jó, ezek csak ábrándok leginkább, úgy tűnik, számomra mindig kell valaki, akiért rajonghatok. - Tudod, azokat a szüleim eltették, nem hoztam el a suliba – vágok kissé szomorkás képet, majd ismét megszólalok: - De ha gondolod, írok nekik és megkérem őket, hogy küldjék el azokat a számokat. Igazság szerint nem szívesen szerettem volna behozni az iskolába, hiszen azok számomra is emlékek, bármennyire is bénák a melléjük csatolt képek a szememben. Bikiniben feszíteni a tengerparton... Te jó isten, mégis miként hihettem azt, hogy modell karrierre törhetek? Annyira bénák és esetlenek, hogy az valami hihetetlen, még számomra is. Nem szépségkirálynő vagyok, hanem egy sportoló, de hiába mondtam ezt, csak a fejüket csóválták. Mert így jobban elkel a példányszám. Hát, gratulálok és magamnak is, amiért belementem. Két napig ki se tettem a lábam a szobából, annyira szégyelltem magam. Szerencsére, Gillyben volt annyi, hogy nem kezdett el piszkálni a hülyeségemért. Jó lecke volt ez számomra. - Talán bután hangzik, de már nagyon várom – kacsintok Adora felém habár tisztában vagyok azzal, hogy ezzel az egésszel a tilosban fogunk járni. Engem nem zavar, ha lebukunk, voltam már büntetőmunkán és ha nincs egyedül az ember vagy ha jó a társaság, akkor elég jó buli is lehet belőle. Ráadásul, a családom se veszi annyira véresen komolyan a dolgot, nyilván nem örülnek neki, de nem is szidnak meg miatta. Talán még a szüleim is emlékeznek arra, milyen volt fiatalnak lenni. - Rendben – sóhajtok egyet, eleget téve Adora kérésének. Tudom, milyen érzés, amikor valaki olyasmit erőltet, amit az ember nem szeretne. Még abban az esetben is, ha ez az én életemben nem volt jelen annyira erősen, mint a lányéban. A sportban azonban érnek támadások, de ez óhatatlan, ha valaki egy iskola szeme láttára ül seprűre és próbál meg jól teljesíteni. A kérdés már csak annyi, hogy Adora mennyire lesz képes a helyén kezelni a dolgot, ha egyszer eljutunk odáig. - Ismered a seprű irányítását? - teszem fel a legelső kérdést, ami a lehető legalapabb alap, de azért tudnom kell. - Ha jobbra fordulsz, jobbra dőlsz. Ha balra szeretnél tartani, akkor balra, ha leszállni szeretnél, akkor előre, miközben óvatosan lefelé irányítod a seprűd végét. Nem hirtelen, mert abból könnyen zuhanás lehet. Ha felfelé vennéd az irányt, akkor semmi extra, csak kissé feljebb húzod a végét. De azért, ha nem bánod, megnézném, mennyire kezeled ezt magabiztosan – nyomok beszéd közben a kezébe egy gyakorló paripát, majd helyet foglalok a sajátomon és kissé felemelkedem a földről. Pár centivel feljebb csupán, nem többel. - Utána, ha elég magabiztos vagy, akkor előveszünk egy kvaffot és passzolgatunk, majd egyre jobban bonyolítjuk a dolgot. A gurkókat nem javasolnám még a mostani alkalomra, mert veszélyes lesz pont itt kerülgetni őket, azt majd a pályán gyakoroljuk. Ha pedig az is megy sík terepen, utána kijöhetünk ismét ide és olyan lesz, mint élesben. Van egy olyan érzésem, hogy így felépítve jók lesznek ezek az órák. Kis lépésekben haladunk ugyan, hiszen elsőként azt próbáljuk meg elérni, hogy Adora elég magabiztos legyen a levegőben ahhoz, hogy egyszerre több dologra is figyelhessen. Nem olyan egyszerű seprűt irányítani és minden másra is figyelni, mint sokan azt hiszik. Gyakorlat kell hozzá, amit a repüléstan órákon nehezen lehet elsajátítani.
