2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Halkan sóhajtok egyet. Azért megértem őt. A képességem miatt volt azért surlódás a családmban bőven és azt hiszem az öcsémmel is azért ilyen pocsék a kapcsolatom, mert több figyelmet kaptam mint ő. Persze nem tehetek róla és nem én kértem ezt, de azt hiszem vannak dolgok, amiket nem tudsz megértetni egy testvérrel, akárhogyan is próbálkozol. Azért persze igyekszem nyitni Austin felé, de néha úgy érzem már semmi esély sincs rá, hogy rendes legyen a kapcsolatunk, mint más jó testvéreknek. - Talán önmagát hibáztatja inkább, csak nem tudja ezt jól kifejezni és képtelen beszélni róla. - bököm ki végül egy bíztató pillantással. Nem ismerem az apját, de tényleg nem hiszem, hogy hibáztatna egy kislányt a testvére eltűnése és az édesanyja halála miatt. A dolgok néha rémesen alakulnak és van, hogy senki se tehet róla. Vagyis igen, jelen esetben azok, akik megtámadták őket. Csak hát gondolom az édesapja nem tudja feldolgozni, hogy nem tudta megmenteni az egész családját és ezért még a megmaradt lányát is elmarta magától. Szomorú tragédia. - Talán a Roxfort könyékén biztonságosabb a varázslényeknek. Dumbledore hű támogatója volt mindig is az... egyedinek. - talán érezni a hangomból, hogy kicsit ez engem is érint. Végülis így is van, hiszen én magam is kilógok a sorból és az iskolában még a rossz dolgok ellenére is, azért mindig kaptam támogatást. Az igazgató is segített, nem egyszer beszélt a szüleimmel is és nem kaptam sosem komoly megrovást, sem a Freddel való kis akcióm után, vagy, amikor Jonasszal próbáltunk jóslatot kicsiholni és felrobbant a háza. Sosem engem hoztak ki hibásnak. Azt hiszem az igazgató mindig is tisztában volt azzal, hogy épp elég nehézség ennyire kilógni a sorból, ő nem nehezítette meg mégjobban a dolgomat büntetésekkel is pluszban. - Igazán köszönjük a teát és a segítséget! - köszönök még én is el a nőtől, amikor befejeztük és Kathleen is ügyesen kivágta magát, hogy miért is keresünk egy régen itt élt kentaur csordát. Mindenesetre érdekes hírek. Lehet, hogy tényleg el kellene utaznunk északra, a Roxforthoz? A Tiltott rengeteg nem véletlenül tiltott. Jártam már ott, sajnos nem is egyszer. Félő, hogy kellemetlen dolgokba botlunk és igen rossz vége is lehet a kutatásak. - Nem tudom, de a Tiltott Rengeteg... ha ott vannak, az igazán veszélyes hely. Nem is tudom, talán előbb nézzünk még körül itt az erdőben. Egy rövid séta, hátha még ha ennyi év távlatából is, de maradt itt olyasmi, amit érezhetek. - nem akarom elkeseríteni, de ha a húga el is jutott északra, olyan nagy távolsába, amit a Roxfort Expressz is 11 óra alatt tesz meg, nem tudom, hogy ott mennyire lehet biztonságban. Még ha egy kentaur csordával tartott is, akkor is veszélyes erdőkről van szó és akkor még nem is beszéltünk az odaútról. No meg kérdés, hogy miért mentek oda. Talán pont Cosette miatt? - Szerinted, ha tényleg igaz, a húgod miatt tehettek meg akkora távolságot? - talán ők is úgy vélték egy ilyen esetben, ha baj lenne, akkor Dumbledoretól kérhetnek segítséget? Csak tippelgetünk és ez így elég nehéz, de valami oka mégis csak volt, ha akkora távolságot tettek meg.
