2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az ötödik emeleten Balgatag Boris szobrától a második ajtó mögött található meg a zeneterem, ahol elsősorban Flitwick professzor próbál az iskolai kórussal, de a terembe ezen időpontok kivételével más is bemehet gyakorolni legyen szó énekről vagy zenélésről. Még ha első pillantásra egy ódon zongora uralja is a termet, a hangszerek széles tárháza található meg itt, szabadon lehet hódolni e művészet szerelmeseinek a varázslók mágikusan bűvölt és a muglik varázsmentes hangszereivel is a zenének. Az egyetlen szépséghibája, hogy Hóborc gyakorta áthangolja a hangszereket.
[You must be registered and logged in to see this image.]Itt lehet az esélyem egy kicsit jobban megnyílni, lazítani és ledobni az álcát. Két éve már, hogy magamba temetem az érzéseimet, sőt, van az még több is. Amióta apám belém nevelte a tökéletes Herbs sarj minden velejáróját, azóta szinte el is felejtettem, hogy mi az, amire nekem valóban szükségem van. Mindent megkaptam eddig, de azok mind üres tárgyak voltak, semmilyen hozzájuk köthető érzelemmel. Egy csettintés és minden a lábaim előtt hevert. Túl könnyű, s nincs benne kihívás. Talán ezért sem néztem eddig mélyen magamba, hiszen' nem kellett megerőltetnem magam semmiért. Ezelőtt a kislány előtt pedig úgy hiszem, nem kell majd a mogorva, csúfolódó Galen Herbst játszanom. Azért még nem lesz a szívem csücske, de annyi tisztelet van bennem, hogy ne ríkassam meg őt. - Csak tanulj, gyakorolj és csináld. Nem olyan nehéz. Adj időt és szerintem elérheted a céljaidat. Meg amúgy is, kölyök, előtted az egész élet.- nevetek fel fejcsóválva. Itt a nagy Galen Herbs, s tanácsokat osztogat egy apró diáknak. Csodás. Hálát adok az égieknek, amiért Jenkinsék eliszkoltak és most nincs senki, aki leleplezhetne. Csak akkor hökkenek meg, amikor a kislány a másodperc töredéke alatt pattan fel és ölel meg. Számíthattam volna erre, de szerencséjére leeresztettem a védelmemet arra a pár másodperce, ő meg szépen kihasználhatta azt. Furfangos. Nagyon is. Csak állok ott, a kezeimmel azt se tudom mit csináljak, mintha egy örökkévalóságig tartana ez. Nem tudom, hogy ezt most kedvelnem kéne? Vagy túlságosan is benne van az aurámban? Adok neki egy kis időt, de utána szépen vállaira pakolom kezeimet és egy gyengéden odébb tolom magamtól. - Persze-persze, semmiség. Legközelebb viszont, ha nem leszek itt, fel kell kötnöd a gatyát.- már nyúlnék, hogy megpaskoljam feje búbját, de még az ötlet felénél megállítom magam. Ez csak egy gyermek, attól még nem kéne ilyen mézes-mázosnak lennem. Tehát kezemet megfékezem, s inkább térdeimre ereszkedem, hogy jobban szemügyre vegyem az említett hangszert. Csalóka a megjelenése, de gyönyörű a hangja. El is gondolkozom, hogy vajon zongoraszólam mellett mennyire hangzana jól. - Zongorázni tanultam még amikor egészen kicsi voltam. Talán hat-hét éves lehettem. Apám nem volt épp a legtürelmesebb fajta, úgyhogy kénytelen voltam sodródni az árral. Kissé be vagyok porosodva. Két éve nem játszottam.- sóhajtok fel, ahogy inkább törökülésbe fonom lábaimat és érdeklődve kezdem el hallgatni Roselind fülbemászó játékát. Mennyire meg tudja változtatni a zene az embert... Főleg, ha ért is hozzá és szívét, lelkét átjárja. Kezdetben a lelkemet beleadva játszottam, ám ez hamar átúszott egy afféle kompetitivitásba. Nekem kellett az elsőnek lennem és csakis ez lebegett szemeim előtt. A tanárom közölte is velem, hogy lélek nélkül sosem fogok tökéletesen játszani. Ez ugyan nem volt elég ok arra, hogy abbahagyjam a tanulást, viszont Erica elvesztése végleg pontot rakott a zongora karrieremre. Vagy mégsem?
Egyszerre könnyebbülök meg, és húzódom félve vissza, amikor kettesben maradok a nagyobb fiúval. Nem tudom, hogy ki ő, és miért segített nekem. Könnyes szemmel, félősen, kissé szipogva nézek fel rá, ahogy megszólít. Nem tűnik rossznak, vagy barátságtalannak. - Szeretek játszani. De még nagyon sokat kell gyakorolnom, hogy megtanuljak tényleg szépen játszani. - felelem bizonytalanul. Talán tényleg nem fog bántani. Talán tényleg rendes lesz. Nem minden mardekáros fiú gonosz. Igaz, velem a legtöbben azok, de talán ő más lesz. És hát tényleg sokat kellene gyakorolnom még. Főleg ha egyszer a Koreai Művészeti Hivatalban akarok játszani. Vagy festeni. Még nem tudom. De most a gonosz nagy fiúk az én drága haegeum-öm is összetörték. Mi lesz most? Ránézek a hangszer maradványaira, és újra könnycseppek gördülnek le az arcomról. Aztán a következő pillanatban - hála a nagyobb srác varázslatának - a kezemben pillanatok alatt újra alkotja magát a hangszer, és ugyanolyan lesz, mint az aljas támadás előtt. Meglepetten nézem egy percig a hangszert, majd a srácot, végül felpattanok, és odaszaladok hozzá, hogy a nyakába vessem magam, és megölelgessem. A mi családunkban már csak így szokás. Így mondunk köszönetet. - Köszönöm, hogy megmentettél, és azt is köszönöm, hogy megjavítottad a hangszerem! - vidáman ölelgetem meg hálám jeléül, és máris kedvesen mosolyogva válaszolok. - Egy tradicionális koreai vonós hangszer. Hosszú nyaka, üreges teste, és két selyemhúrja van. Nem könnyű játszani rajta. Nagyon sokat kell gyakorolni. Mint minden hangszerrel. Szeretnéd, hogy játszak neked valamit? - csivitelem szinte felélénkülve. - Szerintem kedves vagy. Az én nevem Roselind Yeong, de mindenki csak Rosie-nak hív. Te tudsz valamilyen hangszeren játszani? - kérdezem meg, bár én sem értem miért. Talán csak azért, mert hallgatta a játékom, és valamiért ebből azt gondolom, hogy ő is szereti a zenét. Közben ismét elhelyezkedem, és a kezembe veszem a haegeumöt, hogy újra játszani kezdjek, szinte ott folytatva, ahol abbahagytam. Már ha Galen nem bánja, és akar inkább valami mást csinálni.
[You must be registered and logged in to see this image.]Leléphettem volna akármelyik percben és lett volna két nyomós okom is rá. Először is, még nem álltam készen arra, hogy újra zongora elé üljek, másrészt nem akartam volna belekeveredni egy újabb balhéba. Viszont hallva, ahogy a kislány sír, lábaim földbe gyökereznek és addig nem eresztenek, míg a Zeneterem felé nem veszem az irányt. Azért hazudnék, ha azt mondanám játszi könnyedséggel és teljes nyugalommal kezeltem a helyzetet, mert hogy ez pont nem így történt. Talán külsőre határozottnak tűntem, azért legbelül egy kicsit tartottam a túlerőjüktől. Fogalmam sincs miféle ördög bújt belém, vagy angyal...de nem hagyhatom csak úgy magára ezt a szegény párát. Amint Jenkinsék eliszkolnak, fogcsikorgatva fordulok hát a lányhoz. Leguggolok ott, ahol eddig is álltam. Nem akarom őt elijeszteni, épp eleget látott már szegény a mai nap. Szépen megtámaszkodom térdeimen, amint alább ereszkedem, majd egy őszinte mosolyt kicsalva magamból biccentek a kislánynak. - Az imént húztalak ki a csőből. Ne aggódj, én nem a rossz fiú vagyok.- emelem fel két tenyerem, míg az egyikben még mindig a pálcámat tartom. Egy juhar fából készült pálca, sűrűn mintázott sötét aranyszínű, s unikornisszőr a magja. Emlékszem amikor először tértem be Ollivander apró kis boltjába. - Hallottam, ahogy játszottál az imént.- terelem inkább a valódi okát közbelépésemnek. Ez a kislány hatalmas tehetségnek tűnik, kicsit magamat látom benne, ahogy az ő korában éjt nappallá téve gyakoroltam a zongora előtt, míg kezeim kivörösödtek a billentyűktől. A régi szép idők emlékére, talán egy kis időt itt tölthetek még is. Nem célom bunkónak lenni, ezúttal nem. Egy művészlélek mégiscsak egy művészlélek, s talán ez a kislány újra visszahozhatja a zene iránti szeretetemet. Tekintetem a törött hangszerére vándorol. Nos, nem lehetett túl kellemes látvány számára ahogy szeretett kis hangszere darabjaira hullik. Azért még én sem vagyok ennyire szörnyű alak, hogy egy gyermeket így összetörjek lelkileg. A korombeliek viszont már más oldalamról ismerhetnek. Megingatom a fejemet. - Reparo! - pöccintek a kis hangszer felé, amit még mindig nem tudtam beazonosítani, hogy mi is az valójában. Tradicionális hangszernek tűnik, talán keleti oldalról származik. Mindenesetre a varázslatnak köszönhetően törött darabkái újra új alakot öltenek és mire kettőt pislog az ember már kész is van. - Mondd csak... Miféle hangszer ez?- államat felemelve biccentek az említett tárgy irányába. Hátha oldhatom a feszültséget, mert azért fogalmam sincs hogyan bánjak egy korabelivel anélkül, hogy vérig sérteném. Ezért is próbálom mellőzni az álarc mögé bújt Galen Herbst, aki csak ahhoz ért, hogyan tiporjon másokat a porba. Az igazat megvallva rám is fér már egy kis lazítás. A folytonos színjáték és dráma után jó egy kicsit leereszteni, még ha az egy idegen kislány köreiben is történik meg. - A nevem Galen Herbs, amúgy. Nem tudom miket hallottál rólam, valószínűleg semmi jót.- erőltetetten felkacagok, na azért nem viszem túlzásba, de egész nevetségesnek hangozhatok most, ami elkeserítő.
