2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az ötödik emeleten Balgatag Boris szobrától a második ajtó mögött található meg a zeneterem, ahol elsősorban Flitwick professzor próbál az iskolai kórussal, de a terembe ezen időpontok kivételével más is bemehet gyakorolni legyen szó énekről vagy zenélésről. Még ha első pillantásra egy ódon zongora uralja is a termet, a hangszerek széles tárháza található meg itt, szabadon lehet hódolni e művészet szerelmeseinek a varázslók mágikusan bűvölt és a muglik varázsmentes hangszereivel is a zenének. Az egyetlen szépséghibája, hogy Hóborc gyakorta áthangolja a hangszereket.
Rajta felejtem a tekintememet, mert egyébként igen dekoratív lány, és még nem sikerült elijesztem az összezürdüléseinkkel, pedig nem vagyok egy főnyeremény, ezt tudom magamról. Ahogyan átgondolja, hogy mi történt velem, azért valahol rosszul esik, hogy ijesztőnek tartja, ami velem történt, mert ezzel sajnál is egyben. Megérinthetne a dolog, de az egóm erősebb ennél, így csupán elhúzom a számat, nekem aztán nincsen szükségem ilyen együttérzésre. Mindig is szerettem reflektorban lenni, most is afféle reklámnak fogom fel, hogy legalább beszélnek rólam. Igyekszem kihívást látni az új helyzetben, ahol ismét megmutathatom, hogy mire is vagyok képes. – Ez az én dolgom szerinted? Azért vannak az aurorok, hogy elkapják. Azt mondják, örülhetek, hogy megúsztam élve. Vagyis így. Derékbetört a karrierem, most pedig fogjuk rá, hogy el kell fogadnom a helyzetemet. – Na és kihozni belőle, amit csak lehet. A tánctudásom nem kopott meg, s kifejezetten jól énekelek, egy musicalhez elég lesz, főleg, mivel gyakran elég sokan énekelnek egyszerre, a tánc tekintetében azért furcsa lesz más valaki kezét is fogni. Vajon az én stílusom? – Az elején volt pár próbálkozás, de nem volt szerencsém a partnerválasztásban, így rájöttem, hogy csak magamnak kell megfelelnem. Képzeld, de mégiscsak rám. Nem Zeusz életőről szól a történet. Még csak Megaráról sem? Megtudunk róluk valami komolyabbat? Semmit! – Ahogyan felhúzza az orrát, én is feldörrenek, pont azért vállaltam el ezt a felkérést, mert van benne fejlődési út, na és persze az epikus kimenetel, meg lehet halni és feltámadni benne, mintha csak rám szabták volna. És hogy vannak más szereplők is? Naná, kellenek, mert a hős a segítőtársak, és a rajongók hátán emelkedik fel. Nem ez a lényege. – Azért tartasz nem kedvesnek, mert más az elképzelésünk? Rendben, akkor a lovagiasság nevében elnézésedet kérem, talán a stílusom nem éppen passzol hozzád. – Azért, mert veszekedünk, szinte már állandóan, megbántani, vagy megalázni nem akarom. Nyilván mások vagyunk, de miközben hallgatom őt arról az ex pasiról, nagyokat hüledezek. – Dehogynem. Minden számít. Összetörte a szívedet, ez egyértelmű. Egy igazi seggfej. Na megpróbálunk egy számot? – Bólintok én is, hiszen én már gyakoroltam, helyetálló a kérdése, és a visszaszivárgó tagok nagy morogva de elkezdik benyelni, hogy mit tettem velük. Mivel a musical elég sok plusz számmal operál a történethez képest, bármelyikbe belekezdhetünk. Nyilván olyat kéne, amiben mindketten énekelünk, ha már itt vagyunk. Az egyik zongorára felülök, és lapozgatom a szövegkönyvet. Mivel ez még csak próba, nem kell hozzá táncolni, csak a hangokat gyakoroljuk össze. – Mit szólsz a Téba megmentése címűhöz?
Bárkivel megtörténhet. Azért ez elgondolkodtató és egyben talán ijesztő is, hiszen elvileg nem szabadna ilyesminek bárkivel megtörténnie, hiszen ez azért nem normális dolog és persze, ha csak így elterjedhet az ilyesmi, akkor mi van, ha valaki úgy dönt, hogy ő bizony mindenkit megharapdál? Nem lehet visszafordítani se és védekezni is nehéz, ha valakiről nem tudod, hogy vámpír és ügyesen titkolva egyszer csak megharap. - Azért ez elég ijesztő így. - csúszik ki a számon a gondolatmenet végén, hogy aztán leessen, hogy ezt akár még magára is veheti, pedig nem rá értem, hogy ijesztő, csak maga a körülmény, ami akár meg is ismétlődhet és az már nagyon is az. - Mi van, ha valaki úgy dönt egyszer, hogy társakat akar, a Minisztérium nem tartja nyilván és elkezdi terjeszteni ezt? - magyarázom meg végül, hogy tényleg ne vegye magára. Azért ebben a formában tényleg aggasztó, főleg hogy az iskolában azért elég sok diák van és igen akadnak közöttük vámpírok, vérfarkasok is, sőt ha jól tudom pletykáltak róla, hogy tavasszal valakit megtámadtak a folyosókon. Azért ez eléggé aggodalomra ad okot akkor is, ha csak pletyka volt és nem igaz. De azért mind tudjuk, hogy a pletykáknak azért mindig van alapja. - Értem már, de akkor mindig egyedül táncoltál? - ezek szerint eleve nem is volt partnere, vagy elfordultak róla a táncos barátai, amikor történt a baleset? Azért az elég gáz, bár persze én se tudom, hogy mi lenne akkor, ha elmenne a hangom. Végülis nem várhatnám el a bandától, hogy mellettem maradjanak, ha amúgy se tudunk fellépni, meg semmi. - Rád? Nem csak rád. Képzeld ez nem egy egy személyes darab! - húzom fel megint kicsit az orromat, mert nagyon nem tetszik, hogy így áll hozzá, főleg hogy lehet hogy jó a hangja - amit nem is tudok egyelőre -, de eddig nem énekesként működött velem ellentétben. Táncos volt, szóval biztos, hogy nincs mögötte annyi munka és gyakorlást, mint esetemben, szóval miért rá kellene, hogy felfigyeljenek, amikor úgy tűnik, hogy az, hogy itt van olyan neki, mintha a fogát húznák. - Jade okkal választott ki a szerepre és csak úgy megjegyzem, hogy nem túl kedves dolog így beszélni a másikkal. - szökken fel a szemöldököm, mert azért igenis kötözködik és ez nem tetszik nekem. Előzőleg is azért kaptunk össze, mert így viselkedett és most úgy fest, hogy iszekszim megismételni a dolgot, pedig észrevehette az előbb is, hogy én is visszatudok ám vágni, ha arról van szó. Ezekután nem is tudom, hogy miért beszélek neki Austinról. Azért bármit is mondok mégis csak bánt kicsit, hogy ő dobott engem és nem fordítva, pedig tény gőzöm sincs, hogy miért jártunk mi ketten együtt. - Is-is. Azt hiszem inkább csak külsőség volt, olyan nem árt egy pasi és akkor már legyen valaki, akinek neve is van és Mardekáros. Mindegy, nem számít. - vonom meg végül a vállamat, ő pedig lazán elkapja a kezemet, hogy megforgasson, amire azért már jobban meglepődöm. Nehéz kiigazodni rajta. Az egyik pillanatban undok, a következőben pedig érdeklődő és azért látszik rajta, hogy a mozgása az viszont nagyon is jó. - Gyakoroltad már a dalokat? - közben persze elkezdenek visszaszivárogni a többiek is, a körülöttünk lévő rumlit néhány pálcaintéssel teszik helyre, miután már kicsit arrébb lépkedtünk. Lehet, hogy nem lenne rossz valami rögtönzött próba. Tényleg érdekelne, hogy milyen a hangja, ha már a mozgása jó. Csak, hogy tudjam okkal van-e annyira nagyra magával és félnem kell-e tőle, hogy ellopja majd tőlem a reflektorfényt. Azt azért nagyon nem szeretném.
- Azt hiszem, nem. Szerencsére nem. Ha úgy érted, hogy szenvedélyesebb lettem, vagy ilyesmi. Már előtte is az voltam. Balesetnek, erőszaknak fogom fel, bárkivel megtörténhet. – Látom rajta az együttérzést, de nem reagálom le különösebben, ennyire azért nem vagyunk jóban. Megszoktam, hogy mindenkit eltaszítok magamtól, és még nem jöttem rá, hogy ha valaki érdeklődik, az jó dolog is lehet. Részemről már az is nagy szó, hogy csak úgy beszédbe elegyedek valakivel. Rendszerint az szokott történik, hogy én kinyilvánítom, amit akarok, és a többség azt csinálja. Lehet, hogy ezért utálnak, de őszintén nem szokott érdekelni. – Káprázatos látvány lenne, és igen, benne van a kockázat, hogy az ember összetöri magát, de én mégis meg akarom csinálni. Csak éppen eddig nem volt kivel. És miután már nem táncolhatok, csak színpadon, valahogy ez jutott eszembe. Csak éppen partner hijján.. – Vonom meg a vállamat, elrakva a papírt. Direkt nem kérdezem meg, hogy neki volna-e kedve gyakorolni velem, vagy valahogy beleépíteni majd a koreóba, mert lehet, hogy Jade majd mindent kioszt, menedzsel, esélyes, hogy teljesen más elképzelései vannak. Így hát a Halálforgás is szép álom marad csak. – I-igen? Akarod mondani rám? – Kérdezek vissza kissé provokatívan, végülis én vagyok a címszereplő, ő csak a szerelmi szál a sztoriban. Na nem azt mondom, hogy lebecsülendő, de nem az a darab címe, hogy Herkules és Megara. Ez nem egy Rómeó és Júlia sztori, itt egy főszereplő van, akinek a viszontagságait Megarától függetlenül végigkíséri a darab. Jó, a fő döntést, hogy önfeláldozzon, azt pont a lány miatt kell megtenni. – A beszédhangod egyébként szép, de ez még nem jelenti azt, hogy énekelni is jól tudsz, látatatlanban pedig nem tudok nyilatkozni. – Nem akarok én kötözködni, de annyira más világ vagyunk mi ketten. Művészlelkek, az igaz, de mindkettőnknek magunkon kell a reflektor. Aligha hiszem, hogy ebből ténylegesen ki tudna jönni valami előadás. Így aztán az elejét meg se hallom a mondandójának, hogy tolerancia, vagy csapatmunka, viszont az utóbbit igen. – Az unalmas, sótlan alakokat én se kedvelem. Miért szakítottatok? Nem értékelt eléggé téged? Vagy őt nem érdekelte, amit téged? – Most már felállok, megmozgatom a tagjaimat, ránehezedek a lábamra ismét, most már használható. A kezemet nyújtom a lánynak, hogy meg tudjam forgatni, hiszen tesztelnünk sem ártana majd, hogy az alaplépések hogyan mennek.