[You must be registered and logged in to see this image.] Egyszerűen lenyűgözőnek találom, hogy egyesek milyen lenyűgöző testet képesek varázsolni magunknak; persze tudom, hogy ez nem egy csettintésre alakul ki, s hogy nem árt, ha valaki jó gén állományból dolgozik, de akkor is. Ezeket az újságokat elnézve, olyan mintha mindenkinek kocka hasa lenne a világon, rajtam kívül. Jó, egy lányon annyira nem is lenne szép a 6-os fogat, de persze ez csak az én véleményem. Azonnal adom is a magazint, hogy Lizzy alátámassza a mindenki kigyúrt elméletemet. - Így nézhetnek ki a hercegek a mugli mesékben. – Reagálom le Aaron kinézetét. Sosem szerettem különösképpen a hercegeket. Inkább a borongós, sötét király tetszett. Ha valaki gonosz és szarkasztikus mindenkivel, de csak veled kedves az ezerszer többet jelent és szexibb, mintha valaki minden jött ment hülyével bazsalyog. Válassza meg egy férfi, hogy kire áldozza a mosolyát, s ha az nem én vagyok, akkor lehet tovább állni. - Azta! Mutass egyet! – Kérem izgatottan. Tudtam, hogy Lizzy jó játékos, de azt nem hogy ennyire. Mondjuk Amerikában szeretnek a fiatal tehetségekkel tetszelegni, hiszen maga az ország is eléggé fiatal. Nem fogsz több százéves varázslót találni, aki mondjuk nem indián. Nem mintha az indiánusokkal bajom lenne, de nagyon úgy néz ki, hogy az új-amcsik nem akarják elismerni szegény őslakosokat. Majd megkérdezem Lizzyt milyen állásponton van az indiánokról, de nem most. - Rendben, akkor ezt majd az edzés után megbeszéljük. – Biccentek neki bizalommal. Ha eddig nem tűnt volna fel, tényleg nagyon bízok a lányban. Nem is tudom miért, de annyira szenvedélyes és rokonszenves személyiség. Arról nem is beszélve, hogy eddig tapasztalataim alapján semmilyen nemű rosszindulat nincs benne. Márpedig ez számomra szokatlan. Az előbbi feltevésemet cáfolni látszik a mostani mondata. A hangja, ahogy becsmérlő hangnemben sorolja a háziasszony ismérveit, remek aláfestése a szemeim előtt felrémlő jövőképnek. Ahogy kócos hajjal rohanok és velem a ház is, vörhenyes gyerekek rohangálnak és ordítanak, nekem meg az egyetlen épképláb reakcióm az, hogy vissza ordítok. A hideg is kiráz a gondolattól. Nem véletlen, hogy nem akarok erről beszélni. Amilyen vizuális alkat vagyok hetekig fog kergetni ez a rémkép. - Ne beszéljünk róla. – Jegyzem meg komoran. Nem találok semmi vicceset abban, hogy mit szán nekem az anyám. Ahelyett, hogy időt fordítana arra, hogy megismerjen és együttes erővel kitaláljuk, hogy mégis milyen foglalkozás lenne a nekem való, ő teljes mértékben rám testálja a dolgot és a kényszerházasság rácsaival fenyeget ösztönzés ként. Nem mondom, hogy ítélkezni szeretnék a nevelési stílusa felett, de esküszöm, hogy már most jobban csinálnám… De persze ne vitatkozzak vele, mert majd ő tudja. - Szóval, hol kezdjük mester? – Kérdezem miután biztonságba helyezem a lapokat a talárom alá. Azért azt felvettem mikor elindultam, elvégre fontos az inkognitó, de olyan meleg van így a nyár kezdetén, hogy semmi szükség nincs rá. Igyekszem feloldódni, de eléggé feszült vagyok, mivel egyre csak szülőanyám szavai kísértenek a fejemben. „Döntsd el mit akarsz.” De persze valójában nem az én döntésem. Mert ezt nem, azt sem lehet. Kikészülök.
