2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Oké, most jutok el arra a pontra, hogy megkönnyebbülten megengedjek magamnak egy néma sóhajt. Az az igazság, hogy az érzelmeimre… talán nem is igazán várok választ. Leginkább mert masszív ignorálásban vagyok bizonyos dolgokkal kapcsolatban és egy fokig, könnyebb így. De legalább nem csinálja azt, amit a VMS-en. Aztán a megkönnyebbülés nagyon hamar tovaszáll, mondhatni egy hajtű kanyarral és határozottan értetlenül nézek rá ezúttal. Mint aki rosszul hallott valamit. De mivel elkezdenek beszivárogni az emberek csak nyelek egyet, Chris ha elkapta ezt a pillanatot, azt láthatta rajtam, hogy lényegében… Mindent vissza nyeltem. A táskámhoz megyek, ezzel egyben Chris személyes terébe is bele lépek újfent, lényegében annyira, hogy egy kissé oldalt kell fordulnia, ha nem akarja, hogy a vállunk, oldalunk, csípőnk össze érjen, de miután kihalásztam a cuccomat a padból csak kihúzva magamat felé fordulok, őszintén furcsa érzés lefelé néznem rá, de nem lazítok a tartásomon. A szám sarkában örömtelen mosoly villan, inkább egy kissé hajaz grimaszra. Végül mégsem bírom ki, hogy hallgassak bár nagyon megválogatom a szavaimat és halkan is ejtem ki őket, tekintve, hogy már nem csak ketten vagyunk. Ha tudom elkapom a tekintetét, sajnálatosan az enyém viszont most keményebb mint valaha. - Nem tudom, mi okod erre. De ne mond nekem, hogy legyek, aki vagyok, ha utána inkább ignorálnád azt. - aztán egy pillanatnyi nyomatékos csönd után csak megpaskolom a vállát, noha semmi bíztató nem volt benne - Holnap hajnalban a birtok kijáratánál. - megszakítom a szemkontaktust, már ha volt egyáltalán és megdobom a vállamon a táskámat. Az utolsó mondatom hangszíne miatt pedig hamar mindenkiben, aki eddig a terembe szivárgott beindul az sziréna és számunkra is hallhatóan már terjed is, hogy ezek ketten holnap hajnalban párbajozni fognak!!! Mielőtt azonban a folyosón végleg szétválnának az útjaink még egyszer utoljára vissza fordulok, már a jól ismert rozmaringos black cigivel a kezemben, bár még gyújtatlanul - Jah igen Chris! És még valami; - még most sem emeltem fel a hangomat és egy fokkal talán lágyabb mint az iménti, vélhetően azon vagyok hogy ne tapossak belé - Nekem nem tartozol elszámolással semmiért. Szóval az sem én vagyok, akivel igazán őszintének kell lenned. - majd kétszer a szívemre dobbantok két ujjal, végül pedig őrá mutatok. Önmagával kell annak lennie. Egyetlen pillanat, aztán elfordulok. És innentől megyek össze szedni mindent holnapra. Az biztos, hogy nem fog zökkenőmentesen indulni ez az út… És nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogy a francba fog végződni.. Elegem volt színlelni. Elegem volt úgy tenni, mintha nem bántanának meg. Elegem volt a félre értésekből. Chris totálisan össze zavar. Oké megbántott ezzel a másfél percen belüli önellentmondással, de közben ott pörög bennem egyfajta… nem is tudom micsoda.. talán aggodalom érte, meg a gondolat, hogy lehet, totálisan félre értjük egymást mindketten. Mélyen, nagyon mélyen tudom, hogy kismillió jel mutat arra, hogy Chris nem csak simán egy heteró srác. De az is biztos, hogy Titat szereti. Valószínűleg én is elbasztam ott valamit, hogy egy kissé túlságosan is igyekeztem tényleg kizárólagosan heteróként kezelni, emiatt pedig elképesztő mennyiségű dolgot ignoráltam vele kapcsolatban. De ha viszont nem ezt teszem, ha nem zárom el ezzel a csapot magamban, hogy mit engedhetek meg és mit nem vele… Az egyetemi hálókörletek helyett valamerre kifelé igyekszem a szabad levegőre. Tudom, hogy szélmalomharcot vívok.. Ráadásul azt mondtam neki, szeretnék egyszer újra szerelmes lenni. De azt már nem tettem hozzá, hogy amiatt, mert amit vele kapcsolatban érzek… ha hagynám, hogy mindenestül megéljem, az kicsinálna. Nagyjából olyan lenne, mintha egy átszakadt gát alatt állnék és.. köszönöm épp elég fulladásos élményem volt már! A szabadba lépve, eltávolodva a falaktól a szénakazal fürtjeimet össze borzolja a szél én pedig veszek pár mély levegőt… Le kell higgadnom! Talán neki volt igaza. Tűnődöm el és ezúttal minden rossz érzés nélkül én is megállapítom; Ez a beszélgetésünk meglehetősen egy oldalúra sikeredett. Marhára ideje, hogy végre róla legyen szó!
Amikor Cody-ból elkezd ömleni a szó egy kicsit összevonom a szemöldökömet, ahelyett, hogy tisztulna a kép, inkább még ködösebb lesz az egész. Azt kérdeztem, hogy szerelmet érzett-e és a válasz helyett egy hosszú monológ születik. Vajon ez azt jelenti, hogy már olyan régi és felesleges történet, hogy már szóra sem érdemes? Próbálom követni, igazán próbálom, de valahol elveszek a magyarázásába és már inkább bambulom, mintsem felfognám a szavait, egészen addig, amíg az egész gondolatmenetnek vége szakad és le nem esik neki, hogy komolyan segítséget akartam tőle kérni. Azért amennyit felfogok a szavaiból az nem sok segítség, hiszen tavaly nyár elején tényleg ilyen remegve vártam, hogy Tita kimondja az igent, viszont a borzongás, a kavargó gondolatok... Ahogy Cody-ra nézek, most akár végig tudnám vezetni és kipipálni mindent, amit elmondott. Ahogy oda-vissza jár a tekintetünk, a furcsa, meleg érzés, amikor egymáshoz érünk és ez a rossz érzés, hogy nem felelt még mindig a kérdésemre. - Igen, persze, hogy szeretem. - vágom rá, talán egy kicsit túl gyorsan is, pedig a mellkasomba nyilal a rossz érzés, ahogy beáll a csönd. Én is hallgatok, hosszan, fogalmam sincsen, hogy mit mondhatnék. Talán több értelme lenne, ha elválnánk most összepakolni a holminkat és mélyen eltemetnék újra minden kételyt, minden kérdést, ahogy a VMS-en tettem. Már éppen fordulnék el, amikor végre újra megszólal. Először csak érdeklődve várom, hogy mit fog felelni, nem arról van szó, hogy az egómat akartam volna fényezni azzal, hogy felemlítem, hogy tetszettem neki, sőt, azt hittem, hogy tényleg múlt idő már, hiszen annyi minden történt, hogy már lerágott csont vagyok. Nem szólalok meg, igazából nem tudok, amikor eljut ahhoz a részhez a válaszával, hogy valahol még mindig remél, hiába utasítottam el. Olyan gombócot érzek a torkomba, amitől a fulladásveszély fenyeget és ha legilimentor lenne talán kihallaná a gondolataim közül, ahogy a tudatalattimmal azt válaszolom teljes lélekkel, hogy "lehetne", de a tudatos tudatom, vagy tudja a halál micsoda, tartja a számat. Minden esetre látom, ahogy fürkész, hogy válaszra vár, valamit muszáj mondanom. - Nem hoztál kellemetlen helyzetbe, azt akarom, hogy legyél, aki vagy, és ne kelljen attól tartanod, hogy bármi rosszat mondasz. Nem kell tojáshéjakon sétálnod mellettem, se most, se a jövőben. - válaszolom, bár ebben nincsen konkrétan az érzelmeire válasz, csak arra, hogy nem akarom, hogy leálljanak az ugratások, heccelések, és jelenleg látszik rajtam, hogy ennél többet képtelen is lennék most mondani. Ahogy visszafordul a kérdés nagyra tágul a szemem, mintha teljesen ledöbbentene, pedig azért egy beszélgetésben a kérdések oda vissza mennek és nem kéne frászt kapni tőle, még is hátralépek, megszakad közöttünk a kapcsolat és elfordulok, hogy a tőlem megszokott módon a hajamba túrjak. Mintha a mozdulattal egy megszokott vágányba eveznék vissza, lerázva magamról mindent, amit elhangzott, ám belül még mindig vihar tombol. Muszáj levegőhöz jutnom, muszáj... muszáj futni mennem. - Cody, már így is túl sokat beszéltünk erről, hülye kérdés volt, pakoljunk össze és találkozunk holnap hajnalban a Roxfort birtokának kijáratánál, hülyeség lenne későn indulni. - mondom egy kicsit elképesztően éles váltással visszatérve a kitűzött feladatunkhoz. Mintha valami végszó lenne, az első diákok el is kezdenek beszivárogni, kicsit furcsállva nézve, ahogy beszélgetünk, az én kezemben egy pár edzőcipővel.
Furcsa valóban, mennyi mindenről szó tud esni egyetlen óra közi szünetben. És őszintén szólva nem gondoltam hogy bármit is kiugrasztok abból a bizonyos bokorbol... Chris reakciója mégis kissé olyannak hat. Ahogy felpattan és fogva tartja a tekintetemet egyszerre nézek rá egy kissé kizökkenve és zavartan. Még hátrébb lépni is elfelejtek, hogy meg maradjon közöttünk az a bizonyos távolság. Egy két pillanatig meg sem tudok szólalni csak a szívem lódul meg ismét. A végszó, az utolsó kérdése azonban szinte atomot dob a tudatomra.. Talán emiatt sikerül könnyeden indítanom a választ, mintha hitetlenkednék, hogy komolyan mondta amit. - Határozottan állítom, hogy időnként felületesen hasonlít egy kezdődő pánikrohamhoz csak negatív töltet nélkül... A szíved szinte rommá zúzza a bordáidat.. össze vissza lélegzel.. időnként épp sehogy.. izzad a tenyered, remeg a lábad, meleged van, aztán meg borzongsz már attól is, hogy egy légtérben vagy vele… és elő fordulhat, hogy kétségbeejtő gondolatok kavarognak benned folyamatosan. Ha valamit kimondtál amiatt, ha valamit nem mondtál ki akkor amiatt. Ha valamit ő mondott ki akkor amiatt, ha valamit nem mondott ki akkor amiatt… - Darálom full szórakozottan.. kissé talán szórakozottabban, mint a helyzet megkívánná, de azt hiszem a saját zavaromat is oldani kívánom a pofázással. Ennek köszönhetően át sem gondolva igazán, kibukik belőlem még úgy némiképp a meglepettség hatása alatt. - Ez egyébként elég fura kérdés valakitől aki jegyben jár, valakivel akit szeret.. - azonban a mondat vége egészen halkra sikeredik és amellett, hogy a mosolyom kissé árulkodóan szenved csorbát, némi csönd is beáll részemről mert.. Ezt emésztenem kell.. Általában messze áll tőlem a nehéz felfogás, most mégis úgy nézek rá, hogy látszik rajtam részemről még csak most esik le, hogy ezt tényleg komolyan kérdezte. Bassza meg! Én meg pofázok itt össze vissza mindenről!!! Mindenesetre olyan visszhangot ver bennem... Hogy bizony azok a békésen épp csak megpihenő pillangók most újra ezrével rajzanak fel a gyomromban. Te jó ég... Ráadásul a tekintete sem ereszt és bár nincs kiszáradva a torkom mégis nyelnem kell. Mielőtt azonban ennél is jobban túl gondolhatnám, talán kissé hírtelen válaszolok a részemről beállt csend után. De most úgy érzem nem fog elszaladni és.. És elegem volt magamban tartani tovább bármit! Meg aztán.. Amúgy is bele lendültem márpff... -Tulajdonképpen, nem használnám a múlt időt.. Anno inkább, amolyan crush voltál... Az a srác akit szívesen megismernék jobban.. - ahhoz képest, ahogyan először mondtam ki neki ott az orvosiban, most brutálisan nyugodt vagyok ami engem is meglep, de... Amolyan megkönnyebbült melegséggel is eltölt, már nincs az az ökörködős hangnem. Noha így is kimondhatatlanul... izgulok hogy mit fog reagálni de nincs bennem az a megalázkodó félelem. Vagy hogy kvázi a létezésemért is bocsánatot kérjek. - És igazából most, hogy lett időm megismerni... Azon kívül, hogy többek között az egyik legjobb barátom lettél... Időnként ott van bennem a vágy is, hogy bár olyasmi személy lehetnék számodra, mint aki te vagy nekem. - a hangom még mindig nyugodt, kicsit csendesebb, de őszinte és nincs több körítés a szavaimban. - Még úgy is, hogy tudom, két évvel előrébb jár az életed.. minden tekintetben és elég egyértelmű voltál anno is.. Úgyhogy ilyen szempontból nem sok "keresnivalóm" van a közeledben. - nyelek egy ujabbat.. Tudom, hogy kényes vizekre eveztem és amiket most kimondtam számára az visszavonhatatlan, de.. Nem is akarom vissza vonni, bármi is legyen - Szóval.. Bocs ha kéretlen flört áldozata lettél mostanában.. Azért igyekszem nem rajtad lecsapni, vagy kellemetlen helyzetbe hozni. - megejtek egy biztató, vagy épp bizakodó mosolyt. Közben kíváncsian fürkészem és ezúttal én nem eresztem a tekintetét. Egyértelmű hogy az ő részére vagyok kíváncsi innentől. - Miért.. te mit érzel, vagy gondolsz, mi a szerelem? - és azt hiszem most jön az, hogy izgulok a kimondott vagy épp kimondatlan dolgok miatt. Minden figyelmem az övé, nagyjából mintha most fogalmazná a tíz parancsolatot...
