2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az ötödik emeleten Balgatag Boris szobrától a második ajtó mögött található meg a zeneterem, ahol elsősorban Flitwick professzor próbál az iskolai kórussal, de a terembe ezen időpontok kivételével más is bemehet gyakorolni legyen szó énekről vagy zenélésről. Még ha első pillantásra egy ódon zongora uralja is a termet, a hangszerek széles tárháza található meg itt, szabadon lehet hódolni e művészet szerelmeseinek a varázslók mágikusan bűvölt és a muglik varázsmentes hangszereivel is a zenének. Az egyetlen szépséghibája, hogy Hóborc gyakorta áthangolja a hangszereket.
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Kicsit feldob, hogy a szőke lány egyáltalán nem elutasító, hanem azonnal megáll, hiszen vannak azért olyanok, akik szimplán egy “köszönömnem”-mel átsétálnak rajtam. Mikor először utasítottak el, hogy nem lehetek tanár vagy tanársegéd, akkor nem értettem, hogy miért is van ez, ha egyszer a lehető legmagasabb szinten sajátítottam el már a tárgyakat, amiket oktatni kell, de valójában tényleg lehet, hogy nem álltam készen. Hiszen inkább vagyok mindenkinek a haverja, mint a professzora! És a Tanárszakos órák, amiket veszek, majd elvezetnek arra az útra, aminek a végén a hőn áhított látványmágus tárgy lapul. Ahogy sikerül. Ami megüresedik. Mindig úgy képzeltem, hogy évekkel később Cody is itt lesz velem, ő is visszatér az iskola falai közé tanítani, és minden rendben lesz, de most már… - Ó, hát új vagy? Üdvözöllek a Roxfort magasztos falai között! - mosolygok a szőke lányra a szívem összes melegével, csak egy cseppnyi bágyadtsággal a tekintetemben. Elfogadom a kezét, megszorongatom, aztán rám kerül a sor, hogy bemutatkozzak. - Nincs miért bocsánatot kérni, ne butáskodj. Én Jade vagyok, Jade Wilson. Igazából elméletben Wilson kisasszony a megnevezésem, de abba még bele kell nőnöm, azt hiszem. - billentem kicsit félre a fejemet, miközben a kezeimet kitárva megvonom a vállam. Alacsony vagyok, egész életemben kisebb voltam a kortársaimnál, de jelen esetben inkább utalok arra, hogy korban vagy mentalitásban nem stimmel, hogy a vezetéknevemen szólítson. - Jaj, te szegény! Két órád van még, és így is félsz, hogy eltévedsz? Senki sem mutatta meg az utat ezelőtt? - pislogok most hirtelen nagyokat, és a vállam mögött körbetekintek, hogy egyébként van-e bárki, aki a Zeneteremhez kötne ebben a pillanatban. De nincsen, a kórusnak már vége, ezért is kezdtem el önszorgalomból szórólapozni. Talán éppen két órám nincsen, mert nemsokára indulnom kell haza a kicsikhez, de annyi időm biztosan van, hogy átkísérjem a következő terméhez. - Milyen órára is igyekszünk? - kérdezem türelmesen, jelezve, hogy indulhatunk. Eddig nagyon kedves volt, a nyelvtani hibáján vagy akcentusán könnyedén szemethunyok, hiszen az a lényeg, hogy értsük egymást, és ez meg van. - Érdekel a színészkedés? Esetleg tudsz énekelni vagy táncolni, vagy mondjuk zenélni? - tapogatózom, hiszen még is csak ezért állítottam meg alapjáraton.
Az ember azt gondolná, hogy egy-két hónap elég megismerni egy sulit. De nem. Egyrészt még mindig hajlamos vagyok eltévedni. A lépcsők szeszélyesek, sosem tudom, hol kötök ki, ezen kívül folyton olyan helyekre tévedek véletlen, ahol még sosem jártam. Legalább egy órával hamarabb kell elindulnom az óráimra, hogy belekalkuláljam az eltévedést is. Nem lenne jó újra úgy járni, mint az első nap. Spencer nélkül meg sem találtam volna az órám. Másrészt Spenceren és egy-két csoporttárson kívül nem is nagyon ismerek még senkit. Még nincs sok barátom. Ez egy kicsit elszomorít. Azt hittem könnyebb lesz a beilleszkedés. De nekem akkor is roppant furcsa ez a helyzet. Talán még mindig kicsit idegen is. Szerencsére most éppen vége lett egy órámnak, és a következő csak két óra múlva lesz. Így talán sikerül majd megtalálnom időben a termet. Főleg, hogy már megint egy olyan folyosón vagyok, ahol eddig még nem jártam. Vajon hogy lehet ez? Kész titkos labirintus ez a kastély. Aztán hirtelen megszólít egy vörös hajú lány. Kedvesnek tűnik, így beleegyezően bólintok, hogy van rá néhány percem. Akár több is, ha ez egy új barátság kezdete lehet. - Persze, és egyáltalán nem zavarás.- mosolygok rá. S bár többnyire viszonylag szépen (de legalábbis megérthetően) beszélek angolul, néha azért előbújik az akcentusom, egy-egy kisebb-nagyobb nyelvtani hiba. Esetleg csak keresgélnem kell a megfelelő szavakat. Főleg, ha izgatott leszek egy esetleges új barátság lehetőségétől. Most is nagyjából ez tükröződik az arcomon. - Nahát ez érdekes! Nem tudtam, hogy itt van olyan, hogy Karácsonyi előadás. Tudod, én még új vagyok itt. Csak most kezdtem az egyetemet, és még nem ismerek túl sok valakit itt.- válaszolok neki lelkesen mosolyogva. Tényleg nagyon sok mindent nem tudok még erről a helyről azt hiszem. De minél több időt töltök itt, annál jobban tetszik ez a hely. Tele van új és izgalmas felfedezni valóval. Mint ez a Karácsonyi előadás is! A vöröske igazán kíváncsivá tett, és ez a mimikámon is látszik. - Bocsáss meg! Dorina vagyok.- nyújtom a kezem bemutatkozólag a lány felé. - Csak két óra múlva lesz a következő órám. Ha esetleg segítenél megkeresni a termet, folyton el vagyok tévedve, akkor beszélgethetnék még erről az előadásról. Nagyon érdekesnek hangzik. - kiskoromban édesanyám tanított engem és a húgomat zongorázni, és énekelni. Bár sosem gondoltam rá, hogy fel is léphetnék ezzel valami előadásban. Talán már sokat is felejtettem, de ha zene új barátokkal ismertet meg, akkor még szívesen kipróbálnám ezt is.
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Már hetek teltek el, hónapok. De a szívem nem felejt, nem tud ilyen gyorsan gyógyulni, akármennyire furcsa, hogy az élet megy tovább, tudom, hogy minden megváltozott. Mondhatjuk úgy, hogy a munkámba és a gyermekeimbe temetkezem, hogy egy árva percem se legyen magamra. Mióta elment, azóta egyszer se voltam színpadon, még csak hangszert se vettem a kezembe, kivéve, ha a kórusnak mutattam meg a hangokat, vagy mást instruáltam. De belőlem... kiveszett a zene. Nem hiszem, hogy örökké, de még egy darabig - Szia, elnézést a zavarásért, van néhány perced? - állítom meg a következő lányt, aki szembe jön a folyosón, a Zeneterem mellett. Több, mint tíz centivel magasabb nálam, hiába vagyok valószínűleg én az idősebb, csinos, szőke haját nehéz lenne nem észrevenni. És az arcában is van valami, amivel megkap... Karizma. A kisugárzása. Igen, látok benne valamit, ami miatt muszáj megpróbálkoznom. - A Roxfort karácsonyi előadására szereplőket keresek, esetleg érdekelne téged a dolog? - kérdezem egy mosollyal, nem olyan hiperaktívan és lelkesen, mint mondjuk két éve tettem volna, de még mindig kedvesen. Évekkel ezelőtt én voltam a flúgos kis vörös, aki mint egy pörgettyű cikázik a folyosókon szórólapokat nyomogatva az emberek kezébe, népszerűsítve a fellépéseket vagy meghallgatásokat, mikor-mit, most ahhoz képest egészen konszolidált vagyok még. Ugyan a hajszín maradt, még ha ki is próbáltam pár hétre a kék-zöld hajat, idegennek tűnt a tükörben. Megfordult a fejemben, hogy ebben az évben lemondok a szervezésről, átadom valakinek, akinek nincsen más gondja az életében, minthogy a vizsgáit letehesse, vagy hogy most szakított, vagy ilyesmi, de végül elvetettem, mert... A drámaszakkör, a kórus, a fellépések, mind erőt adnak, keretet az életemnek, lefoglalnak, és addig sem kattogok a problémáimon. Nem leszek már soha hivatásos zenész, két kisbabát nevelek, akik akármilyen csodálatosak, még is csak mások, az apjuk még csak nem is ember, a legjobb barátom, a lelkitársam meghalt, mindeközben az iskolában tanítok heti néhány órát és közben a Tanár szakot végzem, hogy jobb esélyeim lehessenek arra, hogy megpályázzam a Bűbájtan-Dalmágia-Hangmágia trió egyikét, és... Kifelejtettem volna valamit? Vagy ennyi is elég? Költői kérdés!
Úgy tűnt, sikerült megtörnöm, hiszen már többedjére szólt vissza. Egy pillanatra már majdnem megsajnáltam, mikor azt mondta, elvesztette a szerelmét és az édesanyját emiatt az... átok miatt? Tehát megátkozták és emiatt nem mehet ki a napra? Egy másodperc töredékére talán át is villant az arcomon valami enyhülés-féle, de nem tartott sokáig, ugyanis tartanom kellett a véleményem, most már gáz lett volna változtatnom rajta. Különösebb reakció nem született erre tőlem, egy belső kis hang azt súgta, jobb lesz, ha inkább csendben maradok. Ha az az igazság, ami kicsúszott a száján, arról valószínűleg tényleg nem tehet. De az, ahogy ezután beszélt a házamról, már nem tudott csak úgy elmenni a fülem mellett. - Az egy dolog, hogy engem vagy még egy-két Mardekárost nem szívlelsz, de gyerekes és szánalmas dolog néhány ember miatt elítélni egy egész házat - jegyeztem meg. Ellentmondásos lehet, hogy pont én voltam az, aki pofázik itt a gyerekességről, de ettől mindig is falnak tudtam menni. Valamilyen szinten érdekelt a házak közti versengés... de valamilyen szinten nem is. Azt megértem, hogy valakinek a saját háza a legfontosabb, hiszen ez tény, mindenki a sajátjainak akarja a legjobbat. De az a nagy utálkozás különböző házak közt, ami gyakran előfordul, nem fért a fejembe. - Pedig ez csak egy ártatlan kérdés lett volna, engem aztán nem érdekelnek az álmaid - vágtam rá vállat vonva, és valamiféle ártatlan, mégis fölényes arckifejezés társult hozzá. - Az ócskaságomról tudnék vitatkozni, de nem teszem. Maradj csak ebben a tudatban - tettem hozzá félszeg mosollyal. Sosem voltam az a személy, aki sikongatva akarja bizonygatni az igazát arról, amiben mások tévednek vele kapcsolatban. Inkább az volt a reszortom, hogy egy következő, óvatlan pillanatban inkább bemutassam a valóságot arról, ami a tévedés tárgya.