Nem nagyon szoktam én beszélni az apámmal való kapcsolatomról, de nem tudok mit tenni most muszáj, hogy értse ezt az egészet. A mondatára szinte bánatos pillantást vetek felé. Legalább ő valamivel optimistábban látja ezeket a dolgokat mint én. - Sajnos én ebben annyira nem vagyok biztos. – sóhajtok fel halkan és megrázom a fejemet. Viszont ennyiben is hagyom a dolgot. Most sajnos jobban ezt nem tudjuk kifejteni főleg, hogy tényleg ki kellene találnom melyik szomszéd lakhat még itt. Hiszen őket könnyebb kikérdezni és talán emlékeznek is ránk. Viszont egy biztosan, reményeim szerint. Annyira rossz, hogy azóta nem jöttem ide mert nem mertem. Féltem rám fog törni még jobban a lelkiismeretfordulás és nem fogok tudni tőle szabadulni. - Persze. Talán akire még emlékszem és itt lakik tud valamit. – válaszolom Kylie-nek. Mrs. Trooth mindig is jó szívű nő volt aki ott segített ahol tud. Anya is nagyra becsülte ezt a tulajdonságát. Valahogy nem hibáztatom érte tényleg olyan… meleg és kedves volt. Mikor tehát odaérünk a házához és bekopogok szerencsére tényleg ő néz vissza rám amitől szinte egy mázsás kő gurul le a szívemről. Kedves mosollyal nézek rá hálásan elfogadva az invitálást. A teára is rábólintok majd rá próbálom összeszedni a gondolataimat. Hiszen csak ki kellene kérdezni a kentaurokról, de nem túl agresszívan ez tény. Minisztériumot nem kellene se az ő se a saját nyakunkra venni. Igaz lehet kicsit bizalmatlanság, de félek akár ő is szólna aggodalomból. Amikor megkapjuk a teát kedvesen rá mosolygok Mrs. Trooth-ra. Valahogy az illat a gyerekkoromra emlékeztet amitől kicsit összefacsarodik a szívem. Hallgatom Kylie-t és a pillantását is elkapom. Valahol jogos a dolog tényleg nem mindent kéne kiadni. - Oh, tényleg élt itt egy kentaurcsorda az erdőben. Sokan féltek tőlük… - kezdett bele a mondandójába miközben minket nézett. – Viszont már elég régen tovább álltak. A pletykák szerint amik itt terjengtek vagy visszatudódtak, állítólag észak felé mentek el. Nemsokkal azután, hogy Kathleen-nék háza… úgy járt. Talán a Roxfort felől is hallani lehetett olyan információkat a férjem szerint, hogy ott találhatóak. Belegondolva már több év eltelt nem lenne meglepő. Viszont mégis vajon miért mentek pont oda? Érthetetlen! – mondja megrázva a fejét majd érdeklődve figyel minket továbbra is és felteszi a tökéletesen kézenfekvő kérdést. - Miért érdekel ez titeket lányok? – hol Kylie-ra, hol rám függeszti a tekintetét. - Nos én Legedás lényekkel foglalkozom így kutatok a kentaurok után is, eléggé veszélyeztettek. Jobb tudni bizonyos csordák merre ténferegnek a nagyvilágban, hisz tudja milyen ez… - mosolyogva mondtam el a tört igazságot. Jobb a saját titkunknak megtartani, hogy valójában Cosette-t keressük. Beleittam a teámba, általában nem kenyerem a hazudozás, de amikor a helyzet megkívánja akkor megkívánja nincs mese. Kylie-t sem szeretném bajbasodorni. Így is igazán hálás vagyok amiért eljött velem idáig. - Oh, valóban? Hiszen ez csodálatos, hogy édesanyád nyomdokaiba léptél! Bár tudod jól én is mindig érdeklődtem anyádnál a Kentaurok után… - mosolyogva megpaskolta a kezemet mire kis mosollyal néztem rá majd rá pillantottam Kylie-ra. Nem mintha szegény megtudná mondani, hogy a nőnek igaza van e vagy sem. Viszont ez egy jó kiindulópont lehet. Még jó, hogy annyira szerette a kentaurokat meg az egyéb varázslényeket mindig. Ez most iszonyatosan kapóra jött. Így még egy kicsit beszélgettünk majd munkára hivatkozva elköszöntünk és kilépve Kylie-val rá néztem. - Gondolod, hogy sikerülhet őket ott megtalálni? - kérdezem már hallótávolságon kívül nehogy még véletlenül hallgatózzon Mrs. Trooth.