Nem mintha ismerném azt a bizonyos exet, de valamiért úgy érzem, hogy az igazság része ez is és hogy ki kell mondani, még ha madárnyelven is. Habár már ott kicsit félrecsúszott a laza életem, hogy a húgom barátnőjét megölték és ide költöztünk, aztán belekeveredtünk a VMS viszályaiba, aztán menet közben kiderült, hogy ki is a dédnagyapánk, aki még mindig él és virul és éppen hatalomra törni készül... Normális felnőtt cuccok ezek, persze. A kis érintések, amik valamiért túl sok érzést keltenek jönnek és mennek, mintha a hullámok verését nézném a Venice Beachen, vagy mintha újra a hólyaglyukasztás művészetét gyakorolnánk a csapattal. Furcsa tánc, amiben még furcsább, hogy egészen jó vagyok, legalább is jóleső melegséggel áraszt el a zavar mellett. A nevetés közben már lassan szó szerint fetrengünk és mivel kinyúltam érte és a kezét kaptam el a cipők helyett egészen közel kerülünk egymáshoz. Érzem, ahogy a tagjaim megfeszülnek a nevetéstől, aztán elernyednek, és ahelyett, hogy felkelnék a földről ott, ahol vagyok kiterülök, bámulva a plafont egy ideig. Látszik, hogy nem igazán neveltek jómodorra, csak úgy kidőlni a padlón a Roxfortban nem éppen szokás. Valamivel jobb lenne a helyzet, ha eljutottunk volna már a hálókörletekig, de nem, még mindig a tanteremben vagyunk, ahol nemsokára újabb óra lesz, szóval nem sok időnk maradt ökörködni. - Nagyon helyes. Tudom, hogy az átlagnál sokkal több szart éltél meg, de a margóra akkor is ezt kell odavésni, élni jó. - válaszolom, bár nem nézek rá, még is valahol érzem a mosolyát, azt, hogy beszéd közben engem néz, és ez átmelegíti az arcomat. Kivárom, ameddig gondolkozik, fogalmazza a mondandóját, és laposakat pislogva nézem a plafont, mint aki készül bealudni. Mi a fene van velem, hogy állandóan el akarok aludni? Mosolyogva hallgatom, egészen addig, míg a szerelemhez nem ér és a mellkasomba valami furcsa érzés nyilal. Ahelyett, hogy továbbra is kinyúlnék a földön a hátamon, felkönyökölök és ráemelem a tekintetemet, éppen akkor, amikor Cody már nem akar rám nézni, mintha ezzel is váltogatnánk egymást. Csak bámulok és tátogok, mint hal a szatyorban és fejben próbálok valami bátorítót össze eszkábálni, miközben a mondat vészesen megüli a gyomromat és a kettő együttese összekuszálja az agyamat. Egy hosszú pillanatig csak bámulom azután is, hogy hozzáteszi az utolsó mondatot, amivel lényegében azt mondja, hogy amit irántam érzett, két évvel ezelőtt, a VMS-en, az szerelem volt. - Várj! Cody... - sikerül megtalálnom a hangomat, amikor elengedi a kezem, megkapom a cipőm és már állna is fel. Nem leszek olyan durva, hogy visszarántsam magamhoz, de én is felpattanok, a cipőket lerakom csak az asztalra, rájuk se nézve, csak őt nézve, csak őt látva. - Tényleg ezt érezted? Szerelmet? - kérdezem halkan, a hangom egy kicsit érdes, ahogy közelebb lépek újra. - Honnan tudja az ember igazán, hogy mi is a szerelem? - teszem hozzá a kérdést, ami nagyon költőinek hangzik, de esetemben tudhatja, hogy tényleg komolyan kérdezem. Titával a kezdetektől jól érezzük magunkat, egyik pillanatról a másikra bármiről tudtunk beszélni, az az majdnem bármiről, amikor együtt vagyunk akkor minden rendben van, egyenesben érzem az életemet, mondhatni biztonságban érzem magam, de... de amikor nem vagyunk együtt és nem konkrétan róla beszélünk vagy az eljegyzésről, vagy ilyesmiről, van, hogy kicsússzan az elmémből és más veszi át a helyét. Valaki, aki most itt áll előttem, valaki, aki éppen most közölte, hogy szerelmes volt belém, nem csak egy fellángolás volt az a verseny alatt. Kavarognak az érzéseim, de ezúttal nem fordulok el és állom a tekintetét, talán ő meg tudja fogalmazni, amit én nem és eloszlatni a kételyeket, amik ébredtek bennem. Vagy megerősíteni?
-Tudtommal igen. - dünnyögöm Nox exére, a többi viszont egy kazal érzelmet megindít bennem, így nem jutok oda, hogy azonnal reagáljak rájuk érdemben. Chrissel kapcsolatban pedig.. hogy mi zajlik le benne? Fogalmam sincs. Épp hogy helyre állt közöttünk bármi is. És igyekszem tartani magamat ahhoz amit mondott. Emiatt mertem vele sokkal nyitottabb lenni mint valaha. Mert úgy voltam vele, elérhetetlen, úgysincs következménye.. De.. ez a pár apró bensőséges mozdulat.. totál össze zavar. Amikor a jegygyűrűje körül alakul ki egy kisebb kimondatlan feszültség, látva az ő reakcióját, felüti bennem a fejét a gondolat, hogy vajon most indítottam el egy lavinát..? A fenébe is.. Tudni akarom mit érzel és tudni akarom mire gondolsz! ..Szóval marad a nagybetűs bizonytalanság mindenre vonatkozólag. Egyenlőre… Ameddig össze nem szedem magamat, hogy újra szóba hozzam.. vagy ilyesmi. A játékot pedig valójában ő kezdte a cipőkkel, én csak folytatom. És belőlem is kiszakad egy jóízű meglepett nevetés azon, amilyen hatást sikerült elérnem. Nem is kicsit és mire újra felocsúdok már a kezemre nyúl és mindketten a földön “fetrengünk”. - Máhmint mipfféle ahcentthushra gondoh kedvehs? - kapom a szívemre a kezemet és csóválom meg a fejem, mintha felháborítana hogy kiröhögött, persze ezt épp csak egy pillanatig tudom tartani mert újra elröhögöm magam a mondat meg a mozdulat végén. Közben sikeürl oldalra billennem, aminek következtében seggre üléssel tompítom a mozzanatot, meg azzal, hogy a szabadommal elkapom a kezét, csak hogy ne boruljak még el is mint egy idióta kuglibáb és továbbá élvezem a jókedvét. Kicsi a rakás, csak kezekkel.. - Na jó ez most kellett. - ismerem el aztán amint újra kapok levegőt, jókedvvel a képemen, a szemeimben csillogó hálával folytatom. - Szerencsére ezt csak akkor, ott éreztem így. És azóta tudom, érzem, hogy neked van igazad… - sóhajtok egyet, lassan engedem ki a levegőmet, megkönnyebbülten. - És tudom, hogy nem rohadt a világ sem. - sikerül végre megfogalmaznom is ami bennem van. - Imádok élni. - Chrisre mosojgok. Korábban ejtettem neki szót arról, hogy nem csak a pálca hiánya miatt, kerültem válságba a gyógyítói vonallal, hanem amiatt is, mert.. a medimágusi szakmában is történhetnek visszafordíthatatlan események.. De mégis hogy mondjam bárkinek azt, hogy hááát ez van fogadd el, majd idővel jobb lesz _persze valamivel több empétiával megfogalmazva_ amikor itt vagyok én… a két lábon járó élő példa arra, hogy én megkaptam valamit, amiért, ahogy Chris is mondta sokan szörnyűségekre is képesek lennének.. És innentől mi a garancia arra, hogy ha én kerülök hasonló helyzetbe, képes lennék azt mondani hogy én nem teszem meg..? Hol van a határ? Persze a mókusnak hála azóta tudatosult bennem a hónapok alatt, hogy az ilyen jellegű aggodalmak, lényegében a jövőn való aggódás, az életemtől veszik el az időt és az energiát. Chris ismerheti a dilemmáimat és a tanulságaimat ezekkel kapcsolatban. Ennek örömére adok is magamnak egy percet, hogy megéljem, hogy literálisan lélegzem és forog bennem egy vallomásszerűség is- Örülök annak, hogy kaptam újra esélyt megnevettetni.. - aztán kicsit komolyabbá válik az arcom, de még így is csak szórakozottan forgatom a szemem - Meg Ginat nyakon verni! - persze egy csomó mindenért hálás vagyok még, valószínűleg el se tudnám sorolni mindet. Hallgatok röviden és merengek egy sort, de aztán csak kibukik belőlem. - Talán… egyszer még újra szerelmes is leszek.. - nem túl látványosan, de akaratlanul is beharapom a számat így magam elé bambulva, főleg amikor lecsapódik bennem pár dolog. De amikor rajta kapom magamat a gondolaton, nagyon igyekszem nem ránézni Chrisre. Legalábbis ameddig nem rendezem az ábrázatomat mert utána egy oldottabb szemtelen kajla mosollyal fordulok felé. Leplezetlenül heccelem egy kicsit, de… van benne őszinteség. - Bár Chrisderella-t elképzelésem sincs ki fogja tudni felülmúlni! - eleresztem végül, valójában fel sem tűnt hogy eddig tartottam, vagy lehet ő tartott.. A kezébe adom a cipőjét és fellököm magamat a földről.
Amikor kiszakad belőle a nevetés, habár egy nagyon rossz fekete humorral akarja elütni a dolgot valami átszalad azért az elsötétülő arcomon. Komoly aggodalom? Arról vagyok híres, hogy eléggé könnyedén veszem a dolgokat úgy általában, még azt is benyelte a gyomrom, hogy Daniel úrfi egyik hugimról a másikra vándorolt, de azért nem vagyok teljességgel és végeláthatatlanul figyelmetlen. A történet, amit elmesél még úgy is hihetetlennek hat, hogy mi mindenen mentünk már keresztül a VMS-en és persze azzal, hogy egy másik testbe kerülve tért vissza közénk. Lehet csak a megfogalmazás miatt, ami nagyon is sötétre sikerül, de valószínűleg ezt az egészet nem is lehet úgy elmondani, hogy minden könnyed és derűs legyen. - Az exe is... elment új-mexikóba? - ragadom ki ezt a részt, aztán kicsit szemöldök ráncolva akadok fent még egy momentumon. - Ne hívd "egy halott bőrének", doki. - mondok csak ennyit, de igazából nem tudom megfogalmazni, hogy miért. Nem egy zombi, de így körülbelül úgy hangzik, mintha belülről rohadna és tényleg csak a bőrt húzta volna magára. Ami nem igaz. Lehet, hogy a mágia, amivel a lelkét ebbe a testbe helyezték, akárhogy is történt, sötét erő, de ettől még nem kell úgy beszélnie róla, mintha valami sötét teremtmény lenne. Valahol bennem elkezdi az is karistolni a koponyám hátulját, hogy az unokanővére csak úgy felismerte, hitt neki és már meg is ölelte, míg én döbbenten, szinte vádlóan követeltem bizonyítékokat és sokáig szoktam a gondolatot, hogy tényleg Cody tért vissza, az én Cody-m. Mármint... a mi Cody-nk. Persze nagyobb az esélye annak, hogy ez azt meséli el mennyire sötét arc volt Nox, viszont valahol még is csak rossz érzést kelt, hogy én nem fogadtam el bizonyíték nélkül, nem "ismertem fel" azonnal. Minden esetre a hallottaktól azért nem lesz lagymatagabb az ölelésem, sőt, talán inkább szorosabb, hiszen szörnyen hangzik az egész. - A világ pedig nem rohadt. Lehet, hogy nem kérted, de egy új esélyt kaptál, amiért mások szörnyűségekre lennének képesek. - mormogom, kicsit azért a hajamba túrva, mert nem tudom pontosan, hogy mi szörnyűséget követtek el érte, hogy itt lehessen. Vajon akárki is volt ez a fiatal, jóképű férfi ezelőtt, meg kellett halnia érte? Érzem, ahogy az én mellkasom is megfeszül, ahogy nem tudok gátat vetni a szabálytalan légzésemnek és igazán megfogalmazni se a miértjét. Ahogy a keze a jegygyűrűt éri annyira szőke még én se vagyok, hogy ne vegyem észre, hogy valami változik benne és követem a tekintetét egyenesen le. Nem rántja el a kezét, de a beálló zavar az arcomon mindent elmond, a tekintetem ködös lesz és picit mintha még meg is ráznám a fejemet, de csak egy nagyon kicsit, mintha ki akarnám rázni belőle, hogy az érintés nem csak baráti volt, hogy a gyűrű a kezemen annak a jele, hogy nem kéne ezt csinálnom. Furcsa bűntudatos érzés ez, amit nem tudok hova tenni, hiszen... hetero vagyok, Cody pedig a legjobb barátom. Amikor előkerül a hátrahagyott cipő és ahelyett, hogy átadná féltérdre ereszkedik egy kis szerepjáték erejéig elsőre elkerekedik a szemem aztán kiszakad belőlem a röhögés, de olyan erővel, hogy szó szerint térdre esek. - Ez meg... mi az isten... mi az isten volt? Merlinre, ez valami akcentus akart lenni? - dörgölöm a szememből ki a könnyeket, olyan abszurd az egész. Az előbb még a tanár osztott ki minket, hogy bukunk, ha nem megyünk az eltűnt sárkány nyomába, aztán halálról beszélgettünk, aztán hirtelen már féltérden van cipőt lebegtetve. Egyik kezemmel abba se hagyom a könnyek dörgölését, csak a másikkal nyúlok ki félvakon a cipőért, hogy átvegyem, kicsit szerencsétlenül a kezét fogva meg a cipő helyett, ahogy már mind a ketten a földön térdelünk.