Kifejezetten örülök annak, hogy Adora átveszi a magazinokat és nem vágja őket hozzám egy hirtelen lendülettel. Sokan nem kedvelik, amikor sportos témájú újságokkal tukmálom őket. Egyszer jegyeztem meg Gilliannek, hogy talán nem ártana kviddics magazint lapozgatnia a divatlapok helyett, egyből azt kaptam tőle vissza, hogy nekem pedig nem ártana divatlapokat olvasgatnom, mert ennyi erővel egy zsákban is ugrálhatnék a ruhatáram helyett. Nem mintha nem pörgött volna le rólam szinte azonnal, de az ilyen szurkálódásokat hamar megjegyzem. Főleg, ha Gilly az elkövető. A testvéri veszekedések alkalmával pedig előveszem és a képébe vágom. Nem lejárandó szavatosságú, szerencsére többször is felhasználható téma. - Hm? - tekintek értetlenül Adora felé a hirtelen jött kérdés hallatán, majd bevillan számomra a félmeztelen modellek képek. Szinte ki is ment a fejemből, hogy vannak benne pasik, pedig én is pont eleget csorgatom rájuk a nyálamat, ami azt illeti. Otthon a szobám fala még ki is van plakátolva velük. Nem híres sportolók ugyan, de ahogy egy szál alsóban feszítenek a seprűn ülve, vagy a tengerparton, a habokban állva, az beindítja az ember fantáziáját. - Ő Jonas Smith – vetek egy futó pillantást a képre, majd – ha a lány engedi – átveszem tőle az újságot és lapozok benne egy párat. - De az én jövendőbelim Aaron Zacharias – nyújtom vissza számára a magazint. Egy szintén félmeztelen, világos bőrű, rövid szőke hajú, vakítóan kék szemű férfi mosolyog és integet a kamera felé, miközben tökéletes karjaival már nyúl is a cikkesz után, hogy egyetlen, határozott mozdulattal kaphassa el azt. Azt persze mondanom se kell, hogy minden porcikája a helyén van. - Tudtad, hogy egy-két alkalommal még velem is készítettek interjút? Ezekre azért elég büszke vagyok, hiszen nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egy amerikai sportújság lapjain szerepelt. Én azonban bekerülhettem, főleg amiatt, mert nem sok lány nyújt olyan teljesítményt, hogy ne csak az iskola színeiben játszhasson. Amerikán belül mentem ide-oda versenyekre és szerencsére elég gyakran nyertünk is. Azt azért már nem kezdem el részletezni, hogy rólam is készítettek pár képet bikiniben, mert erre azért nem vagyok olyan büszke. Ráadásul – véleményem szerint – nem is lett olyan jó, mint a modelleké. Csak ha már lányról van szó, akkor minden bizonnyal kattogtatni kell azt a kamerát. - Beszerző körútra? - csillannak fel a szemeim, majd biccentek. - Akkor egyelőre, mint megfigyelő tartok veled. És ne aggódj, ezúttal nem fog beomlani az alagút. Nem mintha legutóbb miattam omlott volna be, szóval ezt garantálni nem tudom, de majd igyekszem mindenre odafigyelni. Főleg Adorára, mint mentorra. - Mert akkor mit kéne tenned? - döntöm kissé oldalra a fejem, ártatlanul pislogva. - Főznöd? Mosnod? Takarítanod? Nem szeretem ezeket a beskatulyázásokat, én is pont eleget kaptam ebből Amerikában, pedig ott elfogadóbbak az emberek. Csak a srácok valahogy nem viselik el, ha egy lány olyan jól játszik, mint én. Mert egy lány legyen szép és féltse a műkörmeit, ami a kviddicsbe nem fér bele. Öltözködjek csinosan, tetszelegjek a pasiknak és valami más legyen a lábam között, ne a seprű. Durván hangzik ugyan, de tényleg ez a helyzet. Sajnos.