Csak megrázom a fejemet. Igazából leginkább a zenész szakmával kapcsolatos híreket követem le, ő pedig táncos, úgyhogy annyira nem követtem nyomon, hogy mi történt vele. Egyébként is előfordul, hogy hetekre kikapcsolok és nem csinálok mást, csak a dalaimmal foglalkozom, zenét szerzek. Nyáron előfordult már, hogy hosszabb időre elvonultam, napokig úgy hozták be nekem időnként a kaját, mert bezárkóztam a szobámba is és senkivel se álltam szóba, szóval igen simán előfordul, hogy elmennek mellettem a hírek. Kissé talán csőlátásom van, de akik ismernek általában elfogadják, hogy ilyen vagyok. - Fél év, az még tényleg nem sok idő. Nem irigyellek, én... nem tudom, hogy megtudnám-e szokni. Nem változtál meg tőle? - kérdezem óvatosan, mert a fene tudja, hogy akar-e egyáltalán beszélni róla, de hát lássuk be pletykálnak valami lányról is, aki még tavasszal megtámadott valakit a folyosón. Nem tudom, hogy mennyi az alapja, de állítólag friss vámpír volt, szóval ki tudja, hogy nem kaphatsz be valami ilyet véletlenül valamelyik sarkon. Nem mondom, hogy félek, hogy valaki megharap, de már olyansokfélék vagyunk itt a suliban, hogy ki tudja. Azért persze engem nehezebb lenne bárkinek elkapnia, hiszen ezek a lények nem jól viselik a tüzet, én meg simán odapörkölök bárkinek. Közben összeszedem a papírt, amit elejtett és visszaadom neki, miután azért megnéztem magamnak kíváncsian, hogy mi is van rajta. - Már értem. Tényleg elég jól nézne ki, de elég kockázatos is ezek szerint és gondolom neked akkor nem is tenne jót. - már próbálkozni se, ha rossz a térde. Bár a vámpírsága nem javít a helyzeten? Nem vagyok doki, sem fajszakértő, úgyhogy nem kérdezek rá egyelőre, ő biztosan tudja, hogy mik a lehetőségei. Lehet, hogy egy olyan sérülés, ami már az esemény előtt volt, nem tud javulni a vámpír gyógyító erejétől utólag. Pech. Nem is tudom, hogy mihez kezdenék, ha mondjuk egyszer valami baj lenne a hangommal. - Igen, valamennyi van is, de még nem ártana és tudod kissebb helyeken fellépni még nem elég. Ide talán eljönnek majd nagyobb hírességek is. Ez mégis csak a Roxfort és akkor van esély rá, hogy valaki felfigyel rám. - bólintok, ahogyan ő is felvázolja a helyzetét. Végülis értem a dolgot, hogy miért van itt. A táncnak annyi, helyette akkor az énekléssel próbálkozik meg. Azért tisztelendő, hogy nem adta fel. - Nem is tudom, mit tennék, ha valami történne a hangommal. - bököm ki végül lassan, még ha nem is feltétlenül kíváncsi rá, de akkor is úgy érzem, hogy ezzel ki kell mondanom, hogy irigylem a kitartásáért, hogy nem adta fel. Én nem tudom, hogy képes lennék-e más irányba nézelődni, ha valami baj történne és nem énekelhetnék tovább. Esetleg lehetnék dalszerző, de az túlságosan háttérmunka nekem, hiszen dalokat most is szerzek, de ha nem állhatnék a színpadra... - Viszont azt jó, ha tudod, hogy ez csapatmunka. Egy kicsit... muszáj toleránsabbnak lenned másokkal. És igen, hogy a kérdésedre is válaszoljak, romantikus alkatnak vallom magam és nem, ne kérdezd hogy akkor mi a fenéért jártam pár hónapig egy olyan sótlan alakkal, mint Austin Bryason. - húzom el a számat, bár persze simán benne van a pakliban, hogy Hugrabugosként az ég világon semmit sem tud arról, hogy mik mennek a Mardekár házatáján, de ki tudja lehet, hogy látott-hallott ezt-azt, esetleg később még a fülébe juthat, hogy nem rég szakítottunk. Na nem mintha lett volna értelme, hiszen még csak egy nyamvadt csók se csattant el soha.
Nem akarok magyarázkodni, hogy miért vagyok ilyen, hiszen a rajongóimon kivül jellemzően sosem akarok senkinek megfelelni, a lányt pedig nem ismerem. Viszont ha már a rajongóim, a régieket így elveszítettem a vámpírtámadásnak köszönhetően, itt szerezhetnék újat, de csak akkor, ha jól sikerül az előadás. Hagyom magamat felhúzni, még egy hálás fintor is megjelenik az arcomon. – Igen, az. Azt hittem tudod. – Na nem akarok ezzel felvágni, vagy menőzni, lehozták az újságok, a Szombati boszorkány még címlapot is szentelt annak, hogy a híres szólótáncos karrierje derékbe tört. Esetemben térdbe. Ettől még nem elvárható, hogy mindenki ismerjen, de az iskolában is vannak rengetegen, akik akár már hallhattqak rólam, a lány nyilván nem közéjük tartozik. Feltápászkodom, és odahúzok inkább egy széket, ami amúgy is a színpadon van kellékként. Mázlimra az nem törik össze alattam. – Lassan fél éve. A vérivás megszokható, de a térdem nem akar javulni, pedig táncolni akarok. A musical talán jó lehet, ezért is kért fel, afféle rehabilitációként. Na meg a hangom amolyan balladaian évődős, szerinte. – Teszem hozzá, mert bár a tánctudásomra mindig is büszke voltam, az énekhangom nem éppen karcos, vagy szexin rekedt, inkább amolyan cukifiús, mint a nyolcvanas évek fiúbandáinak. A vívódó Herkulesnek éppen jó lehet, a fizikumom pedig egyáltalán nem gyenge, de megismétlem, aki színésznek, táncosnak készül, nem éppen nagydarab szokott lenni. – Ez egy régi butaság.. Még vagy harminc éve találta ki valaki a riói olimpián, hogy páros jégkorcsolyából meg lehet csinálni egy olyan ugrást, amivel elkapják a másikat, pördülnek egyet, és közben senkinek nem törik ki a bokája. Annak a párosnak sikerült, de azóta senkinek. Én vagy nyolc éve gondolkozom, hogyan lehetne ezt megoldani táncban, színpadon. – Vonom meg a vállamat, partnerek nélkül esélyem sem volt kipróbálni, korcsolya nélkül pedig nyilván zsákutca ez az ötlet. A térdemnek egyébként is erősödnie kell. Vagy vámpírként már így marad véglegesen? – Ezek szerint te is rivaldafényt akarsz? – Kérdezem most kissé elbizonytalanodva, én azt hittem, hogy a címszereplő egyben főszereplő is, de valóban, ez a darab egy masszív szerelmi szálat is hordoz. – Azért vagyok itt, mert a szólótáncos karriernek annyi. Viszont szeretek szerepelni, lenyügözni másokat. A musicalben is kell táncolni, de mivel ott a dalok elvihetik a figyelmet, nem lesz annyira megerőltető. Jade keresett meg, én pedig boldogan vállaltam a főszerepet. Voltak más jelöltjei is, de bennem látta a fantáziát. Menni fog. Te meg ilyen romantikus alkat vagy, hogy egy szerelmes darabot vállalsz be? – Kérdezem a tekintetét fürkészve. Nem mondom, hogy jó lesz a kapcsolatunk, de ha szépen énekel, netán még táncolni is tud, akkor meg lehetne próbálni. Már nem sajog annyira a lábam, fel is állok, ránehezedek. Kicsit még felszisszenek, de már múlóban a kín. Bólintok, már nem lesz baj.