Chris esetében mindig is inspirálónak találtam, hogy semmi sem tántorítja el és meg van a szükséges tudása, ami végett nem kell valójában félteni. Persze ezt egy tanár gondolhatja másképp és mérheti fel hiányosságnak. Önkénytelenül kissé szerencsétlenül azért felszakad egy nevetésféle a kérdésre - Bárcsak Új-mehikóba ment volna! - adom a lovat a helyzetkép alá, de képtelen vagyok kimondani a másik verziót. Mintha menthető lehetne bármi azzal, mintha egy varázslat, vagy átok lenne csak.. Ha nem mondod ki nem is jön létre, nincs is… A nonverbális varázslatokról meg nem beszélünk ugyebár.. ha-ha.. Hallgatok egy kicsit, de ahogy nyugtatgat pár dolog felidéződik és egyszerűen csak jól esik kimondanom. - Azóta… hogy vissza jöttem “Új-Mexikóból”.. - aggatom a “helyzetemre” Chris képletét - először-újra és egyben utoljára a nyáron találkoztam vele Athénban, egy szürreális partin.. - hagyom hogy egy kicsit élénkebbé váljanak az akkori emlékeim, érzéseim - az egyetlen kéznél lévő estélyit húztam magamra.. Nox néhai szerelmének dísz uniformisát, amit anno adott nekem minden magyarázat nélkül.. Egy halott bőrét és egy halott ruháját viseltem.. de annyira dühös voltam a világra és annyira nem érdekelt akkor épp semmi… Csak kóvályogtam mint egy holtkóros.. És akkor egyszer csak megtalált. Felismert. - hallgatok egy pár pillanatot. - Egyszerűen bokán rúgott és megölelt… Ennyivel sikerült elérnie, hogy újra érezzem, haza értem. Újra itthon vagyok ebben a rohadt világban.. - össze harapom az állkapcsomat és nyelek egy jókorát. Miután sikerül lazulnom, azért.. akárhogy is, halványan a hátizmaim követik a keze útját, ha mást nem a légzésem idomul magától értetődően a mozdulatához, hogy még inkább érjen. És az érzés amit az egész helyzetünk felébreszt bennem, kellően eltereli a figyelmemet és bizsergetve kúszik végig a bensőmön és persze meg is felejtkezem néhány nagyon lényeges tényezőről erre a rövid kis időre. Eleresszük egymást végül és valóban gyűlt némi könny a szemembe, amit most minden szégyenkezés nélkül ki is törlök onnan. - Jó ötlet. Úgy is össze kell raknom a meditéces cuccaim - mondom egy torokköszörülés után de moccanni nem tudok egyenlőre, a mozdulata pedig.. meg sem lephetne ennél jobban. Bár magától értetődően viszonzom, amikor felfogom, a tekintetem hírtelen keresi az övét, talán egy kissé árulkodóan gyorsuló lélegzettel, de aztán csak lepillantok a kezeinkre mert az ujjaim a jegygyűrűjét érik és érzem, hogy egy hírtelen zaklatottságon vagyok kénytelen úrrá lenni. Jókora kérdések bukfenceznek bennem újra, amikre csak ő tudná a választ. Ismét a tekintetét keresem de ezúttal, azt a nagyon apró, eltéveszthetetlen szikrát keresem. Függetlenül attól, mit találtam, nem rántom el a kezeimet, de végső soron eleresztem. Cipők.. tökéletes elterelés. A hasonlat amit felhoz viszont ismét csak meglep de jó kedvre is derít és el is nevetem magamat. - Áh értem, szóval ezért siettél annyira valójában! - csóválom meg a fejemet egy kis kacér vigyorral immár. Aztán csak felemelem a két kezem megadóan - Nem merném megtenni. - ezzel, az asztalhoz vissza lépve a táskámból elő szedem a szóban forgó lábbelit, majd vissza fordulva, csak a hecc kedvéért, némi játékra invitálva teátrálisan feltartva, fél térdre ereszkedem. - Chrisderella! A phiphellői. Kkéhrem, had adjham a lábáhra őkett, ha illik khegyedrhe, még ma egybe khelünk! - az más kérdés, hogy fontoskodó francia akcentust nyomok hozzá..
Nekem valahogy sosem jön át, hogy ezek az angol professzorok mikor kedvelnek akárkit is, bár az is tény, hogy idővel magamtól is képes lettem volna a sárkánykérdés után menni, így pedig még kreditet is kapok érte. Az amúgy, hogy nem hasaltat el hanem ad lehetőséget javítani, amerikaiként inkább alapvető, mintsem abból jönne, hogy kedvel vagy sem. Az kéne még, hogy pont az utolsó évemben hasaltassanak el csak azért, mert a könyvek fölött görnyedni nem éppen az én stílusom. Ez nem jelenti azt, hogy segg hülye lennék az elméletből, hiszen elmélet nélkül nincsen gyakorlat, ha nem tudom pontosan, hogy mit kell csinálni, pillanatok alatt szétkapnának a varázslények. Viszont az érdektelen információk az egyik fülemen be, a másikon ki, ez tény és való, de ha egyszer nem fontosak... Az a baj, hogy a szem csillogásából két dologra asszociálok, hogy láza van, vagy hogy tényleg nagyon kimerült, és előbbinél úgy se érdekel, ha elkapok valamit, meg amúgy is, egy szoros ölelés mindenre gyógyír. Na, én se megyek gyógyítónak. A zihálást nem csak a teste emelkedésén és süllyedésén érzem, hanem egyenesen a nyakamon is és egy bizsergető érzés felállítja az apró szöröket a tarkómon. Ha egyetlen hajszálnyival jobb megfigyelő lennék és észrevenném, hogy ő is éppen így libabőrösödik... Egy kicsit aggodalommal tölt el azért, hogy mennyire kapaszkodik belém, de igen nehéz lenne összefoglalni, hogy mennyire elcseszett az élete - meg a halála -, szóval esetében elég nehéz elcsapni mindent azzal, hogy na, na, ne búslakodj, minden rendben lesz. - Elment? Úgy mint meghalt vagy csak továbbált Új-mexikóba? - kérdezem halkan, még mindig tartva az ölelésben, hiszen ő is úgy kezdett el mesélni, hogy még a vállamon volt billentve az álla. Nem cécózok, kimondom a lehetőségeket, de azért minden vagyok, csak nem tapintatlan, ugyanis közben a a tenyerem végigsimít a hátán, együttérzően és megnyugtatóan simogatva. Amikor már nem szorít annyira és elkezdünk a pakolásról beszélni, lassan elengedem, várakozóan, fürkészően nézve az arcát. Az se lepne meg, ha ezúttal a csillogás könnyekben nyilvánulna meg, hiszen akármi is a válasza, ha ilyen hangon közli, akkor Nox nem fog már visszatérni. Tisztában vagyok az alvilági mivoltával a nőnek, de nekem csak az számít, hogy Cody-nak fontos volt, hogy az unokanővére, és én vagyok az utolsó, aki kavicsot hajíthatna rá. Oké, az elején nem tudtam, hogy Annabelle a Testvériség tagja, hogy a dédapám, az ő nagyapja, akit követ, maga Gellert Grindelwald, de miután a lapok lehozták róla a dolgokat, azután se változott bennem eléggé a dolog. Ugyanúgy a nagynénémnek tartom, de tudom, hogy Nox és Cody között jóval erősebb kapocs volt, mint közöttem és Annabelle között, hiszen egy kezemen meg tudom számolni hányszor találkoztunk. És még így is a családomnak tekintem... mindennek ellenére is. - Akkor előbb szedjük össze a szobáinkból a cuccokat, aztán ami hiányzik azt lenyúljok a szertárból. - válaszolom végül, habár nem követik tettek, hiszen én sem indulok el, éppen hogy egy kis tér kerül közénk, ahogy leeresztjük a karjainkat. A kezem ahelyett, hogy csak lehullana, mint egy krumpliszsák, önkéntelenül is végigsimít a karján és finoman a kezembe fogom a kezeit, mielőtt végleg elengedném. Nem valami kellemes ilyen maga alatt látni, viszont még is valamilyen bizsergető melegség bukfencezik a gyomromban az ölelés hatására, amit nem tudok hova tenni. Amikor szóba hozza a cipőmet először egy fafej üressége jelenik meg a tekintetemben, aztán felcsillan a koponyámban a tekintetem mögött az értelem fénye. - Ó, hogy az. Azt hiszem gyorsan változtatom a neveimet, akkor az igazmondó helyett legyen inkább Chrisderella. - nevetek fel kicsit, megengedve magamnak ennyit, ha már az ő szájában is bújkál a mosoly. Egyetlen fél lépést teszek az ajtó felé, de már is megtorpanok és visszafordulok hozzá, mint aki valamit elfelejtett. - Viszont az eszedbe se jusson, hogy a papucsot visszaadom cserébe, már túlságosan hozzám nőtt!
A tancibá egyébként nem szokta levegőnek nézni, sőt amúgy vélhetőleg nagyon is kedveli Christ, hiszen mi másért ajánlana fel számára, vagyis számunkra alternatívát a javításra? Csak hát.. gondolom a tanárbában benne van az a kissé lekezelő angolság ami miatt van hogy nem méltat szóra úgy helyzeteket.. vagy személyeket... De valahol.. valamiért, roppant szórakoztató Chris “belső” toporzékolását látnom. Már épp elbambulnék ezen amikor a tanár felém fordul én pedig szemrebbenés nélkül válaszolok neki. Chris mormogására oda súgom felé hajolva - Angol humor nézd el neki… - végül hamar magunk maradunk. Alapvetően osztom Chris lelkesedését, csak.. szükségem van erre a pár pillanatra aminek következtében kibukik belőlem a kérés. Igazából túl sokmindent nem láthat rajtam, csak.. a csillogó zöld kutyaszemeim csillognak ezúttal túlságosan és nem amiatt mert egy liter glitter ömlött beléjük. Ahogy megölel és magához szorít, úgy karolom át én is a hátát, lapockáit és egy pillanatig még levegőt venni is elfelejtek.. aztán ahogy kitartja és kérdezget valami elkezd átszakadni bennem és elsőre csak pár nagyon apró hírtelen lélegzetet veszek, aztán bele temetem az arcomat a vállába és halkan felzihálok. - A kurva életbe… - motyogom elnyúlt hangon - Elfelejtettem ennek milyen rohadt ereje van… - mármint az ölelésnek.. Mármint Chris ölelésének.. a közelségének.. És csak szorosabbra fűzöm a mozdulatot, legalábbis még nem tudok bele lazulni, bár még mindig nem bújtam hozzá vagy cuppantam rá különösebben. Felemelem az arcom a vállából, cserébe rábillentem az államat, ami lévén hogy magasabb lettem valamivel, könnyen megy. Alkatilag pedig.. nos mondhatjuk hogy lényegesen kellemesebb megjelenésem lett mint volt. Pá-pá csontos kis nyeszlet..- Nox elment. - mondom ki kissé rekedten. - Annyi mindent megtanulunk.. annyi mindent megtanítanak nekünk, de a veszteségeket kezelni annyira nem.. - érkezik még felőlem néhány zaklatott lélegzetvétel, de aztán kezdek megnyugodni és csak ez után kezdek bele lazulni Chris ölelésébe. Az ujjaim eleresztik a felsőjét és teli tenyérrel egyszerűen csak a lapockájára simulnak. Azért.. most van olyan közel hozzám, hogy akár még a halvány libabőrt is kiszúrhatja a nyakamon amit a lélegzete és a hangja okozott.. - Nem. Segítek én is. De azért.. köszönöm. - dünnyögöm halkan de már össze szedve magamat. - Amúgy.. vissza hoztam a cipődet. Nemrég mentem vissza a lakásba az ottani üvegház költöztetése miatt és.. ott volt. - aztán egy kicsit fáradt de őszinte mosoly csúszik a szám sarkába ahogy konstatálom - Vicces, hogy mindig elhagyod a cipődet amikor velem találkozol.. - hiszen amikor a VMS-en vissza hoppanáltam magunkat csont részegen, is sikerült elhagyni Chris egyik pár cipőjét.. Valahol meglep, valahol pedig eszméletlenül jól esik és még ha furán is hat.. magától értetődőnek érzem, hogy nem feszengünk és hosszabban kitartjuk az egészet. Tényleg most realizálom újra, hogy mennyire jó érzés ennyire a közelében lenni.. És.. persze ez az amit rohadtul nem szabadna éreznem, szóval kénytelen kelletlen, ha eddig nem tette volna, akkor most én apránként eleinte csak teret hagyok magunk között azzal, hogy elhajolok, aztán szépen el is eresztem, de képtelen vagyok hátrébb lépni, ugyanis úgy érzem, ha ezt megteszem egyszerűen össze csuklanak a lábaim.