Meglepetten pillantok rá, mert ezt azért tényleg rossz hallani, bár bevallom én sem tudom pontosan, hogy az öcsém miért is olyan, amilyen. A szüleink rendesek, mindig is odafigyeltek ránk, de mintha ő egy idő után annyira ellenségesség vált volna és bevallom ennek még mindig nem tudom az okát. Féltékenység, vagy csak nem akarta, hogy az iskolában cikizzék miattam? Talán nem is számít igazán. A kapcsolatunk pocsék, vagy is hát igazából nincs is és nem tudom, hogy ezen bármi változtatni tudna-e. Kylie és az apja esetében legalább van remény, hiszen ha megtalálja a húgát, ha sikerrel jár akkor akár még változhat is a jelenlegi helyzetük. - Oh én nem hiszem, hogy édesapád téged hibáztatna. Talán csak képtelen feldolgozni azt, ami történt és könnyebb ellökni mindenkit. - húzom el a számat, mert persze ez is elég rossz hozzáállás lássuk be, de azt tényleg nem hiszem, hogy apaként képes lenne a lányát hibáztatni, hiszen még Kylie is nagyon fiatal volt. Meg aztán gondolom nagyon nehéz lehetett elveszítenie a feleségét, élete párját. Nem is tudom, hogy én mit tennék, ha Cedrickel történne valami. Ő adott értelmet az életemnek, hitt bennem, a legtöbbekkel ellentétben. Sose lehetek elég hálás neki ezért és pont e miatt nem tudom, hogy mi lenne velem, ha történne velem valami. Talán én is összeomlanék és mindenkit ellöknék magamtól. - Valószínűleg sokat, de ez nem jelenti azt, hogy senki sem tud segíteni. Hátha sikerrel járunk. - bíztatóan mosolygok kicsit. Nem akarok benne túl erős és hiú ábrándokat kelteni, de azért a reményre mégis mindig szükség van és neki is hinnie kell benne, hogy van rá esély, hogy megtaláljuk a testvérét még ha biztosan nagyon nehéz feladat is lesz. Bólintok végül, amikor beugrik neki egy szomszéd, aki esetleg segíthet és követem a kiszemelt házhoz. - Akkor mindenképpen megér egy próbát. - jegyzem meg, ahogyan elindulok mellette a ház felé, ahol az illető lakik, vagy is hát követem, mert én ugye nem ismerem a helyet. Megállok picivel hátrébb, amikor az idős hölgy ajtót nyit, hiszen mégis csak őt ismerheti fel, én pedig csak egy kísérő vagyok most, aki megpróbál segíteni, de a beszélgetés szempontjából egyáltalán nem vagyok fontos. - Jó napot, Hölgyem! - biccentek én magam is és, amikor a nő lelkesen beinvitál minket én magam is Kathleen után belépdelek a házba, óvatosan behúzva magam mögött az ajtót. Felmérem kicsit a terepet, hogy ki kell-e bújni a cipőből teszem azt és csak aztán indulok beljebb, ahogyan az idős hölgy a nappaliba invitál minket és teával kínál. Hát igen, a vendég szeretet azért még van, ahol nem halt ki. - Köszönjük! Egy kis segítséget szeretnénk kérni. Nagy rajongói vagyunk a kentauroknak. Nem tudja véletlenül, hogy a csorda, amelyik errefelé élt merre található? - kérdezem óvatosan, félszemmel azért oldalt pillantva, jelezve Kathleennek, hogy nem lenne jó ötlet mindent elmondani töviről hegyire. Jobb, ha kicsit ködösítünk és egy részét azért lehetőség szerint eltitkoljuk. Esetleg még furán nézne ránk. Közben, ahogyan megérkezik a tea és az idős nő is leül várakozón pillantok rá. Persze mi nem tudjuk, hogy a csorda már régen elvándorolt, de ha a nő kedveli a kentaurokat, akkor esetleg tudhatja, hogy bizony északra mentek és vannak, akik azt rebesgetik, hogy hosszú idő alatt, de a Roxfort erőségeiig jutottak.