Nem akarok bunkó lenni, de úgy fest, hogy ez a srác még így ismeretlenül is kihozza belőlem az igazán kellemetlen oldalamat, ezért ir hagyom faképnél, mert őszintén szólva nem tetszik, ahogyan viselkedem, úgyhogy inkább lelépek, mint hogy így lássam magamat. Mindkettőnknek jobb lesz így. Ő viszont nem hagyja, helyette akkorát esik, hogy azért itt már előbújik belőlem a bátyám kedvesebb énje és azért nem hagyom csak úgy a földön feküdni a törmelék alatt. Odalépek, hogy segítsek neki felállni és rendbeszedni magát, meg kicsit leporolni. Lehet, hogy nagy volt a szája, de most meg megsérült szegény és azért ezt még se hagyhatom csak úgy. - Szóval vámpír vagy. - kerekedik el kicsit a szemem, mert igen hallottam már róluk és igen én magam sem vagyok éppenséggel átlagos ember, ahogyan a testvéreim sem, de bevallom sose találkoztam még szemtől-szembe egy vámpírral sem, még ha tudom is, hogy járnak azért ide az iskolába is. Nem tudom, valahogy így alakult, vagy ha találkoztam is már, hát nem szokták azért az ember orrára kötni, hogy hahó amúgy vámpír vagyok. Ő úgy fest ennél bevállalósabb, hogy nem próbálja meg a dolgot valami mással kimagyarázni. - Régóta? - kérdem azért, mert bár azt mondja, hogy tudja kontrollálni a vérivást, de azért jobb, ha óvatos az ember. Meg aztán a jó ég tudja, hogy mivel jár ez pontosan. Azt tanultam a vámpírokról, hogy vannak bizonyos érdekes képességeik is, mint például, hogy bele tudnak mászni az ember fejébe. Bár eddig nem úgy tűnt, mintha ez a srác olyan nagyon aktívan használná a mentális erejét, már ha van egyáltalán neki és nem valami friss vámpír, aki még nem sok mindenre képes. - Papír? Mi van rajta? - kérdem, mert hát szívesen segítek megkeresni, de úgy hogy nem tudom, hogy mit már azért nehezebb. Közben azér a kérdését is meghallom, hogy a darabok között futtatnám a tekintetemet végig, hogy hol lehet, amit keresett és, ami elveszett ezek szerint esés közben. - Tetszik a szerep, imádok énekelni és lehet, hogy eljönnek majd ismeretebb rendezők is a bemutatóra, vagy híre megy, ha nagyon jól sikerül és az csak jó lehet. - magyarázom, miközben keresgélek, hogy aztán végül kiszúrjam a papírt és lehajolva gond nélkül felvegyem. Azért persze, hogy nem átallom meg megnézni, hogy mi is van rajta, mielőbb visszaadnám. Elég érdekesnek tűnik. Tudok táncolni én is, de sosem korcsolyáztam. Határozottan nem szeretem a hideget, a jég pedig végképp nagyon távol áll tőlem, úgyhogy én inkább a modern táncok híve vagyok és abban elég jó is. - Ezt te tervezted? Elég jól néz ki, színpadon is meg lehetne valósítani... csak kicsit másképp. - morfondírozok el kicsit, miközben végül visszaadom a papírt, nem számolva azzal, hogy esetleg zokon veszi, hogy beleszólok, vagy még azt is felvetem, hogy esetleg átalakítva nem jégen is működhetne. - Amúgy, ha nem bírod a csapatmunkát... miért vagy itt, Adam? - ízlelgetem kicsit a nevét, ahogyan elveszi a papírt, ha kiakad miatta, ha nem. De hát gondolom a kérdés akkor is jogos. Miért jelentkezett egy musicalbe, ami igenis csapatmunkát követel meg, ha nem bírja a dolgot? Én is szólóénekesként dolgozom főleg, de mindig is tisztában voltam vele, hogy igenis nagyon sok szerepe van a háttérénekeseknek, ahogyan a zenekarnak és persze a többieknek is a csapatban, hiszen fontos a zene, a díszlet, sőt még a ruha is, bár ez utóbbit azért többnyire magam tervezem és oldom meg, de néha hajlandó vagyok mások véleményét is meghallgatni.
Abban igaza van, hogy eléggé különbözünk, de bizonyos tekintetben pedig hozzám hasonlóan gőgös. Megszoktam már, hogy a legtöbb lány hanyattdobja magát a külsőmtől, a hírnevemtől, hiszen eléggé lehenherlő a stílusom. Ez a színes, dekoratív rucis csaj pedig kioktat, azt hiszi, hogy helyre tehet. Eleve nincsen jó kedvem, ezzel még pluszban fel is húz. Alaposan bele is melegednék, de azt nem állítottam hogy csúnya lenne, vak én sem vagyok. Mély levegőt veszek, annyira ledöbbent, fel is borzolom q hajamat mint egy riadt macska a szőrét. - Neked talán jogod van így számonkérni? - Vágok vissza, holott tudom, hogy milyen vagyok, de amilyen főnökösködően indított, nem csoda, hogy csak olaj volt a tűzre. Aztán hiába szólnék utána, a vámpír ösztönök bekapcsolnak, s úgy legyorsulom, hogy neki is kenődök a díszletszekrénynek. A fájdalmon túl mégis inkább a ciki, a szégyen árnyéka ami rosszabbul érint. Erre a lány is odalép, letakarítja rólam a törmelékeket, amire fel is szisszenve ülök fel, a térdemhez kapok, belenyilalt rendesen az egykori sérülés. Ami miatt sosem lehetek úgy igazi szólótáncos. - Nem tudom még kontrollálni ezt szart. A vérivás tudatossága valamiért jobban megy, de ez az ösztönös begyorsulás.. - Csóválom a fejemet, pocsék érzés más előtt gyengének és elesettnek mutatkozni. - Nem kell. Köszönöm a segítséget. A papír hol van? - Nyúlok a zsebembe, a halálforgás leírása kieshetett belőle az esés közepette. Nem akarom terhelni a rossz térdemet, inkább rátámaszkodok a szekrényre de így nem tudom átvizsgálni a díszletdarabokat. Az ajtó nyílik, erre ismét felvonnám a szemöldökömet, de Abigail kiparancsolja őket, sőt még érdemben engedi is, hogy rá támaszkodjak. Az, hogy nem értünk egyet, nem taszít minket teljesen. A bénázásomat nem használja ki. Sóhajtok egyet, és az ajkamba harapok. Láthatja hogy nem éppen érzem szerencsésnek, de elfogadom a helyzetet. Végül elengedem de csak azért, hogy immár ránehezedjek a sajgó, de nem törött lábamra. - Adam. És jól sejted; nem szokásom csapatban, párban felkészülni. Régebben lehetett volna de az utóbbi években másfelé indultam el. Ez most nekem is új. Bárkivel fura lenne. Miért jelentkeztél? - Megpillantom végül a papír szélét az egyik törmelék alatt, de nem kockáztatom meg az esést, ezért még nem hajolok le érte. Ha Ő megteszi akkor egy tánckoreográfiát találhat lerajzolva rajta, de nem musical az alapja, hanem jégkorcsolya. A felirat alapján a lépés kombináció neve: Halálforgás.
Ebben nagyon különbözünk, bár nekem se a legjobb a stílusom, viszont Jade felé tisztelettel viseltetek és ha már megkaptam ezt a szerepet, akkor nem is kérdés, hogy teszek azért, hogy itt lehessek és nem venném annyira félvállról, hogy nekem aztán mindegy, ha esetleg nem tetszik valakinek valami és kiteszik a szűrömet. Pedig engem is ismernek már azért valamelyest, hiszen kisebb helyeken már felléptem többször is, de még sem veszem félvállalról ezt a musicalt. Simán lehet, hogy esetleg olyanok is eljönnek rá, akik fontos emberek, mert előfordul, hogy iskolai előadásokon is megjelenik egy-egy ismert producer, vagy valakinek a szülője esetleg felkarolhat. Az ilyesmit igenis ki kell használni. A stílusa miatt meg már amúgy is felhúzom magamat lassan azon is, ha kérdez, úgyhogy csak hab a tortán, amit a ruhámra mond, még ha nem is egyértelműen szólja le. Így aztán én is visszaszólok már csak azért is, hogy hozzá meg a szerep nem passzol, hiszen nem néz ki Herkulesnek na. - Ha másokkal így viselkedsz, akkor nem is érdekel, hogyan énekelsz, vagy táncolsz. - vonom meg a vállamat és simán ignorálom, ahogyan tovább beszél, sőt faképnél is hagyom, hogy szóljak szépen a többieknek, hogy jöjjenek vissza és folytassák, amit elkezdtek. Nem kell erre a srácra hallgatni, csak mert határozott volt. Anyám borogass! Tényleg elég ennyi nekik? Valaki keményebben odaszól, hogy oszoljanak és máris megteszik, pedig bőven lenne még itt dolguk? Hallom még, hogy utánam szól, de nem törődöm vele, csak akkor torpanok meg, amikor mint a szélvész száguld el mellettem, hogy aztán sikeresen belecsapódjon a díszletek egy részébe. Na azért erre már kissé hátrahőkölök és lefagyok néhány pillanatra, de annyira azért én se vagyok bunkó, vagy szemét, hogy csak úgy annyiban hagyjam, hogy mekkorát esett. Főleg, hogy láthatóan fel se pattan egyből, meg a térde is elég furán hajlott az előbb. - Hé! Jól vagy? - sietek oda hozzá futólépésben és néhány törmeléket lepakolok róla, hogy megnézzem mennyire lát egyáltalán, vagy néz ki úgy, hogy akár el is ájult. Még csettintgetek is kicsit az arca előtt, ha úgy nézne ki el van bambulva és néz rám. - Ezért kár kapkodni. Hívjak valakit? - húzom el a számat. Elég pocsékul fest szegény és a zajra még az ajtó is kinyílik résnyire és belesnek páran a kizavart diszletesek közül, hogy mi a fene történt. Csak intek nekik, hogy maradjanak még, aztán megpróbálom felnyalábolni a srácot, ha nem szédül nagyon, vagy van annyira pocsékul, hogy rámakarna esni. Nem vagyok azért egy kimondottan nagy izomember na. - Jól van... ha már együtt kell dolgoznunk, lehet jobb lenne értelmesen. Abigail vagyok és ennek nem fogsz örülni, de én játszom majd Megarát. - a kezemet nyújtom felé, akár csak bemutatkozásképpen, akár azért hogy megpróbáljam felhúzni, ha nem kell kifejezetten alá nyúlni és úgy felsegíteni. Gondolom a büszkesége azért azt amúgy se nagyon hagyná, hogy felnyaláboljam, meg aztán valószínűleg nem is tudnám, hiszen nem vagyok se túl erős, mint mondtam, se túl magas. Állóképességem van, az kell az énekélhez persze, de a többi nem feltétlenül létszükséglet.