Azért akad bennem egy kis kíváncsiság, hogy mit is fog még mondani később, de a tanár kijelentése arról, hogy buktatni készül, hacsaknem... nos, kissé eltereli a figyelmemet. Főleg, amikor a visszabeszélésnél ahelyett, hogy nekem válaszolna, rezignáltan átfordul Cody-ra. Szinte látszik rajtam, hogy hisztis dobbantásra áll a lábam, mintha ezzel magamra tudnám vonni a tanár figyelmét és nekem válaszolna. Megszoktam amerikában, hogy eléggé a társaságok középpontja voltam, nem szoktak semmibe venni. Nem mondom, hogy én vagyok a világ legnagyobb alfája, de azért a kiállásommal és a közvetlenségemmel valahogy még is csak felém szokott billenni a mérleg. Talán egy minimális feszültség még volt is köztem és edzőbá' között, hogy na mennyit pofázhatok vissza és mikor kire fognak hallgatni a többiek, hiába Sidney és Lizzy volt kinevezve csapatkapitánynak. - Hű, dok... - pislantok egyet azért Cody felé, amikor előkerül, hogy MENNYIRE erős gyógyító. Az az igazság, hogy nem jellemző rám, hogy képességeket méregessek össze, meg úgy egyáltalán nem szoktam mással törődni, csak azzal, hogy felfedezzem az isteni bestiákat, szóval hogy konkrétan a halálból is vissza tudna hozni, egy kicsit erős. Főleg olyantól, aki vissza is lett hozva a halálból... de nem éppen így, az utolsó pillanatban, hanem hónapokkal később. Az egy csöppet... más. - Nagyon vicces, röhög a vakbelem... - mormogom beletúrva a hajamba, hogy miután megingattam a fejem ne essen az arcomba. Minden esetre már meg is jelenik egy elszánt kis félmosoly a szám sarkába, hiába sárkányokat fogunk kergetni, amik a besorolások szerint a legveszélyesebb kategóriába esnek. El se köszönök a tanártól normálisan, csak a kezemet a fejemhez emelve billentem meg a tenyerem egy "Adios"-szal és már a pakolászásra is figyelek. Amikor Cody megszólal abbahagyom amit csinálok és ráemelem a tekintetemet, kicsit vizslatóan, egy cseppnyi aggodalommal méregetve. - Cody...? - mondom, vagy inkább kérdezem, furcsállva a kérést. Az ember akkor kér ölelést, ha valami komoly baj van, legalább is az én világomban. Közelebb lépek hozzá, és megölelem, különösebb akadékoskodás nélkül, kicsit magamhoz is szorítom, nem is engedem el, míg halkan megszólalok. - Mi a baj? Történt valami? - ezen a ponton még nekem is leesik, hogy nem a legjobb kérdést teszem fel és halkan köszörülök egyet. - Valami új? - javítok rajta egy kicsit, bár nem sokkal jobb. Nem engedem el, elnyújtom az ölelést, és közben furcsán felsejlik bennem, hogy a teste kissé megváltozott, még ha néhány dologban hasonlít is a régi Cody-ra, az igazi Cody-ra. Csúnya így nevezni a két "testét" és a két életét, de egyelőre igen nehéz másként. - Nem mondta, hogy most azonnal kell indulnunk. Ha túlságosan kimerült vagy, aludj előtte egyet én meg összepakolok kettőnknek. - szúrom még mindig hozzá, de még mindig nem teljesen eleresztve az ölelésből, a tarkójának és a nyakának beszélve, amikor kicsit az arca felé fordulok. Az ölelésnek minden pillanattal kínosabbnak "kéne" lennie, de ehelyett egyre természetesebbnek érzem, mintha egy láthatatlan falat szakítottunk volna át, elillan a feszélyezettség.
A legkülönbözőbb és spontánabb helyzetekből lettek általában a tartós barátságaim. Korosztályoktól és minden egyébtől függetlenül. Azt viszont általánosan kijelenthetem, hogy a barátaim nagy része.. lány.. vagy a közösségem része. Így a kevés kivételt úgymond megbecsülöm. Csak egy kajla mosoly marad a képemen a kontrájára aztán össze fűzöm a karjaimat és megcsóválom a fejemet. - Később. - és egyenlőre valóban nem firtatom, a képemen sem látszik semmi, ami eddig ne látszott volna. A tanárunk hamar magához int mindkettőnket és elég velősen lényegre is tér, nekem pedig nincs kedvem a férfi előtt megnyilvánulni, főleg, hogy úgy érzem, a pár szavas lelkizés most nem segítene. A tanár egy kissé rezignáltan szusszanva ejti meg a vállait Chris vissza beszélésére, de annyira nem zavartatja magát, hogy neki álljon kioktatni az illemről vagy bármiről. Amiből arra következtetek, hogy nagyobb szarban vagyunk mint gondolhatnánk... Én egyenlőre csendben figyelek, ahogy Chris nem jön zavarba előttem azon, hogy milyen a viszonya az elméleti részekkel, úgy én se zaklatom fel magamat előtte, hogy pálca nélkül egy mumussal nem tudnék mit kezdeni valójában.. Drága barátom kérdésére pedig a tanár egy két pillanatig méregeti, aztán felém fordul -Mi a legsúlyosabb eset, amiből még vissza tudja hozni Gravest? - A kérdésre azért Chrisre sandítok, mintha végig mérném a helyzetet kizárólagosan szakmai szempontból, majd a tanárra vissza. - Tételezzük fel, hogy nem porlad el és a feje is a helyén marad függetlenül minden mástól. Úgy még menthető. - Pálca nélkül? - mér végig kételkedve Mr. Roughley - Pálca nélkül. - felelem laza tartással mint aki rohadtul nem feszeng semmin, mert... Nincs min valójában. Tisztában vagyok a képességeimmel és a tudásommal. Holott egy elég komoly téma került terítékre amin állítom anno minden bizonnyal a kezemet tördeltem volna. Ráadásul Chrisről van szó... Érte elég sok mindent megtennék, számomra magától értetődően.- Akkor már csak két tanácsom van maguknak; Mortimer... ne menjen ügyvédnek! Különösen ha a barátairól van szó. Graves.. jól gondolja át melyik biztosítási csomagot választja! A Gringotts koboldjai örömmel fogadnak minden, hozzájuk vissza kerülő galleont.- ezzel pedig össze is csukja a vaskos ellenőrző-értékelő kötetet, a hóna alá csapja - Uraim! - tesz egy szalutálásra utaló mozdulatot - Vissza várom mindkettejüket! - ezzel pedig le is lép mi pedig ketten maradunk. Chris már készülne össze én egyenlőre csak szembe fordulok vele és egy kicsit megakasztom a helyzetet. - Azt mondtad, ha szükségem lenne bármire szóljak. - széttárom a karjaimat lazán, mintegy megelőlegezve a mondandómat. Amióta vissza jöttem, volt rá példa, hogy egy-egy laza vállveregetős fél-öleléssel köszöntöttük egymást minden különösebb feszélyezettség nélkül.. De sosem szoktam konkrétan kérni az ilyesmit- Szükségem lenne egy jóbarát ölelésére... Utána eskü a világ végére is elmegyek veled. Bakancsban vagy mezítláb az már mindegy! -
A VMS-nek igen kevés fénypontja akad a sok halálközeli élménnyel a versenysorozaton kívül és belül, a sötétséggel, az ikertestvérem halálával, de az, hogy megismertem Cody-t, határozottan kiemelkedik. Tehát nem csoda, hogy ugyan nem egyszerű megemészteni a feltámadósdit új testben, átlépve a kezdeti gyanakváson és döbbeneten elképesztően örülök, hogy vissza kaptam a barátomat. Talán kicsit furcsa, hogy a versenyen ismertük meg egymást és utána jött is a vonatbaleset, még is olyan, mintha egész életemben ismertem volna. Pedig ha nagyon szigorúan nézzük, akkor csak néhány hónapot ismertem és onnan kezdtük újra most. Nehéz lenne ezt az egészet megmagyarázni, vagy inkább lehetetlen, talán ezért sem vagyok hajlandó ilyesmin lelkizni, hogy miért is olyan könnyű és természetes közöttünk olyan sokszor az adok-kapok. - Mindig mondják is, Chris a nagy igazmondó, rá érdemes hallgatni, bölcsessége megkérdőjelezhetetlen. - kontrázok egy mosollyal, viszont ahogy folytatja egy kicsit ráfagy az arcomra az egész. Az, hogy ki van dőlve gyorsan lejött, viszont azt, hogy most ezt mire érti nem igazán sikerül összeraknom. Tényleg valakije meghalt, vagy a saját "haláláról" beszél és még annak az emésztését nyögi? A zavarodottság kiül az arcomra egy pillanat erejéig, aztán jobb hijján, egy szóban kérdezek vissza. - Magyarázat? - nézek rá furán, fürkészően, és egy cseppnyi aggodalommal, de a tanár már is katedrához hív minket, hogy nyakon öntsön egy vödör jeges vízzel. Már az is furcsa volt, hogy egy első éves bestiamesterrel akar feladatot adni, de hogy beközli, hogy egyenesen bukást kéne elkerülnöm vele egy kicsit meredek. Az elején még tiszta büszkén húzom ki magam, hogy milyen menő a gyakorlati eredményem, aztán egyre látványosabban olvad le rólam a kellemes, kicsit öntelt mosoly. - Megbuktatni? Semmi tiszteletlenség, prof, de ennyire azért nem vagyok én segg semmiből, hogy bukásveszélyes lennék, ne üljük már meg fordítva azt a thestrál. Már minden tisztelettel! - szalad ki a számon, azért messze nem annyi tisztelettel, mint amennyit a karót nyelt angol oktatás megkövetelne, a címzés se túl hivatalos és a gyerekeknek itt nem feltétlen szokásuk vitába szállni a tanárok által adott érdemjegyekkel. Viszont ahonnan én jöttem... hajlamos voltam fűvel fával haverkodni és a tisztelet nem a távolságtartásból fakadt és a közvetlenség nem volt egyenlő a tiszteletlenséggel. Nem csoda, ha a tanárok szempontjából nem igazán sikerül megtalálnom a hangot és ez is inkább kipenderítene a siker kapujában, az utolsó évemben. Keményen cinkes a helyzet. Szerencse, hogy annyira nem szokásom zavarba jönni és egyáltalán nem szégyellem Cody előtt, hogy valahogy minden elméleti órát legszívesebben kiváltanék valami gyakorlati melóval és ezért nem ütöm meg a mércét, inkább kattogni kezdek, hogy mi az istent akarhat tőlünk. Nem igazán szokásom némán hallgatni, miközben kiadják a feladatokat, most még is hallgatok, egészen értelmes fejet vágva, mint aki nagyon koncentrál, hogy végül a visszakérdésre kinyissam a számat. - Mennyi biztosítási pénzt kap a családom, ha porrá éget egy magyar mennydörgő egy iskolai gyakorlaton? - kérdezem teljesen komoly fejjel, még a kezemet is az államhoz emelve, hümmögve, simogatva a nemlétező kecskeszakállamat. Az ember azt hinné, hogy ezzel a kérdéssel azt üzenem, hogy felejtse el, eszemben sincsen nekimenni Cody-val a hegységnek újra, ahol legutóbb az egyik háztársammal jártam, de helyette egy hatalmas hümmentés után már nem is a tanárt nézem, hanem a srácot. - Na, mikor induljunk? Kelleni fog néhány túrabakancs, kötél, alap bestiamester felszerelések, meg mondjuk bármi, amit tűzállóban találunk. - sorolom és lényegében kész lennék karonfogni és neki is kezdeni a feladatnak. Kész csoda, hogy legalább annyira nem vagyok meggondolatlan, hogy a felszerelés nélkül már seprűt is ragadjak, hogy suhanjunk az ismeretlenbe és tovább. Mondjuk, ha a társam egy cseppet mosott szar, akkor lehet, hogy az én állandó tettrekészségem igen erős kontrasztot fog vetni.