Igazán nem értem, hogy mire jó mások piszkálása. Én soha senkit sem bántottam még. Talán még egy legyet sem! Elvégre azoknak is joga van élni nem? Akkor a mardekárosok vajon miért piszkálnak engem folyton? Mit vétettem ellenük? Természetesen még most sem lehetek elég ideig biztonságán tőlük. Már nagyon félek, és nagyon utálom is ezeket a Jenkinséket. Ők durvák, és gonoszak, és mindenkit bántanak. Tudom ám, hogy nem csak engem. De most valami más is történik. Egyszer csak a semmiből egy fiú lép a terembe, és úgy tűnik, hogy meg fog védeni. Annyira elcsodálkozom, hogy egy percig még sírni is elfejtek. Még sosem láttam ilyesmit. Mármint, hogy megjelent ez a srác, és Jenkins, meg a haverjai a lehető leggyorsabban állnak arrébb, egy "Aha... szóval ő is fizetett neked, mi?" kérdéssel. Vajon mit jelenthet ez? Ki ez a nagyobb srác? Vajon ezt Jenkinsék úgy értették, hogy ez a fiú pénzt szokott szedni azért, hogy a mardekerosok ne piszkáljanak valakit? De ez sem túl szép dolog. Viszont akkor nem értem. Én nem fizettem neki semmit se, csak Jenkinsék tételezték fel. Viszont akkor mért védett most meg tőlük ez a fiú, ha csak pénzért csinál ilyet? Végül kettesben maradok a sráccal a zeneteremben, miközben Jenkinsék feltehetőleg a következő áldozatukat keresik már a folyosón, akibe belerúghatnak, puszta szórakozásból. Igazán szörnyű banda. És nagyon félelmetes is. - K..Ki vagy te? Éé..én nem tudok fizetni... Mo..most bántani fogsz? - kissé dadogva, sírosan hüppögve teszem fel a kérdést. A tekintetemben még mindig ott van a páni félelem, ahogy lassan igyekszem hátrébb húzódni a haegeum-öm darabjait szorongatva. Nem mintha el tudnék bárhova menekülni a nagy fiú elől... Lassan pedig a könnyeim is újra utat találnak az arcomon.
[You must be registered and logged in to see this image.]Két éve már, hogy utoljára nyúltam zongorához. Erica elvesztése óta nem voltam képes játszani, még a Roxfort zenetermében sem. Hagyomány volt, hogy a nyári szünet alatt apámnak eljátsszam a kedvenc darabjait, ám a baleset után egyszerűen nem tudtam hazatérni. Hogyan is nézhetnék apám szemeibe, mintha minden rendben lenne és nem az én hibám volt? Fejemet megrázom, hogy végre kiverjem a fejemből a depresszív gondolatokat. Mit művelek? Túl kéne végre lépnem. Ezért is igyekszem az ötödik emeleti zeneterembe, hogy megtörhessem végre a jeget és újra játszhassak. Nyakamat masszírozva haladok a folyosón, amikor egy gyönyörű, lágy dallamot hallok meg a teremből. Az ajtófélfánál kukucskálok csak be, hogy feltérképezzem a bent történő eseményeket. Meglep a látvány, amint megpillantom a kislányt önfeledten játszani hangszerén. Magamnak sem ismerem be igazán, de tetszik ez a lágy ritmus. Felidézi a régmúlt emlékeit, amikor legelőször sikeresen játszottam el a szinte tizenöt perces Holdfény szonátát. Rég volt már, de emlékszem a rengeteg szenvedésre és könnyre, amíg végigszenvedtem a darabot újra és újra. Apám és a zenetanárom nem engedett el aznap, amíg tökéletesen el nem játszottam azt. Kemény időszak volt... Bele is feledkezem a gyönyörű szólamba, ám amikor lépteket és egy csapat srác hangját hallom, szépen elhátrálok az ajtótól és a legközelebbi beugrónál meglapulok a fal mellett. Hatalmas ricsaj és gyerekvisítás hallatszódik ki nem sokkal a fiúk érkezésekor. Azt hiszem itt az idő, hogy leléceljek. Az a zongora várhat rám tovább. Már épp venném is a lépcsők felé az irányt, de a háttérben még mindig hallom, ahogy szegény kislány pityereg. Fogaimat összeszorítva ciccegek és teszek egy 180 fokos fordulatot. - Jenkins...Most komolyan? Miért nem találsz magadnak egy veled egyszintű áldozatot? Azt hittem ennél azért keményebb fából faragtak, de úgy látom hatalmasat kell csalódnom benned, haver. Annyit sem érsz, mint kosz a cipőmön. - szinte már röhögve lépek a zeneterembe. Kezeim kényelmesen a zsebeimben, miközben farkasszemet nézek ezzel a Jenkins delikvenssel. Azért még bennem is van annyi tisztelet, hogy nem a nálam hatvan évfolyammal lejjebb tartózkodó kölyköket szekálom. - Nőj fel!- pálcámat előrántva szegezem azt feléjük, s ha akármivel is akarnának próbálkozni, már túl késő. - Expelliarmus! - egyetlen pöccintéssel repülnek felém a pálcáik, melyeket még a levegőben kapok el. - Talán ezeket tartsam meg a gyűjteményemhez?
A zeneterem. Az egyik kedvenc helyem az iskolában. Sok időt töltök itt. Elvégre sok érdekes hangszer van itt. Rengeteg kotta. Én pedig nagyon szeretem a zenét. Szerintem ez a világ egyik éltetőrugója. Zene nélkül a világ olyan sivár lenne nem? Hogyan is fejezhetnénk ki számtalan érzésünket zene nélkül, amit szavakba önteni képtelenek vagyunk? Az egyik abszolút kedvencem a klasszikus mindenütt ismert zongora mellett a haegeum. Ez egy koreai vonós hangszer. Hosszú, rúdszerű nyaka, üreges teste, két selyemhúrja van. Elég nehéz megtanulni rajta játszani. Sok évnyi gyakorlás után is tudok még hibázni a játékban. De talán, ha kitartóan gyakorolok, mint most is a zeneteremben, akkor egy napon a Koreai Királyi Művészeti Hivatalban is felléphetek majd. Ez az egyik álmom. Tudjátok egyszer a nénikém elvitt egy koncertjükre még nagyon kis koromban. Akkor szerettem bele a zenébe. Főleg Khang Yoo Cson haegeum játékába. Onnantól tanulok zenét. Természetesen tagja vagyok az iskolai kórusnak is. Szóval most is itt ülök a zeneterem közepén. Leterítettem a földre egy nádszőnyeget, és ezen helyezkedtem el. Szerintem már vagy jó másfél órája játszhatok, - Ilyenkor teljesen képes vagyok belefeledkezni a játékba. - lágy könnyű dallamot. Valamit, amibe beletehetem az érzéseim. A boldogságom, örömöm, a család iránti szeretetem, a félelmem, a kétségeim, a szomorúságom. Más szóval az összes olyan érzést, amit szavakban képtelen lennék elmesélni bárkinek...
- Nézzétek! Hogy cincog a kisegér! - a következő pillanatban már nagy röhögés, én pedig már fejjel lefelé lógok a levegőben. Persze, hogy Jenkins, és másik két mardekáros haverja. Mert hát a mardekárban fair dolognak számít három hatodikos fiúnak piszkálni egy egyedül lévő másodikos kislányt. Állandóan piszkálnak, és bántanak, és nem tudom miért teszik. Én nem csináltam semmi rosszat sem nekik. - A haegeum-öt ne! Kérlek! Az nagyon drága! Jajj... ne... a kottáim... könyörgök... - már sírva, szinte visítva kérem őket, de ők csak röhögnek, és nagy reccsenéssel törik több darabra a drága hangszert, amit apuapu hozott nekem Koreából. A kottáimat egyetlen pálcaintéssel gyújtja fel az egyik fiú. Tudtam, hogy rá kellett volna vennem Maisie-Bee-t vagy Beau-t, hogy kísérjenek el gyakorolni. De nem értek rá. Könyörgöm, segítsen rajtam végre valaki!
