2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az ötödik emeleten Balgatag Boris szobrától a második ajtó mögött található meg a zeneterem, ahol elsősorban Flitwick professzor próbál az iskolai kórussal, de a terembe ezen időpontok kivételével más is bemehet gyakorolni legyen szó énekről vagy zenélésről. Még ha első pillantásra egy ódon zongora uralja is a termet, a hangszerek széles tárháza található meg itt, szabadon lehet hódolni e művészet szerelmeseinek a varázslók mágikusan bűvölt és a muglik varázsmentes hangszereivel is a zenének. Az egyetlen szépséghibája, hogy Hóborc gyakorta áthangolja a hangszereket.
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
- Váó. És még is mit csinál, ha másba szeretsz bele? Bezár egy toronyba? - ámulok el, és ráncolom össze végül a szemöldökömet. Nane! Ha valaki velem akarna ilyet csinálni, akkor azonnal fellázadnék minden erőmmel. De hát végül is az is lehet önállósodás, hogy itt van a Roxfdortban, pedig az apja azt se akarta. Elképzelhetetlennek tűnik nekem az az élet, hogy ennyire a nyakán legyenek, én mindig olyan szabadon voltam tartva. Eszemben sincs sajnálni, hogy nem voltam a puccos aranyvérű partin, valójában meg se hívnának rá, mert nem vagyok a nagyházak tagja, igazából az egyik ágon a nagyszüleim muglik, tehát… Ha mondjuk valami uncsi vernyákolást énekelnék kisestélyiben, akkor talán meghívnának énekesnek. De még is ki akarna olyan lenni? Szó sem lehet róla! Lehet, hogy nem tudja magát kifejezni szépen, de én tökéletesen értem, hogy mit akar mondani és hogy eléggé el van keseredve ott, legbelül. És ha valaki ölelést akar, akkor én ott vagyok, és úgy szorítom, hogy a közelébe se jöhessen a magány. Amikor elmondja, hogy miért is félt, hogy nem akarok barátot igazán elkerekednek a szemeim. - A barátom miatt? Cody miatt? A világ legnagyobb árulása lenne vele szemben, ha miatta zárkóznék be a világ elől! Sosem akarná ezt! - jelentem ki érzelmesen, kicsit megindultan, kicsit talán drámaian, de ez vagyok én. Egy kis energiabomba, érzelmileg mindent úgy élek meg, mintha az egész világ múlna rajta. Mondjuk amikor elveszítettem… akkor egy ideig olyan volt, mintha az egész világ szűnt volna meg. De aztán akármilyen megdöbbentő, még is felkelt újra a nap… és minden ment tovább… Nélküle. - Hmmm… Szeretnél átjönni hozzánk? - kérdezem, kicsit félrebiccentve a fejem, mert minden nap amikor végzek az iskolában azzal a néhány órával, amit tartok, rohanok haza az angyalkákhoz, tehát otthon hallgatnám meg a zenét. - De csak ha jóban vagy a kisgyerekekkel! - teszem hozzá, kis mosollyal, hiszen van, aki annyira nem örül a gyerekek társaságának, márpedig én otthon nekik szentelem magamat, valószínűleg a zenehallgatás közben is nekik fogok magyarázni, vagy esetleg látványmágiával felturbózom nekik az élményt, hogy ők is élvezzék. Néhány tündér itt, néhány hópehely ott…!
Csak egy kedves mosollyal válaszolok arra, hogy már segítettem. Néha tényleg csak ennyi kell. Egy ölelés. Ha szomorú voltam, vagy úgy éreztem túl sok az elvárás, és összeroppanok alatta, a nővérem is mindig így vigasztalt, és biztatott. Ő volt az egyetlen, akinek mindent elmondhattam. Az egyetlen, aki igazán megértett. Rémes érzés volt, hogy most miattam, és az önzőségem miatt kell szenvednie otthon... Bár idehozhatnám valahogy... Arra viszont, hogy mi köze apámnak, ahhoz kibe zúgok bele, csak szomorúan ingatom meg a fejem. - Apám úgysem engedné meg... neki vannak más tervei. Azt sem akar, hogy én itt legyek. - mondom szomorú lemondással a hangomban. Kétlem, hogy ezt ennél jobban el tudnám neki magyarázni. Nem feltétlen csak az angol nyelvbeli hiányosságaim okán. Részemről furcsa és idegen volt, hogy valakit csak szabadon engedjenek a szülei. Hogy ne ők tervezzék meg élete minden apró pillanatát, és mondják meg, hogy mit tehet, és mit nem. - Ne sajnáld, hogy nem voltál. Én sajnálom őt Rose Brookst. De ilyen ez a világ. Ilyenek ezek a partyk. Csupa álnok képmutatás, és senkit sem érdekel, hogy mit érzel, vagy gondolsz valójában. Csak úgy kell tünnie, hogy boldog vagy. Akkor is ha nem. - mondom őszintén és komolyan. Talán kicsit irigyeltem is Jade-et, amiért olyan élete lehetett, amiről én csak álmodozhattam az aranykalitkámban. Mert végső soron az aranykalitka is csak kalitka. Bármilyen drága gyémántokkal, és drágakövekkel is legyen kirakva, hogy kívülről szebbnek lásson. Most rajta a sor, hogy megöleljen. Tényleg nem volt könnyű életem. Másoknak, olyanoknak mint Jade talán felfoghatatlan is. Nem válaszolok rá. Pusztán a hálás tekintem sugallja mennyire is szükségem volt erre. Alapvetően minden bátorításra. - Én nem is tudom... én csak... nem tudtam te akarsz-e? Szóval tudod barát lenni most... nehéz lehet neked a barátod miatt... - nézek rá kicsit zavartan. Nem tudom, hogy sikerült-e megértetnem magam vele. Mindenesetre félénken elmosolyodva folytatom. - Azért én nagyon örülök! Én szívesen hallgatom meg veled este a Diótörő. Már ha szeretnéd... nagyon régen hallottam már. - vetem fel kissé félénken. Fogalmam sincs, hogy mit tervezett estére, vagy a művészeknél hogy szokott lenni ez a zenehallgatás, és ihletgyűjtés dolog. Az is lehet egyedül szeretne lenni este...
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Mikor megáll és megölel, hogy kimutassa a támogatását és megnyugtasson, akkor ismeretlenül is visszaölelek és jólesően a karjába bújok. Valamivel nagyobb nálam - na nem azt sulykolom, hogy molett, vagy ilyesmi -, így belebújok az ölelésébe, hiába vagyok valamilyen szinten tanári minőségben. Aztán elenged, én is elengedem, és gyengéden elmosolyodom. - Köszönöm, de már is segítettél, többet senki se tehet. - felelem, kedvesen, és a szememben ott az érzékeny ellágyultság, de az öröm is, a hála is. Nem csak a gyász, nem csak puszta sötét gondolat, az nem én lennék. Tovább megyünk, és én lassan összeráncolom a szemöldökömet olyan erősen, hogy már az orrom is ráncolódik. - Még is mi köze apádnak ahhoz, hogy kibe vagy belezúgva? - szalad ki a számon minden gondolkodás nélkül, őszintén értetlenül. Az én szüleim soha nem szóltak bele ilyesmibe, mondjuk nem repestek, ha hetente más fiú nevét írtam meg levélben, hogy éppen kivel járok, de hát ez vagyok én. Ez voltam én. - Ú, én meg ilyenen nem voltam még soha, bár ismerek nem egy aranyvérú lányt, aki ilyenekre jár, van, aki szereti, de nem egy ismerősöm van kikészülve tőle… Tudod, volt egy lány, Rose Brooks, aki még öngyilkos is lett… Sztár kviddicsező lehetett volna, de a szülei csak arra használták, hogy gálákat szervezzen, szépen mosolyogjon és öregbítse a nevüket, és ennyiből állt az élete, főleg, amikor az ikerfivére előkerült, és elvette tőle az örökösi címet is… - pletykálom kicsit, őszinte felháborodással és igazából egy kis rossz érzéssel is. A saját szülei kergették öngyilkosságba! Szörnyű természete volt Rose-nak, lezúzta könyörtelenül a kviddicsben az ellenfeleit és a szakján se fogta vissza magát a gyakorlatokon, de... akkor is… - Sajnálom, ez rémesen hangzik. - mondom együttérzően, és ezúttal én fogom meg a kezét, ha meg nem is ölelem, de már ennyivel szeretném kifejezni, hogy mellette állok. Az kéne még, hogy a Brooks tragédia megismétlődjön mással is! De Dorina teljesen más típusú lánynak tűnik, sokkal nyitottabb, sokkal kedvesebb, biztosan rengeteg barátot fog majd szerezni itt és nem lesz semmi baj. Azért majd néha ott leszek, hogy lecsekkoljam, az előadásra a felkészülés pont tökéletes lesz erre. És arra is, hogy felejtsen és jól érezze magát! - Ne butáskodj! - nevetek fel ezúttal tényleg, eltűnik a nyomottság a tekintetemből. - Miért hangzott volna hülyén? Szívesen leszek a barátod, és szuper lesz a karácsonyi műsor, már is biztosan tudom. - mosolygok rá, bátorítóan, előtör belőlem a mindent elsöprő energia. - Ma este neki is esek újrahallgatni az egész Diótörőt és megtalálni a tökéletes dallamot, dalt, amit majd jól magadévá tehetsz! - kuncogok fel, aztán belesek az ajtón, fogalmam sincs, hogy mennyi ideje van hátra, mikor kezdődik az órája, nem néztem az órát egy ideje. Lehet, hogy kellene, mert várnak haza a kisangyalkáiom… vagy ördögeim, attól függően éppen mekkora bajt kevernek. Istenem, ha nem lenne a familiárisom, akkor nagyon meg lennék lőve, olyan aktívak és olyan okosak!