Időnként tökéletesen megfelejtkezem arról, hogy mennyire fiatal vagyok voltaképp még csak huszonegy.. két év kimaradással.. legalábbis lélekben mindenképp. Mivel egyáltalán nem tapasztaltam a normális értelemben, időnként hajlamos vagyok rácsodálkozni amikor valakinek huszonévesen még hatással akarnak lenni a szülei az életére... mondjuk olyan átlagos témákban mint hogy mikor legyen esküvőd, vagy hogy.. tanuljál még mert majd jó lesz az!.. Aztán persze mindig eszembe jut, hogy voltaképp az én szüleim is pont ezt csinálják, csak a nemnormális módon.. Meghalt a gyerek? Semmi gond! Rángassuk vissza, biztos van még mit csinálnia! Bár azóta sincs hír róluk és fogalmam sincs mit akarnak tőlem, ami... bevallom időnként amikor eszembe jut igencsak aggaszt. Annak elképesztően örülök, hogy Chrissel a VMS-en történtek ellenére valahogy úgy érzem sikerült rendeződnünk. Lényegesen felszabadultabb és közvetlenebb lettem a közelében még ha ez időnként kéretlenül is éri szegényt. Őszintén szólva érzékelem azt a kis feszkót közöttünk de inkább... elkönyveltem bromance-nek a helyzetünket mintsem hogy bármit elkezdjek túlgondolni. Talán emiatt is vagyok ennyire fesztelen vele. Amikor viszont emlékeztetett és fellebbentette múltkor hogy ebben az évben fejezi be az alap szakot és lehet hogy nyáron már esküvő.. Igyekeztem jó képet vágni hozzá, de elpoénkodva az élét így is kicsúszott a számon, hogy.. "Még a végén féltékeny leszek..." Fogalmam sincs miért mondtam ki. Az akkori szövegkörnyezetben komolyan sem lehetett volna venni igazán, ami csak jó de... valami akkor is megmozdult bennem az egésszel kapcsolatban. Engem azért meglep Chris felbukkanása és ez ki is ül az arcomra. Az meg még inkább meglep, hogy ennyire leolvassa a fejemről, hogy mi van. Az őszintesége pedig olyan hirtelen ér, hogy önkénytelenül kibukik belőlem egy prüszkölésszerű nevetésféle. - Az őszinteséged mindig megmelenget. - érintem meg a szívemet drámaian. De aztán csak egy pacsival kombózott kézfogásra invitálom, amit egyébként ő ragasztott rám. Aztán valamivel komolyabban hozzá teszem - Hm.. Végül is a halotti tor elég durva bulinak számít. Szóval mondhatjuk hogy igen. - biccentek párat megerősítésképp, de mivel nem ragozom túl és úgy... ismerve az elbaszott humorom még azt is hiheti tényleg csak viccelek. Aztán persze a tanárunk ránk szól és amikor közli, hogy feladata van nekünk egy kissé meglepetten nézek rá, aztán Chrisre. Igazából az összes kérdést felteszi, ami hirtelen bennem is megfordul, mert nem gondoltam, hogy Mr Roughley valaki mellé fog osztani. Főleg egy végzős mellé. Főleg Chris mellé. Valamiért egy pár pillanatra megérzem a pillangókat a gyomromban, de gondolatban rögtön benyelek egy elektromos rovarcsapdát is.. csak úgy... óvintézkedésből.. Miután mindketten a katedrához mentünk kezd csak bele. - Fiúk, én kedvelem magukat. De van némi probléma a tanulmányi eredményükkel. Graves, kiemelkedő a teljesítménye a gyakorlati tárgyak terén. Mortimer, maga pedig kiemelkedő az elméleti anyagokból. De! - és itt előre hajolva támaszkodik az asztalra, fellapozva két jókora naplószerűséget amiben ott áll az eddigi teljesítményünk a mostani félévre nézve. - Amennyiben nem tudnak a másik területen is villantani valamit, kénytelen leszek megbuktatni magukat. Úgyhogy az ajánlatom; Sikeres csapatmunka, a szükséges kreditért cserébe. - vezeti fel a helyzetet én pedig Chrisre sandítok. Sejtettem, hogy lesz még problémám a pálca nélküli gyakorlatokat tekintve, de valahol naiv módon reménykedtem benne, hogy így első félévben.. átcsúszok belőlük..? - Graves! A feladatot ismeri már, bár legutóbb jobbnak láttuk az illetékesekre bízni az ügyet.. A külvilág eseményei miatt viszont jelenleg senki nem ér rá sárkányokat hajkurászni... - gondterhelten és némiképp frusztráltan sóhajt - Szóval vissza kapja. Egy új partnerrel maga mellett. Aki remélhetőleg képes lesz magát életben is tartani ha elkezdene izzani a helyzet. - Biccent itt felém mire ismét Chrisre nézek. - Van kérdés? - néz ránk végül Mr Roughley.
Zajlik az élet elég rendesen aprajafalván és nehéz lenne tagadni, hogy kezd egy kicsit elpárologni a nagy lazaságom. A családom egy-egy része már lobbizza, hogy hozzuk előre a házasságot Titával, pedig megbeszéltük, hogy semmi rohanás, jó az majd akkor, ha mindketten elvégeztük a magunk szakját. Mondjuk, azzal nem számoltam, hogy az idő ilyen rohadt gyorsan szalad és hogy végül is ennek a tanévnek a végén hivatalosan Bestiamester leszek, ő pedig hivatalosan Elemista, hiszen a tizediket koptatjuk. A családban kialakult egy kis szakadék, egyik oldal azért kampányol, hogy most nyáron legyen az esküvő, a másik meg szörnyülködve bámul, hogy miért nem megyünk mesterképzésre és akkor két év múlva nyáron... Én meg már azt se tudom, hogy hol áll a fejem. Az, hogy Cody visszatért az iskolába új színt vitt az életembe, már a rózsaszín papucson kívül, amit azóta is kisajátítok és a szobámban lazán elhordok, ha a folyosókra nem is jellemzően. Már azért megint néhány hét kimaradt, mióta utoljára beszéltünk, de legalább beszélünk és újra lógunk együtt, szépen lassan sikerül levetkőzni azt a hatalmas falat, amit az új test és a halálból visszatérés állíthatott közénk. Bár egy másik fal is közénk ál azóta a koncertes este óta, észrevétlenül megbújva, egy kis feszültség, vibrálás... Ahogy belépek kicsit meglepődve nézek rá, de nem azért, mert itt találom, hiszen azt tisztáztuk, hogy egy időre elege van az emberekből, hanem azért, hogy mennyire el van kenődve. Nem vagyok valami illedelmes mintadiák, így ahelyett, hogy a profhoz lépnék, hogy jelentkezzel a gyakorlati feladatomra egyenesen Cody-hoz megyek összeráncolt homlokkal és egy kis aggodalommal. - Hé, szia, jól vagy? Úgy nézel ki, mint a mosott szar. Hozzak vizet vagy valamit? Remélem valami durva buli másnapját hevered csak ki. - próbálom elvenni az élét annak, bármi is bántja és kicsit vidítani a hülyeségekkel, mert hát valljuk be a világ híreinek követése sose volt az erősségem. Persze cseppnyit változik a dolog, ha konkrétan Annabelle nagynénénkről vagy Grindelwaldról van pontos hír, mert azért arra csak felfigyelek, de úgy egyébként én és a politika... Szeretném azt hinni, hogy a dédnagyapám csak valami meg nem értett politikus, nem sorozatgyilkos, de eléggé rezeg a léc és ha elém állna ahelyett, hogy a keblemre ölelném, vélhetően sikítva elrohannék. - Graves, Mortimer, mindketten lesznek szivesek a katedrálhoz fáradni, feladatom van maguknak. - szólal fel a tanár, aki eddig elfoglalta magát a pergamenjeivel, de most már türelmetlenebbül bámul felénk, hiszen közben mindenki más távozott a teremből. Elméletben azért vagyok itt, hogy kapjak egy új partnert, aki segít gondozni a talált sárkánytojást és akivel utána járhatok annak, hogy mi történt a mennydörgőkkel, de Cody még csak egy fél évet végzett, még is... - Mi? Én? És Ő? Mi? Hű! - mutogatok először magamra, aztán Codyra, aztán kettőnkre, szinte olaszosan túlgesztikulálva az egészet, ahogy leesik, hogy párba lettünk osztva, bár vélhetően Cody-nak csak mulatságos a kép, ahogy meglepetten hüledezek és nem ért semmit, de ez mellékes.
Néha úgy érzem két pont között, sokkal több idő telt el, mint amit megélünk, már ha létezik egyáltalán az időt tekintve az a fogalom, hogy két pont között.. Elég sok minden történt, bőven jött hideg meleg.. azt hiszem az semmit sem változott, hogy az életem épp olyan hullámvasút, mint előtte. Danyvel totálisan elidegenedtünk. Alexal szétmentünk és így tovább.. A közelmúltat tekintve, a karácsony csodálatos volt Jaddel, Amyvel és Alistairral. Felejthetetlen és rengeteg boldogságot adott. És többek között magával hozta az elhatározást, hogy újra felvegyem a fonalat a gyermekotthonnal kapcsolatban ami azóta szépen gondját viseli az ott lakóknak. Többek között Ginanak is. És hogy újra tölthetnék időt a keresztkölykökkel, már ha vevőek ilyesmire. Aztán persze jött az év vége és úgy éreztem megint bombát dobtak rám. Nox elment. Ezzel pedig nem igazán tudok mit kezdeni. Hiszen mindenki örül, hogy eltűnt a föld színéről... Engem valahol mégis fojtogatott az elárvultság érzése, amikor eljutott hozzám a hír.. Nem tudnám megfogalmazni az ízt amit a számban hagyott az érzés. A pár nappal ezelőtti reggeli bagollyal egy stóc levelet, meg mindenfélét kaptam. Egy idézés a Gringottstól. Értesítés, hogy amit rendeltem növényt, könyvet az úton van. Vissza igazolás, hogy behívnak a Mungóba a rehabos részlegre, gyógymasszőri munkára. Megkésett üdvözlőlapok, de vagy hat. Hagyatéki tárgyalás. Levelek a Bangori gyermekotthon adományairól... Aminek kapcsán azért őszintén örültem, hogy ültem amikor felbontottam őket. Egy kisebb sokkal másztam el a legközelebbi mosdóig a Nagyteremtől, hogy rendbe tegyem magamat. Nox adományozott a Bangori gyermekotthonnak a "halálom" után. Most pedig a kezemben tartottam a banki kivonatát az igazolásnak, hogy konkrétan mennyit is.. Vajon amiatt, mert ekkora bűntudata volt, vagy mert... hitt az álmomban..? Azt a rövid időszakát ismerve, amikor magam is hittem benne, hogy képes lenne változni azt mondanám utóbbi.. Sosem derül ki de annyi biztos; Muszáj talpon maradnom! Úgyhogy menet közben persze megszületett bennem, hogy jó lenne egy kupaktanácsot össze hívni Shanna, Daphne és Gerarddal, esetleg Dorinat és Petert is bevonva, történetesen a Bangori gyermekotthonba és eléjük tárni valami konkrétabbat azzal kapcsolatban amit Chrisnek a nyáron épp csak belengettem. Nehezen ülök meg a seggemen és a Miss Delight-al való ülések eredménye gyanánt úgy érzem megtaláltam a tökeimet meg a szükséges felelősségtudatomat, hogy kiálljak az ügy mellett, amit valaha félbe hagytam. Értelemszerűen első körön őket vonnám be. Biztosítva mindenkit arról, hogy a tevékenységem nem a Minisztérium ellen lenne és nem is a Testvériség javára. Egyszerűen csak úgy érzem fontos fejlődni. És fontos felmutatni is valamit ez ügyben. A varázsvilág brutálisan le van maradva minden téren... A ma reggeli baglyokkal pedig a kezembe került egy Reggeli Próféta amiben a Minisztérium... egyszerűen mindent Nox nyakába varrt. Bűnbakot csináltak belőle.. . Fogalmam sincs mi történt valójában. De annyit én is látok, hogy ha nem így lenne az egész tálalva; a "Minisztérium álláspontja szerint," akkor Alistair és Amara elég borzalmas helyzetbe kerülnének. Az egésznek mégis annyira kamu szaga van, hogy azért... bevallom valahol meginog a lelkesedésem az iránt, hogy bármilyen projektet is Shannaék elé tárjak. Legalábbis arra késztet, hogy jobban átgondoljam. Az egész annyira friss... lehet a most hétvégi melót lemondom Neiranal és csak egyszerűen pihenek egyet valahol Orival.. Kissé rezignáltan dörgölöm meg az orrnyergemet és meredek magam elé percekig. Olyannyira sikerül kikapcsolnia az agyamnak, hogy ha nem kondulna meg az óra, lehet egész nap itt ülnék a reggelim mellett, amihez egyébként hozzá sem szagoltam. Azt hiszem ideje órára sprintelnem!!! - Mortimer! - hallom meg Mr Roughley hangját miközben próbálok észrevétlenül elsunnyogni a legközelebbi üres padig.. Mr Roughley el sem fordul a táblától úgy folytatja. - Csak hogy ide ért. Óra után maradjon még cserébe! - remek.. azt hiszem ezt nem úszom meg csak úgy... - Igen uram.. - mondok csak ennyit végül és inkább gyorsan helyet foglalok, hogy felvehessem a fonalat. Sajnos a figyelés a mai órán nem igazán megy, de legalább olyan gyorsan eltelik, hogy már csak arra eszmélek, hogy mindenki pakol körülöttem. Miután kiürült a terem lépek csak oda Mr Roughleyhez, de csak leint. - Még várunk valakire.