Tudom. Jade-nek nehéz lehet, még csak elképzelni is azt, amiben én minden nap felnőttem. De Románia nem Anglia. A legkevésbé sem. Akármennyire is imádom a tájat, a sárkány rezervátumot, és alapvetően mindent a kultúránkban, az emberek általános felfogása más, mint az angoloké. Főként apámé. Ő a hatalom és megalománia megszállottja egy leheletnyi alkoholizmussal. De azt hiszem minden család a maga módján boldogtalan. A miénk is. - Bárcsak én megtehetném. De nem lehet. Románia nagyon más, mint Anglia. Én szeretek itt lenni. De apámnak vannak mindenütt emberei. Nem kell ide jönnie, hogy vigyen haza. A világ szemében ő a tökéletes rezervátum igazgató, tökéletes politikus, tökéletes családapa, senki sem hiszi el, ha valaki mond mást. - sóhajtok fel. Nem hiszem, hogy bármi értelme lenne bárhova is fordulni. Apám nem fog személyesen ide jönni. És az összes fogdmegjét nem tudják letartoztatni, még akkor sem, ha néhányat ideig-óráig igen. - Én is örülök, hogy megismertelek. Jó beszélgetni neked. - mosolyodom el végre. Azon is, hogy Dórinak hív. Csak a testvéreim hívnak így. Vagy legalábbis eddig, csak ők hívtak így. De valahol ez nagyon is jól esik. Azt hiszem tényleg megkedveltem Jade-t. Kedves, barátságos lány. De igaza van. Tényleg kényelmetlen nekem önmagamról beszélni. A családomról, pedig főként kényelmetlen dolog beszélnem. Kínos, és sokszor kényelmetlen. Könnyen zavarba tudok jönni ettől a témától. Igaz, sok mindentől zavarba tudok jönni. Ez nagy újság. Kérdezzétek csak meg Spencer-t. Kicsit meglepődök, amikor azt mondja, hogy egyke, de kedvesen mosolygok rá. Akkor biztos valami más van a háttérben. De este úgyis megtudom nem igaz? Nem aggódom ez miatt, és nem is állok neki találgatni. Talán az tapintatlanság volna. - Igen, tényleg. Én köszönöm nagyon, hogy elkísértél, és a beszélgetést is. Akkor este foglak keresni. - mosolygok rá, miközben megjegyzem a címet. Csak nem lehet majd olyan nehéz megtalálni egy szivárványt. Vidáman integetek a lány után, majd leülök az első padba, várva az órámra. De az biztos, hogy sokkal jobb kedvvel várom a délutánt és estét, mint ahogy elindultam az órára.
//Én köszönöm a játékot! És tali tali a Dane játékban! //
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Próbálok hinni neki, de nem megy. Nekem ez túlságosan nagy lódításnak hangzik, hogy még egy minisztert is megvezet az apja és azt csinál, amit akar. Milyen dolog ez? Biztosan csak bebeszélték neki kisebb korában és ebben a hitben nőtt fel! Ugye…? - Akkor feljelented itt! Itt vagy diák, ha Románia ennyire inkompetens, akkor majd segít a brit királyság minisztériuma! És azt ne mondd nekem, hogy az egész világ a bábja, mert úgy sem hiszem el neked! - mondom neki indulatosan, és a legkevésbé sem beletörődve az állapotába. Szabad lélek vagyok, nem kenyerem az, hogy eltűrjem, hogy elnyomnak, és el se tudom képzelni, hogy neki ez így jó. De hát nem is kell elképzelnem, mert nem jó! Akkor nem beszélne ilyen szomorúan, és nem menekülne az apjától. A tettek mezejére kell lépni, nem csak menekülni! Követem a terembe, itt már tényleg muszáj kicsit elcsendesülni, nem pattoghatok annyira az osztálytársai előtt, bár nagyon is szeretnék, és ha megfeledkezek magamról, akkor lehet majd folytatom is. - Nem terheltél, Dóri, ne butáskodj. Örülök, hogy meséltél, és hogy megismerhettelek. - biztosítom újra, mert nagyon úgy tűnik, hogy az önbecsülése a béka segge alatt van és kínosnak érzi, hogy magáról beszél. Pedig ez olyan alapvető emberi dolog! Osztozunk egymás sorsán, barátkozunk, tanácsot adunk vagy segítünk, ilyen az élet. És jobbá akarom tenni az övét, hiszen annyira szomorú és annyira hiányoznak neki a testvérei. Már teljesen elfelejtettem, hogy azt ígértem, hogy kijavítom majd a beszédét, jobban lefoglal amit mond, mint ahogyan mondja. - Ó, nem, egyke vagyok. - mosolyodom el kedvesen, és valami kis turpisság szalad át a fejemen, amiben pont segít az, hogy egy pillanat múlva már teljesen megtellik a terem és minden szem rám tapad, hogy mit is keresek itt. Hiszen végzett látványmágus vagyok, aki a szakköröket vezeti, és hozzá se szagol ehhez a tantárgyhoz. Egy kicsit felnevetek, és integetek kedvesen az ismerős arcoknak, aztán mint valami megfoghatatlan lény újra rápillantok és elköszönök. - Nem sokára kezdődik az órád és nekem is mennem kell, este akkor nálunk! Roxmorts, Kiméra utca, keresd a szivárványt! - köszönök el tőle hirtelen és meg is indulok a kijárat felé. Este majd beszélünk az előadásról, de az is egészen biztos, hogy ha ő nem fog lépni a saját élete érdekében, én aztán beleütöm az orromat és nem ülök meg a fenekemen!
// Köszi a játékot! A Dane-es csoportosulásban tali. //
Normális? Vajon mi lehet normális manapság ebben a világban? Igen, egész életemet apám hatalmi játszmái közt éltem, és sosem tudtam mikor nem felelek majd meg az elvárásainak. Nem volt könnyű élet, még ha kívülről minden szépnek, és jónak is tűnt. A mi életünk a látszatról szólt a külvilágnak. Semmi másról. De az az igazság, hogy belülről rég üresnek éreztem magam. Szabadnak, pedig sohasem. Egészen addig, amíg meg nem szöktem. Most pedig vélhetően anyám, és a testvéreim isszák meg ennek a tettemnek a levét. Az egyik felem érti Jade-et. Hogy szabadon nőtt fel, és védi is ezt a szabadságot. A másik felem még mindig retteg az apjától, és a lehetséges következményektől. - Ő nem olyan, akit te jelenthetsz fel. Mégis hol? Kinél? Még a román mágiaügyi miniszter is csak egy bábfigurája, aki bólogat akkor és úgy, ahogy apám akar. - sóhajtok fel. Csak egy zavart mosolyt küldök azok felé, akik a folyosón felkapták a fejüket, s most minket néznek. A kezem az terem ajtajának kilincsére csúszik, és inkább bemenekülök a folyosó zsúfoltságáról. Csak remélem, hogy Jade követ. Még van egy kevés időnk mielőtt elkezdenek majd szállingózni a csoporttársaim órára. Ha Jade követ, akkor egy padnak támaszkodva állok meg, és halkan szólalok meg. - Igen. Mi vagyunk heten. Néha nekem, hogy ők messze vannak, nehéz. Hiányoznak. De én nem mehetek haza. Ők nem jöhetnek ide. Ki tudja, egyszer látom majd őket újra. Én sajnálom. Én nem akartalak terhelni ezzel...- hallgatok végül el. Igyekszek mélyeket lélegezni, és kicsit megnyugodni. Tényleg nem is értem mért mondtam el mindezt. Nem szoktam erről beszélni. Kínos ez nekem. De Jade-del annyira könnyű beszélgetni. Így inkább halványan elmosolyodom. - Neked is van kicsi testvéreid? Miattuk kérdezted, hogy szeretem-e az gyerekeket? - kérdezem ártatlanul, hisz Jade olyan fiatal. Nem hinném, hogy férje és gyerekei lennének... inkább kései kistestvérei lehetnek, mint nekem húgocskám. Vagy nem?
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Egyre jobban elkerekedik a szemem és már egyre jobban érik bennem a kifakadás. Lehet, hogy ezeket Dorina normálisnak tartja, mert ebben nőtt fel, hogy azt hiszi, hogy semmit sem tehet, de az én világomban ez elviselhetetlen! Látszik az arcomon az elképedés, köpni nyelni nem tudok - kicsit talán túl dramatikus, de tényleg ennyire felhúzom magam a fájdalmán. - Dorina! Ez nem normális! Nem kényszerítheti rád az akaratát, felnőtt vagy, te döntöd el, hogy hol akarsz tanulni és kit akarsz szeretni! - mondom hevesen, aztán a következő kijelentésemmel teszem fel az i-re a pontot. - Fel kell jelentened! Erre azért már jó páran felkapják a fejüket, ahogy az apró termetemhez képest meglepő hangerővel beszélek, és afféle pattogós harci testtartást veszek fel. Még csak most találkoztunk, de ez nem állít meg abban, hogy úgy kezeljem, mintha örökké a barátom lett volna, és úgy védelmezzem is a szabadságát. Aztán picit összefonom a kezeimet, elszántan, de nem szűnik meg a harciasságom. Persze megenyhülök, amikor Cody-ról és a barátságról van szó, de amikor újra elkezd a családjáról mesélni, csak úgy pörögnek az ujjaim a sok testvért számolva. - Egy nővér… két bátty… te… két öcsi… egy húg… heten vagytok testvérek?! Szegény anyukád! - tátom el a számat, aztán újra visszatérnek a gondolataim ahhoz, amit korábban mondott. Hiszen ha őt ennyire uralni akarja az apja, akkor a testvérei is szörnyen szenvedhetnek! És még csak nem is ő a legidősebb, nem emiatt a régimódi hülyeség miatt, mint elsőszülöttség, nyomasztják az elvárások. Mondjuk akkor se lenne megbocsájtható, de így még jobban érthetetlen a számomra az egész. Komolyan gondoltam, ha az apjára úgy gondol, aki lényegében bármikor levadászhatja és hazaviheti és belekényszerítheti valamibe, amit egyáltalán nem akar… Akkor Fel. Kell. Jelentenie! Ez bűntény! Fogalmam sincs, hogy mi ennek a pontos folyamata, de... de biztosan lehet valamit csinálni. Távoltartási végzés. Válással menekülés szegény anyjának. Azkaban! Akármi.