Végső soron elég sok tanár tanít itt. Nem kell, hogy mindet ismerjem. Viszont arra, hogy elvesztette az egyik barátját, egyszerűen együttérzően ölelem meg. Magam sem tudom miért. Talán mert én sem tarthatom a kapcsolatot a testvéreimmel apám miatt. Szörnyen hiányzik a nővérem, és szörnyű bűntudatom van miatta, de talán, talán nekünk még lehet lehetőségünk találkozni. Ő viszont örökre vesztette el a barátját. Ez ezerszer rosszabb lehet. - Én nagyon sajnálom. Én nem akartam... Van bármit amit én tehetek? Én segíthetek?- nézek rá aggodalmas együttérző módon. Szeretnék jó barátnő lenni, segíteni, de nem nagyon tudom hogyan kell. Vagy mit kell ilyenkor mondani vagy tenni. Szerintem is hagyjuk a pónikat. Nyilván ez is egy hasonlat, vagy metafora vagy mi volt, amit nem sikerült megértenem. Arra viszont meglepetten nézek rá, hogy bele vagyok zúgva Spencerbe. - Úgy érted bele vagyok szeretve? Neeem. Azt nem lehet... Apám... nem nem szabad...- most is teljesen kétségbeesetten nézek rá. Vajon hogyan is magyarázhatnám el neki, vagy akár Spencernek, hogy én nem lehetek szerelmes. Nekem nem szabad. Az apám sosem engedné meg ezt a kapcsolatot. Akkor sem, ha történetesen Jade-nek igaza van, és Spencernek senkije sincs, sőt még akár érdekelném, akkor sem. Valaki más feleségének szánt. Politikai okokból. És lássuk be Spencer, sem senki más itt a Roxfortban nem elég gazdag, és nem elég befolyásos politikai szemmel, hogy apám csak egy másodpercig is fontolóra vegye a dolgot. Tudom. Ennek nem kéne számítani. Nekem nem is számít esküszöm! De apám... ő sosem hagyná, hogy boldogan éljünk, amíg meg nem halunk, mint a mesékben... És igen, még itt is nagyon félek apámtól, és az embereitől. Mi történne, ha kiderülne? Nem tudnám elviselni, ha Spencernek, vagy bárkinek miattam baja esne. - Nem is tudom, én még nem voltam buliban, vagyis csak estélyeken, tudod azokon, ahol akkor is mosolyogni kell, ha semmi kedved, és úgy csinálni, mintha érdekelne a többi aranyvérű gazdag család politikai ambíciója. Képmutató bájolgás az egész.- fintorodom el. Aranyvér ide vagy oda, én nem voltam olyan. Nem illettem ebbe a miliőbe, bárhogy próbáltam. Ráadásul, ha nem játszottam elég hitelesen a boldog, elégedett, elkényeztetett lánykát, akkor apám... nos arra inkább nem térnék ki. - Apám biztos helytelenítene minden ilyesmit. Bár tulajdonképpen mindegy mit teszek, vagy nem teszek. Úgysem tudok megfelelni neki.- sóhajtok fel keserűen. Képtelen voltam jó lány lenni, és megfelelni neki. Igaz most az apám távol volt. Nem is akartam, hogy megtudja itt vagyok. De hogy mondhatnám meg Jade-nek, hogy egyszerűen elszöktem? Úgy szégyellem magam. És az miatt is, hogy felhasználom Dane-t és Petert, hogy távol tartsanak apámtól és az embereitől. Az ajtónál megtorpanok, és végül elmosolyodom, ahogy Jade felé fordulok. - Ez nagyszerű! Hogy ilyen hamar ideértünk! Még van is időm! Nahát. Köszönöm. És szerintem a zongora, meg ének fantasztikus! Persze, hogy benne vagyok! Talán nem is ártana, hogy új barátokat szerezek. Mit gondolsz? Tudom, nem vagyok a legjobb barátod, de szívesen lennék a barátod. Ez nagyon hülyén hangzott?- nézek rá lelkes kedvességgel, talán egy leheletnyi bátortalansággal.
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
- Persze, az egyik elemista, a másik méregtanos, neked pedig bestiás óráid vannak. - mosolyodok el kedvesen rá. Azt csak tudomásul vettem egy kis bólintással, hogy magántanároknál tanult, végül is annyira nem ritka, bár főleg az aranyvérűek szokták csinálni, a tehetősebbek. Nekünk ez szóba se jöhetett, nem is tudtam arról, hogy az unokatestvéreim hercegek meg hercegnők, de ha tudtam volna se kérünk tőlük pénzt, a Wilsonokat nem ilyen fából faragták. - Nem mondtál semmi rosszat. - szögezem le azonnal egy reflex mosollyal az arcomon, ami egyszerűen mindig ott ül, ha hozzám szólnak. Mert én általában örömöt hozok, és nem szomorúságot. - Csak nemrég vesztettem el a legjobb barátomat és rengetegszer eszembe jut még. - szólalok meg újra, nem palástolva el az igazságot egy percre se. Bár a szívem csúnyán belesajdul, hogy ezt így ki kellett mondanom, de soha nem fogom eltitkolni a fájdalmam okát, mert büszke vagyok arra, hogy egyáltalán ismerhettem és becsben tartok minden emléket, amit neki köszönhetek. - Nem, azaz nem tudok róla. Csak úgy mondtam, mert a pónik szeretnek, tudod így… pajkoskodni. - nem igazán tudom elmagyarázni, csak arra gondoltam, amikor két paci elkezd játszani és körbe szaladgálnak és csipkedik egymást, meg ilyesmi. De azt hiszem, hogy rossz lóra tettem ezzel a hasonlattal. - Bele vagy zúgva! Mi ebben a bonyolult? - bukik ki belőlem, és ha nem lenne ez a bágyadtság rajtam Cody emléke miatt, akkor biztosan felnevetnék jóízűen, hogy milyen zavarodott. Pedig egészen felnőttforma lány már, nekem ez az időszakom mikor is volt? Tizenöt évesen? Ő pedig már inkább húsznak tűnik. Lehet, hogy nem csak hogy tanítói voltak, de valami apáca zárdából? Végighallgatom kíváncsian, hogy honnan is érkezett, milyen közegből, és közben eszméletlen hálásnak érzem magamat a szüleimért. Nálunk nem voltak elvárások, és épp ezért élveztem olyan nagyon a sikereket a zenében, mert a testem, lelkem, szívem beleadtam, és nem azért, hogy győzzek, soha nem azért. Az csak hab volt a tortán. - Nem is tudom, nasi, lustálkodás, pasizás, mondjuk ezen már jó úton jársz, bulik, fiatalos butaságot, amit csinálnia kell egy egyetemistának! - vonom meg a vállamat. - Ja és persze fellépés a karácsonyi műsorban, ez alap. - teszem hozzá, aztán ahogy rátérünk a darabra és éppen továbbsétálna hirtelen elkapom a kezét és megállítom. - Hopp, ne tovább! Meg is jöttünk. És ne aggódj, biztosan kicsit rozsdás vagy, de gyorsan belejössz majd, ha egyszer már megtanultad ott van az ujjadban. Aztán a szövegen majd agyalunk együtt. A zongora nem a legnagyobb erősségem, de azt hiszem találok neked valakit, akivel gyakorolhatsz, én pedig majd a szövegen és az éneken dolgozok majd. Mit szólsz? Benne vagy? - kérdezem, afféle utolsó nekifutásként, ha most benne van, akkor teljes gőzzel felpörögnek a Wilson-művek és elkezdek kattogni minden kis apróságon.
Az én otthonom nem az a hely, amiről szívesen mesél az ember. Kívülről talán irigylésre méltó életem volt, de az igazság teljesen más. S már így is az az érzésem, hogy túl sokat mondtam egy vad idegen lánynak. Nem hinném, hogy Jade rosszat akarna, vagy ilyesmi, csak éppen nem keverném bele a családi gondjaimba. - Romániából jöttem. Magántanítóim voltak eddig.- erősítem meg, a nevelők létezését, de ennél többet nem igazán mesélnék a gyerekkoromról, a családomról pedig pláne nem. - Én nem ismerem őket tanárokat. Úgy látszik engem tanítanak mások tanárok.- nem ismerősek a nevek, amiket sorol. Talán szerencsém van, és a szigorú tanárok mind más szakokon topzódnak. Ez esetben sajnálom azokat, akiket ezek a tanárok tanítanak. Bár engem egész életemben kizárólag karót nyelt szigorú tanárok tanítottak. Szóval számomra az a furcsa, és kicsit idegen, hogy a mostani tanáraim nem ilyenek. Ugyanakkor észreveszem az elharapott mondatot, és a visszatérő szomorúságot ebben az érzelmi hullámvasútban. - Van valami baj? Én mondogattam valami rosszat?- kérdezek vissza kicsit aggodalmasan. Nem szeretném rossz dolgokra emlékeztetni, vagy csak megbántani valamivel. Nem ismerem jól, így nehéz kitalálni, hogy mivel vagyok esetleg tapintatlan, és mivel zaklatom fel. - Pajkos póni? Nem nagyon értem, hogy jönnek ide a pónik... Spencer kedveli a pónikat is? - találgatok kicsit zavartan. - Én izé... Spencer nagyon kedves... és én nem tudom mi van velem, de össze vagyok zagyvarodva. Én... mindegy. Mi hagyjuk. - legyintek kicsit zavarban. Tudom egy rakás katyvasz, amit itt képes voltam összehordani neki. Ebből már sehogy nem jövök ki jól, szóval akár hagyhatnánk is a Spencer témát. - Igen, elég nehéz volt lenni gyereknek. De én azt nem tudom elképzelni, milyen szabadon lenni... Tudod nem a szigorú elvárásoknak megfelelni. Igaz, most nincs itt az apám, de nem is tudom. Kell sokat tanuljak, hogy itt is megfeleljek. - sajnos nem igazán nagy a fantáziám arra nézve, hogy most miket kéne kipróbálnom, csak mert lehet. Az életem a tanulásról, és a felelősségvállalásról szólt, amióta az eszemet tudom. Nem tudom mi más van ezen kívül? Épp ezért most is az első gondolatom az, hogy minden tananyagot tökéletesen elsajátítsam. - Szerinted miket kellene csinálnom nekem? Vagy lehetne... vagy... szóval érted... - nézek rá kicsit bizonytalanul. Ámbár szinte biztos vagyok benne, hogy neki lennének ötletei arra nézve, hogy mit kéne kipróbálnom távol az apámtól. És abban is biztos vagyok, hogy bármi is az, az apám tuti helytelenítené. - Igen ő.. izé, zongorázni, bár sokat kellene nekem gyakorolni. Régen gyakoroltam. Dalírás? Ez jó ötlet, csak én nem nagyon vagyok jó benne... vagyis én még próbáltam soha nem meg, de biztos jó lenne! - mosolygok lelkesen az ötletre. Egy jó ötlet. Tényleg, csak még saját magamban is kételkedek. Annyira elfoglalt, hogy beszélgessek Jade-el, hogy szinte észre se vettem, hogy elértük a tantermemhez, de még van egy csomó időnk. Vagyis ami azt illeti, simán elsétálok a terem előtt, és mennék tovább...
