2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az ötödik emeleten Balgatag Boris szobrától a második ajtó mögött található meg a zeneterem, ahol elsősorban Flitwick professzor próbál az iskolai kórussal, de a terembe ezen időpontok kivételével más is bemehet gyakorolni legyen szó énekről vagy zenélésről. Még ha első pillantásra egy ódon zongora uralja is a termet, a hangszerek széles tárháza található meg itt, szabadon lehet hódolni e művészet szerelmeseinek a varázslók mágikusan bűvölt és a muglik varázsmentes hangszereivel is a zenének. Az egyetlen szépséghibája, hogy Hóborc gyakorta áthangolja a hangszereket.
A dac szól belőlem, amikor olyan éles hangon kérdezem meg, hogy mi a baja, pedig ha kicsit jobban belegondolok egyből tudhatnám, hogy mirő van szó. Nem voltam vele valami kedves, ezzel tisztában vagyok és bár a csók csodás volt, de mégis az egészen eljátszottam, mintha nem lett volna az. Látom rajta, hogy kétségek gyötrik és nagyon zavarja a viselkedésem, amikor pedig hozzáér a vállamhoz csökken a bennem lévő feszültség és végül leengedem a két karomat. Még így is néhány pillanatig csak nézem az arcát és nem tudom, hogy pontosan mit is kellene mondanom. Mégis csak egy darab premierje előtt állunk és nem akarom azt sem, hogy mindent összezavarjon egy kapcsolat, vagy mi, pedig benne van a pakliban, hiszen elég nehéz jellemek vagyunk mindketten. Közben pedig eddig is erre az érzésre vágytam annyira, hiszen Austinnal még csak csók se csattant. Annyira lapot és unalmas álvalami volt közöttünk. Sóhajtok végül egyet, próbálom összeszedni a gondolataimat és a szavakat. Végül közelebb lépek és megfogom mindkét kezért, majd csepp hezitálás után az egyik kezemet inkább az arcára simítom rám, de láthatja rajtam, hogy akaratlanul is körbenézek, nem lát-e meg valaki. Azért lássuk be, hogy ő egy Hugrabugos, még ha egyébként helyes srác is, de az én családi hátteremmel és a baráti társaságommal azért ez... No meg mi van, ha pont most jön ki valaki a próbatermből? - Jól van... Tudod ez a csók... - beharapom a számat és egy pillanatra lesütöm a tekintetemet is, csak aztán nézek fel újra. - Valahogy mindig azt hiszem ezt szerettem volna, csak az időzítés. Mi van, ha ez megzavarja az előadást? Ha nem figyelünk eléggé miatta, vagy mások szúrják ki és akkor már nem hiteles a színjátszás, mert egyébként is együtt vagyunk. Vagy egyáltalán mi van akkor, ha ez csak a darabnak szól? Sok színészpár jön össze, aztán meg hamar szétmennek. - akadok el, mert érzem én, hogy eléggé csaponganak a gondolataim és nem biztos, hogy sikerül azt elmondani, amit akarok, főleg mert még azt se tudom pontosan, hogy mit akarok - Ami biztos, hogy kedvellek... Ha mondjuk utána próbálnánk meg? Ha lement az előadás, mondjuk találkozhatnánk Roxmortsban egyik hétvégén, vagy ilyesmi. - vetem fel aztán, egy afféle igen is meg nem is válasszal. Nem akarom én megbántani, de meg kell értenie, hogy elég bonyolult ez most és hogy nekem nagyon fontos ez az előadás. Nem akarom, hogy bármi is elrontsa. Egyszerűen nem lehet.
Egyrészt nagyon meglep, hogy így elcsattant köztünk a csók, ami végülis már érett, de hogy ennyire megzavarjanak minket.. S Abigail annyira profin kezeli le ezt az egészet, hogy nem tudok napirendre térni felette. Jó, elfogadható, hogy így is mindenki tapsol, de ha csak színháznak tekintik, akkor nem is igazi. Lehet, hogy Abbie csak bohóckodott, és bőven nem volt gond neki, hogy az az Austin nem gondolta komolyan, és mondhatni nem érdeklik különösebben a fiúk. Mint ahogyan én sem. Ezen tépelődök, miközben ő engem kérdezget, jobb ötletem nem lévén inkább kézen fogom, hogy elsiessünk a minket vizslató díszletmunkások tekintete elől, mert mégiscsak ránk tartozik. – Mindjárt, mindjárt.. – Mormolom, bár elég feszült vagyok. Tulajdonképpen azt sem tudom pontosan, hogy mit akarok mondani, inkább csak meg akarnám beszélni, hogy mi történt, de Abbie annyira értetlenkedik, hogy lehet, hogy részéről nincsen semmilyen fontos témánk. Neki csak színház az egész világ, történt, ami történt, lépjünk túl. Na nem, ezt azért nem veszi be ilyen könnyedén a gyomrom. – Hé, azért ne nézz annyira szigorúan. Én csak.. meg akartam tudni, hogy.. mi van. – Lényegében én is kiváncsi vagyok, és részemről kissé bután végződött a csók utóélete, még ha Abbie viccesen is akarta lezárni. Nyilván nem akarok olyasmit megkérdezni, hogy milyen lehetett összehasonlítva Austinnal, hiszen vele már nincsenek együtt, meg különben is, egy új kapcsolat az elején mindig izgalmas, így fel is értékelődik. Ha nagyon tartózkodó marad, akkor nem fogom erőltetni, de igenis tudni akarom, hogy miért tettünk úgy, mintha nem jelentett semmit. Ha így van, legalább nem árt tudnom, és akkor a helyén fogom kezelni. Ám valahogy látszik rajtam, hogy a magabiztos stílusom mögött kiváncsiság rejtőzik, és talán némi vágyakozás is. Kissé közelebb lépek, s a válla megérintésével kérem rá, hogy engedje le a karbafont kezeit, nincsen erre szükség.
Vele együtt nevetek, egészen addig, amíg rosszul nem alakulnak a dolgok. Mármint rosszul is alakulhatnának, ha nem alakulnának végül mégis jól, hiszen elkapja a karomat, visszahúz és bizony a csók más nem is lehetne, mint csodás, de aztán gyorsan kell reagálnom. Ahogyan visszatérünk a valóságba meghalljuk, hogy megérkeznek a többiek is. Valószínűleg egyszerűen csak több idő telt el, mint amit először gondoltunk és bizony a többiek is megérkeztek a próbára, nekem pedig bizony az első reakcióm, hogy az egészből színházat csinálok, mintha csak egy próba lett volna. Még tapsot is kapunk, de amikor oldalt pillantok bizony látom, hogy nincs éppenséggel a legjobb kedve. Ráncolom kicsit a homlokomat, főleg amikor elengedi a kezemet és végül hátrébb lépek kicsit, hiszen a többiek már jönnek befelé, hogy mindenki elfoglalja a helyét és elkezdenek a dolgaikkal foglalkozni. Van, aki a ruhákat igazgatja, más fest, vagy a pakolással foglalkoznak, hiszen már nincs sok a főpróbáig és addigra mindennek tökéletes állapotban kell lennie. - Mi van? - ráncolom még jobban a homlokomat és eléggé értetlenül nézek rá, hogy most akkor mi a fene is történik, amikor elindul kifelé. Látszik rajta, hogy elég pipa, csak nem tudom, hogy pontosan miért is. Felszökken a szemöldököm és végül sóhajtva egyet veszem az irányt a lépcső felé, hogy lejöjjek a színpadról. Megejtek egy-két kósza köszönést, miközben öszefutok olyanokkal, akiket már elég jól ismerek a próbákról, vagy előtte is jóban voltunk, csak aztán indulok el kifelé a kis oldalfolyosó irányába, amerre az ajtón kilépve Adamet látom eltűnni. - Szóval... mi van? - fonom most már karba a kezeimet magam előtt, mert azért csak a vak nem látná rajta, hogy nagyon pipa, csak hát nem tudom, hogy ontosan mi is a baja és most már határozottan érdekel. Láttam én már nem egyszer kiakadni dolgokon és tény, hogy elég könnyen idegállapotba tudjuk hozni egymást, de ettől még most nem tudom, hogy mi a baja. A csók... tényleg csosád volt, de ez most mindent megbonyolítana nem? Mármint az előadásra kell koncentrálni és hát milyen gyakran hallani párokról, akik összejönnek egy színdarab, egy film miatt, aztán az egész idővel már nem működik majd, ha nem együtt dolgoznak épp. Nem a pillanat hevének kellene betudni valamit? Vagy legalább kovácsoljunk belőle előnyt, ezért is jött olyan ösztönözsen a meghajás a végén.
Nem igazán értem, pedig azt hittem, hogy ő szereti, hogy ha valaki elismeri, de mintha magával kapcsolatban neki is lennének kételyei. Már csak azért is érdekes ez, mert mindketten eljátszuk, hogy milyen menők vagyunk, hogy aztán kiderüljön, hogy nekünk is vannak félelmeink. Abbie egyébként gyönyörű lány, de csak a külsö nem elég, mellette olyan magabiztos, hogy magával ragad a lelkiereje. - Talán azt az arany középutat kell megvalósítanom, amikor Hercules már elkezdett edzeni, erősnek lenni, de még küzd, hogy kiállja a végső próbákat. Arra jók lesznek ezek az izmok. – Nevetem el magamat, ahogyan így hozzámér, még ha az orr nem is egy szexis testrész, de Abbie tényleg mintha csak az okot keresné, hogy minél jobban egymásra hangolódjunk. Ez valami se veled se nélküled viszony, amibe kezdünk belebonyolódni, mintha még egyikünk sem döntötte volna el, hogy mindez a színház része, vagy valami őszintén komoly alakul. Túlságosan hevesen gesztikulálunk az egymás győzködése közepette, hogy aztán magától értetődő módon mentsem megy egy hatalmas, és talán vicces, de fájdalmas eséstől. A csók természetes, de nem rutinszerű. Mesébe illő, noha aligha hiszem, hogy bármelyikünk is romantikus alkat lenne. Az ajka oly édes, felold minden korábbi szenvedést. Hogy aztán mindent lelombozzon ismét, amikor az érkező többieknek eljátssza, hogy színház. Nem sok kedvem van mosolyogni, de hagyom, hogy felemelje a kezemet. Lehet, hogy nincs tisztában vele, hogy mindez nem a pillanatnak szólt. Amikor elterelődik rólunk végre a figyelem, akkor villogtatom csak a tekintemet, azon tűnődve, hogy elviharzok a fenébe, mintegy sértetten, hogy csak valami eszközként kezel, aki a rivaldafénybe tolja őt. Aztán rá kell ébrednem, hogy én is csináltam már vele ezt, ezért aztán nem kezelhetek mindent szeszélyből. Elengedem a kezét, de nem kirántom, hogy aztán kissé fagyosan, de megőrizve a méltóságomat visszasúgjam. – Na nem, ennyivel nem zárjuk le. Gyere. – Ez nem kérés, egyértelműen felszólítás, már-már parancs. Lepattanok a színpadról, meg sem fordul a fejemben, hogy nem követ. Bízva abban, hogy megteszi, az egyik oldalfolyosó felé veszem az irányt, nagy levegőt véve, mint akiből valami most nagyon kikivánkozik!