Ahogyan ő karba fonja a kezeit, én is ezt teszem, nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon. Bár, ha jobban belegondolok, én amúgy senkivel. Szeretem magamat sajnáltatni, legalábbis legbelül, de ha valaki csúnyán néz rám, már rögtön felcsattan a hangom. Úgy vélem, már elég sokat letettem az asztalra, mindenki ismer, nekem aztán nem kell bizonyítanom. Ha egyedül akarok lenni a zeneteremben, hogy áthasson az ihlet, a hely varázsa, hát kizavarok mindenkit. Ha Jade úgy véli, hogy nem én kellek neki, akkor levált, az sem érdekel különösebben. Ám ameddig én vagyok a címszereplő, azt csinálok, amit csak akarok. – Nem azt mondtam, hogy csúnya, vagy szar, csak éppen nem illik ide. - Bunkó? Één? Na ne már! Ő jön ide felelősségrevonni, aztán még csodálkozik, hogy ez nagyon nincsen ínyemre. De itt nem áll meg, el is sápadok, ahogyan kikezdi a testalkotomat, holott ha ledobnám magamról a felsőt, láthatná, hogy nagyon is izmos srác vagyok, csak éppen nem száz kiló felett. – Te aztán mi alapján ítélkezel, amikor nem hallottál énekelni, vagy táncolni? Ez egy musical, nem birkózóverseny. – Rázom le magamról a csúnyos szavak immár indulatosak, a lány szinte provokál, és bár vérig sértett, nem fogok belemenni a játékaiba, mert annak úgysem lehet jó vége. – Kösz szépen. Te aztán marha kedves vagy, remélem, hogy semmi közöd nincsen a közönséghez, mert.. – És baszki, innnetől el is fordul, nem vesz rólam tudomást, elindul kifelé, még csak be sem fejezhetem a mondatot. – Várj! – Azért ennyiben nem hagyom az biztos. Hogy bocsánatot akarok kérni, vagy tovább veszekedni vele, az már nem derül ki, mert a vámpír lét bekapcsol, szinte akaratomon kívül, ahogyan elragadott a szenvedély. A lábaim felgyorsulnak, ahogyan utána lépek. Elszáguldok a lány mellett, de a rossz térdem roppan egyet a váratlan terheléstől, s a mozdulat félresikerül. Megcsuklok a száguldás közepette, s nekiszaladok az egyik fenti díszletajtónak, amolyan burleszkesen a levegőbe dobva a lábaimat egy hatalmasat esek... Enyhén elhallóan nyögök fel, a tarkómon túl a büszkeségem sérült csak, ám rendesen csillagokat látok, most még mozdulni sem tudok.
Gőzöm sincs, hogy mégis ki a fene ez, de hogy nem tetszik, amit csinál az biztos, sőt igazából az sem tetszik, ahogyan néz és méreget, vagy csak, hogy itt van. Mi alapján utasítgat másokat? Erre igazából csak egy valakinek van joga és ő most nincs itt. Karba fonom hát a kezeimet és úgy állok meg előtte kérdőn nézve és várva, hogy végre elmagyarázza normálisan, hogy mi a fenét akar. Az már csak hab a tortán, hogy még a ruhámat is képes leszólni. Összeráncolom a homlokomat és láthatóan kezdek azért pipa lenni, hogy se normális válasz nem érkezik, miért lenne joga másokat utasítgatni, se nem tud rendesen beszélni. Tény, hogy én se vagyok épp kedves, de nem is én küldtem ki a többieket. Persze azt se értem miért tették meg? Az emberek azért rettentően szánalmasak tudnak lenni. Valaki határozottabban szól rájuk és meg is teszik, mert... csak? Elég buta dolog, hogy mit ne mondjak. - Azért nem kéne bunkónak lenni, oké? - vetem oda sértetten, hiszen nagyon nem tetszik, hogy így beszól. Csúnya dolog a részéről, én azért nem mondtam neki semmi csúnyát, de már határozottan kezdek közel lenni hozzá, hogy ez következzen. Az újabb degradáló szavakra felszökken a szemöldököm, hogy aztán értetlenkedve mérjem végig. - Hogy te? Pont Herkules? Ne nevettess... egyáltalán nem illik hozzád a szerep. - vetem oda enyhén gúnytól csöpögő hangon. Könnyen lehet, hogy csak ne akart jönni ide szétnézni, vagy ilyesmi és úgy tesz, mintha tagja lenne a társulatnak. Egyáltalán nem illene hozzá a szerep és Jade csak nem választott egy ilyen nyikhajt, aki annyira sokat gondol magáról, hogy még másokat is ugráltat. - El lehet most már akkor tűnni innen, van akinek tényleg van szerepe és foglalkozna is vele. - azzal szépen hátat is fordítok neki, hogy elinduljak szólni a többieknek, hogy jöjjenek csak vissza. Nekem mégis csak meg kellene beszélnem a jelmezessel, hogy mik az elképzeléseim, meg aztán jó lenne, ha a díszlet és a többi se maradna meg az utolsó pillanatokra. Inkább utólag legyen rajta módosítva, mint hogy az utolsó napokban még festeni kelljen mindent. Megpróbálom tehát egyelőre figyelmen kívül hagyni a srácot és remélem, hogy minél előbb elhúz végre, mert nagyon zavarná itt a köreinket, főleg ezzel a fellengzős rettentően irritáló stílussal. Beszól, leugat másokat, pedig én azért tudok rendesen viselkedni, de úgy tűnik neki elég könnyen megy, hogy kihozza belőlem a kellemetlenebbik énemet. Tashától azért sokat tanultam, ki lehet hozni a sodromból rendesen és azzal senki se jár valami jól, ha kikelek magamból.
Szinte villámlik a tekintetem a haragos szikráktól, ahogyan a térdemre illesztett államat felemelem, nem igazán értem hogy a kifele távozók mellett hogy láthatok valakit az árral szemben sodródni. Felmorranok, nincs kedvem magamat ismételni, és nem tűnik fel neki hogy rajtam kívül mindenki kimegy? Durván provokatív! Elképzelhető, hogy Jade valami asszisztense, akire most végképp nem vagyok kíváncsi hogy itt illegesse magát. Elképzelésem sincsen róla, hogy kik játszhatnak még a darabban, lehet hogy akiket elküldtem, azok között is volt néhány, akik szintén szereplők. Talán riválisaim is voltak, akik egykor az én szerepemre pályáztak, de kiütöttem őket a nyeregből. Inkább örüljenek hogy itt vagyok s hogy velem játszhatnak. Miközben a lány közeledik, előhúzom a zsebemből a rongyosra hajtogatott papírt, széthajtva nézegetem. Ahogyan felnézek, rosszalló flegmaság jelenik meg az ajkam tövében.- Milyen alapon vonsz engem kérdőre? Ugye nem ez a fellépőruhád? Mert félek már el is cseszték. - Szúrok oda, noha nem megbántani akarom, hiszen állati csinos de az egóm felülkerekedik, hiszen engem vont felelősségre, amit nem tűrhetek! - Valami szerepem? Én kérlek a címszereplő vagyok. Az egyetlen és kizárólagos főszereplő. Úgyhogy legyél oly jó és csatlakozz a többiekhez hacsak nem azért küldtek, hogy kávét és ebédet hozz nekem. Ezesetben szívesen leadom a rendelést. - Felelem lereagálva az affektáló stílust. Látszik azonban rajtam hogy egyszerűbbnek érzem játszani a bunkót noha nem vagyok teljesen romlott. A karrierem elején én is szerettem volna ha lesz egy partnerem, de valahogy sosem jött össze, mert vagy nem passzolt valakivel a stílusom, vagy elköltöztek, rossz volt számmisztikából, és még hasonlók. Végül feladtam és azt terjesztettem el hogy úgyis főtáncos akartam lenni és én rúgtam le mindenkit magamról. Egyedül vagyok, s a vámpírság óta még inkább. Úgy teszek, mintha ez lenne a legjobb a világon. Valójában nincsen nálam magányosabb. Dacoskodni viszont már megszoktam a kezdeményezés helyett.
Pont nem hallottam, hogy miért küldött ki mindenkit, jó eséllyel már akkor se tetszett volna a parancsolgató stílus, még ha egyébként én magam sem vagyok visszafogottabb. Azt viszont jól látom, hogy nem tetszik neki, hogy annak ellenére, hogy a többség kifelé tart, én mégis a terembe befelé lépkedek, de hát na egy kicsit át akartam érezni a hangulatot, amit úgy nehéz, ha ez a srác mindenkit kizavar. No meg egyeztetni akartam a ruhámról is, mert nem vagyok hajlandó csak úgy akármit felvenni. Legyen hű a darabhoz, de azért merész és menő is és ennek tudom, hogy nagyon nehéz megfelelni. Azért mégis csak illenie kell a stílusomhoz annak, amit felveszek, remélem, hogy ezt majd a karvezető is megérti. Vele még nem beszéltem komolyabban, gondolom majd az első nagyobb próbán erre is sor kerül és elmondja a gondolatait. Amennyire ismerem, ő is elég lazán kezeli a dolgokat, és az öltözködési stílusa is vagányabb, úgyhogy nem félek attól, hogy gondja lenne az esetleges kéréseimmel. Az már más kérdés, hogy a jelmeztervező, hogy gondolkodik a témában, de azért is akartam ezt minél előbb tisztázni, mielőtt még esetleg előről kell kezdenie az egészet. Az mindkettőnknek kellemetlen lenne, de persze főleg neki. - Akkor nem lettek volna itt. Fel kell építeni a díszletet és azzal harmóniában megvarrni a ruhákat. Én pont ezért jöttem egyeztetni, és kicsit körülnézni. Nem akarom, hogy valaki elcsesszen valamit a fellépőruhámon. - szökken fel a szemöldököm, amiért számonkér, hogy én miért vagyok itt. Az a kérdés, hogy ő mit keres itt, hiszen ő zavart ki mindenkit. - Van egyáltalán valami szereped, hogy így utasítgatsz másokat? - mérem végig, mostmár karba font kezekkel eléggé távolságtartóan szemlélve. A neveket tudom, hogy ki milyen szerepet kapott, de nagyjából ennyi infom van. Nem ismerek mindenkit, csak futólag néhány embert azok közül, akik bekerültek. Tudom, hogy van olyan, akinek az én szerepemre fájt a foga, de különösebben nem izgat. Ez a srác tuti valami háttérszereplő, mondjuk valamelyik szolgálója Hádésznak, vagy... egy fa, teszem azt. Másra nem hiszem, hogy alkalmas lenne ezzel a stílussal, meg amúgy is ránézésre nem úgy fest, mint aki színpadra való. Egyáltalán nem látványos a külseje, nem látok benne semmi egyedit, vagy különlegeset, ami persze bennem eleve adott.