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Kicsit elgondolkozom, amikor a nevelőkről beszél, és érdeklődve kérdezek vissza. - Honnan érkeztél, hol tanultál eddig? Otthon? - billentem félre a fejem, aztán elmélázva folytatom. - Nem is tudom, az alapképzésen Piton és McGalagonya eléggé szigorúak, de úgy az egyetemen eléggé fiatalok a tanárok. Már nem annyira, mint én, de az egyetlen bunkó, aki eszembe jut, az talán Peverell. Ja és Rennes elég karót nyelt, de azt mondják hogy ő is korrekt meg tisztességes, legalább is Co… - elhallgatok, és újra beül egy kissé a bágyadtság. Hullámzok én is, de ő is, hiszen úgy tűnik, hogy teljesen oda van azért a srácért, de a következő pillanatban, amikor már a darabról beszélünk, ő is elszontyolodik, csak ő az apja miatt. - Na jó, akkor Spencerre még visszatérünk, ha lecsillapodtál, kis pajkos póni! - mosolyodok el a kész káoszra, amit levág, annyira nem tudja, hogy mit is akar a szíve és mit is mond a szája. Viszont amit az apjáról mond, az igen szomorúan hangzik és az érzelmi hullámvasúton lehet, hogy jobban szeretem a vidám nevetgélést, de lehet, hogy neki most nem erre van szüksége! Lehet egyszer nem árt, ha kibeszéli magából a dolgot… Már ha mással még nem tette, de hát azt mondta, hogy egészen új, szóval ki tudja hány barátja van már. - Ez borzasztóan hangzik! Szigorú nevelők, szigorú apa, el se tudom képzelni, hogy így éljek. Engem mindig szabadon tartottak, tudod, azt csináltam, amit akartam, olyan zenével, amit akarok, a hajamat azt hiszem tizennégy évesen festhettem be először, szóval… - elbizonytalanodom, aztán bíztató lelkesedéssel folytatom - De most itt vagy és apukád meg gondolom nincs a közelben, szóval azt csinálsz, amit csak szeretnél! Ki kell használni, élvezd az ünnepet és a szabadságot. - mondom tovább bátorítva kicsit, és látszik a kedves mosolyomban, hogy még partner is lennék akármiben végigsegíteni, vagy eligazítani, ha hirtelen eszébe jutna, hogy van valami titkos vágya, amit az apja elnyomott. Vagy legalább is eligazítom olyan emberkéhez, aki tud neki segíteni, ha esetleg rohannom kell, mert utolért a pörgős kis életem. - Ha Diótörő, akkor talán inkább a zongora, nem? Bár… milyen eredeti lenne, ha írnánk rá egy dalt! Mit gondolsz? - kérdezem, csivitelve, bár újra belém csap egy kis villám. Dalírás… Cody… Nem, nem, nem lehet, nem szontyoladhatok el, hiszen Dorina is úgy elkenődik, ha az apjára gondol!
A mosoly, és a jókedv ragadós. A nővéremen, és a húgomon kívül nem nagyon beszélgettem sok emberrel olyan dolgokról, hogy miket kedvelek, miket nem, vagy csak úgy általánosságban pl. egy színdarabról. Sokat gondolok rájuk, és sokat aggódok miattuk. Most mégis jól esik csak sétálni a folyosón, és valakivel általános kis dolgokról csevegni. - Áááhá én értem. Egy mondás arra, hogy jó ha sok mindenhez értesz. - foglalom össze mosolyogva a lábas dolgot. Már ezt is tudom. Igazán informatív, és hasznos ez a beszélgetés, és Jade nagyon kedves, és egyre jobban megkedvelem őt is. - Én csak nem akarom, hogy rosszat gondoljanak rólam. Nálunk a nevelők voltak nagyon szigorúak. Nem engedtek meg késést. - mondom egy sóhajjal, jelezve hogy azért én aggódom emiatt. Bár nagyon jól esnek a vigasztaló szavai, és talán igaza is van. Ha megtanulom végre, hogy mi hol van, akkor nem is fogok többet késni. És ha bizonyítok a jó tanulmányi eredményekkel, akkor talán azok fontosabbak lesznek, mint ezek az apró is késések az év elején. Így azért mégis elmosolyodom halványan. - Azt hiszem értelek. Talán csak szeret beszélni a fajáról. De ez engem is érdekel, majd megkérdezem tőle. - nevetek fel, amikor Spencer munkája kerül szóba. Hogy aztán megint teljesen zavarba jöjjek. - Neem kérdezd meg! Vagyis De... vagyis nem... vagyis nem tudom... fenébe... én sose nem éreztem még ilyen idiótán magam...- nem tudom mi van velem. Ha Spencerről van szó akkor teljesen megzavarodok. Bár be kell vallanom amikor azt mondta, hogy neki még nem mutatott be barátnőt, akkor nagyot dobbant a szívem. Nem értem mi van velem. Komolyan nem. Jó lenne tudni, hogy tényleg nincs senkije, de nem lehet ekkora szerencsém... sosem voltam szerencsés semmiben. - A Diótörő is jó. Klasszikus. Kedvelem. - váltok inkább témát egy zavart mosollyal. - Nem, dehogy is. Te nem mondtál semmi rosszat. Én csak... apámra gondoltam. Ő... olyan, mint Scrooge. Nem éppen jó a kapcsolatunk. De nem baj, inkább énekeljünk valamit a Diótörőből!- mosolyodom el, hogy eltereljem ezt a dolgot az apámról. Azt mégsem vallhatom be neki, hogy elszöktem otthonról, mert nem akartam belemenni egy kényszer házasságba.
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Bólintok neki egy mosollyal, akkor legyen így! Ha valamit nagyon félremond, és a nyelvem hegyére kívánkozik a helyes kifejezés, akkor kijavítom és majd csak-csak rátapad. Már az is milyen bámulatos, hogy ennyire beszél, hiszen én csak az anyanyelvemen értek. Karaokizni persze szoktam minden nyelven, halandzsázva, de az nagyon más. - Ez csak egy mondás, na! Annyit jelent, hogy mondjuk több vállalkozásod van, vagy sok mindenhez értesz, ezért mondjuk sok dologra számíthatsz, ha elveszítenéd a talajt a lábad alól. - kezdem el magyarázni, és már ebben az egy mondatban is használok még egy lábas kifejezést. Mi van ezekkel a lábakkal, hogy ennyire láb alatt vannak? - Teljesen érthető, de egy kis késés miatt senki se fog kiábrándulni belőled, ne aggódj. Meg aztán, lassan belejössz a tájékozódásba, és akkor nem is fogsz késni többet, elmúlik a veszély. - nyugtatom meg, aztán érdeklődve nézem, ahogy elpirul és leszáll a szemére a rózsaszín köd. Atyaég! A szívem egy kicsit felélénkül, ahogy átjár a bizsergés és a lelkesedés, hiszen nagyon úgy fest, hogy jól sejtettem, ez a lány teljesen belezúgott Spencerbe! - Értem én, hogy nagykövet, de a Roxfort suli és nem nagykövetség. Érted, hogy mit nem értek? - kérdezek vissza, kicsit felnevetve. Mi az istennek kell ide fajképviselet? Vannak sellő diákjaink, igen, de vérfarkas vagy vámpír vagy akármi más képviselet sincsen, minek sellő? - Hát annyit tudok, hogy nekem még sosem mutatott be barátnőt, szóval szerintem szabad a pálya! Szeretnéd, hogy kiderítsek ezt-azt? Végül is ugyanazokra a helyekre van bejárásom, mint neki, egy kicsit tapogatózhatok, hogy biztosan nincs-e egy sellője otthon, vagy, hogy… mi a kedvenc színe, kajája, itala, évszaka, akármi! - kezdek csivitelésbe, ha már egyszer válaszolt pasis kérdésre, akkor veszett fejsze nyele, nem lehet csak úgy tovább lépni másik témára. - Karácsonyi ének... Szép választás, tényleg jó a mondanivalója. Sok mindenben szeretem az extravagánst, de mondjuk ebben én pont kis uncsi és klasszikus vagyok… Diótörő, bármilyen mennyiségben! - mosolyodom el, de a szomorú sóhaj nem kerülte el a figyelmem, így a mosolyom sem vigyor, csak bátorító kedvességet sugall. - Mondtam valami rosszat? Baj van? - kérdezem meg, nem köntörfalazva, a kezemet finoman a vállára téve. Nekem alapvető ez a barátságos mozdulat akkor is, ha még csak most találkoztunk először, remélem őt se zavarja, eddig kedves volt és nyílt, legalább is annak tűnt nekem teljesen.
- Sokoldalú tehetség vagy. Az is jó, ha megmondod, hogy helyesen hogyan mondjuk, én próbálom megjegyezni. - mosolygok. Elvégre ha itt akarok élni, akkor minél jobban meg kell tanulnom a nyelvet is. Ez pedig nem feltétlen függ össze azzal, hogy valaki jól el tudja magyarázni a nyelvtani szabályokat. Remélem tényleg rá fogok érezni. És inkább hamarabb, mint később. Elég maximalista vagyok magammal szemben. Talán az állandó családi nyomás miatt is, amiben felnőttem. - Sok lábon állni? De az embernek van csak két lába...- nézek kicsit zavartan. Nem igazán értem ezt a mondást. Vagyis azt hiszem ezt nem szó szerint érthetik, mint ahogy én... Néha meggyűlik a bajom az ilyen mondásokkal, szállóigékkel, szlengekkel, és hasonlókkal. - Lelkiismeretfurdalás! Igen, ez a szó amit én kerestem. Megjegyezem. Igen. Szóval lelkiismeretet furdalásom van, mert elkések. Azt nem illik. És én nem akarom, hogy gondoljanak a tanárok rosszakat rólam. Hogy nem veszem komolyan a tanulást, én vagyok lusta, vagy ilyesmi, mert ez nem igaz. Én akarok kelteni jó... hmm... benyomást? rájuk. - azt hiszem ezzel is sikerül már most megmutatnom Jade-nek, mennyire is fontos nekem, hogy mit gondolnak rólam mások, és hogy mennyire igyekszem beilleszkedni, de ez annyira azért nem könnyű nekem. - Azt mondta fajképviseleti nagykövet. Ő képviseli a sellőket. Vagyis ő is az, és tényleg remek srác, és olyan, mintha a szemei is nevetnének... vagyis neki biztos van valaki... - fülig pirultan és zavartan hallgatok el. Még sosem éreztem ilyesmit, senkiről nem beszéltem így, és még olyan sem volt, hogy valakire annyit gondolnék, mint rá, azóta a tóparti találkozás óta. Vajon mért kalandoznak folyton körülötte a gondolataim? Mi ez? Olyan fura dolog ez vele. Inkább boldogan kapok a színházi darabokra vonatkozó kérdésen. És persze nagyon jól jól esik a bátorítás is, hogy biztosan elég jó leszek. Otthon nem kaptam túl sok bátorítást. Csak a magas elvárásokat. És persze büntetést, ha mégsem voltam olyan tökéletes, mint ahogy azt apám elvárta. - Én tulajdonképpen... mindegyik darabot szeretem. Mindenfélét másért. Minden történetnek megvan a maga mondanivalója. A szerelmesnek, a vidámnak, a szomorúnak, a gyerekmeséknek. Mindet szeretem más miatt. De talán Karácsonyra valami karácsonyi kéne... mondjuk Dickens: Karácsonyi ének. Fontos megérteni, hogy nem minden a pénz és a hatalom. Vajon mért nem értik ezt az emberek? - sóhajtok szomorúan, igaz az utolsó kérdés elég költőire sikeredett. Most mégis érezhetően kúszik át belém az a bágyadtság. Nyilván sokkal több van ez mögött a költői kérdés mögött, mint amiről beszélni szeretnék. Ugyanakkor néha azt kívánom bár szembesíthetném apámat önmagával, úgy ahogy Dickens a művében Scrooge-ot. Persze apám sajnos sosem fog jobb belátásra térni. Ezért aggódok, és félek igazán.