Csak ciccentek egyet a reakciójára. Pedig, ha a nővéremet ismerné! Én hozzá képest gyenge kezdő vagyok és igazából most is csak szórakozom, nem merül fel bennem konkrét csábítás, amiben bizony Tasha nagyon profi és sokkal tudatosabb nálam. Persze benne van a pakliban, hogy valahol még csak azt csinálom, mint ő, csak enyhébb változatban, még ha nem is szándékosan ugye, de akkor is tetszik, hogy így zavarban van. Megszoktak nézni a fiúk, de Adam azért mégis más. Ő valahol ügyesen lavírozik az érdekes, izgalmas és a rém idegesítő között. Alisonnak igaza lenne, tényleg tetszik? - Oh hogy külsőre nem vagy teljesen Herkules? Ezen majd a jelmezek javítanak. Kétlem, hogy lenne olyan a suliban, aki alkalmasabb, hiszen a mozgás és a hang adott. Jade okkal választott téged. Több önbizalom! - pöccintem meg az orrát. Na igen ez az, ami nekem valahogy szembe sem tűnik, hogy folyton újra és újra megérintem, akár csak egy apróságképp, vagy egy pöccintés, de valahogy mindig sikerül. Közvetlen vagyok, de Adammel még könnyebben megy, mint mással és talán egy kis kihívás is, hogy önbizalmas öntsek belé. Na persze azon túl, ami eleve adott volt neki, hiszen az elején eléggé nagyképűen adta a tudtomra, hogy mennyire jól táncol. A szó valahogy közben újra Austinra terelődik. Mennyivel könnyebb lenne elmondani, hogy a fiúk érdeklik, így marad az, hogy én dobtam és nem az igazság. Jó eséllyel e miatt lehet, hogy nem figyelek és nem sokon múlik, hogy a színpad széléről essek egy jó nagyot, de Adam még épp elég gyorsan lép utánam, hogy elkapja a karomat. Egy pillanatra még a szívem is kihagy egy ütemet, ahogyan elkapja a derekamat és alig hallom a visszakérdezést is. A helyzet akár még színdarabba illő is lehetne. Egészen elgyengül a lábam is, teljesen hagyom, hogy megtartson a karjában, a szemem automatikusan lecsukódik, amikor megcsókol. Fel se fogom mennyi idő telik el, csak arra eszmélek fel, hogy taps csendül fel az ajtó irányából és még egy kidadós füttyögés is. - Nem csak mi érkeztünk korán... - bököm ki, amikor már újra szóhoz jutok, de valahogy nehezen szakítom el a tekintetemet Adamétől, hiába hogy ilyen komoly nézőközönséget kaptunk hirtelen. Zavartan köszörülöm meg a torkomat, hogy most már megpróbáljam visszaszerezni az egyensúlyomat. - Kösz! - súgom oda még neki, aztán viszont egy lendülettel megfordulok, felemelem Adam kezét is és színpadiasan meghajolok az érkező háttérmelósok irányába, mintha csak a próbánk végére érkeztek volna meg.
- Képes vagy mindent elrontani! – Csattanok fel túljátszott felháborodással, de láthatóan legyezgeti a hiúságomat a közvetlensége. Valahogy azokat a lányokat sosem szerettem, akik átveszik a fiú szerepeket, mondhatni vezetik a csábítási hadművelet azzal, hogy túl harsányak, túl közvetlenek, de Abigail azért ügyesen manőverezik a nagyszájúság, és a cuki érzékiség közötti vékony határon. Azért jöttem zavarba, mert nagyon is hatással van rám, és nem szoktam kimutatni, ha elgyengülök. A testem vezet most, paprikavörös lett az arcom, ami a halovány bőrön meglátszik. A képmutatás viszont nem kenyerem, nem mentegetőzöm, igenis kimutatom, hogy a csörtéink a legjobbat hozzák ki belőlem. A dalt sem csak úgy véletlenül szereztem, megszállt valami ihlet, holott inkább táncos vagyok, de ez most mégis jött, ráadásul még a múzsának is tetszik! – Igen, mintha rád írták volna ezt a szerepet. Inkább magammal kapcsolatban vannak kételyeim. – Feszítem be az izmaimat. Igen, formás srác vagyok, de nem egy felpumpált Herkules. De talán Jade nem is olyat keresett, inkább valaki emberit, akiről hihető, hogy fel kell küzdenie magát az istenek közé. Most mégis kuncogni kezdek, csóválom a fejemet, hogy Abbie úgy véli, ő mindenkihez passzolna. Van ott egó bőven. Hogy bírja el ezt a kicsi lány? Nyilván az idősebb testvérei nyomán is volt mit ellesnie. – Tudod, hogy maximalista vagyok, nem tudok csak úgy kikapcsolni. – Vonom meg a vállamat mártír sóhajjal, nem tudhatja rólam, de alig alszom, mert mindig jár valamin az agyam. Ő valami barátkozós kezdeményezésnek szánta, én pedig ráerőltetem a saját munkamániámat. Hát egy vagyok én. Hallgatom, ahogyan a kidobott pasijáról beszél, hogy aztán úgy hátráljon, hogy már elvonja a figyelmemet a mondandójáról, és a mozgárára figyeljek. Felemelhetném a kezemet, hogy intsek neki, vagy a hangomat, de a mozdulat annyira ösztönös, hogy már végrehajtottam, mire észbekapok. Nem mint vámpír, emberi gyorsasággal iramodom meg, hogy még abban a lendületben, ahogyan kibillen, ott is teremjek a színpad szélén, az egyik kezemmel a kezét kapva el, a másikkal a derekát támasztva meg. .. még egy csók se? – Kérdezek vissza, hogy aztán én magam tegyem meg azt, amit az a bolond kihagyott. Talán kicsit oda is koccan az ajkam, mert nem vagyok éppen finom, ám az a szikra, amit említett, nagyon is ott van. Tehát a billegés és az elkapás után csak az a pár szó hangzik el, hogy az ajkára nyomjam a sajátomat.
Látom, hogy eléggé meglepi, hogy nem szóltam le a dalt, amit írt, vagy hát amire módosított azt, amit Jade írt. Nem vagyok én annyira nehéz eset, mint gondolja, bár tény, hogy sokszor tényleg az vagyok, de tudok én rendes is lenni. Azért elég sok barátom van, és nem vagyok az a tipikus szemét Mardekáros, még ha szoktam is bandázni és időnként tényleg fennhordom az orromat, de ez mégis csak hivatali kötelességem, vagy mi. - Ennyire meglepődtél? Jól áll neked a vörös! - nevetem el magamat, kicsit még meg is paskolva az arcát, amikor aztán hátrébb húzódom, mert láthatóan zavarban van, bár le sem esik, hogy esetleg azért, mert túlságosan közvetlenül viselkedem és nem azért, mert megdicsértem a dalt, amit komponált. Az a helyzet, hogy a nővéremtől elég sokmindent elláttam és hát ő elég közvetlen mindenkivel, bár a csábító vonásokat még nem igazán sajátítottam el. Ez a nyíltság igazából totál ösztönös, de eszembe sem jut, hogy Adam ebbe többet lát bele, pedig épp csak pár hete fejtettem ki Austinnak, hogy én bizony többet akarok egy kapcsolattól, szenvedélyt és lángoló tüzet, ami elemészt, hogy ezeket mind beépíthessem a dalaimba. - Szerintem Jade nem olyan. Maximum nemet mond, de e miatt nem dobna ki, ne legyél ennyire negatív. Amúgy is kihátrálnék, ha ki akarna tenni engem is és olyan nincs, hogy valakihez nem passzolok! - húzom ki magamat kiadós önteltséggel a hangomban. Alapvetőnek veszem, hogy ha mégis más szerelőt keresne Jade, akkor olyat keresne, aki illik hozzám, de kétlem, hogy ilyen kevés idővel a premier előtt tényleg új szereplőket akarna, hiszen mi könnyen bekerültünk, úgyhogy tudja jól, hogy fantasztikusak leszünk. Bárki mással pocsék lenne az előadás és kész. - Folyton csak a munka Mr. Gilroy! Jól van, esetleg a végefelé összeolvashatjuk, aztán a próbára úgyis visszajövünk. - egyezek bele és lépek is kettőt hátra, hogy ő is elinduljon. Nem is figyelek rá, hogy mennyire közel vagyok a színpad széléhez, simán lépdelek hátra, amikor pedig Austinról kérdez megakadok egy kicsit, de ezzel még inkább elvonja a figyememet, hiszen megígértem, hogy nem mondom el a titkát, hogy nem is a lányok érdeklik igazából, csak hát így meg tök ciki, mintha úgy tűnne én nem érdeklem őt, ami lássuk be tök abszurd! - Jajj hát Austint én dobtam, szóval nem is akarnám, hogy megpróbálja visszakönyörögni magát. Rém unalmas volt, tudod semmi szikra, semmi lángolás, még csak egy csók se... - eddig jutok el, mert hát nem sikerül elindulni kifelé, ugyanis addig lépdelek hátra nagyon mutogatva és magyarázva, hogy Adam talán még időben láthatja, de én nem, hogy elérek a színpad szélére és már csak akkor veszem észre, hogy már nincs több tér, ahová lépjek, amikor késő. Meginog a lábam, nem sikerül visszanyerni az egyensúlyomat, megbillenek és már csak a bután festő kapálózásra marad lehetőségem és egy sikításra arra számítva, hogy ez bizony nagyon fog fájni, mert bár talán csak egy másfél méterről van szó, de az se egy élmény így az előadás előtt nem sokkal, ha földet érek és Adam nem lesz újfent elég gyors, mint legutóbb...