- Igen ez tényleg igaz, hisz jobb az igazat tudni mint a sötétben tapogatózni. – vallom be én is. Teljesen igaza van még, ha tudom, hogy valószínűleg fájdalmas is lesz ez az egész felismerés, ha esetleg valami rossz híreket kapunk. Végülis mindenképpen jobb mint csak reménykedni és várni, hogy minden rendben lesz. Persze valahol aggaszt, hogy talán apám fülébe jut az én kis magánakcióm mégis egy bizonyos szempontból úgy vagyok vele, hogy ez az én életem és, ha már ő feladta ezt az egészet én megpróbáljam a legvégső ötletet is előkaparni ami csak szembe jöhet velem. Lehet túl makacs vagyok, de nem akarom csak úgy feladni a húgomat. Még ha a családunkat nem is tudom helyrehozni teljesen ez valamennyit csak segíthet, nem? - Gondolom igazad van, mint említettem is nem vagyunk valami jóban… az eset óta mondhatni elhidegültünk. Úgy érzem engem hibáztat… én pedig magamat mert féltem… - egy bágyadtabb mosoly kíséretében mondom ki a súlyos szavakat. Nehéz, ha az ember családja is egyedül hagyja. Apa egy ideig Cosette-t kereste és a munkába temetkezett így valahogy követtem ezt a példát. Jól döntöttem e? Nem hiszem mert lehetett volna több eszem is. Mindenesetre ezt alakítottam ki magamnak, így egyenlőre ebből kell építkezni és nem ér panaszkodni érte. Talán aznap éjjel mind a ketten itt hagytunk valamit magunkból amikor anya meghalt és Cosette pedig eltűnt. Az pedig már rajtunk múlik mennyi dolgot építünk ujjá. Talán ideje lenne nekem is ezen gondolkodni. Összeszedni a maradék cserepeket és új dolgot alkotni belőlük. - Akkor jó helyen vagyunk. Már csak az a kérdés vajon mennyit változott a környék. Nagyon régóta nem jöttem ide vissza. – sóhajtok gondterhelten fel. Itt a legnagyobb probléma az, hogy lehet a kentaurok már rég nincsenek itt. Szóval, ha nem találunk olyan szomszédot akit még ismertem is gyermekként, akkor nehéz dolgunk lesz. Azért mégis csak tíz év távlatáról beszélünk és sokakat megrázott anno ez az eset. Gondolataimba révedek egy kicsit, de természetesen figyelek attól Kylie-ra. Viszont amikor feldobja a lehetőségét annak, hogy volt e egy kedves szomszéd egy eszembe jut. - Egy talán még itt maradt. Azt hiszem őt még érdekelték is a kentaurok szóval talán nem fogunk vakon tapogatózni. Nem tudom mennyit változhatott az évek alatt, de talán felismer. Bár ebben bízni elég sovány vígasz, nem igaz? – mosolyodom el kicsit bátortalanul majd elgondolkodom. Mindenesetre óvatosnak kell lennünk, hogy nehogy a Minisztérium szagot fogjon. Akkor Kylie is bajba kerülhet… talán én nekem is a körmömre néznek és lehet apám fülébe is madarak csiripelnek majd. - Gyere, erre lakott. Anya jóban volt vele nagyon amennyire én emlékszem. Mindig kaptunk tőle sütit vagy ilyesmit. – fecsegek szegénynek össze-vissza. Talán az idegesség beszél leginkább belőlem, hiszen félek, hogy esetleg el fog minket küldeni. Mégis bátorságot véve megállok az említett háza előtt. Mrs. Trooth mindig kedves volt. Csak reménykedni merek benne, hogy ez nem változott azóta sem. Odalépve az ajtóhoz bekopogok és nemsokára egy idősebb hölgy nyit nekünk ajtót mire kedvesen elmosolyodom. - Mrs. Trooth, Kathleen Morgenstein vagyok ő