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
- Úgy mondjuk, hogy sokoldalú tehetség vagy. Nem vagyok olyan jó nyelvtanból, hogy magyarázzak, de a vagyot itt a végére kell tenni, a te és a vagy között van a… melléknév? A jelző, amit mondani akarsz valakire vagy valamire. De amúgy a te-t se kell feltétlenül mondanod, a vagy-on is látszik, hogy egyesszám első személy! - magyarázom, de én magam is összezavarodok, és kicsit elpirulva felnevetek. - Bocsi, ez nem az én terepem! Maradjunk annyiban, hogy megmondom hogy helyes, és majd ráérzel. - mondom őszintén meghátrálva a nyelvészkedéstől. Valójában belekényelmesedtem abba, hogy angolnak születtem és hogy ezen a nyelven írták a legtöbb slágert és olyan sokan értik! Szóval soha nem törődtem a nyelvekkel egy cseppet sem, mondjuk amilyen életet éltem és élek, hova is férne ez még bele? - Hát, sok lábon kell állni. - kacsintok rá, és lépésről lépésre tűnik el a szememből a bágyadtság. Nem felejtek, egy cseppet sem, de mindig is olyan típus voltam, akinek nagyon könnyű elterelni a figyelmét. - Lelkiismeret furdalásod volt, persze, érthető, újként senki se szeret késni, mert dupla figyelem. Bár én majdnem minden órámról kések és sose jött szóba, hogy kicsapnának, szóval nyugi! - bátorítom, a késés igazán semmiség, végül is az a lényeg, hogy utána figyeljünk és a vizsgákon jól teljesítsünk, nem? Mondjuk én azzal szemben, hogy késtem, utána úgy dolgoztam, mint egy kisangyal, legalább is azokon az órákon, amik érdekeltek. Szóval mindenhol, aminek köze van a bűbájokhoz és a látványmágiához. - Remek srác amúgy, bár annyira nem ismerem, nem is igazán tudom, hogy miért van az iskolában. Nem diák, nem tanár, csak… van. - nevetek fel kicsit, aztán érdeklődve pillantok rá. Már nem amiatt, hogy bestiákkal foglalkozik kiskora óta, hiszen én is előbb tudtam énekelni, mint járni, legalább is a családi legendák szerint, szóval tök normális, ha valaki olyannal megy tovább, amit egész korán kezdett. - Biztosan elég jó vagy! Főleg, mert megtaláljuk majd azt a szerepet, amire nem csak hogy elég jó leszel, hanem tökéletes. - mondom minden magabiztossággal, mert tényleg elhiszem, hogy ez ennyire egyszerű. Amilyen jó hallásom van, annyira erős a rózsaszín köd, ami leereszkedik, ha boldog vagyok. Képes vagyok tökéletesen eltekinteni attól, ha valaki hamis, ha látom, hogy jól érzi magát, hiszen tudom, hogy ha eléggé elengedi magát valaki és átéli a zenét, akkor a közönség is ugyanígy tesz, akármilyen hang jön ki a torkán. - Igen, pontosan. Bár igazából minden évben benne volt a kezem a dolgokban eddig is, imádom az ilyen műsorokat. Mesélj még, mi a kedvenc… hm, színházi darabod? - kérdezem, hátha elindulva a kedvenc dolgainak vonalán leszűkül a kör, hogy a színpadon mit élvezne igazán. Nem akarom csak leültetni zongorázni vagy énekelni, történetet akarok és szerepeket! Valami mély, karácsonyi mondanivalót. És reményt, arra van szükségem a leginkább.
Érdeklődéssel hallgatom, amit mond. Igazából minden nagyon érdekel. És az is kedves tőle, hogy felajánlja, hogy kijavítja a nyelvtani hibáim. Bár mielőtt elszöktem volna nem voltam anyanyelvi angol környezetbe, de apám elvárta, hogy megtanuljuk a nyelvet. Már amennyire ez Román magántanároktól lehetséges. Miért? Azért természetesen, hogy a külföldi lapokban angolul mondhassam el, hogy milyen remek, törődő, családcentrikus apám van. Mindent a kifogástalan sajtóért. Ami meg a puliczer pennák túloldalán van... hát az már más tészta. -Hú akkor te vagy sokoldalú tehetség. - mondom elismerően mosolyogva a beszámolójára, hogy tulajdonképpen már végzett egy szakot, és a tanári szaknak meg most csinálja a tárgyait, és ez mellett még foglalkozik a diákokkal is. Drámakör, kórus, korrepetálás, ez azért elég sok feladat lehet. Biztosan nagyon elfoglalt lány. - Igen, persze. Csak tanul úgy az ember.- válaszolom arra, hogy kijavítsa-e a hibáim. Azt hiszem az egyetlen pozitív tulajdonság, amit apámtól örökölhettem az a maximalizmus. Mindent jól szeretnék csinálni. Még a beszélgetést is. De a nyelvhasználatban csak úgy fejlődik az ember, ha segítenek benne, és tudatosítják a hibáit, hogy kijavíthassa. Aztán Spencer kerül szóba, és zavartan mosolyogva válaszolok. Fogalmam sincs, hogy mért érzem így magam vele kapcsolatban. Csak egyszer kedvesen kisegített és ennyi. De mégis, ha csak rá gondolok... Nem tudom mi ez. Én még sosem éreztem hasonlót sem... - Igen. Ő azt hiszem. Ő volt nagyon kedves velem, amikor idejöttem és el voltam tévedve. Meg sem találtam volna a segítsége nélkül az első órám. Így is el voltam nagyon késve, és nagyon volt... jajj... hogy is mondjátok azt? Nagyon rosszul éreztem magamat a késés miatt. Volt nekem... nem jó lelkemnek...- próbálom zavartan keresgélni a megfelelő kifejezéseket arra, hogy rossz volt a lelkiismeretem, bűntudatom volt, vagy ezeknek valamilyen szinonimáját. Az elsőre is nagyon látszik rajtam mennyire lelkiismeretes vagyok, és nagyon tud zavarni, ha elkések, vagy valami más kifogásolható helyzetbe kerülök. Legalábbis itt a suliban, és a tanórákkal kapcsolatban. A való élet, ahol apám gorillái elől kell meneküljek kicsit más. Talán ezért is van egy kis bűntudatom. Mert hagyom, hogy Dane, és Peter boldoguljanak helyettem velük. - Hát tényleg nincs sok lány, de én kiskorom óta ezzel foglalkozom. - válaszolom a szakommal kapcsolatban. Nem tipikus lányos szakma, de egyáltalán van ma már olyan, hogy lányos, meg fiús szakma? Lányok is lehetnek aurorok, és fiúk is talárszabászok. Így nem mondanám magam igazi úttörőnek, de nem vitatkozom a megjegyzéssel. - Örülök, hogy ennyire lelkes vagy. De nem tudom, én vagyok-e elég jó. Nagyon régen volt már, amikor foglalkoztam ilyesmivel.- mondom kicsit szégyenlősen. Bár való igaz, hogy meg kéne próbálni, hogy mire emlékszem még a zongorából, meg ének órákból. - Akkor idén te vagy a... a... rendező, aki összeállítja a műsort? - nézek rá lelkes, érdeklődéssel. Persze azért az útra is megpróbálok figyelni, meg a mutogatott tereptárgyakra, mint például a szobrok, amik segíthetnek a tájékozódásban. Ahha... a rusnya nagy orrú banya szobránál balra...
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
- Igen. Vagy hát, olyasmi. Elvégeztem a Látványmágus szakot és a mesterszakot is, és most a tanár szak maradék tárgyát végzem, hogy a legjobb esélyeim legyenek, hogy itt taníthassak a Roxfortban. Most inkább vagyok kisegítő-tanár, kórust vezetek, drámaszakkört, korrepetálok, de tantárgyat nem kaptam. - mesélem neki, aztán egy mosollyal hozzáteszem. - Sajnos még tényleg túl fiatal vagyok. Szépen beszéled az angolt, nem azért, de szeretnéd, hogy kijavítsalak, amikor félre mondasz valamit? - kérdezem segítőkészen, hiszen csak úgy tanul az ember, ha hibázik és rámutatnak a hibáira. - Spencer… Spencer Irvine? - kérdezek vissza, érdeklődve félredöntve a fejemet. A pirulás nem kerüli el a figyelmemet, és feléled bennem a kis vörös Cupido, aki a Valentin napi bálokon gyűjtögeti és kézbesíti a szerelmi vallomásokat, legyen az levél, vagy éppen dal a színpadon. Ugyan nem ismerem a srácot olyan nagyon, de irtó cuki arca van, tehát nagyon is el tudom képzelni, hogy Dorina beesett a Roxfortba és már belezúgott. Hiszen én is éppen ilyen vagyok!... Voltam… - Hűha, ez nagyon menőn hangzik. Ha jól tudom ott elég ritka a lány, szóval kész úttörő vagy. - mosolyodom el, aztán felcsillan a szemem a zongorára. - Tökéletes! A lényeg, hogy felelevenítsük az emlékeket és megtaláljuk majd neked a tökéletes szerepet. - lelkesítem, ahogy minden diákommal tenném. Mindig is ilyen voltam, ha azt mondta volna, hogy semmi köze se zenéhez, se énekhez, se tánchoz, de szerepelni van kedve, akkor is kitalálnék neki valamit, mert mindenkinek jár a ragyogás a színpadon! - Nem-nem, én már szerepeltem éppen eleget az elmúlt tizenkét évben, most csak arra koncentrálok, hogy Ti jól érezzétek magatokat. - ingatom meg a fejem és látszik rajtam, hogy komolyan gondolom, hogy teljes odaaással szeretném segíteni a bátorlelkű diákságot, hogy kiengedhessék a hangjukat, vagy akármilyen tehetséget is szeretnének megmutatni az iskolának. Sosem voltam kimondottan önző a színpadi időre, ha valaki fel akart menni, akkor hagytam, bár az is tény, hogy ha senki, akkor már ott is voltam betölteni az űrt és ragyogni. Imádtam a színpadot, az energiákat, a dübörgést a mellkasomban! Gondolkodás nélkül visz a lábam, és néha rámutatok egy-két szoborra vagy festményre, amiről talán meg tudja jegyezni, hogy hol merre is kell fordulni, ha el akar jutni a jó teremhez.