Ugyan már Jade is megjegyezte, hogy itt a csapatmunka a lényeg, és vissza kéne fognom a saját magamra fókuszáló érzéseimet, el sem tudom képzelni, hogy ez sikerülhet-e. Eddig mindig én voltam a központban, nem lehet csak úgy váltani. Ha vezető vagy, hogyan is lehetnél másokkal egy szinten? Ám nem volt választás, váltanom kell, és erre az iskolai musical a legmegfelelőbb, hiszen a lábamnak még jó ideig gyógyulnia kell, medimágusok nézegetik, közben pedig ott van még a tanulás, így London teljesen kizárva, ahol pedig tényleg úgy kezelnének, hogy előbb-utóbb leírnak. A musical jónak tűnik, van hozzá hangom, nem kell megerőltetnem magamat a mozgást illetően, elég annyi, amennyit most ki tudok préselni magamból. Csak az állandóan fürkésző szemek... Mintha én tehetnék róla, hogy ez történt velem. Van egy komoly üldözési mániám, ezzel nem tudok mit kezdeni, ezért inkább megtartom a stílusomat, mindenki más alkalmazkodjon hozzám. Ezzel nem fogok barátokat szerezni, de eddig sem volt az életemben ilyen luxus, aki a színpadra termett, elfogadja, hogy magányos. Elgondolkozva merengek azon, hogy vajon milyen számokat kapunk Jade-től, az eredeti történetet ismerem, de a kórusvezető biztosan fel akarja tupirozni új dalokkal, áthangszerelni. Erre nekem is lenne pár ötletem. Amikor felnézek, látom, hogy valaki kopogó cipőkkel közeledik. Úgy fest, ő pont az ellentéteteset műveli, mint amit kértem. Nem leszünk jóban! - Nem láttam, hogy bármi hasznosat csináltak volna. Egyedül kellett lenne, hogy átérezzem a hely hangulatát. Te miért jöttél be? – Kérdezem kissé indulatosan, Jade nincsen sehol a közelben, ez nem hivatalos próba, miért ne tehetném meg, hogy én a főszereplő egy kicsit átveszem a helyet? Bárki merne ellentmondani? Ki ez a lány? Ez az affektáló hang.. A hideg kiráz tőle. Jade assziszense, vagy kicsoda?
A kitörő lelkesedés már meg volt tegnap, amikor kiderült, hogy megkaptam a szerepet. Jó persze nem volt kérdés, hogy az enyém lesz, mondtam is Tashának, hogy csak akkor nem nekem adnák, ha meg lennének zakkanva. Lehet, hogy kicsit barnább a bőröm, mint kellene, de ez azért még sem lehet ténylegesen probléma. Mégis csak tökéletes énekhangom van, gyorstan tanulok szövegeket és sok dalt még ismerek is eleve, hogy még kevesebb legyen a munka. Mondjuk az meglepett, hogy állítólag a srác, aki Herculest játsza majd nem az a tipikus izompacsirta, de hát talán ez is elnézhető. A masszívabb srácok nem igazán szoktak énekléssel foglalkozni, legalábbis nagyon ritka. Valójában nem is illik hozzájuk. Azért remélem, hogy ez az Adam nem fogja lehúzni az én teljesítményemet is, mert sokat nem tudok róla. Amennyire utána néztem valami táncos... volt. Baleset, vagy mi vetett véget a karrierjének, ami azért elég nagy szívás lehet. Nem tudom, hogy mi lenne velem, ha bármi baja lenne a hangomnak. Szerintem ott lenne a vége, nem hiszem, hogy el tudnám képzelni magamat bármi más munkakörben. Esélytelen. A terembe lépkedve meglepetten látom, hogy sokan kissé morgolódva pont velem ellentétben kifelé jönnek, amit igazán nem értek. Értetlenkedve nézek utánuk, és annyit sikerül megtudnom, hogy valaki kizavarta őket. Na, de mégis miért? Láthatóan sok munka van még itt és minél előbb el kellene készülniük mindennel nem? Kihúzom hát magamat, hogy megcélozzam a színpad szélén ücsörgő srácot. A külsőm, mint mindig most is tökéletes. A ruháim passzolnak, de még se. Mindenem színes és persze frissen mosott és gyűrődés mentes. A hajam fel van kötve, de azért dísznek akad benne néhány csat és virág. Határozottan megállok a srác előtt és csípőre vágom a kezeimet. - Mégis miért zavartál ki mindenkit? Az a dolguk, hogy időre elkészüljenek. Igazán nem fair, hogy akadályozod a munkájukat. Tudom, hogy kevésbé fontos, mint a dalok, de azért a háttér is lényeges. - kezdek el neki magyarázni mindenféle felveztés nélkül, egy csepp kioktató affektálással a hangomban. Hát na. Valakineki háttérmunkásnak is kell lennie és azért az se elhanyaholható munka, még ha természetesen az előadást az énekesek viszik is a hátukon. Viszont azért elzavarni nem kell szerencsételenekt. Nem is értem, hogy mégis miért hagyják magukat csak úgy. Hát nincs bennük semmi tartás? Na ezért lettek ők a háttérmunkások, valószínűleg csak erre jók, de legalább akkor ezt csinálnák szívvel-lélekkel.
Ki kell húznom magamat, hogy belépjek a színjátszós terembe. Kész ciki, hogy egy darabban kell játszanom, még ha főszerep is. Nem szoktam hozzá, hogy csapatban dolgozzak. Szólista vagyok, mindenki rám figyel, rám épülnek a koregráfiák. Vagy mondhatom ezt múltidőben, ugye? Viszont esélytelen, hogy ilyen lábbal Londonban ropjam, meg is mondták, hogy olyan súlyosak voltak a sérüléseim, hogy nem tudják jobban terhelni, mint egy átlag táncosét, beállhatnék ugyan a többiek közé, de csak mint a csapat tagja, és más lenne a szólista helyettem. Később pedig ha úgy fest, hogy még ez se menne, akkor még onnan is kivehetnek. Nem akartam ezt megkockáztatni, ezért a szülimmel való heves viták után jobb hijján alapon felvéstem a nevemet Hercules címszerepére, más már nem is érdekel, ha ezt nem kapom meg, akkor tuti elutazom az Államokba. Nem akarnék, mert apámék pénzelnek, nincs kedvem ismét hírnevet építeni, itt rengeteg újság címlapján ott voltam, és lássuk be énekesként, dalszerzőként sem vagyok utolsó, több színpadi show zenéjét én írtam, benne volt a lábamban a ritmus. Egészen idáig. De hogy valami musicalban kelljen megmutatnom, hogy erre még jó vagyok? Nem csoda, hogy vészjósló tekintettel viharzok be, átvágva a színpadot építő diákok között. Szét sem nézek, hogy ki van már ott, ledobom magamat a színpad szélére, feltéve a lábamat magam alá, ki kell fújnom magamat, át kell vennem a hely hangulatát, ehhez viszont most nem kell közönség. Jade okosan engem választott ki a jelentkezők közül, ezer szerencséjére. – Ki lehet takarodni most innen. – Szólalok meg, anélkül, hogy felnéznék. Sokan a szemüket forgatják, vagy gúnyosan legyintenek, de végül elkezd kiürülni a színpad és a színházterem is. Kell most a csönd, a nyugalom. A vámpírt, aki bennem él, valamilyen szinten tudom kezelni, s már köztudott is rólam, ezt nem tudták eltusolni a szüleim. De mindegy is, ez az én életem, és aki beszól, minimum felrúgom.
[You must be registered and logged in to see this image.]Még fogalmam sincs arról mibe ártottam magam, de ha a helyzet úgy hozza még könnyen megléphetek. Persze nem fogom csak úgy magára hagyni, maximum szépen beadagolom neki, hogy nincs időm rá. Azt csak megérti majd. Ettől függetlenül egy-két órát rá tudok szánni, addig sem stresszelem magam tovább a múltammal és még gyakorolhatok is. - Tehát ráérsz...- húzom el számat alig láthatóan, mert elfordítom fejem a folyosók irányába. Örülök is, meg nem is, mert azért titkon reméltem, hogy nem majd ma akarja megkapni az első leckéjét, ám legyen. Azt hiszem tudok is egy csendesebb területet, ahol nem fognak zavarni minket. Már csak az kéne, hogy híre menjen ennek az egésznek. Galen Herbs egy alsós kisdiákkal lóg... Pazar lenne... - Jelenleg igen, ráérek. Szedd össze a holmijaidat és készülj fel az első közös óránkra. A Fúriafűz tisztásánál várlak. Ha elkésel, nem garantálom, hogy még ott leszek.- biccentek egyet egy kaján félmosollyal rápillantva, majd csak egyszerűen zsebembe dugom kezeimet. - Hamarosan látlak.- borzolom össze haját feje búbján, majd szép lassan eltűnök a folyosó határában, hogy az imént megjelölt helyszín felé vehessem az irányt. Mély levegőt veszek, melyet lassan fújok ki, csak azért is, mert már most úgy érzem felelősséggel tartozok ezért a gyermekért. Mindenesetre már nincs visszaút és talán ezzel a húzásommal képes vagyok javítani az amúgy sem túl fényes életemen, mely csak zuhan alább jelenleg. Ez a két év igencsak megviselt, szóval remélhetőleg talpra tudok állni. Ugyan Roselind még nem tudja, de talán azzal, hogy kicsit kihasználom a helyzetet, a jólétemen is segíteni fog. Nem túl jó megközelítés ez a dolgoknak, viszont az én érdekemben is cselekszem. Akárcsak egy alku. Én megtanítom őt az önvédelemre, ő pedig a puszta jelenlétével segít kivetkőznöm az unott és mogorva Galen Herbsből. Szerintem ez így fair.