pedig a barátnőm Kylie Aria Bryson. Elnézést, hogy zavarjuk, de szeretnénk a segítségét kérni, ha nem bánja. – próbálkozom meg a nyíltsággal, ami talán lehet nem a legjobb ötlet. Rá pillantok Kylire, hogy ugye nem csináltam ostobaságot mire a hölgy a szája elé kapja a kezét és láthatóan elérzékenyül. - Kicsi Kathleen! Milyen rég nem láttalak. Megnőttél, gyertek csak beljebb! – áll félre és tessékel be minket. Reméltem, hogy talán tud segíteni. Ez az egyetlen esélyünk. Amennyiben nekem kell megtalálnom a kentaurcsordát azt hiszem több hónapot is igénybe vehet. Nem olyan könnyű lekövetni őket mint, ahogy szeretném.
- Nem lesz baj. Azt mondják az igazság felszabadít, még akkor is, ha... nem örülünk neki. - próbálom bátorítani kicsit, hiszen teljesen érthető, hogy nem szívesen megy oda vissza, hiszen nincsenek jó emlékei, csak rosszak. Sajnálom is azért, ami történt vele. Az én családomban legalább nem voltak komoly tragédiák. A szüleim életben vannak, bár az öcsémmel rettenetes a kapcsolatom, de ő is él. Nem tudom, hogy milyen elveszíteni valakit, aki igazán fontos neked, viszont megérintettek már nem egyszer mások érzései látomások formájában és már találkoztam többször is a halállal ha más nem akkor egy álomban, vagy néhány villanásban, de talán e miatt is bírom jobban a munkámat helyszínelőként. - De ezek szerint el sem adta, úgyhogy talán csak arra vár, hogy képes legyen tovább lépni. - pillantok rá bíztatóan, hiszen bár ahogyan mondja az életük is most valamiféle rom, amióta széthullott a családjuk, viszont legalább ott vannak egymásnak és végülis ez is valami. Az ember sosem tudhatja előre, hogy mennyi időbe telik, hogy feldolgozzon egy tragédiát és hogy idővel jobban legyen majd, főleg hogy láthatóan még Kathleennek sem sikerült. Az édesapját is nagy veszteség érte, amivel nem tudott mit kezdeni. Gondolom könnyebb volt félretenni az egészet a házzal együtt, mint hogy komolyabban foglalkozzon vele és megpróbáljon a darabjaiból újra építkezni. - Igen, emlékszem a fákra, arra szaladhatott. - mutatok egy alig kivehető kis ösvény irányába, ami eltűnik a fák között. Ez persze még semmit sem jelent, hiszen sok év eltelt már azóta, kár lenne megpróbálni csak úgy követni a nyomokat. Sokkal több értelme van, ha inkább a szomszédokat kérdezzük meg, ahogyan Kathleen is javasolta. Tíz év alatt az a kentaur csorda akár még az ország másik felébe is eljuthatott, bár kicsik a lehetőségeik a vándorlásra, de ha jól tudom egyáltalán nem ritka, hogy évek alatt igen nagy távokat megtesznek, hogy nehezebben leljék fel őket az emberek. - Van olyan szomszéd, akire emlékszel, hogy kedves volt és úgy gondolod szívesen segítene? Talán megérne néhány kérdést először. Többet tudhatnak a környékről mint mi. Talán az a csorda már rég tovább állt, de lehet róla sejtésük, hogy merre. - nem igazán tudom, hogy megy ez a mágikus lények esetén a Minisztériumban. Vajon a kentauroknak van valamiféle nyilvántartása? Vajon akadnak, akik tudják, hogy merre járnak, vannak-e róluk feljegyzések. Még esetleg akkora szerencsénk is lehet, hogy lakik a környéken olyan, aki tisztelőjük és ezért többet tud róluk, mint az átlag.