Mondják a mosoly ragadós dolog. Ahogy rám mosolyog, úgy én is vissza. Ámbár kicsit meglepetten nézek rá a bemutatkozást követően. - Köszönöm. Te tanár vagy? Nagyon fiatalnak látszódsz.- kissé szégyenlősen nézek rá. Nem igazán tudom eldönteni, hogy most tegeznem, vagy magáznom illene-e inkább. Észreveszem azt a kis bágyadtságot vagy inkább talán szomorúságot a szemében. Talán ezért is a bók a fiatal kinézetére. Egyébként tényleg alig látszik idősebbnek nálam, inkább nézném egyetemista társnak, mint tanárnak. Persze tévedhetek is. De talán egy új barátnőt találok a személyében. Rám férne, és ahogy nézem rá is. - Spencer egyszer körbe vezetett, és a csoporttársaimmal voltam már elvileg minden teremben, ahol órám van. Csak tudod, nagyon nagy ez a kastély. És tényleg van magasztos. De egyedül folyton eltévedek. Sose tudom, hova visznek az lépcsők, és folyton olyan folyosókon és termekben találom magamat, ahol nem voltam még. Elég kellemetlen. De majd csak egyszer megtanulom, mi van hol.- fogalmam sincs miért pirulok bele kissé Spencer nevének említésébe. De tény, hogy az első napomon ő volt a megmentőm. Tényleg. Ha nem vezet el az órámra, sosem találom meg. Ráadásul annyira kedves, és jóképű, és kedves, és sellő, és ez nagyon érdekes, és említettem már, hogy milyen kedves volt velem? - De így legalább folyton felfedezhetek valami újat. Még sosem voltam szerintem itt sem. De jó, hogy eltévedtem, mert így találkoztam neked, és beszélgethetünk a Karácsonyi előadásról.- lengetem meg kicsit a Jade-től kapott szórólapot. És igyekszem nagyon lelkesnek látszani, hogy ezzel is jobb kedvre derítsem. Aztán előhúzom az órarendem, és megmutatom. - Bestiák evolúciója. Nagyon érdekes tárgy. Igen, a látszat ellenére bestiamester szakon vagyok. De én szeretem ezt. - mondom vidáman. Elég sokan mondták már, amióta itt vagyok, hogy nem tipikus sárkányharcos bestiamester alkatom van. Talán még kicsit élvezem is a meglepett pillantásokat, amiket ezért bezsebelhetek. Az az igazság, hogy kiskorom óta foglalkozom veszélyes bestiákkal. Főként sárkányokkal. Így kár volna pusztán a külsőm alapján megítélni. - Régen édesanyám tanított zongorázni, és énekelni. De sosem gondoltam rá, hogy valaha másokat is érdekelhet ez. És már nagyon régen nem is játszottam. - mondom kicsit szégyenlősen. - Te is fogsz szerepelődni az előadásban? - érdeklődöm kedvesen.
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Kicsit feldob, hogy a szőke lány egyáltalán nem elutasító, hanem azonnal megáll, hiszen vannak azért olyanok, akik szimplán egy “köszönömnem”-mel átsétálnak rajtam. Mikor először utasítottak el, hogy nem lehetek tanár vagy tanársegéd, akkor nem értettem, hogy miért is van ez, ha egyszer a lehető legmagasabb szinten sajátítottam el már a tárgyakat, amiket oktatni kell, de valójában tényleg lehet, hogy nem álltam készen. Hiszen inkább vagyok mindenkinek a haverja, mint a professzora! És a Tanárszakos órák, amiket veszek, majd elvezetnek arra az útra, aminek a végén a hőn áhított látványmágus tárgy lapul. Ahogy sikerül. Ami megüresedik. Mindig úgy képzeltem, hogy évekkel később Cody is itt lesz velem, ő is visszatér az iskola falai közé tanítani, és minden rendben lesz, de most már… - Ó, hát új vagy? Üdvözöllek a Roxfort magasztos falai között! - mosolygok a szőke lányra a szívem összes melegével, csak egy cseppnyi bágyadtsággal a tekintetemben. Elfogadom a kezét, megszorongatom, aztán rám kerül a sor, hogy bemutatkozzak. - Nincs miért bocsánatot kérni, ne butáskodj. Én Jade vagyok, Jade Wilson. Igazából elméletben Wilson kisasszony a megnevezésem, de abba még bele kell nőnöm, azt hiszem. - billentem kicsit félre a fejemet, miközben a kezeimet kitárva megvonom a vállam. Alacsony vagyok, egész életemben kisebb voltam a kortársaimnál, de jelen esetben inkább utalok arra, hogy korban vagy mentalitásban nem stimmel, hogy a vezetéknevemen szólítson. - Jaj, te szegény! Két órád van még, és így is félsz, hogy eltévedsz? Senki sem mutatta meg az utat ezelőtt? - pislogok most hirtelen nagyokat, és a vállam mögött körbetekintek, hogy egyébként van-e bárki, aki a Zeneteremhez kötne ebben a pillanatban. De nincsen, a kórusnak már vége, ezért is kezdtem el önszorgalomból szórólapozni. Talán éppen két órám nincsen, mert nemsokára indulnom kell haza a kicsikhez, de annyi időm biztosan van, hogy átkísérjem a következő terméhez. - Milyen órára is igyekszünk? - kérdezem türelmesen, jelezve, hogy indulhatunk. Eddig nagyon kedves volt, a nyelvtani hibáján vagy akcentusán könnyedén szemethunyok, hiszen az a lényeg, hogy értsük egymást, és ez meg van. - Érdekel a színészkedés? Esetleg tudsz énekelni vagy táncolni, vagy mondjuk zenélni? - tapogatózom, hiszen még is csak ezért állítottam meg alapjáraton.
Az ember azt gondolná, hogy egy-két hónap elég megismerni egy sulit. De nem. Egyrészt még mindig hajlamos vagyok eltévedni. A lépcsők szeszélyesek, sosem tudom, hol kötök ki, ezen kívül folyton olyan helyekre tévedek véletlen, ahol még sosem jártam. Legalább egy órával hamarabb kell elindulnom az óráimra, hogy belekalkuláljam az eltévedést is. Nem lenne jó újra úgy járni, mint az első nap. Spencer nélkül meg sem találtam volna az órám. Másrészt Spenceren és egy-két csoporttárson kívül nem is nagyon ismerek még senkit. Még nincs sok barátom. Ez egy kicsit elszomorít. Azt hittem könnyebb lesz a beilleszkedés. De nekem akkor is roppant furcsa ez a helyzet. Talán még mindig kicsit idegen is. Szerencsére most éppen vége lett egy órámnak, és a következő csak két óra múlva lesz. Így talán sikerül majd megtalálnom időben a termet. Főleg, hogy már megint egy olyan folyosón vagyok, ahol eddig még nem jártam. Vajon hogy lehet ez? Kész titkos labirintus ez a kastély. Aztán hirtelen megszólít egy vörös hajú lány. Kedvesnek tűnik, így beleegyezően bólintok, hogy van rá néhány percem. Akár több is, ha ez egy új barátság kezdete lehet. - Persze, és egyáltalán nem zavarás.- mosolygok rá. S bár többnyire viszonylag szépen (de legalábbis megérthetően) beszélek angolul, néha azért előbújik az akcentusom, egy-egy kisebb-nagyobb nyelvtani hiba. Esetleg csak keresgélnem kell a megfelelő szavakat. Főleg, ha izgatott leszek egy esetleges új barátság lehetőségétől. Most is nagyjából ez tükröződik az arcomon. - Nahát ez érdekes! Nem tudtam, hogy itt van olyan, hogy Karácsonyi előadás. Tudod, én még új vagyok itt. Csak most kezdtem az egyetemet, és még nem ismerek túl sok valakit itt.- válaszolok neki lelkesen mosolyogva. Tényleg nagyon sok mindent nem tudok még erről a helyről azt hiszem. De minél több időt töltök itt, annál jobban tetszik ez a hely. Tele van új és izgalmas felfedezni valóval. Mint ez a Karácsonyi előadás is! A vöröske igazán kíváncsivá tett, és ez a mimikámon is látszik. - Bocsáss meg! Dorina vagyok.- nyújtom a kezem bemutatkozólag a lány felé. - Csak két óra múlva lesz a következő órám. Ha esetleg segítenél megkeresni a termet, folyton el vagyok tévedve, akkor beszélgethetnék még erről az előadásról. Nagyon érdekesnek hangzik. - kiskoromban édesanyám tanított engem és a húgomat zongorázni, és énekelni. Bár sosem gondoltam rá, hogy fel is léphetnék ezzel valami előadásban. Talán már sokat is felejtettem, de ha zene új barátokkal ismertet meg, akkor még szívesen kipróbálnám ezt is.
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Már hetek teltek el, hónapok. De a szívem nem felejt, nem tud ilyen gyorsan gyógyulni, akármennyire furcsa, hogy az élet megy tovább, tudom, hogy minden megváltozott. Mondhatjuk úgy, hogy a munkámba és a gyermekeimbe temetkezem, hogy egy árva percem se legyen magamra. Mióta elment, azóta egyszer se voltam színpadon, még csak hangszert se vettem a kezembe, kivéve, ha a kórusnak mutattam meg a hangokat, vagy mást instruáltam. De belőlem... kiveszett a zene. Nem hiszem, hogy örökké, de még egy darabig - Szia, elnézést a zavarásért, van néhány perced? - állítom meg a következő lányt, aki szembe jön a folyosón, a Zeneterem mellett. Több, mint tíz centivel magasabb nálam, hiába vagyok valószínűleg én az idősebb, csinos, szőke haját nehéz lenne nem észrevenni. És az arcában is van valami, amivel megkap... Karizma. A kisugárzása. Igen, látok benne valamit, ami miatt muszáj megpróbálkoznom. - A Roxfort karácsonyi előadására szereplőket keresek, esetleg érdekelne téged a dolog? - kérdezem egy mosollyal, nem olyan hiperaktívan és lelkesen, mint mondjuk két éve tettem volna, de még mindig kedvesen. Évekkel ezelőtt én voltam a flúgos kis vörös, aki mint egy pörgettyű cikázik a folyosókon szórólapokat nyomogatva az emberek kezébe, népszerűsítve a fellépéseket vagy meghallgatásokat, mikor-mit, most ahhoz képest egészen konszolidált vagyok még. Ugyan a hajszín maradt, még ha ki is próbáltam pár hétre a kék-zöld hajat, idegennek tűnt a tükörben. Megfordult a fejemben, hogy ebben az évben lemondok a szervezésről, átadom valakinek, akinek nincsen más gondja az életében, minthogy a vizsgáit letehesse, vagy hogy most szakított, vagy ilyesmi, de végül elvetettem, mert... A drámaszakkör, a kórus, a fellépések, mind erőt adnak, keretet az életemnek, lefoglalnak, és addig sem kattogok a problémáimon. Nem leszek már soha hivatásos zenész, két kisbabát nevelek, akik akármilyen csodálatosak, még is csak mások, az apjuk még csak nem is ember, a legjobb barátom, a lelkitársam meghalt, mindeközben az iskolában tanítok heti néhány órát és közben a Tanár szakot végzem, hogy jobb esélyeim lehessenek arra, hogy megpályázzam a Bűbájtan-Dalmágia-Hangmágia trió egyikét, és... Kifelejtettem volna valamit? Vagy ennyi is elég? Költői kérdés!