- Ha csak bezárna. Ő... nem igazán az, akinek te mondhatsz nemet. És ő már döntött, de én azt nem akarom. Ezért jöttem ide. De félek, hogy előbb-utóbb megtalál, és rám kényszeríti azt a szerepet, ami sosem akarok lenni. Én vagyok nem olyan, mint ő. De ő ezt nem megérti. - szomorú, ha az ember arra kényszerül, hogy elszökjön otthonról. Sőt már nem is érez semmi mást a saját apja iránt, mint átható félelmet, és mély megvetést a tettei iránt. Pedig én pont így érzek, ha rá gondolok. Ezért igyekszem kizárni az életemből még a gondolatát is. Mégis. Folyamatosan attól rettegek, hogy mit szólna ehhez, vagy ahhoz. A legnagyobb baj, amiért nem akarok csak úgy beleszeretni senkibe, mert attól rettegek, hogy apám őt bántaná, és rajta keresztül kényszerítene, hogy engedelmeskedjek az akaratának. Még csak nem is tagadná, hogy az ő parancsára bántották, vagy akár ölték meg azt akit szerettem. Az egészet pedig úgy állítaná be, hogy az én hibám. Miattam, és a lázadó viselkedésem miatt történt. Ilyen ember az én apám. De mégis, hogyan érthetné meg ezt egy olyan ártatlan és kedves lány, mint Jade? - A barátod, Cody lehetett nagyon kedves, és jó barát. Én sajnálom, hogy nem ismertem. De nagyon boldog is vagyok, hogy mi is lehetünk barátok. - mosolyodom el halványan. Nem tudom, hogy ez megfelelő, vagy illendő viselkedés-e részemről. Szörnyű lehet elveszíteni egy jó barátot. Elképzelni sem tudom, milyen. - Persze szeretnék! És én szeretem a kisgyerekeket is. Van két öcsém, és egy kicsi húgom otthon. Őket folyton én vigyáztam rájuk. Meg persze egy nővérem, és két bátyám. Ők meg rám vigyáztak... Tudod, ők hiányoznak nekem nagyon. - sóhajtok fel. Az egyetlen, amit bánok abban, hogy eljöttem otthonról, hogy a testvéreimet, és az anyámat nem hozhattam magammal. Ezért ők vannak kitéve apám szörnyű szeszélyeinek. Ők szenvednek helyettem is. Nincsenek illúzióim arról, miként bánhat velük, különösen a nővéremmel, és a húgommal. Ha van valami, ami miatt bűntudatot érzek, akkor ez az.
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
- Váó. És még is mit csinál, ha másba szeretsz bele? Bezár egy toronyba? - ámulok el, és ráncolom össze végül a szemöldökömet. Nane! Ha valaki velem akarna ilyet csinálni, akkor azonnal fellázadnék minden erőmmel. De hát végül is az is lehet önállósodás, hogy itt van a Roxfdortban, pedig az apja azt se akarta. Elképzelhetetlennek tűnik nekem az az élet, hogy ennyire a nyakán legyenek, én mindig olyan szabadon voltam tartva. Eszemben sincs sajnálni, hogy nem voltam a puccos aranyvérű partin, valójában meg se hívnának rá, mert nem vagyok a nagyházak tagja, igazából az egyik ágon a nagyszüleim muglik, tehát… Ha mondjuk valami uncsi vernyákolást énekelnék kisestélyiben, akkor talán meghívnának énekesnek. De még is ki akarna olyan lenni? Szó sem lehet róla! Lehet, hogy nem tudja magát kifejezni szépen, de én tökéletesen értem, hogy mit akar mondani és hogy eléggé el van keseredve ott, legbelül. És ha valaki ölelést akar, akkor én ott vagyok, és úgy szorítom, hogy a közelébe se jöhessen a magány. Amikor elmondja, hogy miért is félt, hogy nem akarok barátot igazán elkerekednek a szemeim. - A barátom miatt? Cody miatt? A világ legnagyobb árulása lenne vele szemben, ha miatta zárkóznék be a világ elől! Sosem akarná ezt! - jelentem ki érzelmesen, kicsit megindultan, kicsit talán drámaian, de ez vagyok én. Egy kis energiabomba, érzelmileg mindent úgy élek meg, mintha az egész világ múlna rajta. Mondjuk amikor elveszítettem… akkor egy ideig olyan volt, mintha az egész világ szűnt volna meg. De aztán akármilyen megdöbbentő, még is felkelt újra a nap… és minden ment tovább… Nélküle. - Hmmm… Szeretnél átjönni hozzánk? - kérdezem, kicsit félrebiccentve a fejem, mert minden nap amikor végzek az iskolában azzal a néhány órával, amit tartok, rohanok haza az angyalkákhoz, tehát otthon hallgatnám meg a zenét. - De csak ha jóban vagy a kisgyerekekkel! - teszem hozzá, kis mosollyal, hiszen van, aki annyira nem örül a gyerekek társaságának, márpedig én otthon nekik szentelem magamat, valószínűleg a zenehallgatás közben is nekik fogok magyarázni, vagy esetleg látványmágiával felturbózom nekik az élményt, hogy ők is élvezzék. Néhány tündér itt, néhány hópehely ott…!
Csak egy kedves mosollyal válaszolok arra, hogy már segítettem. Néha tényleg csak ennyi kell. Egy ölelés. Ha szomorú voltam, vagy úgy éreztem túl sok az elvárás, és összeroppanok alatta, a nővérem is mindig így vigasztalt, és biztatott. Ő volt az egyetlen, akinek mindent elmondhattam. Az egyetlen, aki igazán megértett. Rémes érzés volt, hogy most miattam, és az önzőségem miatt kell szenvednie otthon... Bár idehozhatnám valahogy... Arra viszont, hogy mi köze apámnak, ahhoz kibe zúgok bele, csak szomorúan ingatom meg a fejem. - Apám úgysem engedné meg... neki vannak más tervei. Azt sem akar, hogy én itt legyek. - mondom szomorú lemondással a hangomban. Kétlem, hogy ezt ennél jobban el tudnám neki magyarázni. Nem feltétlen csak az angol nyelvbeli hiányosságaim okán. Részemről furcsa és idegen volt, hogy valakit csak szabadon engedjenek a szülei. Hogy ne ők tervezzék meg élete minden apró pillanatát, és mondják meg, hogy mit tehet, és mit nem. - Ne sajnáld, hogy nem voltál. Én sajnálom őt Rose Brookst. De ilyen ez a világ. Ilyenek ezek a partyk. Csupa álnok képmutatás, és senkit sem érdekel, hogy mit érzel, vagy gondolsz valójában. Csak úgy kell tünnie, hogy boldog vagy. Akkor is ha nem. - mondom őszintén és komolyan. Talán kicsit irigyeltem is Jade-et, amiért olyan élete lehetett, amiről én csak álmodozhattam az aranykalitkámban. Mert végső soron az aranykalitka is csak kalitka. Bármilyen drága gyémántokkal, és drágakövekkel is legyen kirakva, hogy kívülről szebbnek lásson. Most rajta a sor, hogy megöleljen. Tényleg nem volt könnyű életem. Másoknak, olyanoknak mint Jade talán felfoghatatlan is. Nem válaszolok rá. Pusztán a hálás tekintem sugallja mennyire is szükségem volt erre. Alapvetően minden bátorításra. - Én nem is tudom... én csak... nem tudtam te akarsz-e? Szóval tudod barát lenni most... nehéz lehet neked a barátod miatt... - nézek rá kicsit zavartan. Nem tudom, hogy sikerült-e megértetnem magam vele. Mindenesetre félénken elmosolyodva folytatom. - Azért én nagyon örülök! Én szívesen hallgatom meg veled este a Diótörő. Már ha szeretnéd... nagyon régen hallottam már. - vetem fel kissé félénken. Fogalmam sincs, hogy mit tervezett estére, vagy a művészeknél hogy szokott lenni ez a zenehallgatás, és ihletgyűjtés dolog. Az is lehet egyedül szeretne lenni este...