Én odahaza összepakoltam persze olyan táskába aminek tértágító volt a belsejében, hiszen annyi cuccot vinni akartam, hogy az nagyjából lehet egy hónapra elég. Egyrészt a munkám berögződése a mindenre fel kell készülni mentalitás és másrészt meg Cosette-ről is szó van. Valamint Kylie-t sem akartam túl nagy bajba sodorni ezzel a magánakcióval. Valljuk be, hogy esetleg, ha kiszimatolja a Minisztérium ezt az egészet akkor bajban lehetünk. Valahol az agyam egy szegletén az is átsiklott vajon a Kentaurok mennyire vándorolhattak odébb. Felsóhajtottam erre és megráztam a fejemet és próbáltam nem foglalkozni a feltörő pánikolással és pesszimizmussal. Most nem veszíthetem el a reményt. Így hát amikor minden meg van megyek Kylieért, hogy elindulhassunk majd. Reméltem, hogy neki sem okozok galibát ezzel az egésszel és kellemetlenséget sem. Amikor ott vagyok és mondja, hogy indulhatunk mosolygok kedvesen és bólintok. Próbálom magamat mindenre felvértezni legbelül. - Jól van, akkor menjünk. Bevallom kicsit félek újra visszamenni oda. – mondtam halkan és lehunytam a szemeimet egy kicsit. Nem tudom, hogy milyen érzések fognak feltörni bennem. Vagy egyáltalán mennyire ráz meg maga a hely. Mindenesetre most csakis arra szabad gondolnom, hogy igenis minden rendben lesz. Fogunk nyomokat találni így vagy úgy. Talán még a szomszédság is segíthet abban, hogy valamit megtudjunk a Kentaurok után. Valahogy úgy érzem félig a szerencsén is múlik a mai kis nyomozásunk. Kedves mosolyt varázsolok én is az ajkaimra majd mikor a kezét nyújtja felém Kylie megfogom azt. Így hopponálunk a régi házunk udvarára nem messze az erdő határától. Érzem, ahogy a szívemet elönti a veszteség érzése és elengedem Kylie kezét. Nagyokat nyelek, próbálok nem sírva fakadni a bevillanó emlékképek miatt. Kicsit szinte megrázom magamat úgy fordulok újdonsült ismerősömhöz. Akit már bolondság, de szinte barátnak tekintek. - Itt történt minden, nem hozatta ezek szerint apám még mindig rendben a házat. Azt hiszem ez jelképezi legjobban az életünket. – mondom kicsit szomorkás hangon majd észbe kapok és egy mosolyt erőltetek magamra. Azt hiszem itt az ideje ne ma múlton rágódni, hanem előre tekinteni a jövőbe. Az a legnagyobb kérdés, hogy hol lehetne kezdeni ezt az egészet így két lehetőség jut az eszembe hirtelen. - Lehet azzal kellene indítanunk, hogy megkérdezzük a szomszédokat… talán annyira sokat nem cserélődtek itt. – mondom elbizonytalanodva. Az erdő határa felé mutatok és ott még látszódik is egy kis ösvény amin anno néha mi is besurrantunk. - Ott az-az erdő amit valószínűleg a látomásodba láttál. – indulok meg felé majd egyre inkább érzem, hogy kezdek feszülté válni pedig lehet jobb lenne a hidegvéremet megtartanom ebben az egészben. Szétnézek majd előveszem a varázspálcámat . - Invito térkép. – mire nemsokára a kezemben is van egy nagyjából előre tervezett útvonal, hol lehetnek a Kentaurok. Na meg, hogy talán mi merre császkáltunk annakidején. - Mit gondolsz… mágia útján próbáljuk meg vagy kérdezősködjünk? – nézek rá Kylie-ra. Az a baj a nagy magánnyomozásokba nem vagyok otthon még egyenlőre. Bár ez hamar fog változni főleg, ha azt nézem, hogy megakarom találni majd a sárkány fickót is a kutatásom miatt ami a munkámhoz kell.