Nem akartam lebukni azzal, hogy valaki, pláne Abigail hallja a dalomat, de tekintve, hogy vastagon benne van az ihletésében, hát miért ne? Nem szoktam szégyelni, amire képes vagyok, még az inkább a tánc. Abban jobb, lendületesebb vagyok mint ő, aki pedig zenész, így teljesen jól ki tudjuk egészíteni egymást. Sejtek ebben némi szándékosságot Jade részéről, de hagyjuk azt a feltevést, hogy netán össze akart volna boronálni minket. Annyira ő sem lehet mazohista, hiszen túlságosan erős a jellemünk minkettőnknek, csoda, hogy nem fojtjuk meg egymást a próbákon. Kész csoda lesz, ha eljutunk a premierig. – Igen, volt egy olyan érzésem, hogy amikor zenekar kíséri, nekik sem tetszik annyira. Tudom, értem én, hogy Jade Wilson eredeti 12 szerzeménye van a plakátra írva, és sehol nincsen odaírva, hogy Adam Gilroy, de.. Nem illik ide, és.. mi? Azt mondod, hogy elég jó lett? – Kissé közelebb hajol, ahogyan belenéz a kottába, majdnem összeér az arcunk. Azért itt kissé meglepetten zavarba jövök. Csak mert a táncot, vagy a magamutatást illetően igencsak van arcom, a lányok terén nagyon nincs. Aligha hinném, hogy sokan buknának az ellentmondást nem tűrő stílusomra. Tartom, amit mondtam, hogy az a srác teljesen hülye, akivel szétmentek, de hogy valami értelmeset kinyögjek Abbie-nek, na az nem menne. Tudom én, hogy sok vagyok, és nehezen találom meg a békés átmenetet a kedves, és a durva között, ezért aztán meg sem próbálom. Nyilván nehéz lenne neki megfelelni, mert annyira önálló, hogy az udvarlást sem kezelné le, de elvárná, hogy mindenki a lábai előtt heverjen. Én viszont ezzel a dallal elég sokat megmutattam most magamból. – Nem rossz ötlet, de.. ha rosszul ismered, és inkább újraválogatja a szerepemet? Nem akarom, hogy ha már ennyi energiát beletettem, akkor valaki más legyen Hercules. Sőt, mi van, ha ezzel magammal rántalak? Ha engem kitesz, és egy új főszereplő lesz, akihez te nem illesz? – Mármint a hangra, a stílusra értem, nem úgy mint ő és én. Nem vagyok borúlátó, inkább maximalista, mert simán kinézem Jade-ből, hogy a versenyszellememet arroganciának veszi. Holott ezt a számot inkább próbának írtam, mondhatni a fióknak. – Kávét, sütivel? Jól hangzik. Esetleg összeolvashatnánk a vége felé jelenteket, zene nélkül. És mi lett azzal a pasival? Nem próbálkozott azóta? – Kérdezek vissza, hogy aztán elinduljunk a manókonyha felé. Érződik a hangomon, hogy nagyon rosszallóan kezelem, hogy valaki ilyen selejt legyen Abigail-el. Lehet, hogy kemény csaj, de egyértelműen van benne valami, ami egyedi. És ismét engem bátorít, vajon miért? – Jól van, hátha te tudsz rá hatni. Nem is tudom, hogy engem miért válogatott be, azt mondják nem vagyok könnyű eset, pedig.. – Tárom szét a kezemet most elmosolyodva, aztán magától indul el a kezem, hogy ha ezzel elvontam a lány figyelmét orvul megcsiklandozzam a derekánál.
Tényleg meglep, hogy a zongora mögött látom, hiszen legutóbb annyira isntenítette a darab tánc részét, hogy úgy gondoltam neki aztán esze ágában se lenne csak úgy leülni és eltűnni egy hangszer mögött, de úgy tűnik, hogy tévedtem és ez is belefér neki, bár csak titokban, hiszen jóval korábban vagyunk, mint ahogy a próba kezdődik. - Szóval te komponáltad az eredetiből? Jadenek mutattad? Elég jó lett. - állok meg most már a zongora mellette, féloldalasan a hangszernek dőlve és ha van előtte kotta, akkor azért kicsit tudálkodan belelesek, hiszen épp csak a dallam végét hallottam és a többire is kíváncsi vagyok, de bármennyire is úgy gondoloja nagy az arcom, azért vagyok annyira korrekt, hogy nem tolakszom oda, hogy nyiltan belenézzek a szerzeményébe. Biztosan okkal nem mutatta meg eddig senkinek, szóval nem lenne szép tőlem odatolakodni. - Szóval még. - nevetem el magamat. Ennyi belefér, ha már én is csipkelődtem akkor ő is megteheti, hogy viszonozza. Amúgy is olyan sokszor búval bélelt, hogy egy kicsit ráférne, hogy elengedje magát, nekem pedig most egész jó a kedvem. Azt hiszem egészen felszabadultam a szakítás óta és már biztos, hogy a tesóim is eljönnek az előadásra. Nem mondom, hogy nem izgulok kicsit, főleg a bátyám miatt, de azért örülök neki, hogy időt szakít rá és elszakad kicsit a festővászon elől végre. Örülök, hogy végül odaadja a kottát és megnézhetem. Hümmentek egyet-egyet időnként, de egyértelműen azt láthatja, hogy tetszik. - Szerintem jó lett, sőt! Meg kellene mutatnod Jadenek. Ő.. jóval rugalmasabb, mint mi, szerintem nem bánná. Egy próbát megér. - vetem fel és egyáltalán nem azt láthatja, hogy nő is szolidaritásból egyből leszólom a dolgot és elvetem még az ötletet is, hogy kicsit átvariálja a dalt. Főleg, hogy ez így sokkal közelebb állna hozzá. Én már csak tudom, hogy az ember gyakorta merít a saját életéből, gondolataiból is, amikor komponál és azért ez nagyon is elgondolkodtató. Adam igazi hősszerelmes típus lenne, ha nem roskadna annyit magába? - Figyu? A próba még úgyis később kezdődik, nem csinálunk addig valamit? Tudod.. csapatépítő. Könnyebb a színpadon is együtt, ha jobban összeszokunk. Bár sok idő nincs és nem olyan sok a lehetőség a Roxfortban, de hátha kitalálunk valamit. Akár csak egy kis séta és dumálás, vagy kuncsoroghatnánk egy kávét sütivel a manóktól. - vetem fel az ötletet. Igazából eddig még csak a próbákon találkoztunk, és hát nem a legkönnyebben indult az sem, de talán még jobban menne az összhang, ha kicsit összecsiszolódnánk ettől függetlenül is. Azt hiszem kezdem látni Adam kemény páncélja mögött az érzékenységet is és bevallom... határozottan érdekel. - Ha benne vagy, akkor segítek beadni ezt a módosítást Jadenek? Na? - húzkodom meg kicsit szórakozottan a szemöldökömet. Elég jól tudok hatni az emberekre, de Adam más, ő azért jóval keményebb dió.
A tánc tekintetében határozottan jót tesz a lábamnak az erőltetés, ráadásul Abigail meglepően jó ütemérzékkel rendelkezik. Egész jól ki tudjuk egészíteni egymást, hiszen én tudom vezetni a lépteit, míg ő klasszisokkal jobb énekes, mint én, ezért rá tud erősíteni a hangzatra, s tud tanácsokat is adni. Nem indult túl fényesen a kapcsolatunk, mindkettőnkben túl erősen van jelen az egó, de bízom benne, hogy jól fog sikerülni a musical. Szép lány, csak éppen tudja is magáról, és mintha elvárná, hogy én is hódoljak be neki. Ezzel együtt viszont megvan benne az is, hogy van két idősebb ikertestvére, akiknek bizonyítani akar, így nincsen mindig tisztában önmagával. Biztosan azon is izgul, hogy eljönnek-e, mit szólnak a tehetségéhez. A dalomat illetően cikinek érzem, hogy nem találom beillőnek Jade szerzeményét a Herculesbe, hiszen a zenei vezető fiatal nő láthatóan nagyon érzelmes, de mintha nem lenne tisztában a férfi lélek legmélyebb bugyraival, ezért is jött az ihlet, hogy talán én az alapját minimálisan felhasználva, de lényegesen feljavítom a szerzeményét. Ez nyilván csak a fióknak szól, aligha venné be a gyomrát, hogy szó nélkül kukáznám, amit írt. Amikor véget ér a szám, még pár percig elmerengek a zongora billentyűin tartva a kezemet, hiszen nem én fogom majd előadni a zenét, hanem valami háttér kíséret lesz, de tisztában kell lennem a hangokkal. Felnézek, ahogyan Abigail belép. Már ennyi lenne az idő? – Oh hát ez csak.. valami saját. A többi szám egészen összecseng, de a Te veled nem illik Herculeshez. – Rázom meg a fejemet, most majd biztos jön a női szolidarítás, hogy kiáll Jade mellett, és ha jónak is tartja, nem akarná, hogy felrúgjam az előadás előtt másfél héttel az egész táncrendet. – Sztár a táncban vagyok Abbie. Az énekben, zenében még.. Adok a véleményedre. Még. – Teszem hozzá, nem veszem magamra a csipkelődést, vagy csak annyira, hogy megmaradjon köztünk ez a furcsa, édes vibrálás. Igaza van, ezúttal én sem vagyok rest megmutatni az érzelmesebb oldalamat. Odaadom a kottát, ami valóban nem gitáros, hanem zongora. De ez csak azért, mert Jade zongorára írta az eredeti számot, és nem akartam kidobni a hangulatát. És egy lírai szám, egy ballada nem is feltétlenül illene gitárra. – Megara sem éppen könnyű eset, akárcsak te, és egy nyílt, közvetlen utalgatás nem illene Herculeshez, aki meg akarná menteni a világot. Inkább az, hogy ő is csak egy egyszerű fiú, akinek rejtenie kell az érzelmeit, de reméli, hogy Megara egyszer talán róla álmodik.. Mit szólsz? – Van benne pár hajlítás, szép íve van, nem feltétlenül illik egy olyan nyers személyiséghez mint én, de mint tudjuk, a zene általában szívből jön, talán legbelül más vagyok.