[You must be registered and logged in to see this image.] A legtöbb embernek meg van egy kialakult kép a fejében rólam, illetve a rokonaimról. Abban a pillanat, hogy bemutatkozom beillesztenek egy olyan képbe, ahol el tudnak képzelni; könyvtár, rohangálás szakkörről szakkörre és alkonyattól pirkadatig tanulás. Szeretném azt mondani, hogy nincs igazuk, mikor ilyen előítéletekkel élnek, de hazudnék. Persze, nekem jelentősen mások az elfoglaltságaim, mint amit feltételezni szoktak. Hétfőn délutánonként varázslósakk klub, este rendelés felvétel, alkalmanként elmaradt házi készítése. Keddenként délutáni tanulás, este őrjárat, mostanság szokatlan társasággal…Szerdánként korán végzek, így a tanulás és az est kisurranás között most itt vagyok Lizzyvel. A csütörtök hosszú, mert olyankor van prefi gyűlés, este tanulás, s minden péntek olyan, mint a kedd. Nem túl változatos, de a szombatok szabadok, akkor szoktam lebonyolítani az áruszállítást és olyankor is veszek fel rendeléseket. Vasárnap pedig a hétre készülök, ha lenne bármely területen elmaradásom. Meg olvasni is szoktam, szinte mindennap. Úgyhogy nagyon örülök az újságoknak. - De szuper! Mindenképpen szakítok rá időt. – Át is veszem a stócot, majd átpörgetve a legfelső szám lapjait meg is akad a tekintetem egy eléggé látványos képen. Nos, nem feltétlenül nevezném kvidiccs témájúnak a képet, amin egy félmeztelen barnabőrű, kocka hasú, göndör hajú pasi csábít a tekintetével és a mosolyával. – Huha…ki az új szerelmem? – Nézek Lizzyre segítségért, mert a neve nincs feltűntetve, nos nem mintha el tudnék nézni magáról a fiúról, de én megpróbáltam. Minekután fény derül a személy azonosságára visszatérek a megszokott, nyugodt attitűdömhöz. Mintha az előbb nem a világ leglányosabb tevékenységén kapott volna rajta a szőke barátnőm; a nyálcsorgatásra. Szeretem a göndörhajat, olyan egyedi, pláne egy férfin. Persze, nem akarok hazudni magamnak, nem az fogott meg először… - Most ráérek, majd este megyek le a faluba, de minél később indulok, annál jobb. – Biccentek. Nem tudom, hogy mennyi ideig lesznek olyan körülmények, mint például jó látási viszony és normális hőfok, amik alkalmasak egy első órához, szóval arra készültem, hogy sokáig leszünk. – Akár el is kísérhetsz, ha akarsz. De most nem szeretnék semmilyen fennakadást. – Jegyzem meg kissé elmosolyodva, ahogy visszagondolok az első találkozásunkra. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megint lebukjak. Nem ilyen közel az évvégi vizsgákhoz és a nyári szünethez, amikor is anyám metsző tekintete és szavai megmérgeznék az egész nyaralásunkat. Így is lesz elég bajom… - Nem még. Nálunk nincsen pálya, anya nem szereti a sportot, s mivel lány vagyok úgy gondolja nem is kéne foglalkozom ilyen veszélyes dolgokkal. – Vonok vállat. Nem csoda, hogy Minnie nénivel nem ápolnak jó kapcsolatot. Édesanyám eléggé konzervatív felfogású valaki, szemben a kedvenc nénikémmel, aki maga is nagyon élénk része volt, van és lesz az iskolai sportéletnek. – Elég határozott véleménye van arról, hogy milyennek kéne lennem, de nem szoktunk egyetérteni ebben a témában. – Meg úgy semmiben sem, de nem szoktam ennyire mélyen kinyilvánítani ellenérzéseimet a felmenőmmel kapcsolatban. Belém lett nevelve, hogy ami a családról szól, az a családban marad. Az egység gyengepontjait nem szabad kiadni, mert az egyenlő a véggel. Hasonló indok miatt nem ejtek szót arról, hogy nincsenek barátaim, nem kell tudnia, hogy szerénységem egy szociális pária.