Egyszer még hittem, hogy az a bennem lakozó szörny talán sosem bújik elő, sosem okoz majd kárt a diáktársaimmal szemben. Egyszer még hittem, hogy lehetek, olyan lány mint az összes többi nem holmi átkok során. Eileennek még is nehéz megálljt parancsolom, hogy ne szóljak vissza az undok és bosszantó beszólásaira. Bevallom engem nagyon nehéz felidegesíteni, de ha ez így is van, akkor annak nyílván van oka. Az ok pedig én vagyok, amiért a kinti órákon nem veszek részt, és azt hiszik, lógok. Hiába vannak, rossz akaróim azért sose kérném azt, hogy bárcsak őket is ilyen súlyos átok veszélyeztetné, mint engem. Nekem, ez életre való szenvedést jelent. Nap mint nap, amikor elhaladok az ebédlő mellett vagy éppen a folyosón álló diákok előtt a hátam mögött suttognak, hogy vajon miért nem jön ki? Mert vámpír? Nem vagyok az, a fajta.. de azért rossz ezt látni. Boldogok, hogy a hátam mögött sugdolózhassanak, miközben ez nekem fáj, belül a többit nem éreztetem rajtuk. Nem tudják mit tettem a múltban és talán jobb ez így. Nyugtatnám a gondolattal, hogy ha visszaszólnék neki talán jobb lesz. Minden egyes rohadt felkelésén csak arra tudok gondolni, hogy a saját fél diáktársaim utálnak, azért amilyen vagyok. Titkolok előttük valamit, ha őszinte lennék, hozzájuk szerintem azt se érdekelné őket. Muszáj volt, ezt meg tennem nem tudtam megállt parancsolni a szívemnek hiába küzdöttem érte. – - Te nem tudod milyen érzés, ha olyas valakiért áldozod fel az életed, akit szeretsz. Nem volt könnyű, de anyámat elvesztettem emiatt, a rohadtátok miatt és a szerelmemet is-Mondtam neki, egy cseppet sem lesajnáló hangon, hanem inkább amolyan kárörvendő vigyort eresztettem el. - Hm.. egy mardekáros vagy és azok, nem a barátaim. Úgy, hogy vagy odébb állsz vagy békén hagysz, mert esküszöm, nem állok jót magamért. -Mondtam neki már éreztem, hogy az indulataimon nem tudom magam türtőztetni épp ezért még a zenémet is ócsárolni merészeli, amit a szerelememnek írtam, akit nem tudom látok-e még valaha? Töprengtem azon, hogy mit szóljak neki vissza, de sajnos nem téphetem ki a szívét és morzsolhatom össze csak úgy, pedig annyira szeretném megtenni, de muszáj még egy picit türtőztetnem. -[i][b] - Igen, képzeld el, hogy jók a zenéim. Nekem a zenélés nem csak, egy hobbi, hanem az álmom is. Úgy, hogy el kell, hogy szomorítsalak, gyakorolj még a fel mérgesítésemen, mert ahogy elnézem azok is ócskák lehetnek mint a gazdája - Gúnyos vigyort ejtettem az arcomon, és csak álltam vele szemben. Mondjuk azért ennél én is jobb lehetnék, mint ami vagyok. Nem szeretnék a szintjére lesüllyedni ezért is próbálom magam türtőztetni. Betegségem kárán nem voltam mindig ilyen, csak amikor megátkoztak anyám révén, de hát ez van az élet sajnos megy tovább és tovább.
Megszólalásom után azonnal felém fordult, valószínűleg meglephette az érkezésem. Habár ez egy szabadbejárású terem volt, mégiscsak belemerülhetett a dalszerzésbe annyira, hogy bármilyen kizökkentő tényező meglepetésként érje. Őszintén szólva, pont valami hasonló válaszra számítottam, mint amit mondott is. Persze, a tanárok tudják... Vagy esetleg csak hozzászoktak? Előfordulhat. Nem lepne meg, ha egész egyszerűen csak beletörődtek volna. Hallottam olyasféle pletykákat is még valamikor régebben, hogy Nancy vámpír lenne, vagy valami hasonló, azért nem jár a kinti órákra, de ezt azóta tartom hülyeségnek, mióta SVK-ból vettük a vámpírokat, és kiderült, hogy rengeteg dolog, amit állítanak velük kapcsolatban, valótlan, és egyik sem fog elporladni a napon, ha meg lelocsolod szenteltvízzel, legfeljebb jól kiröhög. Így ez a verzió hamar megbukott a lánnyal kapcsolatban. Pedig elég valószínűnek tűnt eredetileg. Viszont ha nem vámpír, akkor továbbra is csak azt tudom gondolni, hogy állandóan lóg. A mostani jelenet pedig csak bizonyítékként szolgál számomra, hiszen elég jól elvan. Nem volt kint ma sem, pedig az előző óránk a Hollóhátasokkal volt, ráadásul ebédszünetben sem láttam lejönni (bár az is lehet, hogy csak elkerülte a figyelmem), ami azt jelentette, hogy nagyon belemerült abba, amit csinál, valószínűleg ezzel szórakozik már egy jó ideje. - Hű, ez aztán szívás lehet, tényleg. Meg ne sajnáljalak, amiért a hobbidnak élsz az órák helyett - jegyeztem meg, szinte meg sem hallva azt a részét, hogy rengeteg pótolnivalója van. Hát, a lógás ezzel jár. - Úgy nézek ki, mint egy óvodás, aki máris árulkodni megy? Szerintem nem - vontam vállat, ráadásul tudtam, hogy azért mondja, mert úgysem fogom megtenni. Annyira azért nem vagyok gyerekes... Elmondása szerint így is elég baja van, ami mondjuk nem hat meg, de annyit nem is ér az egész. Úgy tűnt, sikerült felidegesítenem egy kissé, ami miatt egy pillanatra, csak egy egészen ici-pici pillanatra átvillant az agyamban, hogy talán mégis lehet oka annak, amiért nem jön ki. De mégis mi lenne? - Legalább a dalaid jók, hogy megérje itt lenned, vagy tulajdonképpen teljesen felesleges? - folytattam a szurkálódást, már csak azért is, mert kíváncsivá tett, hátha kibukik, mi lehet az a nagy probléma, ami megakadályozza abban, hogy lejöjjön. Igen, ezúttal lehet, hogy tényleg gyerekesnek hathattam a számára, de ennyi talán még belefért... Ha valakivel problémám van, általában nem tartom magamban. Elvileg ezen csiszolnom kéne, mert nem valami szép dolog, de... ennek ellenére is voltak barátaim, ha magamnak és nekik is megfelelek így, miért ne lehetnék ilyen?
A mostani órám, most sem mondható kivételesnek. Sajnos, most sem tudok kimenni, mert kinti óra és szuper még egy utálatos csoport. Amennyit én hiányzok, ezt egyik diáktársaim, sem értékelik, amit teljesen megértek, de a betegségemet muszáj eltitkolnom bármennyi ára is lehet ennek az egésznek. Igazából én nem ártok senkinek sem szóval, amikor ők elmennek, a csoport társaim én egyenesen a zeneterem felé veszem az irányt. Mára elég volt amúgy is a gyengélkedőből persze ennek az a célja, hogy meggyógyuljak, de van rá más mód? Mert szerintem tuti nincs. Hiszen minden varázslatnak ára van még, ha nincs is így, ahogy ezt elgondolom, akkor tévedek, de ha még is így lenne, akkor sem szomorkodnék. Próbálgattam írni a dalaimat a teremben amik Charlienek szóltak. Őszintén még kedvesem volt elmenni, ebédelni nem voltam éhes. Amikor pont énekeltem vagy is dúdolgattam, egy hang ütötte meg a fülem aztán teljes egészében a lány felé fordultam. Sejtettem, hogy egy mardekáros lányba boltok. – - Nem lógok itt. A tanáraim tudják, hogy miért vagyok itt pontosan, mert nektek nem fogom elárulni. Gondolhattok bármit akkor sem. Néztem rá kicsit sem lesajnálóan viszont nagyon meglepett az itt jelenléte. Ez a hülye, betegség mindent tökre tesz, mert nem mehetek napra. Francba kell ez az egész? Mindez csak, egy nyamvadtátok miatt. Mikor lesz már ennek vége? Tudom , tudom mindennek ára van. Aztán jött megint egy újabb szövege hozzám, egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne szóljon be. – - Mondtam már, hogy nem lógok. Sajnálom, hogy ti szívtok, de ugyan akkor én is szívok. Tudod sok bepótolni valóm van, mert kinti órákról maradok le. Na szalad.. mondj el egy tanárnak, hogy itt vagy óra helyett lássuk meg, hogy mit mond-Következő pillanatra már, egy cseppet sem voltam kedves. Nem tűröm, hogy valaki meg gyanúsítson, még ha nincs is nincs is igaza velem kapcsolatosan egyáltalán nem is ismer. Akkor mi a fenének, szól bele az életemben? A dolgaimban arra, hogy mit csinálok és mit nem kicsit szánalmasnak tartom.
Nancy & Eileenl
i want you to know♡
A hozzászólást Nancy Lukey összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2018-10-12, 15:08-kor.