Úgy tűnt, sikerült megtörnöm, hiszen már többedjére szólt vissza. Egy pillanatra már majdnem megsajnáltam, mikor azt mondta, elvesztette a szerelmét és az édesanyját emiatt az... átok miatt? Tehát megátkozták és emiatt nem mehet ki a napra? Egy másodperc töredékére talán át is villant az arcomon valami enyhülés-féle, de nem tartott sokáig, ugyanis tartanom kellett a véleményem, most már gáz lett volna változtatnom rajta. Különösebb reakció nem született erre tőlem, egy belső kis hang azt súgta, jobb lesz, ha inkább csendben maradok. Ha az az igazság, ami kicsúszott a száján, arról valószínűleg tényleg nem tehet. De az, ahogy ezután beszélt a házamról, már nem tudott csak úgy elmenni a fülem mellett. - Az egy dolog, hogy engem vagy még egy-két Mardekárost nem szívlelsz, de gyerekes és szánalmas dolog néhány ember miatt elítélni egy egész házat - jegyeztem meg. Ellentmondásos lehet, hogy pont én voltam az, aki pofázik itt a gyerekességről, de ettől mindig is falnak tudtam menni. Valamilyen szinten érdekelt a házak közti versengés... de valamilyen szinten nem is. Azt megértem, hogy valakinek a saját háza a legfontosabb, hiszen ez tény, mindenki a sajátjainak akarja a legjobbat. De az a nagy utálkozás különböző házak közt, ami gyakran előfordul, nem fért a fejembe. - Pedig ez csak egy ártatlan kérdés lett volna, engem aztán nem érdekelnek az álmaid - vágtam rá vállat vonva, és valamiféle ártatlan, mégis fölényes arckifejezés társult hozzá. - Az ócskaságomról tudnék vitatkozni, de nem teszem. Maradj csak ebben a tudatban - tettem hozzá félszeg mosollyal. Sosem voltam az a személy, aki sikongatva akarja bizonygatni az igazát arról, amiben mások tévednek vele kapcsolatban. Inkább az volt a reszortom, hogy egy következő, óvatlan pillanatban inkább bemutassam a valóságot arról, ami a tévedés tárgya.
Egyszer még hittem, hogy az a bennem lakozó szörny talán sosem bújik elő, sosem okoz majd kárt a diáktársaimmal szemben. Egyszer még hittem, hogy lehetek, olyan lány mint az összes többi nem holmi átkok során. Eileennek még is nehéz megálljt parancsolom, hogy ne szóljak vissza az undok és bosszantó beszólásaira. Bevallom engem nagyon nehéz felidegesíteni, de ha ez így is van, akkor annak nyílván van oka. Az ok pedig én vagyok, amiért a kinti órákon nem veszek részt, és azt hiszik, lógok. Hiába vannak, rossz akaróim azért sose kérném azt, hogy bárcsak őket is ilyen súlyos átok veszélyeztetné, mint engem. Nekem, ez életre való szenvedést jelent. Nap mint nap, amikor elhaladok az ebédlő mellett vagy éppen a folyosón álló diákok előtt a hátam mögött suttognak, hogy vajon miért nem jön ki? Mert vámpír? Nem vagyok az, a fajta.. de azért rossz ezt látni. Boldogok, hogy a hátam mögött sugdolózhassanak, miközben ez nekem fáj, belül a többit nem éreztetem rajtuk. Nem tudják mit tettem a múltban és talán jobb ez így. Nyugtatnám a gondolattal, hogy ha visszaszólnék neki talán jobb lesz. Minden egyes rohadt felkelésén csak arra tudok gondolni, hogy a saját fél diáktársaim utálnak, azért amilyen vagyok. Titkolok előttük valamit, ha őszinte lennék, hozzájuk szerintem azt se érdekelné őket. Muszáj volt, ezt meg tennem nem tudtam megállt parancsolni a szívemnek hiába küzdöttem érte. – - Te nem tudod milyen érzés, ha olyas valakiért áldozod fel az életed, akit szeretsz. Nem volt könnyű, de anyámat elvesztettem emiatt, a rohadtátok miatt és a szerelmemet is-Mondtam neki, egy cseppet sem lesajnáló hangon, hanem inkább amolyan kárörvendő vigyort eresztettem el. - Hm.. egy mardekáros vagy és azok, nem a barátaim. Úgy, hogy vagy odébb állsz vagy békén hagysz, mert esküszöm, nem állok jót magamért. -Mondtam neki már éreztem, hogy az indulataimon nem tudom magam türtőztetni épp ezért még a zenémet is ócsárolni merészeli, amit a szerelememnek írtam, akit nem tudom látok-e még valaha? Töprengtem azon, hogy mit szóljak neki vissza, de sajnos nem téphetem ki a szívét és morzsolhatom össze csak úgy, pedig annyira szeretném megtenni, de muszáj még egy picit türtőztetnem. -[i][b] - Igen, képzeld el, hogy jók a zenéim. Nekem a zenélés nem csak, egy hobbi, hanem az álmom is. Úgy, hogy el kell, hogy szomorítsalak, gyakorolj még a fel mérgesítésemen, mert ahogy elnézem azok is ócskák lehetnek mint a gazdája - Gúnyos vigyort ejtettem az arcomon, és csak álltam vele szemben. Mondjuk azért ennél én is jobb lehetnék, mint ami vagyok. Nem szeretnék a szintjére lesüllyedni ezért is próbálom magam türtőztetni. Betegségem kárán nem voltam mindig ilyen, csak amikor megátkoztak anyám révén, de hát ez van az élet sajnos megy tovább és tovább.
Megszólalásom után azonnal felém fordult, valószínűleg meglephette az érkezésem. Habár ez egy szabadbejárású terem volt, mégiscsak belemerülhetett a dalszerzésbe annyira, hogy bármilyen kizökkentő tényező meglepetésként érje. Őszintén szólva, pont valami hasonló válaszra számítottam, mint amit mondott is. Persze, a tanárok tudják... Vagy esetleg csak hozzászoktak? Előfordulhat. Nem lepne meg, ha egész egyszerűen csak beletörődtek volna. Hallottam olyasféle pletykákat is még valamikor régebben, hogy Nancy vámpír lenne, vagy valami hasonló, azért nem jár a kinti órákra, de ezt azóta tartom hülyeségnek, mióta SVK-ból vettük a vámpírokat, és kiderült, hogy rengeteg dolog, amit állítanak velük kapcsolatban, valótlan, és egyik sem fog elporladni a napon, ha meg lelocsolod szenteltvízzel, legfeljebb jól kiröhög. Így ez a verzió hamar megbukott a lánnyal kapcsolatban. Pedig elég valószínűnek tűnt eredetileg. Viszont ha nem vámpír, akkor továbbra is csak azt tudom gondolni, hogy állandóan lóg. A mostani jelenet pedig csak bizonyítékként szolgál számomra, hiszen elég jól elvan. Nem volt kint ma sem, pedig az előző óránk a Hollóhátasokkal volt, ráadásul ebédszünetben sem láttam lejönni (bár az is lehet, hogy csak elkerülte a figyelmem), ami azt jelentette, hogy nagyon belemerült abba, amit csinál, valószínűleg ezzel szórakozik már egy jó ideje. - Hű, ez aztán szívás lehet, tényleg. Meg ne sajnáljalak, amiért a hobbidnak élsz az órák helyett - jegyeztem meg, szinte meg sem hallva azt a részét, hogy rengeteg pótolnivalója van. Hát, a lógás ezzel jár. - Úgy nézek ki, mint egy óvodás, aki máris árulkodni megy? Szerintem nem - vontam vállat, ráadásul tudtam, hogy azért mondja, mert úgysem fogom megtenni. Annyira azért nem vagyok gyerekes... Elmondása szerint így is elég baja van, ami mondjuk nem hat meg, de annyit nem is ér az egész. Úgy tűnt, sikerült felidegesítenem egy kissé, ami miatt egy pillanatra, csak egy egészen ici-pici pillanatra átvillant az agyamban, hogy talán mégis lehet oka annak, amiért nem jön ki. De mégis mi lenne? - Legalább a dalaid jók, hogy megérje itt lenned, vagy tulajdonképpen teljesen felesleges? - folytattam a szurkálódást, már csak azért is, mert kíváncsivá tett, hátha kibukik, mi lehet az a nagy probléma, ami megakadályozza abban, hogy lejöjjön. Igen, ezúttal lehet, hogy tényleg gyerekesnek hathattam a számára, de ennyi talán még belefért... Ha valakivel problémám van, általában nem tartom magamban. Elvileg ezen csiszolnom kéne, mert nem valami szép dolog, de... ennek ellenére is voltak barátaim, ha magamnak és nekik is megfelelek így, miért ne lehetnék ilyen?