[You must be registered and logged in to see this image.] Én sem tudom hova tenni őt. Egyrészt az agyamra megy, másrészt szívesen bámulnám, ha be tudná fogni a száját. Mindemelett pedig képes kihozni belőlem az őszinte oldalamat. Olyan szintű őszinteség, amiről nem beszélnek könyvekben, vagy terapeutáknál. Nem mintha ezt valaha elmondanám neki. Vannak dolgok, amikről az ember nem beszél, pláne egy férfival. Minden, amit megosztasz vele fegyver lehet számára ahhoz, hogy elpusztítson bármilyen értelemben. Legalábbis a nagyi mindig ezt mondja. Meg azt is, hogy elég okos vagyok, hogy én irányítsam a kapcsolataimat, de ezzel a pöffeszkedő mardekárossal sosem érzem nyeregben magam. A megjegyzésére csak megforgatom a szemeimet, de azért apró mosolyra húzódik a szám…Mintha érdekelné, hogy mi a véleményen róla vagy az érzéseim iránta. - Dehogynem fogok. – Eresztek meg felé egy magabiztos vigyort. Ha másért nem akkor azért, mert nem lesz kit idegesítenie. Mármint, ha csak nem akarja rövid úton elveszíteni a nőjét. Senki sem viseli jól, ha hosszútávon egzecíroztatják, márpedig, ha lehet neki hinni és szereti a csajt, akkor nem akarja elveszíteni. Persze, ez még jó ideig feltételes módban marad, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy bárki másba is szerelmes lehet a saját tükörképén kívül. - Japánba? – Fordulok meg meglepődve. Mindig is el akartam menni oda. – Akkor ott kis Gaijin leszel, pláne a kék szemeiddel. – Jegyzem meg. Gaijin azaz külföldi, kívülálló. Mindenkit így hívnak, aki nem japán. Anyámék szerint nagyon kirekesztő kultúra, ezért nem is szeretnek oda menni, mindegy mióta rágom a fülüket, hogy menjünk csak nem hajlandóak rá. – Ha eszedbe jut hoznál egy kis mochit? Majd ajánlok helyette valamit. – Vonok vállat és újfent visszanézek a könyvekre. Imádom azt az édességet, annak idején sokat kaptam egy távolabbi rokontól, de amióta felnőtt lettem inkább ruhákat küld. A 17. szülinapomra például egy yukatát kaptam. Szépnek szép, de mégis hova vegyem fel? - Oh, szóval ennyi elég, hogy elcsábítsalak? – Forgatok meg egy kötetet a kezeim közt. – Kis könnyűvérű… - Jegyzem meg szórakozottan és hasonló vigyorral nézek vissza rá. Ketten játsszák a bosszantó játékot. - Remek. – Komolyan megrázom a kezét, s igyekszem elengedni, de egy kérdés erejéig még nem tudom visszaszerezni. – Oh, szóval hirtelen érdekelni kezdtelek? Hm…késő bánat. – Visszakapva kacsómat keresztbe fonom a másikkal egy kacsintás erejéig. - Legyen szép nyarad, Galen! – Integetek neki kifelé menet, sarkamban Scarlettel angolosan távozok. Vissza a házihoz.
A vegyes érzelmek vele kapcsolatban továbbra is fent állnak. Néha ugyan a sziklaszirt peremén, néha pedig egész kényelmes szituációkba sodródunk, melyeket még én is élvezek. Egyedül az a pökhendi, mindenható stílusa az, ami el tudja venni a kedvemet a beszélgetéstől. A nőknek mindig ilyen szeszélyesnek kell lenniük? Példának okáért fel tudom hozni Alexet, aki egy két lábon járó hurrikán. Amerre megy rombol és tombol. Az idegrendszeremet is. - Ez esetben megtisztelsz. - mosolygok egyet epésen, ha már meghagyja nekem a lehetőséget. Nem azt mondom, hogy nekem hiányzott, viszont tud ő kellőképp normális is lenni, ha nagyon akarja. Olyankor a beszélgetéseink is olyan vizekre eveznek, melyek idilli összképet formálhatnak. Mint például a különféle beszélt nyelvek, a csillagászat, az utazás. Ezek mind-mind olyan értékkel rendelkeznek a szememben, melyet kár lenne kihagyni a hétköznapi életből és a köztünk lévő bájcsevejből. - Most már minden világos. - szórakozottan nevetek fel, egész halkan. Egész vicces társaság néhanapján, ha nem akarja a fejemet levadászni az értelmetlen büntetőmunkája miatt. - Ez zene füleimnek. Nekem sem fogsz hiányozni, rókaszem. - igen, ez a jelző már rá ragadt és eszemben sincs változtatni rajta. Kicsit azért tétován pillantok vissza rá, mert még azóta se tudtam meg a nevét, pedig már hónapok óta játszuk ezt a macska-egér játékot. Tekintetem elidőzik szemplős arcán, s halovány, fakó bőrén, ahogy ő a könyvespolcokhoz veszi az irányt. Különleges arccal van megáldva, nem épp hétköznapi, főleg a lángvörös hajával, ami engem még mindig a poklok legmélyebb bugyraira emlékeztet. Nem mintha jártam volna már ott, de nekem mindenféleképpen ő a földi poklom. - Efelől ne aggódj, Japánba terveztem az utat.- tárom szét karjaimat ártatlanul. Amúgy is kétlem, hogy annyira komolyan veszik a dolgokat pont Kínában. Ugyan Kína a világ legősibb folyamatos civilizációjának számít, így azért bizonyára náluk megvan a maguk rendszere és szokásai, amikhez igazodnom kell majd, ha esetleg oda is eltévednék. Egyelőre viszont marad a jó öreg Japán a maga fejlettebb technológiáival és látványosságaival. Kappák, Oni-k, Hoo-hoo-k és még sok minden más vár rám abban az országban. A szakomnak köszönhetően így van is célom odamenni, nem csak azért, hogy elzárkózhassak a külvilágtól egy időre… Mert hogy eredetileg az volt a tervem. Távol mindentől és mindenkitől, de legfőképp apámtól. - Milyen nagylelkű vagy a minap. A végén még elcsábítasz a töretlen kedvességeddel. - bosszantom tovább az önelégült vigyorommal és kissé gúnyos szavaimmal, még ha a kimondottakban van némi igazság is. Ha ilyennek ismertem volna meg már a legelején és egyszer se mutatná ki a foga fehérjét, még komolyan fontolóra vettem volna, hogy őt vigyem apám elé bemutatóra. - Áll. - tápászkodok fel ezúttal és lépek elé szintén jobbomat nyújtva felé a kézrázásunk gyanánt. - Igazán illendő lenne végre bemutatkoznod, rókaszem. Vagy ezt továbbra is titokban tervezed tartani? - engedem el kezét, s ejtem sajátjaimat nadrágom zsebeibe. Ez most egy búcsú. A nyár már a sarkunkban, azzal együtt a saját felelősségeim is, melyek nem várathatnak tovább. Alex már készülődik és az óra is hamarosan azt a bizonyos időt üti meg, amikor nekünk indulnunk kell.
[You must be registered and logged in to see this image.] Meg kell tartanom a titkaimat. Az utóbbi időben túl sokan szeretek tudomás arról, hogy talán a legsimlisebb prefektus vagyok. Vagy arról, hogy mennyire nem hasonlítok családom jelesebb tagjaira. Egy kétszínű fruska, hazug r*banc, ha úgy tetszik. Csodálkozom, hogy még nem vágta senki sem fejemhez ezek egyikét. Persze, elég okosan játszom a lapjaimat, hogy mindenki azt lássa, amivel tud azonosulni. Galennél ez kényes téma. Nem akarok a kelleténél több eszközt a kezébe adni, amellyel sakkban tarthat, ha arra kerül a sor. Kígyókkal nem játszunk, mérgessel pedig pláne. Hogy hiányzott? Jó, kérdés! Talán hiányzott a társasága, mivel olybá tűnt, hogy inkább a két dudás egy csárdában helyzet áll fent nálunk, mint a yin és yang. Ha szabad néhány mugli közhellyel élnem. Ritka pillanat olyanokkal találkozni, akiknek nem probléma az intelligencia és a sokszínűség. Egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen illetőt ismerek. Szóval… - Nyugodtan hidd ezt, ha akarod. – Hagyom rá nagylelkűen, de azért elnevetem a végét. Egyszer ki fogom hívni egy sakk meccsre. Felfogom törölni az öntelt képével a kockás táblát. Addig is viszont lehelet finoman megkörnyékezem elméjét. Csupán az érdekel, hogy örül-e annak, hogy most normálisan beszélgetünk és nem csesztetjük a másikat. Miért? Nos, nekem vegyes érzéseim vannak, ezért kell a másé biztosíték gyanánt. - Rossz szokás. – Minden érdekel, ezért gyakran vetem bele magam egyes helyek nyelvében a varázslóközösségük helyett. Amióta az eszemet tudom egy könyv társasága jobban vonzott az embereknél. Ez eddig egy nagyon kellemes rendszer volt, mégis miért kell most megváltoznia? - Mindenhol s mindenkiben önmagam keresem, ahogy mindenki más is. – Milyen mélyenszántó gondolatok repkednek köztünk a levegőben. Ha összefűznénk őket egy kötetben, akkor sokszáz galleon üthetné a markunkat feltéve, hogy bárki is megérti az összefüggéseket rajtunk kívül. – Egyébként pedig sorolom, nem feltétlenül fontossági sorrendben; tánc, bor, tengerpart és nem utolsó sorban távollét a szüleimtől. Ja, meg tőled is. – Öltök rá nyelvet, mielőtt még a végén túl komolyan venne. A tervei nagyon lenyűgözőek. Kelet mindig vonzó célpont; kellemes időjárás, hihetetlen kaját, egzotikus nyelvek és kultúra. Mindeközben elindulok megnézni azt a könyvespolcot. - Keleti ország? – Meglepődve pillázok rá kezemben egy olyan kötettel, ami kevésbé tűnt veszélyesnek, mint a többi. Azon mágikus lényekről szól, amelyek megjelentek a mugli mítoszokban és mesékben. Érdekes. – Ha Kínába mész vigyázz a stílusodra, a végén még egy börtönben találod magad, s hidd el nekem ott te lennél a cella, hogy is mondjam ágymelegítője? – Jegyzem meg egy róka vigyorral. Vicces belegondolni, hogy itt mekkora kemény fiú, de fegyencként nem lenne ilyen könnyű dolga. Bár lehet, hogy a pletykák nem igazak; azonban akkor is mókás belegondolni. Ahogy gondolom neki is abba, hogy minden porcikám ropogós piros és sírok amikor valaki hozzám ér. Mogorva grimasszal válaszolok csupán erre. Ne felejtsek el utána nézni valami leégés elleni tinktúrának. Nem adom meg neki az örömöt, hogy akár egy másodpercig is szórakozzon rajtam. Kérdésére felemet fővel összecsapom a könyvemet, s fensőbbséges arckifejezéssel nézek rá. - Ah…elérkeztünk a beszélgetés fénypontjára. – Elgondolkozva csücsörítek egy kicsit és visszateszem a kötetet helyére. – Elengedlek… - Felelem nagylelkűen, de ismer már annyira, hogy tudja ennyivel nem ússza meg. Igen, ma a jobbik felemmel találkozott, de attól még én, én vagyok. És egy jó üzleti lehetőséget sosem halasztok el. – De jössz nekem eggyel. Áll az alku? – Felvont szemöldökkel nyújtom felé jobbomat. Menjen, ahova akar. Én nem fogom visszatartani.
Válasza nem túl sokatmondó, ezért sem fáradok azzal, hogy én kérdezősködjek tovább. Bizonyára megvan neki a maga titkos élete, amit nem szeret mások orra alá dörgölni, bár ezesetben nem kell attól félnie, hogy én faggatni fogom. Kicsit sem érdekel, talán legmélyen sérti a büszkeségemet, hogy nem osztja meg velem azt a "sok mindent", de nem fogok kiakadni rajta. Felvonom szemöldökeimet és nézek rá egy nanemmondod fejjel, végül elengedem a témát egy sóhajjal. Ami ezeket követi igazán meglep és ezt nem is igazán tudom leplezni. Hízik a májam, ahogy pont ő beszél pozitív dolgokról engem illetően. - Lám, lám, lám, ez egy első, rókaszem. Csak nem hiányoztam, hogy ilyen kedves szavakat érdemlek?- félmosolyomat virítva felé nézek rá. Élvezem a helyzetet és azt, hogy önmagához képest miket mond most el. Leszámítva a feltételezését, hogy én másnak mutatom magam. És akkor mi van? Rám szakad az emelet vagy kitörik a bokám? Úgy vélem mindenkinek megvan a maga titkos világa. Az az énje, aki a valódi szerepet nem képes betölteni, ezért álcák mögé bújik. Nem örülök neki, hogy rátapintott a lényegre és ezt kimondott szavakká is tette. Ha tudná mire vágyok leginkább... Ha elmondhatnám... Talán minden egyszerűbb lenne. De nem most, nem itt, és nem neki. - Lehengerlő.- túlzok egy keveset a franciája dicsérésével. Ugyan én nem beszélem a nyelvet a német, észt és koreai mellett, de már tervben volt, csak nekem túl nyáltengernek bizonyult maga a hely és a francia. - Katalónia? És mi keresnivalód van ott? Nem épp a szomszédban van.- ráncolom homlokomat. Lehet túl kíváncsi vagyok, de mindez csak azért, mert nem tudom elképzelni róla, hogy Spanyolországban süttesse a hasát. - Nem feltétlen. Bár tény, hogy jobb szeretem otthon tölteni az időmet. Viszont idén nyárra más terveim adódtak. Talán még a keleti országokba is ellátogatok.- teszem közzé az idei terveim apróbb részleteit. Persze az akadémiával a nyaram nagy része el fog szállni és még ott van az a találkozó Alex és apám között is, amit egyelőre nem tudom miként fogunk működőképessé tenni. - Ez igaz.- értek egyet vele hezitálás nélkül. Nem igazán szeretem süttetni magam, meg úgy amúgy sem vagyok nagy híve a strandoknak és ehhez hasonlóknak. - De tudod hogy mondják. Ami késik, nem múlik. Ellenben jobb, ha te nem égsz le a spanyol napsugarak alatt. A végén még tetőtől talpig olyan színed lesz, mint a hajadnak.- vigyorodok el kissé gúnyosan, bár ez inkább poénnak indult, mintsem inzultálásnak. - Nos, pref? Bevarrod rajtam a büntetést vagy elengedsz?- billentem oldalra fejemet és nézek rá kisfiús, ártatlan tekintettel.