Már csak néhány próba és színpadra visszük az előadást. Furcsa, mert egyre inkább izgulok, pedig már elég sokszor léptem fel. Viszont mindig ott volt velem a hangszer, ami adott egy kis támaszt és sosem kellett komoly koreográfiát megtanulnom. Ez most azért egész más lesz az eddig megszokotthoz képest, hiszen nem lesz ott végig velem a zongora és a tánc is jóval hangsúlyosabb egy musical esetén, mint egy szimpla fellépésnél. Ezért is van, hogy időnként a hivatalos próbákon kívül is benézek, és ha más nem, legalább kicsit bejárom a színpadot. Ennyi kell, hogy valamivel kevésbé izguljak, mert félek tőle, hogy ha nem teszem akkor az előadásig ez csak egyre inkább fokozódni fog. Ezért vagyok itt most is korábban és már az ajtóból hallva meglepődöm, hogy bizony nem vagyok egyedül, hanem ismerős hang, viszont ismeretlen dallam üti meg a fülemet. Az ajtót egészen résnyire nyitom csak ki, halkan, hogy még a vámpír füle se vegye észre. Talán el van merülve annyira abban, amit csinál - magamból indulok ki -, hogy ne vegye észre, hogy valaki jön. Néhány pillanatig várok és csak fülelek. Tetszik, határozottan, bár valahogy mintha nem teljesen illene hozzá a zongora, vagy csak a zongorára írt dallam nem az igazi, de lehetne rajta csiszolni. Máris motoszkálni kezd valami a fejemben, de biztos vagyok benne, ha most bemennék és megpróbálnék beleszólni, azt nagyon zokon venné. Egyelőre tehát várok és türelmesen hallgatom, amíg a végére nem ér. Nem akarom félbeszakítani, vagy belefolytani a dallamot. Ki tudja, hogy még csak egy gondolat-e és komoly károkat okoznék azzal, ha megakasztanám most. Akkor lököm csak be tehát teljesen az ajtót, amikor úgy hallom, hogy a végére ért. - Ez elég jó volt. Honnan van? - nem ismerek minden dalt, talán hallotta valahol, vagy az anyja énekelte kiskorában, a jó ég tudja. Valahogy nem nézem ki belőle, hogy saját szerzemény, amit biztos, hogy egyből zokon venne, de hát ez van. Legalább nem mondom ki egyből nyíltan, hogy biztos nem az ő dala. Nem egy zeneszerző alkat és egyébként is, nem tetszene, ha elbitorolná tőlem ezt a címet. - Gyakran jössz korábban? Azt hittem te vagy a sztár és neked úgy is minden tökéletesen megy. - piszkálódom kicsit, mert ennyi kell, de valójában látszik egy halvány kis mosoly a szám sarkában, amiből láthatja, hogy igazából nem akarok rosszat és nem szándékozom megbántani. Legutóbb épp eleget martuk egymást, most ez nincs szándékomban, csak csipkelődöm kicsit, olyan egészséges mértékben. Azért figyelem a reakcóját, ha netán látnám, hogy egyből zokon venné és készen van felcsattanni, akkor visszakozom, vagy azt az elrejtett kis mosolyt kiszélesítem, hogy értse tényleg nem akarok semmi rosszat. Sőt látszik is rajtam, hogy egyébként tetszik az igyekezete és a dallam is bejött.
Az a lány, Sam, vagy hogy hívják, akkora szemeket meresztett rám, amiért elkaptam (a derekam bánta még vámpírként is), hogy csoda, hogy nem cuppantott a számra egy csókot amiért megmentettem a nyak kitöréstől. Azt még egy medimágus sem tudta volna helyrerakni, belehalt volna. Egy haldoklót egy vámpír esetleg megharaphat, de én a vámpírlétnek nem látom ezt a szépségét, meg hát ha betöri a fejét, akkor úgysem tudtam volna átváltoztatni, mert azonnal meghal. Egy péppé zúzódott lányt meg kinek lenne kedve harapdálni. Azóta nem is láttam őt, valahogy nem gond, mert a musicalre kell koncentrálnom, és arra, hogy Abigail ne érezze magát olyan felsőrendűen, csak mert ő eleve énekes, én meg inkább táncos. Attól még nem érzem gyengének a hangomat, csak némiképpen kevesebbet gyakoroltam, mint ő. Most a zeneteremben ücsörgök, a többiek bölcsen elkerülnek, hogy ne ismétlődjön meg a korábbi összetűzés. Bőven a próba előtt vagyunk, kétlem, hogy valaki betoppanna. A zongora mellett ülök, és próbálgatok valami taktust, amit ha bárki belép, teljesen ismeretlennek ítélhet meg. Illik Jade koncepciójába, de mégis egy teljesen új dal. Hogy kerülhetett vajon hozzám? Jade újít, amiről csak én tudok? Netán a saját szerzeményem? Bárhogy is legyen, látszólag teljesen elmerülök a zongorázásban, néha pár szót odaéneklek, hogy próbálgassam, hol érdemes hajlítani. Még mindig nem vagyok meggyőződve, hogy a gitár helyett billentyűre jobb ez a szám, de majd meglátjuk. A térdem kissé hasogat, és sajog, de a zenében mégis otthonérzem magamat annyira, hogy ne kelljen vele törődnöm.
Azt hiszem Tasha azt mondaná ennél nagyobb hülyeség nem is juthat eszembe, még hogy segítek másoknak a felkészülésben... de közben meg miért ne? Nekem is gyakorlást és végül a kezdeti nehézségek után Adammel is sikerült zöldágra vergődni. Nem volt egyszerű és még most is úgy érzem, hogy eléggé bicskanyitogató stílusa van, de talán nem annyira vészes, ahogyan az elején tűnt. Mégis csak muszáj összecsiszolódnunk, ha már szerelmes párt játszunk a színpadon, vagy mi. Persze sokkal könnyebb lenne, ha lettem volna már valaha szerelmes, de vannak színészi képességeim, hogy nagyon igyekezzek úgytenni, mintha. Na pont e miatt mondtam Austinnak, hogy ez a langyos kamuizé értelmetlen, hiszen nekem meg kell tapasztalnom az érzelmi magasságokat és mélységeket akkor lesznek még jobbak majd a dalaim és még ütősebbek a fellépések is. Természetesen hamarabb érkezem, mint a másik lány. Tetszik az itteni zongora, gyakoroltam már rajta párszor és sikeresen összecsiszolódtunk. Nincs elhangolva, rendesen karbantartják és elég kényelmes a szék is. Na persze ami nekem otthon van az ennél még jobb minőség, de ezt is megtudom szokni. Már egy ideje tehát itt vagyok, a kották a zongora tetején, egy előttem, de egyelőre csupán skálázok. A hangot ugyanúgy be kell melegíteni, mint az izmokat sportolás előtt, ha nem akarod, hogy komoly sérülés legyen a dologból, azaz napokig ne tudj énekelni. Szerencsére nekem még nem volt komolyabb kiesésem, de még az első tanárom jól a fejembe verte, hogy igenis mindig melegítsem be a hangszálaimat. Így egyébként is sokkal könnyebb megtalálni a pontos hangokat. Amikor viszont nyílik az ajtó elhallgatok és az érkező lány irányába pillantok. Vannak pletykák valami nyári buliról, ahol volt egy-két ismerősöm is, ahol állítólag Noah valami Griffendéles csajjal kavart. Szórakozott gondolom, de akadnak, akik azt mondják, hogy nem csak ennyiről volt szó. Nem az én dolgom. Bár ismerem a Jenkins bandát, és én magam is kellően magasan hordom az orromat, de sosem támogattam a gyengébbek bántalmazását. Gyáva dolognak gondolom. - Szia! Nem, én jöttem előbb. Szeretek itt lenni, olyan hangulatos, főleg hogy már alakul a díszlet is. - pillantok körbe, hiszen már azér takadnak itt-ott elkészült háttérelemek, képek, festett fák és társaik. Lesz belőlük bőven. Nem tudom, hogy végülis forgószínpad lesz-e majd, vagy többször kell átrendezni, de ezt majd úgyis Jade dönti el. Nem az én dolgom végülis. Kicsit arrébb csusszanok a kis lócán, ami a zongora előtt van és kb. két ember kényelmesen elfér rajta, hogy ő is leülhessen, miután lepakolta a cuccait. - Mivel szeretnél kezdeni? Van esetleg olyasmi, ami kifejezetten gondot okoz, vagy csak szimplán gyakorolnál? - kérdem oldalt pillantva, amikor már elhelyezkedett. Nem tudom, hogy ért-e hangszerekhez, de természetesen szívesen adom majd a zenét, ha gyakorolni szeretne. Átnéztem a szövegkönyvet, hogy van-e közös dalunk, de nincs vele érdemben közös jelentem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem segíthetek neki a daltanulásban, vagy hogy elsajátítson egy-két hajlítást, ami esetleg nem megy még neki. Nem tudom, hogy milyen alapokra dolgozunk rá. Azért remélem vannak alapok.