Az ebédszünetben viszonylag hamar végeztem, ennek köszönhetően nem kellett azonnal rohannom az utána következő órára. Ugyan nem az elsők közt távoztam, de még így is szinte tengernyi volt az időm. Ennek köszönhetően tettem egy gyors látogatást a könyvtárban, aztán összeakadva egy kedves barátommal, elkísértem egy emelettel feljebbre, az ötödikre, amíg váltottunk néhány szót, ha már olyan régen tettük. Nem raboltam sokáig az idejét, elindultam lassan a folyosón visszafelé, hogy lemenjek és igénybe vegyem a gyakran vicces kedvű lépcsőket. A következő óránk gyógynövénytan volt, és ugyan volt még egy kis idő a szünetből, jobbnak láttam, ha máris elindulok az üvegházakhoz, elvégre nem két perc lejutni az ötödikről és ki a kastélyból. Az ajtók sora között haladva már az előbb is hallottam hangokat kiszűrődni a zeneteremből, ami nem lepett meg, hiszen ez volt a terem lényege... hogy zenéljenek vagy énekeljenek benne. Ha nem a kórus töltötte meg, akkor valaki más. Ugyan én magam is zongoráztam gyerekkoromban, egy idő után befejeztem ezt a tevékenységet, így nem is jártam a zeneteremben túl gyakran azóta sem, egyszerűen csak tudomásul vettem, hogy van, és néhány diák ezt használja is. Így a visszaúton azonban ismerőssé vált a hang... Előzőleg elvonta a figyelmem a beszélgetés, viszont így, hogy szinte teljes volt a csend a folyosón, nem tudtam nem észrevenni ezt. Kíváncsi lettem, hirtelen talán túlságosan is, ezért változtattam azon a terven, hogy már most lemegyek. Helyette lassú léptekkel indultam el inkább az ajtó irányába, ahonnan úgy hallatszott, mintha valaki egy újonnan írt dalát próbálgatná tökéletesíteni, vagy éppen most írja. Valaki, akinek a halk dalolászása nagyon ismerős, de egyszerűen idegesít, hogy képtelen vagyok rájönni, kihez is tartozik a hang. Az ajtó előtt megálltam egy pillanatra, de végül egy határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset és kinyitottam a nyikorgó ajtót. Éppen csak be terveztem kukkantani, de ehelyett amint megláttam, ki tartózkodik odabent, nem tudtam megállni, hogy ne menjek be egészen. - Tehát itt lógsz az órák helyett is? - kérdeztem szinte lesajnáló hangnemben. Rögtön felismertem, meg is lepett az ittléte. Az egyik évfolyamtársam volt az, Nancy, pár óránk volt közösen az elmúlt években, és idén is. Nem tudott nem feltűnni, hogy egy-egy óráról nagyon szeret lógni... ami Hollóhátas lévén nagyon is meglepő volt. Miről is szólnak a Teszlek Süveg versikéi a házat illetően? Hát persze, hogy az észről, a tanulásról meg a tudás fontosságáról. Ezek után létezett Hollóhátas, aki ilyen gyakran lógott csak úgy. Más ház esetében is kiakasztana, de ez elég nagy ellentmondás volt számomra, talán a Süveg meg is volt zakkanva, mikor eldöntötte a beosztását. - Kicsit gáz, hogy egyesek az órán szívnak a jó jegyekért, míg mások csak így lazulnak helyette - engedtem el egy őszinte beszólást azzal kapcsolatban, amit gondoltam róla. Furcsa, mert nem hallani arról, hogy balhés lenne, meg azért én is lógtam el egy-egy órát, de mondjuk úgy évente-kétévente egyet, nem heti rendszerességgel. A tanárok ezt csak így elnézik vagy mi?
Tudom, hogy időnként túlzottan naiv vagyok és néha magam sem tudom, hogy mit akarok és nagy csapongás lesz mindenből, amibe belekezdek, de szeretnék változni, javulni, azért is jöttem vissza a suliba, ami azért mégis csak jelent valamit nem igaz? Megpróbálok határozottabb lenni, és ha akarom akkor csak sikerül majd. Én is szeretnék olyan lenni, mint a bátyám, akire apa büszke lehet. Tudom sosem mondta, hogy rám ne lenne büszke, de én mégis úgy érzem, hogy csalódást okozok neki, főleg ha így folytatom és arról még nem is tud, hogy ott volt Jaden... szerintem totál kiakadna, ha megtudná. - Elég rémes nő a feleséges és elintézné, hogy ne találkozhassanak túl gyakran. Legalábbis... nekem ezt mondta, de nem tudom.- oké simán lehet, hogy én vagyok a naiv, hogy elhittem, de a fenébe is én szúrtam el, hiszen az elején én is azt mondtam, hogy nem fontos, hogy nekem nem baj, ha nem vagyunk úgy együtt, mert így is jó és izgalmas. Ez már egyértelmű, totál zakkant vagyok, hogy nem gondolkodom normálisan. - Igen, talán, és... kösz, hogy meghallgattál. Eddig még senkinek se beszéltem róla, szerintem a bátyám kiakadna és apa... gőzöm sincs, hogy mit gondolna, ha megtudná. - csak egy halk sóhajt engedek meg magamnak, aztán egy finom hálás mosolyt varázsolok az arcomra. Azért jó dolog, hogy elmondhatod valakinek azt, ami a szívedet nyomja, mert ha nem teszed egy idő után felemészt és az nem valami hasznos és nem hinném, hogy Kylian szaladna az apámhoz, vagy a bátyámhoz, hogy gyorsan továbbadja, amit tőlem hallott. - Ez a legnehezebb! Mármint... azt hiszi túlságosan könnyen esem szerelembe, ezen kéne változtatnom. - és talán már az is valami, ha elismered, hogy mi a hibád, az az első lépés ahhoz, hogy változtatni tudj rajta és én szeretnék is. Jó lenne jobbnak lenni, nem azonnal rámászni mindenkire, aki szembe jön és egy kicsit is kedves. Igen, mértékletesség... komolyan menni fog, mértékletes leszek! - Ez mondjuk igaz és egyébként is tőlem ilyen téren nem érdemes tanácsot elfogadni. - rántom meg mosolyogva a vállamat. Igaza van. Jaden azzal vett le a lábamról, hogy olyan iszonyatosan menő volt mindig is a színpadon, nekem pedig állati nagy dolognak számított, hogy ő velem volt és nem valaki mással... Na jó átgondolandó, hogy tényleg így volt-e, és nem volt-e közben mással is. Nem, nem akarom csak azért, mert én szakítottam vele elmondani mindennek. - Oké és drukkolok, majd meséld el, hogy hogy ment. Szerintem csak nyerhet veled az a lány. - és szerintem fog is, ha nem utasítja vissza, de hát miért tenné? Kylian tényleg rendes srác, szerintem tuti jól járna vele bárki, nem hiszem, hogy ne így lenne, csak bátornak kell lennie, elhívni szépen és kész és minden rendben lesz. Én meg... majd kitalálok valamit, de az biztos, hogy nem megyek a bálra. Talán benézhetnék, de annak se hiszem, hogy lenne értelme. A végén csak megint valami hülyeséget csinálnék. Elég egy kedves mosoly, egy jó szó és... Na nem, most a független élet kell, meg a mértékletesség, ahhoz pedig nem a legjobb táptalaj egy bál, ahol azért a többség nem pont a mértékletességének ad tanúbizonyságot. - Igen, úgyis régen láttam apát, hiányzik már. És te ezek szerint Franciaországban éltél? Azta! Mindig el akartam jutni Párizsba, vagy a francia kisvárosokba... mesés lehet! - na igen nem sokat volt lehetőségem utazni. Apa elég korán maradt egyedül és egy ikerpárral a nyakában... úgy azért nem egyszerű gazdaggá válni. Nálunk a nyaralások nem voltak sosem nagy utazások és miután az eddigi életemet se alakítottam ki úgy, hogy jól megszedjem magamat, végképp nem volt erre lehetőség. Majd talán egyszer utazgathatok kicsit, nem lenne rossz. Most inkább lassan a billentyűkkel foglalkozom, ahogyan ő is megpengeti a húrokat. Lassacskán betölti a termet a finom dallam, ahogyan a zongora és a gitár hangja finom táncra kel egymással. Talán igen akár még ezzel is foglalkozhatnék komolyabban, de még van időm ezt kitalálni. Azért jöttem vissza tanulni, hogy kitaláljam mit is akarok az élettől úgy komolyabban. Egyelőre alternatívákat gyűjtök, aztán majd meglátjuk.
Zene nélkül mit érek én ◊ Sing ◊ Öltözet[You must be registered and logged in to see this link.]
Sok mindenre gondoltam zenélés mellett, mint mondjuk elpoénkodni az időt, vagy jókat nevetni. De ha valaki azt mondja, hogy majd lelkis percek következnek, akkor nem hiszem el. Mindazonáltal cseppet sem bánom. Nem érzem magam kellemetlenül, nem érzem úgy, hogy hisztizne, túlzásokba esne és drámázna. Csak elmondja azt, amit el szeretne. Igaz, a másik fél szemszögét nem igazán ismerem, mégis elmondhatom, hogy akkor is Carmen pártján állnék, ha ismerném a teljes sztorit és akkor is, ha ő számomra egy ismeretlen lenne, nem pedig egy jó ismerősöm, akivel egész jól kijövök. Nem ismerem őt olyan régóta, de azt hiszem kezdhetem barátságnak nevezni azt a valamit, ami közöttünk van. Elgondolkozva hallgatom az érveit. - Oké, érthető, hogy fontos neki a lánya, de szerintem van rá mód, hogy ne veszítse el, még akkor is ha külön megy a feleségétől. - hallottam már nem egy jól végződött esetről. Persze a családomban nem nagyon fordult elő ilyen, nálunk van más. Mondjuk a bátyám, akire konkrétan nem is emlékszem és ha egy nap nem sétál velem szembe Párizsban, akkor azt sem tudom meg, hogy él még. - Néha az élet nehéz. És persze mindenkinek megvan a maga keresztje. Ha elég bátor vagy, akkor szembe tudsz nézni vele. Ő úgy fest nem az. - na meg én sem, hogy erőt vennék magamon és szembenézzek a tényekkel, ami a testvéremet illeti. Többnyire úgy teszek, mint ha nem történt volna meg semmi. De másnak remek tanácsokat tudok adni, mindenkinek, bárkinek, csak magamnak nem. - Teremnek azok hidd el. - mosolyt csal az arcomra a kijelentése. Vicces így elképzelni, egy ilyen szemszögből. - Nyilván nincs a homlokukra írva, egyszerűen csak azt tudom elmondani, hogy légy olyan, aki kivár. Ismerd ki a másikat, csak aztán engedd magadhoz. Akkor biztosan nem fogsz csalódni. - de igazából csak helyzetfüggő. Egy nős férfi eleve is egy abszurd eset. - Szóval... én csak azt tudom mondani, hogy fel a fejjel, ne csüggedj, csak légy mértékletes. Komolyan néha egy vicc, hogy mással szemben tök jó tanácsaim vannak, magam felé meg ugyan akadnak jó gondolataim, de azokat sosem sikerül betartanom. Mondjuk a lányok terén sosem voltam szerencsétlen eset, igaza van abban, hogy a gitár menő és azzal tudok menőzni. Igaz, még sosem jutottam el addig. Nem láttam értelmét még annak, hogy különösebben bevessek trükköket, ha valakinek nem tetszettem, hát akkor nem tetszettem. De egy széles mosoly az arcomra kúszik. - Abban teljesen igazad van, hogy ezzel tudok hódítani. De aki főképp ezért döglik utánam, azt nem én érdeklem, hanem az, akit egy fellépésen lát. - nem olyan sűrűn, de szoktunk alkalomadtán fellépni. Főleg a nyarat szoktuk a többiekkel végigtolni, hajj azok a bódult nyári éjszakák egy sátorozással egybekötve. - Ajánlólevél? Hmm, nem is rossz. - nevetek fel. De persze nem ez az a szituáció, ahol ezzel szeretnék élni. - Ha munkahelyre kerülne a sor, akkor lehet, hogy majd megkérlek, a fogalmazásom pocsék. Szóval szavad ne feledd! - jegyzem meg bohókásan. Azért vicces, hogy dalt írni csuklóból megy, de ha valami fontos dologgal, hivatalos dologgal kell előállni, bizony bajban tudok lenni. Nem rám szabták a komoly hangvételt. Megértem, hogy ha esetleg nem akarna jönni a bulira. Én még nem jártam ugyan sem úgy, hogy unalmasnak, kellemetlennek bizonyult az este, de bizonyára nem lehet kellemes. - Akkor hazautazol a családhoz? Én majd valószínűleg utána fogom megtenni, már rég jártam francia honban. - ami furcsa volt, mikor ide jöttem tanulni, az a honvágy volt. De hamar feledtették velem és el tudom már képzelni, hogy itt éljek, letelepedjek, esetleg a szakmámban majd el is helyezkedjek. Vagy ha mást nem, zenélek... Na jó, elég a fecsegésből, abból is legyen valami, amiért ide jöttünk. Amikor zenélek, főleg ha társulok, csak úgy szalad az idő. Javarészt ez jelenti igazán azt, hogy jól érzem magam. Összhangban vagyunk, én el tudnám képzelni a jövőben is, hogy összeállunk. Nem tudom konkrétan milyen tervei vannak, ilyenekről még nem igazán beszélgettünk. Talán majd egy másik alkalommal, vagy valamikor arra is sor kerül. Szeretek vele beszélgetni, nem csak a hülyülés megy. Ha nem is mondhatnám, hogy minden témában, de az iménti is azt mutatja, hogy bizony nem okozott gondot az, hogy nem a legrózsásabb eseményről beszéltünk.