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Mikor megáll és megölel, hogy kimutassa a támogatását és megnyugtasson, akkor ismeretlenül is visszaölelek és jólesően a karjába bújok. Valamivel nagyobb nálam - na nem azt sulykolom, hogy molett, vagy ilyesmi -, így belebújok az ölelésébe, hiába vagyok valamilyen szinten tanári minőségben. Aztán elenged, én is elengedem, és gyengéden elmosolyodom. - Köszönöm, de már is segítettél, többet senki se tehet. - felelem, kedvesen, és a szememben ott az érzékeny ellágyultság, de az öröm is, a hála is. Nem csak a gyász, nem csak puszta sötét gondolat, az nem én lennék. Tovább megyünk, és én lassan összeráncolom a szemöldökömet olyan erősen, hogy már az orrom is ráncolódik. - Még is mi köze apádnak ahhoz, hogy kibe vagy belezúgva? - szalad ki a számon minden gondolkodás nélkül, őszintén értetlenül. Az én szüleim soha nem szóltak bele ilyesmibe, mondjuk nem repestek, ha hetente más fiú nevét írtam meg levélben, hogy éppen kivel járok, de hát ez vagyok én. Ez voltam én. - Ú, én meg ilyenen nem voltam még soha, bár ismerek nem egy aranyvérú lányt, aki ilyenekre jár, van, aki szereti, de nem egy ismerősöm van kikészülve tőle… Tudod, volt egy lány, Rose Brooks, aki még öngyilkos is lett… Sztár kviddicsező lehetett volna, de a szülei csak arra használták, hogy gálákat szervezzen, szépen mosolyogjon és öregbítse a nevüket, és ennyiből állt az élete, főleg, amikor az ikerfivére előkerült, és elvette tőle az örökösi címet is… - pletykálom kicsit, őszinte felháborodással és igazából egy kis rossz érzéssel is. A saját szülei kergették öngyilkosságba! Szörnyű természete volt Rose-nak, lezúzta könyörtelenül a kviddicsben az ellenfeleit és a szakján se fogta vissza magát a gyakorlatokon, de... akkor is… - Sajnálom, ez rémesen hangzik. - mondom együttérzően, és ezúttal én fogom meg a kezét, ha meg nem is ölelem, de már ennyivel szeretném kifejezni, hogy mellette állok. Az kéne még, hogy a Brooks tragédia megismétlődjön mással is! De Dorina teljesen más típusú lánynak tűnik, sokkal nyitottabb, sokkal kedvesebb, biztosan rengeteg barátot fog majd szerezni itt és nem lesz semmi baj. Azért majd néha ott leszek, hogy lecsekkoljam, az előadásra a felkészülés pont tökéletes lesz erre. És arra is, hogy felejtsen és jól érezze magát! - Ne butáskodj! - nevetek fel ezúttal tényleg, eltűnik a nyomottság a tekintetemből. - Miért hangzott volna hülyén? Szívesen leszek a barátod, és szuper lesz a karácsonyi műsor, már is biztosan tudom. - mosolygok rá, bátorítóan, előtör belőlem a mindent elsöprő energia. - Ma este neki is esek újrahallgatni az egész Diótörőt és megtalálni a tökéletes dallamot, dalt, amit majd jól magadévá tehetsz! - kuncogok fel, aztán belesek az ajtón, fogalmam sincs, hogy mennyi ideje van hátra, mikor kezdődik az órája, nem néztem az órát egy ideje. Lehet, hogy kellene, mert várnak haza a kisangyalkáiom… vagy ördögeim, attól függően éppen mekkora bajt kevernek. Istenem, ha nem lenne a familiárisom, akkor nagyon meg lennék lőve, olyan aktívak és olyan okosak!
Végső soron elég sok tanár tanít itt. Nem kell, hogy mindet ismerjem. Viszont arra, hogy elvesztette az egyik barátját, egyszerűen együttérzően ölelem meg. Magam sem tudom miért. Talán mert én sem tarthatom a kapcsolatot a testvéreimmel apám miatt. Szörnyen hiányzik a nővérem, és szörnyű bűntudatom van miatta, de talán, talán nekünk még lehet lehetőségünk találkozni. Ő viszont örökre vesztette el a barátját. Ez ezerszer rosszabb lehet. - Én nagyon sajnálom. Én nem akartam... Van bármit amit én tehetek? Én segíthetek?- nézek rá aggodalmas együttérző módon. Szeretnék jó barátnő lenni, segíteni, de nem nagyon tudom hogyan kell. Vagy mit kell ilyenkor mondani vagy tenni. Szerintem is hagyjuk a pónikat. Nyilván ez is egy hasonlat, vagy metafora vagy mi volt, amit nem sikerült megértenem. Arra viszont meglepetten nézek rá, hogy bele vagyok zúgva Spencerbe. - Úgy érted bele vagyok szeretve? Neeem. Azt nem lehet... Apám... nem nem szabad...- most is teljesen kétségbeesetten nézek rá. Vajon hogyan is magyarázhatnám el neki, vagy akár Spencernek, hogy én nem lehetek szerelmes. Nekem nem szabad. Az apám sosem engedné meg ezt a kapcsolatot. Akkor sem, ha történetesen Jade-nek igaza van, és Spencernek senkije sincs, sőt még akár érdekelném, akkor sem. Valaki más feleségének szánt. Politikai okokból. És lássuk be Spencer, sem senki más itt a Roxfortban nem elég gazdag, és nem elég befolyásos politikai szemmel, hogy apám csak egy másodpercig is fontolóra vegye a dolgot. Tudom. Ennek nem kéne számítani. Nekem nem is számít esküszöm! De apám... ő sosem hagyná, hogy boldogan éljünk, amíg meg nem halunk, mint a mesékben... És igen, még itt is nagyon félek apámtól, és az embereitől. Mi történne, ha kiderülne? Nem tudnám elviselni, ha Spencernek, vagy bárkinek miattam baja esne. - Nem is tudom, én még nem voltam buliban, vagyis csak estélyeken, tudod azokon, ahol akkor is mosolyogni kell, ha semmi kedved, és úgy csinálni, mintha érdekelne a többi aranyvérű gazdag család politikai ambíciója. Képmutató bájolgás az egész.- fintorodom el. Aranyvér ide vagy oda, én nem voltam olyan. Nem illettem ebbe a miliőbe, bárhogy próbáltam. Ráadásul, ha nem játszottam elég hitelesen a boldog, elégedett, elkényeztetett lánykát, akkor apám... nos arra inkább nem térnék ki. - Apám biztos helytelenítene minden ilyesmit. Bár tulajdonképpen mindegy mit teszek, vagy nem teszek. Úgysem tudok megfelelni neki.- sóhajtok fel keserűen. Képtelen voltam jó lány lenni, és megfelelni neki. Igaz most az apám távol volt. Nem is akartam, hogy megtudja itt vagyok. De hogy mondhatnám meg Jade-nek, hogy egyszerűen elszöktem? Úgy szégyellem magam. És az miatt is, hogy felhasználom Dane-t és Petert, hogy távol tartsanak apámtól és az embereitől. Az ajtónál megtorpanok, és végül elmosolyodom, ahogy Jade felé fordulok. - Ez nagyszerű! Hogy ilyen hamar ideértünk! Még van is időm! Nahát. Köszönöm. És szerintem a zongora, meg ének fantasztikus! Persze, hogy benne vagyok! Talán nem is ártana, hogy új barátokat szerezek. Mit gondolsz? Tudom, nem vagyok a legjobb barátod, de szívesen lennék a barátod. Ez nagyon hülyén hangzott?- nézek rá lelkes kedvességgel, talán egy leheletnyi bátortalansággal.
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
- Persze, az egyik elemista, a másik méregtanos, neked pedig bestiás óráid vannak. - mosolyodok el kedvesen rá. Azt csak tudomásul vettem egy kis bólintással, hogy magántanároknál tanult, végül is annyira nem ritka, bár főleg az aranyvérűek szokták csinálni, a tehetősebbek. Nekünk ez szóba se jöhetett, nem is tudtam arról, hogy az unokatestvéreim hercegek meg hercegnők, de ha tudtam volna se kérünk tőlük pénzt, a Wilsonokat nem ilyen fából faragták. - Nem mondtál semmi rosszat. - szögezem le azonnal egy reflex mosollyal az arcomon, ami egyszerűen mindig ott ül, ha hozzám szólnak. Mert én általában örömöt hozok, és nem szomorúságot. - Csak nemrég vesztettem el a legjobb barátomat és rengetegszer eszembe jut még. - szólalok meg újra, nem palástolva el az igazságot egy percre se. Bár a szívem csúnyán belesajdul, hogy ezt így ki kellett mondanom, de soha nem fogom eltitkolni a fájdalmam okát, mert büszke vagyok arra, hogy egyáltalán ismerhettem és becsben tartok minden emléket, amit neki köszönhetek. - Nem, azaz nem tudok róla. Csak úgy mondtam, mert a pónik szeretnek, tudod így… pajkoskodni. - nem igazán tudom elmagyarázni, csak arra gondoltam, amikor két paci elkezd játszani és körbe szaladgálnak és csipkedik egymást, meg ilyesmi. De azt hiszem, hogy rossz lóra tettem ezzel a hasonlattal. - Bele vagy zúgva! Mi ebben a bonyolult? - bukik ki belőlem, és ha nem lenne ez a bágyadtság rajtam Cody emléke miatt, akkor biztosan felnevetnék jóízűen, hogy milyen zavarodott. Pedig egészen felnőttforma lány már, nekem ez az időszakom mikor is volt? Tizenöt évesen? Ő pedig már inkább húsznak tűnik. Lehet, hogy nem csak hogy tanítói voltak, de valami apáca zárdából? Végighallgatom kíváncsian, hogy honnan is érkezett, milyen közegből, és közben eszméletlen hálásnak érzem magamat a szüleimért. Nálunk nem voltak elvárások, és épp ezért élveztem olyan nagyon a sikereket a zenében, mert a testem, lelkem, szívem beleadtam, és nem azért, hogy győzzek, soha nem azért. Az csak hab volt a tortán. - Nem is tudom, nasi, lustálkodás, pasizás, mondjuk ezen már jó úton jársz, bulik, fiatalos butaságot, amit csinálnia kell egy egyetemistának! - vonom meg a vállamat. - Ja és persze fellépés a karácsonyi műsorban, ez alap. - teszem hozzá, aztán ahogy rátérünk a darabra és éppen továbbsétálna hirtelen elkapom a kezét és megállítom. - Hopp, ne tovább! Meg is jöttünk. És ne aggódj, biztosan kicsit rozsdás vagy, de gyorsan belejössz majd, ha egyszer már megtanultad ott van az ujjadban. Aztán a szövegen majd agyalunk együtt. A zongora nem a legnagyobb erősségem, de azt hiszem találok neked valakit, akivel gyakorolhatsz, én pedig majd a szövegen és az éneken dolgozok majd. Mit szólsz? Benne vagy? - kérdezem, afféle utolsó nekifutásként, ha most benne van, akkor teljes gőzzel felpörögnek a Wilson-művek és elkezdek kattogni minden kis apróságon.