A mostani órám, most sem mondható kivételesnek. Sajnos, most sem tudok kimenni, mert kinti óra és szuper még egy utálatos csoport. Amennyit én hiányzok, ezt egyik diáktársaim, sem értékelik, amit teljesen megértek, de a betegségemet muszáj eltitkolnom bármennyi ára is lehet ennek az egésznek. Igazából én nem ártok senkinek sem szóval, amikor ők elmennek, a csoport társaim én egyenesen a zeneterem felé veszem az irányt. Mára elég volt amúgy is a gyengélkedőből persze ennek az a célja, hogy meggyógyuljak, de van rá más mód? Mert szerintem tuti nincs. Hiszen minden varázslatnak ára van még, ha nincs is így, ahogy ezt elgondolom, akkor tévedek, de ha még is így lenne, akkor sem szomorkodnék. Próbálgattam írni a dalaimat a teremben amik Charlienek szóltak. Őszintén még kedvesem volt elmenni, ebédelni nem voltam éhes. Amikor pont énekeltem vagy is dúdolgattam, egy hang ütötte meg a fülem aztán teljes egészében a lány felé fordultam. Sejtettem, hogy egy mardekáros lányba boltok. – - Nem lógok itt. A tanáraim tudják, hogy miért vagyok itt pontosan, mert nektek nem fogom elárulni. Gondolhattok bármit akkor sem. Néztem rá kicsit sem lesajnálóan viszont nagyon meglepett az itt jelenléte. Ez a hülye, betegség mindent tökre tesz, mert nem mehetek napra. Francba kell ez az egész? Mindez csak, egy nyamvadtátok miatt. Mikor lesz már ennek vége? Tudom , tudom mindennek ára van. Aztán jött megint egy újabb szövege hozzám, egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne szóljon be. – - Mondtam már, hogy nem lógok. Sajnálom, hogy ti szívtok, de ugyan akkor én is szívok. Tudod sok bepótolni valóm van, mert kinti órákról maradok le. Na szalad.. mondj el egy tanárnak, hogy itt vagy óra helyett lássuk meg, hogy mit mond-Következő pillanatra már, egy cseppet sem voltam kedves. Nem tűröm, hogy valaki meg gyanúsítson, még ha nincs is nincs is igaza velem kapcsolatosan egyáltalán nem is ismer. Akkor mi a fenének, szól bele az életemben? A dolgaimban arra, hogy mit csinálok és mit nem kicsit szánalmasnak tartom.
Nancy & Eileenl
i want you to know♡
A hozzászólást Nancy Lukey összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2018-10-12, 15:08-kor.
Az ebédszünetben viszonylag hamar végeztem, ennek köszönhetően nem kellett azonnal rohannom az utána következő órára. Ugyan nem az elsők közt távoztam, de még így is szinte tengernyi volt az időm. Ennek köszönhetően tettem egy gyors látogatást a könyvtárban, aztán összeakadva egy kedves barátommal, elkísértem egy emelettel feljebbre, az ötödikre, amíg váltottunk néhány szót, ha már olyan régen tettük. Nem raboltam sokáig az idejét, elindultam lassan a folyosón visszafelé, hogy lemenjek és igénybe vegyem a gyakran vicces kedvű lépcsőket. A következő óránk gyógynövénytan volt, és ugyan volt még egy kis idő a szünetből, jobbnak láttam, ha máris elindulok az üvegházakhoz, elvégre nem két perc lejutni az ötödikről és ki a kastélyból. Az ajtók sora között haladva már az előbb is hallottam hangokat kiszűrődni a zeneteremből, ami nem lepett meg, hiszen ez volt a terem lényege... hogy zenéljenek vagy énekeljenek benne. Ha nem a kórus töltötte meg, akkor valaki más. Ugyan én magam is zongoráztam gyerekkoromban, egy idő után befejeztem ezt a tevékenységet, így nem is jártam a zeneteremben túl gyakran azóta sem, egyszerűen csak tudomásul vettem, hogy van, és néhány diák ezt használja is. Így a visszaúton azonban ismerőssé vált a hang... Előzőleg elvonta a figyelmem a beszélgetés, viszont így, hogy szinte teljes volt a csend a folyosón, nem tudtam nem észrevenni ezt. Kíváncsi lettem, hirtelen talán túlságosan is, ezért változtattam azon a terven, hogy már most lemegyek. Helyette lassú léptekkel indultam el inkább az ajtó irányába, ahonnan úgy hallatszott, mintha valaki egy újonnan írt dalát próbálgatná tökéletesíteni, vagy éppen most írja. Valaki, akinek a halk dalolászása nagyon ismerős, de egyszerűen idegesít, hogy képtelen vagyok rájönni, kihez is tartozik a hang. Az ajtó előtt megálltam egy pillanatra, de végül egy határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset és kinyitottam a nyikorgó ajtót. Éppen csak be terveztem kukkantani, de ehelyett amint megláttam, ki tartózkodik odabent, nem tudtam megállni, hogy ne menjek be egészen. - Tehát itt lógsz az órák helyett is? - kérdeztem szinte lesajnáló hangnemben. Rögtön felismertem, meg is lepett az ittléte. Az egyik évfolyamtársam volt az, Nancy, pár óránk volt közösen az elmúlt években, és idén is. Nem tudott nem feltűnni, hogy egy-egy óráról nagyon szeret lógni... ami Hollóhátas lévén nagyon is meglepő volt. Miről is szólnak a Teszlek Süveg versikéi a házat illetően? Hát persze, hogy az észről, a tanulásról meg a tudás fontosságáról. Ezek után létezett Hollóhátas, aki ilyen gyakran lógott csak úgy. Más ház esetében is kiakasztana, de ez elég nagy ellentmondás volt számomra, talán a Süveg meg is volt zakkanva, mikor eldöntötte a beosztását. - Kicsit gáz, hogy egyesek az órán szívnak a jó jegyekért, míg mások csak így lazulnak helyette - engedtem el egy őszinte beszólást azzal kapcsolatban, amit gondoltam róla. Furcsa, mert nem hallani arról, hogy balhés lenne, meg azért én is lógtam el egy-egy órát, de mondjuk úgy évente-kétévente egyet, nem heti rendszerességgel. A tanárok ezt csak így elnézik vagy mi?
Tudom, hogy időnként túlzottan naiv vagyok és néha magam sem tudom, hogy mit akarok és nagy csapongás lesz mindenből, amibe belekezdek, de szeretnék változni, javulni, azért is jöttem vissza a suliba, ami azért mégis csak jelent valamit nem igaz? Megpróbálok határozottabb lenni, és ha akarom akkor csak sikerül majd. Én is szeretnék olyan lenni, mint a bátyám, akire apa büszke lehet. Tudom sosem mondta, hogy rám ne lenne büszke, de én mégis úgy érzem, hogy csalódást okozok neki, főleg ha így folytatom és arról még nem is tud, hogy ott volt Jaden... szerintem totál kiakadna, ha megtudná. - Elég rémes nő a feleséges és elintézné, hogy ne találkozhassanak túl gyakran. Legalábbis... nekem ezt mondta, de nem tudom.- oké simán lehet, hogy én vagyok a naiv, hogy elhittem, de a fenébe is én szúrtam el, hiszen az elején én is azt mondtam, hogy nem fontos, hogy nekem nem baj, ha nem vagyunk úgy együtt, mert így is jó és izgalmas. Ez már egyértelmű, totál zakkant vagyok, hogy nem gondolkodom normálisan. - Igen, talán, és... kösz, hogy meghallgattál. Eddig még senkinek se beszéltem róla, szerintem a bátyám kiakadna és apa... gőzöm sincs, hogy mit gondolna, ha megtudná. - csak egy halk sóhajt engedek meg magamnak, aztán egy finom hálás mosolyt varázsolok az arcomra. Azért jó dolog, hogy elmondhatod valakinek azt, ami a szívedet nyomja, mert ha nem teszed egy idő után felemészt és az nem valami hasznos és nem hinném, hogy Kylian szaladna az apámhoz, vagy a bátyámhoz, hogy gyorsan továbbadja, amit tőlem hallott. - Ez a legnehezebb! Mármint... azt hiszi túlságosan könnyen esem szerelembe, ezen kéne változtatnom. - és talán már az is valami, ha elismered, hogy mi a hibád, az az első lépés ahhoz, hogy változtatni tudj rajta és én szeretnék is. Jó lenne jobbnak lenni, nem azonnal rámászni mindenkire, aki szembe jön és egy kicsit is kedves. Igen, mértékletesség... komolyan menni fog, mértékletes leszek! - Ez mondjuk igaz és egyébként is tőlem ilyen téren nem érdemes tanácsot elfogadni. - rántom meg mosolyogva a vállamat. Igaza van. Jaden azzal vett le a lábamról, hogy olyan iszonyatosan menő volt mindig is a színpadon, nekem pedig állati nagy dolognak számított, hogy ő velem volt és nem valaki mással... Na jó átgondolandó, hogy tényleg így volt-e, és nem volt-e közben mással is. Nem, nem akarom csak azért, mert én szakítottam vele elmondani mindennek. - Oké és drukkolok, majd meséld el, hogy hogy ment. Szerintem csak nyerhet veled az a lány. - és szerintem fog is, ha nem utasítja vissza, de hát miért tenné? Kylian tényleg rendes srác, szerintem tuti jól járna vele bárki, nem hiszem, hogy ne így lenne, csak bátornak kell lennie, elhívni szépen és kész és minden rendben lesz. Én meg... majd kitalálok valamit, de az biztos, hogy nem megyek a bálra. Talán benézhetnék, de annak se hiszem, hogy lenne értelme. A végén csak megint valami hülyeséget csinálnék. Elég egy kedves mosoly, egy jó szó és... Na nem, most a független élet kell, meg a mértékletesség, ahhoz pedig nem a legjobb táptalaj egy bál, ahol azért a többség nem pont a mértékletességének ad tanúbizonyságot. - Igen, úgyis régen láttam apát, hiányzik már. És te ezek szerint Franciaországban éltél? Azta! Mindig el akartam jutni Párizsba, vagy a francia kisvárosokba... mesés lehet! - na igen nem sokat volt lehetőségem utazni. Apa elég korán maradt egyedül és egy ikerpárral a nyakában... úgy azért nem egyszerű gazdaggá válni. Nálunk a nyaralások nem voltak sosem nagy utazások és miután az eddigi életemet se alakítottam ki úgy, hogy jól megszedjem magamat, végképp nem volt erre lehetőség. Majd talán egyszer utazgathatok kicsit, nem lenne rossz. Most inkább lassan a billentyűkkel foglalkozom, ahogyan ő is megpengeti a húrokat. Lassacskán betölti a termet a finom dallam, ahogyan a zongora és a gitár hangja finom táncra kel egymással. Talán igen akár még ezzel is foglalkozhatnék komolyabban, de még van időm ezt kitalálni. Azért jöttem vissza tanulni, hogy kitaláljam mit is akarok az élettől úgy komolyabban. Egyelőre alternatívákat gyűjtök, aztán majd meglátjuk.
Zene nélkül mit érek én ◊ Sing ◊ Öltözet[You must be registered and logged in to see this link.]