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Elkezdődött a felkészülés az idei nagydurranásra, ha mondhatom így. Herkules színdarab és a szereposztások is meglettek. Jómagam Héraként fogok feltűnni ami talán illik is hozzám, nem mintha panaszkodnék. Én meg a Megara szerepe körülbelül fényévekre állunk egymástól. Valahol még meg is nyugodtam, hogy ez a „kis” szerep sikeredett. Oké, hogy újabban dalt és dalszöveget írok meg énekelgetek, de egy nyár alatt nem lesz belőlem Freddie Mercury. Természetesen női kiadásban… Végül úgy gondoltam megkérem Abigail-t, hogy segítsen. Nem akarok folyamatosan Prairie, Kephalos, Sheilah, Ewan vagy Damian nyakán ugrálni, hogy segítsenek a gyakorlásban. Egy gondterhelt sóhaj szakad fel belőlem, hisz még ma vagy holnap Prairie próba sminket varázsol rám. Na meg ruha és magassarkú. Nem mintha nem bírnék benne járni, de sosem voltam ennyire kikenve. Noah-val meg próbálok zöldágra vergődni, ha lehet ezt annak nevezni. Kikerülök egy éppen majdnem nekem jövőt amit dünnyögéssel konstatálok és szaladok tovább, elkésni nem szeretnék és, ha tovább merülök el a gondolataimba akkor esélyesen sikerül. Abigail családja elég híres, ha jól tudom ereklyevadászok legalábbis a folyosói pletykák ezt rebesgetik. Ami engem illett a szokványos Roxforti diák szerepét élem… már, ha leszámítjuk, hogy az exemet kirugattam és nagyjából többször rúgtam és fogom még összerúgni a port Noah Jenkins-el mint eddig bárki. Erre vágok egy grimaszt főleg, hogy nem tud még senki a színfalak mögötti dolgokról. Még amúgy is tartozom egy gyónással jó pár embernek és legfőképpen attól félek, hogy Kath fog kiborulni teljesen. Imádom őt és elsőtől kezdve jóban vagyunk valamint szobatársak is. Franc se gondolta, hogy így fog végződni ez az egész. Lényegében járok a Mardekár fenegyerek terroristájával, Mr. Ördögfiókával. Végül csak elérem azt az átkozott termet és be is nyitok. Megpillantom Abigailt mire mosolyt varázsolok az arcomra. Talán nem lesz szembetűnő mennyire nyúznak a gondok mostanság. - Szia, remélem nem késtem! Nagyjából az össze diák kiözönlött a folyosókra. – teszem le a táskámat majd abból előkapom a szövegkönyvet és a saját kis jegyzetfüzetemet amibe felfirkálom a zenéket, dalszövegeket, kottákat. Nyár óta ez a legjobb barátom, na meg a parfüm kotyvasztás. Abból is kikerül egy kis fiolával az újabbik fajtából. Reméltem, hogy vele is kifogok jönni mint Kephalos-al vagy Ewan-nel. Az első már szinte olyan nekem mint egy bátyó a második meg egy öcsike szerepét veszi fel. - Még egyszer köszönöm, hogy gyakorlunk – bökök a szövegkönyv felé majd leülök és úgy nézek rá. Mostanság sok Mardekárost sikerült megismernem és összebarátkoznom velük. Kezdem úgy érezni vonzom a zöld színt.
- Ha nem is mind egyformák, de mégis csak valami alapján beoszt minket a Süveg. - vonom meg a vállamat, de megértem, ha nem akar erről beszélni, mert a végén még kénytelen lenne beismerni, hogy igenis esetleg régen más volt, lazább, kedvesebb, mint egy Hugrabugos általában és nem hordta ennyire magasan az orrát. Végülis nem feltétlenül meglepő, ha az ember megváltozik egy tragédia hatására. Én már csak tudom, hiszen láttam testközelből mi lett a bátyámmal a menyasszonya halála után. Teljesen kifordult magából, megszállottá vált, hiába voltunk ott neki mi, a családja, még se tudtuk visszarántani eddig. Adam pedig ki tudja, lehet hogy nem is tudott kire támaszkodni. - Fél fokkal? Micsoda nagy elismerés! - rázom meg a fejemet egy félmosollyal. Nem tudom, valahogy nem tudok teljesen haragudni rá, pedig becs' szó, hogy nagyon igyekszem. - Jól van, elismerem, hogy jól táncolsz, nekem pedig nem jut eszembe, mert a zongora sokkal jobban leköt. Segítek fejleszteni a hangod, te pedig a tánctudásomat javíthatod. - nyújtom felé a kezemet, hogy megrázza, vagy adjon egy pacsit, nekem aztán édesmindegy. Muszáj valahogy kijönnünk egymással és abban igaza van, hogy ehhez nem árt, ha kölcsönösen megpróbáljuk elismerni a másik tudását és persze segíthetjük egymást, hogy fejlődjünk. Ki tudja, ha megismeri, hogy milyen csapatban dolgozni, a végén még megszereti és rájön, hogy a színpadi szereplők többi tagja se teljesen haszontalan, mint ahogyan most látja. - Azért sok dal szól boldogságról is. Ha mind csalódásról szólna, akkor a kutya se hallgatna zenét, ha jó kedve van, mert elmenne tőle. Csak hát akkor is a jó és rossz érzelmekből építkezünk és én még nem ismertem meg azt hiszem egyik végletet sem igazán. - magyarázom neki tovább, bár talán érti. Benne ott van egy csomó düh, akármit is mond, maximum nem ismeri el, vagy nem hagyja, hogy felszínre törjön, de az is valamiféle motiváló erő. Esetemben viszont a nagyon negatív és a nagyon pozitív érzések is hiányoznak még és úgy gondolom sokkal jobb lehet a zaném, ha sikerül ezeket megismernem majd.
//Én is köszi! Szerintem jó lesz ez, heves természetek és az nem baj művészeknél. //
- Kétlem, hogy minden hugrabugos ugyanolyan lenne. És.. nem szoktam erről beszélgetni másokkal. Igazából másról sem. Ha most nem raknak össze minket, talán veled sem tenném. – Felelem elgondolkozva, bizonyos mértékben riválisok vagyunk, hiszen meg kell küzdenünk a nézők figyelméért, bár egy szerelmi történetben valóban egyenrangú énekesek és táncosok volnánk, s a történetet kiegészítik az átvezető jelenetek, ebben talán igaza van, hogy nem tehetjük meg két órán át, hogy csak mi vagyunk a színpadon, hiszen még a koncertekben is van némi pihenés, amikor egy-egy számot más énekel. Régen elszoktam már attól, hogy mással ennyire sokat beszéljek, ezért is szöknek olykor felszínre az indulatok, de vajon neki mi a mentsége? Egészségesnek, magabiztosnak tűnik, mégis úgy felcsattan, ha nem ért velem egyet. Azaz szinte mindig. El sem tudom dönteni, hogy ez abból fakad, hogy nagyon erős jellemek vagyunk, és bizonyítani akarunk, vagy pedig ennyire taszítja egymást a különbözőségünk. Azt sem tudom mondani, hogy más esetben barátok lehettünk volna, hiszen a barátok elfogadják egymás véleményét, de nálunk ez szinte alig merül fel. Mondom én; Jade műve, izzítani akarta a hangulatot a színpadon. Egyrészt ez jó rendezői érzékre utal, másfelől nem biztos, hogy ennek jó vége lesz. – Csak akkor motiválhatnánk egymást, ha olykor te is kimondanád, hogy értékelsz. Én elismertem, hogy egy fél fokkal jobban énekelsz, de ha én nem húzlak fel táncolni, magadtól eszedbe sem jut. – Kissé karbafonnám a kezemet, hogy morcosan nézzek, de megint enyhít a nevetéssel, mert mégiscsak elfogadja, hogy nem kell imádnunk, vagy kiszolgálnunk egymást. Mindketten olyanok vagyunk amilyenek, és legalább nem játssza meg magát. Becsülendő, hogy van saját egyénisége, még ha állandóan öljük is egymást. Elindulunk végül kifelé, én aztán nem fogok a többiektől bocsánatot kérni. – Én régebben már csak a tánc kapcsán is állandóan csalódtam, éppen ezért döntöttem úgy, hogy jobb akkor egyedül. De az nem a szerelemről szólt. Ott nem lenne jó így gondolkozni. Tulajdonképpen ott szinte minden a negatív érzelmekről szól. Mármint a daloknál. Legalábbis a dalok nagyon nagy része a veszteséget használja. – Ülünk le végül meginni egy kis üdítőt, de tényleg csak pár percig, mert nem azzal akarom folytatni, hogy azt is egymás képébe borítjuk.