[You must be registered and logged in to see this image.] Van-e más, amiről érdemes beszélni velem kapcsolatban? Oh, rengeteg minden. Az üzleteléseim, az oknyomozás, amiben részt vettem. A zongora tudásom, az énekhangom, a küzdősportok és a balett. Az asztrológia és fizikai tudásom, az alkohol fogyasztási szokásaim. A mugli koncertek, amiken részt vettem. A sufni, amiben mindenféle ketyerét tartok és szerelek. Az ott lévő Harley motorral egyetemben, amit legálisan vezethetek is. A tény, hogy több országban jártam, mint amennyit egy átlagember csak úgy fel tudna sorolni, mikor megkérik rá. Persze, ezekről neki fogalma sincsen. Egyeseket sosem kérdezett, másokról sosem beszélek. - Sok minden. – Engedem el ennyivel a dolgot. Biztosan vannak neki is olyan dolgai, amikről én nem tudok. Mondjuk…aki ennyire a rivaldafényben él, annak nem lehet olyan tetemes mennyiségű titka, mint nekem, aki elvész a tömegben. Szánt szándékkal. Ha nem figyelnek, akkor nem is látnak semmit. Ilyen egyszerű ez. Nincs benne semmi mágia vagy misztikum. A vigyorára csak megforgatom a tekintetem. Ilyen ez. Mondasz valami szépet és egyből elhiszi, hogy ő a világ ura. A fiúk egyszerűek; szavakba öntött szeretetre, azaz dicséretre, ajnározásra vágynak, mert sosem kapják meg azt a szüleiktől. Miközben a lányoknak agyba-főbe mondják, hogy milyen csinos vagy, addig a fiúknak a „ne csináld/légy kedves/hagyd abba” intések jutnak. Bár sokaknak ez nem számít, mert más a szeretetnyelvük, de a szó akkor is a legrövidebb út két ember között. - Hm…kicsit mindkettő. – Vallom be őszintén egy lágy mosollyal. – Azt gyűlölöm, akinek mutatod magad. Ellenben megértem, hogy szükséged van az álcára. Akinek viszont gondollak a…- Egy laza kézmozdulattal célzok a küllemére. – fennköltség alatt, kimondattan kellemes embernek tűnik. – Zárom rövidre. Valószínűsíthető, hogy közel sem olyan ember, mint amilyennek elképzelem. De amíg ez nem nyer bizonyosságot, addig elhitetem magammal, hogy igenis egy normális valakivel van dolgom. Talán ezért vizslatom az arcát, mikor csukott szemmel gondolkozik a következő szavain. Próbálok átlátni rajta. A csend, ami lassan növekszik közöttünk, mint egy rágógumi lufi, egyszer ki fog pukkadni, ám nem érzek benne feszültséget. Még akkor sem, amikor megszólal; a mondandója nem lep meg, de az, hogy megosztja velem nagyon is. Így egy sokkal vidámabb arckifejezéssel nézek rá vissza. - Hát persze. – Vonok vállat felkuncogva. Hogy is lehetne minket egy skatulyába zárni? Megölnénk egymást. Érdeklődve várom, hogy miféle további bölcsességgel áld meg, de nem bocsátkozik továbbiakba. Nem tudok meg sokkal többet a véleményéről, csupán arról, hogy hasonló cipőben járunk. Ettől persze inkább a kedvelem irányába dől a mérleg. De az eddigi tapasztalatok alapján ez csupán egy múló pillanat. Mindig kihozza belőlem a bipoláris fruskát. Egyszerűen ért hozzá, hogy az elevenemre tapintson. Mint ezzel is, hogy a romantika nem nekem való. Mert amúgy igaza van, de joga nincsen ilyen kijelentéseket tenni. - Oh, monsieur. Mais que pensez-vous de moi? En tant que femme, les émotions prennent souvent le dessus. – Válaszolom meg egyszerűen a kérdését. – Már több ízben jártam ott, idén is mentem volna, de sajnos el kellett halasztanunk a dolgot. Katalóniába megyek. Sok a jó bor és hátha lesz egy kis színem. – Lepattanok az asztalról és kiropogtatom a nyakamat. – Gondolom te inkább szobacica vagy. – Nézek rá jó kedvemben mielőtt elindulnék megnézni a könyveket. Én is szoba állatka vagyok, de nem azért, mert úgy akarom, hanem mert nincs időm. Legalábbis ezt hitetem el magammal. - Legalábbis nem tudlak elképzelni lebarnultan. Olyan kényszerű kép. – Pedig nem. Tuti jól állna neki, mint valami francos görög félisten a göndör tincseivel és a világító szemeivel. Lehet jobban járok azzal, ha nem megy nyaralni idén. A végén még nem tudnék nyálcsorgatás nélkül rá nézni…
Úgy nézek rá, mintha most csak szórakozna a kijelentésével. Megcsóválom fejemet, mielőtt adnék neki bárminemű választ.-Van egyáltalán más, ami szót érdemel? Nem hiszem...- amennyiben van más érdekessége, amivel tényleg szóval tud tartani és még azt mondom rá, hogy felkeltette az érdeklődésemet, ám a munkakörén kívül valóban nem tudok többről beszélgetni vele. Az első büntetés éjszakáján sem tudtam teljesen kezelni őt, hisz' olyan mint egy érzelmekkel teli hullámvasút. Egyszer ilyen. Egyszer olyan. Sose tudnám megmondani mi zajlik a fejében. -Hízelgő.- konstatálom a helyzetet egoista mosolyommal. Belőle tényleg nem néztem volna ki, hogy bármi dicsérő szó elhagyja a száját valaha. Kellemes csalódás ért ezáltal, s talán ez a lány még tele van meglepetésekkel is. Néha tényleg úgy érzem egy világot mesélhetnék el neki, ám az a pillanat valahogy mindig romba dől egy hirtelen váltással. - Néha nem tudtom eldönteni, hogy kedvelsz, vagy gyűlölsz.- csóválom meg fejemet. Pontosan itt igazolódik be a korábban említett feltevésem. Ő maga az az érzelmi hullámvasút és nem ő az utas... Ő az egyik kocsi... Mindenesetre elengedem a témát, nem fogom feszegetni a határokat, hiszen már így is valami komoly, megmagyarázhatatlan feszültség költözött közénk, mely néha szelíd, néha tombol, mint egy hurrikán. A folytonos civódások lévén nem hiszem, hogy valaha nyugodt szívvel tudnék vele csevegni. Fel kell készülni minden eshetőségre és nem ereszthetjük le a védelmünket, mert olyankor tudnak igazán hátba szúrni. Lásd: A kávés eset... És még sorolhatnám. Tanultam a hibáimból és megtapasztaltam az igaz módját annak, hogyan kell rókaszemmel bánni és az egyelőre nem bizalom kérdésén alapul. Ezeket a gondolatokat csupán a következő, bizalmi részletei törik darabokra. Meglepett... Olyannyira, hogy most teljesen ledöbbenve, elkerekedett, mégis együttérzőbb tekintettel vizslatom arcát. Tudom milyen érzés az, amikor meg kell felelned, de inkább más vizekre eveznél. Nem szólok egy ideig semmit, hagyom, hogy a kimondottak ott visszhangozzanak az éterben. Egy pillanatra le is hunyom szemem és kezemet magam elé emelve próbálom keresni a megfelelő szavakat, hogy megtörhessem ezt a halotti csendet. - Akármilyen őrültnek is hangzik, meg tudom érteni a helyzetet. De ez még nem vesz minket egy kalap alá.- nyitom fel szemeimet végül és próbálom megtartani a megszokott, kissé mogorvább stílust, hogy nehogy elpattanjon valami benne. - És tudom, hogy nem könnyű...- nem, nem fogok tanácsokat adni neki. Ő maga is képes lesz a válasz megfejtéséhez, ha majd elér odáig. Szembenézni a családod elvárásaival talán a legnagyobb próbatétel, ami valaha történhet. Apám még nem tudja, de nekem is más terveim vannak az életben. Nem fogom az ő kitaposott útját követni az életem végéig. - Fogalmam sincs, nem fogom ezt játszani, csak remélem nem a franciákhoz készülsz. Az a város túl... Hogy is mondhatnám? Romantikus hozzád?- vigyorgom gúnyosan a végére. Annyira nem érdekel a kis nyaralása, hogy törjem rajta a fejem. Ha megmondja, akkor rendben, ha nem, akkor sem fogok a sarokba vonulni, mert rókaszem nem hajlandó megosztani velem a titkát.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem vagyok hepciás kedvemben. Már lélekben a nyári programjaimon vagyok, így nem akarok túl sok energiát belefektetni a mai napba. Lesz elég bajom idegesítő emberekkel így, ha most elhasználom az összes jó poénomat, s szivatásomat, akkor magamat fogom untatni szeptember elejére. Kreatív vagyok, de az én tudásom is véges. Ellenben az új névre, amit rám aggadott összeszűkülnek a szemeim. Lenézek a négylábúra, aki vissza pillanat és sajnos tényleg olyan vágású szeme van, mint nekem. Ah, utálom, ha igaza van. Alapvetően csak azt szeretem, ha nekem van igazam. Na, az jó érzés. - Tudod, nem értem miért foglalkoztat ennyire téged, az itteni feladatköröm. – Értetlenül megrázom a fejemet. Mindenki azt hiszi, hogy nem szeretem azt csinálni, ami a dolgom. De ez nem igaz; minden hozzá állás kérdése. Igen, szívás éjszakai őrjáratozni. De szeretek prefektus lenni, s nem csak a presztízs miatt. Jó érzés segíteni a tanároknak is, illetve a közhiedelmekkel ellentétben nem vadászok a „rókaszemeimmel” csínytevőkre, hogy meglegyen a napi bünti kvóta. Sokk inkább tartom magamat diáktársaim segítőjének, mint a tanárok végrehajtójának. Persze, prefektusa válogatja, hogy milyen a munkamorálja. - Nos, igen. – Vonok vállat és zavartan elnézek róla egy pillanat erejéig. Nem akarok hazudni, ha már kicsúszott a számon, akkor nem fogom megcáfolni magam. Eléggé nevetséges dolog lenne. – Nekem is lehetnek hibáim. – Teszem még hozzá egy savanyú mosollyal. Corvus tudja a legjobban, hogy a göndör haj és a világos szem a gyengém. Egyszer egy közös járőrözés során egy humorbomba áldozatai lettünk, s a nevetés által felszabadított feromontól őszinte lettem. Sokáig bántam a dolgot, de a végén jó barátok lettünk az ifjabb Flinttel. Vagy legalábbis én barátomként tekintek rá. - Inkább hányás és pofon. – Nevetek fel egy pillanatra. Szép Adora, nem sértő egyáltalán. Mindegy is, én csak jobban járok, ha megsértődik és hagyjuk ezt a témát. A végén még azt hiszi, hogy beleestem, annyira pedig nem vagyok hülye. Egy részt értelmetlen lenne, nemsokára úgyis megkapom a férj jelöltemet, avagy jelölteket, attól függően mik anyám pontos tervei. Másrészt barátnője van. S én tisztelem az efféle kötelékeket, még akkor is, ha róla ezt nem gondolnám. Továbbra sem gondolom, hogy a magabiztossága pusztán önbizalomból adódnak, de nem firtatom tovább a dolgot. Igaza van, nem vagyunk barátok. Nem vagyunk jóban. Ettől függetlenül én jól érzem magama a társaságában. Ennek is egyik fő oka, hogy másmilyen családból származom, mint a legtöbben. Nálunk a szeretet nyelv a kioktatás és a fifikás beszólások. Vagy anyukám esetében a lesajnáló nézések és a leitatás egy csipetnyi szégyenkezéssel megspékelve. Ismerős az a nő, aki azt mondja a lányának, hogy a külsőjénél sokkal fontosabb, hogy milyen okos valaki? Nos, anya az ellentétjében hisz. Egy okos nő nehezebben talál magának férjet és nem elégszik meg a háziasszony szereppel. Kevés neki az anyaság. Vicces, hogy pont ő papol, aki még apámnál is kevesebb időt töltött velem kettesben, pedig az teljesítmény. A kérdése meglep. Gyanakvó tekintettel próbálom megtudni az indíttatásait. Tudni akarja a gyengémet. Nos, ezzel megszívta, mert nem sok mindent tud vele kezdeni. Ugyan az előbb még nem akartam a bizalmába férkőzés szempontjából megosztani bizalmas információkat, de most önön célokból elgondolkozom rajta. Vajon érdemes lenne megbíznom benne? Megosztani a sötét keretet, ami meghatározza életem képét? Végül is mi bajom lehet? Ha megosztja mással, akkor letagadom. - Szeretném elhinni… - Kezdek bele megtörve a rövid, ám nehéz csendet, tekintetemet a kezeimre szegezem. Érezhetően nehéz ezt megosztanom. – hogy a családom akkor is szeretne, ha nem játszanám el, hogy olyan vagyok, mint amilyennek látni akarnak. – Sóhajtva rágom belülről a számát, míg nem már a vér fémes ízét is érzem. Sikeresen kizökkent a fura transzból, ami közben azt kerestem, hogy mégis miért osztottam meg ezt vele. Néha magam számára is egy rejtély vagyok. - Épp most vallottad be, hogy az egész csupán egy hazugság. – Nézek rá üres arckifejezéssel, lassan pislogva. Nem akarom megbántani vagy ilyesmi. Most, hogy már van egy fegyvere, amivel visszavághat. Lehet nem kellett volna ezt mondanom. Sőt, sok mindent nem kellett volna ma mondanom. Scarlet már ki menekült innen. Én is el akarok rohanni, de közben itt is maradnék. A ténytől, hogy már nem csak az én vállamra nehezedik legsötétebb titkom súlya…Egy kicsit könnyebbnek érzem magam. Kicsit kevésbé sötétnek. Ezért is örülök, hogy újra semleges témára tereli a beszélgetés fonalát. - Szeretnéd tudni mi? – Rázom meg a fejemet mosolyogva. – Tippelj. – Vonok vállat és neki dőlök a hátam mögötti falnak, karjaimat egymásba fonva kihívó arckifejezést öltve. Gyerekkorom óta imádom a kitalálósdit.