Van bennem azért egy cseppnyi kétség, hogy tényleg jó ötlet-e erről beszélni, hiszen nem ismerjük még egymást olyan jól, meg hát lássuk be... elég hülye egy helyzet és akár el is ítélhet miatta, amit szintén nem szeretnék. Jó érzés az, hogy valakinek elmondhatom, mert azért mégis csak legördül egy kisebb kavics a szívemről, de a szikla azért ott marad még mindig. Elég nyomott a hangulatom mostanában az egész hülye ügy miatt, de tudom, hogy muszáj lépnem, mert ez így biztosan nincsen jól, nincs rendben. Olyan szép lenne, ha a dolgok egyszerűbben mennének, de sajnos ennyire nincs szerencsém. Az én életemben valahogy mindig a káosz uralkodik el, mintha csak direkt így alakította volna ki a természet. A bátyám tökéletesen csinál mindent, tanár lett és amúgy is okos és mindig is kiemelkedő tanuló volt. Én meg... folyton csak bajt okozok és persze, hogy egy nős pasiba sikerül belehúzni, mintha tényleg mágnesként vonzanám a kellemetlen helyzeteket. - De ő... ő utálja a feleséét, az a nő egy hárpia, aki mellett elviselhetetlen az élet és már az elején megmondta, hogy nem akarja elveszíteni a lányát, és ha elválna, akkor ez lenne belőle... - elhallgatok és most talán az lenne a legokosabb döntés, ha odamennék szépen az ajtóhoz és jól irányzott mozdulatokkal oda verném be párszor a fejemet. - Oké... hülye vagyok, ez most már biztos. - halkan sóhajtok csak egyet. A fenébe is igaza van. Egyrészt mi van akkor, ha Jaden nem mondott igazat? Mi van, ha a felesége nem is olyan rémes, mint ahogyan ő leírta? És én voltam a buta, mert belementem valamibe önként, ami később mégis csak rossz lett így. Én vállaltam, vele akartam lenni, vonzott a hírneve, a sármja és hát állati jó az ágyban, de közben meg magammal szúrok ki, mert mostanra többet akarok, de ha azt mondtam nekem ennyi is elég, akkor még csak számon se kérhetem. Én szúrtam el, most meg nekem pocsék, ő meg visszamehet a családjához és ott van a lánya, még ha netán a felesége tényleg kiállhatatlan is, vagy lesz majd más, olyan mint én, mert ő népszerű és könnyen talál olyan csitriket... Szóval csak egy buta kis csaj vagyok, akit könnyű volt megfektetni, remek! - De hogyan? Eddig még egy rendes fiút se találtam, hol teremnek? Vagy honnan tudom, hogy ki az és ki ver át? - na igen ez itt a kulcskérdés. Szóval találjak egy rendes fiút, aki kedves és odafigyel rám és nem vág át... Ez olyan álomszerűnek tűnik, amiben őszintén szólva most nagyon nehéz hinnem, hogy tényleg találhatok ilyet. Nem tudom... Kylian rendes srác, de neki eleve tetszik valami lány, szóval valószínűleg a rendes pasiknak már eleve van valakijük, vagy tetszik nekik valaki, akit majd nem vernek át, vagy... a fiúkat szeretik. Legalábbis most nem sok pozitív gondolatom van a pasikat illetően. Folyton rossz lóra teszek és nem tudom, hogyan ismerjem fel azt, aki rendes. Elsőre mind annak tűnik. - Hát figyelj, meghallgattál, nem szóltál le, hogy én szúrtam el és tényleg rendes srác vagy, sőt... gitározol! A csajok imádják a zenész pasikat, nyert ügyed van! - szélesedik a mosolyom. Mindig könnyebb mást lelkesítenem, mint saját magamat. Hát ez van. Én tényleg igyekszem ám, hogy jobban menjen az életem, csak valahogy nem jön össze. Mintha lenne rajtam valami átok, ami miatt aztán úgyis elszúrom. Ki tudja, lehet hogy volt már olyan srác, aki rendes volt és érdekeltem, csak nem vettem észre, vagy nem tudtam, hogy próbálkozik, vagy lekoptattam önkéntelenül... netán rájött, hogy nehéz eset vagyok és magától menekült el. Megérteném... komolyan, én se kezdenék magammal önként. - Én tuti örülnék, ha engem hívnál el, de akár írhatok is neked ajánlólevelet, mint barát. Én már ismerlek azért valamelyest, kapsz pozitív kritikát, hogy ne aggódjon miattad. - miért is ne? Munkánál is van ilyen, végül is lehetne egy kapcsolatban is ajánlólevelet írni. Vagy ez rossz ötlet? Ha egyből úgy nyitsz egy lánynál, hogy van egy lány barátod, aki bír, akkor meg jönne a féltékenység? Nem... azt hiszem nem vagyok jó párkapcsolatokban, mi a fenéért is én adok vajon tanácsot? - Nem is tudom, tavaly is így mentem, csak volt pár lopott percünk Jadennel, de... félek, hogy most csak rosszra emlékeztetne és mi van, ha a barátnőimet felkérik? Olyan nyomasztó várni, hogy vajon rád néz-e valaki és ha meg nem... Kedves vagy, de szerintem most biztosan kihagyom. - azért megejtek egy félmosolyt, mielőtt rendesen a zongora felé fordulnék. Hát na, nem akarom elszúrni a karácsonyomat. Esetleg eleve előbb utazom haza apához és ünneplek vele, meg Casperrel. Igen, abból tuti, hogy nem sülhet ki semmi rossz.
Zene nélkül mit érek én ◊ Sing ◊ Öltözet[You must be registered and logged in to see this link.]
Azt hiszem erős emberszeretetem van. Ezt már csak azért is hangsúlyoznám ki, mert így van, erős jellemvonás bennem. Szeretek zenélni, de nem csak magányomban, hanem mások előtt is. Mert szeretem átadni az örömöm, a zene adta érzéseket, szeretem ha a jó hangulatom ragad másokra és azt is, ha valakit fel tudok vidítani. Azt azonban nem szeretem, ha valaki szomorú, elcsigázott, vagy csalódott. Szívesen meghallgatok bárkit a panaszéról, ha úgy adódik és kellő mértékkel tudok vele foglalkozni. Az már csak hab a tortán, ha az illető esetleg egy közeli jó barátom. Épp ezért ajánlom fel a lehetőséget, hogy ha gondolja, elmondhatja. De érdekel is a téma, nem véletlenül adom meg a kezdőlökést a kérdésemmel. Kényelembe helyezve magam viszont hallgatom. Megered a nyelve, ezt elégedetten nyugtázom. Szóval nem randi... valószínűleg akkor húzták az agyát úgymond, gondolom én elsőre. De belefog végül a mesélésbe. Bólintok csak a kérdésére. Hogy ne emlékeznék? Azt hiszem előttük játszottunk néhány nótát, mielőtt megjöttek volna. Osztozkodás volt tavaly a színpadon, igaz akkor annyira nem zenéltünk sokat. Elég lehetetlennek tűnik a helyzet mindaz alapján, amit mesél. Egy nős férfit sokkal nehezebb kibillenteni a biztonságából, mint azt gondolnák. Kényelmes neki ez az élet, ugyanakkor kavarhat másokkal is, ha olyan fajta. - Nem ismerem őt és az érzéseit, de nekem úgy fest kapóra jött, hogy nős ember létére egy ilyen fiatal és csinos lányt bolondíthat, mint te. Tudom, hogy ezzel férfitársaim ellen beszélek, sőt még valamelyest magam ellen is, de be kell valljam, egy ilyen szituációban ez roppant imponáló tud lenni az egónak. Szerintem egy ilyen kapcsolatban kettősség van, mindkét fél hibás. A házas, mert megenged magának ilyet és mert ezzel elárulja a családját és a feleségét, és az is hibás, aki naivan vár. Persze nem okollak, hogy reménykedtél. De egy nős férfi sokkal könnyebben van, mint te. Neki van biztonsága, nője, aki akkor is ott lesz, ha már te nem, amennyiben ügyesen forgatja a lapjait. Viszont neked nem marad semmid. Nem voltam még ilyen helyzetben, de meg tudlak érteni, hogy ezek mellett akkor nincs kedved most bepasizni. - fejtem ki jobban a véleményem, amint úgy látom, hogy befejezte a helyzete ismertetését. Néha pendítek azon a húron, de igazából teljességgel rá figyelek. - Szerintem csak őt hanyagold, próbálj egy rendes fiút találni, aki értékel is téged, nem csak kihasznál. Hidd el, az adott problémára maga a probléma hasonlóképp való kezelése a legjobb gyógyír. - biztató mosolyt küldök felé. Volt már nekem is nehéz helyzetem, de azt mások kárán már megtanultam, hogy házinyúlra nem lövünk, sem az úrra, sem a hölgyre. Egyikre sem. Ráérzek arra a nótára, ami nekem most kell, így félig figyelve csak erre játszani kezdek. Már sok dal megy annyira rutinból, hogy több mindennel is foglalkozzak. Néha azt mondják, válasszak zenészi pályát, de úgy érzem nem annyira jövedelmező, mint egy biztos állás. Noha feltalálóként is feltételezem egyszer fent lesz, egyszer pedig lent. Márpedig nekem ez jelenleg minden vágyam. Ha már ő megosztotta velem a jelenlegi legnagyobb gondját, akkor így teszek én is. Noha az enyém az övéhez képest bolha méretű, hisz igazából csak egy kezdő lökés kellene. Még annyira nem érett bennem meg az elhatározás, mert a lányról már hallottam jót is és rosszat is. A fiúk körében sokszor kapnak szárnyra pletykák, amikor valaki mondjuk fogadásból csavarja el valaki fejét, vagy valami ürüggyel akarja ágyba vinni. Persze az ilyen pletykáknak a fele sem igaz. - Köszönöm a biztatást. Rendes tőled, hogy így dicsérsz. - mosolyodok el végtelenül hálásan. Meg is áll az ujjam egy húron egy pillanatra, lassan elhalkítva a gitár hangját. - Igazából csak azon morfondírozok, hogy mennyire venné tolakodásnak a felkérésem, mert hallottam róla már, hogy párszor pórul járt. Sajnos ezek szerint nem csak Carmenre jár rá a rúd, hanem még ki tudja rajta kívül hány másik lányra is. De tudom ez milyen időszak, mindenki fiatal, most akar élni. Én is ezt gondoltam pár éve, talán még kicsit most is. De a lányokat megbecsülöm és nem megalázóan bánok velük akkor sem, ha már nem érzek érdeklődést az épp aktuális partnerem felé. - Persze... Valentin-napon én is itt vagyok, ha épp nincs senki a látóteremben. Vagy épp dolgozok. De nincs senki akivel elmehetnél? Akár egy társasággal. A bálokon észrevettem, hogy egyre gyakoribbak a baráti tömörülések. Nem mindig jut mindenkinek párja, de az is lejut és jól érzi magát, akinek nem akad épp. Tavaly sok ilyet láttam. - de csak egy tipp, aztán vagy él vele, vagy nem. Lehet jobban járna mondjuk egy sétával a holdfényes éjszakában, amikor mindenki úgyis odabent bulizik. Figyelni kezdek a zongorajátékára, igazítok hozzá hangolással és már csatlakozok is kíséretképpen. A dallamot dúdolni is kezdem, végül néha a hangom is felcsendül, ahogy a szövegre hangolódok. Ilyenek vagyunk mi, kezdünk összecsiszolódni és ez igazán nem is baj. Egy együttes így működik jól, ha a tagok már csak az akkordokból tudják egymást kísérni ilyen-olyan módon.