Az én otthonom nem az a hely, amiről szívesen mesél az ember. Kívülről talán irigylésre méltó életem volt, de az igazság teljesen más. S már így is az az érzésem, hogy túl sokat mondtam egy vad idegen lánynak. Nem hinném, hogy Jade rosszat akarna, vagy ilyesmi, csak éppen nem keverném bele a családi gondjaimba. - Romániából jöttem. Magántanítóim voltak eddig.- erősítem meg, a nevelők létezését, de ennél többet nem igazán mesélnék a gyerekkoromról, a családomról pedig pláne nem. - Én nem ismerem őket tanárokat. Úgy látszik engem tanítanak mások tanárok.- nem ismerősek a nevek, amiket sorol. Talán szerencsém van, és a szigorú tanárok mind más szakokon topzódnak. Ez esetben sajnálom azokat, akiket ezek a tanárok tanítanak. Bár engem egész életemben kizárólag karót nyelt szigorú tanárok tanítottak. Szóval számomra az a furcsa, és kicsit idegen, hogy a mostani tanáraim nem ilyenek. Ugyanakkor észreveszem az elharapott mondatot, és a visszatérő szomorúságot ebben az érzelmi hullámvasútban. - Van valami baj? Én mondogattam valami rosszat?- kérdezek vissza kicsit aggodalmasan. Nem szeretném rossz dolgokra emlékeztetni, vagy csak megbántani valamivel. Nem ismerem jól, így nehéz kitalálni, hogy mivel vagyok esetleg tapintatlan, és mivel zaklatom fel. - Pajkos póni? Nem nagyon értem, hogy jönnek ide a pónik... Spencer kedveli a pónikat is? - találgatok kicsit zavartan. - Én izé... Spencer nagyon kedves... és én nem tudom mi van velem, de össze vagyok zagyvarodva. Én... mindegy. Mi hagyjuk. - legyintek kicsit zavarban. Tudom egy rakás katyvasz, amit itt képes voltam összehordani neki. Ebből már sehogy nem jövök ki jól, szóval akár hagyhatnánk is a Spencer témát. - Igen, elég nehéz volt lenni gyereknek. De én azt nem tudom elképzelni, milyen szabadon lenni... Tudod nem a szigorú elvárásoknak megfelelni. Igaz, most nincs itt az apám, de nem is tudom. Kell sokat tanuljak, hogy itt is megfeleljek. - sajnos nem igazán nagy a fantáziám arra nézve, hogy most miket kéne kipróbálnom, csak mert lehet. Az életem a tanulásról, és a felelősségvállalásról szólt, amióta az eszemet tudom. Nem tudom mi más van ezen kívül? Épp ezért most is az első gondolatom az, hogy minden tananyagot tökéletesen elsajátítsam. - Szerinted miket kellene csinálnom nekem? Vagy lehetne... vagy... szóval érted... - nézek rá kicsit bizonytalanul. Ámbár szinte biztos vagyok benne, hogy neki lennének ötletei arra nézve, hogy mit kéne kipróbálnom távol az apámtól. És abban is biztos vagyok, hogy bármi is az, az apám tuti helytelenítené. - Igen ő.. izé, zongorázni, bár sokat kellene nekem gyakorolni. Régen gyakoroltam. Dalírás? Ez jó ötlet, csak én nem nagyon vagyok jó benne... vagyis én még próbáltam soha nem meg, de biztos jó lenne! - mosolygok lelkesen az ötletre. Egy jó ötlet. Tényleg, csak még saját magamban is kételkedek. Annyira elfoglalt, hogy beszélgessek Jade-el, hogy szinte észre se vettem, hogy elértük a tantermemhez, de még van egy csomó időnk. Vagyis ami azt illeti, simán elsétálok a terem előtt, és mennék tovább...
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Kicsit elgondolkozom, amikor a nevelőkről beszél, és érdeklődve kérdezek vissza. - Honnan érkeztél, hol tanultál eddig? Otthon? - billentem félre a fejem, aztán elmélázva folytatom. - Nem is tudom, az alapképzésen Piton és McGalagonya eléggé szigorúak, de úgy az egyetemen eléggé fiatalok a tanárok. Már nem annyira, mint én, de az egyetlen bunkó, aki eszembe jut, az talán Peverell. Ja és Rennes elég karót nyelt, de azt mondják hogy ő is korrekt meg tisztességes, legalább is Co… - elhallgatok, és újra beül egy kissé a bágyadtság. Hullámzok én is, de ő is, hiszen úgy tűnik, hogy teljesen oda van azért a srácért, de a következő pillanatban, amikor már a darabról beszélünk, ő is elszontyolodik, csak ő az apja miatt. - Na jó, akkor Spencerre még visszatérünk, ha lecsillapodtál, kis pajkos póni! - mosolyodok el a kész káoszra, amit levág, annyira nem tudja, hogy mit is akar a szíve és mit is mond a szája. Viszont amit az apjáról mond, az igen szomorúan hangzik és az érzelmi hullámvasúton lehet, hogy jobban szeretem a vidám nevetgélést, de lehet, hogy neki most nem erre van szüksége! Lehet egyszer nem árt, ha kibeszéli magából a dolgot… Már ha mással még nem tette, de hát azt mondta, hogy egészen új, szóval ki tudja hány barátja van már. - Ez borzasztóan hangzik! Szigorú nevelők, szigorú apa, el se tudom képzelni, hogy így éljek. Engem mindig szabadon tartottak, tudod, azt csináltam, amit akartam, olyan zenével, amit akarok, a hajamat azt hiszem tizennégy évesen festhettem be először, szóval… - elbizonytalanodom, aztán bíztató lelkesedéssel folytatom - De most itt vagy és apukád meg gondolom nincs a közelben, szóval azt csinálsz, amit csak szeretnél! Ki kell használni, élvezd az ünnepet és a szabadságot. - mondom tovább bátorítva kicsit, és látszik a kedves mosolyomban, hogy még partner is lennék akármiben végigsegíteni, vagy eligazítani, ha hirtelen eszébe jutna, hogy van valami titkos vágya, amit az apja elnyomott. Vagy legalább is eligazítom olyan emberkéhez, aki tud neki segíteni, ha esetleg rohannom kell, mert utolért a pörgős kis életem. - Ha Diótörő, akkor talán inkább a zongora, nem? Bár… milyen eredeti lenne, ha írnánk rá egy dalt! Mit gondolsz? - kérdezem, csivitelve, bár újra belém csap egy kis villám. Dalírás… Cody… Nem, nem, nem lehet, nem szontyoladhatok el, hiszen Dorina is úgy elkenődik, ha az apjára gondol!
A mosoly, és a jókedv ragadós. A nővéremen, és a húgomon kívül nem nagyon beszélgettem sok emberrel olyan dolgokról, hogy miket kedvelek, miket nem, vagy csak úgy általánosságban pl. egy színdarabról. Sokat gondolok rájuk, és sokat aggódok miattuk. Most mégis jól esik csak sétálni a folyosón, és valakivel általános kis dolgokról csevegni. - Áááhá én értem. Egy mondás arra, hogy jó ha sok mindenhez értesz. - foglalom össze mosolyogva a lábas dolgot. Már ezt is tudom. Igazán informatív, és hasznos ez a beszélgetés, és Jade nagyon kedves, és egyre jobban megkedvelem őt is. - Én csak nem akarom, hogy rosszat gondoljanak rólam. Nálunk a nevelők voltak nagyon szigorúak. Nem engedtek meg késést. - mondom egy sóhajjal, jelezve hogy azért én aggódom emiatt. Bár nagyon jól esnek a vigasztaló szavai, és talán igaza is van. Ha megtanulom végre, hogy mi hol van, akkor nem is fogok többet késni. És ha bizonyítok a jó tanulmányi eredményekkel, akkor talán azok fontosabbak lesznek, mint ezek az apró is késések az év elején. Így azért mégis elmosolyodom halványan. - Azt hiszem értelek. Talán csak szeret beszélni a fajáról. De ez engem is érdekel, majd megkérdezem tőle. - nevetek fel, amikor Spencer munkája kerül szóba. Hogy aztán megint teljesen zavarba jöjjek. - Neem kérdezd meg! Vagyis De... vagyis nem... vagyis nem tudom... fenébe... én sose nem éreztem még ilyen idiótán magam...- nem tudom mi van velem. Ha Spencerről van szó akkor teljesen megzavarodok. Bár be kell vallanom amikor azt mondta, hogy neki még nem mutatott be barátnőt, akkor nagyot dobbant a szívem. Nem értem mi van velem. Komolyan nem. Jó lenne tudni, hogy tényleg nincs senkije, de nem lehet ekkora szerencsém... sosem voltam szerencsés semmiben. - A Diótörő is jó. Klasszikus. Kedvelem. - váltok inkább témát egy zavart mosollyal. - Nem, dehogy is. Te nem mondtál semmi rosszat. Én csak... apámra gondoltam. Ő... olyan, mint Scrooge. Nem éppen jó a kapcsolatunk. De nem baj, inkább énekeljünk valamit a Diótörőből!- mosolyodom el, hogy eltereljem ezt a dolgot az apámról. Azt mégsem vallhatom be neki, hogy elszöktem otthonról, mert nem akartam belemenni egy kényszer házasságba.