Sok mindenre gondoltam zenélés mellett, mint mondjuk elpoénkodni az időt, vagy jókat nevetni. De ha valaki azt mondja, hogy majd lelkis percek következnek, akkor nem hiszem el. Mindazonáltal cseppet sem bánom. Nem érzem magam kellemetlenül, nem érzem úgy, hogy hisztizne, túlzásokba esne és drámázna. Csak elmondja azt, amit el szeretne. Igaz, a másik fél szemszögét nem igazán ismerem, mégis elmondhatom, hogy akkor is Carmen pártján állnék, ha ismerném a teljes sztorit és akkor is, ha ő számomra egy ismeretlen lenne, nem pedig egy jó ismerősöm, akivel egész jól kijövök. Nem ismerem őt olyan régóta, de azt hiszem kezdhetem barátságnak nevezni azt a valamit, ami közöttünk van. Elgondolkozva hallgatom az érveit. - Oké, érthető, hogy fontos neki a lánya, de szerintem van rá mód, hogy ne veszítse el, még akkor is ha külön megy a feleségétől. - hallottam már nem egy jól végződött esetről. Persze a családomban nem nagyon fordult elő ilyen, nálunk van más. Mondjuk a bátyám, akire konkrétan nem is emlékszem és ha egy nap nem sétál velem szembe Párizsban, akkor azt sem tudom meg, hogy él még. - Néha az élet nehéz. És persze mindenkinek megvan a maga keresztje. Ha elég bátor vagy, akkor szembe tudsz nézni vele. Ő úgy fest nem az. - na meg én sem, hogy erőt vennék magamon és szembenézzek a tényekkel, ami a testvéremet illeti. Többnyire úgy teszek, mint ha nem történt volna meg semmi. De másnak remek tanácsokat tudok adni, mindenkinek, bárkinek, csak magamnak nem. - Teremnek azok hidd el. - mosolyt csal az arcomra a kijelentése. Vicces így elképzelni, egy ilyen szemszögből. - Nyilván nincs a homlokukra írva, egyszerűen csak azt tudom elmondani, hogy légy olyan, aki kivár. Ismerd ki a másikat, csak aztán engedd magadhoz. Akkor biztosan nem fogsz csalódni. - de igazából csak helyzetfüggő. Egy nős férfi eleve is egy abszurd eset. - Szóval... én csak azt tudom mondani, hogy fel a fejjel, ne csüggedj, csak légy mértékletes. Komolyan néha egy vicc, hogy mással szemben tök jó tanácsaim vannak, magam felé meg ugyan akadnak jó gondolataim, de azokat sosem sikerül betartanom. Mondjuk a lányok terén sosem voltam szerencsétlen eset, igaza van abban, hogy a gitár menő és azzal tudok menőzni. Igaz, még sosem jutottam el addig. Nem láttam értelmét még annak, hogy különösebben bevessek trükköket, ha valakinek nem tetszettem, hát akkor nem tetszettem. De egy széles mosoly az arcomra kúszik. - Abban teljesen igazad van, hogy ezzel tudok hódítani. De aki főképp ezért döglik utánam, azt nem én érdeklem, hanem az, akit egy fellépésen lát. - nem olyan sűrűn, de szoktunk alkalomadtán fellépni. Főleg a nyarat szoktuk a többiekkel végigtolni, hajj azok a bódult nyári éjszakák egy sátorozással egybekötve. - Ajánlólevél? Hmm, nem is rossz. - nevetek fel. De persze nem ez az a szituáció, ahol ezzel szeretnék élni. - Ha munkahelyre kerülne a sor, akkor lehet, hogy majd megkérlek, a fogalmazásom pocsék. Szóval szavad ne feledd! - jegyzem meg bohókásan. Azért vicces, hogy dalt írni csuklóból megy, de ha valami fontos dologgal, hivatalos dologgal kell előállni, bizony bajban tudok lenni. Nem rám szabták a komoly hangvételt. Megértem, hogy ha esetleg nem akarna jönni a bulira. Én még nem jártam ugyan sem úgy, hogy unalmasnak, kellemetlennek bizonyult az este, de bizonyára nem lehet kellemes. - Akkor hazautazol a családhoz? Én majd valószínűleg utána fogom megtenni, már rég jártam francia honban. - ami furcsa volt, mikor ide jöttem tanulni, az a honvágy volt. De hamar feledtették velem és el tudom már képzelni, hogy itt éljek, letelepedjek, esetleg a szakmámban majd el is helyezkedjek. Vagy ha mást nem, zenélek... Na jó, elég a fecsegésből, abból is legyen valami, amiért ide jöttünk. Amikor zenélek, főleg ha társulok, csak úgy szalad az idő. Javarészt ez jelenti igazán azt, hogy jól érzem magam. Összhangban vagyunk, én el tudnám képzelni a jövőben is, hogy összeállunk. Nem tudom konkrétan milyen tervei vannak, ilyenekről még nem igazán beszélgettünk. Talán majd egy másik alkalommal, vagy valamikor arra is sor kerül. Szeretek vele beszélgetni, nem csak a hülyülés megy. Ha nem is mondhatnám, hogy minden témában, de az iménti is azt mutatja, hogy bizony nem okozott gondot az, hogy nem a legrózsásabb eseményről beszéltünk.
Van bennem azért egy cseppnyi kétség, hogy tényleg jó ötlet-e erről beszélni, hiszen nem ismerjük még egymást olyan jól, meg hát lássuk be... elég hülye egy helyzet és akár el is ítélhet miatta, amit szintén nem szeretnék. Jó érzés az, hogy valakinek elmondhatom, mert azért mégis csak legördül egy kisebb kavics a szívemről, de a szikla azért ott marad még mindig. Elég nyomott a hangulatom mostanában az egész hülye ügy miatt, de tudom, hogy muszáj lépnem, mert ez így biztosan nincsen jól, nincs rendben. Olyan szép lenne, ha a dolgok egyszerűbben mennének, de sajnos ennyire nincs szerencsém. Az én életemben valahogy mindig a káosz uralkodik el, mintha csak direkt így alakította volna ki a természet. A bátyám tökéletesen csinál mindent, tanár lett és amúgy is okos és mindig is kiemelkedő tanuló volt. Én meg... folyton csak bajt okozok és persze, hogy egy nős pasiba sikerül belehúzni, mintha tényleg mágnesként vonzanám a kellemetlen helyzeteket. - De ő... ő utálja a feleséét, az a nő egy hárpia, aki mellett elviselhetetlen az élet és már az elején megmondta, hogy nem akarja elveszíteni a lányát, és ha elválna, akkor ez lenne belőle... - elhallgatok és most talán az lenne a legokosabb döntés, ha odamennék szépen az ajtóhoz és jól irányzott mozdulatokkal oda verném be párszor a fejemet. - Oké... hülye vagyok, ez most már biztos. - halkan sóhajtok csak egyet. A fenébe is igaza van. Egyrészt mi van akkor, ha Jaden nem mondott igazat? Mi van, ha a felesége nem is olyan rémes, mint ahogyan ő leírta? És én voltam a buta, mert belementem valamibe önként, ami később mégis csak rossz lett így. Én vállaltam, vele akartam lenni, vonzott a hírneve, a sármja és hát állati jó az ágyban, de közben meg magammal szúrok ki, mert mostanra többet akarok, de ha azt mondtam nekem ennyi is elég, akkor még csak számon se kérhetem. Én szúrtam el, most meg nekem pocsék, ő meg visszamehet a családjához és ott van a lánya, még ha netán a felesége tényleg kiállhatatlan is, vagy lesz majd más, olyan mint én, mert ő népszerű és könnyen talál olyan csitriket... Szóval csak egy buta kis csaj vagyok, akit könnyű volt megfektetni, remek! - De hogyan? Eddig még egy rendes fiút se találtam, hol teremnek? Vagy honnan tudom, hogy ki az és ki ver át? - na igen ez itt a kulcskérdés. Szóval találjak egy rendes fiút, aki kedves és odafigyel rám és nem vág át... Ez olyan álomszerűnek tűnik, amiben őszintén szólva most nagyon nehéz hinnem, hogy tényleg találhatok ilyet. Nem tudom... Kylian rendes srác, de neki eleve tetszik valami lány, szóval valószínűleg a rendes pasiknak már eleve van valakijük, vagy tetszik nekik valaki, akit majd nem vernek át, vagy... a fiúkat szeretik. Legalábbis most nem sok pozitív gondolatom van a pasikat illetően. Folyton rossz lóra teszek és nem tudom, hogyan ismerjem fel azt, aki rendes. Elsőre mind annak tűnik. - Hát figyelj, meghallgattál, nem szóltál le, hogy én szúrtam el és tényleg rendes srác vagy, sőt... gitározol! A csajok imádják a zenész pasikat, nyert ügyed van! - szélesedik a mosolyom. Mindig könnyebb mást lelkesítenem, mint saját magamat. Hát ez van. Én tényleg igyekszem ám, hogy jobban menjen az életem, csak valahogy nem jön össze. Mintha lenne rajtam valami átok, ami miatt aztán úgyis elszúrom. Ki tudja, lehet hogy volt már olyan srác, aki rendes volt és érdekeltem, csak nem vettem észre, vagy nem tudtam, hogy próbálkozik, vagy lekoptattam önkéntelenül... netán rájött, hogy nehéz eset vagyok és magától menekült el. Megérteném... komolyan, én se kezdenék magammal önként. - Én tuti örülnék, ha engem hívnál el, de akár írhatok is neked ajánlólevelet, mint barát. Én már ismerlek azért valamelyest, kapsz pozitív kritikát, hogy ne aggódjon miattad. - miért is ne? Munkánál is van ilyen, végül is lehetne egy kapcsolatban is ajánlólevelet írni. Vagy ez rossz ötlet? Ha egyből úgy nyitsz egy lánynál, hogy van egy lány barátod, aki bír, akkor meg jönne a féltékenység? Nem... azt hiszem nem vagyok jó párkapcsolatokban, mi a fenéért is én adok vajon tanácsot? - Nem is tudom, tavaly is így mentem, csak volt pár lopott percünk Jadennel, de... félek, hogy most csak rosszra emlékeztetne és mi van, ha a barátnőimet felkérik? Olyan nyomasztó várni, hogy vajon rád néz-e valaki és ha meg nem... Kedves vagy, de szerintem most biztosan kihagyom. - azért megejtek egy félmosolyt, mielőtt rendesen a zongora felé fordulnék. Hát na, nem akarom elszúrni a karácsonyomat. Esetleg eleve előbb utazom haza apához és ünneplek vele, meg Casperrel. Igen, abból tuti, hogy nem sülhet ki semmi rossz.
Zene nélkül mit érek én ◊ Sing ◊ Öltözet[You must be registered and logged in to see this link.]