Felettébb érdekes, hogy most nem akar a torkomnak esni vagy találni bármiféle utat egyáltalán a sodromból való kihozáshoz. Megszoktam már tőle a csípős megjegyzéseket, melyeknek most sincs híjában, de azért jóval laposabbra veszi a helyzetet, mint amit elvárnék tőle. - Nem kérdeztem a véleményed, rókaszem.- sóhajtom bele a tanterem dohos levegőjébe. - Akárhová is mész, az a te dolgod. Legalább kimozdulsz a szürke hétköznapjaidból és nem kell a rendbontó alsósok után rohangálnod.- vonom meg vállamat végül, amikor az a simlis, rókás szemei átváltanak egyik pillanatról a másikra. Pontosan ezt az oldalát kerestem, s most meg is találtam. Félő volt, hogy elveszett. - Milyen kedves. Cukinak tartasz?- ragadom meg a lényeget és nézek is rá ártatlan szemekkel, na persze látszik mennyire hízik a májam attól, amit mondott. Az ilyenek mindig felkeltik a kíváncsiságomat, főleg, ha valami pozitívról van szó. - A belső tulajdonságaimmal nincs semmi baj. Van, aki tolerálja, van, aki nem. Hogy is mondják? Ízlések és pofonok?- forgatom szemeimet, ha már ennyire elhiszi azt, amit mondd, másrészt az engem való bámulásától igencsak kényelmetlen érzetet vált ki belőlem. Biztos nem tudja, hogy a kapcsolat köztem és Alex között csak kamu, de akkor miért akar ennyire a kihallgató lámpa alá tolni?- Arra nem volt szükség.- lovaglom meg azt a hullámot, amit küld felém, nehogy neki sikerüljön győzedelmeskednie. Egy dolgot tudhatna már. Nem fogom hagyni magam, akármiről is legyen szó. - Mert pont te lennél az a valaki, akivel őszintének kellene lennem, igaz? Ne álltasd magad, rókaszem.- ingatom meg fejem lemondóan és kissé szánalmasra véve a próbálkozását. Miért is akarna ő tudni bármit arról mi van Alex és köztem? Nem hinném, hogy baráti viszonyban lennénk. A miénk épphogy elérte az ismertséget, már rossz lapokkal indított. Természetesen én is megadtam neki a lehetőséget a javulásra, mint ahogyan most is, pedig simán foghatnám magam és lelécelhetnék előle. Balgaság volna bevarrnia rajtam a kis képzeletbeli büntetését az utolsó napon. - Érdekes feltételezés. Te miben hazudsz magadnak?- dobom neki a labdát kérdő pillantásokkal vizslatva arcát. Ha már ő kezdeményezett egy igen érdekes feltevéssel, akkor fejtse is ki, ha van némi köze hozzá. Csak mi vagyunk most itt, s úgy vélem a részemről, ami elhangzik itt, az kettőnk között is marad. Nem fogom olyan gyerekesre venni a figurát, hogy esetleg pletykát terjesszek róla. Az nem az én módszerem. - Működni fog.- válaszolom neki határozottan, hisz' nem tudom milyen másik irányból közelíthetném meg a válaszadást. Sokat sem akarnék mondani neki, mert a végén még többre rájöhet, annak meg az apámmal való kapcsolatom issza a levét. -Szóval, hol is fogod süttetni a hasadat?- hányok fittyet egyből a korábban kimondottakra. "Akárhova is mész, az a te dolgod"; úgy látszik ez az egyetlen adu ászom, amivel terelhetem a szót. Nem vagyok rá büszke, hiszen nem érdekel hova megy, de ha ezzel sikerül abbahagynunk a kapcsolatomat és hazugságaimat illető fecsegést, akkor nyert ügyem van.
[You must be registered and logged in to see this image.] Elmosolyodom az őszinte megnyilvánulásra. Mindenféle sallang nélkül, inkább magának mondja mintsem nekem. Bepillantást nyerhettem, egy tűnő pillanatig csupán, a fejébe. Mindenféle varázslat használata nélkül. Meghitt pillanat volt, ameddig tartott. Valamiért most sem képes megsérteni a megjegyzésével. Nem tudja, milyen az életem. Nem is kell tudnia, minél többen tudják, annál nagyobb a lebukás esélye. Lizzy, Gina és Corvus tudja. Ez pont hárommal több, mint ami jó lenne. A szociális élet utáni vágy elgyengít. Ékes példája ez a beszélgetés. - Nem vagy túl kreatív. – Nézek rá szánakozóan, de az egész fölényesség csak egy pillanatig tart. Amíg ki nem ejti a száján azokat a szavakat. – Ha érdekel, nem. Nem arra gondoltam. – Gyorsan visszatapasztom az öntelt kifejezést arcomra. Kis butus, azt hiszi kiismert. Pedig nem. Persze, az „is” szócska elgondolkodtat, de gyorsan összeteszi az agyam dolgokat; valószínűleg őt is meghívták, ha már Alex párja. Logikus, tekintve, hogy engem, aki egy senki számukra, szintén szívesen várnak. - Ennyire nem lehetsz magabiztos. – Nézek rá gyanakvóan. – Külsőre cuki vagy, de korántsem annyira, hogy kompenzálja a belső tulajdonságaidat. – Kutató tekintettel vizslatom az arcát, a reakcióját. Rejtély számomra, hogy miért biztos abban, hogy vele marad a csaj. Senki sem biztos ebben, hacsak nincsen rá különösebb oka. – Amortentiát adtál szegény lánynak, Herbs? Nem túl etikus. – A másik arcába mászás úgy tűnik kötelező napirendi pont, ha egy helyiségben vagyunk. Kinek a nagyobb típusú beszélgetések mellett… Egyik ámulatból esek a másikba. Az egyetlent? Heh. Egész jó az átérző képességem, tekintve, hogy képes vagyok vájkálni az emberek tudatába, s ezt a tulajdonságomat a teremben kolbászoló familiárisom is erősítette. Tudom, vagyis érzem, hogy van valami annak hátterében, amit mondd. De azt fixen tudom, hogy nem fogja elmondani. Határozottságban versenyzik velem, s ha mégis ki akarnám szedni belőle, akkor kénytelen lennék egy saját titok megosztásával a bizalmába férkőzni, ami sajnos nem garancia arra, hogy viszonozza a bizalmat. Fura dolog a társadalmi szabályzat. Néha jobb, ha megszedi az ember, máskor pedig nem elég az sem, ha az óvatosnál is óvatosabban tartja be. Nem mintha nyersen rákérdezni valakinél, hogy szerelmes-e elfogadott dolog lenne. - Nem is tudom. Talán, mert nem adsz egyenes válasz, nem nézel a szemembe. A hazugság főbb ismérvei. - Vállat vonva vázolom az alap elméletemet, de magam is tudom, hogy felesleges. Ha nem akarja, akkor nem osztja meg. Ki vagyok én ahhoz, hogy őszinteséget kérjek vagy kapjak tőle? Még csak barátok sem vagyunk, s nekem sem okoz gondot elhallgatni dolgokat a barátaim elől. Akkor, mint senki, mire számíthatnék? - Mindegy is. Nem az én dolgom. – Vonok vállat és elgondolkodva nézek rá. – Tudod, azt szokták mondani, ha valaki elég ideig hazudik magának, akkor egyszer csak elfogja hinni és így igazsággá válik. – Hiszek abban, hogyha elég ideig nem foglalkozom azzal miket érzek mások iránt, akkor semmissé lesznek. Persze, én vagyok az a prefektus lány is, aki majdnem elsírta magát az exe és annak új csaja előtt, akik takarodó után egymásnak estek az alagsorban. Szóval nem biztos, hogy bárkinek rám kéne hallgatni, hiszen magam sem tudom mi a franc kavarog bennem. – Remélem ez nálad is működni fog.
Egy kurta vigyorra futja a megjegyzése hallatán. Akármit is feltételez rólam, az mind igaz. Nem felejtek könnyedén és mindig azt vallom, hogy a fagyi úgyis visszanyal majd. Így is a kis kavalkádnak, amit gerjesztett lett némi visszhangja és nem voltam túl boldog tőle. Lepereg rólam az ilyen és nem foglalkozok vele, de azért legbelül sérti a büszkeségemet, mert tudom, hogy mi az igaz. Persze nem fogom a fél iskolát ágyba rángatni csak azért, hogy bizonyítsak. Előbb-utóbb úgyis találnak más elfoglaltságot. - Talán én is azt az életet élem majd.- tűnődök el már-már ábrándokat kitűzve a jövőképem irányába. Le is engedem a már megszokott Galen Herbs attitűdöt és ellágyult arccal nézek át a mögötte tornyosuló széles ablakon. A táj egész zöldnek hat, ahogy a nyárba burkolódzik a természet is, hiába élünk a Föld olyan pontján, ahol sok a borús, szürke idő, néha itt is lehet látni csodákat. Talán pont ez vall rám. Néha az én életembe is költözik ború és szürkeség, de egyszer derű fog majd el. Na persze... Már ha létezne ilyen az én életemben. Nem fogom örökké várni a sült galambot. - Unalmas életed lehet. De úgy rémlik ezt mintha már mondtam volna...- vonom összébb szemöldökömet, teljesen kizökkenve a táj bámulásából állok fel ezúttal a székről és inkább csak nekitámaszkodok annak az asztalnak, amin ül. - Csak nem te is az ifjabbik Paisley varázslatos kis birodalmába utazol?- vigyorgom, hátha telibe találom a szöget. Paisley ugyan engem is meghívott, de a sűrű órarendemmel nem tudom hogyan fogom megoldani. Még ha az az év végére is kerül, lesznek más ügyek, amikkel foglalkoznom kell. Másrészt addigra biztosan ő is tudomást szerez majd rólam és Alexről... Hiába színjáték az egész, nem hiszem, hogy Paisley könnyen venné a dolgot, vagy el is hinné... - Biztosíthatlak afelől, hogy nem fogja kitenni a szűrömet.- viszonzom azt a sunyi vigyort, ha már ennyire a képembe akar mászni vele. A következőkre egyet is értek vele. Sosem kerestem a szerelmet, sosem akartam mást a szívembe zárni, mert magától a feltevéstől is összehánynám magam, amiért ilyen nyáltengerbe kényszerítene a sors. Erre itt van Alex, akinek adnom kell a hős szerelmest. Kész káosz az életem. Legszívesebben hevesen megosztanám vele az én véleményemet is, ami ugyanolyan hangot ütne, mint az övé, ám ezt mégse tehetem meg. Mindenkivel el kell hitetni az elhitethetőt.- Néha mindenki megtalálja azt az egyetlent.- teszem csak hozzá halkabban. Nem éppen a leghatározottabban, viszont arcomról így sem olvasható le semmiféle kételkedés a szavaimat illetően. Egyedül legbelül érzem úgy, hogy darabokra fog szedni a hazugságok szörnyetege. És ekkor talál be azzal a kérdéssel, amire soha a büdös életbe nem akartam válaszolni senkinek sem. Mégis meg kell emberelnem magam, így megköszürölöm a torkom, mielőtt még elcsuklana a hangom az engem ért döbbenettől. - Miért ne lennék?- kérdezek vissza, amolyan védekező módszerrel, hogy ezzel is elsiklassak a kérdése felett. Nem, nem akarom azt mondani, hogy igen, még a szerep kedvéért sem.
folyt köv 