A gyermeki lelkesedés olyasmi, ami ha tetszik, ha nem de a legtöbb embert képes elcsábítani. Belőlem pedig egyetlen morzsányi sem hiányzik ebből a tulajdonságból. Kíváncsi, és lelkes vagyok nagyjából mindenre is. Aligha van olyasmi, amivel engem untatni lehetne. Meglepő, de én még Binns óráin is képes vagyok fenn maradni, sőt! Nagyon is kedvelem a történelmet (is). Talán tényleg nem véletlen rakott a süveg a Hollóhátba. Még a találóskérdéseket is imádom, amikkel bejuthatok a klubhelyiségembe. Galen szavait valamiféle dicséretnek veszem, még ha nem is kifejezetten azok. Inkább valami biztatás. De akkor is jól esnek. Úgy érzem, hogy hisz bennem és a tehetségemben, és ez jó, mert egyébként nincs valami sok önbizalmam. Folyton kételkedem magamban, hogy elég jó-e amit csinálok? Ami pedig a terveket illeti, majd meglátjuk. Az emberrel gyakran történnek olyan dolgok, amiket nem tervez, még is a lehető legjobb dolog lesz belőle. Néha egész hosszú távra. Aztán persze jönnek az egyetemisták, akik megzavarják a gyakorlást, így Galennel együtt állunk gyorsan tovább. Bár azért a dicséretük szintén jól esett. - Ma már nincs több órám, csak egy kis átváltoztatástan házim, de arra még van 3 napom. Ezért is jöttem ide gyakorolni. - lelkesülök fel. Majdnem hogy taposikolni kezdek örömömben. - Tényleg van időd velem foglalkozni? A nagyoknak több órájuk, és házijuk szokott lenni... - nézek rá fel azért kicsit bizonytalanul. Legalábbis a nagy testvéreim időnként ezzel ráznak le. Nem akarok én feltartani semmi fontos elintéznivalójától. Vagy tanulnivalójától. - Szóval hova megyünk, és mivel kezdjük az önvédelmet? - a lelkesedésem magával ragadóan cuki lehet. Bár abban nem vagyok biztos, hogy ez után kevésbé fogok félni Jenkinstől. Elvégre ő mégis csak nagyobb nálam, és biztos sokkal több varázslatot is tud.
[You must be registered and logged in to see this image.]Addig jó, amíg egy gyermek lelke boldog. Vagy nem így tartják? Mindenesetre próbálom összeszedni magam érzelmileg és nem kimutatni a gyengébbik oldalam. Hiába van szó egy kislányról, nem engedhetem meg magamnak, hogy összezuhanjak lelkileg. Mert azért ha hiszi az ember, ha nem, hajlamos vagyok rá. Talán a baleset előtt nem, de utána olyan labilis lelkiállapottal rendelkezek, melyen csak az alkohol és a lealacsonyító stílusom képes enyhíteni. - Ez a beszéd, kölyök.- bólintok egyet kijelentésére. Tele van élettel és ha fenntartja ezt a stílust, bizonyára nem lesz senki, aki utálni fogja. Jenkins is csak a bolondját akarja járatni a kisebbekkel, de mintha a fülemet megütötte volna egy apróbb kis banda, akik rendbe rakják a fiatalembert. Nem mintha az én dolgom lenne és nem is különösebben érdekel. Abban is reménykedek, hogy Roselind nem fog az én szárnyaim alá kerülni, mert egyelőre nem terveztem gondját viselni egy alsósnak. Tanítok neki egyet s mást, de részemről ennyi. Legalábbis így tervezem... Tehát partnerekben egyezünk meg, melyet nem bánok egyáltalán. A kis lány lágyabb hangulatot idéz elő belőlem és még én is meglepődök rajta, hiszen nem zsörtölődök az ő bájosságán, amit normál esetben egy korombelivel megtennék. Lazíts Galen. Mit árthat neked egy kölyök? Gyorsan összeszedem magam az egyetemista banda érkezésére és bár jól esnek Rose szavai, mégsem reagálok rá, inkább csak csendben távozom és megadom neki a lehetőséget az esetleges társaságra. Kérdésére megállok egy pillanatra és eltűnődök, hogy vajon jobban beleártsam e magam vagy sem. Végül úgy döntök jobb, ha mihamarabb lerendezem a helyzetet. Úgysem sietek sehová... Az óráim nagy része már véget értek. - Hm... Akár kezdhetnénk az önvédelmed gyakorlásával, persze csak, ha nincs órád. Bármikor elkezdhetjük, amikor készen állsz az első leckére.- emelem fel egyik mutatóujjamat, s sejtelmesen pillantok le a lányra.
Szeretek gyerek lenni. Mindent ártatlan kíváncsisággal szemlélni. Még ha nem is teljesen olyan a családunk, mint az átlagos családok. Vagy ha nem olyan a gyermekkorom sem. Hiszen rengeteget kell gyakoroljak. És néha, hogy őszínte legyek kissé magányosnak is érzem magam, mert amíg sok gyerek az udvaron szaladgál, játszik, addig én a zeneteremben gyakorolok, vagy egy csendes zugot keresve festek. Ezért elég kevés barátom van. Leginkább csak Maisie nővérem az, aki időnként kivonszol az udvarra rohangálni, meg játszani. Szeretek vele fogocskázni. Kár, hogy neki meg van a maga baráti köre, és én oda már nem kellek. Így csak kevésszer van rám ideje úgy igazán. - Az leszek! És minden szabad időmben gyakorolni fogok, hogy a legjobb legyek! Akkor talán felvesznek majd a Művészeti Hivatalba is! - bologatok lelkesen Galen szavaira. Ugyanakkor el is gondolkodom rajtuk. Ne hagyjam, hogy kétségbevonják az álmaimat? Miért akná bárki kétségbevonni őket? Miért akarná valaki, hogy ne sikerüljenek? Nem az a jó mindenkinek, ha támogatjuk egymást, és egyszerűen örülünk egymás sikereinek? Talán túl naiv és ártatlan vagyok még ehhez, hogy ezt meg tudjam érteni. - Parterek. Oké! - nevetek vidáman rá. Semmi baj, hogy még nem akar rögtön a barátom lenni. Majd lassan, lépésről lépésre tanítom meg neki, hogyan kell megölelni a másikat, vagy csak kimutatni a barátságunkat egy apró figyelmességgel. Talán rá is fér Galenre egy kishúg, aki megtanítja, hogyan legyen kedvesebb a nővéreivel. Akkor talán velük is könnyebben düllőre jut majd. Én amúgy is türelmes fajta vagyok. Aztán megjönnek az egyetemisták. És bár olyan ilyesztőnek tűnik az a mardekáros lány, de azért jól esik, hogy szeretük szépen játszunk, és ilyen lelkesek. Sajnos Galen annyira már nem az. Le is csukja a zongora fedelét. - Alig várom! Jó veled játszani! Ügyes vagy! - súgom neki vissza, amikor oda hajol hozzám. Talán rá is rá fér a biztatás, mert még nincs készen rá, hogy közönség előtt is játszon. De majd idővel talán újra belejön. Amikor pedig hátra pillant rám, akkor villámgyorsan szedem össze a cuccaim, és már iszkolok is utána. Amikor mellé érek a folyosón, akkor majdnem megfogom a kezét, de aztán eszembe jut, hogy talán mégsem szeretné. Elvégre még azt sem tudta nagyon, hogy mi az az ölelés. Talán majd máskor. Így visszahúzom a kezem, és élénken fordulok felé. - Most mit fogunk csinálni Olabeoni? - kérdezem ártatlanul pislogva.