Nem vagyok a toppon és azt hiszem ez nagyon jól látszik is rajtam. Ez az egész zűr... komolyan gondolom, amit végül kimondok. Fel kéne hagynom a pasizással egy időre. Mondjuk tölthetnék több időt a zenéléssel, vagy a bátyámmal, ha már amúgy is ide járok, ő meg itt tanít, a lehetőség is simán meg van rá. Nem kell folyton lenni valakivel. Nem ciki, ha valami barátnővel mész a karácsonyi bálra, vagy... nem is mész. Szeretek bulizni, de vannak dolgok, amikről egyszerűen le kell mondani és kész, hagyni kell annyiban. Szeretek nem egyedül lenni, de ha egyszer úgy fest mindig mellényúlok. Nem akarok valami megkeseredett rémséggé válni, aki nem tud mit kezdeni az életével, mert mindenért a pasikat hibáztatja. Az milyen már? Életvidámság és jó kedv! Ez a két alap ismertetőjegyem, nem szabad hagynom, hogy ezt bárki megváltoztassa igaz? - Randi? Ha arra lehetőség lenne... - halkan sóhajtok csak, aztán most már én is szembe fordulok vele, bár nem úgy, ahogyan ő, csak simán keresztbe teszem a lábaimat és morfondírozom, hogy elmondjam-e az én kis rémes ügyemet. Lehet, hogy furcsán nézne rám miatta, bár eddig azért úgy vettem észre, hogy nem az a típus, aki nagyon elítélné az embert, de aztán persze ki tudja. Azért remélem, hogy nem lesz ilyesmiről szó. - Tudod... úgy fest, hogy folyton a rossz pasit fogom ki magamnak, de én vagyok a buta, mert... Emlékszel a bandára, akik tavaly játszottak a karácsonyi bálon? Az énekes... Jaden... Pocsék a házassága, de a felesége zsarolja, én meg mindig azt mondtam, hogy nem zavar, jó így, mert izgalmas, de közben... Nem jó az állandó titkolózás. Egy rendes randink se lehet és ő meg se próbálja a válást. Értem én, hogy a lánya a fontos, de... Mondtam, hogy én vagyok a hülye, miért olyan pasasba zúgok bele, akinek felesége van? - mert menő és énekes és állati jól néz ki, arról már nem is beszélve, hogy mennyire jó az ágyban, viszont közben meg... Eddig bírtam, nem megy tovább, hogy mindig csak az vagyok, akit időnként elő lehet kapni a kalapból, hogy elszórakoztasson. Szeretnék valami normális kapcsolatot, amikor nem egyedül vagyok Valentin napon, amikor nem kell lopott csókokból megélnem egy-egy koncert után. - Oh szóval van egy lány, aki tetszik. - egy pillanatra, mintha lebiggyedne a szám, aztán legbelül lekeverek magamnak egy kiadós pofont, mert persze, hogy már megint kezdem most meg irigykedek, amikor éppenhogy pasitlanítani kellene magamat, nem pedig azon agyalni, hogy bezzeg más elmehet a bálra és persze pasival. - Úgy értem ez... tök jó! Akkor hívd el és na agyalj ennyit rajta. Rendes srác vagy, szerintem jól járna vele. - visszatér azért a lelkesedésem legalább valamelyest, ezt még a bólogatásommal is igyekszem nagyon alátámasztani. Rendes srác, tényleg, és nem olyan aki ígérget, aztán meg pofára ejti a másikat, úgyhogy érdemes lenne szerintem elhívnia. Egyszer kibírja, hogy a zenét félreteszi miatta, főleg, ha tényleg tetszik neki. - Tavaly voltam, de tudod egyedül... Olyan ez, mint a Valentin nap. Amikor minden párban megy, te meg még épp a szíved darabjait próbálod ragasztóbűbájjal összerakni... Nem hiszem, hogy ez lenne most a legjobb ötlet. - újabb sóhaj, de aztán csak varázsolok valami kisebb mosolyt az arcomra. Nem akarom én itt totál letargikusra venni a figurát. Hát a fenébe is zenélni jöttünk, ő pedig már penget is. Csak halkan, azért figyelve rám, de annyi belefér, hogy időnként egy-egy billentyűt lenyomjak én is. A zongora jól van, szépen hangolt és nem szabad nekem most pasikra gondolnom. Erős, független nő vagyok... vagy valami olyasmi. Nem kell nekem folyton valakire ráakaszkodnom.
Zene nélkül mit érek én ◊ Sing ◊ Öltözet[You must be registered and logged in to see this link.]
Társaságom akad, aminek én roppant mód örülök. Nincs is szerintem annál jobb, ha épp egy kellemes késői órán egy kellemes társasággal, egy jó baráttal a világ legjobb kikapcsolódását űzni. Nyúzni a húrokat, énekelni szívből, a világba kiabálni. Ez a helyiség azt hiszem eleve hangtompított pont hogy az itt zajló órák ne nagyon zavarják a többi tanítást. Mert bizony különórák itt is vannak, amikor páran összefognak zenélni, esetleg néha akad olyan aki korrepetál is, bárki jön-megy itt, akinek csak akad egy kis szabad perce. Volt már, hogy nap közben tértem be ide és csak kiadtam a gondjaimat a világnak. A zene számomra az önkifejezés, ha kell hát szól az így is! Társaságban ugyan odafigyelek a másikra is, elvégre semmi jó nincs abban, ha túlharsogjuk egymást. Ellenben egy örömzene, egymásra figyelés és a harmónia édes hármasa már szinte követeli, hogy kezdjünk valaminek neki. Egy pillanatra ráncolom a homlokom. Ezek szerint őt aggasztják dolgok, valószínűleg pasis dolgok. Eddig ritkán osztottunk meg egymással mint zenészek információkat ennyire magunkról, de legyen. Én most itt nem mint zenész vagyok elsősorban, hanem mint társ, csapattárs. Az egyik széket megfordítom, hogy a háttámla kerüljön elő, leteszem a gitárt és ráülök. A támlára támaszkodva pillantok rá elgondolkozva. - Nem sikerült egy randid? - kérdezem teljes naivitással. Igazából indítókérdésnek tökéletes, azt már rá bízom, miképpen ad feleletet rá. Én nyitott vagyok akár egy őszintébb beszélgetésnek is, ha adott egy kellemes beszélgetőpartner. - Nem veszem magamra, tudom, hogy vannak nagyon fatális barmok, akik nem csak földbe döngölik egy lány önbizalmát, még a férfitársadalom is szenved tőlük, amiért negatív sztereotípiát építenek fel rólunk, akik nem is igazán tehetnek semmiről, jobbára normálisak és panasz sincs rájuk. Igazándiból látom rajta, hogy nem akarja nagyon elmondani, de nem tudom igazán eldönteni, hogy konkrétan velem nem akarja csak megosztani, vagy csak nyomasztani nem akar vele. Bár engem aztán nem nyomasztana. - Ha szeretnéd, nyugodtan mondd el, de megértem azt is, ha magadnak szeretnéd megtartani. - válaszolom végül neki, a többit ő dönti el miképp tesz. Én közben kezembe veszem ismét a gitárt, állítok a húrok feszességén, majd megnézem jó lett-e. A pendítésre mint ha egy icipici árnyalatot kapna a hang, nem csendül annyira élesen, mégis kellemes. Ma valahogy az eddigi hangolásaim nem tetszettek, most valami egyedibbre vágyom. Meg is találom azt a dalt, amelyiket kellően karácsonyinak érzek és lassan pengetni kezdem a gitárt. - Vagy igen, vagy nem. Van tervben, hogy elhívok egy lányt, de nem tudom igazából mit szólna hozzá. - kezdek bele bizonytalanul. Egy olyan lányról van szó, aki egy ideje felkeltette az érdeklődésemet, de még nem léptem felé semmit. Mostanában pedig úgy érzem kéne, talán ez lesz a legjobb alkalom? - Ha jól értelmeztem a megfogalmazásod, te akkor nem mész. Pedig jó buli, tavaly mi is felléptünk egy fél órára. De most úgy döntöttem hajlandó leszek beáldozni a zenét egy leányzóért. - zavart mosoly bújik meg szám szegletében, ahogy el is képzelem mindazt, hogy igen, én most képes lennék ezt meglépni. Pedig ismernek, mindenem a zene.