//Köszönöm a játékot! Cukik! Vagyis lesznek majd.. egyszer!//
Ha tudnám, hogy miket gondol rólam jól esne. A nővéremtől sokat láttam el az évek során, bár én azért művész lélekként nem vagyok pontosan olyan, mint ő, de ez van ha kisebb testvér vagy. Azért csak-csak megpróbálsz felérni a testvéreidhez, főleg hogy én vagyok az egyetlen, aki nem foglalkozna ereklyékkel még távolról sem, ami biztos vagyok benne, hogy nem teszi boldoggá a szüleinket. De még se tehetek róla Adam stílusa bár idegesít néhol, de mégis megmosolyogtat időnként az a dac, amivel csak azért is igyekszik ellenállni. Fura fiú, és még furább, hogy olyan mintha házat cseréltünk volna. Bár mondjuk bennem is van egy nagy adag gőg és sokszor fenn hordom az orromat, de a színpadon könnyen tudok másokkal együtt dolgozni. Úgy fest ő viszont mindenhol elég komoly arroganciával létezik. Vajon más volt akkor, amikor a süveg beosztotta, vagy mi alapján került mégis a jámbor Hugrabugosok közé? - A süveg már megint tévedhetett... bár ezt biztosan mondták már neked. - szalad ki a számon az, ami eddig csak gondolatként motoszkált a fejemben. Nem akarok bántó lenni és szerintem nem is veszi annak. Kétlem, hogy nem mondta már neki más is, hogy nagyon úgy fest, mintha eltévesztette volna a házszámot, már ami a roxforti házakat illeti. - Hm... tudod a művészetért bármit és biztosan jó darabot akart, de amúgy nem hiszem, hogy rossz szándék vezérelte volna. Talán bele sem gondolt, vagy úgy gondolta motiváljuk egymást. - és végtére is igaza is van ebben, hiszen azért úgy látom, hogy Adam mégis csak próbálkozik és azt igenis elfogadta, hogy én jobb énekes vagyok, ő pedig fejlődhet, ha igyekszik lépést tartani velem. A hangunk pedig tényleg nagyon jól összepasszol, szóval ha tényleg nem öljük meg egymást a bemutatóig, akkor elég jó lehet a végeredmény. - Jól van! Legalább próbálkozol. - nevetem el magamat. Nem tehetek róla. Kicsit olyan nekem, mint egy dacos gyerek, aki mindenre inkább ellentmond akkor is, ha jobban átgondolná és rájönne, hogy a másiknak van igaza. Az a csak azért is típus és ez szórakoztató. Csoda, hogy nem dobbantott a lábával dühösen, mint egy három éves. - Végülis miért ne. Ha csiszolódunk, akkor jobb lesz a darab is és akkor ők is nyugodtan dolgozhatnak tovább. - pillantok a most már visszatért kellékesekre. Azt hiszem örülni is fognak neki, ha lelépünk. Mármint főleg Adam miatt persze, mert engem mindenki imád ugye. - Szerelem? Dehogy. Vagyis... a dalok tudod úgy jönnek maguktól, de néha elgondolkodom rajta, hogy igenis lehetnék még jobb is, ha még több minden történne velem. Az érzelmek motiválják a művészt és talán tényleg jól jönne egy nagy szerelem, vagy akár egy összetört szív. Mindenki szerint hülyeség, hogy arra várok, hogy csalódjak valakiben, de nem ettől leszünk egyre jobbak? - gondolkodom el, bár már szinte csak magamnak mondom az utolsó szavakat, ahogyan lassan kiérünk a teremből. Ezért is nem jut eszembe még pluszban visszakérdezni. Végül is ő nem ír dalokat, de gondolom a tánc miatt koreográfiákat készített már és ahhoz is kell valami ihlet.
Talán éppen azért gondolom, hogy az a Austin egy idióta volt, mert ennyit veszekszünk. Nehéz bevallani, de nagyon hasonlítunk, nem engedünk az igazunkból, és ha így van, akkor páratlan lelkierővel van megáldva. Sosem szerettem az olyan lányokat akik belesimulnak a fiúk akaratába, akikért nem kell megküzdeni. Eleve szenvedélyes alkat vagyok, nehezen beszélgetek, inkább felfortyanok, amin a vámpír lét erősített. És igen, Abigail gyönyörű lány, folyton felhúz azzal, hogy megkérdőjelezi azt, hogy ha bunkóskodom másokkal. Márpedig én ilyen vagyok, tudatosan kell visszafognom, ha olykor meghátrálok, de ez így van jól. Olykor összecsapunk, semmiben sem értünk egyet, mégis felvillanyoz, hogy valaki ellenfél is egyben, nem csak valami háttér az árnyékban. – Minek adjam? Van mire! – Hát én ilyen vagyok, vagy elfogad valaki, vagy nem. Ő talán jobban bírja az olyan fiúkákat, akik más srácokra buknak? Na ugye, hogy nem. Tudom, hogy nem én vagyok a világon a leginkább kezelhető alak, de túlságosan sokat vesztettem már az életben, és amikor végre valami sikerül, azt hajlamos vagyok úgy kiélvezni, hogy közben aligha tudok másokra gondolni. Így amikor az orrom alá dörgölök, nem csoda, hogy megsértődve támadok vissza. Abigail esetében azért hajlamos vagyok a rövidke beszélgetés tekintetében bizonyos esetekben nem annyira erősen nyomulni a véleményemmel, de úgy fest, csak időlegesen tudjuk visszafogni magunkat. Vagy éppen ez a varázsa a jó színjátszásnak? – Egen, lehet, hogy Jade azért tett össze minket, hogy öljük egymást, és ettől lesz izgalmas. Ha így van.. nem is olyan aranyos, mint hittem. – Gondolok bele, hogy Jade talán nem is csak a barátkozásra, hanem a művészi elmélyülésre is helyezte a hangsúlyt. Na de most keressem fel, és vágjam az arcába, hogy miért nem olyannal tett össze, aki a korábbi karrierem alapján el tudja fogadni, hogy én vagyok a főszereplő? Nem, Jade szerintem nem szokott magyarázkodni, lehet, hogy csak vállat rántana. – Jó, akkor kettőnknek, de mindenki más mellékszereplő, ennyi. Ha többet kérsz, akkor itt hagylak, és kész! – A félmosolya azért süt rám, így hajlamos vagyok én is bizony elfogadni, hogy rendesen tud manipulálni az erős és gyönyörű párosítással, amellyel csak komoly dac árán tudnék mindig szembeszállni. A francba! [/color][/i][/b]– Fontosak, csak nem annyira. Ez nem egy sokszereplős játék, kell a fókusz, és a rivaldafény. Vannak olyan darabok, ahol van vagy tíz főszereplő, na ez nem az. Ezt meg te fogadd el. Viszont, ha már itt vagyunk, iszol velem egy töklevet? Addig mesélhetsz arról, mi inspirál a dalok írásánál. Csak nem valami régen vágyott, de sikertelen szerelem?
Jó-jó számít a mozgás is, de úgy fest ebben meg én vagyok kissé arrogáns, mint ő másban, hiszen valahogy nem gondolom annyira kiemelkedőnek a táncot egy musicalban, mint a zenét és a dalokat. Meg aztán erre ott vannak a háttértáncosok. Az énekeseknek azért kevesebbet kell ugrálni, mert hát mégis ki várja el, hogy végig pattogj egy komoly koreográfiát, meg még énekelj is. Persze kell bele tánc, de mégis csak a hangoddal fogod meg a nézőt. Szóval az én szemöldököm is a levegőbe röppen, amikor az egómat forszírozza és el kell számolnom gyorsan tízig, hogy ne akadjak ki a szavain, hiszen eddig ő szólt le mindenkit. Savanyú a szőlő hapsikám? - Mondod te, akinek az egója az egekben van címszereplőkém. - húzom el a számat, hiszen eddig is nagyon igyekeztem visszafogni magamat, főleg miután kiderült mi történt vele, de azért a végtelenségig nekem se megy. Eddig azt hirdette, hogy ő itt a lényeg, mindenki más meg csak kiegészítő elem a háttéren, nem? Akármit is mond nekem akkor is nagy előnyöm van ének szempontjából, a mozgás pedig a véremben van a származásomnak hála. - Azt hiszem ezen akkor mindkettőnknek illene dolgozni. - teszem végül hozzá egy fokkal enyhébben. Azért na nagyon nem tetszene, ha úgy állítaná be ezt a darabot, mintha csak róla szólna és mások nem számítanának benne. A mások alatt persze főleg önmagamra gondolok, de azért a többiek munkája sem teljesen elhanyagolható, hiszen végülis attól áll össze majd a darab rendesen. - Akkor most meg kell szoknod újra. Ha csak nem szóló énekes leszel, muszáj vagy elfogadni, hogy másoknak is jár a reflektorfényből. - vonom meg a vállamat most már egy félmosollyal, mert azért nem vagyok vak és látom, hogy rajtam felejti a tekintetét, ahogyan azt is, hogy mennyire élvezi a tapsot. Ebben nagyon hasonlítunk, mert hát én is azért csinálom, hogy meglegyen a kellő visszajelzés, ami most meg is van, pedig még csak pár díszletes van itt és nem egy rendes közönség. - Mennyire vérpezsdítő lesz majd, amikor tele lesz a terem nézőkkel... - csúszik ki a számon egy ábrándos mosollyal, mintha már most is a tapsviharban fürődnék egy-egy jól sikerült dal, vagy az előadás félidejénél a függöny lehúzás előtt. A szavai rántanak vissza a valóságba, ahogyan elindulunk lefelé a lépcsőn. Mintha csak igazi Mardekáros lenne. Vajon miért került a Hugrabugba ezzel a stílussal? A sérülése előtt nem hordta ennyire fenn az orrát? Ezt nehéz elképzelni bevallom. - Oké-oké, én meg gyakorolom a táncot, ha elfogadod a többiek is fontosak. - pillantok oldalra, de azért enyhébb arckifejezéssel, és kivételesen nem húzom fel magamat ezen a kis odaszúrkáláson, amit sikerül bemutatnia. - Oh én már egészen kiskoromban tudtam. Ki is lógok rendesen a családból. Smallwood vagyok, nálunk mindenki rá van kattanva a poros ereklyékre, meg a múltbéli dolgokra. Én meg inkább előre nézek. Hát te? - indulunk el szépen kifelé, de végül is leülhetünk még a hátsó székekre, amíg a diszletesek pakolásznak és még elég jó idő van ilyenkor kint is, úgyhogy akár egy séta is beleférhet.