Ahogyan megbeszéltük összekészültem. Válltáska, természetesen tértágított verzió és azért hagytam egy üzenetet Cedricnek, ha mégis csak előbb jönne haza, akkor ne aggódjon, hogy hol vagyok. A munkahelyemre is betelefonáltam, hogy nem tudok menni ma, amiből szerenécsére nem volt gond, mert nem vagyok az a hiányzós típus. Kíváncsi vagyok, hogy jutunk-e valamire. Remélem, hogy igen, mert láttam, hogy Kathleent nagyon komolyan megrázta már az a hír is, hogy valamit tud a húgáról. Úgy sejtem, ha rossz hírekbe futnánk, akkor nagyon nehezen viselné, mert most egy kicsit reménykedik, hogy talán még meg is találhatjuk, de hát olyan sok idő telt el, hogy ez sajnos nem sok jóval kecsegtet. Azért én is reménykedem, hogy jutunk valamire és nem lesz sikertelen az út. Kentaurokat megtalálni tudom, hogy nehéz, főleg ennyi idő távlatából, miután még akár vándorolhattak is már azóta. Tudjuk jól, hogy csökken az élőhelyük, úgyhogy nem lenne meglepő, ha végül úgy döntöttek volna, hogy máshová költöznek. De ettől még van rá esély, hogy valahogy mégis csak megtaláljuk őket. - Részemről indulhatunk is! - kapom fel a táskámat miután Kathleen megérkezett. Ő tudja a pontos címet, én hoztam, amit tudtam. Ezek még semmire sem garanciák, de meg kell próbálnunk, mert talán sikerrel is járhatunk. Jó lenne, ha nem is olyan komoly és erős kapcsolatom lenne a testvéremmel, mint neki, de sajnos nekem ez nem adatott meg. Talán e miatt is érdekel annyira ez az ügy és ezért is szeretnék segíteni. Nem vagyok irigy, pont hogy azt szeretném, hogy ha már nekem ilyen pocsék a kapcsolatom az öcsémmel, akkor legalább annak, akinek fontos a testvére legyen esélye rá, hogy újra találkozzanak. Azért vetek még egy bíztató mosolyt Kathleenre, aztán a kezemet nyújtom neki, hiszen ő járt már ott, egyszerűbb, ha a közös hoppanálást ő indítja, hogy gond nélkül megérkezzünk. Ha jól sejtem akkor a házuk nem lehet jó állapotban, bár nem kérdeztem, hogy azóta újjá lettá-e építve, vagy úgy döntöttek, hogy annyiban hagyják a dolgot és ha már a családjuk széthullott akkor az épületet sem építik újjá, vagy legalábbis nem költöznek vissza. Más attól még lakhat persze a környéken. Nekünk elsősorban úgyis az erdő kell majd, hiszen ott nézünk majd körül. Nyomokat nem találhatunk, maximum mágia útján és kérdezősködhetünk, hogy akad-e valaki, aki tud valamit egy kentaur csordáról, akik tíz éve éltek erre. Nem ma volt már ez, sőt jó eséllyel nehéz lesz olyan találni, akinek van bármiféle információja, de egyelőre más úton nem igazán indulhatunk el. A mágia és a képességem sem megoldás mindenre, mindkettőnek vannak korlátai azért.