Nem, akkor sem hátrálok meg, ha már itt vagyok, ha már elhatároztam, hogy ide jövök és hogy valami többet hozok ki az életemből. Kénytelen leszek megkomolyodni... legalább valamelyest, mert persze tökéletesen soha sem fog sikerülni és nem is akarok olyan igazán komoly felnőtt lenni, az nem állna jól nekem, de megpróbálhatok közelíteni ahhoz, aminek lennem kellene. Csak nem lehetek pincérnő egész életemben, csak jó lenne, ha annál valamivel több lennék idővel. Akármi... tanár mondjuk, vagy zenész. Lehetnék az is, itt a banda, talán ki tudnánk hozni belőle valami komolyabbat is. Tudom lehetséges lenne az is, hogy megkérjem Jadent, hogy adjon nekünk valami jó kis hátszelet, hiszen ő már befutott, rendszeresen koncertezik, de nem akarom. Nem lenne jó vége, hiszen távol tartom magamat tőle, mert... muszáj. Nem hiszem, hogy képes lennék csak úgy elvonatkoztatni az érzéseimtől, mert vannak még és úgy tudom elfelejteni őket, ha nem vagyok a közelében, már pedig nem szabad, mert úgy sincs értelme és ha komolyabb életet akarok, akkor nem vállalhatok egy olyan kapcsolatot, amiből úgy se lesz semmi. Jaden soha sem hagyná el a lányát, és mivel a felesége egy zsarnok perszóna... nincs választása, így aztán nekem sincs és pont e miatt kell most a zene és a kikapcsolás, mert most tanulni és arra koncentrálni nagyjából teljesen lehetetlen. - Megértelek, most nekem se lenne erőm semmihez sem. - viszonozom a mosolyt miközben beljebb lépdelek. Egyelőre csak lehuppanok a zongora előtti székre. Pont azért járok ide, mert itt meg van a hangszer, ami kell. Otthon is meg volt, de mivel beköltöztem a suliba azért már nehezebb dolgom van gyakorolni. Egy gitár hurcolható, de az én hangszerem azért ennél nehézkesebb. Persze azért hazamegyek időnként, egyetemistaként többször tehetem meg, meglocsolom a növényeket, meg ilyesmi, de nem minden nap, hogy a zongorához is odaülhessek. - Fáradtság... vagy... Tudod sok minden, hülyeségek, az én hülyeségeim. Ideje lenne végre önállónak lennem és csak magamra gondolnom és függetleníteni magamat a pasiktól. Bocs... nem ellened szól, de... - sóhajtok csak egyet aztán megrázom a fejemet. Nem akarok erről beszélni, vagy pont abban az állapotban vagyok, amikor kéne csak épp nincs kivel? Én mindig meghallgatom az ivóban a vendégeket, de én csak nem traktálhatom őket a bajaimmal, az elég furán jönne ki, viszont valahogy soha sem voltak olyan hú, de közeli barátnőim. Nem is tudom, pasikkal mindig jobban sikerült kijönni, aztán persze amikor egy pasinak már nője van, a nője nem komálja, ha van egy közeli barátja, aki szintén nő, meg aztán az is tény, hogy nő és férfi között igazán mély barátság nehezen alakulhat ki, mert végül valaki úgy is többet akar, ez rám is igaz. Meg kell tanulnom elszigetelődni, vagy tudom is én, egyedül létezni. - Oké, hát persze! Remek lesz, kell valami, ami kizökkent. És te mész is? - bál... tavaly voltam, érdekes egy bál volt, annyi szent. Akkor Jaden bandája játszott és miatta voltam itt én is, de most szerintem inkább kérek valami hosszú műszakot a Vadkanban, hogy még véletlenül se legyek a közelben. Nagyon nem fűlik hozzá a fogam, hogy nézzem mások milyen boldogok együtt. Azt hiszem az elvonáshoz nem pont az kell, hogy én is elkezdjek irigykedni és minden áron úgy érezzem kell valaki. A legjobbkor kezdem tudom ezt az egészet. Karácsony... Valentin nap... ilyenkor aztán marha könnyű egyedül lenni.
Zene nélkül mit érek én ◊ Sing ◊ Öltözet[You must be registered and logged in to see this link.]
Milyen jó néha tényleg nem a nyűgökkel foglalkozni, csak egyszerűen kikapcsolódni azzal, amit szeretek. Nekem a zene a szabadságot is jelenti egyben. Olyan mint valakinek a repülés. Engem ez repít messzire, olyan messzire, ahol más nem jár, csak én. Én tudom, mi van ott, mit érzek, tapasztalok. Egy valamit sajnálok csak, hogy ezt pont ugyanígy nem adhatom át annak, aki hallgatja amikor zenélek, énekelek. Persze a zene szeretete és az érzés, ami olyankor átjár, a másikat is belengi. De pusztán maga a zene váltja ki és egészen másra asszociál, mint ami nálam jelenik meg. Olykor szívesen betekintést nyernék abba, hogy mit gondolnak ilyenkor mások. Mire gondolnak, mit éreznek, mit látnak. Már évek óta érdekel ez a dolog és évről évre egyre csak hajt a kíváncsiság. Még fiatal vagyok, ha már most tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek, még benne vagyok abban az időszakban, amikor gondtalanul pazarolhatom másra az időm. Leülve előre húzom a gitárt, ami eddig a hátamon pihent és kicsit hátrébb dőlve, hogy hozzáférjek a zsebemhez, előkeresem a pengetőt. Olyan kényelmesen vagyok most így, semmi kedvem megkönnyíteni a saját dolgom és mondjuk felállni hozzá. Áh, luxus. De előkerül a kis vacak. Menekül előlem, tudom én, azt akarja, hogy ne játsszak a gitáron. A hangszer húrjai feszesen pendülnek meg, lágy és kellemes magas dallamot kiadva. Ujjaimat a megfelelő húrokhoz illesztem, hogy leszoríthassam őket, majd a második pendítés után egyre ütemesebb tempót kezdek el diktálni. A helyiség csak úgy belezeng a dallamba, miközben dúdolok hozzá lehunyt szemekkel. Olykor úgy érzem, van hova fejlődnöm. Azt hiszem vennem kellene egy elektronikus gitárt otthonra és majd gyakorolni azzal is. Eddig csak azért nem szereztem be, mert itt úgysem tudnám használni. Megbűvölni meg nem akarom. Elég ha már van bűvölt hangfalunk, nem igaz? Azt sem tudjuk akárhol és akármikor használni, legfeljebb ha leszigeteljük a helyiséget, hogy egy árva hang se jusson ki innét. Teljesen belefeledkezek a dallamba, olyannyira, hogy meg sem hallom az ajtó nyitódását, csak a kérdést. Kezemet a húrokra szorítom, hogy a gitár elhallgasson, ezzel egy időben pedig kinyitom a szemeimet. A lány láttán elmosolyodok. - Szia. - megvárom, amíg csak beljebb jön, közben a válaszon gondolkozok. De végül csak rándítok egyet a vállamon. - Fáradt voltam bármihez, ami tanulás. Mondhatjuk így is, igen. - lepillantok ismét a gitárra, állítok a húrok feszességén és a lábam felpakolom az egyik székre. Sokkal kényelmesebb így az alátámasztás, mint ha csak lóg a vállamon. - Ezek szerint te sem tudsz koncentrálni. Szintén fáradtság? Vagy... - mostanság mint ha valami elvonná a figyelmét, amikor itt összegyűlünk, de lehet csak nekem tűnik így és valójában csak szétszórtabb, vagy nincs is semmi. - Van kedved valami karácsonyi hangolódáshoz? Ha már így beharangozták ezt a bált.
Egyértelműen velem van a baj, én szúrom el folyton, és hozom magamat is pocsék helyzetbe. Fel kellene fognom végre, hogy a pasik hülyék. A velem egy korúak azért, mert túl fiatalok, az idősebbek meg... Nem is értem, hogy miért vártam, hogy Jaden majd egyszer a sarkára áll és tényleg a válásra adja a fejét. Tudom én vagyok a buta, sose kértem tőle, hiszen ott a lánya, akit szeret és miatta nem akart az egész cécót és nem akarta a hadakozást a feleségével és... De a fenébe is van ennek így értelme? Volt értelme? Nem, mert igazából érdemben nincs jövőnk, nincs jövőnk együtt, hiszen ő mindig is nős lesz, én meg meg nem lehetek örökké csak az, akivel időnként titokban találkozhat. szép volt, jó volt, de vége és kész. Csak magamat áltattam, hogy működhet. Ha el akarok nőni, ha normális életet akarok és tanulni, akkor nem mehetek bele ebbe sem. Na persze ettől még nem lesz könnyebb. Napok óta rá kell ütnöm a saját kezemre, hogy ne ragadjak pennát és ne írjak neki, vagy keressem meg, menjek el a következő koncertjére... Áh tiszta marha vagyok! Úgy is tudom, hogy értelmetlen lenne, csak valami iszonyat nehéz megállni, meg egyedül lenni pont nekem, aki enyhén társaságfüggő vagyok és őszintén szólva szinte mindig volt valami pasim, most meg nincs. De nem is kell, erős, határozott nő vagyok... leszek... vagy valami ilyesmi. Szóval tombolnak a lelki nyűgök, így aztán nem csoda, hogy a tanulásra képtelen lettem volna odafigyelni, helyette inkább fogtam magamat jó fél órája már és dobbantottam a szobámból, hogy inkább szépen felmenjek a zeneterembe és keressek egy üres és használható zongorát és dalba öntsem az összes nyűgömet. Ez mindig segíteni szokott, épp ezért vagyok már itt jó ideje és csak akkor nézek fel, amikor meghallom, hogy nyílik az ajtó és valaki egyértelműen érkezik, még hozzá nem is csak egy ismeretlen valaki, hanem egy ismerős arc, aki szintén zenész és a tetejében már a suli előtt is ismertem futólag, legalábbis főleg arcról, meg névről úgy hozzávetőlegesen. Mi sem jobb, mint csak úgy zenélni egyet együtt és nem figyelni semmi másra, nem gondolni levélírásra, közeledő koncertidőpontokra... és hasonlókra igaz? - Hello Kylian! Neked se fekszik most a tanulás? - vagy csak már kész van, vagy amúgy is van szabadideje, simán csak gyakorolni akar. Azért remélem, hogy nem zavarom különösebben és nem valami magányos pengetés volt most a célja, mert hogy engem most innen lehetetlen lenne kirobbantani, az is biztos.
Zene nélkül mit érek én ◊ Sing ◊ Öltözet[You must be registered and logged in to see this link.]