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Bólintok neki egy mosollyal, akkor legyen így! Ha valamit nagyon félremond, és a nyelvem hegyére kívánkozik a helyes kifejezés, akkor kijavítom és majd csak-csak rátapad. Már az is milyen bámulatos, hogy ennyire beszél, hiszen én csak az anyanyelvemen értek. Karaokizni persze szoktam minden nyelven, halandzsázva, de az nagyon más. - Ez csak egy mondás, na! Annyit jelent, hogy mondjuk több vállalkozásod van, vagy sok mindenhez értesz, ezért mondjuk sok dologra számíthatsz, ha elveszítenéd a talajt a lábad alól. - kezdem el magyarázni, és már ebben az egy mondatban is használok még egy lábas kifejezést. Mi van ezekkel a lábakkal, hogy ennyire láb alatt vannak? - Teljesen érthető, de egy kis késés miatt senki se fog kiábrándulni belőled, ne aggódj. Meg aztán, lassan belejössz a tájékozódásba, és akkor nem is fogsz késni többet, elmúlik a veszély. - nyugtatom meg, aztán érdeklődve nézem, ahogy elpirul és leszáll a szemére a rózsaszín köd. Atyaég! A szívem egy kicsit felélénkül, ahogy átjár a bizsergés és a lelkesedés, hiszen nagyon úgy fest, hogy jól sejtettem, ez a lány teljesen belezúgott Spencerbe! - Értem én, hogy nagykövet, de a Roxfort suli és nem nagykövetség. Érted, hogy mit nem értek? - kérdezek vissza, kicsit felnevetve. Mi az istennek kell ide fajképviselet? Vannak sellő diákjaink, igen, de vérfarkas vagy vámpír vagy akármi más képviselet sincsen, minek sellő? - Hát annyit tudok, hogy nekem még sosem mutatott be barátnőt, szóval szerintem szabad a pálya! Szeretnéd, hogy kiderítsek ezt-azt? Végül is ugyanazokra a helyekre van bejárásom, mint neki, egy kicsit tapogatózhatok, hogy biztosan nincs-e egy sellője otthon, vagy, hogy… mi a kedvenc színe, kajája, itala, évszaka, akármi! - kezdek csivitelésbe, ha már egyszer válaszolt pasis kérdésre, akkor veszett fejsze nyele, nem lehet csak úgy tovább lépni másik témára. - Karácsonyi ének... Szép választás, tényleg jó a mondanivalója. Sok mindenben szeretem az extravagánst, de mondjuk ebben én pont kis uncsi és klasszikus vagyok… Diótörő, bármilyen mennyiségben! - mosolyodom el, de a szomorú sóhaj nem kerülte el a figyelmem, így a mosolyom sem vigyor, csak bátorító kedvességet sugall. - Mondtam valami rosszat? Baj van? - kérdezem meg, nem köntörfalazva, a kezemet finoman a vállára téve. Nekem alapvető ez a barátságos mozdulat akkor is, ha még csak most találkoztunk először, remélem őt se zavarja, eddig kedves volt és nyílt, legalább is annak tűnt nekem teljesen.
- Sokoldalú tehetség vagy. Az is jó, ha megmondod, hogy helyesen hogyan mondjuk, én próbálom megjegyezni. - mosolygok. Elvégre ha itt akarok élni, akkor minél jobban meg kell tanulnom a nyelvet is. Ez pedig nem feltétlen függ össze azzal, hogy valaki jól el tudja magyarázni a nyelvtani szabályokat. Remélem tényleg rá fogok érezni. És inkább hamarabb, mint később. Elég maximalista vagyok magammal szemben. Talán az állandó családi nyomás miatt is, amiben felnőttem. - Sok lábon állni? De az embernek van csak két lába...- nézek kicsit zavartan. Nem igazán értem ezt a mondást. Vagyis azt hiszem ezt nem szó szerint érthetik, mint ahogy én... Néha meggyűlik a bajom az ilyen mondásokkal, szállóigékkel, szlengekkel, és hasonlókkal. - Lelkiismeretfurdalás! Igen, ez a szó amit én kerestem. Megjegyezem. Igen. Szóval lelkiismeretet furdalásom van, mert elkések. Azt nem illik. És én nem akarom, hogy gondoljanak a tanárok rosszakat rólam. Hogy nem veszem komolyan a tanulást, én vagyok lusta, vagy ilyesmi, mert ez nem igaz. Én akarok kelteni jó... hmm... benyomást? rájuk. - azt hiszem ezzel is sikerül már most megmutatnom Jade-nek, mennyire is fontos nekem, hogy mit gondolnak rólam mások, és hogy mennyire igyekszem beilleszkedni, de ez annyira azért nem könnyű nekem. - Azt mondta fajképviseleti nagykövet. Ő képviseli a sellőket. Vagyis ő is az, és tényleg remek srác, és olyan, mintha a szemei is nevetnének... vagyis neki biztos van valaki... - fülig pirultan és zavartan hallgatok el. Még sosem éreztem ilyesmit, senkiről nem beszéltem így, és még olyan sem volt, hogy valakire annyit gondolnék, mint rá, azóta a tóparti találkozás óta. Vajon mért kalandoznak folyton körülötte a gondolataim? Mi ez? Olyan fura dolog ez vele. Inkább boldogan kapok a színházi darabokra vonatkozó kérdésen. És persze nagyon jól jól esik a bátorítás is, hogy biztosan elég jó leszek. Otthon nem kaptam túl sok bátorítást. Csak a magas elvárásokat. És persze büntetést, ha mégsem voltam olyan tökéletes, mint ahogy azt apám elvárta. - Én tulajdonképpen... mindegyik darabot szeretem. Mindenfélét másért. Minden történetnek megvan a maga mondanivalója. A szerelmesnek, a vidámnak, a szomorúnak, a gyerekmeséknek. Mindet szeretem más miatt. De talán Karácsonyra valami karácsonyi kéne... mondjuk Dickens: Karácsonyi ének. Fontos megérteni, hogy nem minden a pénz és a hatalom. Vajon mért nem értik ezt az emberek? - sóhajtok szomorúan, igaz az utolsó kérdés elég költőire sikeredett. Most mégis érezhetően kúszik át belém az a bágyadtság. Nyilván sokkal több van ez mögött a költői kérdés mögött, mint amiről beszélni szeretnék. Ugyanakkor néha azt kívánom bár szembesíthetném apámat önmagával, úgy ahogy Dickens a művében Scrooge-ot. Persze apám sajnos sosem fog jobb belátásra térni. Ezért aggódok, és félek igazán.
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
- Úgy mondjuk, hogy sokoldalú tehetség vagy. Nem vagyok olyan jó nyelvtanból, hogy magyarázzak, de a vagyot itt a végére kell tenni, a te és a vagy között van a… melléknév? A jelző, amit mondani akarsz valakire vagy valamire. De amúgy a te-t se kell feltétlenül mondanod, a vagy-on is látszik, hogy egyesszám első személy! - magyarázom, de én magam is összezavarodok, és kicsit elpirulva felnevetek. - Bocsi, ez nem az én terepem! Maradjunk annyiban, hogy megmondom hogy helyes, és majd ráérzel. - mondom őszintén meghátrálva a nyelvészkedéstől. Valójában belekényelmesedtem abba, hogy angolnak születtem és hogy ezen a nyelven írták a legtöbb slágert és olyan sokan értik! Szóval soha nem törődtem a nyelvekkel egy cseppet sem, mondjuk amilyen életet éltem és élek, hova is férne ez még bele? - Hát, sok lábon kell állni. - kacsintok rá, és lépésről lépésre tűnik el a szememből a bágyadtság. Nem felejtek, egy cseppet sem, de mindig is olyan típus voltam, akinek nagyon könnyű elterelni a figyelmét. - Lelkiismeret furdalásod volt, persze, érthető, újként senki se szeret késni, mert dupla figyelem. Bár én majdnem minden órámról kések és sose jött szóba, hogy kicsapnának, szóval nyugi! - bátorítom, a késés igazán semmiség, végül is az a lényeg, hogy utána figyeljünk és a vizsgákon jól teljesítsünk, nem? Mondjuk én azzal szemben, hogy késtem, utána úgy dolgoztam, mint egy kisangyal, legalább is azokon az órákon, amik érdekeltek. Szóval mindenhol, aminek köze van a bűbájokhoz és a látványmágiához. - Remek srác amúgy, bár annyira nem ismerem, nem is igazán tudom, hogy miért van az iskolában. Nem diák, nem tanár, csak… van. - nevetek fel kicsit, aztán érdeklődve pillantok rá. Már nem amiatt, hogy bestiákkal foglalkozik kiskora óta, hiszen én is előbb tudtam énekelni, mint járni, legalább is a családi legendák szerint, szóval tök normális, ha valaki olyannal megy tovább, amit egész korán kezdett. - Biztosan elég jó vagy! Főleg, mert megtaláljuk majd azt a szerepet, amire nem csak hogy elég jó leszel, hanem tökéletes. - mondom minden magabiztossággal, mert tényleg elhiszem, hogy ez ennyire egyszerű. Amilyen jó hallásom van, annyira erős a rózsaszín köd, ami leereszkedik, ha boldog vagyok. Képes vagyok tökéletesen eltekinteni attól, ha valaki hamis, ha látom, hogy jól érzi magát, hiszen tudom, hogy ha eléggé elengedi magát valaki és átéli a zenét, akkor a közönség is ugyanígy tesz, akármilyen hang jön ki a torkán. - Igen, pontosan. Bár igazából minden évben benne volt a kezem a dolgokban eddig is, imádom az ilyen műsorokat. Mesélj még, mi a kedvenc… hm, színházi darabod? - kérdezem, hátha elindulva a kedvenc dolgainak vonalán leszűkül a kör, hogy a színpadon mit élvezne igazán. Nem akarom csak leültetni zongorázni vagy énekelni, történetet akarok és szerepeket! Valami mély, karácsonyi mondanivalót. És reményt, arra van szükségem a leginkább.