[You must be registered and logged in to see this image.]Addig jó, amíg az ember fel nem nő és rá nem jön miféle pokoli világban élünk valójában. Gyermekként még vannak álmaink, melyek hiába tűnnek elérhetetlennek, mégiscsak olyan álom azok, amikre vágyunk. Mire felnő az ember az álmaink megkomolyodnak és az élet megtanít arra mi is rejtőzik a függöny mögött valójában. - Nos... Mindenféleképpen elhivatottnak kell lenned és rengeteg időd rá fog menni, de ha ez az, amit élvezel csinálni, akkor ne hagyd, hogy bármi megállítson ebben vagy bárki kétségbe vonja az álmaidat.- vonok vállat könnyedén. Nem ismerek még senkit, aki ennyi ágon sikeres lett volna, de ez közel sem jelenti azt, hogy lehetetlen. Ki tudja? Talán Rosie lesz az első, aki hatalmas hírnevet szerezhet majd tudásával. Apám is ilyen tehetséget akart belőlem faragni, aki kitűnő mindenből, csak azért, hogy felnézzenek rá és híresség válhasson belőle. Mindig is tetszett a feltételezés és a kitűzött cél, hogy majd az én nevemet fogja emlegetni mindenki és tudni fogják ki is vagyok én. Ameddig rajtam van a rivaldafény, addig nem érdekel semmi más. Egy kis figyelem senkinek sem árt, nem igaz? - Öhm... Az egy kicsit túlzás, kölyök, de mit szólsz a partnerekhez?- kissé kifog rajtam ez a gyermeki ártatlanság és már mennék is bele ebbe a barátságba burkolt kis szövetségbe, de azért mégsem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Még nem is akarom lerázni magamról, ameddig jól szórakozok és ő is támogatóan áll mindenhez, csak nem lesz belőle gond. Nagyokat kezdek pislogni, amikor belevág családjának hosszúkás listájába, s hazudnék, ha azt mondanám emlékszem az első testvérre... Csak vigyorgok inkább, mint aki tudja követni a fonalat, közben szerencsére a játékunk dallama tökéletes összhangba kerül. Sosem hallottam még ezt a hangszert zongorával, de annyi szent, hogy a kislánynak van érzéke hozzá és ügyesen követte a billentyűst. Némileg könnyített is a dolgomon ezzel, hogy nem egy kétbalkezes művésszel kellett visszarázódnom a zene világába, mert akkor biztosan nem ülök le ide még egyszer, annyi szent. A csapat egyetemista talán lelkesnek és támogatónak tűnik a játékunkat illetően, én viszont nem fogok megalázkodni előttük és hallgatni rájuk. Ha befejeztem, akkor befejeztem. Fel is állok a zongorától, hogy a kijárati ajtó felé vehessem az irányt. Komótos léptekkel haladok, s még meg is állok Rosie mellett csupán egy pillanatig, hogy leguggolva hozzá suttogjak valamit, amit csak ő hallhat. - Később folytatjuk, kölyök.- ismét felegyenesedek, s zsebeimbe süllyesztem egyik kezem, amint megállok háztársnőm előtt. - Milyen nagyvonalú itt valaki. Inkább ülj le és szedd elő a felszerelésed.- felelem félvállról. Még hátrapillantok Rosiera, ha gondolja szedheti a cuccait és jöhet velem egy darabig, de nem fogom sokáig bevárni őt.
Az élet értelme az öröm nem? Hogy szeressünk együtt lenni a barátainkkal, a testvéreinkkel, szeressük, amit csinálunk, és közben jól érezzük magunkat. Igen, én még tele vagyok ártatlan lelkesedéssel, nagyjából minden ismeretlen felfedezésre váró dologgal kapcsolatban. Tele vagyok naiv gyermekálmokkal, arról, hogy milyen híres művész leszek, ha felnövök. Még nem fertőzték meg a gyermeki lelkem olyan dolgok, mint a mindent eltaposó önző ambíciók, vagy akár a veszteség fájdalma. Így elképzelni is képtelen vagyok, hogy valaki másként nőhet fel, nem teljes családi szeretetben. - Gondolod, hogy lehetséges ez? Lehetnék egyszerre mindhárom? Ilyenről még nem hallottam, hogy bárkinek is sikerült volna! - csillannak fel lelkesen a szemeim. Még sosem gondoltam rá, hogy egyszerre mindhármat is csinálhatnám felnőttként. Fogalmam sincs, hogy nézne ki úgy egy napi időbeosztásom. Még sosem hallottam volna senkit, aki mindhárom művészeti ágban sikeres lett volna egyszerre. Vagy a hivatalban egyszerre három posztot is betöltött volna. Így ez egy igazán érdekes, és izgalmas felvetés! - Becs szó! Ígérem nem járok a nyakadra, és nagyon-nagyon figyelni fogok! Te nagyon kedves vagy! Most már barátok vagyunk? - olyan ártatlan nagy barna szemekkel nézek rá, ahogy csak a könyörgő kiskutyák szoktak. Láthatóan nem okoz számomra semmiféle gondot, hogy megbízzak Galenben, vagy úgy bárkiben, és rögtön a barátságomba fogadjam. Szinte már teljen el is felejtkeztem Jankinsről és a rossz dolgokról. Galen mellett biztonságban érzem magam. Ez pedig nagyon jó dolog! - Igen, heten vagyunk testvérek, és mind más aputól, és más kúturából, de ettől olyan izgalmas, és érdekes a családunk. Először is ott van Beau bátyám, ő francia az ő apuja Carlapu, és Beau éppen tanársegéd, vagy mi. Aztán ott van Hilde nővérem, ő német, az ő apuja Hansapu. Meg Simona is aki... - kezdem lelkesen mesélni, hogy ki kicsoda a bonyolult és cseppet sem hétköznapi családmodellünkben, miközben lágyan játszani kezdek a hangszeren. Meg Galen is. És tényleg fantasztikusan szólnak együtt a hangszerek. Ez egy szuper ötlet volt. Akár együtt is adhatnánk koncertet! El is döntöm, hogy felvetem ezt is a srácnak, és megdicsérem a zongorajátékát is biztatásképpen, ha már felsoroltam bonyolult családom minden tagját. De nem jutok idáig, mert hirtelen bejön néhány látványmágus egyetemista, és Galen abban a pillanatban csapja le a zongora fedelét. Én pedig ijedten nézek hol Galenre, hol a csapat egyetemistára. Hirtelen én is elfejtek tovább játszani... - Ne hagyjátok abba! Nagyon szép volt. - jegyzi meg az egyik mardekáros lány, számomra kissé ijesztő gonoszkás mosollyal. De aztán a többiek is lelkesedni kezdenek, hogy folytatnunk kéne a játékot, pedig nyilván nekik lesz itt zeneórájuk... Én pedig Galenre nézek, mintegy tőle várva, hogy mi legyen most? Mit kell tenni ilyen esetben?
[You must be registered and logged in to see this image.]Ez a gyermek tele van élettel és örömmel. Nem emlékeztet magamra egyáltalán. Úgy véltem, hogy az én gyerekkorom tökéletes volt. Mindent megkaptam és birtokolhattam, amiről csak álmodni mertem. Holott az igazi boldogságot nem holmi tárgyak rejtették. Apám engem helyezett a rivaldafénybe, engem magasztalt, rólam beszélt állandóan. A dicsérő szavak elvakítottak, mintha ezzel akarta volna elhitetni velem, hogy tényleg fontos vagyok. De mindig csak az volt, amit ő akart. Ajándékokkal halmozott el, hogy elvégezzem a feladataimat és ő büszke lehessen. Sose vettem észre mennyire a saját arcára akar formálni engem. Sőt, inkább olyan fiút akart felnevelni, aki Ő maga sose lehetett. Anno még naiv voltam és bíztam benne, hogy tényleg én vagyok a legnagyobb büszkesége, de csak egy voltam a kísérleti patkányai közül. A nővéreimet hamar eldobta magától, mikor én megszülettem, aztán most itt vagyunk. Elveszített egy gyermeket, de olyan ez, mintha mi sem történt volna számára. - Miért ne lehetnél akár mindhárom?- teszem fel a kérdést. Ha ennyire szereti ezeket a művészeti ágakat, akkor mi állítja meg abban, hogy mindhármat eltökéletesítse és hasznot húzzon belőle. Talán nekem is ezt kellett volna csinálnom. A mugli világban annyi minden lehet az ember. Költő, festő, színész, sportoló! Olyan hihetetlen kasztokat lehet megtalálni, melyről egy varázslónak elképzelése sincs. Rengeteg muglikönyvet olvastam még odahaza, amikor a nővéreim már elkezdték a Roxfortot. Néha meglógtam apám elől, hogy nyaranta a cseresznyefa ágán pihenve lapozgathassam a regényeket. - Amennyiben nem fogsz a nyakamra járni és figyelmes leszel, igen, megtanítom neked. Csak szólj, amikor készen állsz!- vigyorodok el egy kicsit a kislány arckifejezésén, mert valljuk be, igazán humoros, ahogy próbál komoly lenni. Egy erőltetett, komoly arccal fojtom vissza a kitörni készülő nevetést, még ajkaimba is harapok, hogy azért ne szökjön ki semmi illetlen. Még az hiányozna, hogy megríkassam őt. Fene se tudja már mi számít bunkóságnak a mai világban. Persze nagy játékos vagyok én is, azért még nem tervezek tönkretenni egy alsós kisdiákot. Lelkesedése és apró tanácsa a zongorához vezet. Szavait csak halk hümmögéssel nyugtázom. Nem akarom kiönteni a szívem, de kedves tőle, hogy ilyen együtt érző és támogató. Őszinte... Pontosan. Ez az a jelző, ami oly' kevesekben található meg, de egy gyermeki tiszta szívben még ott van. Én sem vagyok ám egy szent, de pozitívan hat rám ez a kislány és nem késztet arra, hogy megint a híres-neves Galen Herbs szerepébe bújjak, s újabb életeket tegyek pokollá. - Nem gondoltam volna, hogy nagy családból származol. Hét testvér? Én még a két nővéremmel is alig tudtam dűlőre jutni életem során.- pontosan ez az, ami a legjobban bosszantott már kiskoromtól fogva. Frida és Erica szövetsége és barátsága legyőzött mindent, hiába voltam én az aranygyermek, aki majd a hátán cipeli a Herbs nevet. A jég megtörni látszik, ahogy ujjaim sebesen haladnak végig a billentyűkön. Nem sokkal rá meg is hallom kis hangszerének lágy dallamát, mely tökéletes harmóniában társul a zongora hangszínéhez. Tartom vele a tempót, s inkább csak halkan, aláfestésnek társulok hozzá, had szóljon a vonós. Csak akkor állok meg, amikor a zeneterem ajtaja kinyílik. Komor, s mogorva arccal csapom le a zongora fedelét. A hangulatnak lőttek.