Nem vettem észre Adorán, hogy elfelejtette volna a kviddicsre vonatkozó részét a beszélgetésünknek, bár azt igen, hogy a szavaim után kellett neki fél másodperc, mire észbe kapott. Mondjuk, azt leginkább a zsúfolt órarendjének tudtam be. Valahogy úgy képzelem el McGalagony professzor rokonait, hogy könyvekkel a hónuk alatt rohannak egyik óráról a másikra, miközben fejben már a délutáni szakköreiket rakják össze. Nekem bőven elég erre az edzés, nem hiányzik számomra még valami ostoba számmisztika szakkör meg ilyesmi. Az ember elméje egy idő után már képtelen bármit is elraktározni, mert megtelik. Olyankor azért nem árt lassítani kicsit és eldugni az idióta könyveket. - Szia! - mosolygom szélesen a lányra, még csak nem is sejtve azt, hogy mennyire irigykedik az állítólagos szépségemre. Soha életemben nem tartottam magam valami jó nőnek, bár nálam a mérce mindig is Gillian volt, aki azért elég népszerű a srácok köreiben. Mindenesetre, ha Adora valaha is megosztaná velem a gondolatait, nagy eséllyel csak jót derülnék rajta. Mondjuk, hajszínt szívesen cserélnék vele. - Ó, ezeket neked hoztam – nyalábolom fel az újságokat, majd nyújtom át őket a lánynak. - Az amerikai mágikus sportokról szól, ha esetleg lenne kedved és időd, akkor fusd át őket nyugodtan. Igen, van némi hibám, ami azt illeti. Néha hajlamos vagyok túlzottan is lelkesedni. Az pedig, hogy Adora szeretne megtanulni kviddicsezni, kissé túlságosan is lázba hozott. Gondolatban már a lelátón ülök és szurkolok neki, mert annyira biztosra veszem, hogy menni fog számára a dolog. És kezdek úgy viselkedni, mintha a lány egyenesen azt taglalta volna számomra, hogy mennyire szereti ezt a sportágat. Nyilván a szabadidejében tanulni fog, mivel prefektus és tartania kell az átlagát. Lizzy, te ostoba! - Persze, csak abban az esetben, ha ez nem hátráltat téged semmiben – bizonytalanodom el egy pillanatra, hiszen tényleg nem áll szándékomban, hogy miattam induljanak romlásnak a jegyei. A szüleim engem is mindig arra figyelmeztettek, hogy a sport nem mehet a tanulás rovására, Adora esetében ez pedig hatványozottan igaz lehet. Éltanuló, McGalagony professzor pedig bármikor leállíthatja a dologról. Pech lenne pont vele ujjat húzni. Elvégre, Adora szülei őt is számon kérhetik, mint rokont és az iskola egyik kiemelkedően fontos tanárát. - Mennyi időd van? - teszem fel a következő kérdést, ami igen lényeges mindkettőnk szempontjából. Egy-másfél óra legalább kelleni fog ahhoz, hogy átvegyük az alapokat és ha az menne, akkor a következő órán már egy magasabb szintre léphessünk. Nem mintha fél óra alatt nem lehetne ledarálni ilyesmit, de sokkal jobban szeretem az alaposabb munkát. A hiányosságok bármikor előjöhetnek. - Kviddicseztél már valaha? Mármint, otthon a barátaiddal nem álltatok össze játszani? Sok aranyvérű család birtokán található gyakorlópálya, amiért eléggé irigykedtem azokra, akiknek volt. Nekem ehhez külön el kellett mennem valamerre a srácokkal, hogy játszhassunk. Mit meg nem adtam volna azért, ha nálunk is lett volna egy! Mi azonban nem vagyunk túl vagyonosak, szóval erről szó sem lehetett. Nem tűnik valami nagy dolognak, de igenis sokba kerül. Az emberek tudják, mivel szedhetik meg magukat a legjobban.