Nem akarok úgy tenni, mintha máris jóban lennénk, csak mert mindketten tehetségesek vagyunk, de az biztos, hogy nagyon különbözőek vagyunk. Lehet, hogy nekem eddig az ének vagy a zeneszerzés másodlagos volt, de nem hanyagoltam el, nem kéne kezdőnek tekintenie. Ennyi erővel egy musicalben ha ő nem kifejezetten táncos, én is kinézhetném belőle, hogy béna. Vagy nem igazán gyakorlott, nem csoda, ha megint összevonom a szemöldökömet. – Jade-nek valami oka mégiscsak volt rá, hogy összerakott minket, talán kiegészíthetjük egymást, ha te is le tudod vetkőzni az egódat. – Jó, van azért egy kecses alakja, de azért nem ér vele semmit, ha csak beszólni tud, hogy ne nézzek le másokat. Csak mert magabiztos vagyok, még nem rossz az énekhangom, sőt! A tehetség nem minden, kell hozzá egy kiállás is. Lehet, hogy olykor megcsúszik a hangom, de lehet azt hajlításnak is álcázni, én meg is teszem. És valóban, a végén kissé meg vagyok illetődve, nem véletlenül mondják, hogy a tánc vagy a zene nagyon is vágykeltő tud lenni, még akkor is, ha amúgy verbális szinten valakik nem értik meg egymást. Most nálam valami ilyesmi történt, enyhe csodálkozással keresem a hangomat. Lehet, hogy ez az Abigail nem egy jó fej lány, de énekelni, hangulatot teremteni azt nagyon tud, tehát tartom, hogy Austin egy igazi vakegér lehetett, ha a fiúk jobban kellenek neki. A taps már visszaránt a valóságba, emelem is a kezemet, hogy fürödjek a dicsfényben. – Igen, csak éppen kiestem már abból, hogy parterem legyen. Szerencsétlenül alakultak az első évek, utána pedig nem is érdekelt. – Azért a mosolya még a provokatív hangnem ellenére is aranyos, meg is kell ráznom magamat, mint valami ázott kutya, hogy ne vegyem magamra a csáberejét, ami egyértelműen van. Azt viszont simán elfogadom, hogy mennyire kötődik a hangszeréhez, nekem ez a lábam, ami viszont sérült, talán sosem lesz a régi, nem csoda, hogy van bennem egy nagy adag pesszimizmus, ami az arroganciám mellett nem tesz éppen szerethetővé, de nem is akarom, elég, ha elismernek. Most viszont a fájása mellett egészen jól tudom terhelni, így követem a lányt a lépcsők irányába. – Igen, rendszeresen kéne próbálni. Neked sem ártana fejleszteni a táncot. – Szúrok oda, mert amúgy valami tökéletes volt az összhang, mégis úgy érzem, mintha fölém akarná helyezni magát. – Mikor döntötted el, hogy énekelni fogsz? – Kérdezek vissza, nem úgy tűnik, mintha most le akarnék kopni, maradok még szívesen csiszolni a lelki összhangot, bár lehet, hogy akkor még jobban összeveszünk. Mégis, én mindig kockáztatok.
Ezt tökéletesen jól sejti, jó eséllyel tényleg kikérném magamnak, ha azt mondaná a szemembe, hogy velem is vannak gondok, hiszen velem nincsenek. Most is ő volt az, aki kizavarta a szerencsétleneket és úgy viselkedett, mint egy primadonna, akinek meg van a maga világa és nem is átall azt tenni, amit éppen akar és persze, amikor akar. Jó talán bennem is van egy csepp primadonna vonal, de azért biztosan nem annyi, mint benne. Én azért elismerem a háttérmunkások tevékenységét is vele ellentétben, aki látványosan nem. - Jó azt nem tudhattam. - vonom meg a vállamat. - A tánccal sincs amúgy gond, de mégis csak éveket szántál rá azzal ellentétben, aki addig is a zenével foglalkozott. - húzom ki magamat, mert hát naná, hogy magamra gondolok. Lehet, hogy foglalkozott zenével, de én azért gyerekkoromtól teszem ezt és azóta is és nem mentem el más irányba sem. Azért az egészen más szint. Hiába írogatott dalokat, nekem azért nagyobb a gyakorlatom, most is én dobom le magamat a zongorához és nem ő és még ismerek néhány hangszert, amit nem okozna gondot megszólaltatni, még ha amúgy a zongora is a fő specialitásom. Ezzel persze nem nézem le, inkább arra próbálok célozni, hogy tuti, hogy ebben azért jobb vagyok nála, hiába hordja annyira fent az orrát, hogy ő a címszereplő és akkor már az összes többi szereplő csupán háttérjátékot játszhat. Viszont a közös éneklés tényleg jól sikerül. Én azért észreveszem, hogy van egy kis taktus csúszás nála, de ezt simán annak veszem, hogy meglepődött azon, hogy mennyire jó vagyok. Mert hát igen annyira jó vagyok! Meg aztán nem véletlenül vagyok amúgy a fiúk körében is népszerű. Arra alig figyelek, hogy minket néznek, pedig ahogyan a dal végére érünk még egy kis taps is érkezik, mielőtt még nekiállnának a saját dolguknak a többiek. Elmosolyodom, amikor az utolsó taktust is leütöm a zongorán és elégedett sóhajjal konstatálom, hogy ez tényleg nagyon jó volt. - Szerintem meg remek volt. Passzol a tónusod az enyémhez. - jelentem ki, mert látom rajta, hogy elbizonytalanodik és nem tudom eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz hír. Kicsit azért mustrálom, ahogyan lehajtom a zongora tetejét. Szépen finoman csinálom, látszik, hogy mély tisztelettel viseltetek a hangszer iránt. - Lehet, hogy mégis csak van, ahol számít, ha nem egyedül csinálsz valamit? És hidd el baromi sokat számt a jól megcsinált díszlet, a ruha és a fények is. Lesz mit átgondolnod azt hiszem. - mosolyodom el kissé talán egy csepp kárörvendéssel, de nem annyival, hogy e miatt még rosszabbul érezze magát. Mindenesetre felállok és lesétálok a színpadról az oldalró lépcsőn, megvárva, hogy végülis követ-e, vagy sem. - Ha máskor is próbálnál, akár meg is beszélhetjük, hogy mikor találkozzunk megint. - teszem aztán hozzá még mielőtt tényleg elszelelne. Látom, hogy most azért rendesen össze van zavarodva. Ez nem olyan, mint a tánc. Igenis számít, hogy kivel csinálod és igenis össze kell dolgozni. Majd megérti, még ha most még csak kezdi is felfogni. Nem mindig olyan jó az az egyedül a világ ellen hozzáállás. Néha igenis nagyobb rivaldafényt kapsz akkor, ha azt megosztod másokkal is.
Az én családom nekem elnéz mindent. Amikor a támadás történt, magától értetődő volt, hogy a legjobb medimágusokhoz visznek el, nem szégyelték, hogy mi történt, inkább mellettem álltak, pedig teljesen magam alatt voltam, mindenkivel kiabáltam. Valahogy már kiskoromtól az volt, amit én akartam, ezt tapasztalhatja Abigail is, hogy nekem nem szokás csak úgy ellentmondani. Hogy az elkényeztetésem következménye mindig, vagy olyan erős a jellemem, hogy tiszteletet parancsolok, én magam sem tudom, de roppantul bosszant, hogy ezzel a szép lánnyal nem találjuk a közös hangot. Másfelől fel is villanyoz, hogy egy hozzám hasonlóval tudok csatázni, bár ha tudná, hogy mit gondolok, biztosan ki kérné magának, hogy vele nincsen semmi gond. – Azért ne nézz le, csak mert táncos voltam. A kettő nekem együtt indult, és most az énekhez kell visszatérnem. Korábban is írtam számokat, ez az önkifejezés legjobb eszköze. – Intek neki nemet, hogy ne azt lássa bennem, hogy csak kényszerből énekelek, de közöm sincsen hozzá. Valójában ha az énekre fókuszáltam volna jobban, akkor most nem zavarna, hogy mi van a lábammal, abban is lehettem volna híres, vagy éppen tehetséges. Bár végülis egyikből következik a másik. Viszont a veszekedéseink ellenére, vagy hogy nem értünk egyet, tartom amit mondtam, állati jól néz ki, és ez a vasakarat, amivel kiáll magáért, másokért, elismerésre méltó. Ha a hangja is jó, akkor csúcs csaj, csak beszélgetni ne kelljen, mert úgyis kikaparjuk egymás szemét. – Ugyan! – Legyintek, ezt nem is feltétlenül bóknak szántam, mert kezd megtelni a terem, és egyébként sem azért vagyunk itt, hogy gyorsan leteperjem, lévén most a munkára kell koncentrálni. De azért igaz, ami igaz. Amikor elkezd bekapcsolódni, megigézve nézem, egy pillanatra még az ütemből is kiesek, de hát ki nem hibázik, gyorsan átugrom a taktust, és aki nem ismer jól, hiheti, hogy ez részemről egyedi ütemváltás. Körbetáncolom a lányt, aki a zongoránál ül, időnként hajlongok, megérintve a vállát hátulról, és hagyom, hogy egybeforrjon a hangunk. Egyre többen néznek minket, látszik, hogy milyen komoly köztünk az összhang, ebből még lehet valami. Amikor véget ér a szám, akkor nehezen találom meg a hangomat. – Na jó, ez nem volt rossz. Én akkor most.. - Távoznék, de látszik, hogy kissé elvesztettem a magabiztosságomat, nem gondoltam, hogy ennyire jól fogunk együtt működni. Mert nagyon passzolunk, az biztos, de mivel eddig úgy voltam vele, hogy reménytelen bárkire is építeni, nem tudom, hogy mit mondhatnék. Szerencsére kezdik a diszlettervezők átépíteni a színpadot, amúgy is útban lennénk.