Érdeklődéssel hallgatom, amit mond. Igazából minden nagyon érdekel. És az is kedves tőle, hogy felajánlja, hogy kijavítja a nyelvtani hibáim. Bár mielőtt elszöktem volna nem voltam anyanyelvi angol környezetbe, de apám elvárta, hogy megtanuljuk a nyelvet. Már amennyire ez Román magántanároktól lehetséges. Miért? Azért természetesen, hogy a külföldi lapokban angolul mondhassam el, hogy milyen remek, törődő, családcentrikus apám van. Mindent a kifogástalan sajtóért. Ami meg a puliczer pennák túloldalán van... hát az már más tészta. -Hú akkor te vagy sokoldalú tehetség. - mondom elismerően mosolyogva a beszámolójára, hogy tulajdonképpen már végzett egy szakot, és a tanári szaknak meg most csinálja a tárgyait, és ez mellett még foglalkozik a diákokkal is. Drámakör, kórus, korrepetálás, ez azért elég sok feladat lehet. Biztosan nagyon elfoglalt lány. - Igen, persze. Csak tanul úgy az ember.- válaszolom arra, hogy kijavítsa-e a hibáim. Azt hiszem az egyetlen pozitív tulajdonság, amit apámtól örökölhettem az a maximalizmus. Mindent jól szeretnék csinálni. Még a beszélgetést is. De a nyelvhasználatban csak úgy fejlődik az ember, ha segítenek benne, és tudatosítják a hibáit, hogy kijavíthassa. Aztán Spencer kerül szóba, és zavartan mosolyogva válaszolok. Fogalmam sincs, hogy mért érzem így magam vele kapcsolatban. Csak egyszer kedvesen kisegített és ennyi. De mégis, ha csak rá gondolok... Nem tudom mi ez. Én még sosem éreztem hasonlót sem... - Igen. Ő azt hiszem. Ő volt nagyon kedves velem, amikor idejöttem és el voltam tévedve. Meg sem találtam volna a segítsége nélkül az első órám. Így is el voltam nagyon késve, és nagyon volt... jajj... hogy is mondjátok azt? Nagyon rosszul éreztem magamat a késés miatt. Volt nekem... nem jó lelkemnek...- próbálom zavartan keresgélni a megfelelő kifejezéseket arra, hogy rossz volt a lelkiismeretem, bűntudatom volt, vagy ezeknek valamilyen szinonimáját. Az elsőre is nagyon látszik rajtam mennyire lelkiismeretes vagyok, és nagyon tud zavarni, ha elkések, vagy valami más kifogásolható helyzetbe kerülök. Legalábbis itt a suliban, és a tanórákkal kapcsolatban. A való élet, ahol apám gorillái elől kell meneküljek kicsit más. Talán ezért is van egy kis bűntudatom. Mert hagyom, hogy Dane, és Peter boldoguljanak helyettem velük. - Hát tényleg nincs sok lány, de én kiskorom óta ezzel foglalkozom. - válaszolom a szakommal kapcsolatban. Nem tipikus lányos szakma, de egyáltalán van ma már olyan, hogy lányos, meg fiús szakma? Lányok is lehetnek aurorok, és fiúk is talárszabászok. Így nem mondanám magam igazi úttörőnek, de nem vitatkozom a megjegyzéssel. - Örülök, hogy ennyire lelkes vagy. De nem tudom, én vagyok-e elég jó. Nagyon régen volt már, amikor foglalkoztam ilyesmivel.- mondom kicsit szégyenlősen. Bár való igaz, hogy meg kéne próbálni, hogy mire emlékszem még a zongorából, meg ének órákból. - Akkor idén te vagy a... a... rendező, aki összeállítja a műsort? - nézek rá lelkes, érdeklődéssel. Persze azért az útra is megpróbálok figyelni, meg a mutogatott tereptárgyakra, mint például a szobrok, amik segíthetnek a tájékozódásban. Ahha... a rusnya nagy orrú banya szobránál balra...
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
- Igen. Vagy hát, olyasmi. Elvégeztem a Látványmágus szakot és a mesterszakot is, és most a tanár szak maradék tárgyát végzem, hogy a legjobb esélyeim legyenek, hogy itt taníthassak a Roxfortban. Most inkább vagyok kisegítő-tanár, kórust vezetek, drámaszakkört, korrepetálok, de tantárgyat nem kaptam. - mesélem neki, aztán egy mosollyal hozzáteszem. - Sajnos még tényleg túl fiatal vagyok. Szépen beszéled az angolt, nem azért, de szeretnéd, hogy kijavítsalak, amikor félre mondasz valamit? - kérdezem segítőkészen, hiszen csak úgy tanul az ember, ha hibázik és rámutatnak a hibáira. - Spencer… Spencer Irvine? - kérdezek vissza, érdeklődve félredöntve a fejemet. A pirulás nem kerüli el a figyelmemet, és feléled bennem a kis vörös Cupido, aki a Valentin napi bálokon gyűjtögeti és kézbesíti a szerelmi vallomásokat, legyen az levél, vagy éppen dal a színpadon. Ugyan nem ismerem a srácot olyan nagyon, de irtó cuki arca van, tehát nagyon is el tudom képzelni, hogy Dorina beesett a Roxfortba és már belezúgott. Hiszen én is éppen ilyen vagyok!... Voltam… - Hűha, ez nagyon menőn hangzik. Ha jól tudom ott elég ritka a lány, szóval kész úttörő vagy. - mosolyodom el, aztán felcsillan a szemem a zongorára. - Tökéletes! A lényeg, hogy felelevenítsük az emlékeket és megtaláljuk majd neked a tökéletes szerepet. - lelkesítem, ahogy minden diákommal tenném. Mindig is ilyen voltam, ha azt mondta volna, hogy semmi köze se zenéhez, se énekhez, se tánchoz, de szerepelni van kedve, akkor is kitalálnék neki valamit, mert mindenkinek jár a ragyogás a színpadon! - Nem-nem, én már szerepeltem éppen eleget az elmúlt tizenkét évben, most csak arra koncentrálok, hogy Ti jól érezzétek magatokat. - ingatom meg a fejem és látszik rajtam, hogy komolyan gondolom, hogy teljes odaaással szeretném segíteni a bátorlelkű diákságot, hogy kiengedhessék a hangjukat, vagy akármilyen tehetséget is szeretnének megmutatni az iskolának. Sosem voltam kimondottan önző a színpadi időre, ha valaki fel akart menni, akkor hagytam, bár az is tény, hogy ha senki, akkor már ott is voltam betölteni az űrt és ragyogni. Imádtam a színpadot, az energiákat, a dübörgést a mellkasomban! Gondolkodás nélkül visz a lábam, és néha rámutatok egy-két szoborra vagy festményre, amiről talán meg tudja jegyezni, hogy hol merre is kell fordulni, ha el akar jutni a jó teremhez.
Mondják a mosoly ragadós dolog. Ahogy rám mosolyog, úgy én is vissza. Ámbár kicsit meglepetten nézek rá a bemutatkozást követően. - Köszönöm. Te tanár vagy? Nagyon fiatalnak látszódsz.- kissé szégyenlősen nézek rá. Nem igazán tudom eldönteni, hogy most tegeznem, vagy magáznom illene-e inkább. Észreveszem azt a kis bágyadtságot vagy inkább talán szomorúságot a szemében. Talán ezért is a bók a fiatal kinézetére. Egyébként tényleg alig látszik idősebbnek nálam, inkább nézném egyetemista társnak, mint tanárnak. Persze tévedhetek is. De talán egy új barátnőt találok a személyében. Rám férne, és ahogy nézem rá is. - Spencer egyszer körbe vezetett, és a csoporttársaimmal voltam már elvileg minden teremben, ahol órám van. Csak tudod, nagyon nagy ez a kastély. És tényleg van magasztos. De egyedül folyton eltévedek. Sose tudom, hova visznek az lépcsők, és folyton olyan folyosókon és termekben találom magamat, ahol nem voltam még. Elég kellemetlen. De majd csak egyszer megtanulom, mi van hol.- fogalmam sincs miért pirulok bele kissé Spencer nevének említésébe. De tény, hogy az első napomon ő volt a megmentőm. Tényleg. Ha nem vezet el az órámra, sosem találom meg. Ráadásul annyira kedves, és jóképű, és kedves, és sellő, és ez nagyon érdekes, és említettem már, hogy milyen kedves volt velem? - De így legalább folyton felfedezhetek valami újat. Még sosem voltam szerintem itt sem. De jó, hogy eltévedtem, mert így találkoztam neked, és beszélgethetünk a Karácsonyi előadásról.- lengetem meg kicsit a Jade-től kapott szórólapot. És igyekszem nagyon lelkesnek látszani, hogy ezzel is jobb kedvre derítsem. Aztán előhúzom az órarendem, és megmutatom. - Bestiák evolúciója. Nagyon érdekes tárgy. Igen, a látszat ellenére bestiamester szakon vagyok. De én szeretem ezt. - mondom vidáman. Elég sokan mondták már, amióta itt vagyok, hogy nem tipikus sárkányharcos bestiamester alkatom van. Talán még kicsit élvezem is a meglepett pillantásokat, amiket ezért bezsebelhetek. Az az igazság, hogy kiskorom óta foglalkozom veszélyes bestiákkal. Főként sárkányokkal. Így kár volna pusztán a külsőm alapján megítélni. - Régen édesanyám tanított zongorázni, és énekelni. De sosem gondoltam rá, hogy valaha másokat is érdekelhet ez. És már nagyon régen nem is játszottam. - mondom kicsit szégyenlősen. - Te is fogsz szerepelődni az előadásban? - érdeklődöm kedvesen.
₪ Dallam ₪ ₪ "A rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok." ₪
//