Hosszas éjszakai beszélgetés után a nap nem igazán alakult valami fényesen. Nem tudtam koncentrálni, majd' bealudtam minden órán. Úgy éreztem, ha délután nem dőlök le egy pár percre, akkor megpusztulok. Tudtam, hogy ha megteszem, ki tudja mikor fogok felkelni. Házit kéne írni, beadandót, készülni egy kis bemutatóval. Áhh, a projekt ma nem az én asztalom. Ahogy kidőltem az ágyon hason fekve, már el is nyomott az álom. Messzire hívott, csalogatott. Afrikába, az esőerdő mélyére. Nagyszüleimmel voltam ott néhány kezet, ők üzleti útra mentek, kivettek egy házat. Én pedig később csatlakoztam egy rövid időre. Az emlékek most felizzottak, mint a filmszalag, életre keltették a pillanatot. "Lassan már másfél hete, hogy itt nyaraltam nagyapámékkal. Ez a vidék gyönyörű, ami körbeölelte az otthonunkat, ezt a kis völgyet. Már az önmagában különleges, hogy mit tesz a szintkülönbség. Lent a völgyben még burjánzik a friss zöld növényzet, odafent a fennsíkon már a szavanna az úr. Az egész környék tele van látni valókkal, gyönyörű tájakkal, az állatokról már nem is beszélve. Csoda hát, ha az ember gyerekének felfedezni támad kedve? Mert bizony így történt, úgy döntöttem nyakamba veszem a környéket. Egy üveg kulaccsal indultam pusztán, na meg a teknő formájú felfedezőkalapommal. A gyermeki fantázia kellőképp színes, hát még az enyém mennyire. Elképzeltem, hogy egy nagy felfedező vagyok. Hallottam meséket még azokból az időkből, amikor az idegen felfedezők a vidéket járták. A helyiek valóságos isteneknek tartották őket akkoriban, hisz még életükben nem láttak fehér embert. Rengeteg monda őrizte meg az útjaikat, hogy mennyire kitartóan térképezték fel ezt a sok mindent,pont amilyen gyengének bizonyultak a maláriával szemben. Most én is ilyen felfedező akartam lenni. Kis falunk nem esett messze a dzsungeltől, nem kellett sokat gyalogolnom. Indulás előtt egy térképen néztem meg, merre is van az a vízesés, amihez egyszer már elsétáltunk nagyapóval. Most egyedül akartam megtenni ugyanezt az utat. A meleg, a hatalmas páratartalom, a kilométerek és a végeláthatatlan indahálózatok sem szegték kedvemet. Minden rémlett, ugyanúgy mentünk végig ezen az úton. Hol lankásabban, hol csúszós talajon kapaszkodva fel egy dombra épp. Aztán elértem ahhoz a ponthoz, ahol már hallani lehetett a Kagera mélybe zúduló csobogó hangját. Nem kellett sokat menni, egy magaslatról megláttam a tőlem még igen csak távolra lévő Rusumo-vízesést. Már önmagában ez a látvány is lélegzetelállító volt. Megálltam egy percre és csak csodáltam. Mielőtt tovább indultam volna, kortyoltam a kulacsomból egy nagyot. Még az út folyamán nem is ittam. De ez erőt adott, hogy azonnal folytassam. Kis idő múlva ismét sárosabb terep következett. Nem kezdtem el gondolkozni kitérőn, egész egyszerűen csak nekilendültem. És abban a minutumban, amint a lábam alatt cuppant a sár, megdobódtam, mint ha csak egy banánhéjat dobtak volna elém. Nagyapó mindig mondta, ha egy ilyen helyen elesnék, inkább essek hátra, mert akkor egy helyben maradok. Ez most nem sikerült, egyensúlyomat vesztve előre landoltam egy bokorba. Nagyot nem estem, hisz a növény puha talajt biztosított. Pár apró karcolás észrevétele után kénytelen voltam szembesülni, hogy egy meredek szikláról pottyantam vagy másfél métert. Vissza már aligha tudtam volna kapaszkodni, maradt a kitérő: a sűrű beláthatatlan zöld dzsungel. Csak arra kellett figyelnem, tartsam a z irányt. Tudtam, ha eltévedek más felé, soha nem fogok visszatalálni. Egymás után húztam el magam elől az útba eső liánokat, meneteltem a magas fűben. Amikor megpillantottam őt. Csupán alig egy méter választott el minket. Nagyjából akkora volt, mint én. Fekete szőre volt és hatalmas robosztus teste. Örültem, hogy a növények némiképp fednek, hisz akár ha megvadul, egy pillanat alatt az életemre törhet. De mégsem tudtam sarkon fordulni, csak figyeltem. Olyan gyönyörű volt. Aztán a levegőbe szimatolt, lassan megfordult. Minden egyes mozdulatában valami felsőbbrendűség uralkodott, óvatosan körbepillantott, aztán kiszúrt engem. Hosszú percekig csak szemeztünk. Ő is megszeppent és én is. Nem tudtuk eldönteni, hogy mitévők legyünk. Mint két tanácstalan kisgyerek. Majd bizonytalanul tett felém egy lépést, aztán még egyet. Én lélegzet elállítva figyeltem minden egyes mozzanatát. Nem tudtam arra gondolni, hogy veszélyes. Csak arra, hogy ő is olyan lény, mint mi. Társas lények, egy nagy családot alkotnak, még a mozdulataik is hasonlóak. Nem tudtam ellenállni neki, felé nyújtottam a karom. Erre ő megtorpant. Mint ha vacillált volna, hogy mi tévő legyen. De ő is ugyanazt tette, mutatóujját a tenyeremhez érintette, miközben a szemét sem vette volna le rólam. Aztán zajt hallottam. Éktelen morgást, mint ha csak a föld mordult volna meg. Tudtam mi az, az ezüsthátú a közelben van és érzi a szagom. Elkaptam a kezem, mint ha csak tűzbe nyúltam volna. Egy pillanatra mélyen a szemeibe néztem. Majd hátrálni kezdtem." És abban a pillanatban felriadtam. Először fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, majd ahogy tudatosult bennem, hogy már nem apróság vagyok, már a biztonságot nyújtó Roxfort falai között vagyok. Emlékszem, akkor mi történt. Hátrálni kezdtem, rohanni. A gorilla nem jött utánam. Szerencsém volt, meg abban is hogy nem tévedtem el és volt elég vizem. Kis mázlista. Kipillantva az ablakon megállapítom, hogy még nem sötétedett be. Talán ha két órára elaludtam. De valahogy nem jött meg a hangulatom továbbra sem a beadandókhoz. Remek, akkor zenéljünk egyet. Úgyis mint ha este felé próba lett volna beígérve. Vagy legalábbis a srácok azt mondogatták, hogy belesnek az egyik üres terembe, aztán lesz ami lesz. Már megvolt a törzshelyünk, valaki pedig mindig volt ott, ahányszor mentem. Talán most sem lesz másképp. Talán lesz valaki, akihez csatlakozhatok. A gitárt a kezembe véve némiképp összerendezve a hajam indulok el a klubhelyiségből a szokásos találkára. Találkára, a zenével.
Enyhén szólva is pocsékul érzem magam azért, hogy Terri csak úgy elráncigált Hazeltől, mintha minimum a kutyája lennék. Nem volt időm elköszönni, egyátalán megmagyarázni, hogy most miért kell elmennem. Amilyen baráti, meghitt hangulatban voltunk, úgy vált az egész durváva. Hazel maga alatt volt, próbáltam megvigasztalni, hogy aztán egyedül hagyjam egy szórakozóhely közepén, remélem le tudott lépni, mert nem úgy tűnt, mintha ismerkedni akarna. Túl friss volt Caleb árulása. Nem is tudom, hogy mit gondol most rólam, majd ha lesz egy kis lelkierőm, felkeresem, és elmondom, hogy mi is történt pontosan, miután négyszemközt kerültem Terrivel. A barátomnak van most éppen elég baja, nem kell még az én gondjaimat is hallgatnia. Nem árt most az előadásra koncentrálnom. Itt ücsörgök az általában üres zeneteremben, amely most közel sem olyan üres. Harmadikosaim mellé még beszereztem egy ügyes negyedikes szólistalányt, Penny javasolta ezt, szervezőtársam, hogy kell egy idősebb. Pennyvel egészen jól kijövünk, mardekáros, McGalagony párfogoltja, igazi zseni az átváltoztatások kapcsán, nyáron is valami ösztöndíjas táborban tanult, addig magamra voltam hagyva a musicalt illetően, nem is állt össze, csak amióta pár napja visszatért a Roxfortba, és már kezdem elhinni, hogy másfél hét múlva, amikor bemutatjuk, nem bőgünk le csúfosan. Véget ér az utolsó szám is, Penny odasiet gratulálni a srácoknak, én csak a hátsó sorokban tapsolok, bólogatva vigyorgok, igazán szép munka volt. Közel egy órára sikerült elfelejtenem Territ, és hogy költözködnöm kell. Biztosan be fogja mocskolni az egész iskolát azzal, hogy mennyire egy szemétláda vagyok. Igaz, még nem adtam végleges választ, ám ez csak elmélet, a valóságban természetesen tudom, hogy csak az időt húztam, mielőtt végleg elátkoz, legalább felkészüljek valamennyire. Nem akartam botrányt pont a darab előtt, ám nincs választásom. Kinyílik az ajtó, és valaki belép. Igyekszem nem hátranézni, nem akarom, hogy ő legyen az, sürgesse a választ, amelllyel még tartozom neki. Inkább csendben meglapulok, ezzel is nyerek pár másodpercet.