A kérdésre, hogy ez-e a nagy cél lelkes bólogatásba kezdek, csoda hogy nem esik le fejem. De aztán kissé el is gondolkodom. Hiszen a Művészeti Hivatal olyan nagy, és olyan sok részlege van. Engem pedig annyi minden érdekel, és annyi mondent szeretek csinálni. - Tulajdonképpen még nem döntöttem el, hogy zenész, vagy festőművész szeretnék-e jobban lenni. Mind a kettőt nagyon szeretem. De a Hivatal varrodája is csodálatosan izgalmas hely lehet. Apuapu meg is ígérte, hogy ha mindenből kitűnő leszek, akkor a nyáron elvisz oda. Már alig várom. - igen, több művészeti ágért is igen nagy lelkesedéssel vagyok. Többek közt a festészetért is. Csak az a baj, hogy az a gonosz Jenkins és a gonosz bandája folyton megtalál amikor rajzolni, vagy festeni akarok, és mindig tönkreteszik a műveimet. Néha még a rajz-festő készletem is. Még jó, hogy apuapunak penna üzlete van. Bár már a múltkor is megszidott, amikor új készletet kértem tőle, mert nem vigyázok a holmijaimra. Pedig igazából Jenkins tette tönkre azt is, csak nem mertem elmondani apuapunak, hogy ők azok akik folyton piszkálnak, és tönkre teszik a holmijaimat. - Tényleg megtanítanád? Az szuper lenne! - lelkesülök az ötletért. Akkor már talán nem is félnék annyira egyedül. És nem folyton a Griffendél toronyban a Dáma portréja előtt szobroznék, hogy mikor jön már a nővérem valahonnan, mert félek egyedül. Szóval igyekszek nagyon komoly, és elszánt képet vágni, ami tőlem egy kicsit furcsának hathat. De tényleg igyekszem majd jó tanuló modjára nagyon figyelni Galen minden egyes mozdulatát. - Szerinted is? Én is pont így gondoltam! Annyira jó lenne együtt kipróbálni őket. Csuda izgalmas! - lelkendezek vidáman a srác okfejtésére a két hangszer együttes hangjáról. - Biztos nagyon rossz lehett neked, ami történt. Sajnálom. És azt is, hogy nem játszottál többet. Én nem tudnám elképzelni zene nélkül az életet. De talán próbálhatnád apránként. -próbálok kedves és megértő hangon beszélni. Elvére ő is annyira kedves volt velem. Nem tudom elképzelni sem, hogy mi lehetett az a rossz dolog a nővérével, és faggatni sem szeretném, az illetlenség lenne. De remélem, hogy egyszer túl lesz rajta, és megint boldog lesz. - Ha hét testvéred van, és hét apukád, akkor muszáj. - nevetem el magam csillingelő hangon a megjegyzésre, hogy cseles kislány vagyok. Ezen még nem gondolkoztam, és még nem is mondták rám azelőtt ezt a jelzőt. Amikor pedig Galen elkezdi megszólaltatni a zongorát, akkor én is újult lelkesedéssel kezdek játszani egy dallamot.
[You must be registered and logged in to see this image.]Teljesen más arcomat mutatom ennek a kislánynak, de ez rendben van. Őszintén szólva, már vágytam egy ilyen pillanatra, amikor nem kell karót nyelve tettetnem, hogy minden rendben és én vagyok az ász. - Az a nagy célod? Nos, akkor határ a csillagos ég és örömmel meglátogatlak, amennyiben időm engedi. - apró félmosollyal nyugtázom lelkesedését. Persze szívesen megnéznék ismét egy fellépést élőben. Legutoljára még a Roxfort előtt volt lehetőségem beülni egy zeneversenyre London híres koncerttermébe, a Wilton zeneházába. Apám leghőbb vágya is az volt, hogy az ő pici fia is majd a nagyszínpadon szerepelhessen, de jött a Roxfort és új céljai születtek velem. Azóta is emlékszem a gyönyörű boltíves mennyezet színes freskóira, a terem falán lévő zeneszerzők portréira, s a varázslatos dallamokra, melyet híres zenészek költöttek. Élőben minden más volt. Nem csak egy kazetta unalmas replikációja. Nem. Ez maga volt a tökéletesség. Néha még visszahúz a szívem, de ezek csak kósza álmok. - Hm... - tűnődök el egy pillanatra, hiszen azért magára hagyni Jenkinsékkel valószínűleg nem a legtökéletesebb módszer. Nincs túlzottan nagy kedvem bébiszitterkedni felette, de egyedül, tanácsok nélkül sem vagyok hajlandó itt hagyni. - Megtanítom neked azt a varázslatot, amit az imént használtam ellenük, mit szólsz? Egy egyszerű lefegyverző varázslat, így ha ügyes leszel, elkobozhatod a pálcáikat. - pöccintek pálcámmal a levegőbe, jelezve, hogy na most előálltam a tökéletes tervvel. Még büszke is vagyok magamra miatta, de azért nem akarom, hogy túlzottan elszaladjon velem a ló. Sose tanítottam senkit. Inkább tőlük vártam el, hogy nekem mutassák meg mit tudnak és aztán elsajátítom azt a tudást is. Ez a része egy kicsit döcögősebb lesz, de ha hallgat rám és én sem magyarázok hülyeségeket, szerintem született tehetség lesz a gyermek. - Minden bizonnyal gyönyörűen szólnának együtt. Sosem hallottam hae...öhm. hagümöt? Mindegy is. Szóval sose hallottam még a hangszered élőben egészen mostanáig. S szerintem remek párost alkotnának a zongorával. Mind a kettő szinte hasonló hangszínben játszik, s lágy ritmusokat is könnyű velük megszólaltatni.- elemezem a két hangszer kettősét. Egy próbát biztosan megér, de nem úgy, hogy én kiestem már a rutinból. Talán ez lenne az a jel? Rose volna a jel arra, hogy üljek le szépen ismét és adjam át magam a zenének? Régebben úgy hittem, hogy a zene kikapcsol. Átrepít olyan vizekre, ahol nincsenek problémáid. Egy olyan világot teremthetsz a dallamokkal, mely csak a tiéd, s neked nyújt biztonságot. Ezt az érzést sosem feledem el. - Tudod...Néha történnek olyan dolgok az életben, ami befolyásolja azokat, amiket szeretsz. A nővérem... - hallgatok el egy pillanatra, mert nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok-e kimondani, főleg nem egy kislány előtt. - Két éve történt valami, amin még nem léptem túl. Ez a zongora kárára ment. Azóta se tudom, hogyan közelíthetném meg a hangszert ismét. Úgy gondoltam, hogy majd a mai napon pontot teszek ennek a végére, de már magam sem tudom. - sóhajtok fel már-már gondterhelten, hiszen ez csak egy púp a hátamon, amitől nem tudok szabadulni. Rosera pillantok, ahogy ő még mindig kezében szorongatja a kis hangszerét. Hát legyen... Egy próbát csak megér a dolog. - Cseles egy kislány vagy, az biztos. - csóválom meg fejemet, majd feltápászkodok a földről és a sarokban magányosodó zongorához lépek. Helyet foglalok a monstruózus hangszer előtt, majd ujjaimat végigfuttatom a billentyűkön. Feszélyezve érzem magam, de libabőrös is leszek, ahogy az első billentyűt megszólaltatom Liszt Ferenc Liebestraumából.
Egyszerűen nagyon is jól esnek a vigasztaló szavak. Mintha az egyik testvérem mondta volna. Mert mi tényleg sokan vagyunk ám testvérek. Szám szerint heten. És most talán az ijedség miatt szükségem is van a biztatásra, és olyan jó, hogy Galen itt van, és foglalkozik velem. Egy egyszerű pöttöm kis másodikossal. Én máris nagyon megkedveltem. - Nagyon sokat fogok gyakorolni ígérem! És egyszer majd talán felléphetek a Koreai Művészeti Hivatalban is! Ha így lesz, akkor majd téged is meghívlak jó? - kezdek végre egyre lelkesebb, és egyre mosolygósabb lenni. Hiszen most, hogy Galen is itt van, most már tényleg nem bánthat senki ugye? Ez egy szép délután lesz mégis csak. A gonosz fiúk nem tudták elrontani. Aztán amikor hálám jeléül megölelem észre veszem ám, hogy ő nem nagyon szokott ehhez hozzá. Talán nincsenek is testvérei, akik megtanították volna, hogy kell megölelni azt, akit szeretünk, vagy akinek csak meg akarunk köszönni valamit? Nem baj. Majd én meg tanítom rá. Elvégre mi a testvéreimmel, mindig megöleljük egymást, ha találkozunk. Így mutatjuk ki azt, hogy hiányzott a másik, és mennyire szeretjük. - De én félek tőlük. Olyan gonoszak, és nagyobbak is mint én. Mit tudnék én csinálni, ha megint bántani akarnának? Egyáltalán miért kell bántaniuk a kisebbeket? Én sosem tudnék senkit sem bántani. - panaszolom valódi ijedtséggel a hangomban, amikor azt mondja, hogy egyedül is boldogulnom kéne, ha legközelebb nem lesz itt. De én egyedül nem vagyok képes szembeszállni velük. Ők olyan félelmetesek. És nagyok. És sokkal többet tudnak, mint én. Nem. Nekem ez nem megy. Én kicsi vagyok. - Szeretem a zongorát. Egy kicsit tudok azon is játszani, de a haegeum-ön jobban. Szerinted, ha a zongora és a haegeum együtt szólna, akkor az szép lenne? - jut eszembe hirtelen a gondolat a zongora emlegetésére. Persze én nem tudok egyszerre a kettőn játszani, ezért még sosem próbáltam. Nem tudom, hogy szólnának együtt, de most olyan remek ötletnek tűnik! - Kár, hogy régen nem játszottál. Miért nem? Talán már nem szereted a zongorát? - a kérdésekben tiszta gyermeki kíváncsiság az, ami fellelhető leginkább. Talán egy kis szomorúság is, hogy talán Galen nem fog neki zongorázni ötlete kedvéért. Talán nem is jó ötlet. Talán egyáltalán nem is működne. És amúgy sem kéne ennyire faggatnia szegény srácot. Lehet, hogy ez nem is illendő dolog.