A családomban azt hiszem gyakori a heves természet. Nem véletlen, hogy Troy ennyire maga alatt van a menyasszonya halála miatt, vagy hogy Tasha nagykanállal, sőt igazából merőkanállal habzsolja az életet és hát én is tény, hogy elég hirtelen tudok reagálni általában, de lássuk be azért Adam talán még a legnyugodtabb emberből is kihozná egy időután az állatot annyira magasan hordja az orrát és úgy el van telve magával. Nem csoda, ha én aki egyébként is rosszul viselem az igazságtalanságot még inkább felhúzom magamat, főleg hogy folyton azért odaszúrkál vagy épp kicsit, vagy nagyon. - Végülis a tánc más, mint az ének. Nekem mindenféle tapasztalat fontos. - bár persze nem mondom, hogy jó lenne, ha átesnék egy olyan traumán, mint ő. Inkább átlagosabb és hézköznapi traumákra gondolok, mint egy pasi elvesztése, meg hasonlók. Még most is úgy gondolom, hogy akkor tudom igazán komoly érzelmekkel és élettel megtölteni a dalaimat, ha mindenfélét megtapasztalok és hát ebbe sajnos tényleg beletartozik az is, hogy csalódások érjenek. Azért arra megint csak kicsit a szememet forgatom, amit mond. Szóval eddig úgy csinált mindent, hogy mások lesték, amit csinál, de ez most egyáltalán nem erről szól. Én mindig is szerettem csapatban dolgozni, még ha én is vagyok a főszereplő, a sztár a színpadon, de ez nem jelenti azt, hogy elnyomnék mindenki mást. Van értéke a vokálnak is, és az se lenne ellenemre, hogy idővel legyen egy komolyabb zenekarom. És csak azért nem vágok végül vissza, mert úgy tűnik, hogy azért képes az együttérzésre, amikor Austin miatt még gyakorlatilag bókol is nekem. Ez azért rendes tőle. - Oh, kösz. - azért egy picit talán még el is pirulok, ami mondjuk az amúgy is napbarnította bőrömön jóval halványabban látszik, mint mondjuk egy hófehér ember esetén. A dolog épp csak egy pillanatig tart, aztán már büszkén húzom ki magamat, hiszen mindig is tudtam, hogy nem kell panaszkodnom a külsőm miatt, sőt a Mardekárban vannak bőven olyan bukók, akik ezt a tudtomra is adták már füttyögéssel és hasonló alpári megnyilávnulással. De valahogy a folyton kritikus Adamről ez máshogy hangzik. Mindenesetre átveszem a kottát és a megfelelő helyre teszem a zongorán, hogy belekezdhessünk a dalba. A szöveget már tudom. Készültem természetesen és a dalszövegek eleve elég könnyen megragadnak a fejemben. Nem csoda, hogy mindig is tudtam, hogy én bizony erre születtem. Elkezdem hát a zongorán a dalt, így a tánc most rá marad, hiszen én nem igazán tudok becsatlakozni, miközben eleve játszom is, hogy aztán a megfelelő helyen én is beszállok a dallamba, hogy megnézzük mennyire passzol a hangunk egymáshoz. Jade biztosan okkal választott minket. Az enyém kicsit mélyebb az átlag női hangokhoz képest, de tudok magasabb oktávokban is énekelni gond nélkül. Ez a dal se okoz különösebben gondot és első hallásra Adam hangja se rossz ahhoz képest, hogy táncos eredetileg.
Tény, hogy nincsen egy egyszerű, simulékony jellemem, de neki sem, az biztos, hiszen ha nem azt a választ kapja, amit vár, már szikrákat szór a szeme. Nehezen tudunk behódolni a másiknak, és félő, hogy Jade ezért is választott mindkettőnket a főbb szerepekre, mert szenvedélyt akar látni a színpadon. Nem tudom, hogy az mennyire lesz szenvedélyes, ha közben öljük is egymást, vagy mindenkinek szar lesz a kedve, de azért lássuk be, próbálkozunk. A térdem még mindig sajog kissé, de úgy vágyok már a táncra, hogy az felülír mindent. – Jól van nem gond. Inkább megpróbálok nem is gondolni arra, hogy mi történt, csak fogvatartana. Én nem olyan művész vagyok, aki a fájdalmából merít. Az engem visszahúzna. – Bólintok, ismét felparázslott a tűz, elindult egy szokásos veszekedési hullám, de most az elejét tudjuk venni. A szikrákat most is látom a pillantásában, de visszafogja magát, hogy legalább elkezdhessünk próbálni. – Ó, dehogynem. A háttértáncosok azt csinálják, amit én mondok. És jaj nekik, ha valaki belép a lábam alá. -Bólogatok, pont arról beszélek, amit Abigail is mond, de én pont fordítva gondolom, nem másokkal jutottam ide, inkább ők kaptak a reflektorból, ami rám vetült. Végül elhallgatok, tegyük fel, hogy kicsit azért sajnálom, mert nem vagyok rossz ember, legfeljebb valaki tahónak tart, de azt nem is vitatom. Miért legyen mindenki tökéletesen ugyanolyan, jólnevelt? Halálra is unnánk magunkat. Viszont azt komolyan gondolom, hogy az Austin egy seggfej volt. – A pasik érdeklik, miközben veled járhat? Nem tudom eldönteni, hogy az illető vak volt, vagy agybeteg. – Értem ezt arra, hogy külsőleg is egyedülálló lányról beszélünk, mellette pedig egy karizmatikus, magabiztos teremtésről, amiből ha csak az egyik lenne, már akkor is érdemes lett volna randizni vele hosszútávon. Csóválom a fejemet, nem vagyok én homofób, de nehéz megértenem, ha egy fiú arra vágyik, hogy a másiknak szörösebb legyen nála a mellkasa. A kerekded formákat ki adná fel? Biztos ők meg engem tartanak furának.. – Jó. – Odaadom a kotttát neki, hogy belekezdjek a számba. A szöveget nagyjából már tudom, de én nem nyúlok most gitárért, inkább a zongora dallamaira megteszem az első lépéseket. Amiben nincsen viszont mégsem dominancia, vagy éppen az alfahím stílus, Jade átkozottul jól komponálhatta meg a dalokat, mert lírai, történetmesélő, s várom, hogy Abigail hangja felcsendüljön, nagyon kiváncsi vagyok rá.
Nem könnyű vele kommunikálni, mert szinte mindenre egyből harap, pedig én csak az info miatti félelmemet mondtam el, de úgy fest ezt se kellett volna. De hát akkor ne is reagáljak inkább? Hiszen igenis tényleg félelmetes, hogy létezik ilyen és csak úgy valaki megtámadhat, főleg hogy a pletykák szerint a suliban is már történt ilyesmi. Azért ez igenis nagyon para és nem szeretnék én lenni a következő, akit valaki csak úgy kedvtelésből megharap, hogy vámpírt csináljon belőle, etán megöl, mert az ugye még rosszabb. - Igen, nem a te dolgod, nem is úgy gondoltam, hogy menj és kapd el és... sajnálom, már mondtam. - húzom el a számít, de én legalább nem csattanok fel, ahogyan ő. Mondjuk legalább történtek vele dolgok, amik megihlethették, bár gondolom ezt nagyon nem így éli meg és persze én se akarnék az életembe komoly tragédiát csak, mert az komoly ihletet is adna. Épp elég látnom, hogy a bátyám mennyire szenved azóta, hogy elveszítette a menyasszonyát. Talisha szerint majd rendbe jön, de én akkor is félek, hogy mi van, ha teljesen összeroppan és beleőrül, mert ez az állandó festés... mintha ezzel visszatudná hozni, pedig mind tudjuk, hogy ez lehetetlen. - Látom tényleg gőzöd sincs róla milyen csapatban dolgozni. - csóválom meg a fejemet lemondóan. Néha olyan, mintha kicsit emberibbé válna, de folyton felcsattan és úgy állítja be az előadást is, mintha csak róla szólna és senki más nem számítana a háttérben. - Táncoltál, ott nem voltak háttérmunkások, akik nélkül nem jutottál volna el oda, ahová sikerült? Koreográfus, tanár, vagy aki a fényeket állította be. Ennyire nem lehetsz önző... - mondom ki végül, mert totál úgy érzem, hogy mindenkit lenéz maga körül, pedig lehet ő itt a címszerelő és lehet ennyire nagyra magával, semmit sem ér, ha mások nem adnak ehhez megfelelő támogatást és nem segítik, hogy eljátszhassa a szerepet, de nagyon úgy látom, hogy ezt még mindig nem fogta fel. - Inkább azért, mert láthatóan lenézel másokat. - sóhajtok egyet, mert végül is érkezik valami félig bocsánatkérés, vagy mi, bár valahogy úgy érzem, azért nem veszi ezt annyira komolyan, csak nem akar marakodni. Bőven elég volt nekem Austin lenéző stílusa, nem kell nekem még a színpadon is valaki, aki hasonló. Azt hittem, hogy a színdarabra majd olyanok jelentkeznek, akik mint én imádják a zenét és ez már eleve egy közös pont lesz, erre itt egy táncos, aki mindenkivel bunkó. - Hogy mi? Dehogy! Nem voltam szerelmes, igazából csak papíron jártunk, csak az önbecsülésemnek fájt, hogy dobott és hogy kiderült, hogy a pasik érdeklik, én meg valami kísérlet voltam, hátha még se. - vonom meg a vállamat. Tényleg inkább sértettnek érzem magamat a dolog miatt és nem arról van szó, hogy összetörte volna a szívemet. Austinba nem voltam szerelmes, igazából azt se tudom, hogy mi a fenéért voltunk egy pár. Inkább a presztizs miatt azt hiszem és, ha nem szakít ő, akkor én tettem volna meg helyette, hiszen értelmetlen volt az egész, mert én tényleg szerelmet szeretnék. Elsöprő érzéseket, mint a filmeken és a könyvekben, amikből építkezni lehet. - Megpróbálod elfogadni, hogy mások is szerepelnek a darabban? - lépek közelebb a zongorához és már-már szeretetteljes pillantással simítok végig a hangszer felületén, amikor bedobja, hogy próbáljunk el egy dalt. Hát na, azért nem működik az összhang, ha közben úgy érzem ez neki csak valami kényszer, mert nincs a tánc és amúgy mindenkit semmibe néz, aki itt van rajta kívül. Végül leülök a zongorához és a kezemet nyújtom, hogy adja oda a kottát is, ott van a szövegkönyv mellett.
//