- Akkor szerencsés egy virág. *Jegyzi meg, egyúttal a két nevét is a virágnak azzal az információval együtt, hogy lehet van valamiféle összefüggés Jess nagyfokú virágszeretete és a bájitaltan között azon túl, hogy biztos utálja, mikor szép virágot kell beleaprítani a főzetbe. Jobb, ha nem tudja meg a lány soha mi kell a boszibűbáj termékcsaládjuk legtöbb termékébe és az autokorrektor pennájukba. A nincs több teendő hallatán már fordulna is akkor az ajtó felé, de megakad a mozdulatban az apróságot meghallva, így visszafordul a lányhoz kérdőn. Kicsit oldalasan lehajtja ő is a fejét, hogy a zongora alá belásson. Az a vödör víz végig itt volt? És miért nem szólt Jess, ha ez lett volna a feladat lényege. Elsőre nem is értette Fred, miért hagyott mágikus rendrakási módot Flitwick professzor, de mivel Jess nem mondta, hát nem firtatta. Nem fog ő ötleteket adni egy prefektusnak. Viszont a lány így meg... kivételezett vele? Különös mosollyal pillant vissza Jessre.* - Még igazság-szérummal se szedik ki belőlem, ne aggódj! *Ez vehető ígéretnek is akár, Fred biztosan nem fogja beárulni Jess-t. Előbb mondaná, hogy ő maga tudatosan szedte meg a parancsot és ellenkezett Jess-szel és ezért újabb büntetőmunkára menne, semhogy azt mondja, Jess eltekintett a büntetés ezen feltételétől, mert... miért is? A pakolódáskor viszont egy ponton közbelép és kezét Jess finom kézfejére teszi.* - Bízd csak rám, ne te cipeld... *A törékeny Hugrabugos csodafegyverre bizony vigyázni kell, úgyhogy nemcsak az illem követeli meg - amit ritkán vesz elő Fred -, hogy átvegye a nehéz vödröt a lánytól. Egy mosollyal köszön el a lánytól, s viszi a vödröt tartalmával együtt a helyére. Piszok nehéz megállni, hogy az egyik mozgó lépcsőből ne fagyasztasson a víz segítségével olyan ugratópályát, amit síeléskor is használnak. Innen pont le lehetne egyenesen ugratni a harmadik emeletre, ha kölcsönveszik a folyosó lovagi páncélosaitól a pajzsaikat... Á nem, még a végén megtalálnák a vödröt és kiderítenék, hogy Jess-hez volt köze. Szívesen belerángatná a prefektust valami csínybe, de igazi bajba nem sodorná. Kell szerezni egy másik vödröt és még több vizet... mondjuk a téli szünetben, feldobni az itt maradók napját (és az ügyeletes tanárokét is).*
- Ez a népi neve, a másik azt hiszem a liziantusz, az szebb hangzású, de egyszer préritárnicsnak olvastam egy bájital receptben és ez a neve maradt meg. Szeret kotyvasztani, van is érzéke hozzá, de nagyon sok mindent szeret még csinálni, ezért aztán nem koncentrál kifejezetten a bájitaltanra, ezért alapvetően jó az órákon, de nem híres-hírhedt tehetségű. - Viszont nem hinném, hogy rendelkezne letarolás elleni képességgel. Mondja egészen elgondolkodóan, de a biztonság kedvéért utána fog majd olvasni a kérdésnek. Nem kötelességből, egyszerűen csak érdekli, mert szereti a virágokat. - Igen, tökéletes. Nem várat magára sokat a válasz most sem, ahogy az várható volt, Jess nem talált semmi kivetnivalót a javaslatban. A költői kérdésen csak kuncog, nem kegyelmez a vörös hajú csibészen, nem nyugtatja meg, hogy nem kell laposkúszásban közlekednie az elkövetkező napokban, mert igazából nem szándékozik megválni a brosúrától, amiből neki csak egy van. - Nincs. Pillog szaporán kettőt-hármat Jess az alig egy perc alatt rendbe bűvölt zeneteremre. Kezdi kapiskálni, hogy miért szólt a büntetőmunka varázslatmentes takarításról. Igazából ezt megtehette volna Fred az egész móka végén, talán még büntetőmunkára se ítélik. Habár feltehetően mégiscsak, így legalább tudta, mi lesz a preventív célzatú büntetés tárgya. Ezt a kérdést hamar megoldotta, így inkább azon kezd morfondírozni, vajon miért akart a srác az elején lelépni, mikor ennyi ideig tartott neki az egész művelet. És ha már itt tart, természetesen megfogalmazódik benne a kérdés, miért húzta el ennyi ideig a takarítást. Szerelemtől részeg szíve megbotlik a reményre, talán Fred miatta húzta az időt, hogy kicsit beszélgethessenek. Legszívesebben kezébe temetné arcát, mert képes volt a prefektusi brosúráról fecsegni. Majd a bálon igyekszik menteni a menthetőt… amire végülis lehet esély, mert a nem túl érdekfeszítő csevegés ellenére mégiscsak elhívta őt a bálba Fred. - Illetve lenne még egy apróság. – Pillantása a zongora alatt rejtegetett vödör irányába rebben, majd vissza. – Ne nagyon emlegesd, hogy varázslattal tettél rendet, persze, ha megkérdezik, nyugodtan mondd el, de nem hiszem, hogy Flitwick professzor külön rákérdezne. Köszi! Ezzel aztán azt kezd Fred, amit szeretne, nem nagyon akarja túlmagyarázni a dolgot a lány. Azt sejti, hogy nem fog szaladni, hogy árulkodhasson, ezért sem ígérteti meg vele a titoktartást. Ami azt illeti, nem is vizslatja sokáig, felkel a zongoraszékről, az összerendezett kottákat a helyükre teszi, majd az erősen kihűlt, valaha kellemesen meleg vízzel teli vödröt, a tisztítószivaccsal egyetemben magához vételezi, hogy a klubhelyiség felé menet helyére pakolja. Virágával az egyik, vödörrel a másik kezében indul ő is Freddel együtt, nem marad tovább a zeneteremben, ideje megtisztítania a haját. Mosolyogva köszön el, s csak látótávolságon kívül érve csak azért nem kezd ugrándozni, mert kilötyögtetné a vizet, akkor pedig mehetne büntetőmunkára ő maga, amiért megszegte Frics úr 124. szabályát.
- Préri..tárnics? Legalább már a nevét is tudom, mondjuk méltatlanul ronda egy ilyen virághoz. Otthon sok nő a kertben. Szerintem mágikus virágok lehetnek, mert sokat randalíroztunk-randalírozunk a kertben, de ezek a virágok mindig megússzák az esetleges letarolásokat is. *Mosolyogva mesél, de beszéd közben Jess mozdulatait, arcát nézi, ahogy beleszagol a virágba. Szó se róla, elégedett magával Fred. Ez a virág sokkal jobban illik a lányhoz, mintha egy rózsát vagy egy margarétát varázsolt volna elő. Annak közhelyességéről nem is beszélve. Egy látványmágus meg nem engedheti meg magának a közhelyeket. A felragyogott tekintet és a gyorsan rávágott válasz annyira ellentétes, hogy még Fred is felvonja szemöldökeit. Most mi van?! De aztán érkezik a javítás, s Fred örömmel nyugtázza, hogy nem dőlt meg korábbi elmélete, miszerint sok marha jár ebbe a suliba. De hát neki jó, a prefektus kisasszony vele jön a bálba, nem kell legalább csak egy táncot kérnie tőle, csak mert valami más srác megelőzte a kérdéssel.* - Megtisztelsz, köszönöm. *Mosolyodik el, s kivételesen ez komolynak tűnik a fiútól, hiába az a laza kacsintás a végén.* - Ha háromnegyed hatkor a lépcső aljában... vagyis inkább tetejénél találkozunk, az megfelel? *Jut eszébe, hogy a lány klubhelyisége lent van, így a nagylépcső alja nem megfelelő hely, hanem az alagsorba vezető lépcső teteje inkább. Persze, ha a lány más helyet választana, akkor Fred nem fog ellenkezni, tudja, hogy milyen nagy feneket tudnak keríteni egy bálnak a lányok, megjelenésnek és rosseb se tudja jegyezni, mi mindennek még. Ennél rosszabb csak egy esküvő lehet ilyen tekintetben. Azt meg előre látja, hogy George a bálig röhögni fog azon, hogy az iskola egyik legnagyobb csínytevője egy prefektust hív el...* - Mit vétettem?! *Teszi fel a költői kérdést a brosúra hallatán felnevetve, amire ha Jess elővenne egy hosszan, a túlsó falig leguruló listát, mely Fred vétkeit hivatott felsorolni, akkor még csak nem is túlozna a lány. Ha a táncok közben kikérdezi a lány, lehet megbánja még Fred ezt a hirtelen és könnyelmű bálba hívást.* - De nem tartalak fel tovább... *Fordul el a zongorától és pálcáját és szabad kezét is emeli, mintha csak karmester lenne, úgy kezd bele a varázslatba. A maradék, terem közepén halmozódó koszos hangszer egyszerre emelkedik levegőbe, eltűnik róla minden kosz és bonyolult levegőjáték keretében tökéletesen a helyükre kerülnek vissza, az az elárvult harsona is, mindezt a legkisebb koccanás vagy súrlódás nélkül. S ez nem egész fél percet vett igénybe, amivel mondjuk lebukott, mert korábban négy hangszer megtisztításával jó húsz percet itt elszöszmötölt, egyértelművé téve, hogy inkább beszélgetni akart, semmint seperc letudni a melót és már itt sem lenni.* - Ez kész is! Van még nekem előírva valami mára? *Fordul érdeklődve Jess felé.*
- Hidd el, nem amiatt, Giát egyáltalán nem köti le a kviddics, szeretek mesélni neki róla, de én látom rajta, hogy olyankor egészen máshol jár. Szeretettel beszél nővéréről, őt nem zavarja, hogy Gia ilyenkor elkalandozik gondolatban, nem azért teszi, hogy húgát bántsa, erről Jess meg van győződve. Azt csak sejti, hogy Giát olyan nagyon a házi pontverseny se izgatja, annyira meg végképp nem, hogy emiatt kémkedjen a Hugrabug kviddics-csapatának taktikája után. Mikor a cselló épen és egészben landol a helyén, megkönnyebbülten fúj egyet, így legalább, ha egyszer arra adja a fejét, hogy megtanuljon játszani azon a hangszeren is, nem fogja majd el minden egyes alkalommal a bűntudat, amiért a kapcsolatuk kezdetén rögtön tönkrevágott egyet, még ha nem is szó szerint értelmezve ő maga lett volna az elkövető. Szerencsére nem tud az elfojtott mosolyról, mert lehet megremegnének ujjai. Arról meg aztán végképp jobb, hogy nem tud, hogy milyen elmélyülten figyeli őt Fred, mert akkor nem csupán megremegnének ujjai, hanem egész biztosan félre is ütne néhányszor. Játék közben egészen a zenére koncentrál, ugyanakkor teljesen tudatában van Fred jelenlétének is. Talán ez a tökéletes pillanat, természetesen nem szerelmet vallani, olyan a lány jelenlegi álláspontja szerint sose lesz. Az egyensúly a tökéletes, ugyan a fiú közelségében van, de mégis tud másra koncentrálni, olyannyira, hogy még önmagával kritikus énje is egészen elégedett az eljátszott zongoradarabbal. Sőt, ha őszinte akar lenni, élete legjobb zongorajátékát produkálja. Nem csak az egyensúlyt találta el, még több lett tőle, szinte szárnyal. Az utolsó billentyű lenyomása után hagyja, hadd érvényesüljön az utolsó hang is a maga egyszerű szépségével. Lassan ejti ölébe kezeit, mély levegőt vesz orrán keresztül, majd kifújja, talán ezzel kissé vibrálása megnyugszik, ha lelkesen csillogó szemeivel nem is tud mit kezdeni. A fiú felé fordul, levegőt véve, hogy megkérdezze, hogyan tetszett a mini-előadás, de Fred különös tekintete megakasztja. Még sose nézett rá így. Szegény harsona, nincs szerencséje, a szőkehajú lány se törődik vele többet, mint lebegtető gazdája. Állja az Griffendéles fiú tekintetét, még csak el sem pirul az állandósult kipirultságánál jobban. A pozitív kritikára elmosolyodik, nagy lelkesültségében nem érti többnek Fred szavait, különösen a művésznő megszólítás után. - Köszönöm. A virág láttán, ha lehetséges, még szélesebbre húzódik mosolya. Odavan a virágokért, hajába is szokta tűzni őket, de ez a szál virág egészen biztosan nem ott fog kikötni. - Ó, köszönöm, milyen szép préritárnics! Amint átveszi, rögtön bele is szimatol, de már a színeiért is odavan, fehér és sárga, kedvencei közül valók. A kérdésre pillant csak fel a visszafogott színátmenet tanulmányozásából, szemei felragyognak, ahogy rögtön rávágja a választ. - Nem! .. Még nem hívott el senki. Javítja magát rögtön, mikor realizálja válasza félreérthető voltát. - Nagyon szívesen elmegyek veled a bálba. A madarat lehetne fogatni vele kifejezés véleménye szerint nem is elég arra az állapotra, amiben most ő épp leledzik. Különben is, eszébe se jut madarakat hajkurászni, mikor legszívesebben megállítaná a pillanatot… mondjuk egészen addig, míg el nem jön a bál napja. Azért nem akarja teljesen ráhozni a frászt a fiúra talán túlzónak vélhető örömével, ezért egy kis torokköszörülés után próbál laza hangszínt megütni. - Majd holnap reggel lehozok egy brosúrát neked, legyen saját példányod, mert nagyon jól alkalmazod már egy részét, hátha több ötletet is tudsz meríteni belőle.
